The Project Gutenberg eBook of Rákóczy fia: Regény
    
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and
most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
of the Project Gutenberg License included with this ebook or online
at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States,
you will have to check the laws of the country where you are located
before using this eBook.

Title: Rákóczy fia: Regény

Author: Mór Jókai

Release date: June 29, 2018 [eBook #57414]

Language: Hungarian

Credits: Produced by Albert László from page images generously made
        available by the Google Books Library Project


*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK RÁKÓCZY FIA: REGÉNY ***




Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project






JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXX. KÖTET

RÁKÓCZY FIA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

RÁKÓCZY FIA

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897




I. FEJEZET.  GIUNCHI GIORGIO EXAMENE.

Rákóczy két fia kis gyermekkorában, anyjostul, fogságba került. Bécsbe
vitték őket.

A nagy szabadságharcz alatt hasztalan kisértették meg a nagyfejedelem
vezérei a két gyermeket kiszabadítani, egész Bécs kapujáig előhatolva
portyázó dandáraikkal: tervük meghiúsult.

A fejedelem hadjárata elmult, daczára a hősi erőfeszítésnek; maga is
hazátlanná lett s aztán, mint egy elátkozott üstökös a napot, úgy
kerülte körül a hazáját, Lengyelországon, Francziaországon keresztül,
míg eljutott Rodostóhoz: hallgatni a tenger okos beszédét.

A két fogoly gyermek felnőtt. Anyjuk kolostorban lakott, ők gondos
nevelést kaptak. A nagyobbik, József, németországi akadémián
diákoskodott. A kisebbik, György, Bécsben maradt.

A császár-király elrendelé, hogy a fejedelemfi rangjához illő nevelést
nyerjen.

A rangja «grófi» volt: «Giorgio Giunchi»-nak hitták.

Volt saját lakása, udvarmestere és lovászlegénye, s helyébe jártak a
professorok és káplánok, a kik mindenféle tudományokra és vallásra
oktatták: a vívásban, lovaglásban maga az udvarmester tökéletesíté a
fiút.

Az udvarmester neve volt: Jacinto Vammana; a neve után itélve nápolyi, a
hol ez a szó «dajkát» jelent, a lovászlegényt hitták Künzli Péternek; ez
schweiczi lehetett.

A bécsi főiskolába nem járathatták a fejedelem-fiút, mert ott több száz
magyar tanuló hemzsegett, a kiktől meghallotta volna a magyar beszédet,
a mire neki semmi szüksége sem volt; de még valami más egyéb oknál fogva
sem.

A cancellárnak gondja volt rá, hogy Giorgio nevelése a szabályoknak
megfeleljen Minden semestrisben megtartották az exament a magánlakáson,
mely alkalommal a legilletékesebb fensőbbségi személyek voltak jelen, a
kik a rigorozumért illendően honoráltattak.

Abban az időben (a mult század elején) még nem voltak nyomtatott iskolai
tankönyvek, hanem a tanulók maguk irták le a tantárgyakat kéziratból: a
mi igen czélszerű intézkedés vala; mert ily módon legalább egyszer el
kellett olvasni a studiosusnak azt a studiumot, a míg de «papiro ad
chartam» lecalligraphiálta. S miután ezt dictando kellett elvégezni,
annál fogva ezen didaktikai methodus azt is biztosította, hogy a
filosopternek okvetetlenül meg kellett tanulni irni. Még pedig
tisztességesen, olvashatóan kellett irni, mert ha szarkalábakkal
töltötte meg a papirost, akkor «körmöst» kapott az öt körmére a
léniával, ha pedig malaczot ejtett az irásba, akkor a tenyerébe kapott
egy sujtást a plágával; súlyosabb vétségek correcturáját végezte a
ferula: a teljes elmulasztás, a végzetes «nes» (nescit) megtalálta a
maga ellenszerét a scuticában; morális defektus esetében működött a
virga.

Ezek a kipróbált hatású tanszerek bizonyára nem hiányzottak Giunchi
Giorgio gróf tanulószobájában sem. A tanfelügyelő bizottság, mely állt
az Alma Mater prorectorából, a cancellária tanácsosából, és a minorita
rend delegátusából, az examenre megjelenvén, semestris végeztével,
legelőször is e segédeszközöket vette oculata alá.

Ott volt a tanuló asztalra mindjárt letéve a legelébb kézbe veendő három
ösztön: a lénia; (ismeretes vonalzó) a plága: (ez hasonlított a
légycsapóhoz, csakhogy kisebb vala a csapója, s nem bőrből, hanem fából
készítve) és a ferula (ezt fiatal fűzfa veszszőből szerezték). A scutica
a falon függött: ez egy fonott korbács volt, őzlábra alkalmazva. (Ez
különben otthon is minden tisztes családnál a rendes utensiliák közé
tartozott, az ajtósarkára felakasztva, symboluma az atyai tekintélynek).
Végül a théka függönye alá elrejtve volt a virga: ez a félelmetes
erkölcsnemesítő eszköz: egy pamat nyirfaveszsző, sósvízbe beáztatva.

És a vizsgálattevő urfinak legelőször is ezeket a jó ismerősöket kellett
megnevezni az examinátorok előtt, obedientiájának bebizonyítása végett.

– Minek neveztetik ez? (A lénia).

– Sollicitator celerrimus (Leggyorsabb szorgalmazó).

– Hogy hivod ezt itt? (A plága.)

– Benignus exhortator (Jóakaratú serkentő).

– Hát ennek mi a neve? (A ferula).

– Pater scientiarum. (A tudományok atyja).

– És a mi ott lógg a falon? (A scutica).

– Ala virtutis (Az erény szárnya).

– És az ott a függöny mögött? (A virga).

– Ezorcisator (Ördögüző).

Nagyon jól van!

Erre azután a magisterek elővették a fekete könyvecskéiket s a
rubrikákból előszámlálták, hányszor volt az egyik és másik serkentő
segédeszköz alkalmazásba véve: a deputatió meggyőződhetett belőle, hogy
a növendék urfi mindezekben bőségesen részesült.

Nagyon jól van.

Még azután volt egy módszer: a mely azonban már újítás számba ment, s
annálfogva a pædagogusok által nem is volt általánosan elfogadva;
mivelhogy inkább a tanulók morális érzületére volt alapítva. Ezek voltak
a «signum»-ok. A signum bonum, és a signum malum. A jó jel volt egy
piros szalagra kötött aranyozott csillag bronzból. Ha jól felelt a
discipulus, ezt akasztották a nyakába, s ezzel pompázhatott egész
naphosszat: hordhatta az utczán. Ha pediglen rosszul felelt, vagy épen
sehogy sem, ha belesült a recitátioba, ha legyeket fogdosott az alatt, a
míg a magister prælegált, vagy plane elaludt a prælectio alatt, akkor a
signum malumot kötötték a nyakába. Az pedig lánczra volt kötve s lakatra
járt, hogy le ne lehessen dobni, s mind a két oldalán az éremnek
ugyanazt mutatta, tudniillik egy szamárfejet.

Ez az erkölcsi hatást gyakorló taneszköz azonban inkább csak az
előkelőbb ifjaknál alkalmaztatott, a kik már hazulról hozzák magukkal a
kitüntetések iránti lelki fogékonyságot.

Annálfogva nagyon helyén lehetett Giorgionál, a kinek a családi neve
Giunchi gróf.

Az examen termének falai mappákkal valának feldiszítve. A háttérben állt
a könyves theca, roppant disznóbőrbe kötött pandectákkal megtömve;
középen egy iróasztal, tele manuscriptumokkal; a szögletben egy óriási
földglobus, az átelleni szögletben a planetarendszer. Az iróasztallal
szemben a cathedra, két oldalán faragott gothikus támlájú padok. Az
egyik sorban ültek a magisterek, a másikban az examinatorok.

Ezen illustris hallgatóság elé vezette be az oldalszobából doktor
Wammana Jacinto a gondjaira bizott növendéket.

Közepes termetű, jól kifejlett siheder volt a quidam, sűrű rövidre
vágott sertehaj a fején; tágra nyilt kék szemei, fölfelé tűrt orra,
halvány, de minden hozzá intézett kérdésre elveresedő arcza, előre álló
fogai, melyek miatt az ajkai soha sem tudnak egymásra csukódni;
kiegészíti az egész fizionomia charakterét a fejtől elálló hegyes végű
fül.

Az első betanult szava az examinandusnak az üdvözlés.

– Bonum mane præcor, domini reverendissimi, clarissimi et illustrissimi:
humillime me recommendo indulgentiæ vestræ, Laudetur Dominus!

Azután következik, hogy az asztalhoz járuljon, a kezeit összetegye, és
elmondja a minden ünnepélyességet, és így a tanulási órát is megelőző
imádságot. Sebesen és folyékonyan mondta el; az utolsó tételig: «sed
libera nos a malo».

– «Amen» ismétlé a consiliarius. S kit értünk az alatt, hogy «de
szabadíts meg minket a gonosztól?»

– Az istentelen kuruczokat és az ő szövetségeseiket.

– Optime.

Ezt követi azután a beneventatio: a megjelent dignitáriusok üdvözlése,
hosszú oratióban; melyet a vizsgázó megfelelő actiókkal kisér, hol az
egyik, hol a másik kezét téve a mellére, a másikat ugyanakkor elnyújtva,
majd az égre feltartva, utoljára keresztbe téve s magát mélyen
meghajtva.

– Salve! Salve! Mondogatják rá az examinatorok.

Egyszer sem akadt meg!

Erre következett azután a fent leirt taneszközök iránti kikérdezés, s a
magisterek által előmutatott diáriumok collaudatiója, melyekből
kiderült, hogy a nővendék hány tanórát kapott, hányat mulasztott
engedelemmel és a nélkül, mivel lett büntetve az utóbbi esetekben.
Példás szigor gyakoroltatott a nevelésében.

Ekkor következett azután a tantárgyakból való megexamináltatás.

– Domine comes Georgi de Giunchi!

Így titulázták a magisterek az examinandust, a ki az egész vizsga alatt
egy nagy onyx kövű pecsétnyomó gyűrűt forgatott a jobb keze két ujjával
a bal keze mutatóujján. Ez megengedhető segédeszköz a memoria
elősegítésében, a gyűrűt körül forgatni az ujjon. Igaz, hogy csak
előkelő rangúaknak van megengedve, a kik születési joggal birnak
czímeres gyűrűk viselésére.

A rigorosandus præstanter felelt minden studiumból.

Nehogy azonban úgy tünjék fel a dolog, mintha előre ki volnának péczézve
a kérdések és a feleletek a magister és a discipulus között, az
examinator urak is intézének a podiumra kiállított elé egy-egy kérdést.

– Dicas nobis domine comes Georgi de Giunchi, hol fekszik Hungaria?
szólalt meg a prorector.

– Hungaria fekszik az ausztriai birodalom örökös tartományai között s
kiegészítő részét képezi a stryriai őrfejedelemségnek, a horvát
királyságnak, a szerb vajdaságnak és a transylvaniai
nagyfejedelemségnek, lakosainak száma másfél millióra megy, a kik
németek, tótok, rusznyákok, oláhok, ráczok, bolgárok, görögök, czigányok
és hungárnok.

– Miért neveztetnek a hungarnok ezen a néven?

– A hungarn név származik a «hungern» szóból, mivelhogy ezek a lakosok
annyira éhesek, hogy még a közéjük vetődő idegeneket is megeszik.

– Præstanter. Mióta tartozik Hungaria az ausztriai birodalomhoz?

– A tizenegyedik század óta, a midőn I. István király defectusával Péter
király az országát Henrik császárnak inscribálta.

– Valde bene. Voltak-e a hungarnoknak nagy embereik?

– Igen is valának; de azok mind idegenek voltak: Nagy Lajos olasz volt,
Johannes Hunyades és fia Mathias Corvinus oláhok voltak; a kik pedig
saját nemzetükből támadtak, azok gonosz emlékű rablóvezérek valának,
miképen Tökölyi és Rákóczy: a kik a pogány törökkel szövetkezének. Ezért
el is pusztíttatának.

– Optime! Præstantissime! Zúgott fel rá unisono a vizsgáló küldöttség.
Most a consiliarius úr intézett hozzá egy kérdést.

– Látott-e már domine comes Georgius de Giunchi egy Hungáriából
származott embert?

Az ifju ember e kérdésre hüledező képpel tekinte az ő Mentorára, Wammana
urra. Ez nincsen az irott studiumban.

Wamanna kenetteljes mozdulattal inte neki.

– Feleljen ön meg egész őszintén a feltett kérdésre, Giorgio gróf! «Igen
is láttam.»

– Igen is láttam. Ismétlé az halk hangon.

– Hol látta őtet?

Az ifju ember tátva maradt szájjal tekinte a főfő nevelőjére.

– No csak sincere meg kell mondani: «a Bärenhaus előtt».

Az ifjú zavarában a bársonyvammszának a leffentyűit húzogatva a
kezeivel, rebegé: «a medveház előtt.»

És mit mívelt ott ez a hungariai jövevény?

Erre a kérdésre hirtelen a szája elé kapta a kezét az ifjú, s a markába
vakkantá a kitörni készülő nevetést. Ámde egy oldalpillantás Wammana
kézmozdulatára, mely a ferula felé volt irányulva, hirtelen visszaadta a
komolyságát, s aztán recitáló hangon mondá el a választ.

– Nagy scythiai farkasokat mutogatott a piacz közepén a sokaságnak,
melyeknek a neve hungáriai nyelven: «komondores».

– És mondott-e egynémely szavakat is e productio alatt ama vagabundus?

– Igen is. Egyszer azt mondá hungariai nyelven: «ad ugrandum!» Arra a
scythiai farkasok elkezdtek ugrándozni, azután pedig azt mondá nekik:
«ad ugatandum!» erre elkezdének ugatni.

Erre az egész cœtus nagy hahotában tört ki.

Az ifjú uracska pállott bámészsággal tekinte Wammánára: hát ezeknek nem
húzogat a hátára a ferulával, a mért nevetni bátorkodnak az examen
alatt?

Ekkor azután a prorector ő nagysága fogta esztrengára az examinandust.

– Mondja csak Giorgio gróf úr, mit tanult ön a pogány hitűek
vallásairól? A klasszika mythologiából már hallottuk önt felelni.
Jupiter facinorái elég jól meg lettek önnek magyarázva. Hanem az
újabbkori pogányokat kérdem. Kiket értünk ezek alatt?

– Értjük a pogányok alatt a lutheránusokat és kálvinistákat, a kik a
hugonottákkal és templáriusokkal együtt a Bafomet oltárán áldoznak.

– Ki az a Bafomet?

– A Bafomet bálvány az antikrisztus, a ki a rosszat míveli a jó helyett
s az emberek lelkeit a pokolnak kiszolgáltatja. A Bafomet imádók
tagadják az Istent, a Megváltót és a Szüz Máriát. Keresztjüknek csak két
ága van, mint az akasztófának s azt ők «lignum vitænek» nevezik. A
Bafomet bálvány egy macskafejű férfiú, a kinek a derekára és lábszáraira
egy kigyó tekerődzik. Azokon az ünnepeken, melyeket a Bafomet-imádók
titkos templomaikban tartanak: a Sion hegyén kiadott tízparancsolatok
lábbal tapostatnak, s a zsoltárok melódiáira fertelmes gúnydalok
énekeltetnek; minden szombat napon pedig megtartatik a «Mete» ünnep. A
Mete egy pokolbeli csábító kecsekkel felruházott asszonyi állat, a kit a
pogányhitűek azért emelnek az oltárra paradicsomi alakzatban, hogy rút
példaadásával az embereket istentelen gonosz indulatokra ingerelje.

– Basta! Multo bene! domine Giorgio Giunchi! Elég volt ebből a themából!
Szakítá félbe a minorita delegatus.

– Ej ej! feddé a prorector Wammana urat. Nem kellett volna a textusban
benne hagyni ezt az incisumot «paradicsomi alakzatban».

– De annál jobban kitünik az ifjú romlatlan kedélye: elucubrált Wammana
úr. Tetszett látni, hogy a midőn ezt elmondá: behunyta mind a két
szemét.

– Jobb lett volna, ha nem is tudná, hogy e szavakra be kell hunynia a
szemeit.

Az examen azonban a legnagyobb megelégedésére lett befejezve a vizsgáló
küldöttségnek.

A prorector egy dicsérő exhortatiót tartott a fiatal nemesnek, s annak
végeztével egy friss babérból font koszorút tett a fejére.

A magisterek megirták a testimoniumot, s protocollumot vettek fel a
végbement examenről.

«Ex omnibus eminens: ex moribus classis primæ cum laude.»

A visitatorok aláirták a protocollumot, a melylyel Wammana úr a
cancellárnak fog beszámolni: az pedig be fogja azt mutatni ő felségének,
a kinek legkegyelmesebb akarata az, hogy a fejedelemfi a legkitünőbb
neveltetésben részesüljön.

Azután következett a bezáró ima és a búcsubeszéd, melynek végeztével a
dignatariusok úgy, mint a magisterek, a maguk salariumát átvéve, re
optime gesta eltávozának, az utczán váró gyalogszekereikhez.

Mikor aztán Wammána úr egyedül maradt a discipulusával, azt mondá neki:

– No már most fiam Péter, húzd le az ujjadról a gyűrüt, s add vissza;
vesd le a bársonywammszot, meg a csattos czipőket, nyisd ki az ablakot,
söpörd ki a szobát, mindenek előtt pedig szaladj Péter,[1] tisztítsd ki
a phaicakat[2] és vágd meg a thymiánum diabolit.[3]

Már az examen alatt megütötte az orrát egyik-másik deputatus úrnak, a
kinek finomabb szimatja volt, valami gyanus füst aroma, sőt a prorector
azt is kérdezte: «nem ég itt valami?» Megnyugtatták: a kályha füstöl.

(Kitelik attól a nebulotól, mondá magában Wammana, hogy az alatt a míg
mi itt őt – per procura – examináljuk, az alatt ő a szomszéd szobában
rágyújtott és con fuoco pipázik.)

Úgy is volt. Alig távozott el Péter az egyik ajtón, csak annyi idő telt
bele, hogy a rajta levő úri öltönyt levetheté; midőn a másik ajtón
bejött az igazi György úrfi, ugyanabban a bársonywammszban, a fején
ugyanaz a babérkoszorú; egy hosszú szárú pipából füstölve.

Ez aztán az igazi Rákóczy alak! Mintha csak az apjának a gyermekkori
arczképe szállna alá a rámából megelevenülve. Az a telt piros arcz,
gödrös áll, csattanó ajkak, finom metszésű orr; azok a nagy dióbarna
szemek, a drágakő ragyogásával, azok a sűrű szemöldök ivek, a tiszta
magas, domború homlok, a magátul göndör sötét gesztenyeszin hajzat. Még
egész gyermek volt arczban; de kifejlett termete már egy daliáé.

Kaczagva és pipázva jött be a tanterembe.

– Hát te hogy mersz idejönni azzal a pipával, azzal a koszorúval az
iskolába?

– Az iskola az enyim.

– De azzal a babérkoszorúval!

– Az is az enyém. Most vették.

– Meg ezzel a phaikával a szádban!

– Az is az enyim.

– Leteszed mindjárt!

– Majd ha kiszíttam.

Wammana felkapta az asztalról a ferulát, mely az ünnepély alkalmából
spanyol nád volt.

De a discipulus sem volt rest, ő meg a hosszú török meggyfa pipaszárat
kapta a kezébe s ekkor aztán egy szabályszerű assaut következett be a
mentor és a növendék között, melyben a ferula és a pipaszár
helyettesíték a fleureteket. Természetesen Wammana volt a mester. A
babérkoszorú csakhamar lerepűlt Györgynek a fejéről s egy művészi
csavarintással ki lett a kezéből ütve a pipaszár.

– Aha, ezt a fogást nem tudod védeni, úgy-e? Bärenhäuter!

Ekkor azonban, a helyett, hogy a lefegyverzett discipulusnak az irhájára
húzogatott volna a mester, felvette a kezéből kiütött pipaszárat s
visszaadta a kezébe.

– No! élhetetlen! Próbáld meg még egyszer védeni. Ide vigyázz. Mikor így
csinálom a quintet, te parade helyett ugorj át a primbe s szúrj előre.
Ne kiméld a gyomromat! Jól van! Derék volt. No még egyszer! Ezt a maltai
keresztet itt a mellemen.

S György urfi a harmadik «gang»-nál ismét odatalált a maltai kereszt
közepébe.

Megelégedetten szorította meg a kezét a mester.

A pipaszár meghajlott a döféstől. Annál jobban esett belőle a füstöt
színi.

Akkor aztán a mester és a tanítvány karöltve és vigan nevetgélve mentek
át a pipatoriumba, a hol már Péter készítette a vágott dohányt.

– Állj őrt a pitvarban Péter.

A mester és a tanítvány versenyt füstölve telepedék le a kényelmes török
kerevetre. Egy alacsony asztalkát húztak maguk elé, azon volt a
sakktábla: felrakták a figurákat, s elkezdtek sakkozni.

– Te ma nagyon rosszul játszol fiacskám.

– Másutt jár az eszem.

– Hát van neked olyan is?

– Kérdezd meg a prorectort, meg a consiliariust, vagy a guardiánt, a kik
megcensiáltak.

– Semmiházi! Nézz ide, milyen testimoniumot kaptál!

– Haha! Mit nézzek én ezen a bolond papiroson? – Hiszen nem tudok én
irást olvasni.

– Az őseid sem tudtak. Hallgatóztál ugyebár az ajtón az examen alatt!
Vettem észre a pipafüstről: keresztül jött a kulcslyukon.

– Azon jár épen az eszem.

– No! És micsoda tudomány az, a mit irigyelsz a Pétertől, hogy ő tanulta
meg te helyetted?

– Két dolog ragadt meg a fejemben. Az egyik az a bizonyos pogányvallás.

– Ah! A mythologia? Jupiter apró gavallércsintettei?

– Nem! Nem! Az a másik.

– A Bafomet szertartás?

– Nem tudom, hogy az-e a neve. A hol az a «Mete» jön elő. Az a pokoli
csábító szép hölgy. Arról szeretnék én többet tudni.

– Ah! Sárgacsőrü pintyőke! Arra ráérsz. Hadd nőjjön elébb egy kis prém
az álladon.

– Mondsza csak! Igazán tartanak ilyen ünnepélyeket a Mete imádására?

– A mit én megirtam, az igaz.

– Hol tartják azokat?

– Itt Bécs körül is.

– Te voltál ott magad is?

– Hogy ne lettem volna?

– Hát mehet oda olyan ember is, a ki nem tartozik a Bafomet imádók közé?

– Azzá lesz, csak egyszer ott legyen.

– De a ki a Bafometet hiszi, az nem hiszi a Krisztust?

– A Bafometet sem hiszi az.

– De a «Métét?»

– Azt már imádja.

– Te! Vigy el engem egyszer egy ilyen «Méte» ünnepélyre.

– No csak az kellene még! Az ilyen gyereknek még a «Nyír-biró leánya»
kell, nem más.[4]

– No csak egyszer.

– Hát nem sajnálnád megtagadni érte a Jézust?

– Tudom is én, hogy ki az a Jézus?

– Az emberiség megváltója, az a ki keresztre van feszítve.

– Hát miért nem veszik le a keresztről, ha olyan jó ember?

– Oktondi! No megállj! Majd beszélek én neked egyszer a Jézusról.

– Beszélj nekem a Météről.

– Méte, méte = mese! Verd ki a fejedből. Csak úgy gondolták ki a
templáriusok ellenségei, hogy elveszítsék őket.

– Nem igaz! Én magam is láttam azt a házat, a melyiknek a kapuja fölött
egy macskafejforma emberarcz van kőből.

– No, gyerek! Most már beszéljünk másról. Hát egyéb tudomány mi ragadt
meg a fejedben a mai examenből?

– Az, a mit a Péter arról a kutyás emberről beszélt a medveház előtt.
Azt mondta, hogy ez egy magyar.

– No, és hát mi bajod neked azzal?

– Szeretném én azt az embert látni.

– Minek?

– Nem tudom én. Az olyan furcsa érzés bennem. – A mint ezt a szót
kimondják előttem, hogy «magyar», egyszerre valami keserű jön fel a
torkomba. Elszomorodom: nem érzem az izét se ételnek, se italnak; aztán,
a míg ki nem megy a fejemből, úgy érzem, mintha el kellene szaladnom,
aztán futni, futni, a míg csak a szent István tornya el nem marad
mögöttem a látóhatáron. Nem tudom, mi ez a bolondság? úgy tetszik,
mintha nagyon kicsiny koromban, a mikor még az anyám ölben hordozott,
hallottam volna, vagy láttam volna olyan szót, vagy olyan embert, a ki
magyar.

– Álmodtad azt fiacskám az anyád ölében.

– Az volt ám a szép asszony, hallod-e? Hová lett az anyám?

– Meghalt az régen, fiacskám: ne keresd.

Erre a szóra a nagy gyermeknek a szemei megteltek könynyel.

A mentor elnevette magát.

– Hahaha! A kis fiu pityereg.

György mérgesen felugrott a kerevetről.

– Nem pityergek. Hanem már most akarom, hogy gyere velem oda a
Bärenhaushoz, hadd lássam azt a kutyatánczoltató hungarust.

– No no no. Fiacskám. Ülj le szépen. Mást mondok én neked. Inkább
elviszlek a Méte ünnepélyre.

– Elviszesz? Mikor?

– A legközelebbi szombat estén.

Ekkor aztán ragyogni kezdtek az ifjú szemei, nyakába borult a
mentorának. S feledve volt a futnivágyó érzés és a szépséges szép
anyának az emléke.




II. FEJEZET.  A KÉT HOLLÓ, A KI EGYMÁSNAK A SZEMÉT NEM VÁJJA KI.

Péter halkan nyitotta fel az ajtót s súgva jelenté:

«Jön a filiszteus!»

Erre a szóra a mentor és a növendék egyszerre felugrott a kerevetről.

– Gyorsan! Be a kápolnába! Énekeld a litániát! György úrfi és a viczéje
rohant a kápolnaajtónak. – (A kegyes neveltetéshez az is megkivántatott,
hogy házi kápolna legyen helyben.) S azonnal megkezdődött odabenn az
éneklés. Mire a filiszteus benyitott a pipázó ajtaján, már a legénykék
el voltak távolítva: s hangzott a Péter litániája az ajtón keresztül.

A consiliariust értették a «filisteus» alatt.

A fiúkat csak el lehetett odábbítani, a sakkfigurákat is a ládába dobni,
de a dohányfüst már nem volt eltüntethető. S az már olyan sűrű felleget
képezett, hogy a látogató alig látott benne: s rögtön elkezdett
prüszkölni tőle, a mint az ajtón belépett.

Az alatt legalább összeszedhette magát a mentor.

– Helf Gott. Conducat sanitati! Prosit!

– Eh, ha! Ezt nevezem aztán füstnek! Krákogott a consiliárius, koczkás
zsebkendőjével vigasztalgatva az orrát. Egyedül méltóztatott így
telepipázni a szobát?

– Hát már ez nekem így szokásom.

– Mert az semmiképen nem volna megengedhető, hogy Giorgiot megtanítsa a
dohányzásra.

– Dehogy tanítom! Tartva magam a legszigorúbb pædagogiai és diæteticai
regulákhoz. De hát minek köszönhetem méltóságod részéről ezt a
megduplázott szerencsét?

– Elfelejtettem valamit. Examen végeztével a grófocska egy
calligraphicus epistolát szokott irni, ilyen tartalommal: «Serenissima
principessa! Si vales, valeas: ego quidem valeo. Hodie deposui examen
utralibet coram domino perillustrissimo Consiliario, deinde coram domino
reverendissimo Guardiano necnon coram magnifico domino Prorectore.
Omnibus numeris solutus. Osculor Vestras manus obedientissimus
Georgius.»[5] – Ezt egy igen magas védasszonya az ifjúnak követeli
tőlem, a kit a sorsa nagyon érdekel.

– Ezért kár volt méltóságodnak az asthmájával ennyi garádicson
felfáradni: ezt a levelet majd el fogom küldeni méltóságodnak a
kvártélyára vagy az udvari cancelláriába.

– De én nekem mulhatatlanul kötelességemmé van téve, hogy az ifjucska
saját szemeim láttára irja meg ezt a levelet. S én a kötelesség
teljesítésében, tetszik tudni, hogy rigorosus vagyok, ad amussim[6]
rigorosus. In præsentia mea kell neki az epistolát megirni.

Wammána úr meg volt akadva. A «vice», a megexaminált Péter most már
inasruhában van. Ha a consiliarus most benyit a kápolnába, egy ifjú
helyett fog találni kettőt. Az úrfiöltönyt az a másik viseli.

– Tetszik hallani, hogy ő most az ájtatosságát végzi: a litániát énekli.
Nem szabad őtet háborítani.

– De majd egyszer a litániának is vége lesz. Megvárom míg előjön.

– De úgy látom, hogy árt a perillustrisnak a dohányfüst, talán
méltóztatnék az iskolába átsétálni, úgy is ott vannak az iróeszközök.

– Hehehe! nevetett a méltóságos úr, kedélyesen döczögtetve az abdomenét.
Minek játszanak comoediát egymás előtt az augurok? Azt hiszi Wamanna úr,
hogy én nem látok át a szitán? Hogy engem lehet az orromnál fogva
körülhurczolni, «mit der Kirche ums Kreuz herum»?[7] Talán épen olyan
Pámschábel vagyok, mint az a másik két úr, a ki engedi magát «über den
Löffel barbieren».[8] S nem tudom, hogy az a siheder, a ki a mi
schédáinkra a feleleteket elrecitálja: nem a Conte Giorgio, hanem annak
az inasa, a Künzli Péter? Hehehe!

Erre a mentor meghőkölt. A consiliarius azonban cordialiter hátba ütötte
s erre ő is elkezdett kaczagni, s aztán kaczagtak jovialiter duettben.

Ez meglévén, a consiliarius úr, hogy bebizonyítsa, mennyire jó Kumpán?
maga is felvett egy pipát a tartóról, megtöltötte a dohányos
bőrbönczéből s rágyujtott. Azzal lehetett infilálni a confidens
discursust.

– Jó dohány! Csakhogy ez már volt az abaldóban. De nekem sokkal jobb
van. Minden évben kapok egy bált.[9] Igazi verpelétit, swärzolva.
Ugyanaz a magas rangú patrona küldi, a kihez a levél iródik. Majd küldök
belőle – neked. (Már tegezték egymást.)

– Ago gratias.

– De abból ne adj annak a fiúnak; mert magyar dohány. Tudod: annak a
másik fiúnak.

Wammána úr sietett a meggyujtott fidibuszszal ismét felszítani
vendégének beszéd közben kialudt pipáját, a ki szítta is, beszélt is.

– De hát mondd csak nekem pajtás: – no tudod, előre bocsátom, hogy én
mindenről pontosan vagyok informálva. Nem hiába fut össze a mi kezünkben
minden fonala a titkos policziának. No hát mondd meg nekem, micsoda
absurdus gondolat az tetőled, három magisterrel taníttatni mindenféle
tudományokat egy inasgyereknek, a kit az examen alkalmával, mint Giunchi
Giorgio grófocskát mutatsz be a hivatalos küldöttségnek: hát az igazi
Giunchi Giorgio mit tanul aztán?

– Semmit.

– Semmit?

– No a nyomtatás olvasására megtanítottam magam, ezt is csak úgy
vehettem rá, hogy a De Sacy-féle bibliai történetek illustrált kiadását
adtam a kezébe.

– Te istentelen! A De Sacyt?

– Mi is megloptuk azt már gyermekkorunkban. Aztán a képek kedveért csak
megtanulta a szöveget olvasni. – De már irni nem tud.

– De hisz akkor te egyenesen a felsőbbség intentiói ellen dolgozol.

– Jobban ismerem én azt az intentiót, mint te, barátom, s jobban
megfelel annak az én methodusom, mint az, a mit ti elém szabtatok. A ti
methodustok szerint ennek a fiúnak mindenféle obstrusus balgaságot
összevissza kellene tanítani; a minőkben az imént bőségesen
gyönyörködhettél. Hát aztán mi resultatuma lenne? Az, a mit a bátyjánál
observáltunk. Bármi bolondokat tanítunk is neki: azzal az elmetehetségei
kifejlődnek, s mikor a házi tanítás alul kikerül, elküldik magasabb
akademiákra, s ott elfelejti a bolondokat, a miket tőlünk tanult, s
beveszi –

– Az okosakat?

– A még nagyobb bolondokat. De az én methodusom szerint azzá fejlődik és
az marad, a mi szerintem az ideálja egy főnemesnek: ignorans,
luxuriosus, rixator.[10]

– E szerint te systemát csinálsz abból, hogy nem adsz nevelést Giorgio
grófocskának?

– Dehogy nem adok neki nevelést! Sokkal többet fáradok vele, mint a
három stomfax magister a Petivel. Úgy megtanítottam vívni tőrrel és
karddal, hogy akármelyik gavallérral ki merem állítani. Ugy tud
lovagolni, mint egy parthus. A l’hombre játékban levágja a
legraffináltabb kártyást. Énekel és gitározik remekül. Csak az ultima
lima van hátra. Tudod, mi az az ultima lima?[11]

– Tudom. Az asszony. Még azzal is le akarod köszörültetni, s akkor aztán
lesz belőle egy olyan igazi nemes ifjú, a milyennek te kivánod.

– A milyennek «ők» kivánják. A kit nem háborgatnak a nagyzás hóbortjai
többé. A kitől nem lehet félni, hogy mint az apja, otthagyja a szép
hölgy meleg ölelését s inkább a kardja markolatát melengesse. Ez nem
hagyja ott a nymphát a fámáért.

– Merész játék! De tudod-e, hogy a saját fejeddel is játszol egyuttal? A
legfelsőbb körökben ezt nem így akarták. Még most senki sem orrontja ezt
az impostorságot; egyedül én nekem van róla biztos tudomásom. Eddigelé
nem közöltem senkivel a tapasztalataimat. De nagy belső küzdelmembe
került, mondhatom. Nagyon sokat kellett felrónom a közöttünk fennálló
régi barátság kontójára.

– Oh, a felől igen bizonyos vagyok. Én épen olyan régen vagyok
informálva a felől, hogy te, kedves barátom, az én tanítványom által
írott leveleket miféle herczegasszonynak küldözöd; pedig titkos
policziám nincsen. Az nem más, mint Aspremont herczegné.

– No hát, Giorgio nénje. Hebegé megzavarodva a consiliarius.

– Igen. Rákóczy Ferencznek a leánya. «Minden jó lélek dicséri az Urat!»

A consiliarius kényelmetlenül feszengett.

– Nonono. Rogo humillime: hát hiszen a principessa elől nem lehet
supprimálni, hogy ő Rákóczy Ferencznek a leánya; hisz ő neki épen az
atyja birtokaiból lett egy rész donatióba adva, a mikor Aspremonthoz
nőül adták. Ő pedig jól tudja, hogy neki két férfi testvére van.

– Igen. József és György. De a József felől soha sem tudakozódik. Az már
jól præparálva van. Az már megkapta a vaccinatiót a nagyravágyás ellen.
Egész Nürnberg ecchozik a kalandjaitól. Egyszer egy patikárusnéval,
máskor meg egy ötvös leányával.

– Áh, Áh! A patikus feleségével való kalandját már én is hallottam.

– De nem olyan tökéletesen, mint én tudom.

– Egészen az Aeneas Sylvius regénye. Euryolus és Lucretia. A mit pápa
korában a szerző maga megégettetett.

– Csakhogy a Jóska nem volt az a vitéz Seladon, a ki Euryolus. A patikus
hazaérkeztére elbujt, no tudod már hová.

– Egy patikus előtt!

– Az aranyműves leányával való kalandja még czifrább. Ez a persona nem
volt valami vestalia, sőt mondhatnám: egy valóságos «Hübschlerin»,[12] a
kinek szokása volt a diákokat fekete kávéra meghívni magához. A Jóska
totaliter szerelmes volt a jungferbe; míg egyszer megtudta, hogy az más
diák számára is főz fekete kávét. Ekkor aztán nem ment el a leányasszony
meghivására többé. Azért fölöttébb megapprehendált a domicella, s a mint
a Jóska egyszer elsétált az ablaka alatt, utána öntötte a findzsából a
kávét.

– No képzelem, hogy a szittya ivadék milyen magyaros gorombaságot
követett el rajta.

– Absit! Dehogy magyarosat. Pasquillt szerzett német versekben a
leányra, s azt énekelte el az ablaka alatt.

– Német pasquillt? Egy Rákóczy-ivadék!

– De még nem ez a legnagyobb scandaluma. Ezért a pasquillért az a másik
diák lovagias elégtételt követelt a Jóskától. És az ifjú hős, a helyett
hogy maga állt volna ki a menzurába, az inasaival páholtatta el a
vetélytársát.

– No, ez nem fogja Magyarországot fegyverbe öltöztetni.

– Ez lett belőle. Kákompille a nők között; pipogya a férfiak előtt.

– Hála az egeknek!

– Hanem az öcscsében egész más vér lüktet, domine amice! Csupa tűz, láng
a gyerek. Vakmerő és megzabolázhatatlan indulatú. A mellett korához
képest tulságosan kifejlett. Ha egyszer ez beszabadul a bécsi
társaságba, minden családi békességet fel fog háborítani, s a gyilkos
párbajok napirenden lesznek. S ha egyszer ebben felébred az ördög, ekkor
ez nem ismer se Istent, se pápát, se császárt.

– Quod Deus avertat!

– Csak maradjunk mi a diabolusnál. Az egyik ördögöt csak a másik
ördöggel lehet kiűzni. Ez az én methodusom. Akárki felelősségre von e
miatt, megfelelek magamért. Csakhogy «noli turbare circulos meos».[13]

– Jól van. Hallgatni fogok.

– Csak kölcsönbe esik. Én is elhallgatom azt, hogy te leveleket
irogattatsz az én növendékem által Aspremont herczegnőnek.

– Hát hiszen ez semmi bajt nem okozhat. Először is az epistolákat nem az
igazi György princz irja, hanem iródnak azok Giunchi Giorgio gróf
nevében, Künzli Péter által. Másodszor – én nekem ezért a szolgálatért a
principessa minden évben küld egy bál dohányt, egy vendely libazsirt és
egy vendely olvasztott vajat, a mi én nekem nagyon jól esik.

– Hát hisz én nem írigylem tőled sem a libazsírt, sem a vajat. A dohányt
úgyis megfelezzük kegyes igéreted szerint.

– Ohohó! Nem a felét igértem! Csak kóstolót belőle.

– No, a felét fogod ide adni nekem. Hallgass csak rám, domine sodalis,
hadd mondok valamit. Te ezekkel a levelekkel már eddig is rosz fát
tettél a tűzre. Azt tudod, hogy György úrfinak nem szabad semmi
contactusba jönni, még csak egy izenetet sem váltani senkivel, a ki az ő
eredetét elárulhatná. Csecsemő volt, mikor az apját elfogták s éretlen
gyermek, mikor az anyjától elvették.

– Hát hiszen nem ő küld izenetet a herczegnőnek.

– De hátha a herczegnő talál ő hozzá izenetet küldeni? úgy-e, erre nem
gondoltál?

A consiliarius arcza egyszerre hizelgő mosolyra változott. (Magával
hordta mindig az egész tárházát a különféle arczkifejezéseknek.)

– Hiszen ezt præveniálta épen a te bölcs prophylacticus methodusod. A
fiucska nem tud írást olvasni.

– De átadhatja neki az izenetet valaki élő szóval.

Itt már a büszke öntudat arczát tette fel a tanácsúr.

– Az absurdum! A mi policziánk Argus-szemei mellett semmi gyanús ember
be nem jöhet a lineákon, s nem tehet egy lépést, a nélkül, hogy
controlleria alatt legyen.

– Elhiszem, hogy azokat a magyarokat száz szemmel kisérik, a kik négy
lóval jönnek fel Bécsbe, s a veres ökörben tokaji bort isznak; vagy a
kik ökröket hajtanak fel a vásárra; meg a kik instantiával kullognak a
dicasteriumokhoz; de ki tudja szemmel tartani azt a tízezernyi
csavargót, csőcseléket, a kiktől a külváros hemzseg? Vannak olyan berkek
Bécs városában, a hova a policzáj be sem meri ütni az orrát.

– Hát azokkal meg hogy tévedne össze a te növendéked?

– Hogy tévedne össze? Azok mindenféle világcsaló komédiával keresik a
pénzt, s bebarangolják a várost piaczról-piaczra. S a népet nem lehet
eltiltani a mulatságától. Emlékezel rá, mit felelt az examen alatt a
diákunk arra a kérdésre, hogy látott-e már magyar embert?

– Igen. A scythiai farkasokat mutogató magyart, mondá.

– No, hát még most csak a Péter látta azt az embert, mikor velem együtt
sétálni volt. Ott produkálta magát a Bärenhaus előtt.

– Hivatalos engedélye van rá.

– No, hát nekem ez az ember gyanús! Én ismerem a világcsalók, a bohóczok
kategoriáit, egész ethnographiai classificatiójuk szerint: különösen, a
kik itt Bécsben szoktak megfordulni. – Vannak itt lengyel
medvetánczoltatók, a csehek produkálják a kakasviadalokat, a taliánok
mutogatják a majmokat, a tirolok ügyeskednek a betanított madarakkal, a
czigányok tánczolnak és jövendölnek, a németek marionetteket játszanak.
– De én még magyar embert soha sem láttam, hogy a piaczon a sokaság
előtt produkálta volna magát akármiféle komédiázásból. Ez az első![14] S
nevezetes, hogy épen ma, az examen után, minden incidens nélkül,
csakhogy épen említeni hallotta a Péter által, a György (az igazi
György) arra unszolt, hogy vezessem el őt oda a Bärenhaus elé, a hol ezt
a kutyatánczoltató magyart megláthatja. Természetesen lebeszéltem róla.

A consiliarius megszeppent.

– Kivánod, hogy elfogassam azt az embert?

– Hagyd el azt. Én valami mást fogok vele csinálni. Ebbe nem szabad a
rendőrségnek belekontárkodni; mert az mindent elront. Majd elfogom én
azt az embert, s kitudom, hogy kicsoda? S aztán majd ártalmatlanná
teszem.

– Bizonyára nagy szolgálatot fogsz tenni a státusnak. De kérlek, te se
beszélj erről senkinek.

– Hát megfelezed velem azt a bál dohányt, úgy-e?

– Az egész bál dohányt ide fogom küldeni.




III. FEJEZET.  MAISTRE DE SACY.

– Hagyd már abba azt a litániát, spirité! aztán jer elő! kiálta Wammána
úr hangosan. Erre a Peti elősompolygott a házi kápolnából.

– Hehehe! Ingens nebuló! tréfálkozék vele a consiliárius. Hát levetetted
a grófi hábitust? No, azért csak végezd el a grófnak való dolgot. Hozd
ide a kalamárist, pennát papirost.

Nem kellett már a comœdiát játszani előtte.

A Peti aztán megirta a levelet a consiliárius úr szeme láttára, a ki
sajátkezüleg hitelesíté azt a «Coram me»-val.

– No, most pecsételd le. Hol a gyűrűd?

Peti hüledezve tekinte Wammanára.

– No, csak mondd meg sincére.

– Az úrfinál van.

– No, hát kérd el tőle. Hol az úrfi?

– Odabenn a kápolnában.

– Mit mível ott?

– Ájtatoskodik. Bibliát olvas.

– A Maistre de Sacy bibliáját?

– Igenis azt.

A consiliarius úr izgett-mozgott, csóválta a fejét.

– Ej, ej! oh, oh! A kápolnában!

Wammana cynicus nevetéssel torkolá le a megbotránkozást.

– Hát mit olvasna az ember egyebet a kápolnában, mint a bibliát?

Peti visszajött a pecsétnyomó gyűrűvel: annak a drágakövébe volt bevésve
a Felsővadászi Rákóczy czímer. Azzal pecsételték le az Aspremont
herczegnőhöz írt diák epistolát.

A két uraság aztán barátságos kézszorítások között vőn búcsút egymástól.
Wammana úr az ígért bál dohányért viszonzásul megajándékozá a
consiliarius urat azzal a tajtékpipával, a melyből füstölni
méltóztatott. Ez volt a békepipa. És azután egész a lépcsőig kikísérte ő
nagyságát.

Mikor visszatért, bement a kápolnába.

Giorgio ott ült a támlás széken, előtte a kitárt biblia.

Pompás maroquinba kötött, ezüst kapcsokkal ékesített könyv. Az ó és új
testamentum: a Vulgata szerint franczia nyelvre fordítva monsieur Le
Maistre de Sacy által. Kiadva Monsban; Migeod Gáspár vállalatában, «a
l’enseigne des trois Vertus» czég czíme alatt.

A szövege kifogástalan: ugyanaz, a mit mindnyájan ismerünk.
Megvizsgáltatott és helybenhagyatott a legilletékesebb egyházi
felsőbbségek által. Ott látható a bevezető előszó után a

«Permission de son Eminence Monseigneur le Cardinal de Noailles
Archevèque de Paris»;

azután az

«Approbation de Mr. l’Abbé Courcier, Theologal de l’Eglise de Paris.»

Végül az

Approbation des Docteurs

Le Caron, Curé de Saint Pierre aux Bœufs,

Beaupignon, Cheftier et Curé de S. Merry.

A mit ennyi tudós és kegyes férfiú helybenhagyott, azt már kezébe
adhatja egy nevelő a serdülő növendékének.

És mégis a De Sacy-féle biblia ama tiltott könyvek indexére volt téve, a
melyeknek birtoklását II. Pius pápa 200 arany forint büntetés terhe
alatt megtiltotta. A saját regénye, melyet Aeneas Sylvius korában írt,
szintén a máglyára ítélt könyvek sorába tartozott, az «Euryolus»,
melyet, a hol megkaphatott, megégettetett, jelszavul adván ki: «Aeneam
rejicite. Pium suscipite.»[15]

Ez a ritka könyv a legpompásabb illusztrácziókkal van feldíszítve. Hires
hollandi mesterek remekei, a legművésziesebb kivitelű rézmetszetekben. A
legszebb képeken a mester neve nincs kitéve. De némelyik alatt olvasható
egy Breenberg, Hubraaken, Scheits: a vésnök többnyire Folkman vagy
Kalma.

Nagyon szép képek azok.

Éva a bűneset előtt és után.

Potifár neje, a tűzvérű Anaitis: József csábítója.

Bethsábé, midőn Dávid király lelkét megjelenésével lángra lobbantja.

Judit Holofernes sátorában.

Delila, Sámson hajfürteivel a kezében.

Susanna, a két lator agg férfi által meglesve.

Eszter és Ahasvér.

Salamon, midőn a hölgyei ráveszik a bálványimádásra.

Különösen remek compositió, a mely alá hollandul van írva. «Hes gastmal
van den Koning Belsasar.»

Csupa remekművek.

S nem is veszedelmesek – ránk tapasztalt lelkekre nézve, a kik már
kereshetjük a kisértetet: ha rátalálunk, az ijed meg tőlünk.

De egy suhancz ifjú kezében!

A mint Wammanát meglátta, ijedten csapta be a könyvet a fiú s egész a
haja tövéig veres lett az arcza. Gyermek volt még egészen.

Wammana nagyot nevetett a fiú zavarán.

– Nos? Mit olvastál a szent dolgok között?

Giorgio lelkében még fennúszott a szeméremérzet. Palástolni akart.

– Illés próféta történetét, hazudozá.

Hanem a becsapott könyv elárulta: az ezüst kapocs odaszorult a lapok
közé.

Wammana szétnyitá a könyvet.

Azon a lapon Breenberg nagy képe volt, mely mind a két lapot elfoglalja.
A Benjaminiták elrabolják a szilói szűzeket, mikor azok az Úr ünnepén
tánczolnak.[16]

Wammana satyr mosolyra torzult arczczal nézett az ifjúra. Annak a szemei
le voltak sütve.

Magában dörmögé:

«Si hoc in arido, quid adhuc in viridi?»[17]

Aztán gúnyolódó atyáskodással mondá fenszóval:

– Ha a képtől is így ég az arczod, akkor ne kivánkozzál a Méte
ünnepélyre, a hol elevenen látod.

Most aztán kerekre felnyitá az ifjú a szemeit: szikráztak és égtek.

– De el fogok oda menni!




IV. FEJEZET.  «METE–ES–IS.»

A bécsi császári régiségtárban láthatni azokat a gombalakú ezüst
pénzeket, a melyeken egy koronás asszony alakja körül ezen szavak
olvashatók: «Mete – es – is». A betük arab irásjegyek; de a szavaknak
arabul semmi értelme nincs.

Hát az «örök závárt» ki ismeri?

Egy érczrúdnak, mely egy vasajtó két ütközője között keresztül van
tolva, nyolcz elforgatható rézkarika van a közepén. Ezek akadályozzák,
hogy akár az egyik, akár a másik ütközőből kihuzható legyen a rúd vége.
A vasrúdnak nyolcz rendetlen sorban berótt foga van, melyeknek a
rézkarikák belsejében ugyanannyi vágány felel meg. Ha mind a nyolcz
karika úgy van elfordítva, hogy a kivülről nem látható hézagok a vasrúd
fogába mind egyszerre bele találjanak, akkor a tolózár rúdja kihúzható
lesz az egyik ütközőből s a vasajtó felnyilik. De a ki ennek a titkát
nem ismeri, elforgathatja azokat a karikákat napestig, az örök lakat nem
enged.

Mindenik rézkarikán van hat betű; azok közül kell egynek-egynek úgy
sorakozni a szomszédjával, hogy ez a mondat jőjjön ki belőle: «Mete – es
– is». Akkor ki van nyitva a tolózár.

Ki volt az a Mete? Hogy kisért az még a XVIII. század elején is Bécs
városában?

Négyszáz esztendő választja el III. Károly király idejét attól a kortól,
a melyben a templomos rendet kiirtották. Moley Jakab és társainak hamvai
fölött új réteget teremtett az örökalkotó fű, ott a Szajna szigetén, hol
a máglyán megégtek. A föld megbocsátott nekik; vétkesek voltak-e vagy
nem? azt az ég tudja.

Meglehet, hogy mese volt az egész Bafomet-cultus; az ophyr-dogma, a
Mete-imádás, a miért a templomosokat az autodafé elé állíták.

És – négyszázesztendő mulva megint divatba jött – ez a mesemondás.

Először azt hiresztelték, hogy a szabadkőmüvesek tartják titkolózó
gyülekezeteikben a Mete-ünnepet.

Azután megfordították a nyárs hegyét s azt hajtották, hogy a jezsuiták
ünneplik a Bafometet: a kik a pápai hatalmat akarják megbuktatni.

Valaminek kell lenni a dologban; mert minden ember beszél róla. S hogy a
policzia nem birja őket felfedezni, ez csak arra mutat, hogy nagyon jól
tudnak titkolózni.

Hisz annak a jámbor bécsi policzájnak a nélkül is annyi a dolga! Neki
kell felügyelni arra, hogy a Hübschlerinek nem viselnek-e olyan köntöst
és fejdiszt, a minő csak előkelő hölgyeknek van megengedve; és ellenben
viszontag, ha az udvarnál egynémely felötlő párizsi vagy londoni lafancz
divatra kap, a policzájnak kell gondoskodni róla, hogy ezt a «megrótt»
divatot a Hübschlerinek kapják fel, s ezáltal az úri dámákat
visszariaszszák tőle. – A policzáj feladata a bécsi csodatanyák légiókra
osztott csavargóit esztrengára szorítani; az utczán beszélgető gyanús
emberek után leskelődni; a csapszékekben a bort és sört megkóstolni:
nincsenek-e tulságosan præparálva? Szimatolni a tiltott eredetű dohány
után; megakadályozni a diákok és mesterlegények közötti verekedéseket;
elhallgattatni a csendzavaró kiabálást az utczán; előkérni a
jövevényektől a passusaikat. S mindezen nehéz feladatokhoz még egy
újabbkori Isten csapása: a szinészet!

Ez most kezdett Bécsben is divatba jönni.

Hiszen komédiások azelőtt is bőven sarjaztak a szép császárvárosban,
ebben nem volt soha fogyatkozás: de azokat könnyű volt ellenőrizni, az
ilyen gauklerek az utczák keresztezéseinél, a vásárpiaczon a szabad ég
alatt komédiáztak, bukfenczeztek, danoltak; de a mit danoltak, azt meg
lehetett érteni; a kit mulattatott a tréfa, röhögött rajta, a ki
kényeskedett, bedughatta a fülét s odább mehetett. De ezek az újmódi
komédiások, betanult, de le nem irt darabokat adnak elő, a mik tele
vannak kétértelmű kifejezésekkel, a policzáj hiába fülel, csak akkor
veszi észre, mikor már a finom közönség kaczagni kezd, hogy valami
czélzatos scurrillitás lett elbocsátva. S ezeket nem lehet kitolonczozni
a városból, mert igen magas körök pártfogásában részesülnek, a piaczról
sem lehet kiszorítani, mert e czélra feldekorált termekben tartják az
előadásaikat: előre fizettetett entrée mellett. A parterret előkelő
gavallérok tartják megszállva, a kik a spiczlit[18] kilökik, ha
felismerik. Mindössze is annyit tehet a jámbor policzáj, hogy a
komédiaház ismeretes bejárata közelében helyt foglal, s ha jön diák, azt
galléron ragadja s figyelmezteti a rektori tilalomra s ha jön fiatal
hajadon, a szüzek ismertető jelével, selyem vagy bársonyszalaggal a
hajában, azt nyájasan visszakergeti: «hohó! Jungfer, a Harpendlin[19]
nem arra való, hogy a Hanswurstnak mutogassák!» Hanem midőn gyalog
hintóban érkezik valaki, uraság vagy asszonyság, akkor a policzáj szépen
a kapubolt alá huzza magát és félrefordítja a fejét. Külömben is hiába
erőtetné meg az observáló tehetségét, a komédia látogatói álarczosan
jönnek, nem mindnyájan, de azok, a kik nem kivánják köztudomásra hozni,
hogy szinházba járnak. Az álarcz mögött szabad nevetni is és lehet
elpirulni is.

A komédiaház abban a részében volt a városnak, mely a régi bástyákkal
együtt az újabbkori pompás új Bécs kedvéért eltünt a föld szinéről;
szűk, görbe, partnak hágó utczában, a hová csak gyalogszekérrel lehetett
az úri világnak eljutni. A többi ódon, magastetejű házak közé
beszorítva, állt egy háromemeletes épület, hátuljával a bástyának
támaszkodva, a mely oldala már csak egyemeletesnek látszott, egyetlen
nagy gömbölyü ablakkal a közepén, a mit soha sem látott senki felnyitva.

Az utcza felöli homlokzata a háznak egész építési modora által
megkülömbözteté azt a többiektől: a csúcsives kapubolt fölött volt egy
rácsos erkély, melynek tartója egy nagy szörnyeteg fej volt. Férfiarcz,
macskafülekkel, hosszú bajuszszal és kecskeszakállal. Ezt tarták Bafomet
jelképének.

Az erkély márványkőből volt s annak a középső oszlopán volt kifaragva
szívalakú paizson az egy újjával felemelt kéz: a templáriusok
szimboluma, egyik oldalán az erkély melletti falnak látszott mély,
bevésett munkában egy nőalak, egyik kezében a serleg, másikban az «élet
kulcsa», mellén az örökkévalóság láncza. Ez a «Mete». A másik oldalán a
falnak volt hasonló vésmunkával körvonalazva egy kigyótól körültekert
férfialak, kezét egy oroszlánfőn nyugtatva. Ez a «Jaldabahot».[20]

Az erkély mögött volt két nagy góthidomu ablak, s azoknak a csúcsiveit
összekötő homlokkövön látszott domborműben a «világsárkány», mely egy
gyermeket elnyel.[21]

Az egész házat nem lakta senki. Kisértetjárta hírben állt. Azt beszélték
róla, hogy a templomosoké volt valaha, azután a János vitézek örökölték;
később katonai éléstárnak használták; de annak sem volt jó, mert a
patkányok mind megették benne a pumpernikkelt. Nem is lehetett volna
rendes, okos emberek számára lakásnak használni, apró czelláival, óriási
nagy termeivel, chorus forma emelvényeivel; a folyosóin pedig fényes
nappal is el lehetett tévedni, s voltak rajta olyan vasajtók, a miket
soha senki sem tudott kinyitni.

Egy szóval, nem lehetett ezt egyébnek használni, mint theátrumnak; hanem
annak tökéletes volt.

A földszinti nagy terem: egykor talán kegyes ájtatosság szinhelye,
egészen átalakítható volt nézőtérre; a körülfutó karzatra nyiló czellák
jók voltak páholyoknak, az apsis, (a pogány basilicáknál a tribuna)
egészen alkalmas volt szinpadnak.

E földszinti terem fölött kellett még egy emeletinek is lenni; a góth
pillérek oszlopfői el voltak takarva keresztbe épített gerendás
padozattal. Ki cselekedte ezt a barbár toldozást? a Johanniták-e vagy a
magistratus? vagy talán épen maguk a templomosok? Azt mondják, hogy az
utóbbiak tették. Az a felső emeleti terem lett volna a szentségfertőző
orgiáiknak a szinhelye.




V. FEJEZET.  HANSWURST MESTER.

Egy veres üvegű olajlámpás, mely az erkélyről kinyuló sárkányfejű
esővizcsatornára volt akasztva, jelölte meg a szinházat, melyre
különösen szombat este a gyalog és hordszéken érkező látogatók
processiójáról is könnyű volt rátalálni.

Szinlapok ugyan még nem voltak, s azoknak a házfalakra felragasztása
épen nem lett volna megengedve; de ezt a hiányt bőven pótolta az a
hatásos intézmény, mely szerint maga az igazgató az előadandó darab
főszerepének jelmezében teveháton vagy szamáron lovagolva, bejárta a
főváros előkelőbb utczáit s a szögleteken a síppal, dobbal összegyűjtött
sokaságnak elmondá, hogy mi minden látni és hallani való lesz a mai
darabban, nem kimélve közben-közben a kukorékolást, károgást és orron
keresztül bocsátott hangokat. A primadonna jutalomjátéka alkalmával ez
maga is ott ült a nyeregben, a legpompásabb török jelmezében, mint a
háremherczegnő «Banice». Hasonló bemutatást követelt a Courtisan, a
Harlekin és a Pantalon: a főszerepvivők.

A hatóság bölcsen megtiltá a theatrum látogatását a tizennyolcz éven
alul levő ifjaknak; a mit azonban ezek azzal az egyszerű methodussal
játszottak ki, hogy női kantust öltöttek fel, s férfi kisérő karjába
kapaszkodva sasiroztak el az argusszemekkel őrködő policzáj őrei előtt.
Ennélfogva nem csak a páholyok és a parterre, de még a karzat is el volt
lepve feles számú női alakokkal; a kik közül a valóságos nőket csak az
által lehetett kiismerni, hogy a szinpadi trágárságokon azok nevettek
legjobban.

A Hanswurstszinház nézőterén leginkább csak álló helyek voltak; csupán a
hölgyek és rangbeli személyek kaptak szalmaszékeket: de azoknak nem volt
szabad támlánynyal birni, hogy tumultus esetén verekedő eszközül ne
legyenek felmarkolhatók. A páholyoknak a mellvédjei azonban kényelmesen
kinálkoztak ülő helyül; férfi és nő, kiki a maga módja szerint
használhatta azokat lovaglásra. Mind a két lábát lelógatni a páholyból
azonban parasztságnak tartatott, s a parterre közönség által kellő
repressáliákkal fogadtatott, a mik közé tartatott a lábtyük erőszakos
lehuzása.

Wammana úr az ő védenczével épen az alsó proscenium páholyban foglalt
helyet. György úrfi nem keverhette a mestert gyanuba. Wammanát mindenki
ismeré: daliás, széles vállú alakjáról, simára borotvált, kihivó
tekintetű creolszin arczáról, villogó szemeiről, kevély sasorráról, s a
lisztfehér franczia parókájáról, mely merész kivételt képezett a többi
gavallérok fekete allonge parókái közül. A páholyában szemközt ülő
hölgyecskének a kalapja alatt pedig senki sem sejtheté Conte Giunchi
Giorgiot. Kivált miután a legyezőjének is tudta hasznát venni.

Az apsisban felállított szinpad elejét festett kurtina takarta, melynek
mythologiai allegoriás mázolmányai fölött lebegett, két tenyerestalpas
angyal által tartva, a theátrumdirector nemesi czimere, alatta egy
szalagra irva: «Arma Straniczky». (A mit a bécsiek úgy olvastak, hogy
«Armer Straniczky».) Sileziai nemes úr volt.

Az armalis azonban nem akadályozta a nemes urat abban, hogy midőn a cseh
zenészek síp, dob és trombita hangicsálása után a czifra előfüggöny
felgördült s a nézőközönség közt a zaj igy-amúgy lecsillapult, saját
tillinkójának a billegetése mellett be ne vonuljon teljes Hanswursti
parádéjában: tudniillik egy fehér szamáron ülve; de háttal fordulva a
paripa fejéhez. Zöld kalapja, veres mándlija és sárga bugyogója, a nyaka
körül széles ránczgallérja volt. Széles csattos öv a derekán, abba
keresztül dugva, mint egy handzsár, a hírneves művészi kiegészítő
fegyverzet: a csettentyü (Pritsch). A haja két oldalt lenyirva s középen
csimbókba kötve.

A szinpad közepére jutva, a mint a közönség hallóh rivallása szóhoz
jutni engedé, a szamár elkezdett «iá» kiabálásokkal művészeti
tehetségének érvényt szerezni, a míg Hanswurst mester azt nem mondá
neki: «már most elég, most következem én!»

Akkor aztán, szamárhátról elmondá az egész programmot, mely a mai este
művészeti élvezetét képezni fogja. A Hanswurst utazása a kerek föld
minden tartományaiban, ugyanannyi alakzatokban: mint «nemes lovag,
magyar huszár, czigányasszony, kéményseprő, pávián, borbély, úridáma,
fejnélküli ember, veres barát, chinai mandarin, török basa és medve.»

Megelőzi ezt egy előjáték, melynek czime: «Harlekin pokolra küldetése.»
És egy pantomimia: «az ifjú Hanswurst születése és neveltetése.» Ez
alkalommal a feleségéről is beszélt Hanswurst mester: hanem ennek a
szövegéhez még nincs egészen hozzászoktatva a jelen korszak közönsége.

Az előjáték kezdődött azzal, hogy szembejön Hanswurst mesterrel Harlekin
és az ő pajtása Pierotto. Harlekin az ismeretes mindenszinű koczkákból
tákolt viseletben, Pierotto a hosszú újjas fehér ingben és lábravalóban.

Harlekin és Pierotto azt az olaszszal kevert teuton idiomát beszélik, a
mit az utókor kauderwelschnek hall emlegetni, mely hosszú időkön át a
comicum zamatját képezte a birodalmi fővárosban; ezzel szemben pedig
Hanswurst mester azt az igazi bécsi csőcselékjargont hozza érvényre, a
melynek kifejezései Adelungban fel nem találhatók. Ez tetszik nagyon!

Harlekin megrója Hanswurstot, hogy miért ül visszafelé fordulva a
szamáron? Igaz cavalière a zablájánál fogja a kabalát, nem a farkánál.

Hanswurst mester visszatromfol: «mit capiálják ezt a taliánok? Az én
lovamnak hátul van az armaturája».

A Harlekin kiváncsi megtudni, hogy milyen lehet ez a szamár-fegyver, a
mi hátul van? oda megy megnézni.

A közönség tombol és kaczag.

De tragicus vége lesz ennek a tréfának.

A szamár hátrarúg mind a két lábával. Ez az ő fegyvere.

A Harlekin «maustodt» esik hanyatt.

Erre a catastrophára a Pierotto is ijedtében arra a részére a testének
hanyatlik alá, a melyen ülni szokott.

A bugyogójában pedig egy hólyag van elrejtve, némi szines folyadékkal, a
hólyag elpukkan, s a tartalma végig festi a fehér bugyogót.[22]

Ezt a jelenetet aztán falrengető hahota követi a néző közönség részéről.
Pierottó olyan művészi praecisióval és naturalismussal játsza a
szerepét, hogy a hölgyek zsebkendőiket az arczuk elé tartják.

No most mi legyen a megölt Harlekinnel?

A háttérben van egy mészégető kemencze, melyet épen teljes működésben
tartanak a gyantapor és lycopodiumliszt faggyúgyertyán keresztül fujt
lángjai. Hanswurst mester intézkedésére ő maga és Pierotto
felnyalábolják a Harlekint s belelökik a mészkemenczébe; Hanswurst végül
magát Pierottot is utána löki a principálisának a pokoltűzbe. S aztán
meghajtja magát a közönség előtt.

Óriási tapsvihar! Mely eléggé meg van érdemelve. Ha tudniillik elég éles
felfogással birunk az allegoriai értelmét kitalálni. Ez a hazai művészet
diadala az idegen fölött. A múzsák templomát bitorló olasz Harlekint így
semmisíti meg a nemzeti vérből és húsból alkotott Hanswurst!

Erre két kalapácsütés a szinen kivül jelenti, hogy új scéna következik.

Jön Colombina, Hanswurst hitvestársa.

Széles nagy abroncsszoknya védelmezi csipőtől kezdve a termetét. Az
arcza ki van festve fehérre, pirosra. Fején tarajos főkötőt visel.

Keresi a Harlekint.

Hanswurst mester eleinte mindenfélét hazudik neki: utóljára megvallja,
hogy beledobta a vetélytársát a kemenczébe.

Erre Colombina sirva fakad.

Hanswurst mestert ez a jajveszékelés kihozza a sodrából. Azzal
gyanusítja Colombinát, hogy a Harlekin az ő szeretője volt.

Colombina erre az abroncsos baleinejának az előrészére tett kézzel
esküszik, hogy semminemű tilalmas viszonya nem volt a Harlekinnal.

Ezzel csak nagyranöveli Hanswurst mester féltékenységének sárgaszemű
dæmonát. Magát a szerelmi zálogot is gyanúba hozza.

Colombinának nem marad hátra más, mint magával a legreálisabb ténynyel
bizonyítani be törhetetlen hitvesi hűségét.

Nem! Nem! Annyira még nem ment a XVIII. század zsenije, hogy egy
teljesen empyricus maiensicai scenát hozzon a szinházi közönség elé, a
segítségül hivott maia egyelőre csak egy óriási nagy tojást szabadít elő
a vertugadine rejtekéből.

Ezt a tojást azután feltöri Hanswurst mester a csettentyűvel, s ime egy
teljesen felszerelt aprócska Hanswurst ugrik elő a tojáshajból.
Szakasztott olyan mint az édes atyja: janklija, bugyogója, krézlije. –
Ez a kis baba természetesen automat. (Ezt még az angol szinművészektől
tartották meg.)

Hanswurst kénytelen elismerni, hogy ez az ő fia.

– No ha a te fiad, akkor szoptasd te! mond Colombina. Tőlem elég volt,
hogy a világra hoztam.

S oda dobja az apja nyakába a gyermeket.

S a szegény Hanswurstnak, egész dajka módra hozzá kell látni, hogy a
csecsemőt nagyranevelje, a ki szemlátomást nő, dagad, embernagyságra
megnyúlik, kézzel-lábbal kapálózik, utóljára az apját üti agyba-főbe a
csettentyüvel.[23]

A közönség derültsége az őrjöngésig fokozódik. A férfiak a parókáikat
kapják le a fejükről s azokat lobogtatják, a hölgyek pedig nem győzik a
vállfüzőiket helyreigazítani a nagy nevetéstől.

E közben pedig Colombina asszonyság kezébe vesz egy kosarat, s elindul
puszedlit árulni a közönség között, hogy az ujszülött paszitájához
szükséges apróköltséget beszerezze.[24]

A közönség frenetikus lázban tombol.

Csak György nem nevette el magát egyszer sem az egész komédia alatt.

Egészen gyermeteg kedély volt még: olyan, mint a hajnalkavirág, mely
kinyitja a kelyhét a hajnalpirkadásra; de a tűző napsugártól
összezsugorodik. Áhitotta az ismeretlent: a nőt, s mikor megismerte
undorodott tőle.

Hány népdala van a magyarnak, mely ennek a meseszép érzésnek kifejezést
ad? Például ez:

  «Fekete szemű menyecske,
  Kérlek ne nézz a szemembe:
  Meghalok szégyeletembe…»

Hát ez a másik:

  «Ne nézz rám, ne nézz rám:
  Mert megölsz engemet».

Kimondja, hogy megöl az asszonynak a szeme.

A fajban van ez az indulat.

A kutya úton-útfélen játszik a társával: az elefánt az erdők sűrűjébe
rejtőzik vele.

Wammana figyelemmel kiséré a védencze arczkifejezését, melylyel ez a
Hanswurstiádák sikamlós, leplezetlen tréfáit fogadta. Mikor a Colombina
leszállt a nézőtérre s jobbra-balra osztogatta a puszedlit, kaczér
negéddel védve magát látszatosan, de elkésve, az ölelgetések, a
kézzelfogható nyájaskodások ellen: kaczagva, sikongatva, dévajkodva,
tréfát tréfával fizetve; a hol nagy ezüst pénzt mutattak neki, ott az
igazi csóktól sem iszonyodott: elég, ha a száját megtörölte utána, s ha
egy-egy merész úr az ölébe rántotta, a deplacirozott vertugadin árulója
lett a jarretiersjeinek: György úrfi szemöldökei férfi ránczot vontak a
homlokára. A homlok mindig elárulja a férfit. Az viseli magán az igazi
nemkülömbséget.

Ez alatt a komédia a két Hanswurst, az eleven és az automat között,
véget ért, azzal az elmés megoldással, hogy az apa, megelégelvén a
kicsapongó magzatja kihágását, kapja magát, nyakon kapja a kölket,
belegyűri a tojáshéjba, a melyből kijött, rácsapja a tetejét, s
kigurítja a játékszinből. A mi nagy moralis effektust gyakorol a
közönségre; nem egy kegyes atya sóhajt fel eként magában: vajha én is
így tehetnék azzal a vásott kölyökkel otthon.

Azt az időközt, a míg ezután Hanswurst mester világkörutazási szerepének
első jelmezét, a német lovagét, felölti, kellemesen foglalja el a
polichinello: ez az elől hátul púpos törpe figura, nagy orrán pápaszem,
állán bibircsók, fején csörgő sipka. Még ez is az olasz komédia alakja;
de már a Hanswurstszinházban csak inasszerepet játszik. A Colombinát
kell neki felkeresni, hazakergetni, hogy öltözzék már át a következő
szerepéhez. Meglátja odalenn a publikum között, a mint puszedlit
osztogat. Keresztül ugrik az orchestrumon, s kereplővel a kezében kezdi
a hajszát a primadonna ellen. Az fut előle keresztül a néző tömegen. A
polichinello utoléri, elkapja az abroncsszoknyáját, a buffándli kapcsa
elszakad, az egész baleine a polichinello kezében marad: a Colombina
pedig előtünik a maga igazi Colombinajelmezében; a térdigerő, virágokkal
guirlandozott tánczrokolyában, balletszökésekkel ugrik fel a szinpadra,
s minthogy a polichinello még ott is üldözi a kereplővel, utoljára a
Colombina átszökik a proscenium páholy alacsony emelvényén: a
polichinello oda is utána akar mászni; de nem birja a nagy fejét,
hanyatt bukfenczezik.

A sylphidöltözetű Colombina védelmet keres a páholy vendégeinél:
odavetve magát a hölgy ölébe, ballerinák módjára, jól ügyelve leülés
közben, hogy a virágfüzéres rokolyáját össze ne törje: az úgy veszi
körül a mellszobrát, mint a pávát a kiterjesztett legyezője.

Az a hölgy pedig Giorgio.

A dévaj mima szemei egyenesen az ő szemébe tűznek, forró lehellete az
arczát perzseli: hosszú szempillái oly csábítón pislogatnak hozzá, a
mint ott ül az ölében.

– Nos? Tetszik? Ez, vagy a másik? Kérdezi a szinpadi tündér kaczér
negéddel: jobb kezének a két ujjával egy mézes süteményt tartva Giorgio
szájához, míg ajkai épen olyan közel érnek hozzá, s piros nyelvének a
hegye kitünik közöttük. Melyik puszedli kell inkább?

Giorgio félre fordítja a fejét.

– Ejh, hagyj békét madamenak. Csak nem vagy Sapphó, riad rá Wammana.
Nesze a puszedlid ára! (Egy tallért dobott a kosarába.)

– Á – á! szól Colombina, szemeit összehúzva, s száját kaczér nevetésre
elnyujtva. Ez monsieur! Ez garçon; mert elpirult!

Azzal Wammanának adta a csókocskát. Mindakettőcskét.

Aztán kiugrott a proscenium páholyból; olyan kicsinált ügyetlenséggel,
hogy a guirlandos rokolyákkal eltakarta az ott térdeplő polichinellot; a
ki aztán kiszabadulván, az elragadtatás pantomimikájával igyekezett a
közönségnek tudtul adni, hogy ő most a paradicsomból került elő.

– Hallod-e mester: ez a komédia engem untat; monda Giorgio.

– Hát milyen az asszony?

– Undok.

– Mert nem értesz hozzá.

– Én nem ilyennek képzeltem a nőt.

– Hát milyennek?

– A milyen a Méte. Te engem bolonddá tettél. Úgy bánsz velem, mint a kis
gyerekkel szoktak, a kinek paripát igérnek s pálczalovat adnak. Te nekem
azt igérted, hogy a Méte ünnepélyre fogsz elvinni.

– Hát hiszen ott vagyunk.

– Ördögöt vagyunk! Hisz ez komédiaház!

– S ez téged nem gyönyörködtet? Hisz ez művészet.

– Meglehet, hogy művészet. De ahhoz magasabb műveltség kell, hogy
ezekben az ostobaságokban gyönyörködjék valaki. Én azzal nem birok. Nem
tudom, hogy mi benne a tréfa? S te nekem nem a Colombinát igérted; hanem
a Métét!

– Tehát okvetlenül a Métét akarod meglátni?

– Minden bizonynyal.

– Hanem akkor nehéz próbákon kell keresztül menned.

– Bánom is én.

– Olyan esküt kell letenned, a mi egész életedre kötelez.

– Leteszem.

– A tűzkeresztségen is át kell menned.

– Ha más kiállta, én is csak kiállom.

– Törvényeket kell elfogadnod, a mik a világi törvényekkel teljes
ellentétben vannak: s mikor a Méte azoknak a végrehajtását parancsolja,
akkor föltétlenül engedelmeskedned kell.

– Ne papolj annyit! Én mindent megteszek, a mit te kivánsz, hanem engem
vigy oda, a hol a Métét meglátom.

– Ott vagyunk.

– Itt a komédiaházban?

– Itt a Bafomet templomában. Fejünk fölött van a Méte mysteriuma. Ez a
Hanswurstház csak az álczája a mi ünnepélyünknek. Arra való, hogy a nagy
közönség a szent Hermandad és az inqusitio figyelmét lekösse. Az egész
spionage mind azt lesi, hogy mit csinál, mit mond a Hanswurst? Ez a
legmagasabb szemfényvesztés. Mikor a Hanswurst elkezdi a sokféle
metamorphosisait, akkor a commilitones szerteszét a páholyokból
felmennek a felső terembe s hagyják a közönséget tombolni, röhögni ide
alant. A páholyoknak függönyeik vannak: azokat le lehet bocsátani. A mi
a kárpit mögött történik, ahhoz senkinek semmi köze. Akarod még?

– Akarom!

György kezét nyujtá a mesterének. Az a kéz forró volt és nedves; hanem
azért észrevette a mester, hogy a tanítványa reszket. Lázban van.

– Csak addig várunk, míg a komédia megkezdődik; s a közönség figyelmét a
scurrilitások leigézik.

A síp, dobszó rákezdte; Hanswurst előjött, mint keresztes vitéz,
Pantalon, mint obligát polgárférj, a kit mindig megcsal a felesége,
Colombina. A közönség belejött a kaczagásba. A páholyokban elkezdték a
függönyöket lebocsátani. Wammana azt mondá a védenczének:

– Most mehetünk.




VI. FEJEZET.  A TŰZKERESZTSÉG.

A páholyok mögött volt egy szűk folyosó. Abból megint nyilt egy másik
folyosó, a mit aztán elzárt két egymás mellé szorult ajtó. Mind a két
ajtó zárában benne volt a kulcs.

Ezek a közönség kényelmére vannak rendeltetve: azt jelentik a zárban
hagyott kulcsok.

Csakhogy a jobboldali ajtónak a kulcsa valami elátkozott praktikával
lehet szerkesztve, mert az akár jobbra, akár balra fordítja az ember,
semmikép sem nyitja ki a zárát: elfordúl tízszer is egymásután; az ember
érzi, hallja, hogy jobbról is balról is csattan a zárnak a nyelve; de
csak nem nyílik ki. A mellette levő ajtó pedig az első kulcsfordításra
engedelmeskedik. Annál fogva mindenki békét hagy a jobboldali ajtón a
kulcsforgatásnak, s választja a baloldalit.

A kik a «ház» titkaiba be vannak avatva, tudják a fortélyát a
bösztörzárnak s azok előtt felnyílik az ajtó, mely egyszerű fából van, s
beléphetnek a szűk folyosóba, melyet az ajtó elzár.

Wammana előrebocsátá a tanítványát.

A rejtett folyosó végén egy olajlámpa pislogott. A falak csillámlottak a
penészes nyiroktól, mely a szellőzetlen odúkat el szokta lepni. A mi fa
volt a folyosón: az ajtófél és lámpaczölöp, fekete penésztaplóval volt
behúzva s a szögletekben túltengett a sárga pinczegomba. A márvány
padlatra lehullott penészhóban meg lehetett látni a lépések nyomairól,
hányan haladtak végig a folyosón legközelebb. Még csak egy szelelő lyuk
sem volt; a levegő fojtó, nehéz és búszos, mint egy sírboltban.

A tulsó végén a szűk gádornak a pislogó olajlámpa alatt volt egy tömör,
kovácsolt vasajtó: küszöb és ajtófél gránitból. Két lyuk a gránit
ajtóragasztókba fúrva, képezte az ütközőket, a melyeken keresztül volt
dugva az érczrud a rézkarikákkal, a mik az örök závárt képezték.

Az ajtó mellett volt egy szűk czella: épen olyan magas és mély, hogy egy
ember állva és fekve elférhessen benne.

Abban lakott egy ember. Egy vak ember. Az volt a závár őre.

A léptek hangjára előbújt az odújából. Rettenetes alak volt. Haja,
szakálla, mint egy összecsapzott kócztömeg, takarta testét, a mire nagy
szüksége volt, mert az öltöny lemállott róla; csak egy pokróczdarab volt
az egész takarója: arcza fakó volt s annyira a csontjaihoz aszott, hogy
inkább hasonlított egy halálfőhöz; csak a lezárt szempillái voltak
veresek, s a kék erek a halántékain mutatták lüktető veréssel, hogy él.

– Nos, hát vak Sámson, hogy megy az élet? szólt a nyomorulthoz Wammana.

Az odúlakó hangja inkább hörgés volt, mint beszéd.

– Vége felé. Nem sokára látni fogok. Fulladozó köhécselés kisérte a
nehezen mondott szavakat.

– Legyen neked a te hited szerint.

György borzadva tekinte erre a pasquilljára az emberi lénynek.

– Micsoda ember ez itt?

– Ez a «Korax.»

– Mit jelent az?

– «Ajtósarok.»

– Miért hivják így?

– Azért, mert ő senkinek nem nyitja ki az ajtót, nem látja a betüket a
karikákon, a miket én most egymás mellé állítok. Az ő feladata, a mint
mi beléptünk az ajtón, ismét keresztül tolni a vasrudat a karikákon, a
mikor azok saját súlyuknál fogva ismét maguktól összevissza fordulnak a
rúdon.

– De hisz akkor mi nem tudunk ezen az ajtón visszajönni.

– Annak is megvan a módja. Ez a vasajtó nem csak kifelé, hanem befelé is
nyílik. Belül aztán csak egyszerű keresztrúd zárja el, a mit mindenki
félretolhat, a ki vissza akar térni.

– De ilyen formán, mikor mindenki visszajön, a vasajtó nyitva marad.

– Ne féltsd te a vasajtót! Akkor megint az utolsó kijövő után bezárja
azt a «mandolos».

– Hát az mit jelent?

– «Závár».

– S az a mandolos akkor ott marad bezárva a külső zárral, míg újra rá
nem nyitnak?

– Igen.

György oda volt büvölve a gyászalakhoz. Vánszorgáskor lecsuszott a vak
ember térdéről a pokrócz, s előtünt a nehéz láncz, mely bokáira verve s
a falba erősítve őt fogva tartá ezen a helyen: az is veres volt már a
rozsdától.

– Ez az ember büntetésből van itt? kérdé György.

– Igen. Áruló volt az «asphaleia» ellen.

– Mi az?

– Szövetségünk neve: «vészmentesítő.»

– S az árulásnak nagy büntetése van?

– Azt is jó lesz előre tudnod. Ez az ember el lett itélve megvakításra s
holtig való fogságra.

– S megengedik a törvények, hogy ezt tegye valakivel az asphaleia?

– Nekünk saját törvényeink vannak. S azokat neked is el kell fogadnod.
Gondold meg. Még most visszafordulhatsz az ajtóból. Ez az ember itten
dali legény volt, mikor idekerült. Nem viszi már soká. Kikopik belőle a
lélekzet. Ő azt hiszi, hogy az lélek. Helyébe másnak kell kerülni. Vess
számot a magad lelkével; s ha félted, ide ne hozd.

– Nem félek semmitől.

– Akkor lépj be az ajtón.

A vasrúd kattogva húzódott keresztül a rézkarikákon, elhagyva az
ütközőt; a vasajtó feltárult.

György még egy pillantást vetett a vak ember odújára.

– Honnan kap ez ételt és italt?

– Két kürtő szolgál az odujába: egyik fölfelé, másik lefelé. A felső
kürtőn át szórják le neki az ételhulladékot s ezeken ő elélődik, a míg
ismét szórnak le valamit. Az italát pedig összegyüjti a kőkorsójába. A
padmalyról víz csepeg alá, minden perczben egy csepp. Egyúttal klepsidra
is, számlálhatja rajta a perczeket, órákat, napokat.

– S ki az, a ki a kürtőn át leszórja neki a hulladékot?

– Az a «mandolos».

– Az is büntetésből van ide bezárva?

– Hahaha! Majd megtudod azt, hogy mért van az ide bezárva! Az a jutalom.
Pályadíj! Hahaha!

A kaczagást elfojtá az ajtócsörömpölés.

A vasajtón túl egy csigalépcső következett, mely valahonnan felülről
kapta a világosságot. Wammana elől ment, György a nyomában, míg egyszer
aztán véget ért a csigalépcső, elzárva egy márványtábla által, melyen a
Méte alakja volt domborműben kifaragva.

Wammana megnyomta a tenyerével a márványlapot, melyre az könnyedén
félrefordult.

– Beléphetsz: mondá Györgynek, maga előtt bocsátva őt.

Valami sekrestyeforma volt, a mit György maga előtt látott. A lépcső
félhomályát felváltá valami szembántó lobogás. A közepén állt egy nagy
rézmedencze, a mellett volt egy magas vert ezüst amphora, melynek szűk
torkán jött fel a lobogó fény: borszesz égett benne. Ez a csalfa
világítás minden alakot reszketőnek tüntetett fel: hol előtüntek, hol
hátramentek a homályba.

Négy férfialak állt a háttérben: mindegyiken válltól sarkig érő fehér
talár, elől a veres kereszttel, de a melynek nincs negyedik ága: a
gnosztikusok hitregéje szerint a mankóvá alakult kardmarkolat: egy nagy
T betű. Fejeiket a templomosok által használt barbutansisak fedte: kerek
bogrács-alakú ércz föveg, mely állig lejön, elől három nyilással a
szemek és a száj számára. Három alaknak ezüstből volt a sisakja, egynek
aranyból. Hosszú, egyenes kard volt az oldalukra csatolva, egyszerű
szőrkötélen.

– «Méte es is», szólt Wammana a küszöbön átlépve.

– Ave frater, dörmögé rá a négy alak.

György szilárd léptekkel járult eléjük.

– Te vagy a «mathetes?» kérdezé az arany sisakos.

– Mi az? kérdezé vissza György.

– «Tanítvány».

– Az vagyok.

– Akarsz az asphaleiába fölvétetni? Tudod mi az?

– Tudom. Akarok.

– Akarsz titoktartást esküdni, hogy semmit abból, a mit közöttünk
hallasz és látsz, senkinek egy szót is el nem árulsz?

– Becsületszavamat adom rá.

A négy férfi valami idegen nyelven kezdett el egymás közt beszélni, a
melybe Wammana is beleszólt.

Végre a főnök kimondá a határozatot.

– Merész thesis volt, a mit a mathetes fölállított: méltó arra, hogy
mint dogma a sanhedrin által megvitattassék: «vajjon erősebb ligamen-e a
becsületszó, mint az eskü?» Egyelőre az esküt kell tőled követelnünk.

– Jól van, leteszem azt.

Erre mind a négyen kihúzták a pallosukat s azokat keresztbe téve a
rézmedencze fölött, odahivták Györgyöt, hogy tegye rá a kezét, a hol a
kardok csillagot képeznek s mondja el utánuk az esküformát.

Mikor azt egy nagy kapcsos könyvből felolvasá a tanítvány előtt Wammana,
György hangosan felkaczagott rá, és aztán nevetve mondá el az esküt.

«Én Giunchi Giorgio, a ki nem hiszem, hogy Giunchi Giorgionak hívnak,
esküszöm a Jaldabahóthra, a kit nem hiszek, hogy van a világon, hogy el
nem árulom a Méte titkait: nem azért, mert istenasszony; hanem azért,
mert asszony; nem azért, mert a büntetést félem, hanem azért, mert a
becsületemet féltem.»

Így mondta utána az esküt.

A négy érczsisak alatt egyszerre felhangzott a kaczagás. A meglepetés,
az elégült kaczaj hangja.

– Ez lesz a mi emberünk!

– Ez a derék mathetes!

– Ebből lesz a mandalos.

– Elfogadod-e a tűzkeresztséget? kérdezé a főnök.

– Ha más átesett rajta: én is elviselhetem, monda György.

– Mi legyen a neve? kérdé a rendmester Wammanától, a keresztapától.

– «Abrekh.»

– Jól van! Legyen Abrekh; akkor lesz belőle még majd
«Czafénáth-Panéák».[25]

Erre intének Giorgionak, hogy vetkőzzék le.

Női öltöny volt rajta, az akkori divat szerinti vállfűzőt se felvenni,
se levetni nem lehetett segítség nélkül. Wammana teljesíté védenczénél a
komornai szolgálatot. Akkor azután egy érczfényben csillámló leplet
borítottak a fejére, mely sarkig betakarta: hasonló szövetű harisnyákat
húzott fel Wammana az ifjú lábaira egész térdig.

Mind a lepel, mind a harisnyák asbest szövetből voltak.

Akkor aztán odaállíták a rézmedencze közepébe a neophitát.

A nagymester felvevé a kancsót a lobogó borszeszszel s eldörmögé a
formulárét.

«Én keresztellek tégedet a Bafometnek, a Jaldabahótnak és a Métének
nevében Abrekhnek.»

Azzal a fejére tölté az egész kancsó borszeszt, mely végig futva a
leplen, egyszerre lángba borítá az egész alakot; a medencze fenekére
konyhasó, chlorstrontium, rézsav és szalamia volt hintve, mely a tűz
közé vegyülve, zöld, sárga és rózsaszin szikrazáport lövellt körül: ezek
között állt a felavatott tanítvány.

Érezheté a körülnyaldosó láng hőségét, láthatá a szöveten keresztül a
szinváltóztató szikraözönt; de azért a lepel alatt egy hajszála el nem
perzselődött. Csodának tartá a mi vele történik. – Asbestnek soha a
nevét sem hallotta.

– Lépj elő! Monda neki a nagymester.

György, a medenczéből kilépve, bámulva látta, hogy minden lépténél
lángnyomok maradnak hátra: a szikrák pattognak a talpa alatt.

Ekkor levették róla az asbest leplet.

Még el volt kábulva a borszesztől, melyet belélegzett. A szemei
kápráztak.

– Charié Abrekh! monda neki a nagymester, a kinek még mind az öt újja
hegyén kék lángok tánczoltak. (Annak is asbest keztyűje volt.) György
bátran megszorítá a felé nyujtott tüzes kezet.

A többiek is kezet szorítának vele. Mind az öten.

György félmámorában azt hitte, hogy a mióta ő a tűzkeresztségen átment,
azóta a számok is megszüntek számok lenni. A 4-ből 5 lett. Azt már nem
érte utól az esze, hogy az ötödik alak a keresztes talárral és az ezüst
sisakkal az ő mestere Wammana.

A kézszorítások és üdvözlések végeztével őtet is felpalástozták:
csakhogy az ő talárjáról még hiányzott a veres kereszt. Azután egy ezüst
sisakot tettek a fejére, mely az egész arczát eltakarta. Úgy észlelte,
hogy a sisak igen vékony dongájú és könnyű. Ez aligha tartaná fel a
kardcsapást.

Azzal az egyik lovag felnyitotta a sekrestye ajtaját s kivezette rajta a
tanítványt.

György egy góth boltozatú nagy termet látott maga előtt; melyben a
legelső látvány, mely figyelmét megragadta, egy hosszú asztal vala,
fekete szőnyeggel leterítve. Azon volt egy hétágú gyertyatartó, minden
ágában égett egy viaszgyertya.

Az asztalt végtől végig ülték hasonló talárba öltözött, és ezüst
sisakkal letakart alakok, mint a minők Györgyöt ide vezették.

Mindegyik előtt égett egy gyertya.

– Idou Abrekh! Monda a nagymester, bemutatva a gyülekezetnek a
neophitát.

Arra mindannyian mormogva üdvözlék.

– Chaire! Chaire Abrekh!

Azzal mindenki leült a helyére. A nagymester elfoglalta az emelvényt az
asztalfőn. Az ifjút az asztal végére állíták.

Mikor végig nézett az ülő alakokon, feltünt neki, hogy azok közül
többnek a mellén levő kereszt három szára egy-egy ezüst halálfőn
végződik: egy halálfő a jobb mellen, a másik a balon, harmadik az övön
alul. Mire való ez a megkülömböztetés?

A nagymester ezüst kalapácsával egy előtte levő harangra ütve, jelt
adott a gyűlés megnyitására.

– Hozzátok elő a «Syngraphét».

A Syngraphe volt az asphaleia törvénykönyve: abban volt megirva a
«nomos».[26]

A nagymester jobbján ülő presbyter felnyitá a törvénykönyv kapcsait, s
feltárta annak kezdő lapját.

– Hallgasd meg a mi törvényeinket Abrekh, monda a nagymester. Ha aláirod
őket, beléphetsz a homiliába[27] és azok szerint élsz; ha nem irod alá,
kivül maradsz és hallgatsz.

A presbyter felolvasá a nomos paragraphusait egyenkint.

AZ ASPHALEIA TÖRVÉNYEI.

Melyet követni és végrehajtani kötelessége minden mystagogosnak, akár
mester, akár tanítvány.

1. Előkelő és magas állású személyek, úgymint fejedelmek, főpapok és
országnagyok belső házi titkait kifürkészni és gyöngeségeiket haszonra
fordítani.

2. Szemfényvesztések, lélekidézések, chemiai csodák által a közönség
fölött præstigiumot gyakorolni.

3. Csodatevő képeket, kutakat felfedezni, s a köznépet azok által
fanatizálni.

4. Felekezeteket, pártokat, nemzetiségeket egymás elleni háboruskodásra
ingerelni.

5. A főpapokról erkölcstelen életmódot hiresztelni. Barátokról és
apáczákról csiklandós anekdotákat közrebocsátani.

6. A fentebbi czél előmozdítására ifjakat apáczaöltönyben, leányokat
barátcsuhában a kolostorokba becsempészni.

7. A lutheránusokat Krisztustagadással vádolni.

8. A zsidókra ritualis gyilkosságokat kikiáltani: a husvéti páskához
használt keresztény vér felőli mesét felujítani.

9. A hol az asphaleiának egy tagja bűnvád alá jut, azt a biróság kezéből
hamis tanúk által kiszabadítani.

10. Pasquillokat a hatalmasok ellen megiratni s a paloták kapuira
felragasztani.

11. Fejedelmeket kisértetlátások, astrologiai jövendölések által
befolyásolni.

12. Hamis herczegnőket és álőrgrófokat a magas társaságokba
becsempészni.

13. Senki a mystagogusok közül hazát, nemzetet, vallásfelekezetet ne
ismerjen; hanem az mind idegen legyen rá nézve.

14. Családot senki ne szeressen, akár fölfelé, akár lefelé. Testvér,
húg, leány mindenkire nézve közönyös legyen.

15. Papokat hamis gyónások által el kell ámítani.

16. A parasztok számára mysteriumokat, a polgárok számára komédiákat, a
főrendűek számára carousseleket rendezni; melyekben cselszövények
végrehajthatók.

17. Fényes ünnepélyeket adni, s azokat hamis alarmok által megzavarni, s
a zürzavarban a szép polgárleányokat tőrbe ejteni.

18. Szeretőknek gazdag öreg férjeket szerezni, s gyors özvegygyé
létükről gondoskodni.

19. Ezzel egybefüggőleg a pharmakopeiának azon részét tökéletesíteni,
mely útban levő férjek- és örököseiket nagyon várakoztató szülők- és
nagybátyáknak az emberi élet végczéljához eljuttatásával foglalkozik.

20. A philtrák főzéséhez titkos gyárakat tartani, melyek az erény jegét
megtörik s a szerelmet felforralják.

21. A kártyajáték ratióját és fogásait betanítani az avatottaknak s
ezzel kapcsolatban titkos játéktermeket tartani, melyekbe tapasztalatlan
emberek, különösen a kik nagy örökséghez jutottak, becsalogattassanak.

22. Gazdag családok ifjait az adósságcsinálás tudományára megtanítani:
bódétánczosnékkal, utczai énekesnőkkel összeházasítani.

23. Vakbuzgó gazdag öreg asszonyokat körülhálózni, s ha kell, hamis
végrendeletek segélyével is a szövetség számára az örökséget elragadni.

24. Kitüntetéseket, rendeket, czimeket pénzért osztogatni. S ez által az
emberi hiuságot megadóztatni.

25. Férjeket, a kiknek szép feleségeik vannak, messze országokba való
kiküldésekkel eltávolítani, s azoknak visszatértét akadályozni.

26. Szép asszonytól, a ki törhetlen erényű, elébb a férjét csábíttatni
el; hogy visszatorlásból maga is elcsábuljon.

27. Könnyelmű örökösöktől nagy földbirtokokat, uzsorások által potom
áron elszereztetni.

28. Könyveket és képeket nyomatni és terjesztetni, melyek a testi
vágyakat fölébresztik s a képzeletet táplálják. Ugyanezt dalokkal és
tánczokkal is hevíteni.

29. Erényes nőket addig rágalmazni, a míg azzá lesznek, a minek
hireszteltetnek.

30. Az alkalomcsinálókat magas hivatalokba juttatni: doktori diplomával
ellátni, csodaorvosoknak kihiresztelni.

31. A borivás mesterségét virtuozitásra fokozni.

32. Szükség esetén angyalokat csinálni.

33. És azt, a ki az asphaleiának ellensége, akár karddal, akár méreggel,
megölni, az árulót megbénítani, megvakítani, minden módon láb alul
eltenni.

– Elfogadod-e és aláirod-e a syngraphe törvényeit Abrekh? Kérdé a
nagymester.

– Nem irom alá! válaszolt az ifjú.

Semmi felzudulás nem következett utána.

– Első hivásra feleltél: mondá a nagymester s azzal kezének egy intésére
két lovag megfogta kétfelül György karjait s visszavezette őt a
sekrestyébe; ott magára hagyá, az ajtót bezárva utána.

Az alkohol még lobogott a rézmedenczében.

Mély csendesség vette körül a magára hagyott ifjut.

A szinváltoztató láng nyugtalan fényt szórt a körüllevő mysticus
tárgyakra, a miknek a jelentését ő nem értette. Keresztény jelvény, vagy
Bafomet bálvány teljesen mindegy volt rá nézve. Őt vallásra nem
tanították. A Miatyánkot, az Ave Máriát nem tudta. Talán egyszer,
valamikor kis gyermek korában, mikor egy édes anyai kéz összekulcsolá
kis kezeit s ágyában térdepelve, elrebegteté vele a felfohászkodást; de
hogy kihez? s mi volt az a fohász? arra már nem emlékezett.

Úgy nőtt fel, mint a sátoros czigány gyermeke.

Csak azt tudta, hogy a ki imádkozik, az letérdepel.

Térdre borult a medencze előtt, melyben tűzzel keresztelék meg: és aztán
elgondolkozott rajta, hogy miért van ő most is itt s mi vár itt ő reá?

Tudományban nem volt része: ismeretekkel nem birt; de volt természetes
esze. A vad ember logikája a legerősebb.

Mi hozta őt ide? valami ösztön, a mit az álom el nem altat. A mi az
emberben fölkelti azt a tudatot, hogy ember! Egy kérdés, mely a szivet
sebesebb dobogásba hozza, s követeli a választ.

Azt mondták neki, hogy itt megtalálja a mit megismerni óhajt.

Hanem ennek az ismerésnek nagy ára van. Meg kell érte tagadni mind azt,
a ki erre a válaszra tilalmat vetett. Mert tilalom van rajta, külömben
nem rejtené titok. De ha tiltva van ez az érzés, akkor miért érezzük?

A pajtásától (a Pétertől), a ki helyette magolta az «in usum delphini»
készült obstrusus meséket, hallott egy-egy ellenőrzetlen együttlét alatt
azokról a titkos czeremoniákról, a miket a Bafomet imádók
gyülekezeteiben végeznek (értve ezek alatt a protestánsokat) s hogy
ezeknek semmi más czéljuk nincsen, mint mindent a tíz parancsolat
ellenére cselekedni. Bibliája is volt, s abban könnyen rátalálhatott a
tíz parancsolatra; kép is volt hozzá, a melyen Mózes az érczkigyót
bálványozó Izrael népe felett rettenetes itéletet tart; de ő bizony
inkább azoknak a szép meztelen leányoknak fogta pártját, mint annak a
nagyszakállú vén prófétának, a ki azokat kétrét fogott kötéllel
korbácsolja. Az egész tíz parancsolatnak semmi értelme sem volt előtte.
Mi az a szombatnap megünneplése? Mi az a tisztelet a szülők iránt? És a
többi tilalmazott cselekedetek?

Egy húr sem rezzent meg lelkében, mikor azt hallotta, hogy a titkos
gyülekezetbe felavatottnak minő rémdolgokat kell elkövetnie? Sarkával
taposni a szent ostyára, mely az «agnus Dei» jelképét viseli. – Hát mit
neki az a bárány? – Hogy a felavatottnak a Jézus Krisztus viaszból
kiformált testébe töviset kell szurkálni. – Nem fáj az annak a viasz
szobornak. – Hiszen azt sem magyarázta meg neki senki, miért kell annak
az Istenalaknak szegekkel átverve lenni. Sokszor kérdezte a mentorától,
mikor egy feszület előtt elmentek, mért nem szabadítják meg a hivek azt,
a kit imádnak, a gyilkos szegektől?

Ez a vad ember logikája.

Azt a fölséges eszmét, hogy az Isten fia saját akaratából vette fel a
halált, hogy az emberiséget megváltsa általa: senki se derítette fel a
lelke előtt.

Egész közönyösen engedte magát idevezettetni, s el volt rá szánva, hogy
ha kivánják tőle, megtagadja mind a hét sakramentumot.

És a midőn e törvényeket felolvasták előtte, azt kiáltotta rá:

«Nem fogadom el ezeket! Nem irom alá.»

A vallást úgy oltják a lélekbe; de a becsületérzés együtt születik a
lélekkel.

A vad ember azt nem tudta, hogy ezeket a dolgokat tiltja a Pentateuch,
tiltja az evangelium: de azt érezte, hogy tiltja a becsület: tiltja az
emberiség.

Térden állt: imádkozni nem tudott; de a lelkét fel tudta emelni az égig.
S az ott megerősödött.

A nagymester azt mondá: «először kérdeztelek!» Tehát még többször is
fogja kérdezni?

És ő másodszor is, harmadszor is azt fogja válaszolni, «nem irom alá ezt
a törvényt!»

Rémíteni fogják! Fenyegetni fogják! Még sem ijed meg.

És ha neki kell is felváltani ott abban a siroduban azt a haldokló vak
embert: még attól sem retten vissza.

Inkább lesz «korax»; mint «mandolosz».

Ezt diktálta neki az a vércsepp, mely az Árpádok ereiből származott az ő
szivébe.[28]




VII. FEJEZET.  A BORKERESZTSÉG.

Az ajtózár nyikorgott: érte jöttek.

A két lovag ismét karon fogá s kivezette a nagy terembe.

A szemei kápráztak attól a látványtól, a mi reá várt.

Nem a kinzókamra; nem a rémséges csigás kötelek, nyujtólétrák, nem az
izzó rostélyok voltak elkészítve a számára, hanem egy lakomához
felterített asztal, olyan lakomához, a minőt Belzázár adott a
vendégeinek: mikor a láthatlan kéz felirta a terem falára a «méne, méne,
tekel, fáresz».

A hosszú asztal selyemdamaszttal volt leterítve s azon czifra tálakon és
szolgadeszkákon felrakva sültek, sütemények és déligyümölcsök. Egy
roppant vadkanfej, agyarastól, egész malaczok, czitrommal fogaik közt,
óriási sonkák, váralakú aranyozott pástétomok; furcsa figurákká fonott
pereczfélék, halformájú mézeskalácsok, csokoládé medvék, himes husvéti
tojások egész garmadával, egész kerek sajtok s az asztal közepén egy
egész páva, teljes tollazatában pompás legyezőjét szerteszét terjesztve.
Palaczkok és mindenféle alakú korsók nagy sokasága egészíté ki a lakoma
pompáját. A convivák mind ott ültek már az asztal körül, ezüst tányérok
és kelyhek voltak előttük: csak egy volt üresen; legfenn az asztalfőn
ülő nagymester baloldalán. A két lovag odavezette Györgyöt. A nagymester
inte neki, hogy üljön le.

György egészen meg volt igézve ettől a nagy kegytől. A rettegést
egyszerre a hála váltá fel a szivében. Az a gondolatja támadt, hogy
azokkal a törvényekkel csak próbára akarták tenni a lelkét, s most ime
kitüntetik. Ez a jutalma a becsület tudásának. Hiszen ezek víg
czimborák, a kik csak kötődnek az új bajtárssal, s aztán jól
megvendégelik.

A nagymester azt a kezét, a melylyel Györgynek inte, hogy üljön le,
felemelve felejté és olyan meghajlítással, hogy a néma jelnek el kellett
találni az értelmét. Ez kézcsókot jelent.

Ezt annál könnyebben megtehette György, mert a sisak a fején volt, s az
nem engedte, hogy az ajka is hozzá érjen a kézhez.

Midőn leült a székére, ismét inte neki a nagymester, a szomszédjára
mutatva. Ezt az intést annyival inkább elértheté, mert az asztalnál ülő
vendégek mindegyike példát adott neki. Mindenki megcsókolá a
szomszédját. – S minthogy mindenkinek fején volt az ezüst kondérsisak,
ez ismét csak olyan érczcsók volt, az agape hideg csókja: két ezüst ajk
csendült össze.

Feltünt az ifjúnak, hogy a baloldali szomszédja talárján a veres kereszt
halálfőkkel van diszítve, és azután végtül végig az egész asztalsorban
minden második lovagnak a keresztje ezeket a jeleket viseli. – Minő
megkülömböztetés lehet ez?

A visszás érzések közé, melyek egymást oly összefüggéstelenül
váltogatták a lelkében, egy-egy határozatlan kétely is furakodott: –
honnan kerülhetett ily pompás lakoma egyszerre erre az asztalra?
varázslat ez? ki itt a szakács? a pástétom sütő? S a töprengő kétséghez
hozzá járult egy érzéktalány. Valami kieszelhetetlen illat ütötte meg a
szagérzékét: mintha minden fűszerek és balzsamok aromái volnának
összevegyülve növényi és állati roha és penészszaggal.

A nagymester az ifjú vállára téve nehéz kezét, azt mondá neki:

– Úgy láss e lakomához, fiam Abrekh; hogy ez a Sabbath Passachkor
készült; most pedig vagyunk a «Thebet»-ben.

Csakhogy azt a két ünnepet épen nem ismeré a neophita. Az egyik esik
tavasz első holdtöltére, a másik deczember hóra (a héber naptár
szerint.)

Tehát azok az asztalon levő ételek legalább is nyolcz hónaposak!

Megtudta azt azonnal a metastes, a mint a legelső étek fogással
megkinálták.

A két lovag, a ki őt idevezette, nem ült az asztalhoz; rajtuk volt e
napon a hierodulos sora: az egyik az ételeket hordta körül, a másik a
bort töltögette.

Megnyitotta a lakomát a hímes tojás.

A mint azt feltörte György, annak a szederjes kék szine is meglepé: a
szagát visszatetszőnek érezte, s az íze fanyar volt és csipős. Először a
nagymester vett belőle s elkezdte a hímes héját lehámozni; aztán
négyfelé vágta késsel, s bedugta az arany lárván keresztül a szájába.
György is palástul vetette neki a gyomrát; nem sokat forgatta a
szájában; hanem lenyelte, a mit befalt. Tíz hónapos pereczet adtak neki
hozzá; jó fogai voltak; összeropogtatta. A többi asztaltárs is úgy tett.

A sajt egész telepítvénye volt az ugráló eleven lényeknek, s belül zöld
a penésztől. A nagymester abból is vágott egy darabot magának. György
követte a példáját. A posaj és penész nem riasztá vissza. A sajthoz
adtak neki esztendős pumpernickelt.

A sonka avas volt, a pástétom áporodott, a disznófej pézsmaszagú, a
sütemény dohos. Igazi másvilági lakoma: a milyennel a lelkek traktálják
meg a közéjük keveredett élő embert.

De annál jobban kelt utána a bor.

Az undorgásnak legjobb orvossága a bor. Az émelygés antitoxicona az
alcohol. A ki megutálta az ételt, az igyék!

Először az édes malváziai járta, azután jött a nehéz cyprusi; kristály
poharakból itták a rhénusit, hogy a szép aranyzöld szinében gyönyörködni
lehessen; a tokajihoz apró poharakat adtak, mindent helyrehozott a
franczia ámbraillatu muskotály: attól elfelejtette az orr az ételeknek a
szagát.

Minden poharat a körömpróbáig kellett inni. Maga a fejborító sisak
megkövetelte azt, hogy a ki iszik, a fejét hátra vesse: csak úgy
tölthette a szájába a bort, az ezüst száj tiltotta a szürcsölgetést.

S a vendégek virtust csináltak belőle, hogy egymásnak a gyomrát próbára
tegyék. Undorító adomákkal füszerezték azt, a mi a nélkül is poshadt
volt; s az volt a vitézebb, a ki az émelyítő ötletet még undokabbal
tudta visszavágni. Uri mulatság!

Mindenki elváltoztatott hangon beszélt: egyik erőtetett basszusban, a
másik fistula nyefegéssel, a hogy álarczos mulatságban szokták.

Györgynek csodaerős organismussal kellett birni: semmi sem ártott meg
neki, sem az étel, sem az ital, sem a putridus adomák.

Utoljára hordták körül a pávát. A fejedelmi lakomák legfőbb díszét.

E Junó kegyeltjéről elébb lehúzzák a bőrt tollastul, akkor a húsát
fűszeres páczba teszik s benne hagyják, míg a keleti borsok és
szekfűszegek egészen át nem járják: akkor megsütik s ismét ráhúzzák a
pompás tollazatú bőrét, szétterjesztett legyezőjével együtt, és úgy
tálalják fel. Aztán elteszik a jövő díszlakomára, meg az azután
következőkre, a míg csak benne tart.[29]

Legelőször az új vendéget kinálták meg a pávasülttel.

György nem tudta, hogy mi módon kell ahhoz hozzányúlni.

A baloldali szomszédja kisegíté a zavarából. Elől a begyénél
szétválasztható az aranytollas bőr, s akkor aztán lehet szeleteket vágni
a melle húsából. Egy darabot odatett a tányérjára.

György visszahőkölt tőle.

Ez mégis hyenafogra való étel!

A nagymester hahotával kaczagott rajta.

– No fiacskám, kapd be, míg el nem fut előled!

Valóban volt hozzá hajlandósága az ízes falatnak.

Eh! Hát oszszuk meg: sipegé vékony orrhangon a baloldali asztaltársa, s
ketté vágva a szeletet, a felét a saját szájába tömte.

Most aztán Györgynek sem lehetett finnyáskodni: meg kellett mutatnia a
bátorságát.

– Gyorsan utána ezt a pohár marsalait!

A többi asztaltárs is hasonlóul tett; kiki megosztá a maga pávaszeletét
a szomszédjával s frissen utána öblíté a tűzitalt. A marsalai expiálta,
a mit a páva vétett.

Giorgio győzte az ivást.

Vannak a természet által különös tehetséggel adományozott kivételek, a
kiket a magyarok ezzel a czímmel tiszteltek meg: «született korhely», a
kik rendesen nem isznak bort; de ha versenyre kerül a sor, az asztal alá
iszszák az egész czimboraságot.

Ilyen talentum volt György is.

Az ilyeneknek az a szokásuk, hogy mentül többet isznak, annál
figyelőbbek lesznek. Rendes embernek a bor megnyítja szivét, száját;
dalhoz kezd, kaczag, őszinte lesz, gorombáskodik: ezek a kiválasztottak
őrzik nyelvük hegyén a szót.

A zajos mulatozástól külömben a társaság minden tagja óvakodott. Azt
meghallhatta volna a szinházi közönség odaalant: megtudhatták volna,
hogy a fejük fölött egy másik szindarabot játszanak. Valami kisérteties
volt, a mint egy hosszú asztal vendégei ezüst lárvákkal az orruk előtt,
csendesen ürítgetik a kelyheiket s mert fülbe nem sughatnak, tehát
egymásnak a szájába suttognak.

Ez alatt a két hierodulos egy gömbölyű asztalt helyezett el a nagy terem
közepén, s egyúttal meggyújtotta a viaszgyertyákat egy függő csilláron,
mely épen az asztalra világított alá: az asztal körül alacsony székeket
raktak. Kártyázó asztal volt az.

Lakoma nem is lehet a nélkül tökéletes.

– Abrekh fiam; szólt a nagymester; állj fel és jőjj velünk kártyázni. A
mestered azt állítja, hogy értesz hozzá.

– Igenis: monda György. Wammana urammal szoktunk kártyázni; de mi csak
polturákban játszunk.

– Az itt nem járja, itt nincs más, csak arany pénz.

– Azt pedig én nem tudnám, hol vegyem?

– Majd megtanítalak rá. Mire való a pumpolás.

– Pumpolni?[30] Az bizony jó lehet. Csak volna kitől.

A nagymester odaszólt a jobbján ülő lovagnak.

– Iskáriotes! Mennyire taksálod ezt az ifju metastest?

– Ötszáz zecchinóra, dörmögé az az ezüst kondérja alól.

– De hogy fizetem én azt vissza? kérdezé György.

– Igen könnyen. Rád gazdag örökség vár. Az apád nagy úr s minden órán
meghalhat. Egy év mulva ezer zecchinot fogsz Iskariotesnek
visszafizetni.

– S ha akkor nem lesz ezer zecchinóm?

– Várni fog újabb esztendőt s megduplázza az összeget.

– De én irást sem adhatok a kölcsönről; mert a nevemet sem próbáltam még
leirni.

– Nem is szükséges. A kölcsönt becsületszóra veszed fel. S zálogul
csupán csak a pecsétnyomó gyürűdet adod át Iskariotesnek.

– A pecsétnyomó gyürűmet? Azt mondják, hogy ezen a családi czímerem van.

– Épen azért. Ha valamikép el találnál felejtkezni a becsületszavad
beváltásáról; ha eszedbe vennéd, hogy a nagykorúvá lett legénynek joga
van a suhancz korában felvett adósságait revocálni: hát akkor a
megtorlás rögtön utólérne, ennek a gyürűnek a segítségével.

– Meggondolom a dolgot.

(Végig ivott valamennyi borból és meggondolja, hogy elfogadja-e a
kölcsönt?)

– Hát jöjj oda és nézd a játékot.

A kerek asztalt már akkor körölülték a lovagok: az arany garmadákban
feküdt előttük. A «diabolkát» játszották, olyanforma játék, mint a
nasivasi, vagy a landsknecht.

A játékkártyák egészen másformák voltak, mint a minőkkel György és
Wammana szoktak játszani. Valódi régi XV. századbeli kártyák. Alakjuk
gömbölyű: a szineket állatok és virágok helyettesítik rajtuk. A coeur
«papagály», a carreau «nyul», a treffle «harangvirág» s a pique
«szegfű».

Szokatlan festésű kártyák nehezítik a játékot. Azokat elébb végig kell
tanulmányozni, a míg az ember bele okul, hogy az a három papagály
jelenti a «coeur ass»-t, s az egyformán felkalapozott «Dame» és «Knabe»
miben különbözik egymástól?

Egy lovag volt a banktartó, a többiek az ellenesek.

Az arany marék számra repült egyik asztal szélétől a másikra. Mindenki
némán játszott, az ezüst sisakok elrejtettek minden indulatkifejezést.

György ott állt a banktartó háta mögött, irigyen nézve, hogy gyülik meg
annak a tálában az aranyhalmaz.

A bor mámora nem kábítá el a fejét, hanem az arany mámora igen.

Azt mondá a nagymesternek:

– Hidd ide Iskariotest. Elfogadom a pénzt.

Iskariotes odajött a nagymester hivására.

Aztán átadott egy erszényt Györgynek, melyben tíz göngyöleg volt, vékony
halhólyag burokban, melyen keresztül csillámlott az arany: mindegyikben
ötven zecchino.

György pedig lehúzta az ujjáról a pecsétnyomó gyürűjét, s átadta zálogul
a kölcsönadónak.

Azt a szent pecsétnyomót, a mit kis gyermekkorában az anyja akasztott a
nyakába zsinóron, mikor elválaszták a gyermekétől. Nem a nagyobbik
fiának adta, a kisebbiket jobban szerette. És ő átadta ezt az ereklyét,
azzal a «Felsővadászi Rákóczy» czímerrel egy embernek, a kinek az arczát
sem látta, a nevét sem tudta.

Abban a biztos hitben tette, hogy ő most ezen a banktartón boszút fog
állni, s akkor aztán visszaváltja családi klenodiumát.

– El ne felejtsd, dörmögé Iskariotes: egy év mulva ezer zecchinot fogsz
visszaadni.

– Nem egy «év» mulva; hanem egy «óra» mulva.

Olyan bizonyos volt a sejdítésében.

A kártyázók közbe-közbe ittak is. Mindenik mellé oda volt állítva egy
zsámoly: azon pohár, melyet a hierodulosok a mint kiürült, rögtön
teletöltöttek ismét. Veres bort ittak. Tivornya végén a veres bor járja.
Ez a boroknak a királya, mely a többiek között igazságot tesz.

A mint egy lovag, a ki minden pénzét elvesztette, fölkelt az asztaltól,
György rögtön leült a helyébe.

Adatott magának kártyát s odatolt az asztal közepére egy göngyöleg
aranyat.

Az ő kártyája nyert.

A banktartó szótlanul odatette a másik göngyöleg aranyat a betétéhez.

György ott hagyta mind a kettőt, s újra kártyát adatott magának.

A második taillenál megint az ő figurája lett a nyertes. Ismét otthagyta
a megnégyszerezett tételt.

És aztán harmadszor is, negyedszer is benn hagyta a tételét.

Az ittas ember vakmerőségével játszott.

Mikor ötödször is kártyát kért, minden «arcz» felé volt fordulva. Nem
arczok voltak azok; csak lárvák, hasonlatosak a halálfejekhez: két sötét
üreg a szem, harmadik a száj.

Némelyik játszónak a keblén azok az ezüst halálfejek úgy szálltak és
emelkedtek, hogy azt csuda volt látni! Mi mozgatja azokat?

Az ötödik osztásnál is az ő kártyája nyert.

Már ezerhatszáz zecchino állt előtte az asztalon.

A nagymester meginté.

– Abrekh metastes. Most visszavonulhatsz.

Még csak ez az intés kellett neki, hogy teljesen beleszédüljön az
örvénybe.

A helyett, hogy a nyereségét beseperte volna s odábbállt volna vele, még
az erszényében levő többi kilencz aranytekercset is odadobta a többihez
s rekedten kiálta:

– Az egész bank!

Mindenki körülállta a kerek asztalt, a ki nem is vett részt a játékban.
Olyan csendesség volt, hogy onnan alólról fel lehetett hallani a
párdalt, a mit Hanswurst Colombinával énekelt.

A banktartónak is ugyanaz a figura jutott, a mi Györgynek: egy királyné.
Amannál volt Lucrétia, ennél Bethsábe.

A bankadó csendesen rakosgatta a kártyalapokat kétfelé. Egyet magának,
egyet a játszófélnek.

A bankadónak az az előnye van, hogy ha egyforma kártyák mellett mind a
ketten hasonló figurát kapnak: ő húzza be a tételt.

Neki jött meg a harmadik királyné: «Pentesilaë».

– Halloh! hangzott egész chorusban a nézők kiáltása. A bank nyert.

Ez az örömkitörés figyelmeztetheté Györgyöt, hogy itt neki mindenki
ellensége.

– Még nem, mondá nyugodtan. Még az én kártyám hátra van.

A banktartó felveté a kártyát, mely György részére következett.

Az volt «Helena». A cœur királyné.

Most aztán egyszerre az elszörnyedés hörgésére változott a chorus.

A cœur királyné a diabolkában preferance! Annak megint előnye van a
banktartó fölött.

A bank fel volt robbantva.

A banktartó felállt a helyéről s ott hagyta az ezüst tálát
aranycsomagaival együtt.

Most aztán már Györgynek gavalléri kötelessége lett magának elvállalni a
banktartást.

Odaült a megbuktatott helyére.

Ekkor azután valóságos dühvel indult meg a játék. Valamennyien egy
ellen. Minden mester egy tanítvány ellen.

Fel voltak ellene lázadva.

Ez a sárgacsőrű fiókmadár ide jön a vércsék közé s valamennyinek kitépi
a tollát.

És nem birnak vele. Mint banktartó is folyvást nyer.

S a mellett iszik. Minden osztás után iszik.

Hisz ez az ördögnek a legkisebbik fia.

Egyszer aztán egyike az asztalnál ülő lovagoknak rá kiállt Györgyre.

– Hohó! Abrekh! Te csalsz! Alólról húztál ki egy kártyát!

Erre György válasz helyett felkapja a zsámolyán levő poharat s úgy önti
az arczába a rágalmazónak a veres bort, hogy az annak a talárjára
egyszerre odafesti a keresztnek a negyedik ágát.

Erre mindenki talpra ugrált a kártyaasztal mellől. György pedig
összefonta a két karját a mellén s úgy nézett velük halálfej-szemet.
Azoknak mind kard volt az oldalán, ő pedig fegyvertelen volt.

«Peri thanátu!»[31] kiálták többen, kardmarkolataikhoz kapkodva. Feltünő
volt, hogy azok a lovagok, a kiknek a mellkeresztjén ezüst halálfejek
voltak, ellenkezőleg a kardhoz kapkodóknak a kezeiket ragadták meg
csillapítólag.

A nagymester közéjük lépett s igazságot tett.

– Állítsátok ki őket a középre, sértőt és sértettet; vívjanak meg
azonnal előttünk.

– Meg is vívok vele! kiálta daczosan György. Boszút állok ezért a
szóért. Csak adjatok kardot a kezembe.

A nagymester intésére két lovag, a ki a vívók segédjeül lett kijelölve,
megtette az előkészületeket. Elől bivalybőr vértet csatoltak rájuk, mely
ágyékon alól ért. «Dejszen keresztül megy az én kardom ezen a
bivalybőrön!» hetvenkedék a neophita és jobb karjukon a talárt
felgyűrték egész vállig, a jobb térden feltürték magasra, a balkezükre
pedig olyan keztyűt húztak, melynek nem volt semmi ujja.

A párbaj-segéd közlé a szabályokat Györgygyel.

«A keztyű a balkézen tiltja az ellenfél kardjának az elkapását, a
mellvért a nemes részekre irányzott szúrást; vitőrökkel történik a
vívás; csupán a fejet szabad találni.»

Györgynek eszébe jutott a mesterfogás, melyet Wammanától tanult: a
szemszúrás. Ez az, a mi a gyöngébb testalkatú vívót az erősebb fölé
helyezi, ha jól betanulta. A kit a szemén találnak, az hiába bir
Hercules erejével: egyszerre ártalmatlanná lesz.

Hanem aztán meglehetősen lehült a haragja, mikor a fegyvereket
előhozták, a melyekkel vívni fognak.

Fleurettek voltak azok: de gombbal a végükön. Ezekkel nem lehet
egymásnak a szemét kiszúrni: a gomb nagyobb mint a sisak szemnyilása;
amaz gömbölyű, ez pedig háromszögű.

– Tehát csak alakosdi vívás lesz belőle? kérdezé György a segédjétől, a
ki maga volt Iskariotes. (Az ujjára húzott saját gyűrűjéről ismert rá.)
Tehát nem megy élet-halálra?

– Valóban élet és halál az a vívókra nézve: mert a kinek a fejéről a
sisakot leütik, annak az arcza egyszerre el van árulva mindenki előtt.
Annak a nevét mindenki megtudja, s ez rosszabb rá nézve a halálnál.

Mind a két félnek kezébe adták a vítőröket, a nagymester háromszor a
tenyerébe tapsolt: azzal összecsaptak.

György jól felhasználta a mesterfogást; mikor ellenfele a quint parádból
egyszerre a fejszúrást irányzá, ő kardvédelem helyett hirtelen alákapta
a fejét, s a vítőrével alólról szúrva fölfelé odatalált az ellenfele
sisakján levő háromszögű lyukba, hogy annak az ezüst kondérja egyszerre
lerepült a fejéről.

Ott állt előtte Wammana.

Ő volt a sértő lovag: őtet öntötte arczul a veres borral; őt álarczozta
le a társaság előtt.

Most rezzent aztán meg az ifjú: «mit cselekedtem?»

Eldobta a vítőrt a kezéből.

Aztán maga is ledobta az ezüst sisakot a fejéről.

– Tépjetek széjjel!

S ott állt az ismeretlenek társasága előtt, ifjui szépségének elragadó
pompájában, hasonló azokhoz a harczias angyalokhoz, a kik a triptica két
oldalán ki vannak faragva: egy egész világ ellen harczolni hivatvák;
arcza égett minden jó és rossz indulattól; szemeiből áradt a szenvedély:
ajkai csókra hivták a halált.

Dehogy tépték széjjel! «Chaire! Chaire!» hangzott feléje minden
oldalról. «Amin! Arkei!»[32] dörgött közbe a nagymester perdöntő szava.
Wammana pedig eldobva a fleurettet, odanyújtá a képét tanítványa elé.

– Ezt jól csináltad.

Györgyben egyszerre felülkerekedett a gyermeki naiv érzés; odaborult a
mester nyakába és sirva fakadt.

– Mért tetted ezt velem? Rebegé félig engesztelő, félig szemrehányó
szóval.

– Azért, hogy bemutassalak a társaságnak. Tudják meg, ki lakik benned.
Idu Abrekh! – Idu Czafénát Panéákh!

S ismét felhangzott a «chaire!» üdvkiáltás.

Lehetett szabad kitörést engedni a kebleknek: odalenn, a másik
szinházban a berekesztő zene járta. Öreg dob, kis dob, csinelli,
réztányér, trombita a megrepedésig igyekezett az utolsó nótát a publikum
fülében megörökíteni: a taps, lábdörömbözés, a fuora és bravo kiáltozás
elenyészteté az asphaleiában támadt zajt; még a vivók lábdobogását sem
vehették odaalant észre.

Most azután a leálczázott mester és tanítványa nem is tevé föl többé a
barbutánt a fejére.

Iskariotes, György segéde megdicsérte a vivó hőst: «Tudd meg, hogy a
legerősebb vivóval küzdtél ma itten.»

– De nekem megkétszerezte az erőmet a sértett becsület!

A nagymester ekkor odament Györgyhöz s pallosát kihúzva, annak a
lapjával érinté az ifjú vállát.

– Térdelj le, mint mathetes és állj föl, mint athletes.[33]

Ezt még csak meg hagyta történni magán.

Hanem a mint a ceremoniát folytatá a nagymester:

– Tüzzétek föl a mellére a keresztet: az élet kulcsát! erre boszúsan
kiálta fel a legény.

– Ugyan hagyjatok fel már a hókuspókuszaitokkal! Nem azért jöttem én
ide, hogy belőlem bolondot űzzetek. Elég volt már a komédiából. Én meg
hagytam magamat kereszteltetni égő alkohollal; meg hagytam magamat
traktálni Senakérib király idejéből fenmaradt lakomával, összeverekedtem
a saját mesteremmel. Nekem több nem kell a tréfából. Ha okosabbat nem
tudtok, ereszszetek haza.

– Ohó! Athletes Abrekh! monda a nagymester. Te azt is tréfának nevezed
talán, hogy elnyerted a társaságunknak négyezer zecchinóját? S most
azzal odább akarsz állni?

– Az is bizonyosan mind hamis pénz lesz, s ha hazaviszem zacskóstul,
akkor látom, hogy csupa játéktantuszt szedtem össze.

– A súlyáról megitélheted, hogy az mind igazi arany. Ha beletöltöd a
sisakodba, dolgot ád fölemelned. De ez még nem tied: azt ne gondold;
elébb még én velem kell megküzdened érte. L’hombre játékkal. – Te tudsz
a l’hombrehez?

– Tudok. De most semmi kedvem sincs hozzá. – Engem nem az arany szomja
hozott ide.

– Tudom.

– Tudhatod; mert te mondtad a fejemre a nevét, mikor tűzlánggal
megkereszteltek. Annak a pokolbeli szentháromságnak a nevét. Kettőt már
megismertem belőle. Ettem a Bafomet lakomájából; ittam a Jaldabahót
borából. Most a Métét akarom látni.

– Látni fogod. – Monda a nagymester. Csak legyen türelmed.

– Hát mire kell még várnom?

– Világosítsd fel a tanítványodat róla, mester! szólt az aranysisakos
Wammanának.

A Mentor aztán felvilágosítá a védenczét, hogy a Méte mysteriumait addig
nem lehet elkezdeni, a míg oda alant be nem végződött a komédia. Majd ha
a közönség kitakarodott, a komédiások is haza széledtek; mikor a
Bummerin[34] elkezdi az éjfélt zúgni; akkor elkezdődnek a «paradicsomi
viziók». Addig lehet l’hombret játszani a nagymesterrel.

A terem egyik falától a másikig fekete posztó kárpit volt húzva. A
boltozat félíve sejteté, hogy azon túl kell még lenni a folytatásnak.

Egy kisebb asztalt hoztak elé: ahhoz ült le a nagymester Györgygyel; új
kártyákat hoztak a számukra, a mik még ólompecséttel voltak lezárva.

Györgynek feltünt az, hogy az alsó szinház elcsendesültével az asphaleia
társasága meggyérült. A halálfejesek mind elhagyták a termet.




VIII. FEJEZET.  A PARADICSOMI KISÉRTETEK.

Wammana kitünő pædagog volt, a ki a gondjaira bizott fejedelmi
tanítványban felismerte a rendkivüli nagy észtehetséget, ennek méltó
kimívelésére épen a l’hombre játékot szemelte ki.

Mert a l’hombre nem is játék már, hanem tudomány. A puszta alapelveinek
a megtanulásához is nagyobb lelki fogékonyság kell, mint az egész
sublimior mathésiséhez.

Négy örökös tromf van benne: a Spadill (pique ass), Manill (a cœur
hetes), Baste (treffeass) és Ponte (cœur ass). Ezen négy öröködési jogon
uralkodó «matador»-on kivül van a választott adutt. A veres szinekben a
kártyák felülről lefelé rangfokozódnak; a király uralja a dámát, a dáma
a lovagot, a lovag a Knabét, a fekete szinekben alulról fölfelé, a
hármas üti a fölötte levőket, valamennyit: az asst kivéve; ez a kettős.

Franczia kártyákkal játszák, a melyekből ki van dobva minden színből a
tizes, kilenczes és nyolczas.

Rendesen három játszó kell hozzá: azok közül az előkezes a «l’hombre».

Minden játékos nyolcz lapot kap, a többi talonnak marad, az alul levő
szín határozza meg a tromfot.

Eddig nagyon hasonlít a klabriászhoz.

Hanem hát a l’hombreben vannak olyan nagyobb mesterkedések, melyek
mellett a mai kort jellemző klabriász csak az «orronverőcske»
szinvonalán marad alant.

A l’hombre játszáshoz hadvezéri talentum kell! Diplomatai lángész kell
hozzá. A l’hombrenek nyolcz ütés közül ötöt kell megnyerni, s hogy ezt
kifurfangozza: ott van számára az «oscuro». (Ha rossz kártyája van, mind
eldobja s felvesz új nyolczat a talonból.)

Ha nagyon jó kártyája van egy szinből, akkor «solo»-t mond; de ha
ellenfelének «solo couleur»-je van: több szinből biztos ütés s
matadorokkal, akkor azé az elsőbbség. De ennél az esetnél csak a két
fekete matador a tromf, a veresek nem azok.

Ha valakinek üthetetlen öt kártya van a kezében, az «grandissimot» mond
a talon fölvevése nélkül. De ha ezzel szemben az ellenfél «nullissimot»
jelent ki, akkor az a nyertes. Ritka eset, hogy egy játékossal szemben a
másik kettő tizenhat kártyát úgy dobálhasson el, hogy egygyel se
csináljon ütést.

Hanem aztán valamennyi esélyeit a l’hombrenek túlszárnyalja az, mikor
valaki «unot»-t jelent be. Hogy «egy» ütést fog csinálni és többet nem.

Ennyi játékfurfanghoz járul még a vakmerőség is. – A szerencsének épen
annyi jó és bal fordulata van benne, mint egy hazard játéknál. A
merészség túljár a raffinált észen.

De legnagyobb virtuositást követel a l’hombre, ha azt nem hárman, hanem
csak ketten játszák. Akkor a veres szinből kidobnak nyolcz lapot; csak a
tromfok maradnak benn. Ekkor a «l’hombre» játszó elesik attól az
előnyétől, hogy az ellenfél ütéseit megoszsza; egyiket a másikkal felül
üttesse, s vaktában hibás kihivásokra számítson. Csupán a saját eszére,
combinatiójára, sejtelmére és szerencséjére van utalva.

Ilyen kettős l’hombre játékra invitálta meg a nagymester Giorgiot.

Elfogadta a fiatal ember.

Pedig ránézve az a hátrány is volt, hogy a míg ellenfele az ő
arczvonásaiból olvashatott – s ez kártyánál erős fegyver, – addig ő a
nagymester arany lárvájától nem lehetett okosabb.

Wammana ugyan figyelmezteté, hogy tegye fel a játékhoz az ezüst
sisakját: de annak azt felelte, hogy melege van, izzad a feje alatta.
Majd a nagymester is lovagiasan megkinálá, hogy a viadal egyenlő volta
végett borítsa a fejére azt a kondért; ennek már épen hetykén válaszolt:

– Kell az nekem az aranyokat hova tenni. Még fér a sisakomba.

Így szoktak hetvenkedni a fiatal emberek játék előtt. Csak meg ne
bánják!

A játékhoz való kártyák még le voltak pecsételve a harlemi kártyagyár
billogával; a borítékot a játszók szeme láttára bontották fel, s
legelébb is kiterítették a kártyajátszmát az asztalra félkörben a
hátával felfordítva, hogy mindenki szemügyre vehesse. Tiszta fehérnek
kellett lenni a kártya hátlapjának, hogy azon semmi áruló tűszúrás, vagy
egyéb jel ne lehessen.

Azután – mind az asztalnál, mind a játszásnál kötött selyemkeztyűket
kellett a játszóknak használni először azért, hogy az ujjaik
nedvességével a fényes kártyaháton homályfoltokat ne csináljanak,
másodszor, hogy a középújjuk hegyével a kártyát fel ne ismerhessék. Mert
a hogy a vakokat be lehet tanítani arra, hogy az újjaik hegyével betüket
elolvassanak, a kártyások is ki tudják tapintani, hogy mi van a kezük
alatt.

És végül az a szabály, hogy a keverésnél nem szabad a kártyát kétszernél
többször egymásba tolni, akkor is nem a hosszával, hanem a szélével. –
Mivelhogy lehetnek præparált kártyák, a melyeknek a hátlapjára
láthatatlan jegyek vannak felróva phosphorral. A sokszoros és erős
keverés által ezek fénylővé lesznek s a beavatott megismeri róluk az
ellenjátékos kezében a foliamentumokat.

Innen maradt fenn mind a mai napig az a mondás, ha valaki sokáig keveri
a kártyát: «bizony meggyulad!»

A harlemi gyár l’hombre-kártyái, melyeket Giorgio és a nagymester
használtak, a világhirű Le Maitre készítményei voltak.

Hát bizony nem csak az a világhirű mester, a ki a vatikáni loggiák
frescóit festette; hanem az is, a ki a kártyákon remekelt. Lehet rá
fogadni, hogy több prælatus ismerte Le Maitre képeit, mint Rafæléit.

Ezeken nem voltak szinek, hanem remek fametszetű alakok a vademberek
világából, azután a vadállatokéból, majdan madarak, végül virágok. Hja
bizony ehhez kellett nagy jártasság az ethnographiában, a zoologiában és
a botanikában; a jó játékosnak, mint egykor Julius Cæsarnak,
személyenkint kellett ismerni a katonáit.

Az asztalkát úgy helyezték el, hogy Giorgio arczczal fordulva ült a
domot elrekesztő fekete kárpit felé.

Mindenkinek félre kellett vonulni a játszók közeléből. (A l’hombrenél
nem tűrik a bibiczkedést.)

– Ötszáz zecchinóban megy a játszma. Monda a nagymester.

– Áll! – viszonza Giorgio, kitéve a sisakjából tíz tekercset az
asztalra.

A nagymester osztott először.

Giorgio a saját nyolcz kártyájából azt látta, hogy ha ő «l’hombre»-t
mond, akkor az ellenfele solot fog mondani: egy szinből nem látott
semmit. Az épen az atout volt.

Ilyenkor az ember tanácsot szokott tartani magával: mit tegyen?
Lecsapja-e mind a nyolcz kártyáját s új nyolczat vegyen fel a talonból?

Mikor a kártyajátszó keresi a helyes megoldást, olyankor fel szokott
nézni a plafondra. Az a semleges terület, mely gondolatait nem
befolyásolja. Giorgionak az a kedvező helyzet jutott, hogy egy nagy
fekete kárpit volt vele szemben: a valóságos tabula rasa.

Ekkor megszólalt a Szent István toronyban az öreg harang: a Bummerin.
Mély búgó hangja ringó zúgásával úgy nyomja az embernek a szivét. Az
első kondulásánál végig járja a testét a leküzdhetetlen borzadály. Talán
a lelkében is megmozdul valami. Giorgionak az arcza mind jobban fölfelé
emelkedett.

– Hehej! Athletes Abrekh! Tán a szenteket hivod segítségül? dörmögé
gúnyosan a nagymester.

Az ifjú nevetéssel felelt rá.

– Haha! Méte segíts! «Oscuró.»

S azzal lecsapta mind a nyolcz kártyáját s nyolcz újat vett föl a
talonból.

S a kit hivott, meg is segíté.

– «Solo couleur.»

De nem csak segélyt hozott új hivének a Méte; hanem meg is jelent az
invocatiójára. A mint az éjfélt hirdető harangszó elzúgott, egyszerre
csak föl kezdett emelkedni a Györgygyel szemben levő fekete kárpit; s
azzal egyidejüleg valami csendes méla zene harmoniája hangzott át a
termen.

Az ifjú előtt egy tüneményes látvány jelent meg. Kitalálhatatlan eredetű
világításban egy keleti pagony, pálmákkal és banaán fákkal, melyeknek
vigályos lombozatán keresztül csillámlik az orgona ezüst sípjaival, a
honnan a melódiák jönnek. Az egyik oldalon egy rózsalugas, a másikon egy
szökőkút, melynek vízsugára locsogó hangjaival belejátszik az orgona
összhangjába. A fény valahonnan felülről jön e tündéri tájképhez. Az
egészet egy emelvény tartja, mely nem szinpad, hanem chorus, – a minő
templomokban szokott lenni.

Majd az orgona hangjai közé énekelt dal is vegyül: valami szivetbujó,
érzékandalító dallam; nem tudni: föld alatt lakó angyalok, vagy égbe
lopózott dæmonok csábszava-e az? Egyike azoknak a varázsdaloknak, a
miket az embernek minden érzése hall; a mik siettetik az ér verését,
mert belevegyültek a vérébe, valami kéjes lázt idézve elő egész testén,
lelkén.

– Abrekh! Hívj ki!

– Hívok. Cœur dame!

– Az a tied.

És ekkor megmozdultak a bokrok s kilépett közülök egy paradicsomi alak.

Az «első» cœur dame a földi világon.

Éva.

A tilalom gyümölcsfáját meglopó Éva.

Az a kép, a mit annyiszor látott abban a nagy könyvben lefestve. Most
elevenen állt előtte.

A milyennek alkotá az Úr az asszonyt, a maga jó kedvében.

Mosolygó piros arcza, nyitott, bámuló, kiváncsi kék szeme, domború
homloka, megcsattanó ajkai! dúsgazdag gesztenyeszinű haja, melyet
öntudatlan mozdulattal húz maga elé, mint egy fátyolt. Csupa lágy
domborúság, egymásba folyó kigyó vonalok: az egész alak egy testté vált
dal. S ez élő költeményen valami meleg rózsaszín ömlik át: az életöröm,
a vágyak, az ösztönök hő zománcza; minden mozdulatában, minden lépésében
tökéletes asszonyi állat: az első valóságos szívhölgy.

Giorgionak a lélekzete elállt: úgy bámult.

– Nos Abrekh! Hát mit hívsz tovább?

Egyszerre e paradicsomi kép előtt egy denevér repült végig tétova
zegzugos libegéssel: autochton lakója az ódon templomoknak.

– Manill! mondá György; s aztán nem nézett többé máshova, mint a
kártyába.

A zene és a dal tovább folyt. Előjött a csalit közül Ádám s Éva
csalogatására a tiltott fa alá húzódott. Virágos bokrok félig eltakarták
őket.

A denevérnek párja is került: most már ketten czikkáztak a fényes képlet
előtt. A két alak nem beszélt; hanem helyettük énekelt a láthatatlan
kar: mint az ős hebræusoknál az «alamóth» hangokat (leányhang) csak a
mélyebb oktávában kisérték a férfihangok, az orgonaszóval egyezőleg.

Giorgio odaszegezte a tekintetét a kártyáiba. Az a férfiredő ismét ott
volt a homlokán. A szempillákat azért adta a teremtő, hogy tetszése
szerint lásson az ember keveset, sokat vagy semmit.

Most megjelent a kigyó is a paradicsomban. Ügyes automat állat, dæmoni
ember-fejjel, remekül utánozva az élő boa minden tekergéseit.
Bámulatraméltó művészi mutatvány volt. S hogy ölelte egymáshoz azt a két
emberalakot.

De ez sem kápráztatta el Giorgiot.

Szépen nyerte meg a játszmát: öt ütéssel három ellen.

Egy fehér felhő eltakarta a paradicsomi tüneményt: a dal és zene
megszünt.

A játszma után Wammana odajött a tanítványához egy pohár habzó borral.

– Köszönöm. Nem szomjaztam meg.

– Azt gondoltam, hogy égsz. – Láttad?

– Láttam; de nem néztem. – Ez nem a «Méte».

– Ez «csak» az Éva.

– Folytassuk a l’hombret.

Ezuttal Giorgion volt az osztás: a nagymester volt az első kézből
játszó.

Ismét ötszáz zechino volt a tétel.

Új tüneményes látvány kezdődött.

A midőn a vékony felhőkárpitok egymás után felhuzódtak, már az alatt
elkezdődött a zene.

Üvegfuvolán utánozták a madárdalt. Az éjszakák dalnokának, a fülemülének
hangját minden bűbájos változataival.

Az üvegfuvolán játszást mindenütt tilalmazzák, a hol csak czivilizált
világ létezik: annak a csengésében valami olyan kinzó bűbáj van, hogy a
ki azt hallgatja, idegrohamokat kap tőle. Képes őrültté tenni az embert.
Egy vestaszűz elcsábul a dalától s letépi a myrtus virágát.[35] Az
üvegfuvolának a zenéje tele van kielégíthetetlen vágyakkal; előérzetét
kelti a pokoli gyönyöröknek: az ember a szivét érzi kaczagni tőle,
mintha azt csiklandoznák. Kicsalja a virágot a hó alól, feltámasztja a
megholt érzelmeket a moha alól, elcsábítja Magdolnát az imakönyvétől, s
az özvegyasszonyt a halottja hamvvedrétől; sír, zokog bele, a ki hallja,
de csak azt siratja, hogy a szerelem gyönyöre nem tart örökké.

A látvány is hozzá való volt.

Az utolsó felhőkárpit felvonultával egy ó-egyptomi gynecæum tünt elő,
lobogó naphthaláng rózsaszinű fényétől bevilágítva. A nyitott
oszlopcsarnokon keresztűl pedig besütött a hold.

S e kettős világításban ült gazdag patyolatos kerevetén az ó-hitregék
csábalakja: «Anais», a Faraók főtanácsosának, Putifárnak felesége.

Halavány, aranyzománczú olajbarna arcz, sűrű, rendetlenül szétzilált
göndör haját drágaköves diadém szorítja hátra; de annak minden szála
rebellál az abroncs ellen.

Lázadás van az arcz minden vonásában, a kigyóhajlású szemöldökökben, a
nagy fekete ragyogó szemekben, a lüktető orrczimpákban, a felvetett
piros ajkakban, mik közül az összeszorított fogsorok gyémántvillogása
jelenti az ölni kész szenvedélyt. Egy perczig sincs nyugta; minden íze,
minden tagja mintha külön önmagának élne, úgy mozog, s mégis «egy»
érzést személyesít meg együtt.

Azt az érzést hirdeti az a fuvolahangon utánozott madárdal. Azt az
érzést, mely összekeveri a poklot és a mennyországot, s úgy idvezül
egyszerre mind a kettőben.

(– Nos! Athletes Abrekh, hát nem veszed fel a talont?)

(– Engedd meg, hogy gondolkozzam rajta.)

(– No hát gondold meg, hogy mit tégy?)

A gynecæum ajtajánál egy férfi alakja jelent meg; a ki azonnal
visszahúzódott, a mint a nő alakot meglátta.

(– Nehéz az eset, dörmögé Giorgio.)

(– Megengedem, hogy vidd oda a kártyáidat a mesteredhez, s kérj tőle
tanácsot.)

Giorgio felkelt a kártyaasztaltól s odament Wammanához, ki az ivó
asztalnál poculálgatott több vitéz lovaggal.

(– Nos, Adelphos! Hát mit akarsz a kártyáidon mutatni?)

(– A kártyámon semmit. Hanem mást akarok tőled kérdezni? A hetairához
tartoznak azok a férfiak, a kik ott a choruson megjelennek?)

(– Igen. Azok mind testvéreink. Külömben nem is jöttek volna ide a zárt
ajtón keresztül.)

(– És azok a nőalakok?)

(– Azok is testvérek a hetairában.)

(– De hisz akkor azok hiába viselték mind eddig azt az alkalmatlan
sisakálarczot a fejükön; ha most így jönnek elénk. Holnap mindenki rájuk
fog mutatni: ez volt az!)

(– Ne tarts te attól. A hölgyeket így, a hogy most, soha sem látja a
világban senki. Ott az alakjuk selyembe, vasabroncsba, halcsontba van
szorítva, a hajuk puderrel fehérítve, csigákba fodorítva, toronynyá
bogozva, az arczuk kifestve, fátyolba bugyolálva. Ilyen igaznak, mint
most, sohse látja őket senki. S ki merné annak a grófnői alaknak, mikor
az ünnepélyes receptiónál a tizenegyágú diadém van a fején, a míg
himzett uszályát egy apród viszi utána, s hideg márványarczczal úgy tud
nézni, hogy senkit se lát meg: ki merné neki azt sugni: «szép Héva!
Láttalak!» A férfiak pedig álczázva vannak. Ádámnak, Sámsonnak
ál-szakáll az állán, ál-haj a fején: ki ismerne azokban a simára
borotvált arczú, allonge parókás kegyelmes urakra?)

(– Hát József? Az csak nem visel álszakállt?)

(– Ahá! József sorsa érdekel olyan nagyon. Az a druszád. Az Abrekh. No
hát csak ügyelj rá, hogy mit csinál, ha egyszer majd rá kerül a sor,
hogy te játszd a szerepét. Tetszik neked a szép Anais?)

(– Szép; de ez még nem a Méte!)

Azzal visszament a kártyaasztalhoz.

(– Soká adta a tanácsot a mestered, monda neki a megvárakoztatott
játszótárs.)

(– De jót adott.)

Azzal skartolt és fölvette a talont.

A fuvoladal magyarázta a néma játékot.

Anais odahívja a fiatal rabszolgát.

József odajön; de köpenyét szemérmesen az arcza elé tartja.

A hölgy folytatja a szerelmi ostromot.

(Két ütést csinált mind a két játszó.)

Az ifju rabszolga védi erényét: arczát még mindig eltakarva tartja
palástocskájával.

A csalogány azt énekli: «Szeress! Bolond, ki az isteneket meg nem lopja,
a mikor alusznak!»

(A nagymester kezében még két atout van és a Spadill.)

(De Giorgio nagy ravaszul átengedi neki az ütést s azzal a nagymester
marad a kihivásban.)

Ott a naphtha rózsalángjától és a hold kisértet fényétől világított
kéjteremben érzékgyújtogató küzdelem folyik a vad szenvedély s a szűzi
iszonyat között.

(Nem tesz az külömbséget! Giorgio a «Ponte»-val negyedik ütést csinál. A
játék «remis» marad.)

Most aztán futhat József, a merre utat lát, arczát folyvást tenyerébe
rejtve, míg a megvetett úrnő, a megtépett palásttal kezében, dühöng és
vonaglik, mint a kigyótól megmart leopárd.

A fehér felhő ismét leszáll a karzat elé.

(– Ebben a fiúban mesterünkre találtunk! mondja a odalépő Wammanának a
nagymester.)

(– Várjunk csak, a míg majd az jön, a kinek a neve «Méte es is!»)

A káprázatos tünemények egymást felváltva jöttek: Delila Sámsonával;
Beth Sába Dávid királyával. Delila lángvörös hajú szépség volt, hamis,
hizelkedő macskatermészet, Beth Sába valódi keleti eszménykép,
mozdulatlan bájak mellett rejtett indulatok. Félhold-alakú nagy fekete
szemöldei, rendkívül nagy kék szemei, vékony ajkai egyenkint mind a
szépség remekei voltak; de egymásnak ellenmondók: s épen e dísharmonia
által megigézők.

Delila megjelenéséhez egy Lully-féle ballabilét játszott az orgona, a
legújabban divatba jött eleven pajkos franczia zenét, hegedű és gordonka
kisérettel. Beth Sába pantomimikájához pedig a Bécs városában a mult
század elején kedvelt madrigalokat énekelték, a minőket Orazio Benevoli,
a Vatikán karmestere szerzett.

Nehéz feladat ilyen szinpaddal szemben l’hombret játszani. Mikor az
egyik játékos egy fiatal suhancz, a ki előtt még zárva van ez egész élet
titka, s a kinek a vére lángra gyúl egyetlen szikrájától annak az «örök
tűznek», minek a neve asszonyi szem.

Ez volt az examen.

És Giorgio nem bukott meg. Úgy tudta megoldani a maga mathematikai
feladványait, mint egy professor. A tündéri kisértések nem zavarták meg
a circulusait. Nem felejtette ott a szemeit a varázsteljes alakokon:
megtartotta a figyelmét a kártyái számára.

Már öt játszma volt leküzdve s abból hármat György nyert meg, a
nagymester csak egyet, egy pedig eldöntetlen maradt.

– Ezt a ficzkót vagy a szentek pártolják, vagy az ördögök! Fakadt ki a
nagymester.

Hja, ebben a korban protegálja az embert minden szellem.

Lassankint odagyülekezett a lovagoknak egész csoportja György háta mögé
a játékot nézni.

A nagymester elkergetett mindenkit, a ki melléje állt: ez a játszó joga,
nem tűrni a nézőt; de Györgynek tetszett az, hogy bámulják.

A hatodik játszmában megint ő osztotta a kártyát.

A nagymester Belzebubot invocálta s a szenteket káromlá.

– Hozzatok bort! Nem megy ez a játék ivás nélkül.

Oda hoztak nekik két serleget, tele habzó borral.

A két ellenfél áldomásra koczintott.

– Nohát kinek az egészségére?

– Vivát bellissima Méte!

Most hárfapengés hangzott alá a chorusból, mely præludiumul szolgált egy
ájtatos zsolozsmának. Palestrina zenéje.

György kiosztotta a kártyát.

A felhők felvonultak a chorus arabeszkjei mögé.

Egy babyloni kert volt a szinpadon: középen márvány fürdőmedenczével.

E fürdő lépcsőin szállt alá egy tündéri alak.

Ez már nem asszony volt, hanem istennő.

Oly vakító fehér, hogy szinte világosságot vet maga körül. Tagjain
aranyszőke langos hajzuhatag omlik végig, szemérmesen takargatva szűzies
termetét, a melyekhez hasonlót csak görög mesterek faragtak valaha.
Ilyen arczot, ilyen főt csak az eszmények klasszikus világában lehet
találni. Le nem irható az, mint más női szépség: mert az egy
megtestesült álomkép. Senki más nem versenyez vele. Olyan tökélye a
szépségnek, hogy kényszeríti a ránézőt a szemeit eltakarni és csak lopva
tekinteni felé.

Csak egy bája marad az emlékezetben: azok a mélyen zöld szemek, a mikhez
nincsen hasonlat a drágakövek országában. Talán, ha sötétzöld gyémánt
volna a világon.

György elvesztette a lelkét. A kártya reszketett a kezében. Hivhatott az
ellenfele, a mit akart: nem nézte mit dob bele. Csak ezt az alakot
nézte.

Pedig ez nem csábitott, nem mosolygott kaczérul: félénk volt minden
mozdulata, még a napsugár elől is rejtőzködő, mely a falombok közül
átlopózott.

– Ez az! Ez az! Ez a Méte!… Rebegé György tulmagasztalt tekintettel.

De az istennői tünemény nem maradt háborítatlan.

A bokrok közül két vigyorgó szatir-pofa bukkan elő. Azok a lator vének,
a kik fajtalan gerjedelemmel lopóztak Joakim, a gazdag zsidó főúr
kertjébe, hogy ők, a fogságban élő Izrael választott birái, elrabolják
annak legdrágább kincsét.[36]

A két bűnös arczátlan ajánlatokkal lép a meglepett Zsuzsánna elé. Még
merészebb támadásra is van instructiójuk az irott szerepben. Csakhogy
arra már nem hágy nekik időt Giorgio.

Felugrik a kártyaasztal mellől, s beleordít Palestrina zsolozsmájába:

– Elpusztultok, ti vén gazemberek, ez istennő elől!

S azzal felkapja a két boros serleget s egyiket a másik után odavágja a
szereplőkhöz: az egyiket orron találja, a másikat gyomron üti; azok
«oimoit»-t ordítanak görögül s futnak ketten kétfelé hanyatthomlok: míg
Zsuzsánna nagy szemeket mereszt, majd elkezd szive szerint nevetni.

Ekkor lesz aztán belőle az igazi Méte! Az észrabló tündér.

Zsuzsánna, a ki nevet! Egy segélyére rohanó suhancznak a természetadta
elszörnyedésére nevet.

Giorgio még azt a kis eszét is elvesztette, a mit eddig megőrzött.

Háromféle mámor küzdött az elsőbbségért az idegei fölött, a bornak, az
aranynak és a kéjnek a mámora. Az utolsó került fölül.

Felkapta az asztalról azt az ezüst barbutánsisakot, mely félig aranynyal
volt telve, s oda rohant vele a tüneményes tündér alakhoz. Az magasan
állt fölötte, a chorus emelvényén: el nem érheté, csak felemelt két
kezével nyújthatá feléje a sisakot.

– Vedd! Ezt mind neked adom! Légy az enyim!

Wammana és a nagymester utána rohantak és megragadták a két karját.

– Hohó! Fiacskám! csitítá Wammana. Ezt nem adják pénzért. Ez Zsuzsána a
kinek a férje Joakim: gazdag és hatalmas világi főúr. Ezt nem lehet
megvenni, csak meghódítani.

A fekete kárpit egyszerre eltakará az egész fényes szinpadot. A félterem
homályában csak a hétágú candelaber sárga gyertyái pislogtak,
körülrajongva három denevértől.

Giorgio a homlokát tapogatta.

– Álmodtam-e most?

– Jer vissza az asztalhoz.

– Nem! Nem kártyázom többet. Adjátok elő az irást! Adjatok calamust a
kezembe. Tanítsatok meg a nevemet leirni. Aláirom a törvényeiteket.

Általános hahota kelt erre a szavaira.

Hahaha! Szegény fiú! Aláirtad te azokat már, kalamus nélkül. Aláirtad a
lelkeddel, a szived vérével.

A hahota még azután is hangzott, hogy a terem üres lett. A lovagok mind
eltávozának a terem ajtóin át, melyek a pillérek mögé voltak rejtve: még
az ajtókból is visszafordultak nevetni.

Szegény Abrekh!

– Szedd össze az aranyaidat, mondá Wammana a védenczének.

– Mit nekem most minden aranya a világnak? Add oda Iskariotesnek. Adja
vissza érte a czímeres gyűrűmet.

– Iskariotes eltávozott már, s a gyűrűdet vissza nem adja, a míg egy év
le nem járt. Jer öltözni. Siessünk. A Bummerin mindjárt éjfél után egyet
fog kongatni, s azontúl az utczákon járni tilos.

Wammanán kívül még a nagymester maradt ott a teremben, mely egyre
sötétebb kezdett lenni. A hány lovag eltünt a pillérek mögött, mindegyik
magával vitte a gyertyáját. A hétágú candelaberen kivül csak öt gyertya
maradt még a hosszú asztalon.

– Nos, Abrekh! dörmögé a nagymester, jőjj, és számláld össze a nyert
pénzedet.

– Mit számlálok rajta? Nem örülök én annak.

– Én sem örülök; hanem a szabályaink szerint minden nyereménynek a
tizede az asphaleiát illeti meg. Tehát add meg a dézsmát.

Ebbe meg kellett nyugodni.

– Az utolsó játszmát te vesztetted el.

– Ha csak az ötszáz zecchinot vesztettem volna benne!

– Hát még mit?

– Az egész lelkemet.

– Hajh fiam! Sokan elvesztették már azon a lelküket, hogy a Métét
meglátták.

– Fogom-e őt valaha föltalálni?

– Az csak te rajtad áll. Számláld a pénzt.

Giorgio nyeresége ötezer zecchinora ment. Abból ötszázat átadott a
nagymesternek. Ez a dézsma. Ezerrel tartozik még Iskariotesnek. Maradt
még háromezer ötszáz aranya. Mit fog ezzel a pénzzel kezdeni?

A pénzszámlálás alatt megkezdődött a kisértetek felvonulása. A kettős
oszlopsor mögött jöttek egymás után, egy-egy perczre előtünve lovagok és
hölgyek, álarcz a képükön, a gyertyát hátuk mögé tartva. Egész hosszú
sor vonult el a sekrestye ajtóig, a melyen kilépkedtek.

Ők hárman legutoljára maradtak.

Majd a nagymester is felvette a gyertyáját az asztalról és eltávozott.

– Jer átöltözni. Monda Wammana, kézen fogva Giorgiot s maga után vonta
azt a sekrestyébe.

Wammana hamar készen volt: neki csak a veres keresztes talárt kellett
levetnie, az alatt teljes öltözetben volt, de Giorgionak az egész női
maskarádát mind magára kellett szedni, s a sok füzés, kapcsolás alatt
annyi kérdezősködésre volt ideje.

– Te Wammana! Hol voltak azok az asszonyok addig, a míg előttünk a
chorusban, mint tündérek megjelentek?

– Ott ültek a lakománál velünk együtt folyvást.

– Hogyan? Nem láttam.

– Hát azok a vitézek, a kiknek a keresztjén három halálfej volt.

– A halálfejesek? És Zsuzsánna is ott volt? Az isteni Méte?

– Az ott ült melletted az egész lakoma alatt balfelől. Ő szelt le a
számodra a pávasültből, s meg is osztotta veled a falatot, a mitől te
undorodtál.

– Ő volt az? A ki mellettem ült. Az egy nő volt?

– Hogy nem találtad ki a termetéről?

Giorgio öklével ütötte a homlokát. Oh én kapubálvány! Hogy ezt nem
éreztem meg!

– Ördög volt, a ki kigondolta, hogy halálfejekkel takarja el az istenség
remekét!

– Látod: azt mi askéták megfordítva mondjuk.

– Hát te askéta vagy?

– Az én!

– És én egy csókot is váltottam vele a sisak száján keresztül! Ha én azt
tudtam volna!

– Hát nem néztél akkor a szemébe?

– De igen. Emlékezem már rá! Azok a zöldszinű szemek! Mintha a szivembe
lőttek volna. Az az átkozott halálfejes talár!

– Pedig lásd: nem volt rajta egyéb, mint az az egy palást.

Erre a szóra dühbe jött a fiú.

– Monddsza! Ki az, a ki most ezt a szolgálatot teszi ő neki, a mit te én
nekem?

– Légy nyugodt. A hölgyek egymásnak segítenek a toilettjeiknél.

– Itt van ő még?

– Nincs. Mi vagyunk az utolsók.

– De én még két gyertyát láttam égni az asztalon.

– Azok a mandolosz és az ő mandolinája gyertyái.

– A kik itt maradnak az ajtót bezárni utánunk? Kik azok?

– Ezuttal Sámson és az ő Delilája.

– S meddig maradnak azok itt?

– A legközelebbi Méte-ünnepélyig.

– Addig nem mehetnek innen el?

– Úgy hiszem, hogy nem szenvednek semmiben fogyatkozást.

– Ah, ha én egyszer az a mandolosz lehetnék!

Wammana nagyot nevetett ezen a jámbor felfohászkodáson. Elkészült a
védencze toilettjével.

Az akkori női divathoz tartozott a pájdli viselés. Egy jó öblös,
bársonyból készült és virágokkal kihimzett zacskót viseltek a nők a
karjukra akasztva, összehúzó szalaggal, abban hordták magukkal a pipere
szereiket, fésűt, kis tükröt, illatszeres üvegcsét. Az asphaleia
hölgyeinek még más fegyverük is volt a pajdliban. Valóságos fegyver.
Keletindiai gyilkos szerszám, mely arravaló, hogy pillanat alatt öljön.
Hasonló az amerikai boxerhez, melyet az ember a négy gyűrűjével a jobb
kezére felhúz. Minden gyűrűnek van egy tigriskörömalakú finom aczél
pengéje belül, mely a tenyérbe van rejtve. Ha valaki megtámadja éjjel a
gyaloghintóban hazatérő hölgyet, az nem ellenkezik, nem kiált segélyt:
engedi magát átkaroltatni, maga is átöleli rablója nyakát szelideden s
aztán a tenyerének egy összeszorításával úgy vágja keresztül a nyakát
egyszerre négy helyen, hogy az egy kiáltás nélkül marad ott halottan.
Ilyen nyájas, testvéri öleléssel gyilkolta meg Abu Szaid emir a bátyját,
Jakub khánt: az ő találmánya ez a tigrisköröm.

A többi czókmókot kihányták a zacskóból, s teletöltötték azt aranynyal.

Wammanának kardja volt és terczerolja. Éjjel ezeken a szűk utczákon
mindenre el kellett készülve lenni a hazatérő uraságoknak: a városban
ezerekre ment a száma az éjjeli vadászoknak, s azok a védtelen embert
tisztára levetkőztették. Mire a segélykiáltásra az őrszobából előjöttek
a fogdmegek, (s azok sem hagyhatták rögtön abba a diabolkát), akkorra
már üthették bottal a nyomát a rablóknak.

A nagy ócska épületben csendes volt már minden. Csak a patkányok
cziczázását lehetett hallani, a mint végig szaladgálnak a padláson.

Wammána maradt hátul, a Méte emléktábláját, mely a bejáratot álczázta,
helyreilleszteni.

György előre ment a lépcsőkön s a tolózárt megtalálva, azt félre húzta s
aztán kinyitá az ajtót.

A tulsó oldalon keresztbe volt tolva az örök lakat, az alatt keresztül
kellett bujni.

Az ajtóőr odujában nagy lakzi volt.

A hátramaradt mandolosz most öntögette le a kürtőn át a tányérokon
hagyott ételizéket, csontokat, narancshéjat. A patkányok vígan osztoztak
a fejedelmi lakomán. Nekik fejedelmi volt az. Odafenn nem juthatnak
hozzá, mert az éléstár falai vassal vannak bélelve.

A vak Sámson nem kergeti el a patkányokat a lakomájától. Vígan
szaladgálnak végig a mellén, a hosszú szakállán. Vijjongva ugrálnak
szélylyel s futnak fel és le a kürtőbe, mikor valaki jön ismét s a
szövétnekkel az odúba világít.

Bizonyosan benézett oda a víg társaságnak minden tagja, mikor elment
mellette s aztán mindegyik azt mondá magában: hogy «no, most már vak
Sámson ismét lát!» «Ha igaz, hogy van másvilág!»

Giorgio lángoló vérét egyszerre lehűté ez a látvány.

Egy penészszé vált ember, sárga halálfej arczczal, beesett szemodúkkal,
lélekzettelen felnyitott szájjal; teste belepve a bozonttól, mint a
vadállaté. Meghalt az alatt, a míg társai a paradicsom gyönyöreiben
dúskálkodtak.

Egy ember, a kinek itt kellett elmulni az örök sötétségben, azért, mert
kibeszélte a titkokat, a miket a házban látott.

A boltozatról folyvást potyogott alá a vízcsepp a kancsóba. Ki számlálja
a perczeket utána?




IX. FEJEZET.  MARCHESE DI SAN CARLO ÉS MARCHESE DI SAN CHRISTINA.

Másnap korán reggel (tizenegy órakor) ott dörömbözött Giunchi Giorgio
gróf lakásának az ajtaján a consiliarius.[37]

Sokszoros kopogtatásra kinyitották az ajtót. Az inas, volt, Péter,
kezében tollseprővel.

– Itthon van a præfectus úr? (Előkelő ifjak nevelőit így titulálták.)

– Itthon van, de alszik.

– Hát a növendéke?

Künzli Péter tudta a szerepét. A háta mögé dugta a tollseprőt.

– A növendéke? Az én vagyok; Gunchi Giorgio gróf.

– Te vagy az? No akkor csak temettesd el magadat; mert Giunchi Giorgio
gróf nincsen többé. Azonban elébb jelents be a præfectus úrnál. Cito
citissime.

Pétert nagyon megijeszté ez a bevezetés. Beszaladt Wammána úr
hálószobájába. A consiliárius addig letelepedett a pipatoriumban.

Kevés vártatással előkerült Wammána úr. A szemei még csupa kicsinyek
voltak a múlt éjjeli dáridótól s egyre ásítozott.

– Mi az ördög lelt, hogy ilyen korán bezakatolsz, mikor még minden
becsületes ember aluszik?

– No majd mindjárt kiverem én az álmot a szemedből, csak a füledet nyisd
ki.

– Mit fecsegtél ennek a kölyöknek, hogy Giunchi Giorgio gróf nincsen
többé?

– Neked is azt mondom: nincsen többé.

– Ha nálunk is értéke volna a török közmondásnak: «a ki aluszik, az nem
él». De mondhatom, hogy most jöttem a szobáján keresztűl, úgy aluszik,
(igaz, hogy az ágy alatt) a hogy csak rangjához illik.

– Úgy van, úgy van. Lefeküdt, mint Giunchi Giorgio gróf és fel fog
ébredni, mint Marchese di San Christina. Itt hozom a császári donatiós
levelet.

Wammána szemei egyszerre felnyíltak.

– Hát ez micsoda marotte már megint a cancellártól?

– Ez a kegyelmes válasz a fényes eredményű examenre, a mi a napokban itt
e helyen végbement. Mondá, ironiás complimentet csinálva az aulicus.

– Ezért rangemelés?

– Nem csak rangemelés, de hozzá még húszezer tallérnyi évi apanage.

– Testa die Madonna! Több mint egy generálisnak!

– Én is így kiáltottam fel: «Beim blauen Herrgott!» Mennyi penészes
akták porát kell nekem nyelnem, mennyi sportulát összekaparnom, hány
instánst vérig izzasztanom, a míg húszezer tallért megszolgálok s azt is
felpanaszolják, s egy ilyen Gelbschnabel! Mit einem Wort; már most
viselheti a Giunchi Giorgio nevet a Künzli Péter, a meddig akarja s
büfflálhat mathesist, a mennyi neki tetszik; a te növendéked mától fogva
kész lovag: marchese di San Christina. Itt van a másik zsebemben a
főczeremoniamester meghivója a Burgban rendezendő nagy carousselre. A te
Giorgiod lesz a szaraczén lovag, mellékelve van a costume rajza.
Számodra is van egy meghivó: te fogsz lenni a Lancelot.

– Nem tudom kitalálni az összefüggést.

– Én nem is kerestem. Minden igaz szentek őrizzenek meg engem attól,
hogy én a nagyok tetteiben az okokat és rátiókat keressem. Én csak egy
gép vagyok, a ki akkor, arra és odáig megy, a mikor, a merre és a meddig
küldik. Még egy más hír is van, a mit nem tiltottak meg, hogy előtted
elmondjam. Marchese di San Carlo megérkezett Bécsbe.

– Ah, hivatták?

– Nem hivatták, hanem kergették. Annyi skandalumot és adósságot csinált
már a külföldön, hogy tökéletesen bevégzettnek lehet tekinteni az
akademica promotióját. A császár megbocsátott neki nagylelküen s
megengedte, hogy itt maradjon a szép fővárosban.

– Ez is kap húszezer tallér apanaget?

– S csinál mellette négyszer annyi adósságot. Még egy ephemeridessel
szolgálhatok, de ezt már csak sub rosa közlöm: az még titok.
Magyarországon megint fölütötte fejét a rebellio.

– Hol?

– Megint a Tiszán túl, a hol fészke van ennek a sárkánykigyónak. Ezúttal
is a papok rontották el a dolgot. Valami nagy alföldi községben, ha a
nevét jól megtartottam, Mező-Túron, a püspök el akarta foglalni a
kálvinista templomot. A biró, Törő János uram, váltig figyelmeztette ő
főtisztelendőségét, hogy ne nyuljon a temploma kilincséhez, mert bizony
levágja a kezét. Nem hitte el neki. S a biró szavának állt, s bizony
lecsapta a püspök jobbját a kardjával. Erre aztán az egész környék
lángra lobbant s terjed a tűz vármegyéről vármegyére. Csak egy nagynevű
vezér kellene nekik s rögtön készen volna az új kuruczháború.

– És épen most, mikor az osztrák hadsereg mind a Rajnánál van.

– A jezsuita is megérkezett Törökországból.

– No és mi hirt hozott?

– A magas portán megint erősen dolgozik a franczia befolyás. Az a hir,
hogy Arddinnél hadsereget húz össze a török.

– Hát a rodostói remete?

– Az most már egészen remete. A híveivel együtt mindennap háromszor
celebráltat misét s a végrendeletét írja. Nem hajlandó többé semmiféle
zászlót kezébe ragadni: lóra sem ül többé, hanem a mikor nem imádkozik,
akkor esztergályoz.

– És így az ellenséges hatalmak csupán az ifjakat veszik fel a
számitásaikba?

– A magyarok is azokat várják, mint a Messiást. Hébehóba egy-egy
kalandor fel is használja a nevüket s hol itt, hol amott zendülést
csinál a föld népe között. Azok nagyhamar elnyomatnak, a primipilusok
felnégyeltetnek, az aktáik betétetnek az archivumba s az egész putts nem
kerül a «Kalandozó»-ba.[38]

– Ezt mind egybevetve, elismered, hogy az én nevelési methodusom igen
czélszerű.

– Megsughatom, hogy most látják el aquarellfestésű kezdőbetűkkel a
diplomádat, melyben a bárói rangot elnyered.

– Régi vágyam teljesül vele. És te neked?

– A legelső dominium, melyre a fiscus ráteheti a kezét, mihelyt valaki
odaát nota infidelitatisba esik.

– Kezdem sejteni az összefüggést a marchese di San Carlo megjelenése és
a növendékemnek a rangemelése között.

– Mondsza csak, látta valamikor a te Giorgiod marchese di San Carlot.

– Láthatta – egy esztendős korában.

– Akkor nem emlékezik rá. És azóta nem is találkozott vele soha?

– Nem találkozhatott. Mikor Ferencz Lipót herczeg fogságra került,
princz György, a szopós gyerek, az anyjánál maradt; princz Józsefet
pedig odaadták a győri püspökhöz nevelésbe. Mikor aztán Ferencz Lipót a
felesége kabalája folytán az államfogságból megszökött: (héj, az is
olyan czifra história ám, hogyha azt egyszer elmesélem neked!)

– Ismerem jól.

– Hát akkor Charlotte Amelie herczegasszonyt a Himmelspforteni
kolostorba zárták, a kis princznek pedig Hopmestert rendeltek.

– És így ők tökéletesen idegen alakok egymásra nézve. Én nem szólok
semmit. Nem adok neked utasítást. «Mitte sapientem et nihil ei
dixeris.»[39] Ebből lehet még valami. No, én mosom a kezeimet. Én egy
intést sem adtam.

– Szükségtelen. Én tudom jól a leczkémet; csak azok is odafenn olyan jól
tudják.

– Abban nem lesz hiányosság. Pénz lesz, a mennyi kell. Elég kár. Ennyit
elvesztegetni két ilyen farkaskölyökre! Én csak azt mondó vagyok, hogy
legegyszerűbb volna a fejeiket leüttetni,[40] a míg a markunkban van a
nyakuk s nem várni meg, a míg a fogaik kinőnek, mert a lázadó apának
csak lázadó fiai lehetnek, s ha elcserélték is a nevét, nem cserélik el
bennük a Rákóczy-szivet.[41]

– Az anyai vér azonban védi őket. Amália princessze rokonságban áll az
uralkodó családdal.

– Tudom, sőt a Bourbonokkal is. Ez a kettős atyafiság biztosítja azt a
veszedelmes fajzatot, hogy röviden el nem bánhatunk velük, a hogy
megérdemelnék; mert hiába, csak igaz marad az a bölcs közmondás, hogy
«todte Hunde beiszen nicht».

A consiliarius elvégezve a dolgát Wammanával, eltávozott.

Giorgio felől azonban az történhetett a világon, a mi akart. Nem
lehetett lelket verni bele. Akárhogy emelgették, támogatták, megint csak
összenyaklott és folytatta a horkolást. Hasztalan fektette vissza az
ágyára Péter: egyet fordult, s megint az ágy alatt volt.

Este felé mégis csak felköltötte valami kellemetlen érzés. De csak úgy
félig. Akkor is a medvebőrön feküdt, a Péter ott strázsált mellette.

– Mért húzod a hajamat? mormogá Giorgio.

– Dehogy húzom én a hajadat!

– Hát akkor ki az ördög húzgálja minden szál hajamat?

– Az a «Katzenjammer» ördög.

– Kergesd pokolba. Aztán itass meg.

Péter egy egész korsó vizet belétöltött.

Akkor megint a lapos felére feküdt, az állát két tenyerébe fektetve s
elkezdett valami rettenetes szörnyeteg tárgyat bámulni, a mi előtte
hevert: egy vaslemezekből, halcsontokból és zsinórokból alkotott csodát.

– Mi ez a pimasz ficzko, a mi itt rám tátja a száját? Nézd, hogy
vicsorgatja a fogait!

– Ez biz egy Mieder.

– Hát ki hozta ide ezt a Miedert?

– Te magad vetetted le.

– Ejnye! Te hazug kutya! Hát kisasszony vagyok én, a ki Miederben jár?
Nesze egy pofon.

Az is csak úgy gondolva volt.

– Hát nem férfi vagyok én? Mi? Dugd a számba a pipámat.

Péter azt is megtette.

– Hát üres pipából dohányozzak? Ficzkó! Nem látod ott a dohányzacskót?

– Ez nem dohányzacskó; mert ez egy ridicule.

– Ridicule? Mingyárt úgy vágom a fejedhez, hogy nem fogod ridiculenek
találni.

– Azt nem köszönném meg: mert tele van aranynyal.

– Aranynyal! Te kutyafülű! Te én velem mókázni akarsz? Azt hiszed, most
is álmodom!

Azzal haragosan felugrott a fektéből s elkezdte a pipaszárral a Pétert
püfölni. Ettől egy kicsit kijózanodott.

A Péter obégatására aztán bejött Wammána.

Arra felhagyott Giorgio a verekedéssel, s leült az ágyára.

– Hát már reggel van? Az asztalkáján volt az ismétlő órája, azt füléhez
tartá és ütteté. – Már hét óra – és még sem akar virradni.

– Sőt már le is ment a nap. Délutáni hét órát mutat a klepsidrád.

– Ejh! Akkor kannibáli módon nagyot aludtam.

– No hát mit álmodtál?

– Azt álmodtam, hogy a komédiában voltam leányruhában.

Péter siránk hangon szólt közbe:

– Hát hisz én is azt mondtam, s megvertél érte.

– Nem azért vertelek meg, kutyafülű! hanem azért, hogy azt mondtad,
hogy… itt elakadt a szava.

– No hát mit álmodtál tovább? kérdezé Wammána.

Giorgio komoly képpel csóválgatá mutató ujját az orra előtt.

– Hogy tovább mit álmodtam, azt nem mondom el senkinek; mert
becsületszavamat adtam rá valakinek álmomban, hogy titokban tartom, a
mit láttam.

Ekkor a hosszúképű komolykodásból egyszerre átcsapott a furfangos
nevetésbe.

– Ahahaha! Hiszen te is ott voltál az álmomban; hát ha ott voltál, neked
is tudnod kell, hogy mit álmodtam.

Ekkor Péter felkapta a pajdlit s szétnyitva annak száját, odatartá
Giorgionak.

– Hát ezt a nagy zacskó aranyat csak nem álmodtad ide?

– Aranyat? Hebegé Giorgio, belemarkolva a pénzhalomba s az ujjai között
eregetve át a zechinókat. Akkor aztán a részeg ember logikájával azt
következtetve, hogy még mindig álmodik, visszafeküdt a kerevetére s
falnak fordult.

– Hozd a pipázóba a fekete kávét Péter; monda Wammána. Aztán a szakács
készitse el a korhelylevest, meg a heringet.

Praktikus ember volt a praefectus úr!

Kivitte magával Giorgiot a pipázó szóbába, melynek nyitva volt az ablaka
s belediktált két csésze fekete kávét, a mitől a védencze lassankint
kezdett arra a meggyőződésre jutni, hogy mégis a valóságos világban él.
Csak azt szerette volna tudni, hogy miért fáj neki olyan nagyon a haja.

Wammána megbiztatá, hogy majd mindjárt jön a borbély s le fogja vágni.

– Ezt az én szép hajamat? riadt fel Giorgio. Hozzá ne nyúljon a borbély,
mert ketté hasítom.

– Azt pedig le kell vágni, fiacskám, mert külömben nem vehet mértéket a
parókához.

– Hát minek nekem a paróka?

– Furcsa kérdés. Ezzel a lobanczos hajjal járhatsz, kelhetsz a világban,
a míg csak «Fuchs»[42] vagy; de előkelő gavallérok és dámák társaságában
meg nem jelenhetsz: mert kinevetnek. Pedig ugy-e szeretnél azokkal ismét
találkozni, a kiket az éjjel láttál.

– Hát az csakugyan nem vizió volt? Valóban ott voltam a Méte ünnepélyen?

– De arról ne beszéljünk.

– Hallgatok. Milyen reszketés állt belém egyszerre. Tedd be az ablakot.
Fázom.

Wammána tudta praxisból, hogy az alkohol deliriumát ismét csak
alkohollal szokták gyógyítani s megitatott a védenczével egy pohár
arakot. Attól ennek egy időre helyrejött a gyomra, meg a feje. A vére is
fölmelegedett.

– Hát csakugyan láttam én azt az istennőt a maga mennyei szépségében?

– Láttad bizony, és bele is bolondultál.

– Ki az a nő?

– Azt nem szabad elárulnom; de neked szabad kitalálnod.

– Van férje?

– A férje nincs útadban; mert az egy vén generális, a ki a tábort járja
s egy hónapban csak egyszer húzza le a csizmáit: de azért nagyon
elhihető, hogy egy ilyen nap nincsen planéta nélkül.

– Azt én megölöm.

– Hanem elébb találj rá.

– Hát igaz az? Nem álom? Hogy én egy titkos szövetségnek a tagjául fel
lettem avatva? Hogy a tüzkeresztségben Abrekh nevet kaptam? Hogy együtt
lakomáztam a tündérekkel? Meglestem isteni játékaikat, s az alatt magam
kártyáztam a nagymesterükkel?

– Pénz beszél. Itt az erszényed tele aranynyal, a mit az éjjel nyertél.

– És azok a törvények, a miket az asphaleia elém tett?

– És a miket te a játék végeztén elfogadtál.

– Azok valóban léteznek?

– Léteznek és meg is tartatnak. Hogy lássad, mennyire ura a szavának az
asphaleia, s milyen hatalma van a szavát rögtön beváltani: olvasd el ezt
a két iratot, nyomtatás betükkel vannak irva; az egyik a császári kegy
tanújele: diploma, mely téged marchese di San Christina névvel ruház
fel, s hozzá e rangnak megfelelő jövedelmet is biztosít; a másik irás
meghivás a nagy carousselben való részvevésre. És ezzel fel vagy emelve
abba a rangkörbe, a melyben feltalálhatod a kit imádsz s meg van adva az
alkalom, hogy meghódítsd, ha van hozzá szived.

– Giorgio extasiálva omlott a nyakába Wammanának s csókjaival árasztá el
az arczát a gyilkosának; a ki meg fogja ölni testét lelkét.

Aztán eljött a borbély, levágta a szép göndör haját, hozott neki
helyette púderes parókát. Eljött az udvari szabó s felöltözteté himzett
kantusba, puliderbe: mikor a tükörbe nézett egy új ember üdvözlé abból.

– Willkommen marchese di San Christina!

Egy nap lefolyása alatt kétszer lett újra keresztelve.




X. FEJEZET.  LODOISZKA.

III. Károly király (az osztrákoknál V-ik Károly császár) idejében Bécs
város, különösen az udvar régiója valóságos ethnographiai gyüjteményével
dicsekedett a sokféle nemzetbeli szépségeknek. Károlynak annyiféle
korona nyomta a fejét, (igazán nyomta;) volt trónja Spanyolországban,
Németalföldön, Olaszországban, Ausztriában, Csehországban,
Havasalföldön, Magyarországon. (Nyugalmatlan ülőhelyek.) – Ott lehetett
látni az udvarnál a heves vérű barnapiros castiliai szépséget,
aczélfényű fekete hajával, hosszú szempilláktól árnyalt epedő tekintetű
szemeivel, a fries nők eszménye mellett, kinek szabályos vonásai,
porczellántiszta fehér és rózsás arczszine, picziny ajkai, nyilt
sötétkék szemei ellentétet képeznek vele; ott volt a siciliai tündér
közelében, azzal a bronzszinű arczczal, mely a mórok uralkodására
emlékeztet a mesés sziget fölött, a lángveres hajú velenczei hölgy,
érdekes sárgásan halavány arczával, korallpiros ajkaival és fekete
szemöldökével, élveteg renyhe mozdulataival, odaadó csalfaságaival. Még
egy depossedált örmény herczegnő is látható volt a magas társaságban,
tökéletes tojásdad idomú, olajszin arczával, lehetetlen nagyságú fekete
szemeivel, s félholdforma sürű szemöldökeivel, elbámuló szájával, mely
félig nyitva van, mintha mindig tükörbe nézne, s önmagát csodálná, a
megszokott magyar, német és cseh typusait a szépségeknek nem is
rangsorozva.

De azt el kellett ismerni, hogy a legkiválóbb szépségeket mégis a
lengyelek szolgáltatták.

Lengyelországból ugyan még akkor semmit sem birt az osztrák császár,
ellenkezőleg a lengyel király birtokolt egy darab földet a magyar király
földjéből a Szepességen. Hanem azért a lengyel főuraknak mindig volt
valami keresnivalójuk Bécsben. Ott egyre változott a királyság s örökös
volt a külföldre elágazó cselszövény. S hogy ehez a pártok a legszebb
hölgyeket választották ki, azt nem is lehet tőlük rossz néven venni.

A mindenféle nemzetbeli szépségek aztán a saját nemzeti mulatságaikat is
meghonosíták a közös császárvárosban. Ha a lengyel felkapatta télen a
korcsolya- és szánkóversenyt, nyáron revanchet vett érte a velenczei
hölgy a csónakversenyével s farsang idejére behozta a maszkeradokat; az
álarczot és dominot még nappal is viselték az utczán; a spanyol donna
megismerteté a bikaviadalokat (gyilkos kimenetel nélkül), a nápolyi
úrhölgy felhozta a szemfényvesztőket és improvisatorokat, a németalföldi
a vocalquartettjeit, a «hauts menestriers»-ek «mariskatánczát» s a
strassburgi dáma divatba hozta a carrousselt.

Csupán előkelő urak és asszonyságok vehettek benne részt, kiki a saját
lován jelent meg, az ünnepmester által kiszabott jelmezben, egyenlő
számban a dámák és gavallérok. A lóháton eszközölt mindenféle
mesterséges fordulatokat és caracoládokat a lovászmester utasítása
szerint tanulták be, a hölgyek és férfiak azonban mindezen előzetes
gyakorlatok alatt álarczosan jelenének meg, csupán a jelmezeikről
ismerve meg egymást, hogy ki melyiknek a párja, a mi sorshúzás útján
lett eldöntve. Tudniillik, hogy a hölgyek húztak sorsot az egymásutáni
rendre nézve, ők azonban szabadon választották a lovagok közül, a ki az
egész carroussel alatt cavalier servantjuk legyen.

Tizenhat pár képezte a négyest, mely a mester jelkiáltására tette meg a
mesterséges fordulatait.

A lovagjáték befejezését képezte a szerecsenfő-szúrás.

Tizenhat oszlop volt felállítva a körönd mentében, mindegyiken
embermagasságban egy turbános szerecsenfej.

Ezeknek fényesen világító szemeik valának. Vékony macskaezüst lemezke
alá egy darab phosphor volt rejtve. A gyorsan elvágtató lovagnak úgy
kellett e fejet a jobbjában tartott pánczéltörő dákossal eltalálni, hogy
annak a hegye a szerecsenfő egyik szemét átszúrja. E gyors dörzsöléstől
aztán a phosphornak meg kellett gyulladni, a mikor az érczkoponyába
gyüjtött oxygennel összevegyülve, nappali fényt árasztott szét maga
körül.

Ehez bizonyára nagy ügyesség és gyakorlat kellett.

Minden lovagló pár közül elébb a hölgy szúrt a szerecsenfőhöz, aztán a
lovag. Voltak hölgyek, a kik megszégyenítették a lovagjukat, az által,
hogy oda tudtak találni a czélba, míg a gavallér elhibázta azt. Az
ilyesmit nevezték «èchec»-nek, s nagy «raillerie» lett a következése.

A hölgyeket és lovagokat jelmezeik szerint nevezték, ott volt Semiramis,
Zenobia, Amalazunda, Zoraide, Tamiris, Roxane, Olympia, Libussa,
Melusina, Atalanta, Gül Háne, Glafire, Egilone, Dido, Elpinice,
Cleopatra; a lovagok ugyanannyi historiai vagy mesebeli alaknak
megfelelő névvel.

Giorgio jelmezneve volt Saladin. Ismeretlen választója Zoraide.

Az átellenese volt Odenát, a maga Zenobiájával.

Giorgio becsületbeli dolognak vette, hogy a játékmester utasításait
czirkuszlovaglói pontossággal végrehajtsa, a visavisja annál jobban
kitüntette magát a figyelmetlensége által. Folyvást fecsegni kellett
neki a lovartársnőjével, ha pedig átgaloppirozott, egészen elfelejtette,
hogy szerepet játszik s ellenséges kihívó «defi» helyett elkezdett
udvarolni Zoraidenak. A mesternek kellett őt rendreutasítani. Egyáltalán
nem viselte magát olyan komolyan, a hogy azt a helyzet ünnepélyessége
megkivánta.

Ez által már előzetesen megszerezte magának Giorgio teljes ellenszenvét.

– Én ezt a ficzkót egyszer letaszítom a nyergéből, mondá a társnőjének.

Miféle ember lehet ez, a ki az egész illustris társaságot ennyire nem
respectálja.

A carroussel a császári és királyi trónörökösnő Mária Therézia
születésnapjának megünneplésére volt rendezve.

A megelőző napon tartották meg a lovagjátékból a főpróbát.

Ezen alkalommal a magasrangú szereplők mind letették az álarczaikat s a
kik még ismerősök nem voltak, bemutatták magukat egymásnak.

Legelébb a két szemközt álló gavallér léptetett egymás közelébe lófej
távolságra s jobbjában a felemelt spádéját, baljában a levett álarczát
tartva, megnevezte magát.

Giorgio szinte visszahőkölt, a mint az átellenese arczát megpillantá.

Ez az arcz úgy hasonlított az övéhez!

– Nevem marchese di San Carlo Giuseppe.

– Az én nevem marchese di San Christina Giorgio.

Azzal egymást kardlejtéssel üdvözölve ellovagoltak egymás mellett,
Saladin Zenobiát üdvözölni, Odenát Zoraidénak átadni hódolatát.

De a míg egymás mellett elhaladtak, mind a kettő hátra vetett fővel
fordítá egymás felé az arczát:

«Hogy mer ez az ember én hozzám hasonlítani?»

Ez az első képlet volt a «cartell». Olyasféle lovagias kihivás.

A két vitéz a saját névjegyét a spádéja hegyére tűzve nyújtá át az
ellentétes donnának, az levette a névjegyet a kard hegyéről s aztán a
saját kártyáját nyújtá vissza, szintén a saját spádéja hegyére tüzve.
Mind a két fél cartellja át volt kötve olyan szinű szalaggal, a minő azt
családi czímerénél fogva megillette.

A lovagnak, fejét mélyen meghajtva, kellett kardtávolságra közeledni a
hölgy felé s úgy maradni lehajtott arczczal s csak azután, hogy a hölgy
is átnyújtá a kártyáját, egyenesedett ki a lovag, de akkor aztán a fejét
hátrahajtva az arcza haránt állt az ég felé.

Ilyenformán a lovag a hölgygyel annak a czipője hegyétől kezdett
megismerkedni.

Giorgio legelőször is azt látta meg, hogy Zenóbia férfi módra ül a
lovon, s a lábain igazgyöngyökkel himzett szattyán topánkák vannak,
széles talpú török kengyelbe dugva, azonfelül térdig selyem harisnya, a
gömbölyű lábszárak gyöngysorokkal keresztben átfonva, onnantól aztán fel
a csipőig halvány rózsaszin selyem salavári, melyet derékban átszorít
egy perzsa schawlöv, tarka czafrangjaival a nyeregkápára omolva,
ezenfelül valami pikkelypánczélforma, mely azonban nem egyéb ezüsttel
kihimzett nehéz atlasznál s a hol aztán a pánczél árulkodni kezd, ott
megjelenik a kettős arany csatt, villogó rubintjaival, mely a kétfelől
hoszszan aláomló palástot tartja össze, ez tarka chinai szövetből van, a
gallérja marabut tollakkal prémezve.

Hogy igazán ilyen volt a Palmyra királynéjának a viselete? azt Giorgio
nem tudta megbirálni, minthogy az archæologiában nem igen volt járatos.

Végre szabad volt neki az arczát annyira felemelni, hogy a hölgy arczát
egyenes tekintettel megláthassa, s akkor aztán igazán nem volt vele
tisztában, hogy Zenobia-e ez itt, vagy valaki más?

Ez az ámbra-zománczú arcz, – ezek a hosszasan metszett, lapos pillantású
orgyilkos szemek, ezek a vékony, élveteg ajkak, kivillanó fogsoraikkal,
az a göndör haj, mely a rubinokkal rakott phrygiai süveg alól kiduzzad.
Mintha látta volna már ezt valahol? Talán csak álmodta. – És akkor más
neve volt. – No majd megtudja mindjárt, hogy kinek hivják?

A delnő viszonzá a cartellnyújtást. A névjegye aranyfonalra volt fűzve.
(Ez volna a heraldikai szine?)

Giorgio elolvasá a nevet. (Szerencséjére csupa kezdőbetükkel volt irva,
s azokat irásban is ismeré.)

De ha chaldei betükkel lett volna is, épen annyit értett volna belőle
Giorgio.

«Io Abulfeda, princzessz.»

És ha valaki megmagyarázta volna neki, hogy ki volt az az Io kisasszony?
minő szerepet játszott Zeüsz uraság korszakában? meg aztán, hogy miféle
nagy hős és historia iró volt az Abulfeda a mór királyok alatt, akkor
legkevésbé értette volna meg, hogy miképen kerül ez a két név együvé?
hogy keresztelnek egy herczegasszonyt Io névre? s hogy jut ennek a
névnek a viselője a felséges bécsi udvarhoz?

S az a napsütötte halvány arcz, az a kétfelé nyiló száj, melynél a felső
ajk épen olyan, mint az alsó, mikor mosolyog, ezek a letapadó szempillák
mind azt mondták neki, hogy «bizony Io Abulfeda». Még fejbólintást is
tett hozzá, mintha megerősítené: «Io Abulfeda».

– No hát ez az ellenfelemé, mondá magában Giorgio, s megtéve ez
etiquette szalutálást, visszatért a helyére.

A porond közepén összetalálkozott az ellenesével. Ott mind a ketten
kicserélték a kard hegyeikre tűzött névjegyeket. Marchese San Carló
megkapta Io Abulfeda jegyét, Giorgio pedig ezt a nevet olvasá az átadott
jegyről.

«Lodoiszka Braniszko herczegnő.»

Ez már érthető név. Lengyel úrnő. Piros-fehér a névjegy szalagja.

Giorgio korrekt iskolaléptetéssel járult a maga hölgye elé, itt is
megtartva a szabályszerű teketoriát, arczát a lova sörényéig lehajtá,
nevét halkan elmondva. (Saját hölgyének nem adhatta azt kardhegyre
tűzve.)

– Marchese di San Christina Giorgio.

S fejhajtva állt ott, míg a donna a saját szalagját a vállára tüzte.

Lodoiszka herczegnő hölgynyeregben ült, hosszú, oldalt feltűzött
lovagruhája volt, kettős övvel, egyik a derekán, másik arasznyival alább
aranyból, smaragdokkal kirakva, karcsú termetét aranybrokát derék
szorítá, melyen fönn mellvért gyanánt két aranyból vert szeráffő
domborodott ki, szárnyaikkal egymáshoz érve, a pofók angyalkáknak a
szája nyitva volt.

Mint a villámütés járta keresztül Giorgio idegeit az emlék. Ezekről a
szeráf fejekről azokra a halálfejekre! Hisz azoknak is nyitva volt a
szájuk. De akkor nem jutott eszébe, hogy kérdezzen tőlük valamit.

Egyszerre fölemelte a fejét s a hölgy arczába nézett.

Majd leszédült a lováról.

Ez az istennői arcz! Ezek a lángoló zöldbejátszó szemek, mikben a
meteorok minden ragyogása egyesítve van! – Ez ő! – Ez a Zsuzsanna! – Ez
a «Méte».

Felséges nyugalommal nézett az ifjúra a nő.

Giorgioval el akart szaladni a szive.

Ez a tündérek fejedelemnője már egyszer ott ült mellette egy asztalnál,
váltott vele agape csókot, ittak egy pohárból, megosztotta vele a
falatját, – most pedig őt választotta lovagjának.

Ah! A legnagyobb gyönyöre a boldogságnak, a mikor még nem élveztünk
belőle semmit, a mikor még csak igértük azt magunknak – s azt hisszük,
hogy igérve van már!

A czeremoniamesternek kellett Giorgiot figyelmeztetni, hogy álljon már a
sorba, ne bizza a lova szeszélyére, hogy mit csináljon?

Eddig csak álarcz alatt tanulták naponkint a gyakorlatokat, most
felszivhatta őt a lelkébe mind a két szemével.

S aztán mikor elkezdődött a quadrill, a kezét nyujthatá a hölgynek, hogy
őt a porond közepéig vezesse, ott párjával jobbra-balra oldalogni,
azután a lovakat hátrafaroltatva a helyeikre visszatérni, mi boldogság!

Közbe szól a tábori zene, sipok, dobok, trombiták.

A második figurája a carrousselnek a hölgycsere. A szemközti párok
egymás elé lovagolnak, szemközt érve, a lovaikat két hátulsó lábaikra
ágaskodtatják. Olyan bűbájos tünemény a nő alakja, mikor ezt az ágaskodó
paripát zabolázza, istennői kegyetlenséggel!

A vége az, hogy a lovagok hölgyet cserélnek s egymásnak a helyét
elfoglalják az elfoglalt hölgygyel s akkor aztán elébb az egyik colonne
csinálja meg a mesterséges tour de maint, a másik az alatt áll és fecseg
egymással.

Giorgio Io princzeszszel volt az együtt várakozó fél.

Io princzesz fecsegő kedvében volt.

– Mondja csak ön: hogy hívják önt?

– Hiszen átnyujtottam a névjegyemet.

– De én nem tudok olvasni.

– Hát nem tanították önt a nevelői olvasni?

– Maguk sem tudtak, szegények.

– Az én nevem Giorgio, marchese di San Christina.

– Ah, hisz az a San Christina ott van, a hol én születtem.

– Hol született kegyed?

– Siciliában.

– Mi az a Sicilia?

– Az egy sziget a tengerben. Hát ön azt sem tudja?

– Nem tudok én arról semmit.

– Én sem tudok róla többet. Hát az atyjától nem hallott ön róla?

– Soha sem láttam az atyámat.

– Én meg azt sem tudom, hogy szükséges-e az embernek atyjának lenni.

– Ezt én sem tudom.

– Hallja ön, marchese di San Christina, ön épen olyan ostoba, mint én
vagyok. Mi egészen egymáshoz illünk.

Ez veszedelmes declaratio lett volna más helyzetben.

De Giorgionak egész figyelmét az foglalta el most, hogy az a bitorló
ellenfél, az a San Carlo ficzkó! milyen tüzesen udvarol az ő hölgyének a
lovastáncz közben. Annak szeretett volna az öklével egyet ütni a tollas
sisakjára.

A játékmester jelszava parancsolt.

«Visszacserélni a hölgyeket.»

Io Abulfeda egész szenvedélylyel csípett egyet Giorgio karjába, mikor
elvált tőle. A szeleburdi elfelejtette a visszaadott hölgyet
courtoisieval üdvözölni, olyan mohón kapott a visszaszerzett magáé után.

A carroussel főpróbája tovább bonyolódott, következtek az együttes
mozzanatok az összes férfiak, az összes hölgyek csoportosulatai:
mesterséges kanyargások, álviadalok, ellentétes környargalások, a belső
karikában a hölgyek, a külsőben a lovagok, egymással szemközt vágtatva,
majd grand chaine, melynél minden lovag csinált egy keringőt minden
hölgygyel. Olyan játék, a melyben egy új embernek azt a csepp eszét is
el kellett veszíteni, a mit onnan hazulról hozott.

Mind ezeket a játékfigurákat ugyan máskor is megtették, de akkor a
hölgyek selyem álarczot viseltek, s közönséges lovagruhát. Most először
jelentek meg leálczázva; a hány annyiféle jelmezben. A hány, annyiféle
ország tündére! valamennyi a mennyországé.

György egészen belebódult ebbe a játékba. Valóságos örvény volt ez,
melynek forgatagát a szépség és báj képezte. Walkürök, amazonok, villik!
Fantasztikus jelmezekben, felhevült arczczal, repülő hajzattal, észrontó
mozdulatokkal. Egy-egy futó pillanatban, mikor az ellenkörvágtatásnál
elrohantak egymás mellett, úgy tetszett az ifjúnak, mintha azt, meg
amazt az arczot látta volna már, ezt a lángveres hajzászlót, mely
röptében az arczát érinti; ezt a nevető rózsapiros arczot, mely sugárzik
a kéjtől; ezt az amazoni termetet, mely Amalazuntha jelmezét viseli, s
hátrafordul nyargaltában, mint a nyillövő pártusok; de nem volt figyelme
a számukra: arra dobogott a szive, hogy ismét a párjához kerüljön.

Magában «párjának» nevezte őt már.

A carroussel remeke volt az utolsó képlet, a szerecsenfő-szúrás.

A hány lovagpár volt, annyi oszlopot állítottak fel a köröndben.
Mindegyikre egy szerecsenfő volt megerősítve, melynek turbánja a lovagló
párok nemesi czímereinek szinét viselte. Kinek-kinek csak a saját
szerecsenjét volt szabad szúrni.

A főpróbánál még nem voltak e kiszúrandó szemek foszforral ellátva, csak
egy csillámpala lemez volt beléjük illesztve.

Ez a játék nagy gyakorlottságot követelt. Lóhátról eltalálni egy olyan
kicsiny czélt, a minő egy szerecsennek a szeme, nagyon biztos szemet és
kezet követel, legtöbben magát a fejet sem találják el. S a ki
véletlenül beletalál a szembe, ugyan gyorsan kell a hosszú tőrét
visszarántani, mert külömben a saját taszítása kimozdítja a nyeregből.

Ennél a figuránál legtöbb nevetés szokott lenni.

Io princzessza meg a lovagja rendesen ejtettek valami furcsaságot.
Ezuttal is úgy történt.

Zenobia királyné kétszer is döfött a szerecsenje felé, egyszer se
találta, még a turbánját sem, akkor aztán visszafordulva vágott a fejére
a kardjával, mint lovagostorral – haragjában.

Lovagja, Odenátus már szerencsésebb volt, mert ő a spádéjával beletalált
a szerecsennek a szájába; de nem rántotta elég gyorsan vissza fegyverét,
minélfogva az egész a markolatáig hajlott s aztán úgy is maradt,
minthogy a játékhoz való tőrök lágyvasból voltak csinálva. A kapott
taszítás pedig megingatta a nyergében. Nem esett ugyan le, de kénytelen
volt visszarántani a lovát, mely aztán nagyot ágaskodott s kiugrott a
porondra, jobbra balra rángatva a fejét, mely komédiában marchese di San
Carlo, kivált a markában levő karikára görbült spádé miatt nagy
derültséget keltő szerepet játszott.

– Úgy kell neki, dörmögé magában Giorgio.

Ő maga biztos volt a dolgáról. Egész nap azt gyakorolta a
lovagló-iskolában. Nem adják azt ingyen.

A szerecsenfő-szúrásra pályadíj is volt kitűzve. Ezt az a pár nyeri el,
melynek tőrhegye a szerecsenfőnek mind a két szemét lobbanásra birja.
Ily diadalmas esetnél a hölgy egy arany rózsát kap, a lovag pedig egy
arany babérkoszorut.

Mikor Lodoiszka herczegnőre került a sor, az egész carroussel figyelme
odafordult. Rendkívüli ügyességgel és precisióval találta el a
macskaezüst lemezt a fekete fejen.

A férfiak vivátot kiáltottak rá.

Aztán következett Giorgio: ő meg a másik szemet találta el szépen. Ekkor
aztán a hölgyek is vivátoztak.

Övék lesz a diadal a holnapi díszelőadáson.

– Ohó! Még én is itt vagyok! Kiálta Wammána, Lancelot jelmezében kisérve
választó hölgyét.

Hogy Wammána kitünő kardforgató, azt mindenki tudta, hanem a párja egy
nagyon fiatal kis grófkisasszony volt, a kinek a szive nem engedte meg,
hogy még allegoriában is megvakítson egy embert. Mikor ő rá került a
sor, a helyett, hogy feléje szúrt volna, grácziát intett neki a
spádéjával s biztatva mondá neki: «God bye Mungo». Tudta, hogy a
szerecsenek angolul beszélnek.

A kegyelmes Izaura helyett azonban annál szebben remekelt Lancelot
Wammána: mert ő sebes vágtatva villámgyors kettős döféssel mind a két
szemét eltalálta a szerecsennek.

– Bravo! Bravo! Hangzott minden oldalról, taps is támadt elég.

Ez volt az igazi remek szúrás!

Giorgiot bántotta a féltékenység.

– Én a hölgyem nevében protestálok! A pályadíj szabályok szerint egyik
szúrással a hölgynek, a másikkal a lovagnak kell találni.

– A szokás módosította a szabályt, mondta Wammána; ha a hölgy nem
talált, a lovagnak szabad kettős döféssel győzni. Fő dolog, hogy mind a
két szem lobogjon.

– De azon esetben, ha a hölgy talált és utána a lovag, az övéké az
elsőség. S így mienk a pályadíj.

– Ez már igaz. De gondolja meg a marchese, hogy a mai próbán üresek
voltak a szerecsenfejek. De a díszelőadáson a két szemben foszfor lesz,
mely a szúrástól meggyulad s az oxigén által szítva vakító fényt fog
vetni szerteszét. Ebben a ragyogványban az utóbb jövő lovag szeme úgy
elkáprázik, hogy nem találja el a második szemet.

– Azt majd meglássuk, báró úr!

(Wammána megkapta már a bárói diplomát.)

Ezzel a főpróba be volt fejezve. A lovagok, kiki párjával, elvezették a
hölgyeiket a manègebe.

Az a lovagias kötelessége és kiváltsága volt minden lovagnak, hogy a
hölgyét lesegítse a nyeregből.

Ezért a pillanatért epedett Giorgio.

Valami vakmerőség járta a lelkét, a mit elhatározott, hogy megteszi, ha
mindjárt az életébe kerül is.

Oda kellett fél térdre bocsátkoznia az amazon mellé, úgy hogy a felemelt
térde támaszt adjon a lovarnő kengyelvasának. És ugyanakkor a bal kezét
a hölgy lábának talpa alá tenni, hogy azt a nyereg fogantyuból kiemelni
segítse s aztán a földre lebocsássa.

Az arcza érte a nőnek a térdét. Támaszul szolgált neki, hogy könnyebben
lebbenhessen alá.

Szépen, óvatosan szállítá le bal kezével annak a jobb lábát a földig, s
aztán a jobb kezét nyujtá neki, hogy bal lábát is kivehesse a kengyelből
s azzal is leszállhasson.

Ekkor csaknem az ölében volt a hölgy.

György felemelte hozzá az arczát, s alig hallhatóan súgá a fülébe:

– Zsuzsanna…

Erre a szóra dæmoni lobbanással villantak fel a hölgy szemei. Az arcza
lángolt, az ajkai haragra torzultak.

Lehajolt a térdelő ifjúhoz s ő is súgva mondá neki:

– Abrekh! Korax akarsz-e lenni?

– Nem! Hanem mandolosz.

S önkivületben ragyogó arczczal tekinte a haragos istennői arczba.

S erre a vakmerő szóra egyszerre mosoly váltotta fel a haragot a delnő
arczán: ugyanaz a mosoly, a mit már látott egyszer Giorgio megjelenni.
Akkor is ő idézte azt fel.

A rövid szóváltást talán senki sem is vette észre. Hallani nem lehetett
belőle bizonyára semmit.

Az előkelő uraságok zárt hintóikban tértek haza a lovagló körből. A
díszjelmezekben lóháton nem mutogathatták magukat az utczán.

Giorgiora is a saját ekvipázsa várt. Együtt mentek haza Wammánával.

Mikor a hintó kirobogott a körönd kapuján a könyvtár előtti piaczra, a
melyen még akkor nem volt a császárszobor, a kinek a nevét viseli most a
tér, Wammána megragadá hevesen a védencze kezét.

– Meg vagy te őrülve? dörmögé a fülébe.

– Meg…

– Tudod, hogy az életeddel játszottál ma?

– Tudom.

– Koczkáztattad a két szemed világát!

– Tudom.

– Azt szerencséltetted, hogy oda fogsz jutni a vak Sámson helyére
ajtóőrnek, holtig!

– Igaz. De hát te hogy tudod ezt? Hallottad?

– Nem. Láttam. Arra való a szem, hogy az ember meglássa azt a beszédet,
a mit meg nem hallhat. Az a te vakmerő szemlobbanásod beszélte, hogy te
Lodoiszka herczegnőnek megsúgtad a Méte titkát: hogy ráismertél. A
válasz, a mit az ő villogó szemei adtak, az a lángra gyult arcz, az a
fogait mutató száj, suttogásában is elárulá, hogy mit mondott ő neked:
«Abrekh! Korax akarsz lenni?»

– Hisz te büvész vagy…

– Erre te azt susogtad: «Nem. Mandolosz.»

– Neked ördögöd van.

– Csak figyelő elmém. Egy süketnéma lássa így az arczodat, a beszélő
ajkadat, s ki fogja találni, mit mondtál. Hát én, a ki beléd látok s
tudom, hogy mit érzesz.

– Láttad az ő arczát is? Az első mondatánál birám volt, a ki halálra
itélt. Én aztán appelláltam, fel a királynémhoz.

– S a királynéd kegyelmet adott. Bolondoké és gyermekeké a szerencse.
Most játszottál igazán va banqueot. S megnyerted a játékot.

– Ő az enyim.

– Mondhatom, hogy jobban egymáshoz vagytok bilincselve, mint ha a
biborosérsek kötötte volna össze a kezeiteket. Most aztán arra vigyázz,
hogy a titkodat más előtt el ne áruld.

– A Szent István katakombái nem őrzik jobban a halottaikat. Még egy
kérdést. Az a korax ott az oduban kimult.

– Befalazták a pinczében még az nap.

– Hát az új Méte ünnepélyen ki fogja akkor az örök zárt őrizni?

– Addig majd szerzünk a helyébe mást.

– Azt gondolom: egy vak koldust lehetne rábeszélni.

– Dejsz a vak koldusok nagy urak: azok a rangjukat fel nem áldozzák.

– Vagy talán egy halálra itélt gonosztevőt, a ki kész az életét ezen az
áron megváltani.

– Látszik, hogy ez a kép sokszor elrontja az álmaidat: ne törd rajta a
fejedet, marchese; a mesterek dolga új koraxot keresni. Ki van már
szemelve!

– Vak ember?

– Még nem, de majd az lesz.

– Valami gonosztevő? Gyilkos? Gyujtogató?

– Rosszabb a gyilkosnál, a gyujtogatónál. De hát ne rontsd te ezzel az
álmaidat! Álmodjál te csak a szép Zsuzsannáról. Annak vagy te a vak
koldusa.

– Dehogy vagyok vak!

– Bizonyára az vagy. Mert a ki annyi szépség közül csak azt az egyet
látta meg, a többit nem, az bátran kezébe veheti a hegedüt s énekelheti
az utczán: adjatok, adjatok a szegény világtalannak.

– De még mást is láttam. Azt a vakmerő ficzkót, a ki bókolni mer előtte!

– A marchese di San Carlot? Az pedig derék gavallér. Jó lesz tanulnod
tőle.

– Majd megpróbáljuk, hogy melyikünk tanít a másiknak valamit?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Harmadnap megtartották a fényes ünnepélyt a királyleány tiszteletére. A
carrousselen ott volt az egész udvar, a külföldi diplomaták, a
főméltóságok, még a török követ is jelen volt a páholyában, a kiről azon
frissében az az adoma terjedt szét, hogy a délelőtti nagy katona
maneuvre alkalmával, a holott is az álütközet hevében négy katona
valósággal halálos sebet kapott, a pasa azt jegyzé meg, hogy ez tréfának
sok, komolynak kevés.

Este a carroussel fényesen sikerült: a szerecsenfő-szúrásnál, a hogy a
főpróbán, Lodoiszka herczegnő és marchese di San Christina nyerték el a
pálmát. Az ő szerecsenüknek mind a két szeme fényesen kilobbant. Meg is
kapták a pályadíjat: Lodoiszka az arany rózsát, Giorgio pedig az arany
babérkoszorút.

Ekként földiszítve, hölgye oldalán, az illustris közönség tapsai és
vivátjai mellett lovaglá körül a meghódított porondot marchese Giorgio
di San Christina s olyan büszkén viselte a turbánja tekercsén azt az
arany babérkoszorút, miként egykor az atyja az erdélyi nagyfejedelemség
süvegét…




XI. FEJEZET.  A BÉCSI VÁSÁR.

Híres nagy országos vásárok voltak egykor Bécs városában.[43] Az egyik
gyertyaszentelőkor, a másik Jakab napkor. Előtte, utána két hétig
tartott a «szabadság.»

E határidő alatt minden áruczikket vámmentesen lehetett Bécsbe vinni (a
bor kivételével) s minden idegen kalmárnak védelem és szabad adásvevés
volt biztosítva a város határában.

A hol most a muzeumok, városházak, parlamentpaloták emelkednek, a
pályaházak, a palotasorok helyén utczaszámra rendezett vásáros fabódék
voltak felütve, melyekben mind azok az árúk, kelmék voltak közszemlére
kirakva, melyeket Nürnbergtől Smyrnáig a közönség megadóztatására
kifundált a kézművesek leleményessége. Még akkor gyárak nem voltak,
mindent a kézi munka állított elé, s a távol vidékek terményét
társzekéren, teveháton vagy fullajtáros lóvontatta tölgyfahajókon
szállították a fővárosba.

Négy hétig tökéletes szabadság volt Bécs városában.

Nem is a magistratus, még kevésbbé a policzáj tartotta fenn a rendet s
osztotta az igazságot, hanem egy, ezen időtartamra kinevezett vásári
biróság, a maga soltészaival és fogdmegeivel. Ezek igazítottak minden
adásvevési viszálkodásban.

S a vásári biróságnak még a középkori törvénytevési eszközei voltak: bot
és kaloda a tolvajok számára, pellengér a rossz mértékkel mérőknek; a
«Beiszkacze» a veszekedő kofák megzabolázására. A ki pedig hamis pénzt
hozott forgalomba a vásáron, s kisült, hogy azt ő maga fabrikálta: annak
az volt a büntetése, hogy egy fényes pléhdarabot megtüzesítettek s azt
olyan közel tartották a szeméhez, hogy megvakult bele.

Sokáig szüneteltek a bécsi országos vásárok az első török megszállás
óta. A sok háborús világ, a kurucz hadjáratok elriasztották az idegen
kalmárokat a bécsvárosi búcsú látogatásától, a nagy ostrom alatt maga a
város is sokat szenvedett, a népségnek nem volt kedve a költekezéshez.
Odaát Magyarországon is inséges világ volt. Meggyengültek a főurak, nem
jártak fel drága kamukát, karassiaposztót vásárolni, skófiummal
kivarrott brokátot, arany csipkét keresni az asszonyaik számára. Nem
kellett nekik a nyuszt, a farkas- és rókaprém volt a divat, abból pedig
több volt a kivánatosnál. Aztán eladni valójuk sem igen volt a szegény
szittyáknak. A marhaállomány megcsökkent, gabona annyi termett, hogy
otthon is elfogyott, s a bor piacza Lengyelország volt, a
hajótulajdonosoknak pedig törvényül volt téve, hogy a ki magyar bort
szállít fel Bécsbe, ugyanannyi osztrák bort is tartozik a hajójára
felvenni.

A mint azonban a békességes idők ismét helyreálltak (legalább Bécs
közelében), ismét ki lett hirdetve a hajdani privilégium. Országos
vásárt publikáltak Bécsbe.

A polgármester Mux uram nagyra volt vele, hogy ez a dicső felujítása a
mult intézményeinek az ő ötlete volt; azonban a kik be voltak avatva az
államgépezet titkaiba, azok jól tudták, hogy ezt az indítványt Wammána
sütötte nyélbe.

Báró Wammána nem csupán az asphaleia törvényei idevágó paragrafusának
köszönheté rang szerinti kitüntetését: ő azt, a maga ethikája szerint,
mindenképen megérdemelte.

Ő volt a mozdító szelleme a bécsi társas életnek fent az udvari körökben
szintúgy, mint a polgárok középosztályában s a nép legalsóbb rétegeiben.
Ő honosította meg a divatot, játékokat a főuri társaságokban, melyeket a
világ minden nemzeténél tanulmányozott, a tric-tractól[44] elkezdve a
tarocchiig; ő hozta be a vonós-négyeseket a zenevilágban; ő honosította
meg az orgonavirágot a téli kertekben, mely még akkor csodálatraméltó
ritkaság volt s porczellánvedrekben míveltetett; ő adta az eszmét a
carrousselekhez, a jelmezbálokhoz, sőt alapos a föltevés, hogy magát az
asphaleia titkos szövetségét is ő koholta ki.

Csakhogy oly finomul tudta vinni a dolgát, hogy az ő neve sehol sem
fordult elő, a saját személye nem merült a fölszinre: minden ötletére
tudott találni arra való embert (néha a sequioris sexusból is), a ki azt
adoptálta, s az annál inkább le lett kötelezve iránta.

A bécsi vásároknak az újból felelevenítése is az ő ötlete volt.
Mindenféle ócska krónikákból, verseményekből kifundálta egy ilyen
világra szóló búcsúnak a programmját s ezt azután bekeblezé az irányadó
köröknél.

Néhány vaskalapos politikus ellenezte a dolgot abból a szempontból, hogy
egy ilyen sokadalom mindenféle veszedelmes gyülevésznek fog alkalmat
adni a metropolis megrohanására, de ezeket elhallgattatták.

Az országos vásár két első hete az üzleteké volt; a harmadik hét
mulhatatlanul lefoglaltatott a pörlekedések és birságolások s mindenféle
divatos büntetési nemek által, a negyedik hét volt azután a dinom-dánom
ideje. Ekkor jöttek a népünnepélyek és mulatságok.

Azok között első helyen állt a paraszt lóverseny, a hogy azt bécsi
műszóval nevezték «Scharlach-rennen». A kikiáltó trombitaszó mellett
hirdeté ki a vásártéren, hogy a kik bíznak az inaikban, hogy a lóról le
nem maradnak: összejöhetnek a «Rennweg» gyepén s futhatnak a nemes város
által kitűzött elsőrendű pályadíjért, melyet képvisel egy egész vég
skarlátposztó.

A lovak futtatása után pedig következett a Hübschlerineké, Bécs
városának valamennyi piros harisnyás leánya, a ki a város által
szabadalmazott «Frauenhäuser» lakója volt,[45] futhatott a gyepen térdig
feltűzött ruhában: a legelső, a ki a czélhoz ért, kapott egy vég
barchentet.

A vásári látványosságok, a komédiásbódék, kötélentánczolók,
állatmutogatók, paprika Jancsik összes tiszteletreméltó czéhe fölött
ezuttal egy (uram, bocsá!) magyar ember nyerte el a népszerűség
pálmáját: a «kutyás ember.»

Enyhítő körülményül legyen beszámítva, hogy a «Der Mann mit den
scythischen Wölfen» olyan specialitásban tüntette ki az ügyességét, a
mit egy komédiás sem csinál utána. Változatos repertoirja volt. Nemcsak
a komondorait tudta tánczolásra, ugatásra noszogatni, hanem a mellett
csodálatraméltó virtusokat is produkált.

Az egyik volt a szilaj ló kifogása a vad ménesből.

Egy egész rideg ménest hajtottak fel a magyar Alföldről a bécsi országos
vásárra: ezekkel együtt jött fel a kutyás ember is kisérőnek.

Ha valaki tudott volna vele szépen magyarul beszélni (s itt a súly a
«szépen» szóban rejlik, mert minden alpáré megszólításra az alföldi
csikós még a pipát sem veszi ki a szájából), hát annak majd elmondta
volna, hogy nem jött ő ide komédiát csinálni a németek közé, hanem a
gazdája küldte fel a vad ménessel a Hortobágyról, mint számadó csikóst,
két bojtárjával, meg három komondorával. Ez a három ember és három eb
tart rendben kétszáz paripát, mely soha istállót nem látott, mely a
pusztán a szélfogó cserény mellett nőtt fel. Már magában az is érdekes
látvány a városi népnek, hogyan tud két szál csikós egy egész sereg
szilaj lovat összeterelni; de hát még aztán mikor a harmadik előjön a
pányvával, s a vásárló uraság által kiszemelt paripát kifogja – egymaga
– a futó ménes közül.

Az ilyen erőmutatványért szoktak a csikósnak borravalót adni.

Azután a komondorait vették bámulóra. Azok is egészen másformájú
állatok, mint más rendes kutya. Akkorák, mint egy borjú, szép hosszú
fehér szőrük, mint a jeges medvének; szelid, okos pofájuk. Nem bántanak
senkit, ha őket nem bántják. Elfeküsznek szépen a homokban, s úgy
tesznek, mintha aludnának. Nem ugatnak minden helyes ok nélkül, nem
rohannak uszítás nélkül. Csak akkor ugranak fel, ha a gazdájuk
parancsolja s ugatnak a szavára, megkerítik az elszaladt ménest. Tudják
jól, hogy csak a kolompviselő vezérmént kell megfordítani: az egész
csapat azt követi.

Ezért a productióért is kapott borravalót a csikós.

Ekkor aztán kedve támadt ezt a helyzetet értékesíteni. Nagyon jó kereset
ez! Mutogatta magát a kutyáival a Bärenhaus előtt a vásárpiaczon. Csak
úgy omlott a sok poltura a mozsárforma csikós-süvegébe. Jó nép ez a
bécsi nép!

Egyszer aztán azt kérdezte tőle valami magyar deák (volt az sok
Bécsben): «hát aztán bácsi, nem fél ott kinn a pusztán a bojnyikoktól?»

Erre azt felelte, hogy helyt áll ő egymaga három bojnyiknak is, csak
egyszer a suhogója a kezében legyen.

Meg is mutatta, hogy mit tud?

A hosszú ólmos végű botját középen markolta, felbiztatott kettőt hármat
a bámuló legények közül, hogy próbálják őt megütni bottal. (Nem fog
senkit visszaütni.) Nem sikerült a csikóst megvágni!

Ebből megint új productió támadt. Utoljára kihirdették, hogy száz forint
jutalmat kap az a legény, a ki botvivásban, akár egyedül, akár másod
vagy harmadmagával a kutyás embert meg tudja ütni. Nagy sokaság csődült
össze ennek a megbámulására. S a kutyás ember legyőzetlen maradt. Ez is
sok pénzt hajtott. Megbecsülik Bécsben a ki valamit tud! Csak ne
szégyelje a magyar, ha pénzt adnak neki! De mikor úgy szégyenli!

A negyedik vásárhetet megnyitó úrnapján volt a nagy lófuttatás a st.
marxi versenytéren.

A magas udvari körökben is nagy előkészületek folytak erre az
ünnepségre. A főurak részvétele nélkül bécsi népünnep nem is történhetik
meg.

Ezúttal azonban valami rendkívüli dolog volt készülőben.

– Ejh mit? mondá Wammána báró a felvonulás parédéja fölött tanakodó
hölgyeknek és uraknak. Eddig a népünnepeken tulajdonképen mi voltunk a
főszereplők, a kik a népet mulattattuk. A mi fényes carrosseaink,
livrées, fehér parókás kocsisaink, baleines hölgyeink feltornyozott
frizuráikkal képezték a «höchste Hetzet». Hátha egyszer mi magunk vennők
ki a részünket a «Gaudé»-ból? S mi mulatnánk a felséges nép rovására.

Ez a szikra mindenütt tüzet fogott egyszerre.

Népjelmezbe öltözve látogatni meg a bécsi vásárt!

Micsoda «Jux!»

Lodoiszka herczegnő azonnal magáévá tette az indítványt. Ő vállalkozott
az egész terv rendezésére. Ez egy hétre való mozgalmas életet idézett
elő a magasabb sphærákban.

Meg kellett osztozni a szerepeken; ki minő jelmezre vállalkozik?

Az a kérdés, hogy kinek mi illik inkább az arczához, a termetéhez? Ez
beható tanácskozás tárgya lehetett.

Mert ennek a kipuhatolása végett szükségképen meg kellett mindenkinek
ismertetnie a maga istenadta arczát és alakját: a hölgyeknek felbontatni
a divatos frizuráikat, a hajakból kifésültetni a fehérítő pudert, s
aztán nemzeti jellegű hajfonatokká és tekercsekké idomíttatni, minden
«Schminkét», hamis zománczot, szépségflastromot eltávolítani az
arczokról, hogy megitélhető legyen, melyikhez fog illeni a tyroli,
melyikhez a savoyard costume? (Akadt czigánylánynak való is.)

Azután a férfiakat osztályozták: ki legyen mazúr, ki oláh, ki talián?

Lodoiszka grófnő egy csodaszép népviseletet szemelt ki magának.
Valamikor Nógrádvármegyében viselték azt a palóczmenyecskék. Dajkája
volt palócz nő: annál ismerte meg ezt a gyönyörű öltözetet.

De hát ehhez a kisérő társnak is hasonló nemzetiségűnek kell lenni.

Ahhoz is van megfelelő costüme. Egy hajdú![46]

Az ám a nyalka viselet.

Senkinek sem fog az olyan jól illeni, mint Giorgionak!

Szivesen vállalkozott rá.

– Csakhogy annak, a ki a magyar ruhát felveszi, magyar szájának is kell
ám lenni: mondá Lodoiszka herczegnő.

Giorgio nagyon bámult.

– Milyen az a magyar száj?

– A melyik ki tudja mondani a magyar szót.

– Hát a magyarok nem latinul beszélnek?

– De a nép között van egy saját idiomájuk is, a melyen megértik egymást.
És az nagyon nehéz. A hogy a régi hebræusok a «shiboleth» kimondásáról
ismerték meg az idegent, úgy a pusztán lakó magyarok is egy accentusról,
egy betünek a lágyabb vagy keményebb kiejtéséről egyszerre megismerik,
hogy ez tót, ez német, ez rácz s kicsúfolják érte. Hát például, mikor a
magyar athletát fogjuk meglátogatni kinn a vásáron: annál az a szokás,
hogy a botviadal közepett ő folyvást csak védelemben tartja magát; de ha
valaki a nézők közül felkiált rá: «magyar üsd!» akkor nem üti ugyan főbe
az ellenfelét, de egyszerre úgy kiperdíti annak a kezéből a botot, hogy
az kalimpálva repül a levegőbe. No hát ki tudja az urak közül kimondani
ezt a szót: «magyar üsd!»

A legelső felszólított marchese di San Carlo volt; az rögtön deprekált,
hogy ő nem képes a nyelvét ennyire dressirozni.

A többi vállalkozók pedig sorban belebuktak: ezt a szót «magyar» is
nehéz kimondani: az egyik «mátyár»-nak ejté, a másik «modjor»-t mondott,
a harmadik «madzsart» facsart ki belőle: az «üsd»-öt pedig a világért
sem tudták eltalálni.

Lodoiszka aztán mutatta nekik szájával, nyelvével.

– «Ma» – gömbölyűre nyitott szájjal, mély hangon, rövid, tompa, «a»
hangzóval, azután «gyar», a nyelvet nem a felső, hanem alsó fogsorhoz
nyomva. Így! Azután e szót «üsd», összehúzott szájjal, mély hangon,
mintha fujnánk valamit, az «s» hangzó itt nem a rendes súgó hangot adja,
a nyelvnek rezegni kell a kimondásra, hogy «zs»-hez közelítsen. És végül
a «d» hangzót lágyan ejteni, mert ha keményen hangzik, azt jelenti, hogy
rézkondér. Ekkor aztán Giorgio próbálkozott meg a veszedelmes szóval: s
ő szépen ki tudta mondani «magyar üsd!»

– De honnan szerzett ennyi ismeretet az orientalis nyelvek tudományából
a herczegnő? kérdezé marchese di San Carlo nevetve.

– A grammatica vivából.[47] Atyám kastélya Lembergben mindig tele volt
magyar urakkal. Egy szép délczeg dalia tanított meg erre leánykoromban.
Azt hiszem szerelmes is voltam bele. Azt hiszem meg is sirattam, mikor
halálhirét hozták. A nevét elfelejtettem már, hanem egy szép dalt
tanultam tőle: azt még most is tudom.

Azzal kezébe vette a herczegnő a guitárját s lantpengetés mellett
eléneklé szép csengő aczélhangon a «Repülj fecském» dalát teljes
szövegével.

Mindenki tapsolt rá. Csak Giorgio felejtette el a tapsot. Azt hitte,
hogy álmodik most. S a míg a végstrófa azt mondja: «Azon volnék, hogy
nevének Nagy ünnepet szentelnének», elhomályosítá a szemét egy
könycsepp.

… A te bölcsődalod volt ez! A te apád, a fejedelem szerzette ezt a dalt,
az ő tábori karmestere készíté hozzá a dallamok legcsodálatosabbját! A
te anyád, a fejedelemnők legszerencsétlenebbike dalolta ezt, a mikor a
te bölcsődet ringatta, a mikor még «Gyuriczámnak kedveskémnek» híttak!

Hogy jutott utána egyszerre az a gondolat eszébe: «hova lett a gyűrűd
azzal a czímerrel?»




XII. FEJEZET.  SZÍVPRÓBA.

A vásárlátogatás a lóverseny napjának délutánjára volt határozva. Aznap
délelőtt az egész illustris társaság Lodoiszka herczegnő palotájába volt
hivatalos repostra.

Ez alkalommal csak az inasok és öltöztető frajok voltak divatos franczia
öltözetbe bújtatva s az ellentét még jobban növelte a tréfa csipős
voltát, a midőn a petit maitrenek kosztümözött lakáj jött jelenteni,
hogy «Excellenz», «Durchlaucht», «Hoheit», «Herzogin», «Fürstin»,
«Prinzessin so und so» megérkezett s aztán belépett a terembe egy-egy
parasztmenyecske, bokorugró szoknyában, rezgőkkel körültüzködött párta a
fején, haja színes szalagok közé fonva, a másiknak aranycsipkés
főkötője, selyemköténye, tarka viganója. Járta a pillangós czipő, a
piros szattyáncsizma, a himzett harisnya. Hát még a pitykés pruszlikok,
a kifűzött vállderekak, a puffos ujjú réklik, a paszomántos kamizólok és
a himzett ingelők, a szerviánkák és a czamarkák. Milyen népismei
kiállítás! Hát még az a barnaképű czigányleány! Drága szövet a karcsú
termetén, de a czigánydivat szerint lompos, rendezetlen: félválláról az
ingujja lecsúszva, borzas haja tiltul összecsavartan egy ezüst nyíllal a
fejére feltűzve. Kisérője, a czigányvajda, ökölnyi ezüstgombokkal
pompázó mentében, tenyérnyi ezüst nadrágszíj-csattal, széles
mentekötővel (hanem a mente két könyöke, meg a nadrág két térde foltos).
Ennek az egy alaknak van bajusza: valami orosz herczeg. A czigányleány
pedig a siciliai princzessz.

Mégis csak legtakarosabb volt valamennyi között Lodoiszka herczegnő,
mint nógrádi menyecske: csipkés viganójában, paszomántos ingvállában,
dudoros patyolat ingujjaival; piros kláris volt a nyakán háromrét, a
fején tarajos csipkefőkötő, a haja módosan befonva, széles tízágra
vetélt varkocsokba két felől s elől a homlokán köröskörül a bodor
hunczutkák, ki tudná, hogy mennyi?

A férfiak is mind parasztoknak, közkatonáknak öltözve. Wammána
császárdragonyos, bivalybőr pánczélban, Giorgio kurucz hajdú, Giuseppe
tiroli vadász.

Az egész társaság lelkesült kedvében volt, mikor ilyen alakban látta
egymást. Mindenki olyan újnak tünt fel egymás előtt, s növelte a tréfát
az az igyekezet, a melylyel mindenki bele akarta magát találni a pór
szerepébe, s a viseletéhez méltó viselkedést kipraktikázni.

Aztán semmi mázolás az arczokon!

Giorgio úgy neki adta magát a bámulásnak, mint egy gyermek, a kit
először vittek szinházba. A mint egyenként eléje kerültek e népies
alakok: excellenz ez! durchlaucht amaz! Ki ismerne rájuk? E természetes
parasztnőkben!

De ő épen rájuk ismert. Ő már látta egyszer az arczaikat ilyennek. S ha
még csak az arczaikat látta volna!

Hisz ez itt «Éva»; amaz a «Farao leánya», és ime «Anais», a Potifárné;
meg aztán «Delila», «Beth Sába» és «Zsuzsanna» köztük!… Ezek ők! Mind
együtt!

Az arcza lángolt, a szive lázasan vert: mentül tovább nézte őket, ama
paradicsomi varázskép annál élénkebben lobogott fel agyában.

Wammána észrevette tanítványa extatikus állapotját s a fülébe dörmögött.

– Mi lelt marchese? Egész veres az arczod.

– Minő tünemények! Minő tünemények! Hebegé Giorgio.

– Gondold, hogy l’hombret játszol most is!

Giuseppe is észrevette a fiatal ember zavarát. Ő már tapasztalt róka
volt. A helyzet magaslatán állt. Nevetett rajta.

– A marchese most látja csak először, hogy milyen szépek ezek a mi
hölgyeink!

– Most látom először? pattant fel Giorgio. Aztán a szájára csapta a
tenyerét. Igaz. Most látom először.

– Nos, marchese! monda a mester, megfogva az ifjú karját, ne
lábatlankodj itt az érkezők útjában, hanem eredj a házi asszonyhoz;
annak vagy ma a választott társa. Ott a helyed a karszéke mögött. Mondj
neki bókokat.

Giorgio szót fogadott: odament Lodoiszka herczegnőhöz, s azt mondta neki
igen fulladozó hangon:

– Ah, herczegnő! Én ma meghalok!

Ennél nagyobb bókot csakugyan nem mondhatott neki.

Húsz esztendőn alul a fiatal embernél abban éri el forrpontját a
szerelem, hogy meg akar halni. Alább nem adja.

A herczegnő nevetett rajta s a kezében tartott piros selyem kendővel
arczul legyinté.

Giorgio aztán irigységtől felbőszülve nézte el, hogy az a másik ficzkó,
a kinek az ábrázatja olyan arczátlanul hasonlít az ő képéhez, sorba
minden hölgynek hogy udvarol, a füleikbe suttog; sőt végül azt a
szemtelenséget is elköveti, hogy odajön Lodoiszka herczegnőhöz s
féltérdét meghajtva előtte, banális bókokat mond neki.

Ez már egészen kihozta a sodrából Giorgiót.

Hogy mer az ő istennője előtt letérdepelni egy idegen férfi, mikor a
térde mezítelen. (Ez tudniillik a tiroli jelmezzel együtt jár.)

Ott hagyta az úrnője karszékét s rohant Wammánához.

– Mester! rebegé indulatosan. Egy szót felelj. Tagja ez az ember a mi
asphaleiánknak? ott volt ez is a Méte lakomáján? Látta ez is azt, a mit
én láttam?

Wammána démoni mosolylyal nézett az ifjúra.

– Légy nyugodt felőle. Marchese di San Carlo még nem tagja a titkos
társulatunknak. Még csak kandidálva van. Elébb a «szívpróbát» kell neki
kiállni, tudtán kívül. Ha azon győzött, beléphet közénk.

– Ezt a napot nem fogja megérni az az ember.

– Tudtod nélkül nem történik az meg. Athletes vagy: szavad van a nagy
sanhedrinben, hogy ki vétessék föl mathetesnek, s jogod van «veto»-t
mondani.

Ez a felvilágosítás így-amúgy lecsillapítá a felháborodott kedélyt.

Giorgio ismét visszatért Lodoiszkához.

Ez annyival inkább idején volt, mivelhogy a komornyik (abban a
miniszteri díszruhában) bejött jelenteni, hogy a «repost»[48] fel van
tálalva.

Ekkor aztán Giorgionak kellett Lodoiszka herczegnőt az étterembe
átvezetni.

Itt ismét valami nagy izgalom várt reá.

Az a terített asztal szakasztott mása volt annak, a mit a Méte
ünnepélyen végig ülének.

Ugyanolyan vaddisznó fejek, pástétomok, épen olyan serlegek, poharak,
még egy egész pávasült is, teljes tollpompájában.

Giorgio még azt az infernális aromát is hozzá képzelte, a mit azon a
másvilági lakomán érzett, keverve a balzsamok és ámbrák, penészszel és
rohával.

Pedig ez csak idiosyncrasia volt. Egészen friss volt a lakoma. Nem volt
ott más szag, mint a mit a narancsok és az orgonavirágok illottak.

Az ülés rendje is másforma lett. Az asztalfőt Lodoiszka herczegnő
foglalta el, társszomszédságban a «czigány vajdával», a kit Taraszkoi
herczeg név alatt ismertettek meg Giorgioval. Orosz főúr volt,
félhivatalos diplomatai minőségben. Mint «czigányvajdát» természetesen
őt illette meg az asztalfőnél a társelnöki hely. De Giorgio emlékében
nagyon kisértett az a mély gordonka hang, a min a vajda beszélt. Várta,
hogy mikor mondja «grandissimo!»

Giorgio az asztal szögletén ült, Lodoiszka herczegnő balján.

Átellenben vele Io Abulfeda princzessz, s annak a jobbján az ő
gyülöletes hasonmása, a ki az egész asztaltársaságot folyvást tartotta
beszéddel.

Annál jobban őrizte az ajkait Giorgio, hogy egy szót ki ne
szalaszszanak. Nem is tudtak volna.

Magában mondogatta pedig: «ha ez a nagy kamasz oda át nekem
testvérbátyám volna, én rögtön osztályújítási pert indítanék ellene,
mert a mi beszédből két embernek kijár, az mind ő neki jutott, nekem nem
adatott belőle semmi.»

A társaságnak ez a lakoma arra is szolgált, hogy kiki beletanuljon a
szerepébe, nehogy a vásáros nép közé elegyedve, egymást gróf úrnak,
marchesének szólítgassák. Lodoiszka neve lett Liszka, Giorgioé Gyuricza,
Iobul csináltak Julit, Giuseppéből Sepplt, Wammánát Schatzinak szólíták,
a Vajda megszólítása volt Dádé. Pertu volt egymással valamennyi. A
megfelelő gesztusokra nézve utasítások adattak.

Az utasítások felett egy kis gyönge összekapás is volt Giuseppe és
Wammána között. Mind a kettő nagyra volt vele, hogy sok országot-világot
bejárt, sok nép szokásait eltanulta. Giuseppe erősen hivatkozott arra az
előnyére, hogy ő a népeket első kútforrásból tanulmányozta: a
korcsmában.

György természetesen a mesterének fogta pártját. Dejszen Wammána minden
nemzet szokásait ismeri: ő járt Magyarországon is.

– Azért még sem tudja, hogyan kell egy magyar legénynek föllépni? felelt
Giuseppe. Én láttam olyant is, mikor úgy lép, mintha tojásra hágna, s
azután megnyomja a földet a lépésével, hogy szinte horpad alatta: csak
úgy peng a sarkantyúja, a két vállát himbálva viszi előre, a mellét
kifeszíti; mikor megáll, összeüti a bokáit, balkezét csipőjére felteszi,
a jobb karját felemeli, hogy a széles ingujja könyökig rázódjék, s azzal
a kalapját jobb szemére rántja félre, s nagyot üt a fokossal a
mestergerendára. Így láttam én a magyar legényt egyszer.

– No hát azt én is mind tudom. Megtanított rá a Schatzi.

– A Schatzi úgy-e? Hát arra megtanított-e, hogy mikor a magyar legény
legyeskedni akar a szép lány körül, mien kezdi? Egyet pödör a bajuszán.
Ezt csináld meg.

A vendégsereg nevetett.

György egész veres lett a szégyenkedéstől. Csipegette, pödörgette volna
ő is azt a pelyhecskét az ajka szegletében, de az még nem hagyta magát
megfogni.

Aztán még Lodoiszka is bemártotta. Egy igaz magyar verset idézett, német
fordítással kisérve, a mit hajdani vendégeitől tanult:

«Bajusz kell a magyarnak, hogyha csókot akarnak».

Gyuricza erre olyan gyermeteg könyörgő tekintetet lopott a szép
menyecske felé, hogy annak eszébe jutott az a másik nóta: «Sikolt-rikolt
a sarkantyú, Csókot kér a barna fattyú! Adjon neki ifjuasszony: Ne
kivánja olyan nagyon».

Megszánta szegénykét.

– No megállj Gyuricza; ne félj semmit! Ha nincs neki! Csinálunk neked
szép bajuszt.

– Miből?

A dévaj menyecske azokra a hunczutkákra mutatott a homlokán, meg azokra
a göndör tincsekre a nyakán. Azokból csakugyan lehetne kölcsön adni s
beválnának egy legényke számára kunkora bajusznak.

Felkelt az asztaltól s kisuhant a boudoirjába.

Néhány percz mulva visszajött; tenyerén hozva a két levágott göndör
tincset.

Azokat aztán arab mézgával odaragasztotta Gyuricza felső ajkára. Olyan
pompásan odaillett az a bajusz, mintha csak onnan nőtt volna ki.

Az egész társaság tapsolt és bravót kiáltott.

György pedig odavolt a gyönyörtől és a dicsőségtől.

Ha az egész hölgy az övé lett volna, nem örült volna oly
felmagasztaltan, mint ennek az ajkához ragasztott hajcsipetnek.

Most már aztán tökéletes nyalka hajdu volt.

– No most mondd azt, hogy «lánczos lobogós teringette!» oktatá
Lodoiszka.

Azt is megtette.

Azért is megtapsolták.

Csak Giuseppe mérgelődött. Ette az irigység.

– Micsoda szerencséje van a «Fuchs»-nak.[49]

Ezért a megjegyzésért felpattant György; de Lodoiszka visszahúzta a
székére.

– Maradsz veszteg! Szóért nem szabad megharagudni! Most mindnyájan
parasztok vagyunk. Várj csak, majd mikor mink menyecskék perlekedünk
össze s produkáljuk a Beiszkaczét![50] Kár, hogy nem jött el az én
veszekedőtársam: a szép Mirasassi herczegnő. A hogy mi tudtunk két kofát
a Kohlmarkton produkálni!

– Ah! Hát nem jött el a szép Cornelia herczegnő? szólt közbe Giuseppe.

– Kimentette magát, hogy migraineje van. Te is ismered őt Szeppl?

– Nagyon is ismerem. Az ám a migraineje a szép herczegnőnek, hogy «én»
is itt vagyok. Mert csak én tudom, hogy mi módon lett a bájos Parente
Cornéliából Mirasassi herczegnő?

– Ah, ez nagyon érdekes. Mirasassi herczegnő életének titka. Ezt meg
kell hallanunk.

A többi hölgyek is felugráltak a székeikről s kisajátítva a férfiak
ülőhelyeit, körül fogták Giuseppét, kérve, hogy mesélje el nekik azt a
történetet.

József nem állhatott ellen ennyi kedves alak unszolásának; külömben is
nagyon közlékeny természetű volt: szeretett anekdotázni, mulattatni,
pletykázni. Hizelgett a hiuságának, hogy egy előkelő kalandot mondhat
el, a melyben magát mutathatja be, mint nevezetes tényezőt.

Giorgio is felkelt a székéről, átengedve azt a tyroli sennerhölgynek, s
félreállt, Wammána vállára támaszkodva s méltóságos megvetéssel tekintve
fecsegő hasonmására.

Giuseppe pedig, eleven arczjátékkal és kézmozdulatokkal kisérve az
előadását, elmondta a társaságnak az egész regényes történetet.[51]

– Hát a mult évben, hogy Norimbergában megkaptam a consilium abeundit,
átmentem Bolognába, széttekinteni.

– Ah! látta ön a félredült tornyokat? kérdezé a Sennerhölgy.

– Nekem, mondhatom, hogy minden torony félre volt dülve, mikor késő
éjjel a Belle Sciencéből hazatértem.

– Az egy tudományos intézet? szólt bele Io.

– Nem. Az egy nevezetes korcsma, a hol hölgyek muzsikálnak. Annak a
közelében fogadtam szállást: egy tisztességes özvegyasszonynál, a ki
mellékesen még házasságszerzéssel is foglalkozott. Ámbár közel volt a
szállásom, azokon a szűk utczákon mégis könnyen eltévedtem. Az is igaz,
hogy a Lacrima Christi a legrosszabb compass; a házak pedig oly magasak,
hogy alig látni meg köztük az eget. Egy éjjel, a mint hazafelé
bandukolok, egy sötét házkapu mögül megszólít egy suttogó női hang.

«St! St! ön az Giuseppe?»

Hát én mindenesetre Giuseppe vagyok. Nem tagadhattam el.

«Én vagyok Giuseppe».

Azzal a megszólító hölgy kilép a kapu alól s a kezembe tesz egy jól
bebugyolált csomagot s ilyen utasítást sugdos a fülembe.

– Vigye ezt Giuseppe a tudvalevő helyre. Azután siessen vissza: Cornélia
várja.

Azzal a hölgy besuhan a kapun s bezárja maga után. Én ott maradok a
csomaggal a kezemben az utczán. A mámor még nem ment ki a fejemből: nem
voltam egészen tisztában vele, hogy én vagyok-e én? vagy valaki más
vagyok, a kire egy Cornelia várakozik.

A mint a csomagot elkezdtem bontogatni, az egyszer csak megnyikkan a
kezemben. Hát egy kis újszülött gyermek volt benne.

(– Áh! Ah! kiáltozának a hölgyek, megbotránkozva, s csak akkor vették
észre, hogy nincsenek legyezőik, a melyekkel eltakarják az arczaikat.
Hiszen parasztasszonyoknak mindent szabad meghallgatni. No hát mi lett
belőle?)

– Az lett belőle, hogy én nem tudtam, hol van az az általam jól ismert
hely, a hová a rámbizott kincset el kell vinnem, s annálfogva borosfejű
logikával azt találtam ki, hogy legjobb, ha hazaviszem a szállásomra s
átadom a gazdasszonyomnak, viselje gondját. Szerencsésen hazataláltam s
fellármázva a signorát, átadtam neki az édes terhet, a mit magam sem
tudtam, hogyan szereztem. A signora el volt ragadtatva, a mint a drága
csipkéket megpillantotta, a melyekkel a kis ártatlan pólyái fel voltak
diszítve. Ez valami princzesszenek a kicsikéje. Mindjárt szaladt dajkát
keresni a számára.

Én pedig a további utasításhoz híven, siettem vissza ahhoz a házhoz, a
hol ezt a kényes természetű megbizást kaptam. Mert hiszen Cornelia úgy
kivánja. De ki ez a Cornelia?

Alig kanyarodtam be abba a szűk utczába, a mint egyszerre
segélykiáltozás s összevert kardok pengése üti meg a fülemet s azt
látom, hogy a kötélen lógó lámpától megvilágítva, három férfiú viaskodik
egy negyedikkel, a ki a kapu oszlopának vetve a hátát, kétségbeesetten
védelmezi magát.

Én nem sokat tanakodtam: a hol egy embert támadnak meg hárman, ott
becsületes lovag mindig a megtámadottnak fogja pártját. Kardot rántottam
s odarohantam a vívók közé s akkor aztán négy kard helyett öt csattogott
össze. Mind az öten ledobáltuk a kalapjainkat a földre, így viaskodtunk.
Ketten voltunk három ellen. Az olaszok kiabáltak mind a négyen: ezek
különben a legbékésebb conversatiót is kiabálva folytatják. A nagy
lármára, kardcsörtetésre előrohant az őrjárat: a sbirrek nyomultak elő
nagy loholva a piazza felől, alabárdjaikkal és lámpásaikkal. Erre aztán
az egész verekedő kompánia abba hagyta a dulakodást: kiki felkapott egy
kalapot a földről, a melyiket legközelebb talált s futott az utczán
fölfelé, a sbirrekkel ellenkező irányban; az én védenczem hirtelen
becsapott egy sikátorba, míg az ellenfelei az utczakanyarulatban
eltűntek: a sbirrek azokat üldözték tovább. Magam is belódultam egy szűk
oldalutczába s csak ott vettem észre, hogy a fejemre csapott kalap, mely
utolsónak maradt, nem az enyém, mert ezen egy boglár van, egy madonnakép
a Jézuskával; villogó gyémántok közé körítve; azután azt is észrevettem,
hogy a balvállamon meg vagyok sebesítve. A viaskodástól egészen kiment a
mámor a fejemből. Itt van ni! Gondolám magamban. Most egy húj alatt
kaptam egy bambinot, egy barettet, meg egy piagát, a melyikhez mind
nincs semmi közöm.

Ha még csak ezt kaptam volna!

De hogy teljes legyen a szerencsém, a mint a sötét sikátorban tovább
hatolok, szembejön rám egy fekete palástba burkolt hölgy alak.

– A Boldogságos Szűz nevére, uram! védelmezzen meg! szólít meg, rémült
lihegéssel.

A finom csipkefátyolával előkelő hölgynek kellett őt tartanom.

– Ne féljen signora! Ki meri önt fenyegetni?

– Nem! Nem engem! Hanem azt ott! Meg akarják ölni a vőlegényemet.

– Ah! Az ott önnek a vőlegénye? Legyen megnyugodva. Védelmére keltem:
nem történt semmi baja. Úgy gondolom, mert igen jól tudott futni, mikor
a sbirrek megjelentek s szétkergették a viaskodókat.

E közben egy szögleten levő lámpáshoz értünk: ott a hölgynek szemébe
tünt a fejemen lévő kalap, azzal a gyémántos boglárral.

– Ah uram, ez az ő kalapja.

– Az ön vőlegényeé? Elcseréltük a viadal utáni sietségben. Majd holnap
visszacseréljük. Szabad vőlegénye nevét megtudnom?

– Mirasassi Alfonzo herczeg.

– Odavezessem önt hozzá?

– Nem! Az Istenért! oda nem mehetek.

– Hát talán a saját családja palotájába?

– Ott engem megölnek! Hisz a bátyám volt az, a ki a herczeget
harmadmagával megtámadta.

– Akkor legjobb lesz, ha signorina elfogadja a karomat, s az én
szállásomon várja be a reggelt, a míg Alfonzot feltalálom. Lovag vagyok.
Nevem marchese di San Carlo.

A hölgy ráállt ajánlatomra, s karomba csimpajkozva, folytonos zokogás
között eljött velem a szállásomig.

Én lovagias kimélettel respectáltam a hölgy helyzetét, s nem csak az
arczát takaró fátyolához nem nyúltam; hanem még a neve után sem
kérdezősködtem. Felvittem őt magamhoz a szállásomra.

A gazdasszonyom ez idő alatt már kerített dajkát az én kis lelenczem
számára: az ott ült a karszékben s a kicsikét ápolta.

Hát a mint ezt meglátta az én stranieram, egyszerre ledobta a fátyolát
és a palástját s odarohant a csecsemőhöz, örömteljes sikoltozással, s
leborulva eléje, csókjaival halmozta azt el: fojtott hangon rebegve:
«gyermekem! kedves gyermekem», s nem törődött vele, hogy hallja-e,
látja-e azt valaki.

A hölgy csodaszép volt, a mit különben fölösleges megjegyeznem.

– Signora, mondám neki, ezt a kicsikét én hoztam ide. Nekem egy fraj
adta át annak a háznak a kapujában, a mely előtt visszatértemben a
verekedő urakat találtam. Azt kérdezte tőlem: én vagyok-e Giuseppe?

– Igen. Ez Alfonzo megbizottjának a neve. A nő, az én cselédem volt, s
önt tévedésből másnak nézte.

– E szerint ön az a Cornelia, a kit a cseléd említett, hogy vissza kell
hozzá térnem?

Erre a kérdésre fölemelkedett a hölgy s nyugodtan felelt.

– Marchese. Önre rábizhatom a titkomat. Én vagyok Parente Cornelia
herczegnő. Mi régen szeretjük egymást Alfonzó herczeggel; de családaink
ellenezték egybekelésünket. És ime szerelmünket hamarább megáldotta az
ég, mint az egyház. Ezt minálunk szégyenfoltnak nevezik, a mit csak
vérrel lehet lemosni. Bátyám és süveim halálra keresnek bennünket:
Alfonzot és engemet.

– Legyen nyugodt herczegnő. Mondám neki e bizalmas nyilatkozat után.
Fogadja el lakásomat. Én reggelig ajtaja előtt fogok őrt állani: senkit
be nem bocsátok. Reggel pedig majd felkeresem vagy Alfonzo, vagy Lorenzo
herczeget, s megkisértem a kibékítést. Ezt nem szabad karddal megoldani.

Ebben szépen megnyugodott a herczegnő, s én meghagytam a
gazdasszonyomnak, hogy gondoskodjék róla; magam pedig az inasom
fekhelyét foglaltam el reggelig a verandában. Az a karczolás a vállamon
magától behegedt. A diákéletben megszoktuk ezt.

Reggel korán felkeltem s kimentem a városba.

Gyakorlatból tudtam már, hogy tíz óra tájon az egész úri világ ott
szokott sétálni a Piazza Maggiorén; különösen a Neptun szobra melletti
Piazza Neptunon. Bizonyosra vehettem, hogy ha én a piaczon hemzsegő
gavallérok közé elegyedem, azok mindannyian rá fognak ismerni az Alfonzo
kalapjára, s valamelyik közülök megszólít érte, attól azután majd tovább
kérdezősködöm.

Jól számítottam. Alig haladtam a Laureti hires kútjáig, a midőn egy
gavallér utamat állja s elébb udvariasan üdvözöl, azután megnevezi
magát:

– Én vagyok Parente Lorenzo herczeg.

– Én pedig San Carlo Giuseppe őrgróf. Volt már szerencsém találkozni a
herczeggel: az éjjel egy kicsit összeütögettük a kardjainkat.

– Ah. Ön volt az? Ez a kalap azé az úré, a kit ön megvédelmezett.

– A sietségben elcseréltük. Parente Alfonzo herczegé.

– Honnan ismeri őt?

– Nem ismerem. Csak a nevét tudom.

– Ki mondta meg önnek a nevét?

– Parente Alfonzo herczeg mátkája, Cornelia herczegnő.

– Az én hugom? Hol van ő?

– Azt nem mondom meg, a míg Alfonzoval nem beszéltem.

– Alfonzo elcsábította az én hugomat. Meggyalázta a családom czímerét.
Nem elég ok-e az arra, hogy őt megöljem?

– Valóban elég, s ha Alfonzo nem fogja rögtön helyrehozni a vétkét: én
magam is ellene fogom fordítani a kardom hegyét, mert Cornelia herczegnő
az én védenczem. Menjünk őt felkeresni.

Erre Lorenzo megszorítá a kezemet s még egy barátját maga mellé véve
segédül, hárman elindulánk Alfonzo herczeget felkeresni.

A palotájában nem találtunk rá: a cselédei azt mondták, hogy kilovagolt
a Certosa felé. Virágokat vitt az anyja sirjára.

Mi rögtön mind a hárman lóra ültünk s vágtattunk eléje.

A porta San Isaia előtt találkozánk a szembejövő Alfonzóval.

Én kértem Lorenzot, hogy engedjen engemet előre vágtatni, hogy elébb
szólhassak Alfonzóval.

Ez rögtön fölismerte bennem a mult éjjeli védelmezőjét; különösen a
fejemen levő elcserélt kalapjáról. Elkezdett hálálkodni.

– De én most nem védelmezni jövök önt, hanem elégtételt kérni az
ellenfele nevében, a kit ön becsületében megsértett. Ön elcsábította
Lorenzo herczeg nővérét. Önnek meg kell verekedni életre-halálra, előbb
Lorenzoval, azután én velem, ha a gyalázatot le nem törli azzal, hogy
Cornelia herczegnőt rögtön hitvesévé teszi.

Erre a szóra Alfonzo nagy örvendve kiáltá:

– Hiszen régen tettem volna azt, ha Lorenzo beleegyezik.

– Most már beleegyezik.

– Akkor szent a béke.

Erre kezet szorítottunk; a mit Lorenzo meglátva, maga is türelmetlenül
odavágtatott hozzánk s azzal a két halálos ellenség egymás karjaiba
borult: összecsókolóztak, egymást cognatonak nevezték s mindent
kölcsönösen megbocsátottak.

Én aztán elvezettem őket a lakásomig; ott megtalálták a könnyekben
felolvadó Corneliát s lett belőle idylli összeölelkezés. Végül pedig
mindannyian kivonultunk: a férfiak lóháton, a menyasszony és az apa
gyaloghintókban a Madonna di Santa Luca kolostorához, a hol szabad a a
házasságot, előleges teketória nélkül, megkötni «in extremis.»[52] No ez
pedig valósággal in extremis volt. Én voltam principessa Cornelia
násznagya. Ezért kerüli azt a társaságot a szép Cornelia, a hol én jelen
vagyok, a ki jól tudom, hogyan lett ő belőle Mirasassi herczegnő.

A hölgyek el voltak ragadtatva ez elbeszélés által. A férfiak nagy
hallgatással fogadták azt.

Csak György nem tudta magát tartóztatni, hogy az észrevételét ki ne
mondja rá:

– Ha én jutottam volna ily kényes titokhoz, mint marchese di San Carlo,
nem meséltem volna el azt, mint Jäger Seppl, egy egész paraszttársaság
előtt.

Minden férfi önkénytelen fejbólintással fogadta ezt a szavát a fiatal
bölcsnek. Giuseppének észre kellett venni a szemrehányó tekinteteket, a
mik feléje villantak.

Nem értette a dolgot. Hiszen az egész világon, a hol csak jó társaság
gyülik össze, mindenütt szivesen szokták fogadni az érdekes pletykákat.
Ez pedig olyan társaság volt, a hol a titoktartás alapszabály.

– Jól adtad ezt, «jó Fülöp,» vágott vissza hetykén Györgynek.

Ezért a szóért Io a szájára ütött a tenyerével. Egy pár férfi pedig
elkaczagta magát; mások a fejüket csóválták; Lodoiszka a homlokáig
elvörösödött.

György ide-oda tekintgetett, bamba képpel.

– Mért mondta ez nekem «jó Fülöp?»

Wammána odasúgott a fülébe.

– A te szavad itélet volt a marchese fölött. Önkénytelenül az asphaleia
verdiktjét mondtad ki.

– De miért mondta azt, hogy jó Fülöp?

– Eredj. Kérdezd meg tőle.

Egy marchal-jelmezes lakáj porczellán kagylóforma medenczében bonbonokat
hordott körül. Kétféle volt: rózsaszín czukorból és barna csokoládból.

Giuseppe, mintha tudná, hogy ebből neki nem kell venni, felkelt az
asztaltól, s kiment a tornáczba.

György utána ment, s rövid időn visszatérve, Wammanát is kihivta
magával.

A bonbonokat az alatt az inas körülhordta. Mindenki vett belőle egyet. –
Mindenki rózsaszinűt vett ki. Annyi piros és barna csemege galacsin volt
a kagylóban, a hány tagja a társaságnak. Csupa fekete golyók maradtak a
medenczében.

Szavazás volt ez.

Arra szavaztak, hogy felavassák-e marchese di San Carlot az asphaleia
társaságába? Egy szavazatot sem kapott rá. A ki ily könnyen kifecsegi a
gavallértársai titkait, az nem való ebbe a szövetségbe.

Mikor Wammána és Giorgio visszajöttek az étkezőbe, már akkor asztalt
bontott a társaság, s egyes párok és csoportok félrevonultak a
szögletekbe, bizalmas beszélgetésre. Pompás festményű spanyolfalak
voltak rendetlenül elhelyezve, a mik mögé diskrét nyilatkozatok tételére
el lehetett rejtőzni.

Wammána és Lodoiszka egy ablakmélyedésbe huzódott, a selyem függöny
takarta őket.

– A két marchese szerencsésen összeakaszkodott. Mondá Wammána.

– Mi fölött?

– Giuseppe dühös, hogy leszavazták a kandidaturáját: Giorgionak
tulajdonítja a kudarczát. Giorgio pedig követelte tőle annak a
magyarázatát, hogy miért nevezte őt jó Fülöpnek? Giuseppe aztán elmondta
neki az apocryph commentatorok adomáját, miszerint Burgund fejedelme «Jó
Fülöp» a kedvese levágott aranyszinű hajtincsei emlékére alapította az
aranygyapjú rendét.

– S mi sértőt talált ebben? kérdé affectált hidegen Lodoiszka.

– Én, lelkemre, nem találok benne semmi megsértőt, ha velem ismétlődött
volna ez az anecdoton; de Giorgio eltűrhetetlennek találta, hogy az ő
istennőjét összehasonlításba hozzák a Burgundi Fülöp kedvesével s
kihívta egy szál kardra Giuseppét.

– És az elfogadta?

– Azonnal el is távozott, kartellhozókat keresni.

– Verekedni fognak? A két testvér?

– Holnap reggel. A Spinnerin am Kreuz mellett. Életre halálra. Jól
főztem ezt ki?

– Őrültség volt, a mit cselekedtél!

– Madonna? Megtértünk? Szentek leszünk?

– Mondom, hogy őrültség volt, a mi történt. Ezt a párbajt csináld
vissza!

– Sajnáljuk a kis Abrekhet? Ne féltse őt; – nagyon jól vív. Én
tanítottam rá.

– Nem tudod, miről van szó? Most értesültem Lembergből, hogy a külföldön
levő összeesküvők Lengyelország felől akarnak betörni. Ott mindig van
párt, mely kalandokra kész. Az öreget nem hozhatják el a Bosporus
mellől. – Maga sem jönne: eleget tapasztalt. – De a két fia közül az
egyik megkapható. – A bécsi országos vásár kedvező alkalom rá. –
Csoportostul vannak itt lengyelek, magyarok: vásáros népek. A magyarok
egész méneseket hajtottak fel. – De azok között vannak nyereg alá
betanított paripák. – A csikósok az összeesküvők megbizottai. –
Vezetőjük a kutyás ember. – Hatalommal nem lehet ellenük semmit tenni;
mert bizonyítványaik vannak, hogy ők Harucker ménesének a csikósai, s ez
most nagyobb hatalom, mint a kanczellár. Aztán oltalomlevelük van
Mercytől, a ki gratissima persona a császár előtt. – És igen jó a
tervük. – Minden lépten-nyomon kerülgetik a fejedelemfiakat s ha egyszer
oda csalhatják maguk közé, hirtelen lóra ültetik, s akkor aztán az egész
szilaj ménest maguk előtt hajtva, elvágtatnak hegyen, völgyön, folyókon
keresztül. Mire a nehéz lovasság utánuk ered, rég túl vannak a lengyel
határon. Olyan egyszerű ez, mint a gordiusi csomó ketté vágása.

– Erről mind tudomásom van.

– Akkor átláthatod, hogy az összeesküvők kezére dolgozol épen, mikor
mind a két fiút összehozod, hajnalban, a Spinnerin am Kreuz előtt. Ott
épen kezükbe adod a magyaroknak mind a kettőt.

– Ne féltsen engem. Az én pókhálóm erősebb, mint hogy azt egy darázs
keresztül szakítsa. – Asszonyi szemek sugaraiból van az szőve. A kutyás
embert én elvállalom: – Abrekh az ön rabja. – Ma éjjel Méte ünnepet
hirdetünk. – Most pedig megyünk a vásárba s felkeressük a csikósokat.

Az egész társaság egybegyült a czímerteremben.

Ott ki lett adva a jelszó, a mit minden hölgy annak a férfinak a fülébe
súgott, a kit kisérőül választott magának: «Méte – es – is. Ma este.
Komédia után.»

Csak Io nem sughatta azt senkinek.

– Nekem nincs párom. Monda Wammánának. Az én legényemet kidobtuk a
korcsmából.

– Majd lesz, mikor visszajövünk. Most kapaszkodjál te is a Gyuricza
karjába.

Györgyöt egyfelől Lodoiszka fogta karon, másfelől Io.

Minő hatalom tudná őt ebből a rabságból kiszabadítani?

Conspirálhattok nyalka kuruczok!

– Én leszek Delila. Suttogá Io balról a fülébe.

– Én leszek Anais. Lehellé jobbról Lodoiszka.

Melyik örvénybe merüljön alá?

Hát még ez az észháborító sugás.

– Te lész a mandolosz.

Ezt Lodoiszka súgta.

Egész teste végig remegett bele.

De a gyönyör káprázata közepett is, a mámor előálmában is ébren maradt
nála egy csodaérzés. A gyémánt az érzések között. – A becsület. – Nem! –
Ez keményebb, mint a gyémánt, mert a gyémánt megég az összetett napfény
hőkörében; de a becsület még a szerelem tüzében sem ég el.

– De csak reggelig. Súgá vissza álmai királynőjének, mert reggel vissza
kell jönnöm, ha mindjárt a paradicsomban leszek is, s arkangyalok őrzik
is az ajtót. Egy becsületszó kényszerít megjelennem.

– Hogy véredet ontsd értem?

– Nem tehetek jobbat, mint hogy meghaljak, ha egyszer ölelhettelek.

Wammána rendező jelszava közbeharsogott.

– Hiatzt Buam un Diandln, machtz eng afdi Haxn; und haltz eng tzamm imma
fidél.[53]

Azzal megindult a tarkabarka parasztlakzi a palota márvány lépcsőin,
nevetve, jodlirozva, dévánkodva, mint a kik a legjobb gaudéhoz
készülnek.




XIII. FEJEZET.  A KUTYÁS EMBER.

A bécsi vásár utolsó hetében egyik mulatság a másikat tolta ki a
helyéből: a tarka méhraj, a nyüzsgő néptömeg folytonos forrongásban volt
tartva az élvezetek változatos fajai által s nem tudott belefáradni.
Policzájnak hire sem volt a nagy sokadalomban; mégsem volt semmi
zűrzavar. A népkedély tartotta fenn a rendet. Az emberek nevettek,
danoltak, tréfálkoztak. A harag csak parodiának vált be, s az
összeszólalkozás maradt a szóharcznál: ökölre nem került a dolog, kést
nem rántottak soha.

Egyedül a vásári biróság osztott igazságot. Annak voltak eszközei hozzá.
Veszekedő hajlamok elrettentésére ott volt a Beiszkacze, a piacz
közepén. Két olyanforma gömbölyű épület, mint a katona-silbaknak
szolgáló faköpönyeg, volt egymással szembe állítva. Azokon csak egy
akkora lyuk, hogy egy emberfő kifér rajta. Ezúttal is volt két lakója,
két kofa: egy sovány, meg egy veresképű. Azokat oda zárták be,
büntetésül lecsillapíthatatlan veszekedésvágy miatt. De ott is
folytatták. Mind a kettő kidugta a fejét a lyukon. Olyan közel voltak,
hogy csaknem az orruk érte egymást. De nem haraphattak. Csak a nyelvük
pergett. Abban nem engedtek egymásnak. A melyik egy perczre elhallgatott
volna, vagy a fejét a faköpenyeg lyukán visszahúzta volna: le lett volna
győzve. A publikum jött-ment körülöttük s heczczelte őket: «Beisz
Kacze!»

A komédiásbódék előtt verték az öregdobot, a marionette szinház Paprika
Jancsija trombitálva hitta a műpártoló közönséget az előadásra, a
vademberek ordítottak vadállati módon; a dohányos török teveháton verte
a két oldalra akasztott üstdobokat, az orosz kürtösök körbe állva fújták
búskomor nótáikat, a vándor charlatán, római lovag jelmezében árulta a
csodagyógyszereit hintója bakjáról, meg nem szünő ékesszólásával, melyet
szaporított a két famulusa csengetyü szóval és trombita recsegéssel;
közbe hangzott az állatmutogató oroszlánjainak bömbölése; a boros, sörös
sátrak alatt kiki a maga nótáját danolta, palaczkfenékkel verve hozzá a
taktust. De mind ezt elnyomta a nagy publikum érdeklődésének változatos
öszhangja. «Ott megy már!» – «Ingadozik.» «Most mindjárt leesik!» –
«Vivát! odafenn van.» – A mi szólt annak a kötélentánczolónak, a ki egy
szál kötélen, melynek egyik vége a földhöz, másik a minoriták tornyának
a keresztjéhez volt megerősítve, egy talyigát tolt fel, a miben egy kis
leány ült.

Majd meg csengő török muzsika nyit utat a zsibongó tömeg között a
lovaslegények számára. Ezek a «scharlachrennen» lovasai, a kik bevégzett
verseny után zárt hadsorban térnek vissza a st. marxi síkról. Elől a
győztes dalia, fején zöld koszorúval, az elnyert skarlatvörös posztó a
termetén körülcsavargatva. Leghátul pedig a ki legutolsónak maradt; az
is kapott jutalmat: egy eleven malaczot; azt úgy kell neki végig vinni,
a sokaság gúnykiabálása között, hazáig. A közönség borral, serrel
kinálja a legényeket, a kik alig ülnek már a lovaikon, a sok áldomástól.
A győztes megfelel minden felköszöntésnek; de olyan rekedt már, hogy a
beszédét nem lehet hallani.

A mint ezek elhaladtak: jön nagy sípszóval egy másik csoport. Csupa
leánynép. A versenyfutásban résztvett Hübschlerinek: térdig érő
szoknyákban, felbontott hajjal. Tudva van a kharakterük, mert hiszen
czéhet képeznek: joguk van a Bodenhasét, a ki czéhen kivül űzi a
mesterséget, a városból kiüldözni. De senki sem dévánkodik velük. A
kurta sárga mantill a vállukon tudatja, hogy ezek «ne bántsd virágok»
palam et publice. A ki tudja is egyikmásiknak a nevét, világért sem
kiáltaná el magát. Végig vonulhatnak háborítatlanul a sokaságon.

Ökörvontatta szekereken érkeztek meg a vásárba Lodoiszka herczegnő és
asztaltársasága.

«Ezek az igazik!» ujjongott a közönség.

Katonaurak a donnáikkal!

Ezeknek nem kell muzsika, hogy utat nyisson előttük a tömeg. A
dragonyos, a kürazir, meg az arkebuzir előtt mindig nagy volt a
respektus. Aztán markotányosnéjuk is van.

A csaplárosok lélekszakadva rohannak eléjük s hivogatják őket a
csárdáikba. A katonák jól fizetnek.

De a vajda büszkén int, előljárva, a hatalmas ezüst buzogányú botjával:
takarodjatok, mi a fürdőházba megyünk.

«Áh! a fürdőházba! Ezek jól sarczolhattak valahol! ott belépti dijat
fizetnek s csak lepecsetélt borokat isznak.

A nagy vásár idejére egy élelmes vállalkozó a fürdőpavillont is
fölépítteté a vásártérre; azon módon, a hogy azt a flórenczi tudós Poggi
leirta. Most is olyan nagy kelete volt, mint hajdanában.

Egy közös fürdőmedencze, langyos vízzel töltve, melybe folyvást új vizet
okádott négy réz sárkánykigyó, képezte a díszes társaságok kedvencz
találkozó helyét. Ez volt a polgári osztály legjobb mulatsága. Szép
hölgyek, fiatal szűzek, csak egy patyolat öltönyben sereglettek össze a
nagy tükörfürdőben, s ott fogadták az ismerős férfiak látogatását, a kik
szintén hasonló vászonköntöst viseltek; ott beszélgettek, adomáztak,
énekeltek; uszóasztalokat hozattak maguk elé, s azokon kártyáztak,
ostábláztak. A fiatal lánykák tánczra kerekedtek, úszókantusaikat a
vizszínén lebegtetve, hogy magával Venus Anadyomenével versenyezhetének
bájaik tekintetében. És ebben senki semmi furcsaságot nem talált. –
Ellenben a közönségnek az a része, mely nem fürdeni, csak nézni és
mulatni jött ide, helyet foglalhatott a körülfutó karzatokon s ott
gyönyörködhetett az olympi látványban. Az előkelő urak virágokat és
koszorúkat hajigáltak alá a karzatokról a szép kisasszonyoknak, a miket
azok a köntöseikkel igyekeztek elfogni, a mi sok tréfás megjegyzésre
adott alkalmat. – Sőt maguk a tisztelt hajadonok is felszólíták a
nézőket, hogy pénzdarabokat hajítsanak le hozzájuk s ha azt nem tudták
röptében elkapni, a víz fenekére esett pénzt egészen alábukva
buvárkodták elő. És senkinek nem jutott eszébe, hogy e mulatságban
valami szégyenelni valót találjon. – Kegyes atyák a leányaiknak, jámbor
férjek a feleségeiknek, vőlegények a menyasszonyaiknak minden
megbotránykoztatás nélkül engedték ezt a kedélyes tréfálkozást: épen
úgy, mint mai napság a csárdást és walzer tánczolást.

Csak épen hogy a papoknak és barátoknak volt megtiltva e társalgásban
való részvétel. (No meg a hebræusoknak átalában.) De már az apáczák nem
voltak tőle eltiltva.

Lodoiszka herczegnő és társai ezuttal azonban csak mulató közönségül
jöttek a fürdő pavillonba s a mint a koszoru és pénzdobálás
kedélyeskedését elvégezték, ismét továbbmentek. Fölültek a hatökrös
társzekereikre s nagy ostorkongatás mellett megindultak a marhavásár
felé, a hol a minden országból felhajtott tulkok csordái deleltek,
kettős korláttal elválasztva a ménesektől: a két korlát között járhatott
a vásárolni kivánó közönség. A magyar telepet messziről jelezé a magas
póznára felvont háromszinű zászló.

Az a tér, melyet a bécsi vásárbirák a szilaj ménesek számára kijelöltek,
bátran vetekedett Hortobágygyal. Épen olyan laktalan, míveletlen puszta,
melyet a nagy ostrom alatt a megszálló török had letarolt s melyet azóta
sem telkesíthettek meg. Két nagy úr tilalma feküdt rajta: az egyik a
főhadifortificatio, mely az előretolt ravelin sánczai körül
bombavetésnyi távolban minden építkezést megtiltott, a másik pedig a
Duna folyam, mely minden évben kétszer elárasztá a rónát, beterítve azt
kavicscsal és nádgyökérrel. S a hová a Dunaár el nem jutott, ott pedig
irtatlan bozótok lepték el a lankát, a miket népies névvel
«görögberek»-nek hittak. – Az unokák csak a nagyapáiktól hallák, hogy
ott valamikor, Kara Mustafa előtt, gyönyörű szép gyümölcsös kertek
valának, kedélyes mulató kolnákkal, s hogy az a nagy tér, a mit
«Sziget»-nek neveznek, hatvan év előtt a zsidók városrésze volt, a hová
azoknak este a bástyakapuk bezárása előtt a belvárosból haza kellett
takarodniok; a szerteszét heverő veres téglák most is mutatják még a
szűk utczák helyeit, düledező sirkövek a hajdani temetőjüket.

Valami emberriasztó vidék az egész, a Wiener Wassertől a dunai
Lakenekig.[54] Még legelőnek is rossz, a vadvizek miatt. Aszott páfrány,
rőt rekettyebozót verte fel a kavicsos, nyirkos földet, a tocsogókban
nádberek, a partokon bűzös labodák burjánerdeje; a legregényesebb része
vadszeder szövevény, sündisznók tanyája s a mocsárlég bűzös ködében
csorvás lázak és patécsok leskelődnek az emberre.

Nem is ismeri azt a vidéket más, csak a vadászok, a kik hódra (castor)
lesnek. Még az is tanyázott bőven a metropolis alatt. De a vadászok is
csak csapatokban mertek az ilyen expeditióra vállalkozni, mert az erdő
mélyén ott volt a gonoszhirű «Trausnicht» (ne higyj neki) malom. Ökör
hajtotta taposó malom volt. Ezt nem pusztította el a török, szüksége
volt rá. Ez idő szerint pedig úgy volt elhirhedve, mint rablók,
utonállók tanyája, a kik onnan intézték vakmerő támadásaikat a főváros
környékére, s ha üldözőbe fogták őket, a sűrű bozótban könnyen
menekültek.[55]

Ezt a nagy sivatagot kapták meg vásártelepül a magyar csikósok, a kik,
írott igazságaik szerint, Harucker ménesét hajtották fel a bécsi
vásárra, az egész Békésmegyét felvásárolt új földesúrét.

Más ember, más ló el is pusztult volna ezen a helyen mind egy lábig; de
az alföldi csikósnak, meg az ő ménesének ez a kedves tájék! Annyival
kedvesebb, hogy itt nem bántja a sok bögöly- és légysereg, mint a
Hortobágyon.

Az országos vásár idejében ez a nagy sivatag is betelepítődött. A magyar
csikósok megmutatták, hogyan lehet hevenyészni tőzeg vályogból karámot
(a hol a gúnyáikat tartják), aztán meg nádkévékből «vasalót», a hol a
tőzegparázsnál nemzeti ételeiket készítik, s a lovak védelmére sövényből
font cserényt. Sírkutat is vájtak, s ahhoz vályút készítettek az
itatáshoz. A többiről gondoskodik a zöld mező.

S a hol gulya, ménes letelepszik, ott azután a czigány is otthon van.
Egész putrisor támad a közelben, szellős sátorokkal, gyékényfödeles
kordékkal kiegészítve s végül a kunyhóváros temploma is megterem
magától: a csárda.

A bécsi népnek mind ez mulatság volt, seregestől jártak a megnézésére, s
divatba jött a városban a csikósokról beszélni.

Nem is olyan emberek azok, mint más. Úgy ülnek a lovon, hogy a nyergük
nincsen terhelővel a ló hasához szorítva, s még sem potyognak le róla.
Egy füttyentéssel megállítják, egy ostorkongatással megtérítik a nagy
sokaság szilaj lovat. Van közöttük egy fiatal legény, a ki kevélyebb egy
őrgrófnál. Rá se néz a szép menyecskékre, a kik megszólítják: pedig csak
úgy bolondulnak érte. Barna piros az orczája, mint az érett kormosalma;
s a fekete göndör haja a két vállát veri. Az a másik csikós, a kinek a
szürke haja szironyok közé van fonva, úgy csüng le a két füle mellett,
bizonyosan az apja lehet, mert a mint egyet kiált a legénynek, az
egyszerre engedelmeskedik, vissza nem felesel.

Hát még aztán maga a számadó csikós! Az a megbámulni való alak: öles a
termete, széles a válla, hosszúk a karjai. Nem fiatal már; de azért az
életkorát nehéz volna kitalálni: az arcza épen olyan rézbarna, mint a
két karja, mikor a lobogós ingujj végig csúszik rajta. Komoly,
méltóságos tekintetet tart. Sűrű szemöldökei, mik az örök égnézéstől,
távolba vigyázástól, előre vannak huzódva, szinte mogorvának tüntetik
fel, a keményen kiviaszkolt hegyes bajuszpár sem arra való, hogy
röhögésre tánczoljon.

A másik kettő nem tud más nyelven, mint a mit az anyatejtől tanult;
hanem ez a harmadik jócskán töri a németet, francziát, lengyelt, a
latinhoz is vagdal. Bizonyosan világlátott ember. Írni, olvasni is tud s
kalendáriumot hord a tarisznyájában. Csak a napok rendje végett, de nem
az időjárásért. Jobban ismeri a meteorologiát a pásztorember, mint a
csillagvizsgálók!

A vásár három első hete alatt több, mint felét eladták a magukkal hozott
ménesnek a csikósok. Igazi eredeti vér magyar lovak voltak. Nem nagy
termetűek, de serények, kitartók: könnyen találtak vevőkre.

A vásárlátogató jelmezes úri csoportot már közeledtében fogadta az
eléjük futott czigánygyerekek csoportja. Fiúk, leányok mind olyan
őszinte megjelenésben, a hogy a természet megalkotta: tánczoltak,
czigánykerekeztek az ökrös szekerek mellett tenyereiket tartogatva, s
kapkodták a dobált filléreket, ki egyet elkaphatott, dugta a szájába,
hogy a testvérek el ne vegyék.

A csikós karám előtt leszálltak az uraságok. A kutyás ember eléjük jött,
a három komondor tisztelettávolban kisérte.

A csikós ott hagyta a süvegét a karámban. Inkább nem tette fel, hogy le
ne kelljen neki venni.

Nem is kezdett semmi selim alejkumot. Megvárja, míg a látogató köszönti
őtet.

Lodoiszka ki akart tenni magáért. Ő tud a csikósok nyelvén. Hogy lefőzi
ezt a vadembert egyszerre, a mint annak hazája nyelvén megszólal.

– Isten jó nap, csikós bácsi!

– Fogadj Isten, szép nagyasszony.

E közben egymásra néztek.

Ezek az éles szemszögzések, ezek a szemöldlehúzások! Két ellen
kémszemléje volt ez!

Mind a kettő azt vizsgálta: mi lakik ebben a másikban? Mind a kettő
megtudott valamit az első tekintetre.

– Hát édes csikós bácsi, abban járunk, hogy egy paripát szeretnék venni
ennek az én uramnak; ne lenne többé hajdú, hadd lenne belőle huszár:
magyar menyecskéhez való!

A csikós fejét ingatta, botjára könyökölve.

– No hát nincs az uram számára való lova kegyelmednek?

– Ló van elég. De kegyelmed nem magyar paraszt menyecske.

– Miért gondolja?

– Nem gondolom, hanem tudom. Ha én egy rátekintésre meg tudom mondani a
lóról: ez telivér, ez félvér, ez arab, ez spanyol, ez mokány ivadék; hát
egy szép asszonynak az arczáról hogyne tudnám megmondani, ha ránézek,
hogy miféle nemzet? Hogy pedig nem paraszt, azt kimutatja, hogy a
legénynek a jobb karjába fogódzik. Így az uraknál szokás, a kik balfelől
hordják a kardot. De a paraszt a jobb kezében hordja a furkós botot,
annak az asszonya a balkezét fogja az urának; annak is csak a
hüvelykujját, mikor egymással mennek.

– Ejnye csikós bácsi, de haragos!

– Nem vagyok én haragos, se rátartós, csak szemes. Sokszor jönnek ám ide
hozzánk ilyen parasztnak öltözött urak, asszonyságok, a kik magyarul
beszélnek, azt gondolják, majd azzal lefőznek. De nem oda Buda! Tudom én
azt jól, hogy lóvásárnál csalni gavalléros dolog. De a kiről én
észreveszem, hogy engem meg akar csalni, azt én csalom meg. Azt mondják,
hogy a római pápa csalhatatlan: jöjjön csak ide hozzám lovat vásárolni,
majd akkor tudja meg, hogy igaz-e az?

Lodoiszka nevetett a tréfán.

De a csikósnál nem volt abban semmi tréfa.

– Kegyelmed kálvinista, úgy-e?

– Az én. Pedig kemény nyakú. A ki igaz hozzám, ahhoz igaz vagyok. Aztán
azt a magyar szót se erőltessük, princzesz! A kiejtéséről megtudom, hogy
lengyel. Én tudok németül. Hadd értsék ezek a többi Herschaftok is, hogy
miben alkuszunk meg?

György elmélázva hallgatta ezt az idegen nyelven folytatott társalgást,
s rajta feledte a szemeit az ismeretlen alakon. Idegen, ismeretlen volt
előtte a szó és a beszélő ember. És mégis valami álmatag gyönyör lepte
meg a szivét ez alatt, vagy inkább édes fájdalom. Mintha valaha
álmaiban, vagy az élet előtti időkben hallott, látott volna ehhez
hasonlót. És ez a vadon pusztaság, ezek a vágtató paripák, a fehér ebek
mintha egyszer megjelentek volna már előtte.

Wammána közbeszólva véget vetett az ábrándozásnak. Ő is megmutatta, hogy
járt Magyarországon, németül szólt a csikóshoz, de fűszerezve magyar
ékesszólással.

– No hát csikós gazda, az ebadta, produkálni azt a kutyát, ad ugrandum,
itt a pénz, kutya teremtette!

S odacsörgette a csikós orra elé a dénárokkal telt hólyag zacskót.

Ez hát világos beszéd volt. «Kutya ugat, pénz beszél.»

– Ejh! dörmögé a csikós, azt az ugrabugrát csak a poltrás publikumnak
produkáljuk. Ilyen úrias társaságnak majd valami más mesterséget
mutassunk.

A három komondor ott ült a gazda háta mögött bothosszúságnyi távolban, a
két hátulsó lábán, mind a három egyforma poziturában.

A gazda csak a fejét fordítá hátra s odaszólt a kutya trias felé –
diákul.

– Quæras hungarum.[56]

Erre mind a három egyszerre felugrott.

Hanem a középső, (ez lehetett a többieknek az apja) egy-egy csahintással
oldalba kapta a másik kettőt (mit ugráltok ti ostobák!). Azok aztán
megszontyolodva hasrafeküdtek. Ő maga értette a classicus nyelvet.

A nagy fejét jobbra balra lóbálva, oda sompolygott a gazdájához s annak
a lábszárához törölgette a fekete orrát, valamit mormogott is hozzá s
aztán felnézett az arczába s elkezdett lihegni, hosszú piros nyelvét
csillogó fehér fogai között kitologatva s a közben végig nézte az egész
úri társaságot, mely őket körülállta, azután egy nagyot ásított, mint
mikor a kutyának nincs a rábízott feladathoz kedve.

– No hát quæras hungarum. Ismétlé a parancsszót a gazda.

Erre aztán a Bodri felczihelődött s kénytelen kelletlen léptekkel oda
czammogott a látogató uraságokhoz. Úgy iparkodott mosolyogni azzal a
jámbor buta pofájával. Azon volt, hogy megnyerje maga iránt a jó
elővéleményt. Nem harap. A farkát csóválva közelít. Azután végig
szaglászsza az emberét: akkor nagyot prüsszent, a fejét megrázva. Ez nem
az ő embere. Tovább megy a másik alakhoz. A hölgyeknek megengedi, hogy a
fejét megczirógassák; de ha férfi nyul hozzá, felhúzza a fogáról az
inyét s csendesen morog. Mikor odakerül Wammanához, egyszerre
hátratoppan: szétfeszíti mind a négy lábát s a két fülét előre hegyezi.
Wammána valami tréfát fundált ki. A háta mögé tett kezében egy virslit
rejt. Azt odatartja a kutya orra elé. Rettentő megsértés! Egy pusztai
komondorról azt föltételezni, hogy az meg hagyja magát vesztegetni.
Először is azzal fejezi ki elutasító véleményét, hogy a két hátulsó
lábával hátrakapar, azután pedig hangosan megugatja az ajándékkinálót.
Hatalmas, farkaskergető ugatás az. A két szeme rubinfényt szikrázik, a
farka csapkodja a két oldalát. «Taceas!» kiált rá a gazda. Erre aztán
elkussad, de még sokáig elmorog magában. Minő nagy gyalázat! Lodoiszka
engeszteli: «No no, Bodri. Juhozz Bodri! Csiba ne!» Erre a szóra megint
nevetésre szalad Bodrinak az ábrázatja; udvarolni kezd a szép
menyecskének, féloldalt fordítja a fejét, a két fülét hátracsapva: úgy
kinálja, hogy vakarja meg; aztán leheveredik a földre, hanyatt vágja
magát, egyik oldalról a másikra fordul; aztán megint talpra ugrik,
megrázza a bundáját, hogy csak úgy zörög a szeges örv a nyakán. Hanem
azért fanyalogva fordítja hátra a gazdája felé a buksiját s azt mondja:
«nyám-nyám-nyám» (sokat tud a kutya beszélni, csak legyen, a ki
megérti). Ez sem az igazi neki.

Ekkor Györgyre kerül a sor. A mint a komondor az alakját meglátja, a
szimatját elfogja, a vadállat párája egyszerre az emberlélek értelmét
veszi fel: hasmánt csúszik felé, hizelkedve nyihog, könyörgő szemekkel
néz fel reá, s a féllábát felemeli hozzá, mintha kezet akarna neki
nyujtani s mikor aztán az ifju lehajol hozzá, hogy megveregesse a fejét,
akkor egyszerre, orozva, nagyot nyal a kezén, ha az egyiket visszahúzta,
a másikat nyalja meg, s akkor aztán elkezd tánczolni, csaholni. Ilyen
táncz, ilyen csahintás az, a mivel a kutya azt szokta mondani: «Megjött
a mi urunk!» s aztán körben forogva tánczol, csahol, odafut a
gazdájához, körülnyargalázza, folyvást csaholva. A két fiatalabb, nyakát
magasra felnyujtva, üvölti hozzá a chorust.

A csikós botjára támaszkodva, s félpofáját a tenyerébe nyugtatva nézi
azt a szép sugártermetű ifjút. Aztán hátrafordul. Nem szabad senkinek
észrevenni ezt az akaratlan szemébe lopózott könnyet.

– Fordítsd meg azt a ménest, héj! kiált oda a lovon ülő bojtárjainak.

Azután odakiált a kutyáknak: «ad equinam».[57]

Arra mind a három komondor, nyilegyenesen vágtat a síkon elszéledt ménes
felé, folytonosan tartó morgással. Tudják már a regulát. Mikor a
bojtárok egyfelől kongató ostorral terelik a ménest, másfelől a
komondoroknak szembe kell a lovakkal futni. A ló nem olyan, mint a
szarvas, a kit hátulról meg lehet támadni, az agyon rugja a kutyát. Az
öreg komondor dolga a vezérmént, a kolomppal a nyakán, úgy megtéríteni,
hogy a vásárló urak felé vezesse a ménest.

Mikor aztán mind együtt vannak, a komondorok hátramaradnak s elmennek
ürgészni. Ismerik már a színdarabot; nagy felvonásköz van, nekik nincs
szerepük.

A száznál több paripa össze van terelve egy tömegbe; oda lehet közéjük
menni uraknak, hölgyeknek tartózkodás nélkül. Ezek nem is félnek tőlük:
mind előkelő asszonyok és urak, a kik ismerik a lovak
természethistoriáját, mindig azt tanulmányozzák. A «vad» ló «szelid». Ez
még nem ismer korbácsot, sarkantyút. Ez még azt tudja magáról, hogy ő a
teremtés remeke, a kiért ez a föld lett alkotva s lenézi az embert.

A karcsu nyakú szilaj mén olyan udvariasan veszi el Lodoiszka tenyeréből
a czukorgalacsint, mintha két hopmester tanította volna a kézcsókolásra.

Más állat, ha nagy csoportban van együtt, bömböl, üvölt, röfög, a ló
méltóságteljes hallgatással van a gyülekezetben; csak a vezércsődör
nyerítése hangzik fel egyszer-egyszer.

Lodoiszka kiválasztott egy gyönyörű rézderes harmadfű mént a csapatból.
Egészen vad volt az – az ő izlése szerint.

Meg is lett az alku a paripára: száz forintban, meg egy pint borban.

Hanem a vásár nem megy ám itt olyan könnyen, mint rendesen a
marhapiaczon, a hol a megvett paripának a kötőfékét odanyomják a vevő
kezébe s az vezetheti a lovát rögtön a szekeréhez s odakötheti a
saraglyához. Próbálná meg csak valaki a vadménes közepéből egy csikót
kötőféken kivezetni. Sohse látná az többé a napot!

A lovat megjegyzik s ezzel az urak félrevonulnak a látványt nézni. Az
öreg csikós meg a fiatal bojtár az egész összeverődött ménest hangos
ostorpattogással kergeti végig a síkon. Maga a csikós gazda gyalog megy
a vágtató ménes elé, két kezében a tekercsbe fűzött pányva kötéllel.
Elébb azonban a közelben settenkedő kovács czigánynak két betüt kiált
oda: «G. S».

A mint aztán a sebesen vágtató ménes a közelébe jut, egyszerre gyorsan
odaveti közéje a pányvát. A kötélhurok csoda pontossággal oda talál a
kiszemelt rézderes fejébe, s egyszerre a nyakára fojtódik. A többi száz
ló vágtat odább, ez az egy ott marad. Eleinte ficzkándozik, a fejét
rázza, a földhöz veri magát, meg újra felugrik magasra; de az a vasember
kötve tartja s a pányvánál fogva közelebb húzza magához. Mikor ez az
ember ott áll a síkon, két lábát megvetve, bő ingujját a válláig
feltűrve, olyan, mintha egy gladiator bronzból öntött szobra volna.
Minden izmában őserő. Egy maga meg birja fékezni azt a szilaj nemes
mént. Hosszu karjaival egyre rövidebbre vonja a pányvát, míg egészen oda
húzza magához a lovat. Annak már akkor az egész teste reszket s szakad
róla a tajték. Akkor odavonja a ló fejét magához s a fülébe sugdos. A ló
megáll nyugodtan, mint a bárány. Erre a két bojtár is előkerül. A ménes
legelészik tovább. A elfogott mén nyakáról leoldják a pányvát, s arra az
nyugodtan engedi a kötőféket a fejére s a száján keresztül köttetni.

– Ez betanított ló. Vigyázzunk, sugá Wammána Lodoiszkának.

A paripa engedé magát szeliden végtől végig dörzsöltetni
szalmacsutakkal, míg a tajtéktól egészen felszárították.

Ez alatt a kovácsczigány elkészült a billogozó vassal. Csak két betüt
kellett neki belenádalni, a mik készen voltak. A billog szív alakú volt.
Már meg is volt tüzesítve.

Ekkor aztán a három csikós egy percz alatt lekapta a vad mént a négy
lábáról, legyűrték a földre. Egy a fejét szorította le, kettő a lábait,
hogy meg se tudott moczczanni. Erre a kovács czigány oda ugrott a
fehéren izzó billogvassal s rányomta a tulajdonos G. S. betüit a csikó
tomporára, mialatt az fájdalomtól nyerített és hörgött keservesen.

Akkor azután fel hagyták állni s megitatták egy sajtárból.

A paripa az alatt is, a míg ivott, folyvást felrugdalt a két hátulsó
patájával.

– Nem! Erre a lóra nem fog ülni senki, sugá vissza Lodoiszka Wammánának.

– Jól van gazda, mondá Wammána, szarvasbőr keztyűs kezével a csikós
vállára ütve. Meg vagyunk elégedve a paripával.

– Meg vannak elégedve? monda fél vállról nézve végig a dragonyoson.
Hiszen még ki sincs próbálva.

– Mit tesz az?

– Hát még most csak azt látják az urak, hogy szép lovat vettek,
szemrevalót, de azt nem tudják, hogy jó lovat vettek-e? Nincs-e valami
erkölcse? Hátha merev nyakú, kemény szájú? Hátha megtörik a dereka a
lovas alatt? Hátha megroskad mind a négy csülke, mikor felülnek rá?
Hátha cseberbelépkedő? Hátha nem akar a dobogóra rámenni? Hátha
csökönös? Hisz az uraknak a szemét is kicsalja holmi lócsiszár.

Wammána boszús volt ezért a leczkéztetésért, ő azt hitte, hogy senki a
világon nem ért olyan jól a lovakhoz, mint ő.

– De hát ki az ördög ül rá erre a most billogzott vad csikóra, hogy
kipróbálja?

– Eredj fiam, Bandi, mutasd meg az uraknak.

A fiatal csikósbojtár ezzel oda ment a paripához, megtörülgette annak a
szemét a ló saját sörényével, a bal kezével befogta az orrlyukait, a
jobb tenyerét a ló hátára tette s arra egy szökéssel fenntermett a
lovon.

A vad mén eleinte el kezdett ágaskodni, felhányta a farát, szügyébe
vágta a fejét, horkolva fújta a forró gőzt az órrlyukain keresztül, a
bojtár úgy ült rajta, mintha hozzá volna nőve. Ekkor aztán más furfangot
talált ki, – elkezdett sebesen neki iramodni az avarnak, vitte a lovasát
vizen, tüskén keresztül, csak úgy duzzadtak a széltől, mint a vitorlák,
a bő ingújjak, gatyaszárak. Akkor aztán egyszerre rögtön megállt a ló,
megfeszítve a négy lábát. De a lovas nem repült keresztül a fején, a
csikós a két lábszárával fogja a ló derekát, azt nem veti az le ilyen
cselfogással. Most aztán a sarkantyu ösztökélte tovább a futásra. Úgy
elnyargalt, hogy néhány percz mulva még a porát sem láthatták.

Mikor aztán megint visszatérni látták, már akkor szép rendes ügetésben
koczogott a paripa a bojtár alatt. Pedig annak nem volt egyéb regulája a
számára, mint a két térde, meg az a rongyos kötőfék. Azt is csak
balkézzel fogta, mert a jobb kezében a süvegét tartá. Az levén a
csikónak az utolsó mesterfogása, hogy egyszer-egyszer hirtelen felkapta
a fejét, azzal a szándékkal, hogy a lovasának felüsse az álkapczáját.
Ilyenkor a bojtár hirtelen rácsapta a süvegét a csikó fejére, attól
aztán ez is felhagyott a rossz tréfájával s midőn az urak elé
visszakerült, már akkor úgy engedte magát vezettetni, akár egy kezes
paripa. A csikós gazda szavára csendesen lépkedett, vagy apró
koczogáshoz kezdett, azt is megmutatta, hogy milyen a rövid galopp. S
utoljára végső próbatétül még egy dobogó hidon átrobogott, a nélkül,
hogy vissza torpant volna. És hogy a szerepe végén bemutassa, mi lakik
benne? a nagy nyargalózás után úgy jött vissza az úri társaság elé, hogy
többet járt a két hátulsó lábán, mint mind a négyen, s olyan kevélyen
hordta a fejét, mint a ki tudja, hogy megilleti a dicséret.

– No ifjú uram, hát most mondja meg, hogy mit szól a paripájához? mondá
a csikós gazda, Györgyhöz fordulva, a kiről föl se tette talán, hogy
nyalka kurucz hajdu létére egy szót sem ért abból.

Mégis megértette az, hogy mit mondtak neki.

S nagy kedve lett volna megtenni a próbát a szilaj paripán, hisz neki is
szenvedélye volt fékezetlen lovakat nyereg alá betörni.

Hanem az a két hölgy kétfelől nagyon belecsimpajkodott a két karjába,
azok nem ereszték. Ne koczkáztassa a drága életét.

– Ez a mi emberünk, dörmögé Wammána Lodoiszkához.

– «Mienk» lesz. Sugá vissza Lodoiszka.

A csikós úgy tett, mintha nem ügyelne rájuk. Kifizettette magának a száz
forintot, meg egy dénárt az áldomásra, kettőt a czigánynak a billogért.

– Megálljunk csak gazda, még egy szóra, kötődék Wammána. A vásárban azt
dobolták ki, hogy kend olyan jól tud a botviadalhoz, hogy a ki kendet
bottal meg tudja ütni, a nélkül, hogy kend visszaütné az ellenfelét,
annak száz forintot fizet. Hátha a ló árát vissza tudnánk nyerni.

A csikós egyet sodorintott a bajuszán.

– Állok szolgálatjukra kegyelmeteknek. A ki meg akar mérkőzni velem,
annak egy magyar forintot kell letenni az én százam ellen. Aztán
jöhetnek rám ketten, hárman.

– Majd csak egyesével megyünk.

– Pedig jobban szeretem, ha hárman jönnek, mert akkor az egész «zsinórt»
behúzom.

Azzal előhozott a karámból egy nyaláb fustélyt, mind egyformák voltak,
jó szivós árva csáthi tölgyből, a bunkós végük beöntve ólommal.

– Tessék belőlük válogatni.

Magának azt tartotta meg, a melyiket ott hagytak.

Azzal feltűrte a jobb karján az ingujját egész a válláig s kiállt a
gyepre. Az ólmos fütyköst közepén markolta meg, azzal hárította el a
feléje intézett ütéseket. Úgy pörgött a kezében, mint a fergetyü.
Egyenlőtlen volt a viadal, mert ő vissza nem üthetett s csak az az egy
esélye volt, hogy az ellenfele botját kiröpítse a kezéből.

Sorra próbálkoztak vele az úri parasztlegények, biz azok sem mentek vele
többre, mint az igaziak. Mind, valamennyinek kirepült a markából a
fütykös.

Többen nem vettek részt az athletai mulatságban, sem a vajda, sem
Wammána, sem György.

A vége az volt, hogy szokás szerint a csikós beseperte a forintokat s
megmentette a maga száz forintját.

Végül az egész úri társaság nevében Lodoiszka üdvözlé a porond hősét.

– Kend ugyancsak legény a gáton, csikós gazda. Vannak-e még ilyen derék
ficzkók többen is odahaza?

– Hohó! A kik odahaza vannak, azok még csak az igaziak. Én csak olyan
vakarcs vagyok hozzájuk képest.

– De hátha valaki karddal állna szembe kegyelmeddel, ahoz mit szólna?

– Biz attól sem ijednék én meg.

– Egyet mondok: kettő lesz belőle. Mutassa meg kend egy válogatott úri
társaság előtt, hogy milyen hatalmasan tud védekezni bottal kard
ellenében. Száz forint lesz a jutalma. Teszem fel ezzel a dragonyossal
itt mellettem.

Wammána állt mellette.

A csikós egyet sodorintott a bajuszán s hegykén visszafelelt.

– Száz forintért meg nem teszem, – hanem egy szép asszony csókjáért
megteszem.

Lodoiszka egyet taszított a könyökével Io herczegnőn.

– A szép asszony itt volna hát.

– Helytt állok magamért! szólt a csikós, odalépve Io elé s a bal karját
nyújtva felé. A jobb kezében a fegyverét tartá.

Io belekapaszkodott, dévajul nevetve.

– No látod, hogy már van párod! Szólt enyelegve Wammána.

Lodoiszka fülébe pedig odasúgá:

– Van már Koráx.

György is meghallhatta ezt a szót.




XIV. FEJEZET.  NOSTALGIA.

Hát hiszen «van». – Létezik. – Gyakran előfordul. – Nincsenek alóla
kivéve sem az öregek, sem a fiatalok. – Tapasztalható mind a két nemnél.
– Néha halálos kimenetelű. – A kórtünetei mindig azonosak.

Az orvosok úgy hiják, hogy «nostalgia». A poéták s más efféle laicus
emberek, a kik még az ókori fogalmak közt élnek, úgy hiják, hogy
«honvágy, hazaszeretet».

Voltaképen nem lehet eltagadni, hogy ez az ideges affectio realiter
létezik. Hanem azért szinpadra hozva, a nevetségesnek a hatását
gyakorolja – a parterre közönségre. Mint minden idegbaj, úgy ez is
ragályos, néha endemicussá válik. Egész népet is meglep, s olyankor az a
nép csodálatos extravagantiákra hajlandó. S ezekből csak erős érvágások
képesek kigyógyítani. Azonban örökölhető is ez az ideges passio. – Több
rendbeli észleletek alapján konstatáltatott, hogy ez a nervózus
ragaszkodás egy tájék, egy népfaj iránt a dédapákról az unokákig
leszármazik. – Nemkülömben suggestio utján is felkölthető ez a hajlam.
Vannak ügyes delejezők, a kik (többnyire izgató beszédek által) a
médiumokat, a kik erre fogékonysággal birnak, a honszeretet fluidumával
extatikus állapotba hozzák s egy képzelt, ideális bálvány irányában (a
kit azok hazának neveznek) az idiosyncrasiának egy nemét tudják
felkölteni, a melynek táplálására elég egy kimondott szó, egy ételnek az
ize, egy megérzett szag.

Egy ecclatans példa van erre nálam följegyezve a praxisomból.

Egy magyar nagybirtokos főúr, a ki a legutóbbi magyarországi politikai
küzdelmek után a külföldre menekült és Schweitzban élvezte a
menedékjogot, daczára annak, hogy Schweitz regényes tájai, magnetikus
jéghegyei, ózonteljes levegője teljes kárpótlást nyújthattak neki
azokért az unalmasan lapályos és egészségesnek nem nevezhető rónákért, a
melyeket elhagyott, még is azon az extravagantián hagyta magát
ismerőseitől rajta kapatni, hogy esti sétái közben a mezőről fölszed
egy-egy darabka száraz marhatrágyát, azt zsebében hazaviszi, s otthon a
szobájában meggyújtja s a míg ennek a füstjét beszivja, ettől az
illatnak nem nevezhető szagtól az egész magyar alföldi rónát vissza
tudja idézni képzeletébe, legelésző gulyáival, nyargaló méneseivel,
délibábjával és pásztortüzeivel, a mely tüzek ilyen «árva» tőzegből
vannak szítva, s hallgatja, hogy mit beszélnek a szittya rokonok egymás
között? – Ezt nevezik hallucinatiónak.

Gyakran előforduló eset, különösen az izlandiaknál és magyaroknál. (Az
én emberem belehalt ebbe a betegségbe.)

Nem tudjuk elhatározni, vajjon az az öröklött vércsepp, melyre
kútforrásunk példálózik, az a specziális Rákóczy-virus ébredt-e fel
azzal a spasmatikus hatással Giorgio szivében, midőn maga előtt látta
azt a pusztát, a karámokkal, a cserényekkel, a vágtató ménessel, az
idegent a honostól megkülömböztető kutyákkal, s azzal a fogékony ifjú
beleesett egyszerre a nostalgiát jelező pyrecticus állapotba? vagy pedig
annak a rejtélyes embernek (a kit eddig csak a kutyás embernek ismerünk)
hypnotizáló suggestiója igézte-e meg? Az egész kedélye átváltozott
utána.

Olyan embereket, olyan állatokat látott maga előtt, a minők a megszokott
fogalmakba bele nem illenek. Vad emberek, a kik nem tanultak semmit, de
a maguk dolgát, azt nagyon jól tudják. Vallást nem tartanak, bálványt
sem imádnak, de azért tudják, mi a becsület? Daczolnak az
elementumokkal. S az élet szükségeit nem ismerik. Jó ágyuk van a puszta
földön s gyönyörűségük a zivatarban.

Milyen világ lehet ott, a hol ezek az emberek laknak?

Kivált ez a vezéralakjuk, ez a mesebeli vasgyuró, a ki bőrmellényt
visel, s otthonszőtt inget és a mellett okosan beszél, mint egy biró, az
idegenekkel németül, francziául, a kutyáival latinul. Hát még az az
ismeretlen nyelv, a mit otthon tanult! Kiejtése oly erőteljes és mégis
sima, harmoniás, hangzatos.

Hogy tud bánni a fegyverével! Azzal az ősember fegyverével, a bottal! S
még hegykén elő mer állni, hogy a botjával kard ellen is megvívjon. S
kivel fog megvívni? Wammánával, a hirhedett athletessel. – De nem
fogadásból, nem a kinált bérdijért. Azt kevélyen elutasította magától. –
Hanem egy szép asszonynak a csókjáért.

Milyen öntudattal, milyen délczegen vetette ezt a szót oda!

Pedig tudta, kitalálta, hogy ezek a népies öltözetű menyecskék itt mind
úri hölgyek. – S azok előtt ő csak egy zsíros paraszt. – S még nem is
valami fiatal legény, nem is szép. – S mégis azt merte mondani előttük.

S milyen hódító hatása volt a vakmerő szavával! Rögtön akadt szép
asszony, herczegasszony, a ki azt elfogadta. A szép Io herczegnő olyan
kész volt a cserére! Marchese di San Carlo helyett – a kutyás ember! –
Nem példátlan a hölgyeknél az ilyen anæstheticus aberratio, vagy mondjuk
hystericus allotriophagia.

S most ez a vademberek vezére kész azért a szép asszony csókjáért itt
hagyni a rábizott ménest, a karámot, kész kiállani a szinpadra s
veszedelmes komédiát játszani a Méte ünnepélyen csak azért, hogy azt
mondhassa arról a tündérnőről: «csókoltalak!»

Hajh milyen magasan állt az a parasztcsikós a fiatal ember előtt az
ismert emberalakok fölött!

Hát még ha azt tudta volna, hogy ki az az ember? S mért megy az most
oda, a hová őt hivják?

Hogy ez a csikósgazda Rákóczy Ferencznek hajdani legvitézebb ezredes
kapitánya, Pelargus, a ki azért jött ide, hogy fejedelme fiát elvigye
magával.

Azt sejtik, a kik magukhoz hiják. Ő pedig szintén sejti, hogy ő neki oda
kell menni, s koczkára tenni életet élet ellen, hogy őt megszabadítsa.

Ha bilincscsel volna meglánczolva a fejedelem fia, azt könnyen
összetörné, de a mi ezt kötve tartja, az a háló, erős háló, szép asszony
szerelmes szavából van szőve. Varázshős legyen az, a ki azt eltépi.

Ezek pedig, a kik hivták, csalogatták, azt mondták magukban, «majd kapsz
te szép asszony csókját, de annak a szép asszonynak a neve
«Machaira».[58]

Visszatérett Giorgionak nem lehetett szavát venni. Minden ereiben ott
volt már a nostalgia előláza. – Ezt úgy hivják, hogy incubatio. A kik
értenek a magasabb pathologiához.




XV. FEJEZET.  HA BÉCS MULAT.

Az asphaleia szövetségnek egészen kapóra jött az alkalom.

A vásár utolsó napja a népmulatságé volt. – S ilyenkor egész Bécs az
utczán van s minden embernek a kezében van egy palaczk. Az idegenek úgy
is hitták a bécsi népet, hogy «Flaschenträger».

Aztán a nép napján minden bolondság meg van engedve az utczán.

Más hely nincs is, a hol mulatni lehessen, csak az utcza.

Nincs még se Nobel-Prater, se Wurstl-Prater. Annak a neve még most
«Császári vadaskert». Körül van kerítve az egész erős rácsozattal s
kivül-belül puskás strázsák őrzik, hogy valami vadorzó be ne lopódzon.
Ezek a ficzkók olyan okosak, hogy nem puskával lövik a császári vadakat,
mert az nagyot durran, hanem számszeríjjal, a mi nem ad hangot. Ha rajta
kapatnak, két fülük bánja meg. Csupán elegáns úri hintóknak engedtetik
meg a vadaskert kapuján begördülni, de kiszállni azokból sem szabad, még
csak egy tavaszi ibolyának a leszakítása végett sem. A
Märzveilchen-szedés különben is a felső-ausztriai uralkodó herczegek
felségi jogai közé tartozik.[59]

A bécsi népnek tehát nem volt kertje, a hol mulasson, mulatott az
utczán.

Ott aztán volt tarka élet.

Erre a napra minden polgárnak meg volt engedve, hogy a saját házában
bort mérjen és harapni valót hozzá. Minden kapualja kedélyes csárdává
volt átalakítva, s ki hová egy két széket és arra egy vasaló deszkát
tehetett, azon árulta a kedvencz virslit, kvarglit és a méhsert.

Minden utczaszegleten énekeltek, muzsikáltak a vak hárfások és szemes
hárfásleányok, a kiket külömben tulénekeltek a járó-kelő dalárok.

Hanem aztán minden kivánni valót felül multak az «Aufzug»-ok vagy a hogy
a magyarok mondják «proseczcziók».[60]

Nagy énekléssel járt a diákok felvonulása, kik nemzetségek szerint
voltak dandárokra felosztva (a «magyar» nemzetség zászlója alatt
egyesültek a csehek, morvák, illyrek). Kivont karddal valamennyi, úgy
dalolták lelkesülten a «Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus»
zsolozsmáját. A csapat közepén jöttek a muzsák, hat ló vontatta
díszszekéren, Minervával együtt. Ezek is mind diákok voltak.

De még fényesebb volt a pékek parádéja, a kik a török ostrom alatt
mivelt hőstettek emlékére különös szabadalommal birtak a pompás
utczataposásra. Császári lovasság kisérte őket elől hátul, közben
czéhzászlókat emelve, s a hirhedett pékbillikomot ürítgetve, járultak a
daliás péklegények nagy muzsikaszóval, s minden pékbolt előtt riadó tust
huzattak, égre emelt kardokkal esküdve, hogy míg a nap az égen jár, nem
lesz a világon párja a bécsi császárzsemlyének és perecznek!

E komoly és lélekemelő látványok után következtek a tréfásak.

Minden czéh iparkodott a másikon túltenni, elsajátítani a népélet
hagyományos alakjait. A halászok díszszekerén látható volt az aranyhajú
és halfarkú Donauweib. A csizmadiák tolták előre, kerekekre téve, a
csunya nagy sárkánykigyót, melynek hátán egy czipészlevente ült, annak
az emlékére, hogy hajdanában az egész Bécs városát rettegésben tartó
tűzokádó sárkányt egy bátor csizmadialegény ütötte agyon.

A szabók népies alakja volt a hirhedett «Dame mit dem Todtenkopf». Egy
dúsgazdag herczegnő, a kinek halálfeje van, s a ki férjet keres, –
segélyül híva a hatalmas szabómesterség varázsát, mely pompás öltözetek
által még azt a halálfejet is kellemesen elfeledteti.

A mosónők felvonulásának központját képezte a megkoszorúzott
«rózsakirályné», a mészárosok ellenben kövér tulokkal, melynek szarvai
aranyozott gombokat viseltek, jelképezték hivatásuk titkát, a kit
követett a «Riesen Michel», egy nagyfejű óriás. Ennek az alaknak meg
kellett hajolni, mikor a Burg kapuján keresztül vonult a menet.

De mindvalamennyin túltett aztán a hernalsi kertészek «Eselsritt»-je.

Ez a gúnyos felvonulás a Bécs alól elvert Kara Mustafa futásának a
parodiájául volt évről-évre megujítva.

Elől jött egy csapat rongyos ember, ezek képviselték a szegény
keresztyén rabszolgákat, kisérve kegyetlen janicsároktól. Kezükben
perselyt csörgettek, a mikben könyörfilléreket gyűjtének az utczai
közönségtől. Ha szép lányt találtak, annál nem érték be a
Schinderlinggel[61], hanem annak csókkal kellett magát a török rabságból
megváltani. A török muzsikát harsogtató banda után lovagolt, a kapható
legnagyobb szamáron, a lehető legkövérebb kertész, Kara Mustafa czifra
kaftánjában, fején a nagy méhkasforma turbán, kezében kard helyett egy
tehénfark, a mivel a szürkéjét gyorsabb haladásra ösztökéli. Azután a
szekereknek egész hosszú sora, megrakva rogyásig mindenféle maskarás
néppel, két oldalt banderium helyett a «Kakaslovagok» (Hahnreiter).

Ebbe a derendócziába éppen beleillettek a Lodoiszka herczegnő és
kiséretének ökörvontatta társzekerei, a nélkül, hogy valami felötlést
keltettek volna. Attól sem kellett tartaniok, hogy felismertetnek, mert
az meg épen a bontonhoz tartozott, hogy az úrirend részt vegyen a
népmulatságban.

Az általános vigasságriadalban, belevegyülve a népszerű gassenhauerek
kardalába, együtt ujjongva pokulálva az utczarekesztő sokasággal,
eljutottak valahogy a társzekereikkel egy utczaszegletéig a
Fleischmarktnak, a hol aztán megrekedt az egész kocsisor. Legokosabb
volt leszállni és gyalog vergődni tovább a sokaságon keresztül a
kitűzött czélig.

Ez volt a Bafomet-templom. A Hanswurst-szinház.

A mai dicsőséges napon Freitheater volt. A magistratus kegyéből, a ki a
szinházdirektornak búsás recompensatiót fizetett.

Ennélfogva aztán permanens volt a szinházi előadás.

Egyik komédiát elvégezték, a másikat elkezdték, utána szünet nem
tartódott.

A közönség nem fizetett. A ki jött, letelepedett, a hol helyet talált,
vagy várt, a míg hely üresedik, páholyban, vagy karzaton. A parterre
zsufolva volt, ott ájuldoztak a közbe szorult fehér személyek.

Az asphaleia tagjai minden feltünés nélkül mehettek be a titkos
helyiségükbe. Senkinek sem volt feladata más embereknek a jártát-keltét
ellenőrizni. Készen tartott kosarakban szállíták magokkal a lakomához
való ételeket. Ma nem lesz mult századbeli múmia-vendégség.




XVI. FEJEZET.  HÖLGYEK, A KIK A BIBLIÁT MAGYARÁZZÁK.

A népzaj legjobb takarója a titkolódzásnak.

A Méte-ünnepélyhez ezúttal az a szemfényvesztés sem kellett, hogy az
asphaleia tagjai elébb végig nézzék a páholyaikból a Hanswurst-komédiát.
Azokat a páholyokat elfoglalták már mindenféle becsületes hentesek és
kefekötők a feleségeikkel együtt, a vacsorájukat is odavitették maguk
után. Azok meg nem fognak onnan mozdulni, a míg a Bummerin rá nem
kondítja az éjfélt. Akkor aztán egyszerre vége szakad a népünnepélynek,
utczai, kocsmai, szinházi mulatozásnak. A Scharwache tisztára portyázza
az utczákat, a ki azontúl dalol és kiabál, azt becsukják.

Az asphaleia szövetségesei a nappali álarczukban mehettek fel a
Bafomet-templomba. Korax nem volt, a ki utánuk bezárja az örök lakatot,
maguk zárták el az ajtót belülről.

A csikóst is magukkal vitték.

Azzal sem csináltak semmi hókuszpókuszt, nem esették át a
tűzkeresztségen, nem mondattak vele rettenetes esküt a Jaldabahothra, a
Métére, meg a Bafometre.

A barbután sisakokat sem tették fel a fejükre, hogy ismeretlenek
maradjanak a jövevény előtt.

Meg voltak felőle nyugodva.

Ez az ember nem fogja őket elárulhatni

És semmit azokból a titkokból ki nem fog beszélni, a miket ez éjszaka
megismertet vele.

Úgy intézkedtek felőle…

Pelargus volt a Rákóczy hadjárat legifjabb és legbátrabb csapatvezére.
Őt használta fel a fejedelem a legvakmerőbb hadi kalandokra, a melyeket
a többi vezérek lehetetlenséggel határosoknak tartottak. Még a háború
alatt megkisérté a fejedelemfiak elszöktetését Bécsből. S azóta is
folyvást körülöttük lappangott mindenféle álruhában. Rendkivüli testi
ereje és ügyessége mellett szellemileg is rá volt teremtve a forradalmi
kalandor hivatására. Beszélt minden európai nyelven, törökül is,
czigányul is. A tolvaj jargont is ismerte. Bejárta Európa fővárosait s
azoknak a koldusaival épen olyan jó ismeretsége volt, mint a puszták
betyárjaival. Néha azokkal tartott, máskor a vándor komédiásokkal. És
minden alakoskodásának az volt a czélja, hogy a fejedelemfiak
valamelyikét kihozhassa. A menekültek a lengyel határon arra vártak.
Forrongott az egész ország, mindenki elégedetlen volt, csak egy ifju
vezér kellett, a kinek nagy neve és nagy szive van.

József nem volt arra való. – Ez már képtelenné volt téve. Gyermekkorában
jóllakott már az élet minden gyönyöreivel. Mellbeteg volt a korhely
életmódtól s ez a lelkét is eltompítá.

Csak Györgyre lehetett még számítani az emigransoknak.

Végre eljutott Pelargus a czéljához. Találkozott Györgygyel. Bizonyosra
játszott. Olyan nevezetességet, mint a vad ménes, meg kellett ennek az
ifjunak látni, a kinek a lovakban telt legnagyobb öröme.

De az első találkozásnál nem vihette keresztül a merényletét Pelargus.
Azok a fegyveres urak, a kik Györgyöt kisérték, nem akadályozták volna
őt a fejedelemfi elragadásában, de igenis az asszonyi szép szemek.

Ezt is ragadta már magával ugyanaz a forgatag, a melynek örvényébe a
bátyja alámerült. A sybariták szövetsége erősebb börtön volt ránézve,
mint az, a melyben az utolsó Zrinyi elsorvadt.

Pelargus tudta azt jól, hogy minő hely az, a hová most őt meghivták. Azt
is tudta, hogy mi sorsot szántak ő neki.

Hogy egy idegen, a ki az asphaleia szövetség saturnaliáinak közvetlen
tanúja volt, többé onnan a világba vissza nem tér, az világos volt
előtte. És mégis odament velük s mint minden eddigi kalandjainál, előre
kifőzött terv volt az agyában. És az nagyon egyszerű volt.

Megkezdődött a belzázári lakoma a Bafomet-templomban.

Ezúttal a fekete függöny sem rekeszté azt el, az orgona és a karzat
látható volt. A denevérek repkedtek a viaszfáklyák körül.

Minden férfi mellett ült egy hölgy s azokat a bibliai neveiken hívták.
Volt Héva, Dina, Delila, Judit, Abigail, Eszter, Szulamit, Thamar,
Szalómé, Herodiás, Anaisz, Koleikháb, Zsuzsanna. A férfiak voltak
Holofernes, Herodes, Iskariot, Sámson, Dávid, Ahasvér, Amnon.

Abrekh mellett ült egyfelől Zsuzsanna, másfelől Koleikháb (Potifárné).

A lakomának most is zajtalanul kellett éjfélig maradni. Odalenn még a
szinház tele volt közönséggel.

De addig is találtak ki valami paradicsomi mulatságot.

A nagymester (czigány vajda) volt Dávid király.

– Mesdames les diablesses, kezdé Dávid – a pezsgőszekt után. Ne
szenteskedjetek. Minden okos ember tudja, hogy a mit a bibliában irnak
rólatok, az mind csak a köznép elámítására való tréfa. Tegyétek le az
álarczokat, a fátyolt, s mondjátok el igazán, hogy történt? Lássunk
benneteket lelkileg meztelenen.

Megkezdte a sort Héva.

Elmondta, hogy volt, mint volt, azzal a kigyóval, meg az almafával?
Szegény Ádám, sehogy sem akart beleharapni, de Héva letört egy hajlós
ágat az almafáról s jól végig verte a hátát az urának, erre aztán
engedelmeskedett a jámbor. Biz azt papucs alatt tartotta Héva asszony
azontúl is. S mikor a paradicsomból kikoptak, egyre hajszolta, hogy
lásson dolog után, keressen élelmet a gyerekeknek. S míg az ura az erdőn
járt, az alatt Héva látogatásokat fogadott el. Voltak bukott angyalok,
Sátánnak a kadét öcscsei. Azok igen vidám mulattatók. Azonban Ádám sem
maradt adós. Ő meg az alatt, a míg a hivatalba kellett volna járnia,
beült szép Lilith asszonyság barlangjába. Tudniillik, hogy a sátán a
saját oldalbordájából alkotott egy másik hölgyet. Ebbe meg Ádám lett
szerelmes. S így élt az első emberpár példás boldog házias életet –
egyik erre, másik arra, százharmincz esztendőkig – a mikor a közös jó
barát, Gábriel angyal, megsokalva ezt a botrányt, ismét visszavezeté
Ádámot Hévához s összebékíté a házastársakat. Mind a kettő fátyolt
borított a multakra s éltek azontúl jámborul és kegyesen s lamentáltak
együtt a világ romlottsága fölött. – Így van ez az arab tudósok
irataiban megörökítve.

– Mintha csak az idén történt volna, jegyzé meg rá Dávid.

De még jobban hasonlított Eszter története Ahasvérrel a modern chronique
d’œuil de bœufhöz, a hogy maga Eszter királyné előadá. Milyen ravaszul
fonta be a szép zsidó leány a pogány királyt, hogy választotta el a régi
asszonyától s hogy buktatta meg a mindenható miniszterét. A francziák
darabot is irtak róla s mindjárt chansonettet a darabra:

  Dölyfös Hámán neve alatt
  Louvois úr szökik, szalad.
  Vásthi úrnő: a kegyvesztett,
  A ki trónra hozta Esztert,
  Senki sem más mint Montespán.
  Eszter lesz az úrnő eztán,
  A ki maga is királyvér.
  Azért vevé el Ahásvér.
  A zsidóknak üldözése:
  – Hugonották kergetése.
  Ahasvér alatt találjuk
  A mi erényes királyunk,
  Maintenon varázshatalma
  Lett a zsidó nép oltalma.
  Csak egy dolog, mi nem talál
  A hajdani legendánál.
  – A zsidók és jezsuiták
  Egymást meg nem károsítják.

A társaság cordialiter kaczagott e gúnyversre, mely a franczia
eredetiben lett felolvasva. – Giorgio elég naiv volt megkérdezni Eszter
személyesítőjétől, hogy miért nevezi a vers Maintenon asszonyt
királyvérnek? Megmagyarázták aztán neki, hogy Scarron poétának szép
felesége unokája D’Aubigné Agrippa marquisnak, a ki abban a hírben állt,
hogy Bourbon Antalnak, IV. Henrik király apjának volt a fia – balkézre.

Következett Abigail. No ettől a szép hölgytől csinos dolgokat hallott a
fejére olvastatni Dávid király, az a bizonyos látogatás a Faróni
pusztában. Hát hiszen Nábál felesége igen tisztességes czéllal jött ki
Dávidhoz, hogy kiengesztelje Dávid haragját a férje iránt. Ki is
engesztelte szépen. S e kibékülés után tizednapra a jámbor Nábál megtért
az Ábrahám kebelébe. Nagyon megtalálta valaki fűszerezni a borát. Hogy
Dávid egészen ártatlan ebben a dologban, annak legjobb bizonyítéka az,
hogy harmadnapra feleségül vette a gyászoló özvegyet.

– No no! Talán nem is így volt egészen! szabadkozék Dávid.

– Csak te ne mosd a kezedet! kiálta fel Beth Sába. Hát én velem hogyan
bántál? Hogy ölted meg a szegény Uriásomat?

– A mi igaz, az igaz. De százötven misét szolgáltattam a lelkéért.
Egyébiránt minden esetben ti vagytok a bűnösök, asszonyok; miért vagytok
olyan szépek. A mit én vétettem, azt én százötven zsoltárban
leénekeltem. De a ti zsoltáraitok, a szent Dávidné zsoltárai után
megnépesült a pokol országa.

Mindenki nevetett a szókimondó Dávidnékon és a mentegetőző Dávidon. Csak
az a csikós ott az asztal alsó végén maradt mogorva arczú.

Talán nem értette, mit beszélnek francziául? Ez volt a társalgás nyelve.

Jól értette azt Pelargus. Volt többször követségben is a versaillesi
udvarnál.

De a harag forrt a szivében, mikor ily csúfolkodást hallott a bibliai
történet fölött. A protestánsoknál a biblia szent könyv. S a zsoltár a
mindennapi vigasztalás.

– Ejh! Beszéljünk másról, mondá Dávid. Beszélj, Judit! Hogy bántál el
azzal a perzsa generálissal? Nem hiszem én, hogy az olyan imádkozva
történt volna, a hogy a te könyved írja. Három napot, három éjt
eltölteni a perzsa generális sátorában a legszebb özvegyasszonynak! És
aztán visszatérni Bethuliába a levágott fejjel s elhitetni az
atyafiakkal, hogy özvegyasszony maradtál! Ez megjárta a bethuliaiaknál,
de én Tamás vagyok benne, hogy egy perzsa ingyen adja oda a fejét.

Judit személyesítője aztán elmondá, hogy Holofernes gyönyörű férfialak
volt, szénfekete haja és szakálla gyöngyökkel átfűzve. Bizony
megcsókolta ezt a szép arczot Bethulia hölgye azelőtt is, azután is,
hogy a levágott feje a kezében maradt. Egyik kezével az üstökét tartá,
másikkal a szakállát. A szemeit úgy kellett egyenkint lecsókolni, hogy
álomra hunyjanak.

A regélő szépség orosz nő volt.

György azt vette észre, hogy a mesemondás alatt a szép Juditnak könny
gyűlik a szemébe s a hangja reszket.

Odasúgott a jobboldali szomszédnőjének:

– Igaz történetet beszél ez a dáma?

– Csitt! Bolond! Ne kérdezz ilyeneket, mert megfojtanak! Hisz azt a
magad csepp eszétül is kitalálhatod, hogy a mit most bibliai legendákul
hallasz, az mind az elmesélők életéből van véve.

– Eh! Ez szomorú história! sóhajta fel a vajda. A Streliczekre
emlékeztet! Hol az a bor? Éljenek a kik élni tudnak! Bolond, a ki
meghal. Vidámabb történetet halljunk. – Nos, szép hugomasszony,
Koleikháb! Hát hogy volt az a tète a tète a szép zsidófiuval, a
Józseffel? Igazán ott hagyta a köpönyegét s maga elmenekült?

A felszólított hölgy mérgesen ütötte a kését az asztalba.

– Ez igazán infámia, a mit Mózes elkövetett egy asszonysággal szemben. A
legnagyobb indiscretio. Sub titulo ó testamentom, feltárni egy
úrhölgynek a boudoirtitkait. S bár mondaná el az egészet úgy, a hogy
van. – De elhallgatá a javát. Csak azért, hogy a kedvencz Józsefkéjét
úgy dicsérhesse fel, mint egy jámbor, istenfélő ifjút. Hát az a fatális
eset az elszakított köpönyeggel csakugyan megesett. De az én rabszolgám
nem azért futott el, mivel erényes volt, hanem azért, mert szerelmes
volt a szép szomszédnőbe.

Minden szem egyszerre György felé fordult.

– Ah! Igaz volna ez? hangzott több oldalról a gúnyos csodálkozás szava.
Abrekh! Így van a dolog?

Abrekh egész zavarba jött és elpirult arczczal tekintett Zsuzsannára, a
ki viszont hallgatag diadalérzettel süté le szemeit.

– Nézzétek! szólt nevetve Koleikháb, hogy elvörösödik még most is! De
halljátok tovább. Én nagy lármát csaptam s ráfogtam a makacs
rabszolgára, hogy merényletet követett el a női erényem ellen. Erre az
öreg is előjött s kérdezte, hogy mi baj? Én elmondtam neki nagy sírás
között a mesét s bizonyítottam a köpönyeggel, az el volt szakadva. Az
öreg méregbe jött és fenyegetőzött. De ekkor nagy bajomra odaszaladt a
kis fiunk, a ki ott leskelődött a boudoirban s az inasnak fogta pártját.
– «Ne hidd papa, a mit a mama beszél. Nem a Jóska akarta a mama képét
megharapni! Látod, hogy hátul van a köpönyege elszakítva, a hogy
húzták!» – A kis locskának a szavára Putifár úr kiengesztelődött.
Visszaadta a Józsefnek a köpönyegét s megdicsérte, hogy jó fiú. Nekem
pedig azt mondta, hogy nem kell mindjárt mindenért a biróhoz menni. S
ezzel a dolog abban maradt. Dehogy vetették ezért tömlöczbe a Józsefet.
Látszik, hogy Mózes nem ismeri az egyiptomi szokásokat. Hanem ez esetből
nagy pletyka lett a városban, egész Memphis arról beszélt s sok
papyruslevelet tele írtak vele. Én aztán egy délután meghívtam magamhoz
ozsonnára a memphisi asszonyságokat, a kik legtöbbet gúnyolódtak velem,
s mikor épen hámozták a narancsot, akkor behivattam a Józsefet az
étterembe. Hát erre valamennyi hölgy úgy elbámult az én Józsefem
szépségén, hogy mindannyi belevágott a késsel a kezébe. Nos, hát ki nem
vágott a hölgyek közül a kezébe?

E szóval Koleikháb pajkos nevetéssel csípett bele Abrekh piros
orczájába.

– Nos. Hát nem a legszebb fiu a világon az én Józsefem?

S oda fordította eléje az arczát, a szemébe nevetve dévajul.

– Koleikháb asszony! Ez ellen tiltakozom! szólalt meg Zsuzsanna. Ez az
én Abrekhem.

S maga felé fordította György fejét, erővel.

– No hát nem az én Abrekhem vagy?

Igy versengtek az egyptomi hölgyek a fiatal rabszolga fölött.

– De hát minek neked az Abrekh? felelt Koleikháb, gömbölyű barna karját
az ifju nyaka körül fűzve. Hiszen te Zsuzsanna vagy.

– Igen is, az vagyok.

– Az erényes Zsuzsanna! A kit csak látni szabad, de hozzá nyúlni nem.
Van neked férjed. Joakimod, a ki nagykövet Ninivében. Te rólad meg van
írva Zsuzsanna könyvében, hogy te vagy az erény mintaképe. Dániel
próféta mondta ki rólad itéletalakban.

– Zsuzsanna könyve apocryph!

– Talán nem is úgy volt, a hogy ott le van irva.

– Nem hát.

A vajda igazságot tett a két perlekedő asszony között, a kik kölcsönösen
óvták a tenyereikkel Abrekh arczát, nehogy a másik megcsókolhassa.

– Ördögöcskéim! Tartsunk rendet. Most mindjárt azt mondom, a mit bölcs
Salamon, hogy ha két asszony vitat egy fiút, akkor azt kétfelé kell
vágni.

– Bölcsebbet mondok én! feleselt Koleikháb. Én rólam azt írják, hogy
engem megvetett az ifjú, a kit szerettem! de Zsuzsannáról meg azt
jegyezték fel, hogy ő volt ártatlan az ifju szerelmétől, a kivel
vádolták. Vallja be Zsuzsanna az igazat, akkor én lemondok és átengedem
neki Abrekht.

– No hát bevallom, mondá Zsuzsanna, neki hevült arczczal.

– Ezt hallgassuk! kiáltozák az asztaltársak. Ez derék lesz!
Meghazudtolja maga az erényes Zsuzsanna Dániel prófétát!

A szép hölgy oda nézett Györgyre azokkal a zöld tüzű sötét szemeivel s
megszorítá a kezét titokban s aztán rákezdte, könnyelműen odadülve az
asztalra.

– Hiszen ha elolvastátok az apocryph könyvet Zsuzsannáról, magatoktól is
rájöhettetek a valóságra. Joakimnak van egy kertje Babylonban, a hol a
fogságra vitt zsidók gyűléseiket tartják. Mindenki odamehet. S mikor
eltávoznak, senki sem számlálja meg, hogy mind kijöttek-e a kertből. A
sűrű bokrok között akárki ott maradhat elrejtőzve. A kert közepén van
egy vízmedencze. A férfiak eltávozta után oda jön a ház asszonya,
Zsuzsanna; nagyon okosan teszi, hogy két szolgálóval kisérteti magát.
Védik és vigyáznak reá. Ott azonban eszébe jut, hogy a házban feledte a
szappant. Azzal visszaküldi mind a két szolgálót, hogy hozzák el a
szappant. Miért küldte el mind a két cselédet? Nem hozhatta volna el
egyik is a szappant, s a másik ott maradt volna! Miért parancsolta
nekik, hogy zárják be a kertajtót? Miért nem várta meg, míg visszatérnek
a szappannal a szolgálók? Miért nem jöttek többet vissza a szolgálók?
Azért, mert ott volt Abrekh! S a két leskelődő vén biró igazat mondott.
Meglesték a szerelmi találkozót. Meg is fogták ők Abrekhet, de az erős
legény volt: leöklözte mind a kettőt s maga szépen elmenekült. A birák
bevádolták s elitélték Zsuzsannát. Ámde közbejött Dániel. Dániel az
assyriai király kedvencze, Abrekhnek hű czimborája. Ez megapellálja a
birák itéletét saját magához. Azt kérdi a két véntől, milyen fa volt az,
a melynek árnyékában e találkozáson Zsuzsannát meglepték? Egyik azt
mondja, hársfa volt, a másik, hogy cserfa volt. Ezért az ellentmondásért
elitéli Dániel a két öreg assessort s ártatlanná teszi Zsuzsannát! Hát
nézték is azok akkor a fákon a leveleket! Miért nem kérdezte Dániel azt
a biráktól, hogy milyen volt az a fiatal ember, a kivel Zsuzsanna
találkozott? azt majd egyformán írták volna le. De ettől bölcsen
tartózkodott, s a falevelek miatt a vádlókat verette agyon! Nekem pedig
meghagyta az erényes hirnevet és az Abrekhemet.

– Éljenek a Dániel próféták! ujjongott az egész társaság.

A Szent István torony öreg harangja zúgta az éjfélt.

A csikós két könyökére támasztva az állát, hallgatott és bámult, mint
egy orvos a gyanuba vett beteget, a ki a baját titkolja, olyan fürkésző
figyelemmel nézte Györgyöt.

Milyen zavarban van a fiú, midőn így vetélkednek érte a szép tündérnők!
A fiatal szív még fél az örömtől. Nem akar hinni a boldogságban, nem
ismeri az erejét. Fél, hogy a pillangószárnyait elégeti abban a
lángörvényben. És mégis vágyik utána. Úgy látja közelíteni maga felé az
asszony szerelmét, mint a szél-arát, mint a forgatagot, mely magával
akarja sodorni s felemeli az égbe. Nem akarja elhinni, hogy a paradicsom
kapuja meg van nyitva előtte, tele ismeretlen üdvösséggel, megölő
gyönyörrel. Szégyenkedik. Gyermeknek érzi magát…

Hiszen még az is volt. Félig angyal. Szárnyai vannak.

Pelargus öklében behorpadt az ezüst pohár, a mint elnézte, hogy tépik ki
ezeket az angyalszárnyakat belőle, s tanítják idejekorán embernek lenni!

A hierodulok apró poharakat hoztak, s azokat megtölték fonott üvegekből
azzal a bűverejű római liqueurrel, a mit a bacchanál végén szoktak inni.

Zsuzsanna leszürcsölte Abrekh színig töltött poharáról a színét, piros
nyelvével megnyalva utána a száját, mint egy szép panthera s így nyújtá
azt Abrekhnek. Saját kezével tölté a szájába.

Koleikháb is megkinálta a maga poharából, melyet elébb maga megizlelt,
de Zsuzsanna nem engedte azt Abrekhnek elfogadni; betakarta a tenyerével
a száját.

Ezen aztán Koleikháb felfortyant.

– No hát madame Zsuzsanna, ha ön így exegetálja az apocryph-könyvet,
akkor ön az egész hetairiát csúfúl rászedte eddig. Ön ez ideig a
hypocrisisben[62] azt a Zsuzsánnát játszotta a hetairia[63] előtt, a kit
az apocryph leír: a Dániel ártatlan védenczét, a Joakim hűséges
hitvesét. Emlékezünk a legutóbbi theatrumra, mikor az Abrekh innen a
nézőtérről poharakkal hajigálta meg a két incselkedő birót. Most már
értjük a synaphæiat.[64] Csakhogy Abrekhnek akkor nem itt a nézőtéren,
hanem odafenn a szinpadon van a helye: Zsuzsanna karjai között.

– Úgy van! úgy van! Kiáltozának mindannyian a convivák. Végül az archon
(a vajda) kimondá az egyhangú itéletet.

– Miután Zsuzsanna maga beismerte és felfedezte a mysterionát, tartozik
azt symbolicussá tenni.

(Az asphaleia saját jargonjában keverve volt a sok görög műszó, a
latinnal és héberrel. Az ujoncz, az idegen nem értette azt meg. A csikós
fülelhetett rá! Ámde a régi kuruczok a debreczeni collegiumot nem hiába
járták: ott megtanultak görögül, zsidóul. Pelargus mindent megértett.)

– Mit szólsz Abrekh? kérdezé Zsuzsanna, szemeinek egész bűvsugárzatával
tekintve annak a szemeibe.

Az ifju már nem volt ezen a világon: ott járt valahol a hetedik égben. A
szót nem hallotta, a szemeket nem látta már, csak a tüzét érezte mind a
kettőnek.

De megzavarta ez elyseumi jelenetet egy goromba hang.

A csikós felugrott a székéről s az öklével az asztalra vágva, közbe
dörgött goromba borizű hangon, a milyenen ittas emberek hőrögetnek.

– No de már urak, asszonyságok! Köszönöm a vacsorát! Engem ide nem azért
hívtak, hogy én itt nézzem, hogy csókolódik más, hanem, hogy én kapjam
meg a szép asszony csókját. Én a jussomat nem hagyom.

Delila belekapaszkodott a karjába s el akarta csitítani.

– Majd azután, Sámson!

– Deh! Eb ura a fakó! Ha én Sámson vagyok, előttem a Herko Páter sem
őgyeleg. Ha én egyszer bort iszom, akkor az a szóm, hogy «ki a legény a
csárdában!» Én a szép asszony csókját nem hagyom holnapra. Én nem nyalom
a mézet üvegen keresztül.

Erre többen is kezdték neki magyarázni:

– Ezt elébb meg kell szolgálni! Elébb a fogadást kell megnyerni. A
viadalban a győztesé a szép asszony csókja.

– No hát jöjjön az a filiszteus, a ki meg akar szúrni karddal, ha én a
botomat a markomba fogtam! Lássuk, hogy ki a legény a gáton.

Wammana szólalt fel.

– Nagyon jól van! Legyen egy scénában egyesítve mind a két dráma.
Egyszerre a szinpadon Sámson és Delila, meg a filisztinek, és Zsuzsanna
Abrekhel.

– Bravó! Chaire! kiáltá az asztaltársaság. Zsuzsanna tapsolt. Koleikháb
pedig irigyen és fogait összecsikorgatva, rikácsolt közbe: «dæmoni
gondolat! az aphrodisis és hæmothypos[65] egyesítve! A Messalinák, a
Poppæák, a Zoémiások nem találtak ki ilyen orgiát.»

Csak azt sajnálja, hogy nem ő a mima ebben a pokolparadicsomi drámában.

– Menjetek fel a színpadra! parancsolt a vajda.

Erre felálltak az asztal mellől a pantomimia szereplői. A hölgyek
vezették a férfiakat: ők ismerték a járást a Bafomet-templom titkos
folyosóin. Elől ment Zsuzsanna Abrekhel, utánuk Delila Sámsonnal.

Egy szűk márvány csigalépcső vezetett fel a folyosótól az orgonához.

A színpad a karzat mellvédjéig volt felemelve, a két szélső oszlop köze
öltöző-kabinokat rejtett. A háttérben volt az orgona, fényes sípjaival,
aranyozott arabeszkjeivel és macskafejű szárnyas angyalkákkal.

A jobb oldalán a színpadnak volt Delila pompás keleti sátora tigrislábú
kerevetével, tigrisirhával letakarva, czifra füstölő árasztott kábító
ámbra-illatot. A bal oldalon volt a hagyományos hársfa és cserfa (ott
volt mind a kettő), közöttük a márványmedencze, mely fölé egy faragott
nympha tartott két felemelt kezében titoktartó fátyolt.

A két hölgy betuszkolta Györgyöt az öltözőbe, a hol az Abrekh jelmeze el
volt számára készítve. A csikóssal egy perczig sem hagyták egyedül
találkozni. Visszatérett Delila utasítást adott Sámsonnak, hogy hol
találja costumejét: az orgona mögött s azzal elfutott az öltözőbe.

Pelargus, az orgona mögé lépve, körültekintett. A hogy előre tudta: az
orgona mögött volt az a nagy gömbölyű ablak, mely a Bafomet-templom
hátulján a bástyára szolgál.

Ezt az ablakot felnyitá s kinézett rajta. Onnan a bástyáig öt ölnyi
lehet a mélység.

Azt épen végig éri a pányva. Ott van átkötve a derekán; ez a
csikós-jelmez kiegészítő része. Annak az egyik végét megkötötte az ablak
keresztfájához.




XVII. FEJEZET.  A MYSTERION.

Ezalatt az asztalnál maradt társaság dalra kezdett. Pajkos franczia
madrigál volt. Dicsőítése a női hűtlenségnek. A refrainek után
felsivított a női kaczagás hangja, keverve a férfihang hahotájával.

Egyszerre csak a torkába szakadt mindenkinek a nevetés. A gyertyák,
fáklyák egy percz alatt elsötétültek, minden láng lefelé lobogott. Sötét
lett.

Néhány hölgy keresztet vetett magára, s itt-ott egy «Jézus Mária»
hangzott el.

Csak a nagymester nem ijedezett.

– Hahaha! Ne rémüljetek meg! Nem a Malach Hamovesh angyal jelent meg.
Valaki kinyitotta a hátulsó ablakot.

Percz mulva ismét világos lett, a gyertyák vígan lobogtak. Az ablak
ismét be volt téve.

A világossággal aztán a dévaj kedv is visszatért s tovább énekelték a
madrigalt.

– No most csend! Ott jön Delila.

A legelső alak volt a kanaháni hölgy, a ki a karzaton megjelent. Korhű
jelmez volt rajta, a minőt a palæstinai nők viselnek. Földön huzott
hosszú kantus, sárga és vörös csíkos gyapjuszövetből, melybe arany és
ezüst madarak voltak hímezve, azt egy tarka öv szorította át a derekán,
s egy másik öv lazán volt keresztül vetve a tomporain, patyolat ingujj
omlott alá a válláról, tíz sor kláris, s ugyanannyi ezüst pénzfűzér
takarta a keblét, a feje fehér turbánalakú tekercscsel volt
körülcsavarva. S ugyanannak a könnyű egyptomi szövetnek a végei át
voltak kötve az álla alatt s körülcsavarva a nyakán; az egész nőből nem
látszott ki más a sok gunya közül, mint az a keleti barna arcz, nagy
fekete szemeivel, vérpiros ajkaival. Aztán meg egy, a turbántekercs alul
árulóan kihagyott fekete hajfonadék, mely térdig kigyózik alá.

A csábító Delila teljes fegyverzetében.

De talán épen az a csábító benne: megtalálni e sok titokőrző gunya
között a tündért? A kanaháni hölgyek kantusa nem volt varrva, csak
szalagokkal összekötve.

Kezében egy hárfa-alakú háromszögletű lant volt: annak a húrjait elkezdé
pengetni, lanyhán végig dűlve a kereveten s teljes fuvolacsengésű hangon
egy dalt énekelt hozzá, mely valóban a világ nyelvét képviselte, olyan
érthető, mint a csalogány dala: valami assyr szerelmes románczot.
(Delila szerepét Io Abulfeda herczegnő játszotta: ott a hol ő felnőtt,
még ismerték a mór és kanaáni dalokat.) Ilyen szerelmes dalt csak a
madaraktól lehet eltanulni.

A dalra előjön Sámson. Igen egyszerű jelmezt visel. Fehér gyapjú
zubbonyt, vörös szegélylyel, melynek a szélein körül aggatott arany és
ezüst pléhdarabok csüggnek, csillag, félhold és háromszög alakban,
lábain fatalpú bocskorok, vállán oroszlánbőr keresztűl vetve, mely
sörényes fejével a mellét takarja, izmos karjai és vállai mezetlenek,
haja úgy van, a hogy volt: szirony közé fűzve. Sámson és hortobágyi
csikós egyforma hajfonást viseltek. Minden fegyverzete az egyetlen ólmos
bot.

Delila odacsalogatja őt maga mellé a kerevetre. Kezdődik az érdekes
jelenet, a hol Sámson és Delila egymás titkait fürkészik. Mindegyik nagy
árt szab a maga titkáért.

Delila leereszti a sátor függönyét: árnyékban maradnak.

Ekkor a tulsó oldalán a karzatnak előjön Zsuzsanna.

A mint megjelenik, nem lehet mást látni, csak őt.

Tündéralakját leplezi egy fátyolköntös, abból a «daccamuszlin»-ból,
melyet ha a harmatos pázsitra terítenek, nem látszik meg a fűvön. Még
csábítóbb, mintha semmit se viselne.

Félénk mozdulatait meghazudtolja keblének nyugtalan pihegése, melyet fél
kezével iparkodik visszafojtani. Mutató ujját ajka előtt tartja, mintha
a fáknak, virágoknak hallgatást intene.

A vízmedencze márvány lépcsőjét érintik rózsaszínű lábujjai.

Összerázkódik.

Meglátta saját alakját a sötét víztükörben, s egyszerre mind a két
kezével előre húzza hosszú dús leomló hajzatát, s azzal, mint egy
tündérpalásttal, betakarja magát.

A «hársfa» lombjai körül egy tolvaj napkarika odavetődik az arczára.
Felemelt tenyérrel védi magát ellene nagy szemérmesen.

Közbe jön egy improvisált jelenet, a mely nem lehetett betanulva. Az
ódon épület gerendái között éjjeli pávaszempillangók tanyáznak. Egyike e
gyönyörű phalænáknak körülrepkedi a fénylő hölgyalakot s nagy küzdelem
támad kettőjük között. Zsuzsanna kergeti két kezével a vakmerő szárnyas
udvarlót, minden mozdulatával új csábalakot öltve, míg utoljára a nagy
fénytől elvakult pillangó beleakad a hajzatába. Akkor aztán elfogja azt,
s kegyetlen diadallal veszi a két kezébe. Kitépje a szárnyait? Meg
elmosolyodik. Hisz nem büntetésre méltó az, a ki a szép hölgyet világító
bálványnak nézte.

– Hess! Eredj a nénédhez, súgja a lepkének s áthajítja azt Delila
sátorába.

A pávaszem pillangónak is Ió a neve.

Most megjelenik a negyedik alakja is a mysterionnak.

Elősettenkedik a myrtus-bokrok közül Abrekh: az ifju szerelmes.

A hires tarka köntös van rajta, melyért a bátyjai olyan nagyon
irigykedének rá; kezein, lábain kösöntyűk, a fején arany abroncs, mely
fehér főkötőformát szorít a homlokához. Vállán az a kurta, hagyományos
köpeny, mely olyan könnyen elszakad, ha czibálják.

Egész arcza megdicsőülést fejez ki.

Halkan lopózik oda bálványozott hölgye mögé s félénken, tétovázva egy
csókot lop annak vállára.

Zsuzsanna kéjes ijedtséggel fordul vissza felé.

Arra a bünös oda omlik a lábaihoz, kérve, hogy ölje meg vakmerőségeért.

Zsuzsánna int neki, hogy hallgasson. S két szájat egyszerre
elhallgattatni: annak igen egyszerű módja van.

Ez volt az első csók. A néma, a halálra itélt csók. A melynek ott kell
meghalni, a hol megszületett.

Csakhogy ez a halott nem engedi magát eltemetni.

Dicsekedni akar a boldogságával. A csókot a hang teszi csókká.

A hölgy ijedten inti, feddi, szidja.

Az ifjú ráfogja a fülemülére, hogy az csattogott.

Hiába! már meghallották s oda lenn a néző közönség egész csók-chorussal
visszhangozik reá.

Sámson félre hárítja a sátor függönyét, kémlelve.

– A fülemülék csattognak: suttogja Delila. Hát te mit ügyelsz most a
csalogányokra, mikor én vagyok melletted?

És a csók az a csodaszörny, a mi önmagát teremti: egyből születik száz.

Az indulat őrjöngéssé magasul, a lélek egészen testté lesz: gondolat
nincs többé, csak érzés. Emlékezet, büszkeség, félelem, minden
elenyészik, oltárlépcső, vérpad zsámolya, megölt vetélytárs ravatala
mind elég jó az elszabadult chimærának. Utoljára is chimæra az egész.

És mégis ragályos.

A mysterion szerint az következett volna, hogy Sámson elárulja
legyőzhetlen erejének titkát. Akkor aztán jön a végzetes olló, mely a
hatalmas hajfürtöket lenyirja. Csakhogy ezért Delila áldozatokat hoz.
Már tudniillik az a kanaánbeli csábhölgy. Hanem az asphaleia Delilája
önző volt. Ő a mint tapasztalá, hogy Sámson kitalálja a titkát, nem
játszotta végig a szerepét, hanem mielőtt a Sámsonjának a hajfürteit
levágta volna, elkiáltá magát:

– Vigyázz, Sámson! rajtad a filiszteusok!

E jelkiáltásra előlépett a nászsátor mögül a filiszteus.

Wammána, meztelen karddal a kezében.

Sámson félrelökte Delilát s előjött a sátorból, marokra fogva ólmos
fütykösét. Csakhogy a haja nem volt levágva, mint annak a másik
Sámsonnak. Nem veszté ott az erejét az asszonynál.

– Állok elédbe!

Zsuzsanna mind a két karjával ölelve tartá Abrekhet, szive ott dobogott
annak a szivén.

Sámson háttal fordult feléjük.

Kezdődött az egyenlőtlen viadal. Egyiknél bot, a másiknál kard.

És annak, a kinél a bot van, nem szabad visszaütni.

Abrekh, még a varázslat mámorában is észrevette a gonosz játékot.

– Annak a kardnak hegye van! kiáltá hangosan.

– Mi gondod neked most a kard hegyére? suttogá Zsuzsanna. Az én szemembe
nézz! ott a te halálod!

De Abrekh mindenképen kiszabadítá a fejét az ölelő karok közül, hogy a
viaskodást lássa.

S egyszerre valami fagyos dermenet állta el minden idegét.

Látta már, hogy mit akarnak tenni ezzel a csikóssal.

Szembeállítják a leggyakorlottabb spadassinnal. Azzal a mestervivóval, a
ki vágtató paripa hátáról kettős döféssel bele talál a szerecsenfő
szemeibe egy villámpercz alatt.

Most érté már, hogy mi jelentése van ennek a szónak:

«Van már korax!»

A kimult vak Sámson helyébe új kapuőrt kell helyezni. Másik vak Sámsont.

Miért épen ezt? Ezt a rokonszenves alakot, a kihez ő kimagyarázhatlan
rokonszenvet érez? A kinek testi erejét, lelki nyugalmát bámulja,
irigyli? Miért szemelték ezt ki, hogy megnyomorítsák?

De ez az ember hatalmasan védi magát. Mintha csak ő maga is mester volna
a kardvivásban: remekül tudja magától elhárítani a karddöféseket.

Ismeri ez a regulát! A fejszúrásnál nem hátra kell kapni a fejét, hanem
egyszerre alásunyni, mintha a nyakcsigáját szegte volna.

Wammána kardja már kétszer döfött el a semmibe a Sámson feje fölött.

Abrekh borzadozott, mintha a láz törné.

– Ne reszkess te kölyök! suttogá Zsuzsanna, ha azt nem akarod, hogy
megfojtsalak! Ne nézz oda! Ne mereszgesd a szemeidet!

S egyik szemét a másik után tapasztá le csókjaival.

Sámson vette észre már a gonosz szándékot.

– Hohó! uracskám! Te a szememet akarod kiszúrni? Abból semmi sem lesz.

S nevető arczczal védte magát a megújított támadások ellen.

Abrekh vonaglott az ölelő hölgy karjai között.

Erre Zsuzsanna egyet fordított rajta, úgy hogy Abrekh jutott háttal a
viaskodók felé, ő pedig szemközt látta a jelenetet. A szerelem és a
vérszomj kéjét szívhatta egyszerre.

A bottal védekező Sámson egyre tért veszített a folyvást fortélyosabban
támadó ellenféllel szemben: Abrekh már közeledni hallá a lábdobogását.
Ha megbotlik a vízmedencze párkányában, akkor el van veszve.

Egyszerre eltaszítá magától a szerelmes asszonynak a fejét, a ki őt
forró csókjával akarta megnémítani, s teljes erejével elkiáltá magát:

«Magyar! Üsd!»

Erre a szóra a csikós egyszerre kinyujtá azt a hosszú karját, s a bot
ólmos vége, mint az istennyila, úgy csapott le Wammána fejére: lehetett
hallani a csontnak a recsegését.

Wammána egyszerre eldobta a kezéből a spádát. Egy perczig a halál
vigyorgására torzult el az arcza. Úgy volt, mint a ki egy véletlen tréfa
fölött nevet: azután megfordult a sarkán, a két kezével felkapkodva a
levegőbe, mint a ki táncznak indult, s azzal hanyatt vágta magát a
színpadon, a fején kapott sebből kiszökelt a vér s odahullott Delila
arczába, a ki ájultan rogyott le a kerevet mellé.

Ekkor Zsuzsanna hevesen taszítá el magától Abrekhet, s felszökve az ifjú
öléből, kétségbeesett sikoltással rohant oda Wammanához, önfeledten
kiáltva:

«Jacintóm! Szerelmem!»

S megragadta annak a fejét és csókolta az ajkait, hosszú lengő haja
beteríté – a holt testét.

Az ifjú meg volt zsibbadva testben, lélekben.

Az ő szerelmese volt Wammána! Ez a tündér! Ez az istennő szeretője volt
az ő mesterének.

Akár csak az ő fejére csaptak volna azzal a nehéz buzogánynyal. –
Elkezdett sirni.

Sámson odaugrott hozzá s felrántotta őt fektéből.

– Herczeg! kiálta rá francziául. – Menekülj innen! Itt gyilkosaid
vannak. – Te Rákóczy Ferencz fia vagy: Erdély nagyfejedelmeé. – Én
küldelek apádhoz. – Nevem: Pelargus. – Vezér voltam apád alatt. – Ott az
ablak. – Egy kötél van rákötve. Azon megmenekülhetsz. Fuss a karámhoz. –
Ott bajtársaim fogadnak. – Visznek hazádba, a hol várnak rád. – Én itt
maradok és védem a feljárást, hogy ezek itt ne üldözhessenek. – Fuss
innen! – Ez a pokol!

György futni készült, de egy perczre megállt.

– Mért nem sietsz? kiálta rá Pelargus.

– Nekem nem szabad elfutnom, mert holnap reggel találkozásom van
élethalál viadalra marchese di San Carloval.

– Szerencsétlen! Az a te testvérbátyád! Egymást akarjátok megölni! – S
ezért az asszonyért itt?

György futott már. Az ablak csörömpölt, a mint kivágta.

A hideg szél befújt az ablakon s lenyomta a szövétnekek lángját.

A Sámson pedig megragadta annak az asszonynak azt a szép hosszú haját s
annál fogva felkapva a levegőbe, keresztül hajította azt a karzat
mellvédén a hívei közé.

Azzal odaállt a csigalépcső bejárata elé.

– És most jöjjetek, Sisera hadai! a hányan vagytok s próbáljatok ide
felhatolni.




XVIII. FEJEZET.  EGYÜTT A KOPONYÁKKAL.

György szerencsésen lejutott a gömbölyű ablakból a pányva-kötélen a
bástyára.

Csak egy gondolatja volt: az, hogy most futnia kell innen.

Minő utat czikázott végig a lelke néhány percz alatt.

A mámorító csókok! – Aztán a borzalom, hogy egy embert megvakítanak a
szeme láttára! – «Üsd, magyar!» A mesterét agyonüti az idegen ember! – A
bálványistennője átalakul egyszerre egy undok hetærává! – Te Rákóczy
Ferencz fia vagy! – A kit meg akartál ölni, az a bátyád! – Fuss innen! –
Az apádhoz! A fejedelemhez!

Egészen meg volt kábulva.

Hova fusson?

Rejtélyes megszabadítója azt mondta neki: fuss a karámhoz, a méneshez!

De merre van ez a karám? Hogy találjon ki a városból? Bécs város nagy
erdő!

S azonfölül be van kerítve sánczokkal. Épen ott állt egynek a szélén.
Nyaktöréssel jár a leugrás. S az árok tulsó oldalán is fal van. Arra meg
nem lehet felmászni.

«Halt! wer da!» rivallt rá a bástyán járó őr.

Ez a kiáltás felrázta kábulatából. Lefutott a bástyára vezető lépcsőn.
Onnan aztán, hátra sem tekintve, berohant a szűk utczába.

Bécs város még akkor olajlámpásokkal volt világítva, azok is nagy
távolokban pislogtak. Tisztességes éjjeljáró ember lámpást vitetett maga
előtt s jámbor családapák a zsebükben hordták a rézfödelű kézi lámpát,
melylyel maguknak haza világítottak.

Györgynek a fejét a valóban átélt viziókon kívül még az a philtra is
kábítá, melyet utoljára megitattak vele. Azt képzelte, hogy minden utcza
olyan szűk, hogy hol az egyik, hol a másik oldalába ütődik a tenyerével.

«Hát nem akar ennek a «hunczfut utczának» vége szakadni?»[66]

Azután meg azt vették fel az utczák, hogy felfelé emelkedtek, mintha az
égbe akarnának hágni.

«Átkozott «Kaczensteg»! Mikor jutok már fel a tetejére?»

Azt képzelte, hogy futnak utána, s kiabálják mindenfelől: «fogjátok el!»

A mint aztán egy tágas utczába kijutott, egyszerre csak egy szörnyalak
állta el az útját. Óriás volt: legalább is másfél öles. A dereka kigyó,
a fején vas sisak, a két kezében pőröly és vas patkó.

Ez a meseszörny volt a «Radelsäule». Még akkor Bécs utczáin, a hol egy
kovácsműhely volt, azt a gyalogjáró közepére kiállított tölgyfaoszlop
jelezte, ellátva a mesterség jelvényeivel.

György dühbe jött e szörnyeteg látására s a mámor bátorságával neki
rohant és átnyalábolta. Földhöz akarta vágni. Az lett belőle, hogy maga
esett össze a kovácsoszlop előtt s ott elnyomta az álom. Álmodott
rémségeseket, a kövön fekve.

Arra ébredt fel, hogy a föld rázkódott alatta s pokoli zsivaj hangzott a
fülébe.

A mint felnyitá a szemeit, a rémálom folytatását látta maga előtt.

Egy nehéz vasas szekér jött feléje az utczán: ökrök vontatták. Attól
rázkódott a kövezet.

Az a szekér tetézve volt megrakva csontokkal. Kéz és lábszárak, vázak,
legfeljül a koponyák.

S ezen a csonthalmazon ült egy csoport ember, a mennyi csak ráfért,
őrületes öltözetekben: férfiak, fejükön tarajos főkötőkkel, palást
helyett felöltött selyem szoknyákban, némelyiken olyan ing volt, a
melyik nagyon hasonlított holmi szemfödélhez: csakhogy csupa rongy volt.

Többen pedig a kocsi mellett kullogtak, szurokfáklyával a kezükben. Ha
egy-egy koponya leesett a szekérről, azt elfogták gurultában: «Hohó,
Bruder Beinmann! ne szökj el!» s visszadobták a szekérre.

Egy nagy csobolyó volt velük: az kézről kézre járt; az akonájárul ittak.

És aztán dalolták hozzá, rikácsoló chorusban a népszerű bécsi nótát:

  «Egy napi jó kedv:
      Végy fürdőt
  Egy heti jó kedv:
      Bortömlőt
  Egy havi jó kedv:
      Disznót ölj.
  Egy évi jó kedv:
      Megnősülj![67]

Ez pedig nem volt káprázat, hanem egy nagyon egyszerű intézmény. A Szent
István templom katakombáiból, minthogy már nagyon megteltek,
takarították ki a legrégibb lakókat, hogy az újaknak helyet szorítsanak.
Ezeket a depossedáltakat aztán a városon kívül elsirolták egy nagy közös
sírgödörbe. Azok az éneklő legények a sirásók voltak. Bizonyára nem
tartoztak a társadalom felsőbb osztályaihoz, sőt fel lehet tenni, hogy
nagyon elzüllött ficzkók voltak.

Ezt a szállítmányt csak éjjel lehetett a városon keresztül vinni, a
mikor rendes polgárember nem járt az utczán.

A mi a halotti köntösökből, szemfödelekből még épen megmaradt, ez a
sirásók osztályául jutott. Némelyik jól járt, a kinek aranycsipkés
főkötő maradt a markában. A koponyának nincs már arra szüksége.

Egyik legény észrevette a földön fekvő alakot.

– Nené. Itt is van még egy! No gyere pajtás: téged is elviszünk a
temetőbe.

György kábultan bámult a világba.

– Temetőbe? hebegé. – Valami ösztönszerű sugallat támadt az agyában. Az
bizony nagyon jó lesz. Vigyetek a temetőbe.

Annyit sejtett, hogy a temető kívül van a városon, s hogy ő neki nagyon
jó lesz az valamire, ha a városból kijuthat.

A legények kaptak a tréfán s feltették az ifjut a szekérre.

Furcsa maskara volt. A bibliai József tarka jelmezében. Valami
részvényesnek nézték a mult esteli proczessióból, a kinek nagyon meg
talált használni a mulatság.

A vén kocsis, a ki az ökröket vezette, megszánta, hogy olyan nagyon
didereg s megkinálta a butykosából.

Régi gyógymód mámor ellen az alkohol.

Attól a korty pálinkától félig-meddig eszére tért.

– Hová megy ez a szekér? kérdezé az ökörhajtótól.

– Ki a temetőbe.

– Hisz a bástyakapu be van zárva.

– Kinyitják ennek a szekérnek.

– Akkor én is megyek.

– Hol lakol úrfi?

– Ha én azt tudnám?

– Hát hova akarsz menni?

– Megállj csak! A Bärenhaushoz. – Nem. Nem. – A karámhoz.

– Mi az a karám?

– A hol a vad lovak vannak.

Ezen aztán az egész társaság röhögött.

Vad lovak! Bécsben! «Der meint die Heupferde!»[68]

– Hát hogy híják a tátit? kiáltotta fülébe az a legény, ki a földről
fölszedte. – Azt nem kérdem, hogy téged hogy hínak? mert azt nem tudod.

György megerőtette az eszét. Hogy is hívják az ő apját? Giunchi gróf? Az
nagyon régen volt. – Marchese di San Christina? – Az is elmult már.
Igazat kell mondani becsületes emberek között, s ezek bizonyára
becsületes emberek.

– Az én apám Rákóczy Ferencz…

Erre a névre általános «hujjahó» ordítás támadt a legénység között.

– Rákóczy Ferencznek a fia? Hisz akkor te egy princz vagy? Héj
Sündfegerek! Dallingerek.[69] Kezet-lábat csókoljatok a princznek!
Megkerült a Rákóczy Ferencznek a fia.

A lármás bohó had majd szétszedte furcsa hódolatával az ifju embert.
Alig tudott szóhoz jutni bámultából.

– Hát ismered te az én apámat? kérdé hebegve a mostkerült pajtástól.

– Hogy ismerem-e? Hisz mindennap látom azzal a két kukucsálómmal. Az a
Malach! A király.

– Miféle király?

– Hát mind a húsz nemzetnek a királya.

Azzal gyorsan elhadarta neki mind a húsz nemzet nevét. Soha sem hallott
azok közül egyet is említeni valaha.

– És te micsoda nemzethez tartozol? kérdé György.

– Én Kammesierer vagyok. Diákul is tudok. Vinus, vina, vinum! Vinum est
divinum! Deo gratias! Rogo humillime. Det mihi elemosinam. Nec parentem,
nec marentem habeo: solummodo unum fratrem, sed est etiam puella. – Hát
te tudsz-e diákul?

– Nem tudok.

– Hát «kart»-ot tudsz? Briefelwetzerolni tudsz?

– Nem is értem, mi az?

– Hát bregolni? genffolni? fladerfaszolni? Egyiket sem?

György csak a fejét rázta mindezekre. Idegen szavak voltak ránézve.

Ah! hát csak Blickschlager vagy? Részegen feküdni az utczán, s
felszedetni magadat? Igazi princzhez való hivatal! No majd örül az apád,
ha megint megkaphat. – Sokszor emlegetett az öreg. – Elloptak tőle a
kandirerek, mert nagyon szép gyerek voltál, s eladtak a Mizraimitáknak.
No nem igaz? Egyptomból jöttél? A szép Potifárné volt az asszonyod?
Abrekh volt a neved?

Györgynek a feje még jobban elkábult erre a beszédre. Honnan tud ez az
idegen ember ilyen titkokat?

– No lesz ma nagy szabbath a mirákelpalotában, ha a Malach meglátja a
visszakerült Flicket: lesz Breitfúsz, meg Regenwurm, – hordóval a
Schürnbrand erre a nagy ünnepre, a Klenknerek tánczolni fognak a
Billträgerinekkel.

S az egész díszes társaság ujjongása kisérte ezt a beszédet, melyet úgy
látszott, hogy értettek.

György pedig azt képzelte, hogy egy idegen planétába esett be, mint
Klimius Miklós, a kiről az inasától hallott meséltetni. Majd mindjárt
jönnek azok az emberek, a kiknek csak egy lábuk van, s beszéd helyett, a
felhúrozott mellükön hegedülnek.

Az új pajtás, a ki magát Kammesierernek vallotta, egész bizalmával
megtisztelte.

– Ma én is lakodalmat fogok tartani. A Wunnenberggel, a legszebb
leánynyal fogok ma csókolózni: Bruderschaftot iszom vele. Tudod, hogy ki
volt a legszebb leány a világon? Hahó! Nem találod azt ki. A szép
Paradies Flóra! Milyen gyönyörű név! Flóra! A Blankenburgi herczegnek
volt a szeretője. – Szeretett az mást is. – Különösen a szegény
Kammesierereket. – Ha egy kántáló scholaris került eléje, azt alamizsna
nélkül el nem bocsátotta. – Megtudta a herczeg. – Méregbe jött rajta.
Kapta magát, mikor a szép Paradies Flóra édesdeden aludt, egy hosszú
rézszöget keresztül ütött a halántékán. Nézd, most is itt van a rézszög
a fejében.

Azzal elővett a táskájából egy eldugott koponyát s odatartá György elé.

– Hát nézd! Lehet ennél szebb koponya a világon? Milyen szép állkapocs!
A két sor foga csupádon igazgyöngy. Nem csókolni való? Héj rózsám,
violám! Szép Paradies Flóra. Szereted-e még az alamáziát? Ma együtt
iszunk dosztig. Te az én számból, én a tiedből! Schmollis! Fiducit! Szép
halálfő!

A czimboraság röhögött és toporzékolt.

– Nem teszed te azt meg! ingerkedék vele a vén kocsis.

– Nem teszem meg? Akár mindjárt! Töltsd ide a szájába azt az alamaziát!

Meglett a kivánsága.

Akkor aztán feltartotta magasra a tenyerébe fogott koponyát.

– A te egészségedre tündérszép Paradies Flóra! ott a másvilágon!

– Ne az égben keresd azt, hanem a pokolban! kiáltozának rá a czimborák.

Azonban még sem válthatta be a szavát, mert a mint a szájához akarta
vinni azt a szörnyű serleget, az egyik ficzkó odatartotta a
szurokfáklyát, s attól a borszesz lángra lobbant, s a kék-zöld tűz
egyszerre tódult ki a koponya minden nyilásán.

– No most csókolódjál a szép Flórával, Kammesierer.

A ficzkó aztán úgy tartotta a kezében magasra emelve a lángsugárzó
koponyát, míg a csonthordó szekér eljutott a Rothenthurm-kapuhoz.

A zakatoló szekér zörgése előidézte az őrszobából az alabárdos
kapuőrséget.

A kulcsár tudni akarta, hogy ki az, mi a neve, a ki éjfél után a
Rothenthurm-kapuján ki akar menni. Mi czélja van?

A Kammesierer szolgált neki az urak és hölgyek neveivel, a kik a
szekeret elfoglalják: herczegek és zászlós urak. Czéljuk egy kis
kéjkirándulás a zöldben.

– Nem a döglött méltóságokat kérdem, hanem az eleven gazficzkókat.

– Semmi gazficzkók! Respekt, uram! Tessék salutáltatni az őrséggel. Ez
itten princz Rákóczy! a király fia!

Arra aztán a kulcsár is nevetésre fogta a dolgot: az alabárdosok
tisztelkedtek a lándzsáikkal, hanem a lándzsanyéllel ráhúzkodtak a
hátulmaradók irháira. A kapu lánczai csörömpöltek, a szekér kidöczögött
a felvonó hidon.

György szerencsésen kijutott a városból.

Még azután a folyami hidon kellett átdöczögni a szekérnek. A tulsó
parton már puszta tér volt, s ágyulövésnyi távolban kezdődött a
külváros, alacsony házaival, lámpástalan utczáival.

A csipős szél jól esett György lángoló agyának itt künn a szabadban.

Az új czimbora odadörmögött a fülébe:

– No komám! Ha valami okod van a klems-kerülésre, vagy a dolmántól
félsz, itt most nincs schmalkachel, bizd a trittlingre a dolgot! Aztán
csak mindig a nyomomban tarts. Meg nem állunk a mirákelpalotáig.

Néhány percz alatt mind leugráltak a ficzkók a szekérről s egyszerre
elpárolgott az egész csapat, mintha a föld nyelte volna el őket. A
fáklyások egyedül maradtak a szekér mellett. Ezek lehettek az igazi
sírásólegények. A többi a díszes alvilág nemzetségéhez tartozott, a kik
kapuzárás után benn rekedtek a városban (vagy épen valami sötét
keresetben jártak) s ezzel az alkalmatossággal utazának a kapun
keresztül, mind valamennyien a csavargók hatalmas czéhének tagjai.




XIX. FEJEZET.  A CSAVARGÓK ORSZÁGA.

Valóságos állam volt az államban. (Status in statu).

Huszonnyolcz nemzetségre voltak felosztva, mindegyiknek saját
elnevezése, külön mestersége, hivatása, a melyre kora gyermekkorától
betanították az emberét. Még nyelvüket is úgy lopták össze: németből,
tótból, zsidóból, czigányból, a mit egymás közt beszéltek.

Az ő dominiumuk volt az utcza, a templomküszöb, a vásártér, a kapualja;
pénztáruk a persely, a tarisznya. Jövedelmük épen annyi volt, a mennyi a
mai napra kellett: holnapra nem volt szabad eltenni semmit.

Egész légióra ment a sánták, vakok, nyavalyatörősök száma, a némák
kerepeltek, a vakok énekeltek, a félbolondok érthetetlen kurjongatással
vonták magukra a figyelmet. Voltak zarándokok, a kik kopott
szőrkantusban, kagylóval körített kalapban, keresztvégű vándorbottal
járták be a várost s beszéltek a szentföldön szerzett tapasztalataikról.
A vándorló diákokat meg lehetett ismerni arról, hogy diákul kántáltak s
minden öltönydarabból ki voltak nőve; egészen tisztességes öltözetük
volt a tönkrejutott kalmároknak, a kiknek a hajdemákok mindenüket
elrabolták. Ellenben alig akadt meg a rongy a pogány fogságból
hazaszabadult rabok testén s látható volt a meztelen csánkóikon a
bilincstörés hege. Bűnbánó leányok betakart arczczal jártak a vásárban s
vezeklésük jeléül nyirfaággal verték a meztelen hátukat. A Lázárok
sáfránynyal besárgítva jártak házról-házra, nyöszörögve, hálálkodva.
Ellenben voltak nemes uraknak öltözött csavargók is, kik üldözőik elől
menekültek s ajánló levelekkel voltak ellátva. Sápadt leányok csodatevő
szűzeknek adták ki magukat, a kik extaticus állapotukban nem érzik,
hogyha a karjukon tűket szurkálnak keresztül, viziókat látnak, a
megboldogultak lelkeivel beszélnek s apró üvegcsékben csodaerejű vizeket
osztogatnak mérsékelt árért. A kártyavetőnők jövendőt mondanak, lopott
jószág tolvaját kiolvassák, szerelemitalt árulnak s rejtett kincseket
segítenek fölfedezni. A félkézkalmárok igyekeznek a hosszú ujjaikkal
elkaparítani a tolongásban az erszényeket, s a parasztokat rászedik
hamis aranyakkal. A kocsmákban lesnek prédájukra a hamis játékosok, a
kikhez az áldozatul kiszemelt parasztot a csaló madarak vezetik. Éjjel
folyik a munkájuk a betörőknek, a kik között megint rangfokozatot
képeznek a kik csak jó reggelt kivánnak, nyitott ajtókon belopózva, a
kik megint tolvajkulcsokkal remekelnek, a kik aztán kecskelábbal törik
fel a nehéz vasajtókat, s a kik végül emberölésre is el vannak készülve.

És ezek mind egymás kezére dolgoznak, az egész társaság összetart,
egyetért. Vannak törvényeik, alapszabályaik, s van, a ki törvényt tart
közöttük: az a Malach, a király. Ezt szabadon választják. S ez tesz
igazságot a peres ügyeikben; büntetést oszt: botoztat, korbácsoltat,
akasztat. Életnek és halálnak ura, a milyen egy király szokott lenni. Ő
vezeti az állam ügyeit: ha valaki bajba került, azt kiszabadítja.
Kémeket tart. Az üldöző fogdmegeket megvesztegeti. Házasságot köt és
elválaszt, confirmál, rangot oszt, kinevez. Felosztja a társaság
jövedelmét, hogy mindenkinek jusson belőle. Ünnepeket tart a társaság
emlékezetes napjain, s ha valakinek az a fátuma esik a társaságból, hogy
az akasztófán végzi, annak a nevét megörökíti. Megkeresztel és
temetkezik. Ő a császár és pápa ebben a társaságban!

Szokásuk a vagabundtársaság királyainak hires historiai neveket «lopni»
a maguk számára.

A mostaninak a neve Rákóczy Ferencz. Vagy a hogy a külföldi tudósok
irják: «Ragoczky».

Nemzetségére nézve czigány. Nem magyar, nem német, nem oláhczigány,
hanem «kóbor czigány».

A magyar czigány «rom»-nak nevezi magát, a kóbor czigány «zsidó»-nak.

Ennek a társaságnak nem is lehetne illőbb alakot keresni királyul.
Hatalmas öles termet, szivós izmokkal, széles vállal, kicsiny kezei és
lábai indus eredetére vallanak, maga a feje pedig festőnek való modell.
Tojásdad arcz, rézbarna szinű, csiga metszésű száj, keskeny bajuszszal,
mely göndör szakállával összefoly, fényes fekete göndör haja domború
homlokáról füle mögé csavarva, gazdag hullámokban omlik vállaira. Igazi
dalia.

A czigányneve (mielőtt királylyá választották volna) «Piránó» volt, a mi
czigányul annyit jelent, hogy «szerető».

Meg is érdemelte.

Már csak mi is maradjunk ennél a névnél, ne koptassuk azt a Rákóczyt.

Mikor ez az alak végig megy Bécs utczáin, fején hatalmas báránybőrsüveg,
foltos kék mentéjén lúdtojásnyi ezüst filigrán gombok; a mellén három
csattos mentekötő: a középső csatton domborműben kiverve egy ágaskodó
lovat fékező férfialak. Ez a vajda családi czímere. Vörös nadrágját
tenyérnyi széles szíj szorítja a derekához, annak is nagy ezüst csattja
van. Az egyik kezében viszi a buzogányos nádpálczát, mely külömb a
herczegi portások botjánál, vagy a tambour majorénál. Azon is czímer
van: egy kigyóval küzdő oroszlán. Ez meg a vajdaság czímere. Hát mikor
ebben a parádéban megjelenik a piaczon, minden ember mutogat rá: «Ott
megy a csavargók királya! A Rákóczy!»

A hatóságnak van tudomása róla, hogy ez a király. Tetszik, hogy ezt a
nagy nevet kuszpitolja. Hadd szokja meg a publikum, hogy ezen nevetni
szabad.

Mert bizony szabad azon nevetni, mikor egy király az egyik kezében a
hatalmas vajdajogart emeli, a másikban pedig egy réz-üstöt tart a
fülénél fogva, a melyben több üst van beskatulyázva, s azokat árulja
úton-útfélen a vásári népnek.

Mert a csavargók királya maga becsületes mesterséget űz. Rézkondérokat
készít. Az egész népe mind tolvaj, csaló, koldus. De ő maga nem lop, nem
csal, nem koldul. Úgy is illik. Ezért is van tekintélye a népe között: ő
csak vezeti az általános munkát.

Estére aztán, az angelus elhangzása után az egész csavargó had elhagyja
az utczákat, s takarodik haza.

Többfelé vannak az «otthon»-aik elosztva: egész strategiai rendben.

Egy része a Bettlerstiege körül lakik, a Königinkloster táján. A másik a
Hernalsi úton, a mely menedéket virágos nyelven úgy hívnak, hogy «Bad im
Elend».[70] A kiknek éjjeli munkájuk van, azok egy nagy pinczébe bujnak
le a Rothenthurm-utczában. De a főhadiszállás a «Kothluke»-nél[71]
kezdődik. Ott van a király residentiája: a mirákelpalota. Ott tartják a
törvényszéket, ott csinálják a haditerveket, s ott tartják a fényes
lakzikat.

Mikor a koldusok, a csavargók ünnepet akarnak ülni, akkor mind a
mirákelpalotába gyülekeznek. Ott azután ledobják a rongyaikat,
mankóikat, lemossák a beteg szint, a ragyát az arczukról, megnyilnak a
szemeik, kiegyenesednek a lábaik; felöltöznek gavalléroknak,
menyecskéknek; csapra ütik a hordót; muzsikát csinálnak s folyik a
dáridó világos virradtig.

Azért csodapalota a neve, hogy így átváltoznak benne az emberek.

A mirákelpalotát maguk a bécsiek is (a kik nem tartoztak a díszes
czéhhez) csak akkor látták, a mikor a Szent István tornyába felmentek s
annak a ballustrádájáról körültekintettek a vidéken.

Nem volt valami csábító tájék. Kopár pusztaság közepett egy rendetlen
háztömkeleg, melynek közepéből valami furcsa nagy épülettömeg emelkedett
ki. A kupolájáról azt lehetne hinni, hogy valami török mecset, csakhogy
a tetejét sem minarét, sem gloriette nem ékesíti, hanem egy öblös
kémény, mely éjjel-nappal füstölög.

Öreg emberek emlékeznek még rá, hogy a törökmegszállás idején ez az
épület volt a tábori sütőház, a hol a negyed millióra menő török
hadsereg számára a kenyeret sütötték. A kerek épületben volt köröskörül
száz sütőkemencze. Ugyanakkor támadtak azok a házak is egy csoportban. A
hadjáratok hienáinak a barlangjai voltak. Az a sok markotányos, kufár,
csiszár, uzsorás, rabkereskedő czigány, a ki seregestől kisérte a török
tábort s vásárt ütött a martalék fölött, a mit a portyázó tatár csapatok
összeharácsoltak. Ezek vetették meg az alapját a jól rendezett
tolvajtársadalom fő-főmenhelyének. Maga a társadalom megvolt régen s már
két századdal előbb megvolt a constitutiója.

Hanem ennél jobb helyet nem választhatott ki magának.

Az egész környék vadvízjárta, egész évben sáros. Az egyik oldalán a
házcsoportnak a török temető, a másikon egy tőzegvágás. A hátamögött a
vesztőhely, kavicslepte avar közepén, melyet csak egy fehér nyárfák közé
elrejtett ház szakít félbe: az a gyepmester háza. Nem kóborol ott más,
mint elzüllött kutyák, a mik lehúzzák az eleven embert; hollók, varjuk
seregestől felszállnak a magányos nyárfákra, meg arra a négy oszlopos
szomorú emelvényre.

Egyetlen utcza vezet e háztömeg közé, a melynek jellemző neve a
«Kothluke».

Rászolgál a nevére: minden évszakban végtől végig sár, latyak és deget.
Azon szekér soha nem jár. A házak alacsonyak, rendetlenül össze-vissza
építve, itt deszka, ott vályogfal, zöld penésztől, salétromtól belepett
vörös tégla; zárt ajtók, papirossal beragasztott ablakok, leskelődő
lyukak az oldalfalakon. Néhol egy alacsony ajtajú bolt, melynek küszöbén
rongyokba bugyolált anyóka gunnyaszt.

A Kothlukéból nincs kijárás: zsákutcza az. Ellenben minden házból van a
másik házba átjárás, vagy a padláson, vagy földalatti folyóson
keresztül: lehet belőle szökni mindenfelé. Az utczaajtóra nem is
kerülnek az emberek: tudják a járást az egész labyrinthban. Hasztalan
jön ide a policzáj kutatni, motozni, nem talál meg semmit és senkit. Még
a mirákelpalotának a bejáratát se tudták felfedezni soha. Csak látják,
hogy a kéménye füstöl, de hogy hol járnak bele, azt idegen meg nem
tudja.

A míg a Kammesierer Györgyöt a Kothlukéig elvezette, megismertette őt
így sebes-kutyafuttában a helyzettel.

– No hallod-e Bruder, ez szerencsés fogás volt, hogy ma rád találtam. A
Malach ezért meginvitál malaczpecsenyére. Jobbkor nem kerülhettél volna
haza. Épen ma csipték nyakon a Ragoczkynak a nagyobbik fiát.

– Az én bátyámat? kérdé György ijedten.

– Ha te is a Ragoczky fia vagy, akkor annak a nagyobbik fia bizonyosan a
bátyád: a phrálod.[72]

– Hát miért fogták el a bátyámat?

– Azért, mert nagyon szerette a szenteket.

– Hát nem szabad a szenteket szeretni?

– De ő azokat a szenteket szerette, a kik ezüstből vannak kifaragva.

– Lehetetlen!

– A biz úgy van. Ez a templáriusok közé tartozott.

Ezen még jobban elbámult György. Hisz ő azt hitte, hogy ő tartozik a
templáriusok szövetségéhez, a kik a Bafomet templomában egészen mást
csinálnak, mint a szenteket szeretik.

– Tudod: templáriusok azok, a kik a templomokban elbujnak, becsukatják
magukat, s aztán felnyitogatják a szentségtartókat s a mi szent ezüst és
arany a kezükbe akad, azt elszeretik a papoktól.

– S a bátyám ezt a mesterséget űzte volna?

– De nagy sikerrel. Majd meglátod, ha az öreg kipakol a te feltalálásod
örömére a közös kincstárból: mennyi drága billikom, arany, ezüst bokály
kerül onnan elő! Olyankor a koldusok mind aranyból, ezüstből iszszák az
áldomást.

– S a bátyám ebben részt vett? Pedig milyen lovagöltönyben járt.

– Hja, pajtás, látsz te majd itt hímzett uribenás[73] vitézeket is. Azok
is csak olyan begárdok, mind a többi. Hanem tegnap rajtavesztett a
princz. Valaki elárulta. Nyakon csipték. Aztán kikötötték a pellengérre.
Ha ott jártál volna a vásártéren, megláthattad volna.

Györgynek rémledezett a tegnapi nap emlékeiből olyasmi, hogy csakugyan
látott valami népcsődületet a pellengér körül, mikor az uri társasággal
ökrös szekéren arra mentek, de akkor nem ügyelt rá. Az ő bátyja lett
volna az? A marchese di San Carlo?

Kábult fejével mindent el lehetett ma hitetni.

– És most mi történik a bátyámmal?

– Hát, hogyha a Malach ki nem tudja kaparítani a lurdéha[74] kezéből,
bizony eljut abba a lakodalomba, a hol a széló[75] a menyasszony.

Györgynek a szeme előtt kezdett vörös lenni a világ. Az járt a fejében,
hogy ő a bátyját erőszakkal ki fogja szabadítani.

Ezalatt eljutottak a Kothlukéig. A Kammesierer a legelső háznak az
ajtaját felnyitotta s azon bevezette Györgyöt. Aztán keresztül-kasul
hurczolta magával szűk folyosókon, csapóajtókon, rozoga lépcsőkön
keresztül, míg egyszer aztán egy olyan udvarba jutottak, a mely körül
volt falazva, nem volt benne semmi kijárás.

Csak egy kankalikos kút volt az udvar közepén, a kútostor le volt
bocsátva a kámvába.

A Kammesierer felhúzta a kútgémet, s beleállt a vederbe.

– No most ereszsz le engemet, aztán szállj le utánam.

György úgy tett, a hogy mondva volt neki.

Azon a kúton át volt a bejárás a mirákelpalotába. Egy földalatti folyosó
vezetett odáig, a melyből kőlépcsőzet kanyargott fel a csapóajtóig. A
mint azt a fejével felemelte a Kammesierer, előttük állt a csodapalota.

A hajdani török tábori sütőház szilárd épület volt, a minőt a törökök
hagytak hátra mindenütt, a hol ideiglenesen is letelepedtek. Egy nagy
köröndöt képezett, melybe számtalan kemenczeszáj tátongott körül. Hajdan
kenyérsütő pestesek, most pedig válogatott vendégszobák. Cabinets
particuliers! Néhány meg volt hagyva tűzhelynek, azokban lobogott a
tőzegparázs. Lánczra akasztott bográcsokban rotyogott a lakoma, a miben
roppant fakanalakkal kavargatott egy-egy félmeztelen alak. Egyik
pestesből pedig kovácsműhely volt alakítva, a hol rézkondérokat
készítettek. Ezeknek a tűzlángja világította meg az egész palotát
csodálatos lakóival együtt. A füst a nagy kéményen tódult ki, melyen a
kupola végződött.

Benn a köröndben úgy nyüzsgött az ember, mint valami országos vásárban.
Nem volt már koldusjelmez látható. Divatos stuczerek udvaroltak
felcziczomázott mamzelleknek, s egy pár hegedű és klarinet zenéje
mellett olyan szép menuettet jártak, mint akármely salonban, a
muzsikusok nem voltak már vakok s a tánczosok nem voltak sánták, s a ki
a colonnet fenhangon kommandirozta, szintén nem volt ma siketnéma. A
hosszú asztalnál javában folyt a lakoma s a bográcsokból nagy
czinkanalakkal osztogatták a húsos kását, a mibe minden, a mi jó és
drága, össze volt főzve, füge, mazsolaszőlő, szerecsendió és avas
szalonna.

Az asztalfőn ült a Malach. Csak a férfiak ültek, a hölgyek a hátuk
mögött álltak, ős aristocrata szokás szerint s a férfiak fején keresztül
nyulkáltak a tálba, természetesen kés, villa, tányér nélkül, a hogy
hajdan étkeztek a lovagkorban, midőn még «Erkölcsös Henrik» rá nem
diktálta az asztali rendet Bécs lakosságára.

Volt ott mindenféle nyelven tartott beszéd, melyet mégis mindenki
megértett. A tolvajok régen feltalálták a volapükot.

A Kammesierer és a sírásók a sereghajtók lehettek már. (Éjfél után járt
az idő.) Az asztaltársaság nagy riadallal fogadta őket, s rögtön helyet
szorítottak számukra a hosszú padon. Egyszerüen ment az. Az egész padsor
neki vetette a vállát egymásnak, a ki a tulsó szélén ült, az lemaradt a
padról, így jutott helyhez az ujon érkezett.

– No, Kammesierer! Mi hír a Kielámból?[76] kiálta az asztalfőről a
Malach.

– Jó hírt hozok, Malach. Megtaláltam a rajkódat. Tudod, azt, a kit
elvettek tőled az iltisek,[77] ráfogták, hogy lopott gyerek, itt hozom.
Ihol van! No hát, legényke, mondd, hogy ki az apád.

György egész komoly orczával mondá:

– Az én apám Rákóczy Ferencz, a fejedelem.

– Az vagyok én! A Rákóczy Ferencz, a nagy fejedelem. A te édes apád!
Szeretett szép rajkóm. Csakhogy megkerültél. Nézzed, bibast! Hisz úgy
hasonlít hozzám, mintha csak a szájamon köptem volna ki!

Azzal összeölelte, csókolta Györgyöt, s oda ültette maga mellé a
lóczára.

És György egészen meg volt elégedve, hogy már most hát ő rátalált az
apjára, a fejedelemre, a kihez őt a kutyás ember utasította.

Ez az egész társaság, a melybe belecseppent, valami nagyon derék
gyülekezetnek tünt fel előtte, az után a másik társaság után, a melyből
megugrott.

A Malach szakasztott olyan öltözetet viselt, mint az asphaleia
nagymestere a maskarádában. Csakhogy ez nem volt maskara, hanem igazi
fejedelmi habitus. Büszke volt az apjára. De még az is ő rá.

– Jaj de régen vártalak, szeretett rajkóm! Azóta a szegény anyádat is
elvitte a devla, dikhecz a másvilágra. Nem maradt már csak a phrálod[78]
a «Csercsen».[79] Az is úgy hasonlít hozzád, mintha egy fáról
szakítottak volna. Aztán meg a Mirikló.[80] Hol van a Mirikló? Bujj elő
a sutból. Nézd, itt van a phrálod. A kisebbik phrálod.

A Mirikló azonban már elhagyta a vidám társaságot, s elment aludni az
egyik kemenczébe, csak a két mezítelen lába volt ki belőle. Sehogy sem
akarta meghallani, hogy a nevét kiabálják.

– Hej te Sosoj![81] Gyere elő az asztal alól. Eredj oda, csiklándd meg a
talpát, hogy ébredjen fel.

Erre az intésre előbujt az asztal alól egy purdé, a kinek az egész
öltözete egy piros nyakravaló volt, úgy tudott négykézláb futni, mint a
nyúl. Odament a pesteshez s megcsiklandta a leánynak az egyik talpát.
Arra az a másik lábával jól pofon rugta.

– Húzd ki a lábánál fogva! kiálta rá a vajda.

A Sosoj szót fogadott s kihúzta a leányt a kemenczéből, minden
rugkapálózás daczára.

A Mirikló lehetett valami tizenhárom-tizennégy éves hajadon. Valóságos
czigány leány. Csak egy ing volt rajta, az is egészen izabella színű,
itt-amott szétnyilva. A bőre olyan, mint a barna bársony. Karcsú, macska
hajlékonyságú a termete, leányosan kifejlett bájakkal. Vékony újjai,
keskeny lábai, gömbölyű bokái. Szénfekete haja lelóg az arczába. A
szemeit, mint az álmos macska, összehúzva tartja, s a két öklével
dörzsöli. Úgy nyafog.

– No mi kell már? no! Nem tánczolok többet! Az apád lelkének sem
tánczolok. Nincs lábam. Nem találom. Alhatnám.

S kiránczigálta a kezeit a Sosojéból.

Ekkor aztán maga a vajda ugrott oda hozzá s megfogta a kezét.

– No te phéna.[82] Hát nem jösz, mikor hívlak? Itt a phrálod.

Erre a leány eltakarta mind a két kezével az arczát s elkezdett
jajgatni.

– Jáj! jáj! jáj! Vele álmodtam most. Azt láttam, hogy viszik a
dolmánhoz. Sok sok lurdok voltak. Ereszsz vissza, hadd álmodjam tovább,
mi lett a Csercsennel.

– Ne te bibas! Nem a Csercsen jött meg, hanem a Jiló.[83]

– A Jiló?

Erre rögtön felnyiltak a leánynak a szemei. Nagy karikaszemek! S a mint
meglátta Györgyöt, nagyot sikoltott, mint a felriadt vad madár, s
odarohant hozzá, ölébe vetette magát, átkarolta két szívós karjával s
elkezdte csókolni a szemeit, a két orczáját, az ajkait. Csak úgy
csattogott, czuppogott az a két vérpiros ajka.

– Jiló, kedves Jiló! Jaj de szerettelek, mikor kicsi voltam.

Györgynek nem is esett rosszul ez a megtévedés. Fogadta az ölelést, a
csókot, hiszen testvércsók volt. Czigánycsók volt, hazugság volt. S
mégis mennyivel igazabb volt, mint az, a melylyel ama tündér elbűvölte.

Azoknak az áruló csókoknak az ámbraillatától egész beteg lett, most ezek
a hagymaszagú csókok kigyógyították belőle.

Hoztak neki ételt és italt. Az italt nagy ezüst billikomban. Sör, bor,
pálinka összekeverve, a sült egész ürüczomb ezüst tálon, hozzá dió
csemegéül.

Mirikló megtanította rá, hogyan kell a sültet tízkörömmel trancsirozni,
a hol nem enged az inasrész, az ember a fogával harapja el, s aztán a
phéna a két kezével tömi a phrál szájába a falatokat, «egyél, kedves
Jiló!» S minthogy a kenyérevés nem czigány szokás, diót esznek a hús
mellé. Azt meg a fogaival törögeti meg a phéna a phral számára. Úgy
eteti, mint a csóka a fiát.

A muzsikusok odajöttek a hátuk mögé, s most már az ő fülükbe húzták a
nótát, a mihez a Sosoj járta a rókatánczot.

Az egész társaság örömét megzavarta egyszerre egy teljes lovagornátusban
megjelenő alak, puderes parókával a fején, koszperddel az oldalán, a ki
az ittas alakokat jobbra, balra taszigálva, mint a ki itthon van, a
Malachig furakodott.

– Ohó, Herterick![84] Mi hírt hoztál Herterick?

– Elég rosszat. A Csercsent nem adták ki a klemsből az én jótállásomra.
Pedig a nemesi parolámon kívül még egy zacskó hamis Hellerrichtigert[85]
is kináltam az iltiseknek. Azt mondták, hozzak bizonyítványt, hogy a
Csercsen valósággal Gugelfranz,[86] a ki nem genffolni[87] akart, mikor
a Difftelbe[88] bezáratta magát, hanem jámbor Christianer,[89] a ki
ájtatoskodás közben elaludt, s nem vette észre, hogy az ajtót bezárták.
Gyorsan készíttess, Malach, egy Briefelt, hol van a Briefelwetzer?
Kammesierer! Te tudsz diákul. Diktáld neki az igazságot. Te meg, Malach,
keresd elő a mölchi apátság pecsétnyomóját. Hajnal előtt készen legyetek
vele, mert vásár napján gyorsan ítélnek. A Csercsen már ott van a
siralomházban, s a nyakravalójának a vége Cavaller[90] kezében.

A Malach kiosztá a parancsokat nyugodtan a szakértőknek a hamis
bizonyítvány elkészítésére.

– Megálmodtam én azt! jajveszékelt Mirikló. Viszik a bátyámat a
vesztőhelyre.

– De nem viszik! kiálta fel György, a mindenféle italok és indulatok
keveréke egészen elkábítá a fejét. Nem engedem, hogy a bátyámat
kivégezzék.

Ezért még több csókot kapott Miriklótól.

S a csókok még jobban feltüzelték. Fenhangon szólt oda a társaság közé.

– Nem engedjük azt a gyalázatot megtörténni familiánkon, a
nemzetségünkön! Kiragadjuk a Csercsent a poroszlók körme közül
erőszakkal. Feltörjük a börtönt, leöljük a strázsákat! Ki jön velem? Én
megyek elől. Adjatok egy kardot.

A Malach az asztalhoz vágta a süvegét s elkezdett jajveszékelni.

– Jáj! jáj! jáj! Kedves édes drágalátos rajkóm. De megrontották az
erkölcsödet azok a bárók![91] Micsa veszekedő embert csináltak belőled?
Nem való a kard a mi kezünkbe! Egyszer vett a czigány kardot a kezébe,
azt is siratja a keserves nagyidai nóta. Ne ugrálj te! Ne rúgdalj te!
Nem megy te veled hadakozni az én huszonnyolcz nemzetségemből egy se,
mert ez mind szétszalad, ha egy lovas katonát meglát. Jaj ides virem.
Ülj le a becsületesebbik pofádra. Majd elcsináljuk mink ezt nálad
nélkül.

De György nem engedte magát elcsillapíttatni. Egyre tüzelt.

– No hát megyek magam. Egy magam sem ijedek meg száz poroszlótól sem.
Add ide a kardot, te, kinek hívnak.

Ez a lovagköntösű csavargónak szólt.

– Ugyan húzd ki a kardodat s add oda neki, hogy menjen vele verekedni,
mondá a Malach a lovagnak.

Erre a vitéz úr nagy teketóriával kihúzta a kardját s átadta Györgynek.

Nagy hahota lett belőle.

Az a kard fából volt.

Györgyöt ez a röhej egészen kiforgatta az eszéből.

Odavágta a kardot az asztalra, s beleordított a kaczajba.

– Ejh! Hejh! Hiszen ti zsebrákok vagytok!

Erre a szóra a kaczagásból egyszerre dühordítás lett.

«Zsebrákok!»

Ilyen díszes társaságnak azt vágni a fejéhez, hogy ők «zsebrákok!» Így
csak az erdőn csavargó tolvajokat csúfolják.

– Hát te ugyan miféle jó madár vagy? Hadd nézzem meg azt az
égrevigyorgódat! szólt egy vén czigány, egy égő hasábfát kihúzva a
bogrács alól s annak a tüzes végével odavilágítva az ifju arczába.
(Györgynek úgy rémlett, mintha ezt a sunyi vigyori pofát látta volna már
valahol.) Ninini! Nem te vagy az a nyalka hajdulegény, a kinek én tegnap
megbillogoztam ott a ménesben a paripáját? A kit a kutyás manum[92]
kifogott? Csakhogy akkor bajuszod volt!

– Igen is, az vagyok. Az a kutyás ember az én apámnak, Rákóczy
Ferencznek a vezére. Az a ménes is az én apámé. Azért hozták ide, hogy a
mi vitéz bajtársaink felkapjanak azokra a lovakra, aztán az apámmal
együtt engemet, meg a bátyámat a bécsi fogságból kiszabadítsanak. Jertek
oda! Mindnyájan kaptok egy lovat.

– Hagyd el már! csitítá a társaságot Piránó. Nem látjátok, hogy csunyául
be van rúgva, szegény rajkó. Azt sem tudja már, hogy fiú-e, vagy leány!
Eredj már aludni te rákló.[93] Nem kell neked se khandó,[94] se
kúre.[95] Kell neked álompecsenye. Vidd magaddal, Mirikló. Dugd be a
száját. Ne hagyd beszélni! Mert lebeszéli a fejét a nyakáról.

Mirikló azt a formáját találta ki a szájbedugásnak, hogy egy pipát adott
a phrál szájába, a mit az apja zsebéből lopott ki, derék ezüstkupakos
tajtékpipát s elvéve a vén kovács czigány kezéből az üszköt, azzal
rágyujtott.

Áldott egy jószág az a pipa. Nem hiába mondják, békepipa! Ez igazán
kibékíti a haragos embereket. Milyen okos dolog volna, ha a parlamenti
praxisba behoznák a pipázást. Az elnöknek a helyett a nyavalyás
csengetyü helyett volna egy öblös tajtékpipája s mikor már nagy a
haddelhadd a tisztelt házban, elővenné a pipáját, meg az
aczélkova-taplót, kicsiholna, rágyujtana, egyszerre kivánt csend lenne a
házban. Minden szónok követné a jó példát. Ez volna a klotür.

Úgy történt itt épen.

A pipagyujtásra lecsendesültek a felzajdult indulatok. Mindenki
rágyujtott s akkor aztán lehetett csendesen tanácskozni s sikerrel
biztató határozatokat hozni.

A szerepek ki lettek osztva. Az elfogott Csercsennek zsemlyébe sütött
finom ráspolyt juttatnak a kezéhez, a mivel békóit lereszelje. Az
őrséget mákonyos pálinkával elkábítják. A lovasok ménjeinek tüzes taplót
dugnak a fülébe. Mikor az escorte megindul, petárdát sütnek el az
utczán, s aztán felgyujtják a vásári bódékat, s a tüzi veszedelem alatt
lekapják a szegény bűnösök szekeréről a Csercsent, s azzal aztán «usgye
fore!» a merre nincs szája a világnak!

György kezdett rájönni, hogy ez egy igen jól rendezett állam, melynek
minden életszerve tökéletesen egymásba talál.

Ketten pipáztak egy pipából a Miriklóval. A mi úgy ment, hogy a Mirikló
odaült szemben a térdére. A phrál szívta a pipából a füstöt, a phéna
felnyitotta kerekre a száját s átszívta a füstöt, a mit a bátyja
karikákban eresztett ki a száján. A Mirikló aztán ezt a füstöt megint a
piros orrlyukain keresztül fujta a rákló szeme közé. Ezt az úri dámák
nem csinálják utána!

Végre teljesen helyreállt Györgynek a hódolata a hatalmas Malach iránt,
midőn az, a holnapi haditerv megállapítása után, elkiáltá magát, «upre
púpos! Dologra minden ember!» s egy éleshangú érczsípba háromszor
belefújt.

Erre a sivító hangra egyszerre abba hagyta az egész gyülekezet a
mulatozást. A gavallérok és damoazellek sietve bújtak be a köröndöt
sorban övező kemenczék odúiba, a honnan nehány percz mulva ismét
előjöttek, koldusrongyokban, mankóval, sántán, vakon, álsebekkel a
tagjaikon, ragyás, sárgalázos pofákkal, perselylyel, zarándok bottal a
kezükben, jámbor faczipős barátok, apáczák képében s eltünedeztek a
titkos kijáratok között.

Mégis nagy úr lehet az a Malach, a ki egy sípfüttyentéssel mind a
huszonnyolcz nemzetségből egyszerre koldust tud csinálni. Bámulta őt.
Büszke lehet az apjára. Ez az a valódi Rákóczy Ferencz, a milyennek őt
Wammána históriájában leírták, így mondta el azt a Künzli Péter az
examinálók előtt. A rablók, tolvajok vajdája. A csőcselék fejedelme.

S ő becsülte ezt a csőcseléket!

Mennyivel derekabb emberek, mint a kikből a társaság áll, a melyet
elhagyott.

Ezek csak a világi hatalom ellen csináltak szövetséget, de amazok az
isteni hatalom ellen.

Ezeknek a törvényei egymás védelmére szólnak, amazoké egymás
megrontására.

Ezek hazudják azt, hogy ők koldusok, vakok, sebesültek, viselős
asszonyok, megesett hajadonok.

Amazok hazudják azt, hogy ők nagy hazafiak, ország zászlósai, bölcsek,
istennők, ártatlan szüzek.

Ezek irtóznak a vérontástól, gyávák, szemérmetlenek.

Amazoknál kéj a vérengzés, dicsekedés a bűn, erény a dölyf!

Ezek a templom küszöbén vétkeznek, amazok pedig az oltár előtt.

Ezek nem szentelik meg a házasságot, de megtartják. Amazok megszentelik,
de öröm nekik, ha megtörhetik.

Nem bánta a cserét!

– No hát Jiló rajkóm, csókolj kezet a dádédnak, azután eredj aludni, a
phénád majd lefektet.

György úgy tett. Megcsókolta a Piránó koromtól fekete kezét.

Azután a Mirikló megimádkoztatta, szépen letérdepeltette maga mellé:
«Amáró Dádé».[96] (De csak odáig tudta, hogy «add meg nekünk a mi
mindennapi kenyerünket ma».)

Aztán vetett neki ágyat bundából a jó meleg kemenczébe. Oda lefektette.

Aztán maga is mellé feküdt.

Hiszen az volt az ő phrálja. Ő meg annak a phénája.

György úgy aludt késő reggelig, mint egy jó gyermek.




XX. FEJEZET.  A PHÉNA.

Arra ébredt fel György, hogy egyszerre csak a pokolban álmodta magát. Az
elkárhozottak ordítását hallotta, a kiket az ördögök égő szurokba
mártogatnak.

Ébren még jobban hallotta azt a kétségbeesett kínorditást.

A kemencze szája előtt látta Miriklót a padkán ülve. A leány felhúzta a
lábszárait s fejét a két karjával átfont térdeire nyugtatá.

– Ereszsz ki! mondá a leánynak, fektéből fölemelkedve.

– Ott maradsz? Aluszol! acsarkodott rá a leány, a szemeit karikára
felnyitva s fehér fogsorait rávicsorítva. Ezek a szemek, ezek a fogak
világítottak a sötétben.

S aztán, hogy a rossz gyermek nem fogadott szót s nem akart tovább
aludni: Mirikló oda ugrott, rátérdelt, hanyattvágta, s egy percz alatt
úgy bepólyázta a bundába, a min feküdt, mint egy babát. A fiu még
tehetetlen volt a mély álomtól; a leány pedig olyan erős volt, mint egy
párducz.

– Csitt! Meg ne mukkanj! Mert elvisz a devla!

Azzal megint kiült a pestes szájába.

Az a bőszült ordítás egyre hangzott: valami olyan őrületes keveréke volt
a kaczajnak és a jajgatásnak, hogy György féltében eltakarta a füleit,
hogy ne hallja.

A leány pedig egész gyönyörűséggel hallgatta. Tetszését azzal fejezte
ki, hogy egyik öklét a másikhoz ütögette.

– Úgy kell! Jól esik neked! Molsamer!

Egyszer aztán vége lett a kínordításnak.

Akkor valami mormogó tanakodás következett: férfi és női hangok
keveréke, melyből a Malach gordonkahangja vált ki. Mikor ő beszélt,
akkor a többi hallgatott.

De mind ebből a beszédből nem értett György semmit. Olyan zagyvalék volt
az, a mit csak a csavargók értettek.

Egyszer aztán azt kérdé a Malach:

– Hol a Jiló?

– Aluszik, felelt a Mirikló.

– Keltsd föl.

– Náné!

A Malach többször odakiáltott a leányra parancsoló hangon, de a leány
mindig azt kiáltotta vissza: «náné».

Odaküldték a Sosojt, hogy költse hát az fel a Jilót. Azt meg úgy rugta
mellbe a leány egyszerre mind a két lábával, hogy hanyatt bukfenczezett
tőle.

Rátámadtak öten-hatan.

Mint a saskeselyű a fészkét, úgy védelmezte a pestes oduját. Éles
körmeivel osztotta a pofont jobbra-balra.

– Hagyjátok! Ácsi! szólt a Malach. S aztán csendes halk hangon beszélt a
leányhoz czigányúl, szépen, hizelkedően, a hogy csak a czigány dádé tud
enyelegni a maga aranyos kedvenczével. A leány csak közbe ümmögött:
«ühüm; majd, majd! Jó, jó».

– Hozok neked négy sor piros klárist! Ez volt az utolsó szava a
gyügyögtetőnek.

Azután elcsendesült minden. A csoszogások megszüntek.

– No már most kijöhetsz. Mind elmentek, mondá Mirikló az ifjunak, s
felkötötte neki a lábaira a szandáljait. (György az egyiptomi Abrekh
jelmezében jött ide.)

Akkor aztán a leány kinyujtózkodott, nagyot ásítva. Olyan hajlékony
dereka volt, hogy hátrafelé csavarodva, visszafelé fordított arczczal
csókolta meg a phrálját. Ez volt a jó reggel. Aztán meg egy korty
alamázia.

– Mondsza csak, kérdé György, miféle ördöngős ordítozás volt itt az
elébb?

– A Molsamert büntették meg, a ki a Csercsent elárulta az iltiseknek.

– Hogy tudták meg, hogy ki volt az áruló?

– Nagyon ravaszul. Összeterelték a Csercsen czimboráit, a kik neki a
templomrablásnál segíteni szoktak. Azok közül kellett egynek a
Molsamernek lenni. Tagadta valamennyi. A Malach szidta, átkozta őket.
Egyszer aztán azt mondta: «hogy a devla növeszszen rókaszőrt az orrán
annak, a ki áruló volt!» S erre egy a czimborák közül egyszerre az
orrához kapott. «Te vagy a Molsamer!» kiáltott rá egyszerre minden
ember.

– Hát aztán mit csináltak vele? Megölték?

– Dehogy ölték! Mi nálunk vért ontani nem szabad. Hanem azt tették vele,
hogy felakasztották a lábainál fogva oda arra a keresztvasra, s aztán a
bajuszát, meg a szakállát szálankint huzogatták ki, s az alatt meg a
talpait csiklandozták. A ficzkó kaczagott is, meg ordított is egyszerre.
Úgy kellett a csórnak![97] Rászolgált.

– De hát a Csercsennel mi történt?

– Azt viszik akasztani. Nem használt semmit a hamis igazság. Ki lett
mondva a fejére a sententia.

– S nem tesznek semmit a megszabadítására?

– Dehogy nem tesznek! De nagyon is tesznek. Minden kavarodás el van már
csinálva. A mi fajtánk maga nem verekedik, hanem tud verekedést
csinálni. Ma reggel elhiresztelték a péklegények között, hogy a vörös
barátok elraboltak egy apáczát, most azok fellármázták a többi
mesterlegényeket s meg akarják ostromolni a klastromot. A vásárpiaczon
meg azt tették az embereink, hogy egy medvetánczoltató medvéjét
megölték, levágták a fejét, lehúzták a bőrét, s aztán a nyúzott medvét
felakasztották egy hentesnek az ajtajára. Akkor aztán nagy lármát
csaptak, hogy a hentes emberhúst árul, azzal készíti a hires
virstlijeit. Most az egész vásáros nép fel van dühödve a hentesekre, s
rombolja szét a bódéikat.

– Ebben a zavargásban meg lehetne szabadítani a Csercsent, mikor a
szekéren viszik.

– Az a szándék. De oda is legény kell a gátra. Mink magunk nem veszszük
kezünkbe a khandót. Nekünk nincs khandónk. De van a diákoknak. Van itten
sok diák, magyar, lengyel, cseh. Azok mind kardot hordanak.
Elhiresztelték közöttük, hogy a Rákóczy fiát viszik veszteni. Azok nem
engedik, mert közülük való. Összeröffentek, hogy elállják az utat a
csatorna hidjánál, s mikor jön a hidra a szekér, odarohannak. A lovas
katonák elé hegyes háromszögletű vas gáncsokat szórnak, a mitől a lovak
megsántulnak, s aztán a Csercsent kiszabadítják: beledobják egy csónakba
s elmenekülnek vele a Dunára.

– Ez nagyon jó terv.

– Csak egy hiba van benne. A diákok pennás emberek Nem hagyják magukat
olyan könnyen fellovalni, mint a parasztok. Azt mondják, hogy ki áll
annak a szónak, hogy a kit veszteni visznek, csakugyan a Rákóczy fia, s
nem valami zsivány? Ki ismeri a Rákóczy fiát?

– Ismerem én.

– No hát épen így főzte ki a dádé. Azt kiabálta nekem. Azért mondtam én,
hogy «náné», «náné».

– De hát miért mondtad, hogy «náné».

– Mert én nem akarom, hogy odamenj.

– Miért?

– Hallgasd csak, mit akarnak? Hogy te eredj oda a hidhoz, a hol a diákok
gyülekeznek. Téged már ismernek. Láttak lovasjátékban. Mind rád
mutogatnak. «Ez az egyik». «Ez a kisebb». Akkor aztán mikor megérkezik a
szekér a hóhérral, a baráttal, meg a szegény bűnössel: te egyszerre
felhajítod a tollas süvegedet s elkiáltod magadat: «frater meus!» Arra a
diákok mind előrerohannak a kardjaikkal s megszabadítják a Csercsent.

– Azt fogom tenni.

– Csitt! Ne kotyogj! Nem fogod azt tenni.

– Ki mondja?

– Én mondom. Nem eresztelek oda.

– Miért nem?

– Miért nem? Hát azért nem, hogy egy arany anguszterint[98] nem adok
cserébe egy ezüst anguszterinért. A Csercsen az ezüst gyűrű, te vagy az
arany gyűrű.

A vadember logikája!

És György nem volt eléggé jártas a philosophiában, hogy ennek a tételnek
a hamisságát be tudja bizonyítani.

– Hát te kit szeretsz inkább, a phrálodat, vagy a phénádat, kérdé,
hizelgően odatapadva az ifjuhoz a leány.

– Bár ne volnál a phénám!

– Akkor jobban szeretnél? Szebb volnék, ha nem lennék a phénád?

– Csak olyan szép volnál, mint most, de nem volna bűn, hogy szeresselek.

– Bűn? Milyen az a bűn?

– Bűn az, a mi rossz.

– Miért rossz a bűn? Keserű a bűn? vagy büdös? Vagy harap? Ha se nem
keserű, se nem büdös, se nem harap: akkor hogy volna rossz?

– Tiltja az Isten.

– A «Devla?» A Devla azért adta a fogat, hogy harapjunk vele, a szemet,
hogy nézzünk vele, a szájat, hogy csókoljunk vele. A szivet azért adta,
hogy dobogjon.

– De az én szivem azt dobogja most, hogy a bátyámat ölni viszik s nem
szomjazom most a csókot, hanem a vért!

– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol! Haragudjál még egy kicsit. Hadd
szeresselek még jobban. Én is tudok ám szebb lenni, mint most vagyok.
Nézd: egészen egyedül vagyunk. Senki sincs kettőnkön kívül az egész
mirákelpalotában. A tüzek mind kialudtak, csak a kürtőnyiláson át süt be
a nap. Oda abba a szegletbe: egy kerek folton. A többi mind sötét. Várj
egy kissé. Ne készülj még. Az én akaratom ellen úgy sem mehetsz el
innen, mert nem tudod a csapóajtó nyitját. Ülj le. Itt a sonka. Itt a
karafina. Egyél, igyál. Én majd eljárom előtted a «nángonicséri»
tánczot.

A leány egy alacsony vasajtón át eltünt. György körüljárta a
csodapalotát s meggyőződött róla, hogy innen csakugyan nem tud a maga
eszétől kiszabadulni.

Valami csengés-bongás zavarta ki a fürkészéséből. A «czáj»[99] jött elő.

A míg a nagy körönd sötétjében járt, alig volt látható, mikor aztán abba
a fénykörbe belelépett, melyet a kürtőn át besütő nap vetett a
szögletbe, olyan volt, mintha a földből bujt volna elő. A pokolból.

Pokolbeli tünemény volt!

Sűrű fekete haja szétszórva s a homlokán egy ezüst abroncscsal
átszorítva; nyakát és keblét tíz sor ezüstpénzfűzér takarta. Karjait és
bokáit kigyóalakú kösöntyük szoríták; karcsú derekáról domború csipőin
kezdve a térdéig száz szalag csüggött alá, a hány, annyi szinű,
mindegyiknek a végén egy kis ezüst csengetyű. Ez volt az egész öltözete.

Egy kosár volt a kezében, teli csinált virággal.

Először azzal a kosárral csinált mindenféle játékot. Majd a fején, majd
az öt ujja hegyén egyensúlyozta. Odakinálta, meg elkapta; karcsú, hajló
termete a csábtáncz minden mozdulataira alakult egyre. Mosolygásában a
kárhozat minden édessége együtt volt.

Egyszer aztán, mintha véletlenből, ügyetlenségből történnék, kiesett a
kosár a kezéből, a virágok szétszóródtak.

Azokat aztán egyenkint felszedegette, ügyes taglejtéssel, a lába ujjai
közé csiptetve s úgy szedte fel a kezébe, s valamennyiből egy koszorút
font. Mikor aztán az a koszoru készen volt, akkor lekapta a fejéről az
ezüst abroncsot s átkötötte vele a derekát. (Olyan karcsú volt az, hogy
övnek viselhette a diadémot.) A koszorut pedig a feje körül fonta.

Akkor aztán neki szilajult a legőrjöngőbb táncznak. Vad szökéseiben
csengett rajta a száz csörgő, s mikor sebesen körülforgott, mint az
orsó, valamennyi szines szalag, mint a virágszirmok kelyhe, szétterült
körülötte. Olyan volt, mint egy kinyilt virág.

S aztán, mikor a táncz végeztével odaomlott a Jiló ölébe, olyan volt,
mint egy elhervadt virág. Ez a «nángónicséri» táncz.

Szólni nem tudott, csak pihegett.

György maga is olyan extasisban volt, hogy azt hitte, az egész világ
abból a kis kerek szérüből áll, a mit a nap e föld alatti boltozat
sötétségéből kigömbölyített.

– Hajh! Csak ne volnál a phénám! Hajh! csak ne várna rám a phrálom.

– Hát mégis itt hagysz? Mégis el akarsz menni? Hát nem tudlak semmivel
visszatartani. Pedig úgy fáj érted a szivem. Mert tudom, hogy soha sem
foglak látni többet.

– De én visszajövök hozzád, Mirikló.

– Nem te többet. Mesterségem a jövendőmondás. Tudom, hogy soha sem
látlak többet. De neked is megjövendölöm, hogy meg fogod bánni, hogy itt
nem maradtál. Majd sajnálni fogod, hogy eldobtad azt a poharat, a mi
most tele volt töltve a számodra avginnal.[100] Mikor meg fogod tudni,
hogy nem volt benne méreg. De már akkor későn lesz. Te nem jösz vissza
ide többet, mint a hogy nem megy vissza az ember az álmába soha, ha
egyszer fölébredt. Hát csak eredj. Nem tartalak vissza.

S azzal ledobta fejéről a koszorút.

– Hanem így nem mehetsz ki a világba, a hogy most vagy. Ma már nincs
maskarák napja. Ebben a kantusban megkergetnének, elfognának. Majd én
felöltöztetlek. Diákok közé akarsz menni. Neked is diákruhába kell
bújnod.

– Hol vegyem azt?

– Van mi nálunk mindenféle gúnya. Ne kérdezd: hol vettük? A Devla adta.
Majd kiválasztok egyet a számodra.

A Mirikló ismét bement a vasajtón. S nem sokára visszatért a keresett
jelmezzel. A magyar és cseh diákok viselete volt ez. Gombos dolmány,
szűk nadrág, puliderrel; vörös süveg fehér ludtollal. Keskeny görbe kard
hozzá.

Elébb a tarka ó-egyiptomi maskarától kellett Györgynek megválni.

A phéna segített neki.

– Oh milyen szép vagy! sóhajtá a leány, kezét feje fölé kulcsolva! Mért
kell te neked elveszned?

S aztán végig csókolta a szemein elkezdve a lába hegyéig.

Akkor aztán felöltöztette a diákgúnyába. A piros süveget is feltette a
fejére, szépen féloldalra nyomva.

– Most már mehetsz.

Aztán elvezette a csapóajtóig s azt felnyitotta előtte.

Ott még egyszer eléje állt.

– Legalább hát üss meg egyszer, hogy arról tudjam meg, hogy szerettél!

Dehogy ütötte meg!




XXI. FEJEZET.  A PHRÁL.

A feljáró kútnál várt Györgyre a Kammesierer.

– Ugyan sietnünk kell a hidhoz, hogy idején ott legyünk. Sok időt
ellegyeskedtél a Miriklóval! Már hallani a minoriták kis tornyából a
harangszót. Ez a szegény bünösök lélekcsengetyűje. Most csak torony
irányában siessünk.

Ez alatt azt értette a Kammesierer, hogy nem a lakások tömkelegén át
vezette Györgyöt, hanem a kerítéseken másztak keresztül. Azok ugyan
mindenütt felálló szegekkel voltak szegélyezve, hanem okos ember tud
magán segíteni. Összegöngyölíti a köpönyegét, azt ráveti a szeges
párkányra s szépen keresztül hág rajta.

A mint azonban a vásártér közelébe értek, nagyhamar észrevették, hogy
ezen az úton a hidhoz el nem jutnak. Az utczák tele voltak már
rakonczátlan csőcselékkel, mely áthatolhatatlan tömeget képezett:
ordított, üvöltött. Rongyos, szurtos alakok, a minőknek létezéséről a
városlakónak sejtelme sincsen, mintha a föld alól bújnának elő, s mint a
patkányok táborszámra, lámpákat, ablakokat törve, kerítéseket pusztítva.
Egyszer-egyszer egy csapat lovas katona vágtatott közéjük: azt
kőzáporral fogadták, s aztán nagy üvöltéssel rohantak szerteszéjjel,
elbujva a pinczékbe, a kerítések mögé. Aztán megint elől kezdték.

– Neked pedig, törik-szakad, ott kell lenned, mert a te jeladásodra vár
mindenki, mondá a Kammesierer. Átkozom a szép szemeit annak a
Miriklónak! Várj! Valami okosat gondoltam ki! Itt van közel a part.
Fussunk a csatornához: ott találunk egy csónakot.

Jól számított. A csatornán mindig ott őgyelegnek a «wasserpirát»-ok: a
hajósok, tutajosok utonállói. Egy füttyentésre rögtön előevezett egy
marczona ficzkó, keskeny lélekvesztőjével a szennyvíz kanális boltozata
alól. György és a Kammesierer gyorsan beleugrottak a csónakba, s
evezőkre kapva, sebesen siklottak tova a megáradt csatorna hátán: a
magas part eltakarta őket.

Mentől jobban közeledtek a hid felé, a népzaj annál nagyobra nőtt, a
lélekharang csengésébe közbeszóltak a félrevert harangok, az égen
füstfelleg kezdett feltolakodni. A zavargók bizonyosan felgyujtották a
hentesek sátorait.

A csatorna hidjánál György és a Kammesierer kiugráltak a csónakból s a
labodával benőtt szemetes parton felkapaszkodtak a mellvédig.

Itt olyan sűrűn verődött már össze a tömeg, hogy egyik váll a másikat
érte. Az ember kénytelen volt a szomszédjának a zsebébe nyulni.

A hidfőnél lehetett látni a diákok csoportját: fehér tollas süvegeikről
meg lehetett ismerni őket. A Kammesierer utat tört odáig György számára.

«Itt a princz: itt a Jiló!» ez a jelszó futott át egyszerre a tömegen.

Györgyöt a diákok fölemelték vállaikra.

«A princznek vörös toll kell a süvegére!» kiáltá egy hang a tömeg közül.

«Statim erit!»

Egy diák már kapott a dulakodás közben egy sebet a fejére. Az jó volt
piros festéknek. Mikor újra felemelték Györgyöt a vállaikra, már akkor
piros toll lengett a süvegébe tűzve.

A csavargók felkapaszkodtak a hídfő oszlopára s készen tartották a
hegyes lábhorgokat, a miket a lovas katonák elé kell majd szórni.

A trombitarecsegés jelenté, hogy közeledik már a szomorú menet. A
vásártérről az égő sátorok zsarátnokát hordta idáig a szél. Zürzavaros
ordítozás hangja kavargott egybe: káromlás, segélykiáltás, bestiális
röhej; vérszomjú gyávaság adta ki tele torokkal a hangját, a mint
egy-egy új sátor gyuladt meg s a felhalmozott zsiradék lángja oszlopként
emelkedett a veres füstfelleg közé.

Ilyen temetési pompát szerzett a Malach az ő első szülöttének.

A lovas katonaság zárt csoportban nyomult a híd felé. Császárdragonyosok
voltak; bivalybőr pánczélban. Egy svadrony a szekér előtt, a másik
utána. Két sor lovas a szekér mellett.

György, a diákok vállára emelve, láthatá a szekéren ülő Csercsent. Fehér
ing volt rajta, kék szalaggal, a két keze hátra kötve. Szemközt vele a
capucinus, feszülettel a kezében; mellette a bakó, a ki a kötél végét
tartá a markában, a mely az elitélt nyakára volt hurkolva.

– Ott a Csercsen! Az a phrálod! kiáltá a Kammesierer Györgynek.

– Ez az én phrálom? hebegé György elképedve.

Az ő képzeletében annak a lovagnak az alakja élt, a kit ő még egy nappal
előbb versenytársának tartott: a délczeg marchese di San Carlo, a kit
gyűlölt, halálos párbajra kihivott, azért mert az ő ideáljához meri
felemelni a szemeit – és a kiről aztán megtudta, hogy ez az ő édes
testvére: fia az ő atyjának, Rákóczy Ferencznek, a lázadók fejedelmének.
Azzal a gondolattal volt tele a lelke, hogy minő diadal lesz az, a midőn
ő, a kisebbik testvér, a bátyját kiszabadítja az ellenség kezéből s
ekkor megismerteti magát vele: «marchese di San Carlo! ölelj meg!
Testvéred vagyok, San Christina lovag!»

Igy képzelte azt el magában.

S ime itt hoznak eléje egy ismeretlen ficzkót, a kit ő soha sem látott.
Micsoda ábrázat! Barna, mint a diófa s még azon kivül ragyaverte, a
himlőhelyek még feketebbé tették az arczát, s a felső ajkának az egyik
oldalán kiirtották a bajuszát, úgy hogy csak félbajusza van, az is
tüskés, mint a hiuzé, szemei veres karikák közé szorítva, aprók és
ravaszul hunyorgók, sűrű bozontos haja a homloka közepéig lenőtt, s a
két füle messze eláll a fejétől, mindegyikbe egy ezüst karikafüggő
akasztva.

S ez akar San Carlo József lenni! Az ő bátyja!

Először a bámulat, azután az ijedelem, utoljára a düh vett erőt a
lelkén.

Hiszen ha az nem az ő phrálja, akkor a Mirikló sem volt az ő phénája!

A méreg felforrt szivében!

Ő otthagyja a szerelmes tündérke barlangját, letépi ölelő karjait,
eltiltja mámorító csókjait – azért, hogy idejöjjön a vérét ontani egy
ilyen gézengúz ragyabunkó miatt, a ki az ördögnek a bátyja, de nem ő
neki.

– Nos! Jiló! kiáltá rá a Kammesierer, most hajítsd fel a süvegedet! Itt
a phrálod!

György lekapta a fejéről a süvegét; de nem hogy felhajította volna,
hanem a földhöz vágta s oda kiáltott a diákoknak.

– Ez nem az én bátyám! Ez nem Rákóczy fia! Ez egy tolvaj lókötő.
Fussatok innen!

Erre aztán futott az egész gyülekezet, a merre látott. Az volt a
legokosabb, a ki a híd alá menekülhetett.

Csak György maga nem futott el.

Ott maradt egyes egyedül; magára hagyatva mindenkitől.

S a mint a lovasság élén közeledett a dragonyos kapitány, György eléje
lépett, kihúzta a kardját s markolatával nyujtá át a tiszt felé.

– Kapitány úr! vegye át a kardomat. – Foglya vagyok.

A kapitány pedig, a helyett, hogy elvette volna György kezéből a kardot:
örvendező kaczagással kiálta fel.

– Beim blauen Herrgott! Serenissime! Ez aztán az ostoba szerencse! – Ön
engem őrnagygyá tett!

György azt hitte, hogy gúnyolódnak vele. Folyvást felajánlva nyujtá a
kardját a tisztnek.

– Csak tolja a hüvelyébe azt a kardot, serenissime. Mondá a tiszt s
aztán üljön fel egy lóra s csatlakozzék ide mellém.

Azzal egy vezényszóval megállítá a svadronyt a híd előtt: a dragonyosok
leugráltak a lovaikról; két ember közül egy a két ló kantárát fogta, a
másik pedig a karabélyát vette a kezébe s gyalog sorakozva vonult a híd
felé.

A zendülők erre nem számítottak. Hogy a dragonyos gyalog is beválik.
Egyszerre megtisztult a hid; a csavargó had leugrált a vízbe s
igyekezett a partra kiúszni. A gyalog csapat tisztára seperte a hidat. A
szekér átmehetett akadálytalan. A kisérő svadronyból is leszállt nehány
rota a lóról s azok is puskával a kézben vonultak a szekér után. Ez
nagyon jó intézkedés volt, a csatornán túl következő terület
tőzegvermeivel a lovasságra nézve veszedelmes terep volt: onnan csak a
puskások verhetik föl a lesbe bujt czinkosokat. A hidfőn innen maradt
lovasság pedig visszatartá a tömeget a hídon átkeléstől.

A kapitány ismételt felszólítására György felkapott egy üres nyeregbe.

– Ön nem ismer rám? kérdé a tiszt.

– Ah! A carrousselben találkoztunk? Mondá György.

– Igen. De én nem mint résztvevő. Csak mint intéző. Sietek tiltakozni. A
carroussel társasága nem jó Sippschaft.

– Hogyan?

– Még ön kérdi, hogyan? hiszen ön verte tönkre az asphaleiát. Azok mind
ülnek.

– Hol ülnek?

– Bizony nem a diványon. De hol járt serenissime azóta? Úgy keresik
mindenfelé, mint a három napkeleti bölcsek a kis bambinót.

– Engem keresnek?

– Legfelsőbb rendeletből. Ha czivil találja meg, száz arany jutalmat
kap; ha militér, egy rangfokkal előléptetést. Gratulálok magamnak. Engem
serenissime örnagygyá tett. De hol bujdokolt serenissime azóta? Az egész
politzájnak ideája sincs felőle.

György elmondhatta volna az egész csodapalota történetét s azzal megint
nagy szolgálatot tett volna a jó rend embereinek. Nem is tartozott annak
a titkát őrizgetni. A mióta a Csercsent meglátta, bizonyosra vehette,
hogy rászedték a csavargók. – Dühös is volt rájuk. – Hogy a magasrangú
urak és delnők alakosdit játszottak vele: ezt is zokon vette; de hogy
még a tolvajok és koldusok is megcsalják! Ez már keservesen esett. –
Kinek higyjen még az ember?

De még sem árulta el őket.

Eszébe jutott a Mirikló.

Hisz a czigányleány nem csalta meg. Ennak a csókja igazi csók volt:
annak a marasztalása igazi marasztalás volt. Az ő hozzá igazán jó volt.
Meg is siratta, mikor elvált tőle.

A Miriklóért megbocsátott az egész csodapalotának.

– Nem mondhatom meg, hogy hol voltam.

– Ahán! Értem. Szép hölgynek a titka áll az útban.

– Igen is. Szép hölgynek a titka.

– Akkor nem kérdezősködöm felőle, serenissime.

– De mért czimez engem a kapitány úr serenissimének?

– Hát hiszen már nyilvános titok, hogy marchese di San Christina nem
más, mint Rákóczy Ferencznek a fia.

György most kezdett már igazán megzavarodni.

Hát akkor a Malach még sem csaló! Akkor ő még is igazságtalan volt
iránta, ha ez csakugyan az ő apja. S akkor a Mirikló megint csak az ő
huga lesz.

– Mondja csak kapitány úr: ismeri ön azt a szót, hogy «phéna?»

– Soha sem hallottam: ki sem tudom mondani.

– Úgy hiják az én apámnak a leányát.

– Az ön apjának a leányát úgy híják, hogy «Aspremont herczegnő.»

Mindezek úgy jöttek György lelke elé, mint egy megterhelt gyomor álmai:
összefüggetlen, képtelen viziók.

Ez alatt megérkeztek a sappeurök, az égő sátrak tüzét eloltani,
sorkatonaság vonult ki a vásártérre, kordont húzni; a lovasság parancsot
kapott a visszatérésre.

– Most megyünk egyenesen a Burgba, mondá a kapitány.

– A császári Burgba?

– Ott kell önnek jelentkeznie a cancellárnál. És így tovább.

– Merre tovább?

– Azt majd meg fogják önnek mondani.




XXII. FEJEZET.  «IO, EL RE.»

Az udvari cancelláriában első műtét volt, a min Györgynek keresztül
kellett esni, hogy a diák öltözet helyett egy eddig soha nem látott
jelmezt adtak rá, mely egészen a termetére volt szabva.

Azután két Hofcharge közé fogva felvezették a Schweizerstiegén
keresztül, az uralkodók arczképgallériáján végig a nagy gobelinok
termébe, melynek falait remekbe készült szőnyegek fedik; a nagy
Savoyainak diadalait megörökítő képekkel. Egy kép Erdély meghódolását
ábrázolja a Habsburg-ház királya előtt: az akkori időbeli boncsokos,
kaftányos magyar főurak korhű alakjaival.

A teremben csak egy ülőhely van: az a mennyezetes trón. A király
számára. A többiek állnak.

A teremben díszruhás főurak, mellvértes katonák, hermelines főpapok
voltak együtt, halkan suttogva egymás közt.

A két udvaroncz odaállítá Györgyöt a trónnal szemközt.

A kamarások botjának kopogtatására mindenki rendbe állt félkörben a trón
előtt: az oldalajtó megnyilt, s belépett, cancellárjaitól kisérve – a
király.[101]

Komoly, halavány, indulatnélküli arcz; szürkülni kezdő szakállal és
bajuszszal; viselete egyszerű, fekete selyem spanyol öltözet, rövid
gallérpalásttal, fején lapos barét, nyakában az aranygyapjas rend
láncza.

A főurak fejüket mélyen meghajtva álltak, míg a király trónján helyet
foglalt.

Az uralkodó alig emelve föl szempilláit, tekinte az előtte álló ifjura,
ki az udvaroncz sereg közül délczeg magatartása által kivált, s halk,
melancholikus hangon szólt hozzá.

– Lépj közelebb, hivünk, Giunchi György gróf.

Erre a szóra merészen emelte fel a homlokát az ifju s halkan, de
hallható hangon mondá:

– Én, György, Rákóczy Ferencz fia vagyok. Atyámat: a koldusok fejedelmét
meg nem tagadom.

A képtelen elszörnyedés hangja zúgott fel egyszerre a magas
gyülekezetben.

A király egyet inte csillapítólag, keskeny, lágy hajlású kezével; arra
csend lett s aztán három ujjával az ifjura mutatva így szólt:

– Úgy van. Rákóczy György vagy. Fia Rákóczy Ferencz fejedelemnek. De nem
annak a Bécs városi koldusok királyának, a ki e fényes nevet bitorolja.
A te atyád Erdélyország nagyfejedelme volt; a ki a nevét a történelem
legfényesebb lapjaira irta fel. Mint őseimnek ellensége, nyilt csatában
harczolt ellenünk: Isten úgy akarta, hogy mi győzzünk és ő bukjék el. De
a midőn minden fényes czimét elveszté is, megtartá a legfényesebbet: a
«jó keresztyén» czimét. Távol e világrésztől a Fekete tenger partján él
a te atyád, egy maroknyi hivével együtt, kiket isteni félelemben
egyesít. – És te igaz fia vagy a te nagynevű atyádnak, velünk anyai
ágról vérrokon: kedvelt hivünk, kit születésének kitünő fénye, s jeles
lelki tulajdonságai felette ajánlanak s kit már gyermekkorától fogva
felséges házunk gyámságába s pártfogásába vettünk s ki hűséges
magaviselete, engedelmessége s jó akarata által kegyelmes indulatunkat
magára vonta; – s a kinek mi kiváló érdemeiért két hübért adományozunk,
mint Sicilia királya, melyek egyikét Del Contrasto, másikat Valle di
Giunchinak nevezünk. Ez utóbbit siciliai grófsággá teszszük s
adományosát a siciliai grófok minden előjogaival felruházzuk: s ez
adományt annak minden törvényes utódaira kiterjesztjük. Azonfölül 2500
scudi évdijat adományozunk a birtokhoz, mely hivünket Rákóczy Györgyöt
Di Giunchi grófot s minden utódait elidegeníthetlenül megillesse s az
alkirály engedelme nélkül még ideiglenesen is zálogba ne
vétethessék.[102]

A király szavainak elhangzásával örvendező suttogás támadt a főuri
hallgatóság közt.

Az egyik udvaroncz, a consiliarius, Györgynek a vállára tette a kezét,
lefelé nyomva az ifjut.

De a fejedelemfinak vasból vala a térde, nem tudott meghajolni. Ennyi
kegyosztás után sem!

Pedig odatették már a kezébe a huszonnégy pergamentlapra terjedő
donatios levelet.

Ekkor a király még egy pecsétes levelet vett elő. Ezt már a palástja
zsebéből.

– És azonkivül én, mint nevelő atyád, még egy ajándékkal bocsátalak el.
Ime atyádnak a végrendelete, melyet hozzánk küldött, azzal a kérelemmel,
hogy azt fiának adjuk át, vedd kezünkből. Ez az atyai örökséged.

Most azután nem volt többé vasból a térde Rákóczy fiának.




XXIII. FEJEZET.  A KÉT TESTVÉR.

A király leszállt a trónról s visszavonult a lakosztályába.

A hátramaradt főurak siettek Györgynek jókivánataikat kifejezni.

A consiliárius ott maradt mellette s sugdosta a fülébe, hogy melyiknek
milyen titulaturával szolgáljon? «Durchlaucht.» – «Excellencz.» –
«Eminencz.» – «Serenissime.» – «Reverendissime.» – «Illustrissime.»
«Euer Hochgeboren.»

Ugy hozta magával az udvari etiquette, hogy ők ketten maradjanak
utoljára.

Mikor a császári kincstár lépcsőin aláhaladtak, a következő discursus
fejlődött ki közöttük, lépcsőfokról lépcsőfokra.

– Ugyan édes magnifice, nem tudná ön nekem megmondani, miféle nagy
érdemeim lehetnek nekem, a mikért én manapság e fényes
megjutalmaztatásokban részesültem?

– Serenissime azt legjobban tudhatja. Ön detegálta egy ő Felségéhez
irott levelében a status és societás corruptiójára coaleált asphaleia
ligának a gonosz attentatumait; mely társaság tagjai in flagranti
meglepetve, részint elfogattak, részint proscribáltattak s ez által egy
nagy morális mételytől szabadult meg a főváros és a birodalom.

– S ezt én fedeztem volna fel, – egy a királyhoz irott levélben? –
Hiszen én nem tudok irni.

A consiliárius a két tenyere közé hajtotta le a fejét.

– Serenissime. Non faciat sculptile! Méltóztatik velem tréfálkozni.
Hiszen emlékezhetik rá serenissime, felettébb jól, hogy én voltam a
praesese annak az examináló commissionak, a mely serenissime
proficientiáját in studiis de semestri ad semestrim contemplálta. Én
nekem méltóztatott respondeálni ex historia hungarica, s a calligraphiai
exercitiumait suppeditálni, melyek felől én a testimoniumát manupropria
infrascribáltam. Csakhogy akkor méltóztatott serenissimének pisze
orrának, szőke hajának, görbe lábainak lenni, a mi azóta nagy
præferentiájára diametraliter megváltozott.

György nem állhatta ezt meg nevetés nélkül.

– Tehát legyen úgy, hogy én irtam ezt a levelet a császárnak. De hát mi
történt azután?

– Hiszen jól méltóztatik tudni a dolgot. Circumstantialiter méltóztatott
denunciálni az egész Méte-festivitas peripetiáit. – A politzia azonnal
interveniált s detenálta az egész collegiumot. Pro dolor, hogy a fő
totumfac, a Wammana nem volt többé confrontálható. Az letaliter
affligálva maradt ott a theatrumon. A többiek az inquisitionak lettek
átadva.

György a lépcső alján bucsut vett a consiliariustól, az azonban még azon
túl is vele maradt. S ő rajta kivül még két polgári öltözetű férfi
maradt az urfi sarkában, a kik egész a régi szállása kapujáig
elkisérték.

Ott ismét bucsut vett a consiliariustól. A mire az felkisérte Györgyöt
egész a szállásáig. Ott azután tudtára adá, hogy ő neki legmagasabb
utasítása van György herczeget nem hagyni magára egész addig a
pillanatig, a míg Genuában hajóra nem fog szállni, Siciliába utazandó.

Az a két kisérő is arra van rendeltetve, hogy György úrfi felett
őrködjék. Csupán azon czélból, nehogy a denunciált asphaleia társaság
valamely merényletet kövessen el a nagy protectioban részesült ifju
ellen. Sok az ellensége! Egyfelől az asphaleia, másfelől a
mirákelpalota. No meg egyebek is. Superflua cautela nunquam nocet.

György megköszönte szépen ezt a gondoskodást s nem talált benne semmi
kifogásra méltót.

A Künzli Pétert otthon találta, s a régi jó pajtási viszony rögtön újra
össze lett kötve.

Péter sok mindenféle pletykát tudott, a mik azóta jöttek forgalomba,
hogy egymást nem látták.

György megigérte neki, hogy ha elmegy Siciliába, őtet is magával viszi.

A Péter tudatá Györgygyel, hogy a mai napon két fiatal úr járt a
szállásán, utána tudakozódva. A neveiket fölirták a fekete táblára.

György elolvastatá Péterrel a két nevet, s aztán azt mondá neki, hogy ha
az a két úr ismét visszajön, vezesse őket hozzá. Ezek a marchese di San
Carlo segédei voltak.

Az esteli órákban jelenté a Péter, hogy az a két uraság ismét itt van.

György most eléjük ment.

Az egyik segéd így szólt hozzá.

– Uram. Mi marchese di San Carloval együtt ma reggel a megállapodás
szerint megjelentünk a Spinnerin am Kreuz előtt a rencontrere, ott
vártunk egy óráig. Ön nem jött el.

Györgynek a válasza ez volt.

– Force majeur volt, a mi visszatartott. Egyébiránt is, ha megjelenheték
vala is: én marchese di San Carloval meg nem verekedtem volna.
Elismerem, hogy hibáztam és ok nélkül cselekedtem, a midőn a marcheset
megsértettem és provocáltam. Nemes emberhez illő módon a sértést
megkövetem s a kihivást visszavonom. Kérem az urakat, vegyék ezt
tudomásul.

A két lovag tudomásul vette a nyilatkozatot.

Erre az egyik egy lepecsételt levelet vett elő a kalapjából s átnyujtá
azt Györgynek.

– Marchese di San Carlo küldi. Olvassa ön.

– Uram. Én nem tudok irást olvasni.

– Hát törje fel a levelet, majd én elolvasom.

György feltörte a levelet s átadta a lovagnak, az felolvasá.

«Marchese di San Christina. Én elismerem, hogy hibáztam és önt ok nélkül
sértettem meg. Lovaghoz illőn megkövetem önt a sértésért s ezzel adok
önnek elégtételt. Marchese di San Carlo».

Györgynek egyszerre megtelt a szeme könynyel.

József ugyanazt írta Györgynek, csaknem szó szerint, a mit György izent
Józsefnek.

Ki diktálta egyszerre, mind a két fiunak ugyanezeket a szavakat?

Talán ugyanannak az anyának az áldott szelleme, a ki akkor, midőn mint
kis gyermekek egy ágyban aludtak, éjjel felkölt a fekhelyéről s
betakargatta őket. Talán még most is fölkel örök fekhelyéről, mikor a
két fiának rossz álmai vannak: s ismét betakargatja őket.




XXIV. FEJEZET.  SICILIÁBAN.


KÉT VÉGTELENSÉG.

György még soha sem volt túl Bécs város határán. Testi és lelki látköre
oda vala összeszorítva egy város sánczai közé. Van-e még e szűk
utczákon, a sok emeletes házakon, a bástyakapukon túl valami más világ,
és abban más népség, mint az a «palaczkhordó» kedélyes polgárság? arról
még csak álma sem volt.

A szándékosan elferdített nevelés miatt magából Bécsből is csak azt
ismerte meg, a mi az oda összesereglett idegen kalandvadászok bizarr
ötlete volt: a titkolt orgiákat, a carousseleket; – aztán meg a koldusok
csodatanyáját; de a nagy császárvárost a maga komoly nevezetességeivel,
udvari és diplomatai körével, tanintézeteivel, császári
ritkaságtáraival, kereskedelmi forgalmával, katonai rendszerével soha
sem ismertette meg vele senki. Nem volt sem az aulában, sem a
kaszárnyában. Csak annyit tudott, mint minden nyárspolgár, hogy «nincs
több, csak egy császárváros, nincs több, csak egy Bécs!»

És most egyszerre áttették őt Siciliába.

Mintha csak egy más planétába tették volna át.

Egyszerre történt: mert tengeren szállították oda.

Erre jó oka volt a bécsi udvarnak.

A szárazi út Olaszországon visz keresztül, s Olaszországban könnyen el
lehet tévedni annak, a ki – maga is hajlandósággal bir az
eltévedésre.[103]

Minden császári, királyi és atyai kegyosztás mellett is György csak egy
beczézett fogoly volt. A hajó a legbiztosabb börtön, s a tenger a
leghívebb porkoláb.

Arra is szükség volt, hogy mielőtt György Siciliába megérkezik, a
császári staféta őt megelőzze, a palermói viczekirálynak küldött
utasításokkal. És azután még «valaki más.»

Hogy az akkori közlekedési eszközök mellett hamarább lehetett a
szárazföldi uton Siciliába jutni, mint hajón, az nem annyira az olasz
diligence kitünőségében keresendő, mint inkább a hajózás természetében.
A Triesztből kiinduló kereskedelmi hajónak az egész keleti olasz part
hosszában minden kikötőnél meg kellett állani, árúczikkeket kirakni és
felvenni, s friss ivóvízzel ellátni a népét. Mikor aztán Olaszországnak
végét érte, akkor nem vitorlázott a hajó egyenesen Messinának; hanem
lelódult Maltába, mert oda volt irányozva a legfőbb rakodmánya: a
styriai vas és az istriai butorfa; csak azután került fel megint
nyugatnak, míg szerencsésen megállapodott a sziget éjszaki oldalán,
Palermo kikötőjében. Ott pedig tizennégy napig vesztegzár alatt kellett
maradnia, a mért Maltát érintette, a mi már a Kelethez tartozik.

Györgynek ez út alatt bőséges ideje jutott ezt a két végtelenséget
tanulmányozni: a tengert – és az atyja végrendeletét.

Tengert sem látott még soha. Volt alkalma rá, hogy megismerje ez
istenarczot jó kedvében és haragjában: a sima tengert, mely a napot
eltemeti, s a holdat megszüli, s a háborgó tengert, mely a zivatarral
harczol, s e harcz közben a nyomorult gályát hullámboltozatok alá
temeti: az alvó tengert, melyen teljes szélcsend alatt a lomha járómű
egyik oldaláról a másikra dülöng s a világító tengert, mely csodás
éjjeleken illuminátiókat rendez oda alant az azurkék mélységben, millió
fantasztikus alakú meduzáival, salpáival, vénusöveivel.

Egy kisérőt adtak mellé az eddig ismeretes világból: egykori lovászát,
Künzli Pétert. Az «alter ego» nem igen volt «másik én»-je az urának, a
kit az iskolában képviselt. A tenger és a szél irgalmatlanabb
examinatorok, mint a bécsi mixta commissio urai voltak. A Péter minden
erősebb hajómozgásnál tengeri betegséget kapott, s akkor nem lehetett
szavát venni: csak jajgatott és a szenteket invokálta. Györgyre pedig
semmi hatása sem volt a hajó ingásnak. Tűrte, mint egy gyakorlott
tengerész. A legnagyobb zivatarban az volt a gyönyörűsége, hogy
felmászott az árboczkosárba s ott hintáltatta magát – és kaczérkodott a
villámokkal.

A csendesebb napokon aztán, mikor a Péter a rendes emberi állapotba
visszazökkent, elővették az á-bé-abot s a mit Wammána elmulasztott,
Péter igyekezett helyrepótolni: Györgyöt irásjegyek formálására tanítá.

Gyors esze volt, hamar megtanulta. Nem sokára annyira vitte, hogy a mit
örökségül kapott a királytól, atyjának végrendeletét elolvashatá. –
Francziául volt az irva: megértheté.

Ekkor nyilt meg azután előtte egy új látó határ: a tengernél is
véghetetlenebb.

Maga a czím, mely a végrendeletet megnyitja, oly ünnepélyesen nagyszerű.

«Én Ferencz, a Te kegyelmességedből oh Istenem, Erdély országának
Keresztyén Fejedelme, Rákóczi-fejedelem, s a Római Szent Birodalom
fejedelme, Magyarország Részeinek Ura, Székelyek Grófja, Munkácsi és
Makoviczai Herczeg, Sárosmegye örökös Főispánja stb. stb.»

Tehát nem csavargó gyülevész vajdája! A hogy a «studium»-ban volt
leirva.

És nyomban e fényes czímek után következik a még nagyszerűbb lemondás.

«Te adtad e minőségeket és czímeket nekem óh Uram, részint egy szabad
nemzet választása, részint születésem által.»

«Távol legyen tőlem, hogy én e hiú minőségekkel és czímekkel
dicsekedjem: megvallom az én szívemnek alázatosságában, hogy én csak a
haragnak gyermeke: por és hamú vagyok.»

S folytatja a porrá és hamuvá változást önvád szavaiban.

Elismeri, hogy nagy Isten-adományait és tehetségeit Isten ellen és
önmaga ellen fordítá: magát a «háladatlanság utálatos szörnyetegének»
nevezi. – Isten büntetésének – nem: könyörületességének nevezi azt, hogy
tőle elvette a fejedelemséget és a világi javakat, hogy őt meglátogatta
mindenféle szomorúságokkal, melyeket a világ nagyjaitól szenvedett. S
megköszöni Istennek azt, hogy őt egy olyan országba száműzte, a hol
büszkeségét megtörve, lemondva az emberi elme hiú számításáról és a
földi hatalmakban való bizalomról, egyedül az Isten irgalmába vesse
reményét.

Soha sem beszélt ez ideig senki György előtt Istenről. Azt tanulta
eddig, hogy a templom csak a pap kedvéért van, s a pap maga gúny tárgya.

Atyjának a végrendeletéből kezdé sejteni először, hogy mi a «hit»?

Az a hit, mely a porba hullott nagyságot az égig fölemeli.

Igy látta az atyját égig emelkedő nagyságában lelke előtt megjelenni.

Nem tudott neki élő arczot adni, még is megismerte: előtte állt.

Bűnbánatot érzett, hogy e fényes alak helyett, (ha csak egy napra is,)
egy olyan fintorképet tudott atyjául elfogadni, mint a csavargók
királya.

A következő sorokban egyre emelkedik az ájtatos hangulat.

A száműzött fejedelem igazolja magát Isten előtt (csak az Isten előtt),
hogy miért írja meg e végrendeletét. A Keleten dúló ragályos mirigy
ösztönzi erre, melynek legjobb hívei már áldozatul estek. Aggódik a
többi hiveiért, a kik az ő halála által mind nyomorra jutnak, a kiket
pedig úgy szeret, mint saját gyermekeit. És azután ezekért a
gyermekeiért. «Szívemnek ömledezésével szólok hozzád én Istenem, miután
már annyi évekig szólottam az emberekhez, a kik meg nem hallgattak
engemet!»

«Nem panaszkodom reájok, Uram! és ne vedd olybá, mintha gonoszat akarnék
azoknak is, a kik óhajtják vala, hogy a keresztyén fejedelmek
birodalmaiba való belépés el legyen én előttem zárva: mivel a Te
itéleteid voltak azok fölöttem s az emberek csak végrehajtók valának. És
látod is én Istenem, hogy én mindnyájokat szeretem, a Te szerelmedben.
Kérlek, bocsáss meg azoknak, a kik engem leginkább üldöztek és
rágalmaztak, mert bizonyára azt hitték, hogy igazságosan cselekesznek.»

Dávid király zsoltárai nem szebbek ezeknél!

Az ifju, a hogy szemeivel elnézte a végtelen tengert, melynek láthatára
összefoly az éggel, épen úgy látta lelke előtt elterűlni azt a másik
végtelenséget: atyjának szellemét. Hát még ha ennek a partjait meg fogja
ismerni: ha egyszer jön valaki, a ki elmondja élőszóval előtte, mik
voltak a tettei a világtörténetben ennek az ismeretlen alaknak?


POSTHUMUS GONDOLATOK.

Talán jó is volna itten befejezni ezt a regényt?

Ha rajtam állna, én azt tenném.

Egy nemes szívű fejedelemfi, ki szép lelkének méltó sorsát megtalálja! s
él, azontúl a világ legboldogabb édenében.

Egy nagylelkű uralkodó, ki ellensége gyermekét boldoggá teszi.

Két testvér, kiket a rosszakarat egymásnak halálos ellenségévé
mérgesített, kibékül egyszerre a halálban is elenyészhetetlen anyai
szeretet sugallata által.

Ez volna a legideálisabb megoldás.

Csakhogy a mai kor empyricus szelleme mind ezt nem fogadja már be.

Idylli önelenyésztetés! Fejedelmi nagyszívűség! – Dicsőült szellemek
mysticus befolyása a földi eseményekre! – Mind ez elavult régi poézis. A
mai kor igazságot követel. Nem mulatunk, nem élvezünk, nem
gyönyörködünk; hanem analyzálunk.

Igaz-e az, a mi megtörtént? s ha igaz, miért igaz? hogy történhetett
meg?

Maga a pergamen sem elég bizonyíték már! Hátha falsum?

S ilyen pergamen is csak kettő van a kezünkben.

Az egyik Mikes Kelemen naplója, melyben az van írva az ifjú Rákóczy
Györgyről, hogy «a mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt: – azon
igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon: azt véghez is vitték. És én azt
csodálom, hogy írni tud, ha rosszul is. Legnagyobb fogyatkozást azt
találom benne, hogy magyarul nem tud. De az nem az ő vétke. Németek
nevelték, a kik csak a Miatyánkot sem engedték volna, hogy magyarul
megtanulja.»

A másik pergamen pedig a III. Károly király adománylevele, melyben a
gyermek ifjú felmagasztaltatik, jeles lelki tulajdonságaiért, s olyan
kiváló magaviseletért, mely egy Siciliai grófság s hatalmas pénzbeli
apanage adományozására méltó.

Hogy tartja fenn ez a homlokegyenest ellenkező két okirat egymás
ellenében az igazait?

Ha III. Károly király Rákóczy Ferencz fiát ki akarta tüntetni ily fényes
adományozás által, miért nem tette ezt az elsőszülöttel, Józseffel; a ki
valóban fényes tehetséggel, előkelő műveltséggel, tudománynyal birt;
miért az ifjabbal, a gyermekeszűvel, a jelentéktelennel?

Mi befolyása lehetett itt a nőtestvérnek, Rákóczy Juliának?

Mi szerepet játszott itt Pelargus: a kurucz vezér?

Mi lett Pelargusból az után a jelenet után, a melyben Györgyöt futásra
bírta s maga hátramaradt, az ifjú menekülését fedezni?

Ki volt az, a ki Károly királynak György nevében megirta a veszedelmes
asphaleia társaság mysteriumait? A mely felfedezésért aztán a király
Györgyöt ily fényesen kitünteté?

Egy megoldást szabad sejteni a jogosan kételkedő kérdésekre.

Hátha Rákóczy József, a bátya, volt ebben az egész regényben az igazi
vezéralak?

Hátha Rákóczy József nem volt az a léha kalandhős, a milyennek őt a
névtelen iró jellemzi; hátha nem illett rá az a kifakadás, a mivel őt
Mikes Kelemen megbélyegzi: «az apa felől elmondhatom, valamint egy régi
nagy ember felől mondták volt, hogy ha született, bár soha meg ne halt
volna; a fia felől pedig: hogy ha a nyomorult világra nem jött volna,
semmit sem vesztett volna rajta.»

A hogy József végnapjai fellobbanásában előtünik: ennek az ellenkezője
volt.

De testileg beteg volt már.

Már ifjan öreg volt. Egész életszervezetét megrongálta a korai
kicsapongás: a mire bő alkalma volt mindig. Tüdővérzése volt.

Érezte, hogy e miatt ő maga vezéri szerepre képtelen. Hogy azt a
hivatást, a mit tőle vár a szabadságáért rajongó nemzet, nem képes
betölteni.

Talán ő volt az, a ki az öcscsét, a testben lélekben romlatlan,
erőteljes ifjút, az ő neki szánt szerepre felavatta.

Neki már tudnia kellett azt, hogy van egy öcscse: mert nagy fiú volt,
mikor tőle elszakiták; nem úgy mint az, a ki bölcsőben volt még: ki
bátyja létezéséről nem tudott.

Talán épen József volt a közvetítő Pelargus és György között.

Talán épen azért kereste József az asphaleia szövetségét, hogy az
öcscsét kiszabadítsa annak megrontó hálói közül.

Akkor ő lehetett az is, a ki a királynak megírta György nevében a titkos
szövetség üzelmeit.

De hát ő honnan tudhatta azokat meg; holott nem volt beavatott tagja a
társaságnak?

Hogyan vállalkozhatott Pelargus arra a vakmerő koczkázatra, hogy mint
komédiás akrobata a titkos társaság ünnepélyére elmenjen? Honnan
tudhatta azt, hogy arról a helyről el lehet menekülni? Kitől kapott
tájékozást? Ki ismertette meg a helyiséggel?

Vaktában történt volna mindez?

A véletlen: a Deus ex machina működött tán e történetben?

Ezt a mai kor kritikus szelleme nem fogadja el többé.

Követeli, hogy keressük az igazságot.

Azt kell hinnünk, hogy ebből a lánczból hiányzik még egy szem.

Lehet, hogy az az egy szem is a kezünkben volt már, de kiejtettük
belőle.

Talán a történet további folyamán rátalálunk megint. S akkor az egész
világos lesz előttünk.

Talán az új mese, mely most kezdődik, megoldást fog szogáltatni a
befejezett mesének.

E végrendeletnek minden sora tágította azt a végtelen látóhatárt György
előtt. Megtudta belőle, minő összeköttetései voltak atyjának a világ
leghatalmasabb uralkodójával, XIV. Lajossal: hogy az még számüzetése
helyén is fejedelmi udvart tart s a franczia kormánynyal érintkezik.

És a mi legcsodásabb hatású volt ránézve, az a gyöngéd gondoskodás, a
melylyel György fia iránt viseltetik. Csak Györgyről beszél, Józsefet
nem említi soha. Györgyre ruházza át lengyelországi nagy jaroszlavi
uradalmát, melyet XIV. Lajos vett a számára; Györgyöt diszíti fel ez
uradalommal járó «Makoviczai herczeg» czímével. (Hányadik czíme ez már!)
György kezébe bocsátja át a franczia kormány által az apa javára
kötelezett 6000 livre évi járadékot. Őt ajánlja francziaországi rokonai
magas pártfogói kegyelmébe. Miért szerette úgy Györgyöt? és egyedül
őtet, a kit csak a bölcsőben látott utoljára? a ki még semmit sem tett,
semmit sem tudott? Miért halmozta el ezt a fiát szeretetének egész
összeségével?

Ez a gondolat még végtelenebb volt, mint a tenger!




XXV. FEJEZET.  EGY MÁS PLANÉTÁN.

Manapság a földet körülhajókáznák annyi idő alatt, a mennyibe került
Györgynek Bécstől a palermoi alkirályi palotáig eljutni. No de végre még
is csak eljutott.

Az alkirály azóta megkapta már, Olaszországon keresztül, a bécsi kormány
utasításait, s rangjához illő tisztességgel fogadta a fejedelemfiut.

Serenissimének czímezte, a mi a mediatizált herczegeket megilleti. Az
alkirály palotájában volt elszállásolva, s annak a hintaján járta be a
várost. Miután mindent megszemlélt, a mi látni való volt: az alkirály
megismertette őt a helyzetével.

– Serenissimének két dominiumot ajándékozott a római császár ő felsége;
kit a békekötés Siczilia uralkodójává tett. Az egyik uradalom a Giunchi
grófság, a melynek nevét egy ideig viselte is a serenissime. Ez itt
fekszik Palermo közelében: dúsan termő földje ontja a gabonát, jó
szüretet ád a borból és gyapotból, szorgalmas, munkás népség lakja.
Hanem egy nagy maleficiuma van. Az idegent, a mint letelepül azon a
vidéken, rögtön felkeresi a szigetláz. Makacs, hosszas betegség, a
melyből a keleti fajok még csak kilábolnak valahogy: a spanyol, görög;
legfeljebb, hogy egy sárgafakó szín marad meg az arczukon örökre; hanem
a kiben egy csepp német vér folyik, az okvetlenül halállal végzi a
sicziliai patécsot.

Már pedig Györgynek meg kellett vallani, hogy az ő ereiben felesen
lüktet a germán vér: anyja német herczegnő volt. Aztán útitársa, a
Künzli Péter pedig telivér helveta.

– Akkor maradjunk a Del Contrastonál. Az is igen szép vidék.
Buzatermeléssel ugyan ott már nem foglalkoznak; gyapotot és czukornádat
sem mivelnek; mert ahoz sok emberkéz kell: hanem vannak rajta a helyett
egész erdők gesztenyefákból: a szentjánoskenyér, a granátalma, a
narancs, czitrom vadon terem, egész pagony számra, az egész mezei munka
az ingyen termő gyümölcs leszedéséből áll; a melyet aztán zsákokban
szállítanak el a kikötőig, a hol biztos piaczuk van. Egy rendes,
megbizható bérlő gondozza az egészet, a ki szintén fekete czukrot is
főzet a bozótszámra termő édesgyökérből. Legbecsesebb jövedelmi ága
azonban a birtoknak az olajfa-telep, mely fallal van körülvéve, a mely
fal felmegy egész a várkastélyig; a melynek terraszáról felséges kilátás
nyilik a hegyszakadékok által környezett völgyre.

– Tehát vár is van a birtokon?

– Még pedig ősrégiség. Még a görög uralomból való. Gyönyörű dóriai
oszlopcsarnokkal. Egykorú a taorminai romokkal. Lakásra azonban a
legközelebbi tulajdonosai sem használták már régóta, hanem odalenn
laktak a völgybe épített villában.

– S miért nem laktak fenn a várban?

– Azt majd megtudja serenissime, ha ott lesz. Látta serenissime a
tengerről az Aetnát?

– Láttam. Pompásan füstölög.

– Most csak füstölög: egy idő óta nyugodtan viseli magát. A Del
Contrasto birtok ott fekszik az Aetna tövében.

– Ah! Az nekem nagyon kedves fog lenni.

– Nagyszerű látvány lesz mindenesetre: kivált ha egyszer kitör. Kevésbé
kellemetes lesz serenissimére nézve a Malandrinik és a Fuggitivik
közelsége, kik a körülfekvő erdőségekben tanyáznak.

– Kik legyenek azok?

– A Malandrinik olyan uraságok, a kik maguk nem dolgoznak semmit; hanem
a mit más ember összegyüjtött, azt erővel elveszik. Szokásaik közé
tartozik az utazók kifosztogatása: nevezetes embereket el szoktak
ragadni magukkal, s nagy váltságdíjért szabadon bocsátani. Ha meg nem
kapják érte a váltságdíjat: elébb a füleit vágják le, utoljára a fejét,
azt küldik be a késedelmező rokonoknak. A Fuggitivik pedig olyan
menekültek, a kik nincsenek megelégedve az idegen kormányzattal; a kik
összeesküvés, pártütés miatt proskribáltattak, a jószágaik
elkoboztattak, s a kik szintén ott tanyáznak az Aetna környékén, a
hegyszakadékok között, a hol sok az elhagyott ház, a hozzájárulhatlan
barlang, s időnkint onnan törnek elő jól fegyverzett csapatokban vásári
népet, bérlőket megadóztatni, kormány postaszállítmányait elrabolni s
egész harczokat vívnak a kisérő katonasággal. Ezek nem olyan
kegyetlenek, mint a malandrinok; hanem vitézebbek.

– Talán az én birtokom is egy ilyen elkobzott jószág?

– Temészetes dolog. Üres föld lehet Amerikában, de Sicziliában nincs. Ha
itt a császár egy dominiumot el akar ajándékozni egy hívének, azt csak
úgy teheti, hogy egy hűtlentől elveszi a birtokot. Mind a két uradalom,
a Giunchi völgyi ép úgy, mint a Del Contrasto völgyi egy proskribáltnak
a hűbére volt: külömbség csak az a kettő között, hogy a Giunchi völgy
birtokosa már meghalt, a Del Contrasto völgyié pedig még él.

György nagyon magába szállt e felvilágosításra.

Az alkirály félreértette a fiatal herczeg megilletődését.

– Ne legyen serenissimének aggodalma e miatt. Ezekkel minekünk bizony
számolnunk kell. Mind a két elődje megkisérti az új birtokost az ágyában
megfojtogatni: a mi dolgunk, hogy megvédelmezzük őt ellene. Csakhogy az,
a melyik már meghalt, veszedelmesebb: az, a ki láthatlan alakban mint
malaria lopózik be a hálószoba ajtaján s csontujjaival összeszorítja az
áldozata torkát, vampyr szájával kiszívja a vérét. Ez ellen nem tudjuk
az új hűbérest megvédelmezni. De a másik ellen igen. Tizenkét
jólfegyverzett zaffo fogja önt az uradalmáig kisérni, s azok ott
maradnak a serenissime körül, mint testőrség. A zsoldjukat a kormány
fogja fizetni. Serenissime csak az élelmezésükről gondoskodik. Ez
legfeljebb kétszáz scudiba fog kerülni évenkint, az olcsó élelmi szerek
mellett.

György egyre hallgatott, mélyen elmélázva.

E szerint ő egy számüzöttnek a birtokát kapta meg adományul. Egy nemes
emberét, a kit kivertek ősei kastélyából, azért mert a hazáját szerette!

– Ha kevesli ön a tizenkét fegyverest, monda az alkirály,
megduplázhatom; adhatok huszonnégyet.

Az a gondolat, hogy gyávának tartják, felkölté Györgyben a daczolást.

– Ellenkezőleg. Sokallom a tizenkét zaffót. Elég lesz nekem hat.

– Nem lesz elég. Mert mikor serenissime kisétál a pagonyban, két
zaffónak kell előtte járulni puskával, kettőnek pedig illő távolságban
követni a lépteit. Négy zaffónak ez alatt otthon kell maradni a
kastélyban, mind a négy oldalán egynek; alattomos megrohanás ellen
őrködve. Négynek pedig kell fenntartva lenni az éjszakai szolgálatra.

Ezt el kellett fogadni Györgynek föltétlenül.

Az alkirály kategorikus beszédéből azt is megértheté, hogy a tizenkét
zaffó, a kik közül négy minden sétájában kisérni fogja, arra is nagyon
alkalmatos lesz, hogy a serenissime maga is valahogy el ne szökhessék a
szigetről.

Palermotól Messináig hajón is lehetett volna utazni Györgynek; de az
alkirály utasításában az volt, hogy a szárazföldi uton szállíttassa oda.
Egy negyedévre kifizette neki az apanageát, s aztán a tizenkét fegyveres
zaffó kiséretében útnak bocsátá.

Az út unalmas volt egész Messináig; nem a tengerpart mentén visz az,
hanem a hegyek között, emberlaktalan, növénytelen vidékeken keresztül,
hegynek fel, hegynek alá. Két öszvér hátára kötött zsöllye volt a jármű.

Mikor a Scala hegy ormait eléri az út, ott aztán egyszerre megnyilik az
igazi sicziliai tájkép. A dusgazdag keleti növényzet, minőhöz európai
szem nem szokott, az aloék, kaktuszok, mint sövénykerítés, a virító
oleander, mint útféli bozót, a pálmák, a mandulafenyővel összekeveredve,
a granát-almák és narancsfák sötétzöldje felváltva az olajfaligetek
szürke lombozatával, maguk a kopár sziklák benőve kápri bokrokkal és
babérfával. És ez óriási kert teleszórva az ezredévek építési
remekeivel; a mik között az a legszebb, a mi már rom.

Bécs után Messina!

György kezdett hálát érezni azon jóltevő kéz iránt, mely őt ide
átvarázsolta.

Ez az egész tájék úgy tünt föl előtte, mint egy ébren látott álom. Az
embert az a gondolat fogja el, hogy milyen jó lesz ezt tovább álmodni,
még tovább álmodni, s aztán végképen elaludni.

A messinai népet is nagyon kedve szerint valónak találta. Vidám,
gondatlan faj az, összekeveredve göröggel, arabbal, normannal,
spanyollal, francziával, a melyik felváltva uralta a várost. S e
városnak harczi eseményekben gazdag története van. S arra minden lakosa
visszaemlékezik.

Györgynek nem volt szabad ebben a városban soká mulatni, ott semmi jót
sem tanult volna. Azzal siettették, hogy ebben az időszakban eső szokott
esni Sicziliában, s ha a Fiumárák megdagadnak, nem tud majd eljutni a
kastélyába, a mi Messinához még jó két öszvérjárta napi távolban esik.

A sirokko csakugyan meghozta az esőt. Zivatar, mennydörgés, villámhullás
következett be György utazására. Volt abban jó is, meg rossz is. A jó az
volt, hogy Messinából kivonulása alkalmával elmaradt a nyakáról az a
csoportos koldushad, mely az országutakat megszállva tartja s valóságos
plágája az utazónak; csak egy csuklyás barát maradt meg állandóul az
üldözésében, a ki szamárháton ülve árult szent szobrocskákat s még a
megáradt Fiumárát is átusztatta, s nem tágított addig, a míg az
alamizsna dénárt meg nem kapta.

Lucskosan, agyonázva jutott el a karaván a Del Contrasto völgy
villegiaturájáig. A zaffóknak a puskacsövei szinültig voltak vízzel;
azok ugyan egyet sem tudtak volna lőni, ha megtámadta volna őket valaki.
György az egész bevonulás alatt semmit sem látott a tájékból a zápor
miatt.

Megérkezésekor a bérlő fogadta, ki előreküldött futár által értesítve
volt az új földesúr megérkezte felől.

A bérlő az urasági villa földszintjét lakta; az emelet fenn volt hagyva
a magas uraságok és a denevérek számára.

Esős időben roppant nagy tűz volt rakva a kandallóban. Úgy látszik fa
van itt elég; a tűz közepén volt lánczra akasztva a nagy bogrács,
melyben kecskehús főtt csicsókagyökérrel. A körül telepedett le az
uraság, a katona, meg az öszvérhajtsár jó egyetértésben.

A bérlő maga is csak aféle bennszülött sicziliai nép fia volt, a ki
hetenkint egyszer borotválja le a bajuszát s kecskebőr harisnyát hord.

A rengeteg nagy földszinti teremben jó friss páfrán volt kiteríve a fal
mögé: az volt a fekhely. A terem szögletében volt egy nagy sziklába
vágott verem, abban állt a bor. Becsületes sicziliai veres karczos.
Őszszel beletöltik mint mustot a verembe, letakarják egy nagy lapos
kővel, s aztán meregetik kobakkal, a míg benne tart. Pincze is, hordó
is, egy személyben.

A mint az utazók és a házbeliek lassankint elfeküdtek a jó puha haraszt
ágyba, s a bérlő és György egyedül maradtak a kandalló hamvadó
parázstüze előtt, a fittajuolo sinczerizálva ismerteté meg a földesurát
a birtoka előnyivel és hátrányaival.

A Del Contrasto uradalom, jó gesztenyeterméskor, behoz kétezer ötszáz
skudi jövedelmet. (Skudi = római tallér.)

Ennek fele illetné meg szerződés szerint a földesurat, másik fele a
bérlőt. Azonban vannak mulhatlan kiadások, a melyek a jövedelmet
megrövidítik. A bérlő és a földesúr kénytelen megosztozni, testvériesen,
a birtok jövedelmén, egyfelől a nagyon tisztelt malandrini urakkal,
másfelől pedig a becsülésre méltó fuggitivi uraságokkal; mindegyiknek
kiszolgáltatván a birtok átlagos jövedelmének egy negyedrészét.
Ilyenformán a földesúrnak és a bérlőnek marad tiszta jövedelemképen
ezerkétszázötven skudi. Ebből hatszázhuszonöt jut egy-egy részre. E
szerint, ha az új földesúr még tizenkét gesztenyefogyasztót is hozott
magával, fegyveres zaffók alakjában; miután ezek kizárólag az ő becses
személyének a védelmére vannak rendeltetve, s annál fogva azoknak az
élelmezése ő rá tartozik, marad neki magának az egész Del Contrastói
dominium jövedelméből négyszázötven scudi.

Hát ez bizony nem valami herczegi jövedelem. Azonban olyan helyen, a hol
nincs mire elkölteni a pénzt, ez is elég sok.

Reggelre megszünt a zápor. György, a mint kitekintett a szőlőlugassal
befuttatott veranda alól, egy mély üregbe látta magát bezárva, melynek
boltozatát egy sűrű, lomha szürke felhőtömeg képezte. A kastély körül
óriási vén gesztenyefák, sötétzöld lombjaikkal, miknek némelyikét még a
saraczénok ültethették. Koronáikat az átvonuló felhő seperte.

Később a felhőkárpít emelkedni kezdett: a panoráma tágult; a szemközti
hegyoldalból vidámzöld szentjánoskenyérfa-liget kezdett előtünni,
vegyítve haragos zöld ernyős piniákkal. A felhő még feljebb vonult,
elfoszladozva egy felfutó bástyafal felül, mely ezüstzöld olajfaberket
látszott körülfogni. A fal egyre följebb vonult, az olajfák egyre
emelkedtek egymás fölé, végre előtünt nagy magasságban egy párkányozott
bástya, a fölött egymás fölé hágó terrasszok, végre egy oszlopcsarnok;
egy egész vár. Ez a Del Contrastói várkastély. Mögötte sötétzöld háttér
örökzöld cser és ilex erdőkből. Ég nem látszik még sehol.

A felhőkárpít vonul fölfelé.

A tölgy és ilexrengeteg az égbe látszik felnyúlni, míg lassankint helyt
ád a lúczfenyőnek; azután következik a törpefenyő, a veres bogyójú
boróka, a tiszafa. A hegy még egyre tart.

A felhőkárpit tovább göngyölödik; a sziklaoldalakat már csak az
őszbecsavarodó rozmarinok, gyopárok takarják. Azoknak is vége szakad;
következik a nagy fekete sivatag görgeteg, melyen semmi tenyészet nem
látszik; a láva uradalma. Egymásra torlódott formátlan tömegek,
likacsos, szivacs alakú kolosszok.

De az ég még mindig nem látszik sehol.

A felhő kurtina egyre följebb emelkedik; csúcsos sziklakúpok tünnek elő,
párázó odúkkal; gránit bástyák, melyek összefutnak, vápáikban hóval
fedve (odafenn a záporból hó lett) utoljára egy nagy széles körönd,
zegzugokra tépve, oldalai kénsárgák, veresek, hamuszínüek; közepéből
lenyomott füsttömeg gomolyog alá; nagyobb mint egy templomégés füstje, a
mi a felhővel összevegyül.

Ez az Aetna.

Ez is György uradalmához tartozik.

György úgy el volt merülve az «élő hegy» bámulatában, hogy meg sem
hallotta a házi gazda unszolását, a ki a reggelit elkészítette a
számára.

– Én oda fel akarok menni. Monda György a gazdának.

Az a szeme közé nevetett egész tele torokkal.

– Oda? fel? A pokolba? Az volna a derék!

– Hát ön talán még soha sem volt odafenn.

– A milyen igaz, hogy a nevem Bonaventura Calzolaio.

– Hát mért nem ment oda fel?

– Először, mert semmi keresetem sincs odafenn a pokoltorkában; másodszor
mert nem lehet. Szebb azt innen alulról nézni.

György hozzá látott a reggelihez. Volt finom póré hagyma, tatárkapolenta
tejjel és lépes méz.

Azután megint rátért a kedvencz tárgyára: az Aetna hegyére. Ezuttal a
zaffókhoz fordult.

– Ti fogtok engem kisérni párosával a sétáimon?

Kérdésére rögtön előállt négy zaffó és fogta a kezébe a puskáját.

– Velem fogtok jönni oda fel a hegy tetejére.

Erre mind a négy zaffó visszatámasztotta a szögletbe a puskáját, s
megint elnyújtózott a lehevert alomban.

– Hát nem fogtok kisérni?

– Oda nem!

Signore Bonaventura aztán olyan szépen elmagyarázta neki, hogy nem
érdemes az az egész Aetna arra, hogy az ember a csizmatalpát elszakgassa
miatta; sétálni való hely van itt sokkal szebb elég; végig a gesztenyefa
erdőkön; szebbnél szebb kertek, ligetek váltogatják egymást, egyik villa
és mulatóhely a másikat éri; a tűzhányó hegy úgy van körülfogva
házakkal, kertekkel, mint egy szép nymfának a dereka virágból font
övvel. Csak sétáljon ő herczegsége itt a puha gyepen, az árnyékban; ez
sokkal egészségesebb mulatság, s ha már épen szép kilátást akar élvezni,
ballagjon fel a saját várkastélyába, a gyönyörű Del Contrastóba. Annak a
terrasszáról el lehet látni Taormináig; ott nem is tarthat semmitől;
mert a vár, az olajfák kertjével együtt, magas kőfallal van körül
kerítve.

György belenyugodott a jó tanácsba. Két fegyveres zaffó elől harmincz
lépésnyi távolban, kettő hátul kisérte a sétája közben.

Mint egy rabot.

A Péternek semmi hasznát sem vehette, mert annak az egész
életszervezetét összezavarta az olasz konyha.

Először is végig járta azokat a csodálatos gesztenyeerdőket, miknek fái
olyan terebélyesek, hogy egy század lovas elférne alattuk; a kérgeikbe
görög és arab betűk vannak bevésve, évszámokkal, a mik a saracénok
uralkodására emlékeztetnek.

A völgy lapályos részeit narancsligetek, fügefagesztek szaggatják
koczkákra, a hol a fák összevissza vannak vegyítve piniákkal, pálmákkal,
mandulákkal, a mély televény talaj el tudja táplálni valamennyit, s
minden liget körül szőlőlugassal befuttatott házak kandikálnak elő: a
legtöbbnek nincsen födele, sima teteje csak esővizfogásra való.

Az emberek, a kikkel sétájában találkozott, többnyire szamáron jártak:
csupa férfi; asszonyféle nem mutatta magát. És mindegyiknek oda volt a
nyergébe fektetve keresztbe a hosszúcsövű puska. Mintha az egész világ
mind vadászni járna.

Pedig itt a vad ugyan nagy ritkaság: az őzet, nyulat még tán a görögök
lenyilazták; a vadkannak pedig jó dolga volt itt a gesztenyeerdőkben,
meg odafenn a makkosokban, de az is régen kipusztult már innen. Nem
ismernek itt más vadat, mint vándormadarakat, a mik Európa felé
huzásukban a szigeteken megpihennek. Itt nem is élnének meg, mert ennek
a paradicsomkertnek nem jutott a kertek átkából, a kárttevő hernyókból,
a mi az énekes madár tápláléka. A sicziliai kertész csak azokat a
bogarakat ismeri, a mik hasznot hajtanak s azokat gondozza, tenyészti: a
méhet, a selyemhernyót, a cochenillát, a cantharidest.

Dolgozó embert sem látni sehol, se igavonó barmot.

Itt nem szántják, nem ássák, nem kapálják a földet: terem az magától; a
szőlőkben a kecske a vinczellér: az lelegeli a gazt, a fákról a
fattyuhajtásokat; a magtermő növénynek a hol elhullott a szeme, ott újra
kikel s jó szántából ismét aratást ád. Húst az ittlakók csak ünnepnap
fogyasztanak: akkor gödölyét ölnek; mészáros, hentes ismeretlen
mesterember itten. Hanem hal van elég. Azt ontja a tenger, s azzal
minden ház el van látva bőven.

Ez első sétájában utitársul szegődött hozzá signore Bonaventura.

Elmagyarázta neki, hogy meddig terjed az uradalma. Elvezette a
majorsághoz, a hol apró tehenkék és tyukok vannak. Ott tartották az
öszvéreket is. Kettőt felnyergeltetett a bérlő, s aztán azokon
folytatták a sétát a hegyi úton, fölfelé a várkastélyig.

Egy magas tömör fal vette körül a kastély kertjét, mely százados
olajfákkal volt tele: tornyos kapu, felvonó hiddal vezetett a kertbe.
Ott is szabadjára volt hagyva minden. Ide még kecskéket sem bocsátottak
be, s annálfogva a tarka levelű acanthus, s az árticsóka dúsan
burjánzott a fák alatt mindenütt, a vadszőlő keresztül-kasul nőtte az
utakat. A kastély ravelinja előtt leszálltak az öszvérekről s folyvást a
négy zaffo kiséretében felmentek a hosszú egyenes lépcsőzeten az első
mellvédig. A második mellvédhez vezető lépcsők már összevissza voltak
düledezve. A földrengés rongálta így meg. De a lépcsők közül olyan buján
sarjadzott elő a babérfa, hogy könnyű volt rajtok felhatolni. Ott
következett azután a nagy terrassz, körül ölelve egy gyönyörű árkáddal,
melynek üres fülkéiben valaha márvány szobrok álltak.

A kastélynak nem volt már sem ajtaja, sem az ablakain redőnyök. A vas
drága a szigeten: az ajtókat értékesítették s az ablakfák elrohadtak.
Most szabadon repkednek keresztül a termeken a denevérek.

S milyen pompa, mennyi fenkölt izlés látszik még most is e meztelen
falakon! A csigás koronázatú dóriai oszlopok, körül fogva
babérfüzérekkel, acanthuslevelekkel: az ökör koponyás homlokzatok, a
rovátkolt pillérek. «Hja, a kik ezt építették, azok még nagy urak
voltak!»

Az utódjaik már nem birták a monumentalis épületet fentartani s
leköltöztek a völgybe, egy téglaépítménybe, melyben egy tető alatt van a
raktár, a pincze, az istálló a salonnal.

A Del Contrasto vár háttal fekszik az Aetnának: a szemközti kilátás a
völgyre nyílik.

Észak felé, az erdőség közül emelkedik ki valami hosszú oszlopsoros
építmény, közepén egy óriási, pyramisalakú hiddal.

A bérlő elmondá az új földesúrnak, hogy ez a roppant építmény a hajdani
birtokos herczeg, duca di Arragona műve, egy vízvezeték, mely az Aetna
hóolvadékait a tengerbe ereszti alá. Ma már úgy hívják, hogy Ponte di
Caracci.

Minő úrnak kellett annak lenni, a ki az Aetnától a tengerig építtetett
egy aquæductot, melynek minden oszlopa nagyobb egy templom tornyánál.

Az utódja egy pajtában tanyázik, együtt a fegyvereseivel s osztozik az
erdei zsiványokkal a gesztenyetermésen.

A delet az egész vidéken jelenté a harangszó. Minden falu, zárda
harangja megszólalt, azzal az egyes kongatással, a mi az olasz
harangozás sajátsága.

Lefelé elég gyorsan jutott el György a kisérőivel a villához, ott várt
rájuk már a halleves, meg a tatárka-kása, rizike-gombával összefőzve.
Mindnyájan egy közös asztalnál ebédeltek: úr, bérlő és zaffók.

Hanem a Pétert nem lehetett előkeríteni. Az úgy jól tartotta magát
fügével, meg szentjánoskenyérrel, tetejében meg méhsört ivott, hogy
aztán elfeküdt tőle, úgy összehúzódva, mint a tüskés borz, s
nyomorultnak vallotta magát. A bérlőné főzte neki a mindenféle ezerjófű
herbatékat, de azoktól még nyavalygósabb lett.

Az ebéd utáni időt minden ember alvással tölti. Egész estig okosabbat
tenni nem lehet. A nap forrón süt s a mult napi zivatar után minden
szikla úgy párolog, mint a befűtött kemencze.

Ez lesz itt a mindennapi mulatság.

A mint aztán a nap eltünik a hegy mögé, akkor egyszerre harmattá válnak
a forró ködök, s rögtön hideg lesz a völgyben. Akkor megint a hűs levegő
miatt van tiltva az idegennek a szabadban ácsorgás. A természet rabja
az, a kit ide küldtek.

Mivel lehet itt eltölteni az időt?

A kecskepásztor tud dudálni s a béresek értenek valami tánczhoz. De a
zene épen olyan csúf, mint a hozzá való táncz.

Női alak is mutatja magát: egy szolgáló, de annak olyan nagy golyvája
van a nyakán, hogy irtózat ránézni.

György rendbehozatta magának az emeleten a kiszemelt hálószobáját, mely
az ideig foghagymaraktárul szolgált.

Hozott magával szarvasbőrterítőt és pokróczot, két szapuló bakon
keresztül fektetett tragácsból hamar össze lett állítva a nyoszolya.

Hanem a míg az erkélyen bámulta az ezernyi ragyogó csillagot, s az
azokat el-elfátyolozó vulkánfüstöt, az alatt az ágyát úgy ellepték a
kakerlakok (vulgo: sváb bogár), hogy mikor visszatért a szobájába, azt
hitte, medvebőrrel van leterítve az ágya: fekete volt az egész terítő.
Persze: odaszoktak a sok foghagymától.

Megpróbált velük harczba keveredni. Hasztalan küzdelem: ha egy lepedővel
kiszórt az ablakon ezret, jött helyette másik ezer. Hozatott vizes
csebreket, azokba állíttatta bele az ágya lábait; hát akkor meg felülről
a gerendákról potyogtak le hozzá. Végre készítettek a számára négy rúdra
kifeszített mennyezetet gyékényből, akkor aztán a folytonos bizsergésből
a feje fölött értesült a nagy számú hálótársai ébrenléte felől.

Ezt bizony meg kell szokni: ez együtt jár a paradicsom gyönyörüségeivel.

Mikor végre nagy nehezen elnyomta az álom, akkor meg egyszerre
puskaropogásra riadt fel.

Felöltözötten, a hogy feküdt, kisietett az erkélyre s kérdezé az udvaron
sétáló Bonaventura úrtól, hogy mi van odakinn?

– Semmi baj, mondá az. Csak a malandrinik bolondoznak.

Hanem a lövöldözésre előrohantak a földszintről a zaffók. Mindenik hozta
a puskáját magával.

Nagy vitájuk volt a bérlővel: követelték, hogy nyissa ki nekik a kaput,
hadd menjenek malandrinit fogni.

Signore Bonaventura váltig csitította őket: hogy nem kell e miatt oly
nagy indulatba jönni. Majd ő maga beszél azokkal az urakkal, ha ide
jönnek. De hát nagy volt a zaffókban a vitézség és a kötelességérzet. Ők
erőszakosan kirontottak a kapun s mentek az erdőnek zsiványt fogni.

Arra aztán nem sokára keletkezett a gesztenye-erdőben egy hatalmas
puffogtatás: keverve lárma, káromkodás hangjaival. Azt lehetett hinni,
hogy nagy ütközet van ott.

Rövid idő mulva aztán tömeges lépések hangja hallatszott a láva-talajon,
melyből a vén gesztenyefák kinőttek, s a szép holdvilágnál nem sokára
kibontakozott az egész harczi társaság. Elől jött a tizenkét zaffo,
hátul ugyanannyi malandrino. A zaffóknak hátra volt kötve a keze: az ő
puskáikat is a malandrinók hozták. Mindegyiknek két puska volt a vállán.

– No hát nem megmondtam ezt előre? dünnyögé Bonaventura úr. A malandrino
csak malandrino s a zaffo csak zaffo.

S azzal sietett kinyitni a kaput az idetartó uraságok előtt.

– Ah! Ő az, maga a Fra Barbarigo! mondá felismerve a brigantik vezérét.
Csak tessék nyugodtan maradni a szobájában, serenissime. Majd elvégzem
én magam a signorikkal az elvégzendőket.

– De én akarom látni azt a tisztelt haramiavezért, s magam akarok vele
egyezkedni.

– Egyezkedni? Az uram, nem lehet. A malandrinóval nem lehet alkudozni,
mert az kegyetlen szerzet. Az csak úgy értekezik az emberrel, hogy a
puskacsövét a mellének szegezve tartja.

– No majd én megpróbálok vele másképen értekezni; csak hozzon ön fel ide
hozzám bort és poharakat.

– No ez már okos gondolat.

A rablók nagy diadallármával jöttek be a villa udvarára; maguk előtt
hajtva a lefegyverzett zaffókat, a kiket menten bezártak egy üres
gesztenyeszárítóba.

A mi cseléd, hajtsár volt az udvaron, annak rögtön hasra kellett
feküdni, az arczát a két karja közé rejteni és úgy vesztegelni, a míg az
urak itt maradnak.

A rablóvezér nehány szót váltott halkan a bérlővel, s aztán kiválasztott
még két rablót a társai közül s nem sokára lehetett hallani a lépteik
recsegését a falépcsőn.

Az ajtó nyitva volt előttük: nem kellett betörniök. György ott állt, az
asztalnak támaszkodva, összefont karokkal.

Mind a három rabló a mellének szegezte a puskája tölcsérvégét.

György elnevette magát.

– Cospetto! Így szoktak jó reggelt kivánni Siciliában? Fra Barbarigo!

A nevetés erős fegyver.

A rablóvezér visszanevetett rá. Szőrrel benőtt pofájából csak a két
szem, meg a fehér fogsor villogott elő.

– Én igenis Fra Barbarigo vagyok, de hát önt kinek hívják?

– Engem pedig Giorgiónak hívnak: a többi nevem beleveszett a tengerbe.

– Ez tetszik nekem! mondá a rablóvezér. Semmi duca, semmi marchese?

– Az mind belefulladt a tengerbe. Csak afféle contadinó! A mit mindjárt
megtudnak az urak, mihelyt poharat koczintanak velem. Ilyen bort csak a
parasztok isznak.

A pohárkinálásra a rabló urak véleménye egészen megváltozott az új
földesúr irányában. Minthogy ő maga ürítette ki elébb a poharát, bizton
lehetett utána inni: nincs megmérgezve a bor.

– Eh, ez jól esett! mondá Fra Barbarigo.

– A mai heves ütközet után! Önök elfogták mind a tizenkét zaffómat.

– A miért utólagosan engedelmet kérünk.

– Sőt nagyon leköteleztek vele. Igen alkalmatlan ficzkók. Minden
lépten-nyomon elől-hátul párosával kisértek. Az ember egy kis kalandra
se vállalkozhatik. Ki az ördög fog egy szép leány ablaka alatt serenadot
tartani, négy puskással a háta mögött?

– No no! A szép leányok ablaka alatt való gitározástól óvom önt,
signore. Az itt nagyon könnyen egy késdöfést jövedelmezhet.

– Hát én is ott leszek akkor. S mit fognak önök most csinálni ezekkel az
elfogott zaffókkal?

– Elviszszük őket a hegyszakadékok közé: ott bezárjuk egy sziklavölgybe
s ott tartjuk, a míg a messinai kormányzó megküldi értük a váltságdíjat,
fejenkint száz scudit.

– Száz scudi! Az sok egy zaffóért.

– Hát mit akar a signore? Nekünk csak ötven marad belőle. Felét a zaffo
kapja.

– Ahá! Értem. Hát közös üzlet?

– No hát a szegény zaffóknak is csak kell élni valamiből. A zsoldját
soha sem kapja. Ha hébehóba mi nem segítjük egy kis keresethez, éhen
döglik a szegény állat.

– Egészen helyeslem a felfogást. Hát tudja mit, signore Fra Barbarigo!
Ha a messinai kormányzó megtagadná a száz scudit a zaffókért fejenkint…

– Akkor a zaffók fejeit fogjuk mi a kormányzónak beküldeni.

– Ne kegyeskedjenek ehhez a módszerhez folyamodni. Akkor én kifizetem
uraságtoknak az illetékes 50 scudit a zaffókért fejenkint.

– Akkor mi visszahozzuk signorenak a zaffókat.

– Ezer köszönet. Nem kérek belőlük. Tessék őket utasítani, hogy menjenek
kapálni. Én örülök, hogy megszabadultam tőlük s nem taposnak többé a
sarkamra.

A rablóknak tetszett ez az utasítás s már erre csakugyan nagyot ittak.

– És most beszéljünk a saját affárénkról. Signorik valószínüleg az
osztalékuk átvételéért kegyeskedtek idefáradni. Mennyi is az?

– Kerek számban hatszáz huszonöt scudi. Egy negyedrésze a birtok
jövedelmének. Ebből egy baioccot sem engedünk lealkudni.

Fra Barbarigo nem érte be azzal, hogy a szemeit forgatta dühösen; hanem
még a tőrének a markolatát is kezébe fogta.

– Csak hagyja ön azt a kést a hüvelyében, signore Barbarigo.

– No mert a bérlőnek az a szokása, hogy minden idejövetelünk alkalmával
újra kezdi az alkudozást, mintha mi komisz saracénok volnánk, s addig
soha sem fizet, a míg a kést a torkára nem teszszük. Megkivánja a
természete, hogy annyi ütést kapjon a hátára, a hány erszényt kitesz az
asztalra, s a míg leszámlálja a scudikat, folyvást kell egy úrnak a
nyakán tartani a kezét.

– No hát ez most mind fölösleges czeremonia lesz, miután én magam
fizetem az angariát; s az még nemes ember koromból megmaradt nálam, hogy
a mit játékon vesztek, azt zúgolódás nélkül fizetnem kell.

– E szerint ön nem sokalja az angáriát?

– Sőt kevesellem. Önöknek több részt kellene kapni a jövedelemből.

– No ez már nemes emberhez illő beszéd.

– Hallgassák meg önök az én ajánlatomat. Jelenleg négyen osztozunk a Del
Contrastói birtok jövedelmén. Önök, tisztelt uraim, én magam, signore
Bonaventura, meg a fuggitivik. De hát mi szükségünk van nekünk erre a
negyedik osztozó társra? Lökjük ki ezt magunk közül, s oszszuk fel a
jövedelmet három részre. Akkor önök kapnak hatszáz huszonöt scudi
helyett nyolczszáz harminczhármat: mondjuk kerek számmal kilenczszázat,
s mi másik ketten is olyanformán kapunk.

Mind a három signore nagyot ugrott erre a szóra örömében.

– Hisz ön nagyobb számtudós Al-Gebernél, a számok feltalálójánál.

– Tehát elfogadják az ajánlatot?

– Szives örömmel.

– Ezért aztán az önök részéről azt a viszontszolgálatot várom, hogy
mikor a fuggitivik alkalmatlankodnak nálunk, azokat kegyeskedjenek innen
elkergetni, hogy engemet, akármerre bolyongok egyedül, erdők, hegyek
között, se maguk nem bántanak, sem a fuggitivik által bántani nem
engednek.

– Itt a kezem rá! szólt Fra Barbarigo, odanyujtva kérges tenyerét György
elé. Mától fogva az ön vezényletére állunk.

S hogy igéretét biztosítsa, kihúzta a kebléből a zsinórra kötött
érczsípját s átnyujtá Györgynek.

– Hordja ön ezt magával, signore. S akárhol jár ezentúl, ha valami
veszély fenyegeti, csak ezt a sípot fújja meg, s tapasztalni fogja, hogy
egyszerre, mintha a sziklaodukból bújnának elő, ott teremnek az én vörös
sipkásaim s megvédelmezik önt akár a fuggitiviktól, akár a zaffóktól.

Egy pohár bor szentesítette a szerződést.

– Most még egy száz scudim volna elajándékozni való, monda György.

Erre a szóra Fra Barbarigo magasra emelte a fejét.

– Kinek néz ön minket, uram? Ajándékozni csak a szenteknek és a
kolostoroknak szokás, nem olyan gavalléroknak, mint mi.

– Pardon! Gratia! Rosszul választottam a szót. Én ezzel egy szolgálatot
akarok megfizetni. Az Aetnának a tetejére akarok felmenni; le akarok
nézni a kráterébe: annak adom a száz scudit, a ki engem oda felvezet.

– De ez még nagyobb megbántás! Minket szolgálatért akarni megfizetni! Mi
nem szolgálunk senkinek! Mi bérért nem teszünk semmit. Hanem ha az Aetna
tölcséréhez akar ön feljutni, akkor lovagoljon el a San Nicolosi d’Arena
kolostorhoz, ott ajándékozza ön a mezítlábos barátoknak azt a száz
scudit. Azok aztán majd rendelnek ön mellé egy biztos vezetőt, a ki
felsegíti önt a hegy tetejéig, megmutogatja a Monti Rosszit, a Val del
Bóvét. Vigye ön magával ezt az én tőrömet: ennek a markolatába van vésve
a nevem. Ezt mutassa meg a barátoknak. Akkor aztán minden utat nyitva
fog maga előtt találni.

A haramiavezér még a kését is átadta Györgynek.

Akkor aztán szép egyetértésben lementek a földszintre, a hol signore
Calzolaio főzte a vacsorát az úri vendégek számára.

Fra Barbarigo elmondta a bérlőnek, hogy minő új szerződés jött a signori
malandrinik, meg az új földesúr között létre. A bérlő szeretett volna
valami észrevételt tenni rá, de valahányszor felnyitotta a száját,
mindannyiszor a nyakszirtjára ütöttek ököllel, megvonva tőle a szót.

Végül az új szerződés értelmében kifizették a malandriniknak a
kilenczszáz scudit, mire azok a zaffókat maguk előtt terelve, nagy
puskadurrogások közt eltávozának.

A bérlő egész a kapuig kisérte őket lámpással.

Mikor visszatért Györgyhöz, kétségbeesetten kiálta fel:

– Tudja ön, hogy mit csinált most, serenissime? Megtette magát a
«Maffia» főnökének!

– Hát nagyon jó. Ha az a maffia engem megvédelmez a fuggitiviktól.

– Igen, de ha egyszer kormányváltozás lesz, a mi sokszor van Siciliában,
akkor a fuggitivik visszatérnek erőhatalommal, s azok akkor engem
felakasztanak.

– Hát azok akkor engem is felakasztanak. Hát nem elég dicsőség lesz
kendre nézve, ha ott lóghat mellettem ugyanazon a gesztenyefán?

Györgynek olyan jó kedve volt ez után a kaland után, a minőt csak egy
kis diák érez, mikor azt hallja, hogy bedűlt az iskolának az oldala.
Sietett az örömét közölni a Künzli Péterrel.

A Péter azonban még mindig maródi volt, a megitatott keserű herbaték még
jobban összehúzták a beleit. A szolgáló már reszelt tormát rakott a
gyomrára. De az sem tetszett neki. Mindig azt hajtotta, hogy ő egy
skorpiót nyelt el s most az marja odabelül.

Mind a mellett nagy figyelemmel hallgatta végig, a mit György elregélt
neki az éjjeli kalandról: az elfogott zaffókról és a kedélyes
malandrinikról, aztán meg arról a jó alkuról, a mit ez utóbbiakkal
kötött.

Azt a tervét is közölte vele, hogy legközelebb fel fog mászni a Monte
Gibellóra (a malandrino így nevezte előtte az Aetnát). Csak arra vár,
hogy a Péter talpra álljon: őt is viszi magával.

Azután hagyta a Pétert izzadni s maga felült az öszvérre s elindult
egyedül a környékben kalandozni. Nem jártak már a sarkában a zaffók.

Útközben járó-kelő parasztoktól kitudakolta, hogy merre az út a tűzhányó
felé: azok megértették vele, hogy csak haladjon mindig napnyugat felé,
ott majd talál egy várost: az Catania. Ott majd aztán megtudja, hogy
merre van a mezítlábos barátok kolostora.

Estefelé hazavetődött a villába.

A Pétert nagy munkában találta: valamit irt.

György előtt ez volt a tökéletes egészségnek a legfőbb kriteriona, az
irás. Magáról tudta, hogy már arra is nagy elszántság és duzzadó izomerő
kell, hogy az ember a lúdtollat beledugja a kalamárisba: hát még azokat
az engedetlen ákombákokat a papirosan megjelenésre kényszeríteni,
egyiket a másikhoz hozzá támasztani, hogy el ne dűljenek; egyiknek a
szarvát a másiknak a farkához hozzá kötni, s végül el tudni olvasni az
embernek azt, a mit leirt. Vad lovat könnyebb rendes ügetésre birni,
mint azt az átkozott kalamust. Azért nagyon meg volt nyugtatva a hű
mindenesének az állapotja felől, mikor azt irni látta.

– No csak mulasd magad, Peti.

Reggelre kelve azonban azzal a hirrel fogadta signore Calzolaio, hogy
annak a tedescónak beharangoztak. Az már deliriumban van, s nagy
dicsekedésére fog válni, ha az estét megéri.

Odament hozzá.

Péter hagymázban volt: félrebeszélt. Nem ismerte már meg a gazdáját.
Györgyöt nézte saját magának s beszélt hozzá, mint Künzli Péterhez; ő
maga pedig Wammána személyébe képzelte át magát.

– Hol csavarogsz, te Bärenhäuter! Te Künzli Péter? rivalt rá Györgyre.
Nem tudsz itt lenni, mikor én hívlak? Megint azzal a gézenguz
czimboráddal játszottál? Majd adok én nektek, mind a kettőtöknek! Fogd
rögtön ezt a levelet és vidd a consiliariusnak. Nem annak! Hanem a
nagymesternek. Azért sem annak! A Lodoiszka herczegnőnek. De el ne
veszítsd, mert ebben vannak megirva a Giorgio titkai. Tudod ki az a
Giorgio? Azt gondolod, hogy Giunchi gróf? Nem az! Talán azt gondolod,
hogy San Christina marchese? Nem az! Annak a Giorgiónak a neve
felsővadászi Rákóczy princz! De el ne mondd senkinek, mert pórul jársz!
A fejedet levágják, ha fecsegsz. No hát fogd ezt a levelet és szaladj
vele. Tudod, kinek szól? A cancellárnak.

– Ez bizony félre beszél, mondá György.

A bérlő és a felesége nem eresztették közel a nyavalyáshoz: a patécs
ragályos. Hanem a levelet elvették tőle. Azt is elébb megfüstölték
borókabogyón: úgy adták át Györgynek.

A levél le volt pecsételve, de a borítékjára már nem volt felirva semmi
czím.

György többször kérdezte a lázbetegtől, hogy kinek szól az a levél: az
mind annyiszor leszidta. «Hát nem megmondtam?» Csakhogy mindig más nevet
mondott. Utoljára a palermói kormányzóhoz utasítá vele.

– Pedig az nagyon fontos levél lehet, bizonyítá a bérlő, mert a német
egész délután körmölte, a keze is reszketett, a foga is vaczogott bele,
mégis csak irta.

György magához vette a levelet.

Aztán papot hivatott, az meggyóntatta a Pétert, feladta rá az utolsó
kenetet: estére csakugyan meghalt a Péter.

Másnap szép énekszóval eltemették.

György ezzel egyes-egyedül maradt az idegen világban.

A míg a temetési szertartás huzódott, csak elmaradt még a villában: az a
halott pajtás odakötötte ahhoz a szomorú helyhez; hanem a mint ráhányták
a koporsóra a lávadarabokat, akkor elővette az a sivatag egyedüllét
érzete, az a vágy az örök futás után: szaladni valamerre, fel a magasba!
Még magasabbra! Ki a világba!

Még nem tudta, hogy egy szigeten van. Soha sem beszéltek előtte
geographiáról, nem értett a mappához.

A temetés utáni nap felnyergelteté az öszvérét s azt mondá a bérlőjének,
hogy ha éjszakára nem talál visszakerülni, ne keressék sehol: Cataniába
megy.

A bérlőnek nem volt utasításába adva, hogy a földesura jártára-keltére
vigyázzon. Mehetett, a hová akart. – A szigetről el nem futhat. –
Legfeljebb agyonüthetik a fuggitivik, s akkor majd jön helyette új
földesúr. Örökké nem tart semmi Siciliában: még a földesurak sem.

György egy parasztvezetőt fogadott fel, a ki jó fizetésért vállalkozott
rá, hogy elkalauzolja őt egész Taormináig, de már azontul nem ismerős a
vidékkel: ott fogadhat mást.

Ezek az itteni lakosok egy napi járó földnél többet nem ismernek az
országukból. Az Aetna tövétől a tengerpartig: ez a jártasságuk. Hogy mi
van a tűzhányó tulsó oldalán? arra semmi gondjuk. A tűzhányó tetejére
pedig épen nem kivánkoznak.[104]

Éjjelre érkezett meg György Taorminába.

A siciliai éjjel nem éjjel, az csak egy fényes álom. Az alkonyég
fényváltozatai belenyulnak az éjszakába. A csillagok vezérei már odafenn
ragyognak, s a firmamentum még folytatja az átborulását a karmazsinból a
lilaszinbe, míg utoljára megáll a hasonlíthatatlan sötét-kékben, mely
tele van szórva milliárd égi fénytől.

Még fényesebb a föld! A felséges Taormina romjai. Halhatatlan emlékei
egy kétezer év előtti kornak, a mikor az istenek emberekké tudtak lenni
s az emberek istenekké.

Egy város romja, mely nagyobb Bécsnél. A még fennálló oszlopok mutatják,
milyen nagy lehetett – fölfelé? Az a felségesen nyugodt klasszikus
építészi styl! Azok az emberentuli mértékek!

György az egész éjszakát ott töltötte a szabadban, az amphithearum még
fennálló árkádjai alatt. Az öszvére legelt a fűben, a kalauza horkolt a
bogáncsbozót alatt. Ő pedig bámulta a romokat, a csillagos eget, az
Aetnát.

A mint besötétedett, a tűzhányó nyugati oldala, mely addig ónfeketének
látszott, lassankint el kezdett világítani: egyre sugárzóbb lett,
utoljára rózsaszinű fényben tündökölt. György felrázta az alvó kalauzt,
követelve tőle, hogy magyarázza meg neki, miért világít ott a hegy
oldala.

A kalauz elmondta nagy álmosan, hogy az ott a láva. Valamikor elöntötte
egész Cataniát. Húszezer ember ott veszett benne. Még most sem hült ki
egészen: éjente felvilágit.

– Mikor történt ez? kérdezé György.

– Nem tudom. Én még akkor gyermek voltam, mondá a kalauz s tovább aludt.

Arra a kérdésére, hogy mi volt ez óriási rom valaha? annyit tudott
felelni a kalauz, hogy «theatrum».

Theatrum!

A bécsi Hanswurst színház után a taorminiai amphitheatrum, a hol
húszezer görög tapsolt az olympi versenyek viadorainak! Hátterében a
füstölgő Vulkán-óriással. A márvány boltivek, az oszlopcsarnokok, a
gránit talapzatú scéna! A fülkékből hiányzanak már az istenszobrok, de
szellemeik most is itt laknak a mohos falak között.

Az emberek nem építenek már, hanem az Aetna még mindig épít.
Félszázadonkint eszébe jut valami. Kilódit egy nagy tömeget, tűzzé
olvasztott kőből. Új hegyeket épít. Igy emelte fel a mult században a
két ikerhegyet: a Monti Rossit. Egy fiók kemenczéje, a Monte Frumento
most is eregeti ki a hasadékaiból a friss tűzfolyamot s építi az új
köröndöt a kráterénél. A felhő, melyet az ég felé lódit, lángvörös, s
oda világít az ősanya vulkán kupjára. Az pedig fényes fehér. Ott az örök
jég országa van; csak a kürtője sárga a kéntől. De a füst, mely belőle
felgomolyog, megint olyan fehér, mint a hófelhő, meg-megvillanva
időközönkint a földalatti tűztől; s ez a fehér füst megáll a csillagos
ég közepén mozdulatlanul, mint egy felhő, mely egy oszlopon nyugszik.

György ott virrasztotta végig az éjszakát a taorminai romok között s
csak a pirkadó hajnal figyelmezteté a továbbutazásra.

Taorminán tul nem volt szüksége többé kalauzra. E dicsőséges romoktól
kezdve egész Cataniáig egy szakadatlan gyöngysora következik a nyári
palotáknak, kolostoroknak, melyek csodaszép délgyümölcskertek között
feküsznek. Egyik falunak a végénél kezdődik a másik. Azok be sincsenek
kerítve. A fákon annyi a gyümölcs, hogy minden arrajárónak jut belőle:
meg sem látszik rajta. Egy baioccoért válogathat belőle, a ki lopni
szégyenel.

Az első város, melyet Taorminán tul talált György, volt Aci Reale. Az
egész város hét réteg lávaomladékon épült, a miknek óriási rétegeit ki
lehet venni egy hosszú lépcsősoron, mely a városból a mélységbe vezet.

Ebbe a mélységbe rohan alá a kék Acys vize, melynek partjain egykor a
cyclops Polyphem bámulta félszemével a nymfák tánczait.

Aci Realén tul emelkedik az út Aetna felé, folyvást gazdag termésű
kertek között, melyeknek fényes lombozatából a kolostorok rézkupolái
villognak elő. Az út maga fekete. Csupa lávatörmelék. S az útféli házak
is olyanok, mintha a falaik vasdarabokból volnának összerakva. Minden kő
itt láva rétegeiből van kifejtve. A természet nevet, a házak gyászolnak.

Ez a fekete út vezet egy fekete városba: ez San Nicolosi.

Az egész város egy sziget, melyet körülvesz egy folyam. Az Aetnából
kitört láva folyama. Alatta száz meg száz épület romjai feküsznek:
hajdan viruló kertek mulató tanyái. A város megmaradt közben. A felső
részét ölelő láva-folyamág már kihült, azon keresztül lehet járni.
Mezítlábat még most is éget. A szélesebb folyamág még éjente izzó fényt
sugárzik ki s a faczipő talpát elszenesíti, a míg az ember keresztül
szalad rajta.

E városka szélén áll a San Nicola d’Arena kolostor. Ide lett utasítva
György Fra Barbarigo által.

A banditafőnök tőrének előmutatása után a legszívesebb fogadtatásban
részesült s az igazi vendégszeretet fogalmát itt találta először
megtestesülve.

A barátok, megértve a kivánságát, egy napi pihenés után rendelének
melléje egy kalauzt, meg egy szerzetest. A kalauz az útjárás
megmutatására, meg az élelmiszerek czipelésére szolgált, a szerzetes
pedig a tájképi nevezetességek megmagyarázása végett lett hozzá
csatolva.

Nevelte a barátságot az ajándékul átadott száz scudo, melyet – nagyon
valószinűleg – a barátok a malandrinokkal meg szoktak osztani.[105]

Az útitársul kirendelt benczésnek az arcza olyan ismerősnek tünt fel
György előtt! Mintha már valaha, valami nevezetes alkalommal találkozott
volna vele? Csakhogy annak bajusza volt, szakálla nem volt, mostan pedig
szakálla van, bajusza nincs. És mégis úgy emlékeztet rá! Hisz akkor is
csak álcza volt az.

Most az a neve, hogy Fra Oloferno.

Fra Oloferno alakja egészen elütött azoktól a sicilai barátoktól, a
kikkel ez ideig György jártában-keltében mindenütt találkozott. Ez egy
szelid, komoly ember volt: több nyelvet beszélt, s jártas volt a
történelemben, földrajzban, csillagismeretben. Olvasta a régi
klasszikusokat, s a görög és római mythologiát. – Györgyre nézve pedig
ezek a dolgok épen olyan ismeretlenek voltak, mint maga az Aetna.
Elhallgatta napestig a kolostor oszlopcsarnoka alatt a bölcs barát
felfedezéseit. Ez neki mind új világ volt. – Két napot kellett ott
vesztegelnie a kolostorban. Sirocco fujt: azt be kellett várni, míg
elmulik, mert olyankor ködös a láthatár: a kilátás elvész. A hegymászót
is eltikkasztja a hőség. Még az öszvér sem szeret ilyenkor utazni.

De az az idő nem veszett kárba. Először életében akadt György egy
emberre, a ki «valót» beszél előtte. Egész ifju életében soha senkitől
nem hallott valami igazat. Az mind mese volt: kápráztatás, hamis adat,
irányzatos költemény.

Mint az égi malasztot, úgy szívta a lelkébe a tudomány új levegőjét.

Pater Oloferno elmondta előtte rövid vázlatban Sicilia történetét. A
fénykorszakot, melynek emléke a taorminai romvilág. Egész a legujabb
évekig. Hogyan került Sicilia a Bécsben uralkodó császár birtokába.
Békekötési szerződmény: országcsere útján. Ép olyan ideiglenes birtoka a
császárnak, mint az általa adományozott uradalmak az új földesuraknak.
Ez a föld mozog a hódítók lába alatt. Lakott már itt mindenféle nemzete
a két világrésznek. Mind elmult róla. Csak az ős siculus marad meg, a ki
a lávarétegre, mely házát eltemette, mikor a láva kihül, megint új házat
épít.

György megtudta, hogy ez a széles nagy völgy, melynek nappal fekete
talaja éjjel rózsaszínben világít, még ötven év előtt gazdag buzatermő
föld volt, szegélyezve olajfaerdőkkel, narancsligetekkel: ezernyi meg
ezernyi boldog ember tanyája. Volt egy herczege, a ki annyi kincset
gyűjtött a birtokából, hogy saját költségén építteté meg azt a roppant
vízcsarnokot, mely a Vezuvról a hóolvadás áradatát a tengerbe levezette.
Egész hajóraj jött, ment a cataniai kikötőben, mely az itt termett
buzát, gyapotot, czukornádat szállítá messze földre. – Egy éjszaka
meghasadt az Aetna oldala, s a kiömlő láva eltemette az egész viruló
paradicsomot, kertjeivel, falvaival együtt. Olyan gyorsan jött a
pokoltűz, hogy a lakosok nem birtak előle menekülni. Keresztül tört egy
útjában álló hegyen; s két új hegyet torlasztott fel a völgy közepén.
Onnan lerohant a tengerbe, s a kikötőt megnépesíté – szigetekkel. A
dúsgazdag herczeg egy éjszaka koldussá lett. S azóta nem járnak a
kikötőbe a gályák, nincs se buza, se gyapot, se czukornád többé.

A mint a sirocco elmult, pater Oloferno felkészíté Györgyöt az útra. Egy
darabon öszvérrel, szamárral lehetett előre hatolni: odáig az út erdők
között visz el. Ezt az utat éjszaka tették meg. Itt nincs semmi érdekes
látni való. Hajnalhasadtával bukkantak ki a vigályos erdők és vulcáni
sziklaszakadékok közül, az ég skarlátfényétől visszatündöklő Piano del
Lago lonkás oldalán. Egy tó a vulkán oldalában. – Ez sem volt ott még
ötven év előtt.

Ezt is a legutolsó vulkánkitörés teremté meg. Mikor a megrepedt hegy
oldalából kiömlött a megolvadt ércz- és kősalak, ugyanakkor a kráter
kitörő tüzétől megolvadt a hegy ormát borító jégtömeg, s aztán ez a két
folyam rohant egymásra! Az lehetett hősköltemény! az lehetett a gigászok
harcza, mikor ez a két istenerő egymással ölre kapott. A lávafolyam
párafelhővé oszlatta a vízáradatot, s a jeges víz kővé fagyasztá az
olvadt salakot. S utoljára is a víz maradt a győztes: medenczét vájt
magának a lávatömegben, s azt megtölté szinültig. Aztán mind a ketten
elpihentek, mikor belefáradtak a tusába.

A Piano del Lagon tul következik a Val de Bove, az a fölséges
sziklaörvény, melynek széléhez csak hasmánt csuszva mer halandó ember
közelíteni. A szédítő mélységben ott tátongnak a tűzhányó kemencze
szádái, melyek az óriás érczfolyamot kiokádták a világra. Egy pillantás
a föld mélyébe, a hol az örök tűz él. A mélységbe lenézőt úgy húzza
valami varázs lefelé!

Itt egy ódon toronyépület következik: római emlék, egy görög tudósnak.
Ez a bölcs is addig tanulmányozta az Aetna mélységét, míg egyszer nem
birt ellenállani a vágynak, hogy e meredélyről leugorjon. Ez a torony
szolgált pihenőül a tüzhányó látogatóinak.[106]

Itt hátra hagyták az öszvért, szamarat, s élelmiszereiket a kalauz
vállára bizva, gyalog indultak fel a felséges óriás kráterhez.

Itt már az örök hó és jég országa kezdődik.

A meddig a sziklarepedésekből, a melléktölcsérekből kipárolgó gőzök
megolvasztják a jeget: ott sárgul a kénvirággal zománczozott szikla, a
többi mind tükör-sima jég. A forró déli napsugár apró csermelykéket
olvaszt meg belőle, de a jégréteg azért soha sem fogy el: egyre
szaporodik. Csak a kráterből kihányt hamu rétegein lehet felhatolni a
tűzhányó kámvájáig, melynek óriási kerületéből fenségesen emelkedik ki
az örökké élő füstoszlop, felleg-üstökös fejét, míg a világ össze nem
dűl, folyvást feltolva az égbe. Itt egyedül ő maga az élő: köröskörül
minden halott. Az anya-vulkán oldalait egész raja fogja körül a
leányoknak és dédunokáknak: apróbb-nagyobb nyitott kupok, a mik, ha
haragba jönnek, maguk is tüzet okádnak.

Itt, a tizezer lábnyi magasból tekinte szét a fejedelemfi maga körül. És
akkor azt hitte, hogy csakugyan egy más plánétába jutott. Egy egészen
külön álló kis világ ez, egy háromszegletű csillag, mely a földtől külön
van szakítva s forog körülötte, mint a hold.

Az Aetna magasáról mind a három tengert beláthatá, mely a szigetet
körülveszi s még a tengeren túl a távol világ kék előfokait.

Arra a tudatra jött, hogy ő itt nem más, mint fogoly. Ez az egész világ
csupán börtön ő rá nézve, a honnan nincsen szabadulás.




XXVI. FEJEZET.  A SZIKRA A TŰZKŐBEN.

György arra kérte páter Olofernót, hogy vezesse őt le magának a
tűzhányónak a kráterébe, a mennyire abba le lehet hatolni.

– Mit akarsz odalenn, grófom?

– Meg akarom kérdezni ettől az élő óriástól, hogy miért vagyok én itten?

A szerzetes nagyot bólintott a fejével.

– Elvezetlek, a hogy kivánod.

És aztán a kalauz segélyével levezette Györgyöt a kráter szakadékos
párkányain keresztül annak az öblébe, mely sárga és vörös
érczcsapadékokkal van berozsdázva egész addig a lángoló kerek kürtőig,
mely lemegy a föld mélyébe s melyen át gomolyogva tör elő az örök tűz a
föld alól.

György hosszasan elbámult a titokteljes látványon.

– Nos? Kaptál a kérdésedre választ? szólítá meg a szerzetes.

– Kaptam, mondá György. Az örök tűz egy szikrát adott kölcsön a
magáéból. A tarsolyomban van egy levél, melyet a mellém rendelt szolgám
irt nagy igyekezettel, mikor már a halál révén küzdött. Ebben a levélben
kell annak a feleletnek lenni, hogy miért vagyok én itt? A levél rólam
van irva. Ezt a haldokló elmondá. De már a czímet nem tudta rá irni a
borítékra, s öt nevet elsorolt előttem, hogy kinek szól, de mind
visszavonta. – Bűnt követek-e én el, ha ezt a levet felbontom és
elolvasom.

– Ha bűnt követsz el, vezekléssel helyrehozod. De minthogy a levél
senkinek nincs czímezve, én előre feloldalak a bűn alól.

György felszakítá a Künzli Péter által irt levelet.

György arcza egészen elsápadt, a midőn a megholt Péter levelét olvasá.

A levél a palermói alkirálynak szólt.

Abban le volt irva mind az, a mi György körül történt Palermóból
elutazása óta a legapróbb körülményekig.

Az utolsó adat volt az, hogy György szövetséget kötött a siciliai
malandrinókkal, azokat zsoldjába fogadta, a mellé adott zaffókat
elzáratta és fogva tartja s a szigetről megszökni készül.

E szerint az ő kedves gyermekkori jó pajtása nem volt más, mint egy
fizetett kém az udvari cancellária szolgálatában, a ki már
gyermekkorától azon kezdte az irásgyakorlatot, hogy denunciált.
Nyomorult zsoldért! Talán nem is azért, hanem vele született ösztönből,
mint a hogy születik a jó tacskó-kutya borzfogónak.

Az a jó czimbora, a kivel minden falatját megosztá, a kiről azt hitte,
hogy egyedül szereti a világon! Áruló! Kém!

De ennél a szívbeli keserűségnél még nehezebben feküdt a lelkére az a
rettenetes tudat, a mit a levélből megértett, hogy ő itt ezen a szigeten
csak egy jól elzárt fogoly, a kinek a személyleirását minden kikötőben
ismerik, a kire nézve nincs remény ebből a kietlen nagy börtönből valaha
kiszabadulhatni.

Tehát a kegylevelek, a grófi czímek, az adományozások, a kitüntetések
mind csak a láncznak, a bilincsnek új meg új nemei. Ő már el van itélve
a születése napján, a bölcsőjében, holtig tartó nehéz fogságra.
Megbüntetve, condamnálva, mielőtt vétkezhetett volna.

Pater Oloferno ott ült mellette és figyelemmel nézte az ifjú arczszine
változását, a levél olvasása közben.

György felvett egy lávadarabot a földről, belegöngyölte azt a levélbe, s
aztán levelestől együtt belehajítá a nagy füstokádó kráterba.

De az a levél még a pokolnak sem kellett, még az is visszaokádta, s a
hömpölygő füstoszlopban még sokáig ott lehetett látni a tánczoló
papirdarabot, míg lángot nem vetett.

Ekkor aztán György fölegyenesedett, körülnézett a végtelen láthatáron.
Valami kéjes szédülés fogta el. Félig akarva, félig öntudatlan maga is
alábukott a meredélyről.

Ha pater Oloferno ott nincs és izmos karjaival meg nem ragadja,
menthetetlenül bele hull a tűzokádó torkába.

Talán jobb lett volna neki!

A barát ölébe vette az alélt ifjút s úgy vitte ki a mély
sziklaköröndből. Ott lefektette a jégre és megdörzsölte az arczát, a
karjait hóval. Aztán, hogy magához kezdett térni, megnedvesíté az ajkait
borszeszszel, a mit kobakjában hordott.

György föleszmélt s mind a két kezével megragadta a barát kezét s
odavonta azt az ajkaihoz és megcsókolá.

– Miért akartál a tűzhányó torkába lerohanni? kérdezé Oloferno.

– Oh atyám, az olyan fájdalom volt, a minek nem lehet a nevét
megmondani. – A régi istenekkel beszélni, rettenetes dolog. Ez itten
Vulkánus úgy-e, a kit megszólítottam? Minő választ adott? – Az rosszabb
a halálnál. – Az olyan, mint az élve-eltemettetés.

– A tűzisten haragos.

– Talán a jégisten kegyelmesebb. Hagyj itten feküdnöm a jégen. Hadd
beszéljek vele. A jegek istene Neptun – úgy-e?

– Nem, fiam. Az Jupiter. Horácz irja: «Jam satis terris nivis atque diræ
grandinis misit Pater». A hó és jég istene Jupiter volt.

– Hadd beszéljek vele!

Azzal végig feküdt arczczal a jégen, meleg ajkaival oda tapadva hozzá.

A vezető figyelmezteté a barátot, hogy jó lesz a visszatérésre gondolni,
mert a nap lefelé hanyatlóban van már.

– Kibeszélted már magadat a jéggel? kérdezé Oloferno.

– Beszéltem vele.

– Adott választ?

– Adott. Mondsza csak, kié ez a tűzhányó hegy?

– Csodálatos kérdés! Ugyan ki akarná ezt a rettenetes csodát
tulajdonának nevezni?

– De mégis kinek a birtokához tartozik ez?

– Beleesik a Del Contrasto uradalom határába.

– Tehát az enyim.

– Isten őrizzen tőle, hogy megkapd a részedet belőle.

– De akkor ez a jég is az enyim, a mi az Aetna csúcsát fedi.

– Mit akarsz ezzel a jéggel?

– Majd megmondom, mit akarok? Mikor én Bécsben laktam, a fényes főúri
lakomák közepén jéghideg italt kaptak a vendégek poharakban, a minek a
neve «aqua Bensari». Olasz találmány. – Egy hirhedett úrhölgy lakomája
végén mindenféle gyümölcsöt hordtak körül, a miket, ha megkóstolt az
ember, akkor vette észre, hogy jégből vannak. Ezeket meg úgy hívták,
hogy «frutti di Procopi». Egy florenczi conditornak a találmánya.
Uraknak való csemege! Mert nagyon drága. – Törvény van rá, hogy csak az
esztendő három nyári hónapjában szabad készíteni és árulni. A nyári
hónapokban. De nyáron meg nincs jég. A florenczi czukorsütőnek a távol
Mont-Blancról kell öszvérháton hozatni a jeget az urak fagylaltjához és
sorbetjéhez, s annak is fele elolvad, a míg odaér. – Hát nekem most az a
gondolatom támadt, hogy ha mi ezt a jeget innen az Aetnáról hajóra
rakatnánk, abból Olaszországban rengeteg pénzt lehetne szerezni. És
akkor volna a gályáknak okuk a cataniai kikötőben horgonyt vetni ismét.
Ha nincs buzánk, czukrunk, gyapotunk többé, van jegünk, eladjuk a
gazdagoknak az Aetna jegét.

– Istennel beszéltél, fiam!

– Én megteszem az első kisérletet. Rád bizom a pénzt, a melylyel egy
hajót ki lehet bérelni a jégszállításra – és aztán a jégkereskedésnek az
egész hasznát odaadományozom a te kolostorodnak.[107]

– Isten segítsen, fiam, a te gondolatodban!

Kitalálta-e pater Oloferno, hogy mi szikra rejlik a jégben? Hová gondol
a fejedelemfi ezzel a tervével?

Ha az volt pater Oloferno, a kinek mi sejtjük, akkor bizonyosan
kitalálta.

A börtönfalat lehet ezzel a jéggel keresztül törni!




XXVII. FEJEZET.  AZ ÉJJELI PÁVASZEM.

A kolostorhoz visszaérkezve, György legelébb is misét szolgáltatott a
szerencsés megmeneküléseért a pokol tornáczából. Azután rende szerint
meggyónt pater Olofernónak. Majd kihallgatást kért a kolostor perjelétől
s közölte vele a jégkereskedés tervét, a mit az nagy készséggel
fogadott. Úgy szinte a hajóbérlésre szánt kétszáz scudit is.

Ezzel a fiatal úr el lett bocsájtva, hogy menjen haza és várja be otthon
az utána küldendő értesítéseket.

«Haza!» – «Otthon!»

Hát létezett ilyen fogalom rá nézve?

Hol van az ő otthona? A Del Contrasto villájában? A feketeczukor gyártó
Calzolaionál, s annak a csontváz feleségénél, meg a gugásnyakú
szolgálójánál? – A malandrinik között? Azon az adományozott birtokon,
melyet egy régi nemestől koboztak el, a ki maga most a hegyszakadékok
barlangjaiban él? S a kinek ő most bitorolja a nevét és czímét, míg az
igazi nevét és fejedelmi czímét viselő apa valahol a hitetlenek földén
számlálja a napok jöttét és lementét!

El volt keseredve a jóltevője iránt, a ki őt ennyi kitüntetéssel
elhalmozta. Két uradalmat és gazdag apanaget adott neki. Hagyta volna
inkább a csodatanya koldusai között! Hisz az a bécsi csőcselék még
válogatott társaság ezekhez a szigetlakókhoz képest! Az legalább
kedélyes, tréfás, mulatságos és a mellett jó szivű, ez pedig unalmas és
kegyetlen.

Folyvást az Aetnát látni maga előtt, folyvást a brigantikat tudni maga
körül, folyvást a háborgó földet érezni a lába alatt. És soha egy
mosolygó nő-arczot nem látni!

Ez az utolsó volt a legszomorúbb gondolat.

A siciliai leány is bizonyosan szép és kedves fiatal korában, csakhogy
akkor azt a rideg féltékenység rostély mögött tartja. A miféle némberrel
György még eddig találkozott, az mind csámpás, csipás, gugás volt, durva
bőrű, mintha páczolva volna, a haja fakó, molyette, a szája széles,
fekete fogú, melle lapos, háta domború, a hangja olyan, mint a
ludgágogás, mint a megmerített korsó böfögése.

Ezek között töltse ő el ifjú életét? A mikor a szív tele van
követeléssel.

Eszébe jutott a szép Mirikló!

Micsoda alak volt az? Arany testben gyémánt szív! A kis ujjában több
volt a nő, mint az ittenieknek az egész testében. A császárnak mind a
négy országában nincs ahhoz fogható bűbájos teremtés.

És őt most idedobták az idegen szigetre, a mint a mese hősét, Klimius
Miklóst, a ki egy más plánétán csak majom alakú nőket talál, vagy
olyanokat, a kik faderekúak, meg egylábúak.

A taorminai romokig nem volt szüksége kalauzra. Az út folyvást a
tengerpart mentén kanyarodik, bekerített nyaralók, narancs-kertek közé
határozva, csak a nagy görög városon túl kezd szerteszét elágazni.

Itt sem fogadott kalauzt. Rábízta magát az öszvérének a tájismeretére.
Az aztán vitte őt a saját hajlandóságai szerint, az úteltérőnél azt az
ösvényt választva, a mi neki inkább tetszett.

Dél lehetett, mikor György a taorminai arkádok alatt ellovagolt, s a míg
a nyeregben ülve egyet szunyokált, egyszer csak arra ébredt fel, hogy
már lement a nap.

Lehetetlen, hogy nyeregben ekkorát bólinthasson az ember.

Úgy volt az lehető, hogy az ösvény egy mély útba vezetett, melyet mind a
két oldalán magasra felnyuló meredek sziklafalak szorítottak össze. Ott
már délután három órakor is éjszaka van.

Nem emlékezett rá, hogy idejövet ehhez hasonló sziklafolyosón jött volna
keresztül.

Mindegy volt neki, akárhová vezet az út. Másutt sem várja a megérkeztét
senki. A félelemhez pedig teljesen hiányzott a fogékonysága. Külömben is
nála volt a bandita sípja, a minek csodaerővel kell birni, s a saját jó
öklében és az ólmos botjában is bizott valamelyest.

A szikla-út pedig, daczára annak, hogy egyre fölfelé vitt, mégis mindig
mélyebb kezdett lenni. Egyike volt az az Aetna mély repedéseinek, a
melyek utoljára egy megfagyott lávaréteg torlaszánál végződnek. A
napvilág már ennek az útnak a fenekét nem éri soha.

Nemsokára megtudta György az öszvér eszejárásának az ethicai alapját.

Ebben a mély útban van az Aetna-vidék gyér hegyforrásainak az egyike.
Olyan kis forrás, hogy útközben, a míg lefelé halad a forró sziklákon,
elpárolog. De a felbugyogó forrásfőnél tágas völgyet nedvesít meg, s az
tele van édes bogáncs és bojtorjánfélével. Erre emlékezett vissza a
teherhordó állat.

A mint a forráshoz ért, nagy röhögéssel odavágtatott, s beleállt a
kristálytiszta vízbe a négy lábával, úgy kezdte azt mohón szürcsölni,
azután pedig neki állt a bogáncsbozótnak s nagy lakomát csapott belőle.

Hasztalan nógatta, ösztökélte a lovasa, nem mozdult ki onnan. Régi dolog
az már. Bálám óta mindig, valahányszor egy szamár, meg egy próféta
vitába keveredett egymással, mindig a próféta lett a vesztes.

Utoljára is azt kellett tenni Györgynek, hogy leszállva a nyeregből, ott
hagyta az öszvért, a kantáránál fogva hozzákötve egy tamariskbokorhoz s
maga elindult gyalog, tovább az ösvényen valami éjszakára való tanyát
felfedezni.

Egy kanyarodásánál a sziklafolyosónak egyszerre megnyilt előtte a hegy
vápája, magasan fenn az Aetna füstölgő csúcsát mutatva, alant pedig az
út mentében egy amphitheatrumszerű félkört tüntetve fel, mely olyan
képet mutatott, mintha nagy kőkolonczokból volna összerakva egy
lépcsősorozat, mely utoljára elvész egy tágas sziklaboltozat sötét
odújában.

A hegynyiláson át besütött a nap a sziklaköröndbe. Ismét nappal lett. S
a nyirkos hideget felváltotta a fülledt forróság.

A körönd keleti oldalán volt egy kis házikó. Fekete falai lávából
összerakva, a házacska ablakában megtüzött a napsugár, s az mint egy
tűznégyszög világított alá a magasból. És a fekete ház egy kis
kertecskével volt körülvéve, a meredek sziklapárkányon oleander bozót és
gránátalma hajlott alá, a ház teteje papyrussással volt födve. Az útról
a házig egy a sziklába vágott keskeny lépcsősor vezetett fel
meredélyben.

A mint közelebbről nézte ezt a sziklafészket, egyre nagyobb talány lett
az előtte.

Legelőször maga a hozzá felvezető út. Egy lépcsősor, mely a meredeken
csapinós sziklafalba van vágva. De annak a lépcsőnek minden egyes foka
olyan magas, hogy emberderékon fölül ér, arra az ember nem lép, hanem
szökell. Egy hosszú kötél van legfenn megerősítve, s alant egy
vaskarikába csomózva, ennek a segítségével lehet feldobálni magát az
embernek. Ha odafenn azt a kötelet elvágják, akkor már két ember kell
hozzá, a ki egymást felsegíti egyik kőpadról a másikra, mint az egyptomi
piramidok megmászásánál.

Aztán az egész egyenes vonalú lépcső nem megy a ház ajtajának, hanem az
utolsó foknál megtörik. Úgy, hogy ott egy ember, a ki bizik a jó két
öklében, egyedül visszaverhet százakat, s sziklákkal agyonzúzhatja az
ostromlókat, a nélkül, hogy azok őt czélba vehetnék.

Az is megfoghatatlan, hogy hogyan építették oda abba a sziklaoldalba azt
a házat? De még rejtélyesebb volt a házat körülvevő kert. Honnan került
ez oda? Egy óriási gesztenyefa egészen ráborul a házra sötétzöld
lombkupolájával, két oldalán pedig ezüstzöld levelű olajfák hajlanak
keresztül a kerítés párkányán, mely aztán egész hosszában tele van nőve
szentjánoskenyér és fügefabozóttal, a gyümölcstermő cserjék úgy
látszanak függeni a szikla oldalában.

Hogy ez nem vendégfogadó ház, azt onnan is sejthette György, hogy az út
zsákutczává záródik e tájon. A megfagyott lávatömeg kolonczai elzárják
két felől, s azokon túl egy tátongó hasadék sötétlik.

Ebben a házban olyan ember lakik, a ki nem szereti a látogatókat.

Ha rendes észjárású ember lett volna, azt teszi, hogy rögtön
visszafordúl innen, felkeresi az öszvérét s míg az éj itt nem lepi,
vágtat vissza hegynek alá az útválasztóig, a hol a járt ösvényről
letért.

Talán elő is vette volna a jobbik eszét, ha egyszer csak meg nem szólal
odafenn a függőkertben egy lélekfordító hang: egy dal, leányhang;
csengő, édes hang: valami siciliai románcz. S ugyanazt a dalt
háromszorosan adja vissza a sziklatheatrum, mintha három leány énekelne
egymással versenybe, mindegyik fél hanggal alább, mint a másik.

Nemsokára az alakjából is láthatott meg valamit az éneklőnek. Egy
fürtökkel körülárnyékolt fejet, meg két meztelen kart.

A nőalak kimosott fehér ruhákat tereget ki a szentjánoskenyérbokrokra,
száradni.

A kik Siciliában gyolcs ruhát viselnek, azok nem lehetnek banditák.

A mint tovább hallgatta a dalt: feltünt neki, hogy ez még sem olasz
néprománcz melodiája, hanem egyike azoknak a madrigáloknak, a miket
valamikor Bécsben hallott a Méte-ünnepélyen.

Hátha hétfejű tűzokádó sárkány őrizte volna a házat, nem tört volna-e
fel azokon a szédületes lépcsőkön, hogy meglássa ennek a dalnak az
éneklőjét?

Az Aetnában sem ég akkora tűz, mint egy tizennyolcz éves fiu szívében.

Fokról-fokra felhajigálta magát a lépcsőzet legmagasabb párkányáig.

Ott azután látta, hogy hiába volt minden fáradsága.

Az utolsó lépcsőfoknál, derékszögben következik egy sziklába vágott
gádor, melyet megszakít egy mély verem, a minek az oldalába kaszák
vannak verve. – A vermet még csak át lehetne ugrani, de a mi azon híd
gyanánt átvezet, a vas csapóajtó fel van húzva s elzárja a ház
bejáratát.

A dal a kertben azonnal elhallgatott, a mint György el kezdett a
lépcsőkön felmászni.

Eszébe jutott, hogy hiszen van ő neki egy varázssípja, a melyet a
malandrino vezértől kapott. Hátha itt vehetné valami hasznát?
Megeresztett rajta egy éles füttyöt.

S a sípszónak csakugyan volt hatása. A csapóajtó rögtön el kezdett alá
ereszkedni s csendesen keresztül feküdt a mélységen s tárva hagyta a
bejáratot.

De György ovakodó volt. Hátha ez csak fortély? A vasajtó lebillenik
oldalvást a rálépő terhe alatt s azt aláküldi a kaszaverembe. Egy jó
szökéssel átugrott a vasajtón a küszöbig.

Nem látott semmi élő lényt maga előtt, a ki üdvözlését viszonozza.

Ideje volt körülbámulni a rejtélyes kertet és házat.

Egy óriási boltozat domborult azok fölött: hasonló a siciliai
«latomiákhoz», mint valami nagy barlangnak a száda; de elől szabályosan
ki volt vágva félkerekre. Ugyanezen sötétkék sziklákból volt építve maga
a ház is.

De az a nagy gesztenyefa felhatolt a lombjaival egész az üreg
boltozatáig, onnan terült ki a ház fölé.

Hogy tudott ez a fa itten ily nagyra megnőni? azt csak azok értik meg, a
kik látták a siciliai gesztenyeóriásokat a meztelen lávarétegből
kiemelkedni, a hol egy fűszál nem talál földet a maga számára.
Csodatenyészet van az Aetna körül, a minek a titkába ember nem képes
lehatolni. A füge és narancs úgy díszlik a kopár sziklán, mint másutt a
televényben.

A barlang padmalya még több ölnyire bemélyed a sziklafalba, a hol már
fák nincsenek, s ennek a boltozatáról hull alá szakadatlan esőcsöppekben
az Aetna jegének olvadéka, mely a talajban elszivárog. Talán ez a titka
annak a mesés tenyészetnek.

Azoknak a folyton hulló esőcseppeknek a sugárai olyanok, mint egy nagy
tündér-hárfa ezüst húrjaival; s most, midőn épen a hanyatló nap rájuk
süt, egy lángoló szivárványt támasztanak a sötét barlang előtt, melynek
kápráztató színpompája megrettent. Itt istenek laknak!

A régi görög mythos istenei!

A mint ott elámulva áll, egyszer csak megtörik a tündér húrszőnyeg, a
szivárvány széttágul s előlép a vízsugarak közül: nem egy istennő, hanem
egy szép leány.

Prózai dolgot végzett: egy muszelin szövetet mosott ki: azt hozta vissza
kiteríteni. – Ehhez a munkához volt vetkőzve.

A mint azonban meglátta maga előtt Györgyöt, nagyot sikoltott, s
hirtelen körülcsavarta a termetét azzal a nedves muszelinnal. Aztán egy
perczig bámultak egymásra mind a ketten; aztán pedig el kezdtek kaczagni
s kitárt karokkal rohantak egymás elé. – «Io!» kiálta elragadtatással
György.

– Én vagyok az «Io!» A te Iód! S végre te is az én Abrekhem vagy!

Többet aztán nem mondtak egymásnak. Egyik sem kérdezte a másiktól: «hogy
kerültél te ide?» – Mint a hogy két éjjeli pávaszempillangó: a «papilio
Io» ráismer egymásra, mikor a geszt mélyéből összehozza őket a
«mirabilis jalappának» az illata.

Egy darab paradicsom volt a számukra kiemelve a föld közepéből,
beleépítve a szikla keblébe, beárnyékozva halhatatlan fák lombjától,
beillatozva a rozmarinfák, narancsok, myrtusok ámbrájától.

Nem gondoltak ezek mostan se az életre, se a halálra, se a mi azután
következik.

Csak a csókban kifáradt sohajtás suttogta: «te vagy az én Iom! Te vagy
az én Abrekhem. Te vagy az én szerelmem!»

Ilyen nagy utat kellett nekik tenni, hogy ezt egymásnak megmondják? Nem
tehették ezt a Méte-ünnep mysteriumai alatt?

Tündérálomnak, varázslatnak tetszett ez a találkozás. A vad fantasia
véletlene-e ez? Mysticus romanticismus? Az olympi istenek fenséges
tréfája? Cythere szeszélye? Talizmán? Fátum? Kizmet?

Egyik sem.

A legegyszerűbb megoldása volt ennek a találkozásnak. Ezúttal a földiek
tréfálták meg a – magasban lakókat.

– Ne kérdezz semmit, mindent elmondok, én sem kérdek tőled semmit,
mindent tudok, mondá a leány. Elébb láss a lakomához.

– Lakomához?

– Hát étlen-szomjan csak nem hagyom a vőlegényemet, a kit vártam.

– Te engem vártál?

– Ma estére vártalak. Ha magadtól nem jöttél volna, hoztak volna. Ki
utasított ide? Oloferno? Akkor okos ember volt.

– Nem. Az öszvérem hozott ide.

– Akkor a szamár volt az okos. Ereszsz, hadd öltözzek fel!

– Igy szebb vagy.

– Hallgass!

Adott neki egy fricskát az orrára. S elfutott toilettet csinálni a
házba. Nem sokára visszajött. No ugyan nagy toilettet csinált! A
muszelin fölé egy vörös kendőből övet kötött a derekára.

Aztán felkapta a két karjára Györgyöt, úgy vitte a házba mint egy ölbeli
babát.

Egyetlen szobából állt az egész lakás. A falak simára csiszolt kőből
voltak rakva. Asztal, nyoszolya, székek mind kőből voltak, letakarva
gyapjuszövetekkel. Zsákok, bőrtömlők, fa- és cserépedények voltak a
szögletekben elhelyezve. A hátulsó falból egy ólomcső nyult ki s annak a
nyilásán csorgott folytonosan egy vízsugár a szobába, mely a padlatba
vágott kőmedenczét szinültig tölté, de azon túl soha sem csordult.

Négy sült madárféle volt egy cseréptálban, hozzá sült gesztenye. A
madarak olajban voltak kisütve.

György esküdött rá, hogy ennél fölségesebb lakomát soha életében nem
evett. Szerette volna tudni, hogy jutott ehez Io?

– Te csak egyél. Én tudom, hogy mire gondolsz. Mindenre felelek, mielőtt
kérdeznél. Azt akarod tudni, hogy hol veszem én a pecsenyének való
madarakat itt a sziklaodúban? Hát láttad a kövek közűl kinőve azt a sok
borókabozótot, meg a medveszőlőt. Az egész esztendőben rakva van
bogyókkal, folyvást terem. S a madarak mindig rájárnak. Azok ott
megfogják magukat a kiakasztott tőrökben; s mikor szükségem van rájuk,
csak kimegyek a bozóthoz s behozok belőlük, a mennyi a konyhámon kell.
Ez minálunk a baromfi-udvar. Az olasz úgy hívja a kerítését, hogy
«uccellaio». S onnan éldegél tisztességesen.

– E szerint most is megtörténik az a csoda, hogy fürjek hullanak az
égből?

– És manna: gesztenye alakban. És olaj csordul ki az özvegyasszony
kifogyhatlan korsójából. Azt ez a szép olajfa adja. – De már most azt
szeretnéd tudni, ugy-e, hogyan sütöm én meg a fürjeket, és a gesztenyét,
mikor itt nem kapni tüzelőfát sehol? Hát hiszen itt van a tüzek atyja, a
«Gibello». A fejünk fölött csurog le a forrás vize, az olvadó jégből a
sziklahasadékokon keresztül, a lábunk alatt meg füstölög a Solfatara.
Egy sziklarepedés van e házikó alatt, a minek katlant csináltak s azt
lezárták egy agyagkondérral: onnan jön fel a föld alatti hőség. A katlan
fölötti cserépkondér megolvadna a hőségtől, ha folyton nem csorogna belé
az a felülről jövő vízsugár. Gyere, tekintsd meg.

Io felemelt egy csapóajtót, mely a padlattal egyenlő volt, s onnan
kőlépcsőn szállt alá, maga után vezetve Györgyöt a ház alatti pinczébe.
Másutt a pincze hideg: ez itt meleg volt. A tűzhely környékén olyan
forró volt a szikla, mint a puzzuolei solfatara körül. Az üstben
folyvást forrott a víz, s felülről folyvást ömlött bele annyi hideg víz,
a mennyi elpárolgott belőle. Ha az olajjal tölt serpenyőt föléje
tartották, az olaj is forró lett, s lehetett benne pecsenyét sütni, a
gesztenyét pedig csak a katlan párkányára kellett rakni, hogy megsüljön.

– Már most látod, ugy-e hogy micsoda fejedelmi várkastély ez itten. Ezt
bevenni egy hadsereggel sem lehet. Én magam: egy leány, az alkirály
valamennyi katonáját mind agyonverem kövekkel. Kiéheztetni sem lehet
ennek a várnak az urát, mert itt egész esztendőben friss eledel terem.
Ital is van elég, úgy-e, jó volt az a narancs-sorbet, a mit a számodra
készítettem. Hát még a gránátalmabor?

– De hát ki ennek a várnak az ura?

– Hallgass! Ne kérdezz! Ha megszólalsz, mindjárt bezárom a szádat: – egy
csókkal.

Az ilyen fenyegetés hasonlít a jutalomkitűzéshez sűrű közbeszólásokra.

– Egymás után meg fogsz tudni mindent, de várd sorára. Te ostoba vagy,
semmit sem tudsz. Úgy-e, mondtam, mikor legelőször találkoztunk, hogy én
is olyan ostoba vagyok, mint te. Egymáshoz illünk, mert semmit sem
tudunk. De én már akkor tudtam azt, hogy szeretlek; de te még nem
tudtad. Te még akkor azt sem tudtad, hogy kinek hívnak? Azt mondtad,
hogy te vagy Giunchi gróf. Hogy nevettem rajtad! És aztán haragudtam is
rád! Hisz ez a Giunchi név az én családomnak a birtokneve. Minket hinak
Abulfeda di Giunchinak. Akkor te neked az én bátyámnak kellene lenned.
Én pedig nem akartam, hogy te az én bátyám légy. Én tudok valami más
lenni te rád nézve, mint hugod. Azt is tudtam, hogy a Giunchi nevet a
birtokkal együtt elvették az én családomtól, azért, mert a császár ellen
rebelláltak a férfiaink. Azokat mind száműzték: engem pedig felvittek
Bécsbe s ott rábíztak olyan jó gondviselő kezekre, mint Lodoiszka
grófnő. Gondolsz még rá? Most is szebbnek találod még, mint én vagyok?
Találhatod már! Levágták annak a haját s bedugták a karmelitanők
kolostorába. – No már megint kérdezni akarsz? – Czupp! – Várd sorára!
Mindent megtudsz. – Én hamarább megtudtam, hogy ki vagy te igazán, mint
te magad. – S nem találod ki ezzel a te kondor fejeddel, hogy kitől
tudtam meg? – Pedig olyan közel volt hozzád. A te testvérbátyádtól, a
kit viszont marchese di San Carlónak czímeztek akkor, mikor te a San
Christina nevet kaptad. – Akkor tudtam meg, hogy ő Rákóczy József
fejedelemfi, te pedig Rákóczy György vagy. – A római császár udvaránál
összekerültek mind azoknak a tartományoknak az előkelő fiai és leányai,
a melyeken ő uralkodik. Annyi neki a trónusa, mint más császárnak a
nyerges lova. Spanyolországban, Németalföldön, Ausztriában és
Magyarországon, a két siciliai királyságban lobognak az ő kétfejű sasai.
S mikor ezek a minden országból összejött idegenek, spanyolok, belgák,
magyarok, olaszok egy helyen összegyülnek s találnak egy olyan nyelvet,
a min egymást megértik, tudod, hogy miről beszélnek azok valamennyien
egymás közt? – Czupp! – Most igazán ne szólj semmit.

Io úgy találta, tüzet oltani tűzzel igen rossz methodus. György nem
bánta, akármi történik a római császárnak mind az öt trónusával. –
Hűsítőt kellett a számára készíteni gránátalmából.

– Mikor te még nem tudtad, hogy ki vagy, mi már akkor azt mind tudtuk.
Minden nemzet a magyarokra gondolt. Mikor azok el kezdik a lánczot
törni, a többié is lehull. – De hát ki fogja kezdeni? – A fejedelem öreg
ember, lemondott a világról. Messze is van s ott igen jól őrzik. De van
két fia. József a legöregebb. Az már férfi. Hanem egy baja van. Az, hogy
halott. Korán kezdett élni s elvégezte. Mihelyt lovagol, mellvérzést
kap. A tábori élet megölné. Ő maga is tudja, hogy veszni indult s ettől
ellágyult a lelke is. Hanem annak van egy öcscse: a György. Még gyermek,
de egész dalia. Mennyit emlegették a nevedet! – De nem lehetett hozzád
férni. Wammána őrzött s a Péter szolgád kémkedett. Minden szavad, minden
gondolatod fel volt jegyezve. – És a bátyád, József látta, hogy téged is
ugyanarra az útra visznek, mely őt ifjan megvénítette. – Ki akart
ragadni kezeik közül. – Mindent tudott, a mi a Méte-ünnepélyen történt.
Kitől tudta meg? Hát kitől mástól, mint én tőlem. – Szerettelek. – Nem
akartam engedni, hogy a rossz tündér elvarázsoljon. Attól voltál
megigézve: engem sem akartál látni. Mikor azt láttam, hogy csókolod az
ajkát, olyan közel voltam hozzá, hogy ezt a tőrt az oldaladba fúrjam.
Még most is szeretném ezt a szivedbe döfni, ha rá gondolok.

– No hát döfd oda! mondá György, szétnyitva a mellényét a szíve fölött.

– Kétszer ne mondd, mert megteszem.

– Döfd oda.

S a leány fogta a tőrt s el kezdte azt az ifju bőrébe lassan benyomni a
hegyével; – de aztán csak eldobta a kezéből s más módját találta ki a
boszúállásnak.

Azzal tovább folytatta a regemondást.

– Az a kutyás ember a bátyád szövetségese volt. Ő hivta azt fel a bécsi
vásárra. Az volt a tervük, hogy téged odacsalnak a vad méneshez, s akkor
a szilaj lovakkal együtt elragadnak magukkal Magyarországba. Minden jól
ment a terv szerint. Csak egyet nem tudtak elszakítani: azt a lánczot, a
mivel téged a szép Zsuzsanna a lábaihoz kötözött. Annak a foglya voltál.
Mennyi tervet koholtunk, hogy ebből a hálóból kiszabadítsunk. És Wammána
sejtette terveinket. Azzal hiusította azt meg, hogy téged összeveszített
a testvéreddel; párviadalra hívtátok egymást. Ekkor mi viszont azt
találtuk ki, hogy a mikor összejöttök a Spinnerin am Kreuz mellett, ott
ragadtatunk el téged a kuruczokkal, kik a közelben rejtőznek
éjjel-nappal. Azoknak a vezére volt a csikósgazda: a bécsiektől kutyás
embernek gunyolva. – Wammana ezt az embert akarta ártalmatlanná tenni. –
Ezért volt a népies maskaráda a vásárban; a csikós látogatás, a fogadás
egy párviadalra kard bot ellen. Az alatt, míg a tündérnő csókjai téged
vakítanak meg, Wammána tőrhegye a csikós szemeit szúrja ki. A te
kiáltásod: «magyar, üsd» fordítá meg a rémkomédiát. A csikós agyonüté
bottal az ellenfelét. Maga is híres bajvivó volt.

– Tudom. Atyám vezére volt. Pelargus a neve.

– Tehát ezt megtudtad?

– Igen. Az általános zűrzavarban nehány szót tudott velem váltani. Ő
mondta meg, hogy San Carlo marchese az én bátyám. S aztán siettetett,
hogy fussak onnan az ablakon át leereszkedve a kötélen. Ő addig védni
fogja a karzat feljáratát. – Mi lett Pelargusból?

Erre a szóra el kezdett hangosan kaczagni Io.

– Hogy mi lett Perlagusból? Oh te majom! oh te szajkó! te bibasz! Azt
kérded tőlem, hogy mi lett Pelargusból? Te kérded én tőlem, hogy mi lett
Pelargusból? Hát engem ismersz-e? Hogy hívnak?

– Te vagy az én Iom.

– Bizony még is megvan a két szeme. Azt hittem, bagoly vagy, a ki csak
éjjel lát.

– Nos, mi lett Pelargusból?

A leány még jobban kaczagott: «no ne csiklandozz ezzel a kérdéssel, mert
kikaczagom a lelkemet».

– Csak annyit mondj, hogy nem ölték-e meg a Bafomet-lovagok?

– Eszükbe se volt. A rendőrség fel volt lármázva már: az egész
Méte-ünnepély denunciálva volt egy, a császárhoz intézett levélben.

– Az a levél az én nevemben volt irva. De én azt nem irtam, mert még
akkor nem is tudtam irni. Pedig azért nyertem jutalmul ezt a két
grófságot Siciliában.

– Nehéz kitalálnod úgy-e, hogy ki volt az a nagylelkű ember, a ki
helyetted és nevedben tette a feljelentést, s aztán neked engedte át a
jutalmat, kitüntetést? Hát nem sugja meg a szived, hogy az a bátyád
volt: József?

– S miért tette azt, hogy engem ide juttatott?

– Hát rosz helyen vagy? Háladatlan kigyó.

– Most egészen jó helyen vagyok. De mégis tömlöcz ez a sziget.

– Hogy volna tömlöcz, mikor tenger veszi körül? – Hát kérdesz még
valamit? Ne kérdezz. Nincs ahhoz való eszed. A Méte-ünnepély hősei mind
szétfutottak a catastropha után, s megtudva a följelentést, a kik
bünösebbnek érezték magukat, siettek menekülni a határon keresztül,
mások maguk mentek fel védekezni, s az elfutottakra hárítani a
gonoszságokat. A császár nem engedte, hogy a törvényszék elé kerüljön az
óriási botrány. Többet a hölgyek közül kolostorba dugtak. Én azok között
voltam, a kik álruhában Olaszországon keresztül menekültek. De elébb
tanácsot tartottam a bátyáddal, a ki téged, a Bafomet-templomból
megmenekülésed után, nyomról nyomra követett: a csodatanyáig, a hol a
czigány vajdát elfogadtad apádnak, s kicsiny hija, hogy zendülést nem
kezdtél a csőcselékkel. Ezt is a bátyád akadályozta meg. – Ő volt a te
gondviselésed. Ő volt az, a ki azt a dicső nagy szerepet, melyet a sors
ő rá bizott s melyet ő elvesztegetett, terád ruházta át. Ha még valaha
összetalálkoznál vele! Hát tudod-e már, mért jöttem én ide? Még sem
tudod? – Hát hány ezer csóktól fogod megtanulni? Azért, mert
szerettelek, azért mert féltettelek. Te azt a kastélyt, azt a birtokot
kaptad hűbérül a császártól, a melyet az én családomtól koboztak el.
Téged megölnének itten az én bátyáim, rokonaim az első holdvilágtalan
éjszakán, ha én be nem takargatnálak.

S betakargatta az ifjút hosszú aranyba játszó hajának sátorával
köröskörül. Ezt nem járja át a tőr!

– Jó szerencse hozta úgy; meg az a viaszgyertya, melyet a bambino képe
előtt elégettem, hogy tégedet az öszvéred félretérített a rendes útról;
mert a Domenichino bátyám ott lesett rád a gesztenye-erdőben, a Fiumara
mellett, a fuggitivikkel, hogy útközben visszatérett elfogjanak. Tudva
volt, hogy oda fenn jártál a Gibellón.

– De hátha nem hagytam volna magamat elfogni? Én sem vagyok viaszból,
azt tudod. S nézd ezt a sipot; ha ezzel jelt adok, a malandrinik minden
rejtekből előrohannak a védelemre.

– Ah! s te azt képzeled, hogy húsz malandrino meg mer támadni két
fuggitivót? Azok csak alvó embereket mernek megrohanni. De a kard
hegyétől csiklandik a bőrük. Kár volt velük azt az alkut kötnöd. Az
uradalmad jövedelmének egy harmadát nekik kötötted le. A bátyáim ezért
dühösek rád nagyon.

– Soha se legyenek azért dühösek; ott van még a harmadik rész. Azt meg
nekik adom.

– Hát neked akkor mi marad?

– Nekem pedig marad ez az egész világ, a mit most a két karommal
átölelek.

S ugyan átölelte.

– Hát te én velem is beéred?

– Nem kell nekem az egész Sicziliából egyéb; egyedül te. S már most nem
börtön nekem ez a sziget; hanem paradicsom. Soha el nem kivánkozom
innen.

– Azért mégis el fogsz menni, majd ha én küldelek.

Az édes álmokat egy puskalövés a völgyben zavarta fel, melyet sokszoros
visszhangban adtak tovább a sziklák.

– Valamelyik megérkezett a két bátyám közül.

– S az ide fel fog jönni?

– Ez a mi közös menedékünk.

– S ha az engem meglát?

– Ki fogja rántani a kését és rád rohan.

– Akkor meg fogjuk tudni, hogy melyikünknek a kése élesebb?

– Igen; ha én nem volnék köztetek. Mind a kettőtöknek drágább a vére,
mint hogy egymás tőre ontsa ki. Te maradj veszteg oda lenn a pinczében.
Ott jól el vagy rejtve. Majd mikor én hivlak, akkor előjöhetsz.
Szeretsz-e? Ha szeretsz, akkor most hagyd magad eltemetni s várd el, míg
feltámasztalak.

S az ifju el hagyta magát temetni és hitt a feltámadásban.




XXVIII. FEJEZET.  IO LAKODALMA.

A sziklalépcsőkön hangzott a felhágó alakok lármája. Hárman voltak; mind
népies viseletben, kecskebőr mellényekben, lábszáraikon szijjal körül
csavart irhabőr; fejükön nagy karimájú hegyes kalap, körül tűzködve
szent képecskékkel. Derekukon széles öv, abban tőrmarkolat, pisztolyagy,
elefántcsontból; vállukon hosszú csövű puska, gyöngyházagygyal, arany
veretű betükkel.

Az egyik közülük volt Domenichino; a másik kettő szintén valami futó
nemes.

Io bebocsátá őket a csapóajtón.

Nagy lármával mentek be a házba, olyan fenhangon beszéltek, hogy György
minden szavukat meghallhatá a pinczeajtón keresztül.

– Elszalajtottuk a madarat, szólt az a vékony tenor hang, mely Iót, mint
hugát üdvözlé.

– Bizonyosan elvert benneteket! Kötődék vele Io.

– Ahá! elárulta a kelepczét előtte valaki; visszafordult a ficzkó fele
úton Taormina felé; de ott meg a Satturno kezébe fog esni. Egérfogóban
van már.

– Hát a többiek hol maradtak?

– Odalenn a völgyben pecsenyét sütnek a lakodalomhoz.

– Ti lőttetek valami vadat; hallottam a lövést.

– Igen. Én lőttem meg.

– Tán marmota?

– Nagyobb.

– Talán vad kecske.

– Annál is nagyobb. Egy vad öszvér.

– Vad öszvér?

– No igen; gazdátlan legelt a forrásnál; tehát vadnak kellett neki
lenni. A pajtások most darabolják fel és megsütik. Pompás lesz a
lakodalomhoz.

(No derék sógor! Mondhatom. Gondolá magában György. Meglövi a háztűznéző
vőlegénynek az öszvérét s azzal tartja ki a lakodalmat.)

Io nagyon jót nevetett a vadászkalandon.

– A sülthöz való polentát a Satturnónak kell magával hozni, beszélte
Domenichino, s azt is elmondta, hogy milyen nehéz ahhoz hozzájutni. Az
átkozott görög nem akar már hitelbe adni lisztet; a zecchinok pedig az
utolsóig elfogytak.

– Még ma megkapjátok a pénzeteket, s aztán lesz minden elég.

– Kitől kapjuk meg?

– Hát kitől mástól, mint az én vőlegényemtől.

– Ha a Satturno el tudja csipni.

Ismét lövés hangzott a völgyben. Ezúttal a Satturno bátya érkezett meg a
maga csapatjával.

Annak bassus hangja volt. De csak eleinte. Mentül tovább beszélt, annál
vékonyabb lett.

– Hoztál polentát? kérdé Domenichino.

– Én? Azt gondoltam, hogy ti hoztok.

– Hát egy tömlő bort?

– Azt útközben megittuk.

– Hát a contét elfogtad-e?

– Én? Hiszen ti lestetek rá.

– Hát akkor mit hoztál?

– Egy barátot.

– Hát azt hol hagytad?

– Odalenn van a henteseknél; kolbászt tölt.

– Testa di madonna! No ez szép dolog! Pecsenye van; de polenta nincs
hozzá. Pap van az esketéshez, de vőlegény nincs hozzá!

Io nevetett a bátyjai kétségbeesésén.

Mikor két sicziliai egymással beszél, akkor az nem párbeszéd, hanem
párdal (nem dialog, hanem duett). Egyszerre beszél mind a kettő. Mire a
füle meghallotta, már a nyelve felelt rá. S ha az egyik elhallgat, akkor
a másik is elhallgat.

Egy ilyen pauzát felhasználva, közbe szólt Io.

– No ha ti olyan élhetetlenek voltatok, hogy tized magatokkal nem
tudtátok elfogni a princzipét: én ügyesebb voltam; mert én elfogtam őt
egy magamban.

Azzal felnyitotta a pinczeajtót s lekiáltott Györgynek.

– Herczegem, jöjj elő.

A két bátyának tátva maradt szeme szája a bámulattól, a mint ezt az
idegen alakot meglátták a sülyesztőből kiemelkedni.

A Domenichino egy nyurga, keskeny vállú legény volt; hosszú nyaka,
kiálló Ádámalmacsutkával, sápadt arcza, ritka szakállal, de nagy
szemekkel és szemöldökkel, a haja simán borult le a két fülére. Derékban
elég hosszú lett volna, de a lábai voltak rövidek; mikor állt is, úgy
nézett ki, mintha ülne. A Satturno ellenben tömzsi legény volt, széles
vállakkal és hosszú karokkal; s úgy be volt az arcza nőve szakállal,
bajuszszal és szemöldökkel, hogy a míg meg nem szólalt, nehéz volt
kitalálni, hogy melyik a képes fele?

A két előkelő nemes, a mint tudomására jutott annak a nagy gyalázatnak,
hogy a nővérének a boudoirjában egy férfi volt elrejtve, éktelen haragra
förmedt s rárohant czimerének meggyalázójára. Domenichino puskát fogott
rá, Satturno pedig a tőrét rántotta ki. Csakhogy az a puska olyan hosszú
volt, hogy a csőnek a vége túl ment Györgynek a fején s a szűk szobában
nem lehetett vele hátrább menni. Satturnónak pedig György egy
csavarintással kivette a kezéből a tőrt s a háta mögé dobta, s aztán
félkézzel megkapta a kecskebőrénél fogva s úgy odaültette a kőpadra,
hogy fájhatott neki, mert mind a két kezével odakapott.

– Maradj veszteg! Mondá neki György. Te meg ne hadonázz azzal a
puskával, mert kiütöd a fogadat az agyával. Én lovagias szándékkal
jöttem a várkastélyotokba. Üdvözöllek Abulfeda di Giunchi grófok.

A várkastély, a grófi czím megtette a hatását. Aztán meg Györgynek a két
hatalmas ökle.

– Én mint kérő jöttem ide a jegyesemért, folytatá György. S ha a
móringon megegyezhetünk, azonnal fizetek, s hozhatjátok a papot.

A «fizetek» szó épen varázshatással birt. A puskákat szegletbe
támasztották.

György adta a grand seigneurt.

– Azt tudjátok, hogy én ki vagyok. Nővéretek az én jegyesem, jól ismeri
fényes eredetemet. Atyám után fejedelem, anyám után rokon a franczia
királylyal és a római császárral. Nevem principe di Rákóczy. Nem
szorultam rá, hogy a ti grófi czímetekkel ékeskedjem. Nem is egyébért
fogadtam el a ti családotoktól elkobzott uradalmak donátióját, mint hogy
annak a jövedelmét ti nektek, a kik száműzve vagytok, átadjam. A mi a
bérlőtől, s a malandrinoktól megmarad: az legyen a tietek. Azonkívül
moringolok az én menyasszonyomnak ezer skudit, a mit a kincstáratokba
deponálok.

De már ekkor mind a két bátya a nyakában volt.

– Ti többiek pedig ne tátsátok itt a szátokat, hanem lássatok utána,
hogy becsületes lakomát készítsetek, itt a pénz! Hozzatok a görögtől a
mi jó és drága.

Azzal odadobott egy marék pénzt a kőasztalra, a min a fuggitivik
röptiben megosztoztak, s futottak nagy versenykiabálás közt ki a
házikóból, futtában czímezve az inyenczségeket, a mikkel a mai
lakodalmat gazdagítani szándékoznak. «Cannelloni! mortadella!
prosciutto! susamiello! formaggio! cipolle!» Nagy vendégség lesz ma
itten. Az albergo csak egy futamodás, a hol mindezt megkaphatni, csengő
pénzért. S éhes embernek gyors a lába.

– Küldjétek fel a barátot! kiálta utánuk Satturno bátya.

– Akkor aztán csak négyen maradtak a házban.

– Az eljegyzéshez azonban két gyűrű is kell, mondá Domenichino.

– Nekem van egy, mondá György; de ez az apámról rám hagyott czímeres
gyűrű, a melyről megfogadtam a Boldogságos Szűznek, hogy soha más kezére
nem adom, a midőn visszaváltottam az uzsorás zálogából.

– Jó lesz ahhoz az én két függőm, monda Io, lecsavarva a füléből a nagy
karikafüggőket, a miket gyűrűnek is lehet használni.

– Azonban a házassági szerződést is meg kell írni! Erősködék
Domenichino.

– Jó lesz, mondá György. Ird meg te, sógor Domenichino.

– Én tudok jól írni, de csak szemüveggel, azt pedig eltörtem. Menté
magát az ifjabb bátya.

– Hát talán te Satturno?

– Hah! Én nekem meg épen csoda irásom van! De most épen írógörcs van a
kezemben; nem tudom a tollat fogni.

Io közbenevetett.

– No akkor ki van egészítve a társaság, mert a princzipe meg épen nem
tud írni, a hogy én sem.

– No majd megírja a barát.

– Ha van tintája, papirosa?

– Hogy ne volna? A nélkül nem oszthatna gyónó czédulákat.

Jött már a barát. Lehetett hallani a kőlépcsőkön a faczipője
csattogását. Olyan könnyedén ugrált, mint a kecske.

György örvendetesen volt meglepetve, mikor a barátot meglátta. Az ætnai
vezetőjére ismert benne: Páter Olofernora.

– Hát téged hoztak ide erővel, szent atyám?

– A gondviselés újjmutatása volt ez, fiam.

György tudatta vele, hogy most rögtön egybe akar kelni ezzel a
grófkisasszonynyal, egyházi szertartás szerint.

Oltárt rögtön lehet minden olasz háznál felállítani. Viaszgyertya is
volt.

– De elébb a házassági szerződést kell megírni.

A barát arra is készen volt. A csuhája zsebéből előszedte a papirost,
tollat, kalamárist. A két bátya két oldalt diktálta neki, hogy mi legyen
a házassági szerződésben.

Akkor aztán következett, hogy a vőlegény és a menyasszony irják alá a
szerződést.

A barát nem kérdezte tőlük, hogy tudnak-e írni. Hanem megfogta a
vőlegénynek a kezét, a három ujja közé szórította a tollat s úgy vezetve
a kezét oda rajzoltatta vele az írás alá szép öreg betükkel: Giorgio di
Rákóczy de Felsővadász.

Azt senki sem tudta (Io sem) hogy György a tengeri utazás alatt
megtanult Pétertől írni.

György az alatt, a míg a barát a kezét vezette a papiron, elolvasá az
okiratot.

Egy sympathetikus reczept volt az a sáskák ellen.

György furcsán nézett a barátra.

Az pedig ő utána a menyasszony kezét fogta meg, s azzal iratta alá a
nevét – a sáskareczeptnek. A barát kiverte a tollát s átadta az írást
Satturnonak.

Io az egész műtét alatt folyvást nevetett.

Györgyöt bosszantotta ez a nevetés. Egy menyasszony! Mikor a házassági
szerződést aláírja. Mi nevetni való van azon?

– Mit nevetsz ezen az íráson? kérdezé Iótól német nyelven.

– Nem az íráson; hiszen nem tudom olvasni; hanem ennek a barátnak a
pofáján. Nézd csak ezt az arczot!

– Én nem találok semmi nevetni valót rajta.

– Nézd meg jobban, te golyhó. De jól megnézd!

– Akár hogyan nézem, én ezt a barátot egy tisztességes jámbor arczú
férfiúnak találom, mondá György.

– Hát hisz «azon» nevetek épen!

S nem birt magával a menyasszony. Mentül ünnepélyesebbé vált a menyegzői
ceremonia, annál nagyobb lett a csiklandozó inger nála a nevetésre.
Mindig félreforgatta a fejét.

– Az ördög látott ilyen menyasszonyt, káromkodék Satturno bátya. Más
jámbor menyasszony sír, mikor esketni viszik. Ez meg röhög!

Io, még akkor is, mikor a szerzetes elé letérdepelt György mellé, csak
úgy tudta a nevetés vágyát leküzdeni, hogy a félöklét a szájába
sajtolta, mi végre a két grófi bátyát olyan felgerjedésbe hozta, hogy a
tőreiket emelték föléje, gyilkoló halállal fenyegetve, ha egész illendő
komolysággal nem mondja el a pap után az esketési formulárét.

Csak páter Oloferno arcza maradt nyugodt és hivatásának megfelelő.
Folyvást következetes ájtatossággal végzé a szent szertartást, úgy
olvasá fel a breviáriumból a benediktiót, úgy köté össze a kopulált
párnak a kezeit a kordájával, szemeit ég felé forgatva, s arczának
megnyúlt kifejezést adva. Igazi mintaképe volt egy missionáriusnak, a ki
a vad emberek között hirdeti az igét. Mikor fejét lehajtá, lehetett
látni a tarkóján a kopasz pilist, melyet a tonsura képezett.

Megáldá az ifju párt s kötelességükké tette, hogy egymást szeressék.

– No! A nyakában van már a princznek a gúzs! monda Satturno
Domenichinónak; a mint vége volt a ceremoniának. Legyen neki az ő hite
szerint! dörmögé Satturno.

Akkor aztán sietett kezet szorítani a boldog vőlegénynyel és gratulált
neki a menyasszonyhoz.

Domenichino bátya mingyárt megismerteté a süvét a sicziliai
menyasszonyok szokásaival.

– No most sógor, magadra hagyunk a mátkáddal. Egyedül maradsz vele. Mi
megyünk le a völgybe a lakomát vezetni, mert az a násznagyok
kötelessége. A te dolgod a menyasszonyt megszelidíteni. Nem tréfa dolog
ám ez. Előre megmondom. A sicziliai mátka, mikor a nász estején a
vőlegénye hozzá akar nyúlni, először is felszalad előle a háztetőre;
aztán elbújik a pinczébe, bemenekül a sütőkemenczébe, onnan kell
előhúzni. Akkor pedig rúg, harap és körmöl. Nagy szerencséről fogsz
beszélhetni, ha holnap reggel mind a két szemedet felnyithatod. A
hajadat jó volna előre tőből levágatnod. Különösen az Io hugomnál nagyon
kell vigyáznod. Mert ez a milyen vad erényes, megteszi azt, hogy leugrik
a párkányról a mélységbe, ha nagyon szorongatod. Egy tigrist kaptál
feleségül, szegény Giorgio! Egy párducz nőstényt. Kést ne hagyj a
közelében, mert megöl. Ha letalál verni, csak nekem kiálts, én majd
fölszedlek.

Most már aztán Giorgio volt az, a ki nem állhatta meg, hogy féktelen
kaczagásban ne törjön ki. A mit a két bátya nem vett jó néven. Ez a
legnagyobb sértés. Kételkedni abban, hogy a menyasszony kikaparja a
vőlegény szemét.

Szerencsére a barát felfogta a helyzet komoly természetét. Őtet nem
zavarta az meg, hogy a menyasszony folyvást nevet az esküvő alatt, sem
az, hogy a vőlegény nevet az esküvő után. A csuklyájában volt egy nagy
zseb, az tele volt amuletekkel, a minőknek a hatása az ilyen alkalmaknál
mindig bebizonyult. Egyet azokból a menyasszonynak a nyakába akasztott,
másikat a vőlegényébe. Az első arra szolgál, hogy a menyasszonynak
engedelmességet, a második pedig, hogy a vőlegénynek szeretetre való
erélyt kölcsönözzön. És ime a szent jeleknek a csodája azonnal
nyilvánult, mert azoknak az erejétől a menyasszony szeliden borult a
vőlegénye keblére, s elszivelte, hogy az egy hosszú, forró csókot
szívjon az ajkairól.

– Oloferno! Te csodatevő férfiu vagy! Mondá erre Domenichino, s azzal a
két bátya, a baráttal együtt magukra hagyá az egybekelt szeretőket.
Talán még sem fogják egymást legyilkolni.

A czimborák ez alatt nagy tüzet raktak odalenn a völgyben; azonkivül
szurok fáklyákat gyujtottak meg, s elkezdtek a dudaszó mellett szilaj
kecsketánczot járni. A lakomához valót összehordták, a tömlőket
megnyitották, nagy danolást és lövöldözést míveltek egész reggelig; a
völgy világos lett a tűz és fáklyafénytől, a sziklák visszhangzottak a
daltól és fegyverropogástól.

A szerelmesek mind nem láttak, mind nem hallottak abból semmit.

… Hanem egy kérdésére még sem tudott György választ kapni Iotól.

– Miért nevettél te olyan bomlottul az esketés alatt?

– Azt majd megmondom neked egyszer; – de már akkor sirni fogok.




XXIX. FEJEZET.  A JÉGHAJÓ.

György bizonyára nem számlálta a napokat, a mik ezután következtek.

A földön kívül nincsen idő. S a kik szerelmesek és boldogok, azok nem
élnek ezen a planétán.

Az a sziklai barlang kastély, a maga csodálatos függő kertjével, az volt
az ő egész világa.

Az uccelaio, a gesztenyék, a fügefák, a cardik, az articsókák
kiszolgáltatták a mindennapi lakomájukat, a melyet Io tündérkeze
izletessé tudott varázsolni. Mindig fedezett föl hol egy spárgatelepet,
hol egy csiperkefészket, a mivel a lakomát változatossá tegye. A
narancsfák, a granátalmák, meg a hulló forrásvíz: aztán meg a hulló
csókok. Mi kell a szomj eloltására több?

Milyen derék dolog egy olyan kicsi kis asteroidban élni, mint Sicilia
szigete! Annak egy akkora kis tartományában uralkodni, mint a Val del
Bove! S ott egy akkora kis mennyországot fogva tartani két kézzel, mint
a minő Iónak az istennői termete, a kondor hajától elkezdve a rózsaszinű
körme hegyéig. – Hajh, milyen geographia!

És a mellett minden nap más nő. Egyszer sem az, a mi tegnap volt.
Mindennap új meg új alak. Olyan a szenvedélye, mint a csodás tengeri
medúza szinei: öt perczig rózsa, azután liliom, majd arany; éjszaka
világító fény! A szivárványnak hét szine van, a szerelmes nőnek hétszer
annyi.

Egy fejedelem nem gondolhatott volna ki nászörömei számára pompásabb
menhelyet, mint a milyen Io sziklafészke volt.

Magasan túlemelkedve a ragályos gőzkörön, a tömjénillatú havasi növények
mondhatlan illatárja között, egy Hesperidák kertje, s annak a háta
mögött egy óriási barlang kupolaboltja, melynek párkányzatáról folytonos
csergéssel hull alá a jégolvadás permetege, átlátszó kárpitot képezve a
nagy alkoven előtt. Nappal ez a biztos menedék. Künn rekkenő meleg van,
a délszaki fák kövér leveleiről csepeg az izzatag harmat; a mannafán
jegeczczé válik a gyógyerejű mézga. Ez az álmok ideje. A vízkárpit
mögött hűs levegő van.

Emberhang nem téved e helyre; de az ezernyi énekes madár zenéje meg nem
szünik. A délvidék vándorai most huznak nagy csapatban a tengeren át s
Sicilia a pihenő helyük. Itt találnak tápszert az arbutus erdők mindig
érő szamóczáiban. S adót is fizetnek a madárfogó tőrökben.

Este van a lakomázás ideje. Akkor jó a házba bemenni. Naplement után
egyszerre hideg lesz a lég s csak később enyhül fel ujra; de a házikót
langy melegben tartja a solfatarától elpárolt víz a pinczeodúban. Itt
már fel van találva a gőzfűtés.

A jó etyepetyével[108] elköltött lakoma után jön a tündéri éjszaka, a
mit a lapos háztetőn szoktak elkölteni. Fölöttük a mélyen sötétkék
boltozat, tündöklő csillagaival. Majd feljön a félhold az égre s behinti
ezüsttel a komor sziklákat.

Io meséket mond a szerelmesének, miket dajkájától, anyjától,
leánytársaitól hallott. A mesevilág e népnek a története, a vallása, a
poezise.

György áhítattal hallgatja az új Sheherezádét, míg mind a kettőnek a
szemeit lezárja az éjfél s fut a hold csónakja fölöttük odább; a
fülemülék versenyeznek egymással, egyik csalitból a másikba.
Fölébresztik őket a rigók, meg a pacsirták: a hajnal énekesei.

György észre sem vette, hogy átalakult sicziliaivá. E csodálatos föld és
e csodálatos ég befolyása alatt minden nyugtalan vágy, minden erőteljes
ösztön elaludt lelkében: a szerelem édes örömei folytonos mámorban
tartották egész idegzetét. A legszebb halál neme – a kéjben elolvadni.

Talán úgy elmult volna itten, hogy a történetiró fel sem jegyezte volna
a nevét.

Egy éjjel, mikor ott az égmennyezet alatt feküdtek, arra ébredt fel
György, hogy Io karjait a nyaka köré fűzve elkezdi őt a lapos háztetőn
végig hengergetni magával együtt.

Szoktak így mulatni pajkos gyermekek, hogy a földön fekve
összeölelkeznek, aztán legurulnak a pázsitos lejtőn; hol az egyik van
felül, hol a másik. S a szerelmesek is a gyerekek sorába mennek.

A háztetőnek magas párkánya volt; nem eshettek le róla. Legfeljebb, hogy
György jól odaütötte a hátát a falhoz.

A másik perczben aztán ő hengergette vissza a tulsó oldalra Iót, akkor
meg az érintkezett gyöngédtelenül a mellvéddel.

De erre ismét még sebesebben gurigázta vissza Györgyöt Io s annak a feje
is nagyot koppant ezuttal a falon.

– Hallod-e, ezt a játékot én nem szeretem. Panaszkodék György.

– De én még kevésbé szeretem. Válaszolt rá Io.

– Hát akkor minek csinálod?

– Nem én csinálom; hanem te!

– Dehogy csinálom; hiszen én aludtam.

– Én meg álmodtam is. Ott jártam veled az égben.

Erre mind a ketten fölnéztek az égre.

– Nézd! Nézd! Suttogá György. Hát ki lopta el a holdat az égről?

– Aztán meg a csillagokat?

Azért mégis világított az ég: csakhogy az a fény tűzveres volt.

Egyszer aztán megszólalt az, a ki ezt a játékot csinálta velük: egy
erős, taszító dördülés a föld alatt, mely úgy megrázta alattuk az egész
házat, hogy minden idegük elzsibbadt bele.

– Mi ez? kiálta fel György, elijedve.

– A hegy háborog. Monda neki Io. Sokszor megjön ez.

A mi az égről letörülte a holdat és a csillagokat, a monte Frumento
kráteréből kitóduló füstfelleg volt, megvilágítva a tűzhányó aknájából
kitörő tűzoszlop által.

– Ne félj! biztatá Io Györgyöt. Ez csak a Monte Frumento.

Ez csak a kis öcscse az öregnek. Nem ő maga haragszik.

De Györgynek ez is elég volt.

A háztetőről láthatá, hogy abból a tátongó sziklahasadékból, mely a
völgyi utat elnyelni látszik, valami rózsaszinű fény kezd felderengeni,
mely egyre jobban tért foglal el, majd izzóvá lesz. Onnan egy lávafolyam
tör elő.

Sietett magával levinni Iót a háztetőről.

Az egész ház recsegett, ropogott: de ellentállt. A kik azt építették,
már akkor számításba vették, hogy ez a szikla él és mozogni szokott.

De azért még sem lehetett a házban megmaradni. A solfatára kürtője oda
alant a pinczében oly erővel veté föl a gáztömeget, hogy kidobta az
elzáró üstöt s azzal az egész épületet megtölté fojtó kéngőzzel. Ezt a
pokolpárát nem lehetett embernek kiállani.

Vége volt a paradicsomnak; itt volt az angyal a lángpallossal az
ősembert kiverni a maga boldogságából.

Az a csendesen hulló csermely sugár ott a barlang előtt szintén
átalakult harsogó zuhataggá s az aláomló víz fekete volt.

És aztán elkezdett hullani valami eső. De az nem enyhített, áztatott,
hanem égetett. Hamueső volt. Azon forrón, a hogy a tűzokádó gyomrából
kikerült, hullott alá a tűzveres égből. Fekete eső.

– Fussunk innen, kiálta Io, megragadva György kezét. – Meneküljünk
Taorminába, míg a láva utól nem ér.

S azzal gyorsan, a hogy csak a rémület sokszorozta a testi erejüket,
rohantak alá a hosszú lépcsőgádoron a háztól a völgybe, beburkolva a
fejüket kendővel, hogy a hamuzápor meg ne fojtsa.

Az égre emelkedő tűzoszlop megvilágítá a völgyet.

Veszedelem volt a futás: mert a sziklaoldalokról óriási kolonczok
rohantak alá, miket a földrengés ledöntögetett.

Io csakhamar elfáradt a futásban, lábait égette a forró homok.

– Hagyj engem magamra itt a forrásnál, lihegé, midőn a sziklaforrást
elérték. Te menekülj magadban.

De ez a forrás is iszapot okádott most tiszta víz helyett.

György nem szólt semmit, csak az ölébe kapta a szerelmesét s úgy futott
vele odább.

A hamuesőtől azonban olyan sűrű sötétség volt előtte, hogy a sziklás
uton maga is csak bukdácsolva tudott előre hatolni. Azt sem tudta, hol
jár?

Ha világos lett volna, találhatott volna valami hegyi ösvényt, mely a
lankákra fölvezet: de ebben a vak sötétségben kénytelen volt találomra
botorkálni előre.

S a hamueső kezdett már borsónagyságú kősalakkal vegyülni.

– Dobj el, és hagyj itt vesznem! nyögé Io.

György annál jobban szorítá magához.

Most egyszerre egy minden érzéket megbénító zuhaj hömpölygött végig a
föld alatt s egyszerre tűzfény borítá el a vidéket.

Maga az öreg szólalt meg: a Monte-Gibello s azzal együtt egy égostromló
tűzoszlop lövelt fel a magas kráterből.

Ezzel a hamueső megszünt: a sötétség is elmult.

A szűk sziklavölgy véget ért, s kiszakadásánál lehetett látni a régi
csinált utat, mely Taormina felé visz.

– Az úton vagyunk már! Rebegé György, ne félj, megmenekülünk.

– Várj csak. Mondá Io. Majd megtudod nemsokára, hogy minő menekülés ez?

A hol a forró hamutalaj véget ért, ott már Io leszállhatott György
öléből s a maga lábán futhatott tovább.

Mind a kettőjüknek fekete volt az arcza, mint az ördögé. Iszonyat volt
egymásra nézni!

Nem sokára bekövetkezett az, a mitől Io tartott.

Fenn a légben elkezdett valami tompa bőgés, búgás támadni, mely nem
hasonlít a villámsugár dörgéséhez, annál huzamosb. Az Aetna által az
égbe felhányt kődarabok kezdtek visszahullani a földre. Még tüzesek
voltak, mikor leestek. Lehetett őket látni, mint ív alakban lehulló
vérveres csillagokat. A hová leestek, sziporkázva ásták be magukat a
földbe.

György két karját tartá Io feje fölé. – Mintha védelem volna az egy
ilyen pokolbeli meteor ellen!

Az izzó kövek egyre sűrűbben hullottak.

A szép (római időből való) viaduct mellett, volt egy csinált kút. A
sziklába volt vágva egy kis fülke, s annak a közepéből folyott a tiszta
víz egy meduzafőn keresztül egy kagylóalakú márvány medenczébe.

Ennél a kútnál megállítá Györgyöt Io.

– Nem futunk tovább. Meg kell halnunk. Igy is jó lesz. Itt mossuk meg az
arczainkat, hogy ne menjünk ilyen ördögpofával a mennyországba.

Azzal letérdeltek a kút medencze elé s megmosták az arczaikat, szép
fehérre pirosra.

Törülközőjük nem volt: felszárították egymásnak az arczát a csókjaikkal.

Akkor aztán nem féltek többé.

A mint az ki volt mondva, hogy «meghalunk», csodamódra elmult a
szivükből minden rettegés. A nagy kataklyzma nem volt rájuk nézve többé
más, mint egy felséges látvány.

Az isteni tűzbálvány, mely siet elfoglalni a helyét a biborral
bekárpitozott égben; a rózsaszinű jégkúp, a skarlát-piros sziklák, s a
tűzfelhőkből alá szálló aranyveres csillagok: – és mind ez vissza ragyog
két szempár tükrében! Az ember nem tudja, melyik felségesebb? a
valóság-e, vagy a tükörkép.

Átölelve tartották egymást. Szeretve, csókolózva meghalni! Hát lehet
ennél nagyobb gyönyörűség? Mikor egy-egy óriási olvadt kőtömeg a
közelükben lecsapott, szikraözönt szórva maga körül, bravot kiáltottak
neki, s ha jött egy kén-gomoly, olvadt ércztömeg, hosszú fényfarkat
húzva maga után, sisteregve vonult el a fejük felett: azt megtapsolták.

Melyik van hát nekik szánva?

És aztán közben elmondták egymásnak, hogy milyen boldogok voltak.
Elmesélték ujra a tündéri örömöket, a szerelem százféle bohóságait, s
ujra kezdték a szerelmi esküdözést: milyen szép vagy! szeretlek,
imádlak! Provokálták a bömbölő Aetnát a dévaj kaczagásukkal, inzultálták
a mennydörgő felhőket csókjaik csattogásával.

Hahaha! Ha ti csókolóztok, hát mi miért ne csókolóznánk?

S az égből alázuhanó kövek, az égő meteorok, a lángoló kéngomolyok
szépen kikerülték őket leestükben. Itt két szerelmes ölelkezik: – oda
nem eshettek.

Még a vén föld Isten is hozzájárult a tréfáikhoz. Ők ott ültek a
kútmedencze párkányán: a föld egy lökést adott nekik s azzal leestek a
kút mellé. Akkor aztán csak úgy is maradtak. Jó az ember fejének a
földön.

– Hallod ezt a morajt? Monda György Ionak. Ez egy corricolónak a
dübörgése.

– Oh te bohó! A földrengést a kétkerekű talyiga görgésének veszed.

– De bizony corricolo gördülése ez, jól hallom.

A mint aztán felemelték a fejüket a földről s kikémleltek a kútfülke
alól, akkor látták, hogy csakugyan kétkerekű jármű döczög az egyenes
úton feléjük, melyet két szamár vontat; az ülésben egy barátforma alak
ül; csuklyája a fejére húzva. Az égi tűzfényben ember és állat feketének
látszik, hosszú éles árnyék vonul utánuk az úton.

– Nézd! ott jön az ördög, a ki elvisz bennünket! szólt dévaj nevetéssel
Io.

Csakugyan a földalattiakkal kellett szövetségben lenni annak az élő
teremtésnek, a ki ezen a réméjszakán kétkerekű laptikájával meginduljon
fölfelé azon az uton, mely az Aetna felé vezet. A ki Istennel van, az
menekül innen inkább, a hogy a szamarai futni birnak.

Ez pedig közelebb jön.

Már odaért a kút elé. A szamarak érzik a víz szagát s ösztönből is
odafutnak corricolostól a vízmedenczéhez.

Az a csuklyás alak pedig, a szekéren, a mint meglátja az ifjú párt,
leugrik a kocsiról s mély dörgő hangon szól:

– Ah! Io! Giorgio! Értetek jöttem!

Annak még fekete az arcza a hamuesőtől: csakugyan olyan, mint Belzebub.

– Ki vagy, mit akarsz velünk? kiált György, merészen eléje állva a
félelmes alaknak. Mi neved?

– Pater Oloferno.

– Padre Oloferno! Kiálta kétségbeesetten Io. Mondtam ugy-e, hogy a sátán
jön értünk, a ki elvisz bennünket.

– Legyen eszed! Hiszen Pater Oloferno nem a sátán.

– Én tudom kicsoda padre Oloferno! meg hogy kicsoda a sátán. Padre
Oloferno nem a sátán, hanem mégis a sátán jött értünk.

Pater Oloferno mérgesen kiáltott rájuk.

– Valamennyi szentekre: ne disputáljatok most a sátánról, hanem kapjatok
fel a corricolóba; aztán siessünk Taormina felé.

De Io makacskodott.

– Nem! Nem! Én nem hagyom a Györgyömet tőlem elszakítani. Mi
megegyeztünk, hogy itt halunk meg. Most akarunk meghalni együtt. Mikor
legjobban szeretjük egymást. Ugy-e Giorgio?

S olyan erővel csimpajkodott bele, hogy György mozdulni sem tudott.

– Ejh! Bolond gyerekek! Dörmögé Pater Oloferno, s nem sokat
teketóriázott velük; hanem felnyalábolta mind a kettőt, a hogy egymást
átölelve tarták s mint két ölbeli babát, odavitte a kétkerekű
szekeréhez, behajította s azzal ráhúzott a két szamarára a fustélyával,
s maga gyalog futva mellettük, vitte a kétségbeesett szerelmes párt –
igazán úgy, mint a kiket veszteni visznek.

Io egyre kiabált és sírt, hogy mért nem engedik meghalni? s biztatta az
égből hulló köveket, hogy oda sujtsanak le az ő fejére, de a mit azok
hallatlanná tettek.

Az Aetna lángoszlopa egész felleget támasztott maga körül. Pluto
beleártotta magát Jupiter hivatalába. S a pokolbeli felhő is villámokat
szórt és mennydörgött.

Egy erős szélroham, mely a tenger felől jött, egyszerre félretaszítá a
lángveres füstkárpitot, melylyel az ég be volt terítve s átverte az
Aetna déli oldalára.

Az ég egyik felét ismét elfoglalták a csillagok; a hold vékony ezüst
sarlója ott úszott a sötétkék boltozaton. Véletlen csillagtalálkozás
folytán épen ott ragyogott a holdsajka fölött a Jupiter fényes csillaga.

Io nagyot sohajtva mutatott fel az égre.

– Nézd! Monda Györgynek. Ott van az égi jel, a mi teneked szól. Tudod,
mi az a félhold, azzal a csillaggal?

– Nem tudom.

– Az Törökországnak a czimere.

– Azt meg épen nem tudom, hogy mi dolgom van nekem Törökországgal?

– Azt sem tudod? No majd megtudod nem sokára.

A corricolo a két szamárral szerencsésen eljutott a taorminai
gesztenye-erdők közé, a hol már kevesebb volt a veszély.

Ezen az oldalon tiszta volt az ég, az óriás fák zöld boltozatain
keresztül kandikáltak a csillagok, s a bokrok közt repkedtek a
fénybogarak.

Mikor hegynek fölfelé vitt az út, a két szamár csendesen czammogott: a
kocsivezető szerzetes maga is segített tolni a szekeret. György beszédbe
ereszkedett vele.

– Isteni gondviselés volt az, atyám, hogy te értünk jöttél most ezzel a
corricolóval.

– Az volt fiam.

– Honnan jöttél?

– A kolostorból.

– De hisz az nagyon messze van ide.

– Még tegnap este indultam útnak.

– Hogy mi értünk jőjj?

– Hogy «te érted» jőjjek.

– De hiszen tegnap este még csendes volt minden a földön. Mi a
kaszáscsillag feljöttéig ébren voltunk és beszélgettünk. A tűzhányó nem
nyugtalankodott. Csak egyet-egyet mordult; de azt már megszoktuk. Hogyan
sejtetted te azt meg, hogy minket a tűz ki fog zavarni a fészkünkből?

– Nem tűz zavar ki téged a boldog fészkedből, édes fiam: hanem a jég.

– A jég? szólt elbámulva György. Hát hol van itt jég?

Io értette már ezt.

– Hát nem érzed, hogy itt van a jég a mi sziveink között.

– El is fog akkor ott olvadni, mondhatom.

– Bizony nem fog elolvadni, kedvesem: akármilyen forró legyen is a mi
szivünk.

Mire a corricolo feljutott az út legmagasabb pontjára, már akkor
virradni kezdett.

Csodálatos hajnal! Keleten sárgul az ég alja, majd biborszínbe megy át,
a tenger azurkék, a jónai hegyek olyan közel látszanak, délnek veres
kárpittal van behúzva a firmamentum, melyet tűzoszlopként támogat az
Aetna kitörő lángja. A hegyrepedésen egy világító sáv kigyózik alá: a
kiömlő láva. A sűrű gesztenye-erdő alatt vidám mulató-lakok falai
ragyognak a hajnalpírban. Alább Taormina felséges romjai tündöklenek a
hajnalfénytől. Az öbölben egy két-árboczos gálya áll horgonyon, behúzott
vitorlákkal. S fenn az égen még látszik a félhold, közepében a fényes
csillaggal. Annak a hajónak az árboczán ugyanazt a jelt lobogtatja a
veres zászló.

– Látod azt a hajót ottan? szól Io, erősen megszorítva Györgynek a
kezét.

– Látom. Két-árboczos török schooner.

– Az a jéghajó.

– Hát mi közünk nekünk egymáshoz? Nekem meg a jéghajónak.

– Kérdezd meg csak padre Olofernotól.

Pater Oloferno kérdezetlen is felelt.

– Emlékezzél rá fiam, hogy a midőn az Aetna tölcséréhez felvezettelek,
te voltál, a ki azt kieszelted, hogy a kúpot ellepő jégnek nagy vásárt
lehetne szerezni olyan országokban, a hol a jeget csemegének használják
s messzeföldről hozatják öszvérháton. Hajóval könnyebben el lehetne
szállítani.

– Tudom. A költséget előre át is adtam a perjelnek, a mibe egy hajó
kibérlése kerül.

– Azt a pénzt most visszakapod, nyereséggel. Egy smyrnai hajós
elvállalta a jégszállítást, s megvette készpénzen a jeget. Innen ő azt
Konstantinápolyba fogja szállítani.

– Hát az igen derék dolog. A te kolostorod is nyer vele, meg én is.

– A hajó már meg van terhelve az egész jégrakománynyal. S indulásra
készen áll.

– Hát csak szedje fel a vasmacskáit, feszítse ki a vitorláit, s aztán
induljon Isten hírével, vagy ha török hajó, hát Allah hírével, a maga
útjára.

– Azt még ma tenni fogja: csak te rád vár.

– Én rám vár a hajó? – Hát miért vár én rám?

– Hogy elvigyen magával.

Ezen már meg épen nagyot nevetett György.

– Hogy én is elmenjek a jéggel? Hisz nem akarok én sorbetet, meg
fagylaltot készíteni Stambulban.

– Hát elfelejtetted már, a mit nekem mondtál odafenn a Monte-Gibello
kúpján?

– Bizony nem emlékszem már semmire.

– Mikor választ követeltél a tűzhányótól ama kérdésre, hogy miért vagy
te itt most?

– Kérdeztem volna? Hiszen nagyon jól tudom.

S azzal hangos csókot czuppantott Io könnyező szemére.

– Nem ezt a választ kaptad a kérdésedre, fiam. Hanem, hogy olvasd el azt
a levelet, melyet magaddal hoztál, czímzet nélkül: s a mit abból a
levélből megtudtál, az annyira kétségbe ejtett, hogy bele akartál
rohanni az Aetna kráterébe.

– Emlékezem rá. Az volt abban a levélben, hogy engem azért küldtek ide,
hogy holtig el legyek temetve, hogy ez a sziget rám nézve egy börtön:
öröm nélkül, szerelem nélkül.

– És akkor fordultál a másik elementumhoz, a jéghez, tanácsot kérve, s
attól jött az a gondolatod, hogy az Aetna jegével kereskedést lehetne
űzni a keleti tartományokba, s akkor te magad is elszökhetnél innen egy
jégszállító hajóval.

– Igaz, hogy azt mondtam, mert akkor nagyon el voltam keseredve. De most
már nem tartom ezt a szigetet börtönnek: nem akarok innen menekülni. Itt
van nekem a menyasszonyom, az én kis feleségem. Most már boldog ember
vagyok, s csókolom a kezét a császárnak azért, hogy ideküldött.
Kibékültem minden ellenségemmel. Senkivel sem vagyok haragban. Egészen
itthon vagyok már. Eszemben sincs, hogy innen elszökjem.

Pater Oloferno most már kemény hangnyomattal szólt.

– De hogyha a hazád szólít?

– Hazám? Hát van én nekem hazám? Hogy hivják ezt az országot?

– Magyarország.

– Aha! Ismerem azt a patriát: onnan jönnek a csikósok, a hajtsárok, meg
a drótos tótok Bécsbe. Nem vágyom utánuk.

– Nem azokból áll a te nemzeted! Az délczeg, vitéz, nemes faj, a ki
századokon át védbástyája volt a keresztyénségnek, hős lovagja a
szabadságnak s most nyög az idegenek uralma alatt.

– S hogyan segíthetnék én ezen a nemes népfajon?

– Úgy, hogy ha most innen elmenekülsz, felhasználva a kedvező alkalmat,
a mikor a kémeid nyomodat vesztették, s aztán elvitorlázol oda, a hol
dicső atyád számüzetésben él. Az ő neve, a Rákóczy név maga egy tábor.
Ha egy Rákóczy a haza földjére leteszi a lábát, a föld megrendül alatta,
s ha az ébresztő szót elkiáltja, a halottak föltámadnak: egy egész
halott nemzet s összetöri lánczait.

– Hát miért nem megy az atyám oda?

– Azért, mert egész Európa minden hatalmasai kötést csináltak ellene,
hogy őt fogva tartsák a pogányok földjén. Atyádnak, a nagy fejedelemnek
meg van tiltva bármely keresztyén országba belépni. S a ki menhelyet,
védelmet adott neki, a török szultán, az egyúttal az ő börtönőre, a ki
vigyáztat rá, hogy menhelyét el ne hagyhassa. De ha te odamégy az
atyádhoz, hogy ő átadhassa neked a maga hatalmát örökségül, s rád
ruházhassa azt a nagy küldetést, a melytől ő maga el van zárva: azzal te
megjelenhetsz Francziaországban, odaléphetsz a király elé, a kivel
rokonságban állsz, s megújíthatod vele azt a szövetséget, a melyben
dicső atyád állt az ő nagyatyjával, s hadsereg élén térhetsz vissza
hazád felszabadítására.

– Különös beszéd egy paptól. De hát ki hivott engem? Én nem hallom a
hívást.

– De hátha én küldelek? Ha én mondom azt, hogy eredj!

Ezt Io mondta Györgynek.

György nagyot bámult kedvesére.

– Te küldesz engem?

– Én! Giunchi Albufeda Io! A mór fejedelmek utóda; a ki nem felejtettem
el soha, hogy hazám szabad volt s nemzetségem úr volt e kis hazában. Én
mondom, hogy eredj! Vége van a csókolózásnak: kezdődjenek a
kardcsattogások. Én, a ki szeretlek, a ki imádlak! A ki Bécsben is
megszabadítottalak ellenségeid hálójából, a ki ide is utánad jöttem, itt
is elrejtettelek, sziklaodúmba; megkötöztelek a szerelemmel, hogy
látható ne légy, életjelt ne adj. Én mondom neked: most nyitva van a
börtönöd ajtaja! Csak egy napra! fuss innen! És aztán végezd el, a mire
a sors elhivott. Szabadítsd fel hazádat! Akkor az én hazám is
felszabadul.

– Velem jösz-e?

– Hova gondolsz? A hová neked menni kell, ott nincs szükség szerelmes
leányra. Oda nem kell boldog ember. Abban a perczben én sem vagyok többé
nő: férfivá változom át s fegyverrel a kezemben megyek ellenséget
irtani.

– Hát elhagyjalak hűtlenül? Az esküdt feleségemet? Hisz megver az Isten.

Io most gyöngéden borult György vállára.

– Kedvesem. Első és utolsó szerelmem. Nem ver meg téged az Isten, ha
engem elhagysz. Engem se, ha tőled elválok. Nem voltunk mi hitves társak
soha.

– Hát nem esketett bennünket össze az oltár előtt pater Oloferno?

Io mosolygott, de már a szemeiben ott ragyogtak a könnyek.

– Emlékezel úgy-e, drágám, milyen nevetés lepett meg engem egyszer,
mikor valamit kérdeztél tőlem? Aztán megint, hogy nem tudtam magammal
birni, mikor az esküvőnk szertartása lefolyt: egyre nevetnem kellett, s
mikor te unszoltál, hogy mondjam meg, miért nevetek folyvást? akkor azt
mondtam neked: «majd megmondom neked egyszer, hogy miért nevettem: de
már akkor sírni fogok.»

Zokogott már.

Ekkor meg azt nem értette György.

Végre aztán a sírást kaczagással keverve rikácsolt fel Io.

– Hát te vaksi! Hol van a két szemed, hogy nem ismertél rá? Együtt
jártál vele a Monte-Gibellon: s tőlem kérdezed, hogy hová lett? Hisz ez
Padre Oloferno a te megmentőd, a te védelmeződ, Pelargus.

György ekkor ébredt a való tudatára.

Valóban ő az: csakhogy Bécsben délczeg csikós volt, athleta termetű,
sodrott bajuszú, hosszuhajú magyar, itt pedig szakállas, bajusztalan
olasz barát, görbe hátú, lecsüngő fejű, kurtára nyirt hajjal és
kiborotvált pilissel.

A kuruczvezér nagy mestere volt az átalakításnak: hajdanta is megjárta
Bécs városát álczázottan, s ő fogta el a híres Ocskait, Rákóczy áruló
vezérét, a tábora közepén, a ki az oláh czigány alakjában nem ismerte
fel hajdani kenyeres pajtását.

Mikor aztán Oloferno kiegyenesíté előtte összegörnyesztett termetét,
akkor ráismert.

És akkor aztán a nyakába borult.

– Én vagyok Pelargus; mondá az álszerzetes. Atyád vezére egykor: a te
őröd, védelmeződ gyermekkorod óta. Engem biztak meg az ország
elégedetlen fejei, hogy téged kiszabadítsalak s atyádhoz vigyelek. Most
itt a szabadulás percze. Ne tétovázz. Kövess. Én is veled megyek.

A gályáról felhangzott a hajótülök szava, mely az indulásra készséget
jelenté.

– Siess! kiálta Io. Nem vagyok feleséged.

De György nem állhatta meg, hogy még egyszer át ne ölelje kedvesét.

Io visszatiltá.

– Vége van! Ez a könny volt rajtam az utolsó, a mi asszonyi! Letörültem!
– Mától fogva férfi vagyok.

S hogy erős lelkéről bizonyságot tegyen, kirántá övéből azt a kést,
melynek markolata mindkét végén pengével van ellátva. A tőr egyik hegyét
a saját szivének, a másikat kifelé irányzá.

– A siciliai leányok így szokták a csókot visszautasítani.

A hajótülök másodszor is szólt. Oloferno megkapta az ifjú kezét s vas
erővel ragadta magával le a parti lejtőn. Io alakja eltünt tőle örökre.
S az egész boldogság szétfoszlott, mint egy édes álom.

Percz mulva ott ültek a csónakon, mely őket a hajóhoz szállítani
készült.




XXX. FEJEZET.  «SZEMEMBŐL KÖNYPATAK CSOROG.»

«Mohabbet» volt a török gályának a neve, mely Györgyöt Pelargussal
együtt felvette. Két árboczos török hadihajó: tizenkét ágyuval és
százhúsz tengerész katonával ellátva. Arnot lovakat szállított
Törökországból Messinába, a császári lovasság számára, egyenesen a
kormány megbizásából.

Ez azonban nem akadályozá a hajós kapitányt, hogy mellékesen a saját
erszénye kedveért is egy kis üzletet csináljon. Ballastnak jeget vett
föl, azzal rakta meg a hajó fenekét. Arról is volt valami sejtelme, hogy
az a két utazó, a ki busás vitelbért fizetett előre, valami politikai
menekültféle; az egyik barátcsuhában: ez törökül is beszél. A török
politikának a hegedüje mind a két oldalon fel volt húrozva.

A vitorlákon kívül még más mozderőt is hordott magával a gálya, a mi
tengeri ütközeteknél, más hajók üldözésénél nélkülözhetetlen: evezőket.
Huszonhat evezőlapát volt a két oldalán, s azokat hetvenkét férfi húzta.
Három sor pad volt a számukra egymás fölötti sorokban alkalmazva.
Gályarabok voltak. Az egyik lábuk oda volt békózva hosszú lánczczal a
gályapadhoz. Azon ültek, azon háltak: arról el nem távozhattak
messzebbre, mint a mennyire a láncz bocsátotta. Igen kegyelmes láncz
volt: öt lépésnyire is mehettek miatta.

A kiindulásnál nem volt szükség az evezőkre: a nélkül is elég erősen
hajtotta a szél a vitorláknál fogva a hajót, s a pilóta útmutatása
mellett erősen ügyelni kellett, hogy a gálya neki ne menjen azoknak a
tengeralatti kolonczoknak, a miket Poliphémosz hajigált Ulyszszesz hajói
után.

György naphosszant ott ült a hajó farában, szótlanul, az elhagyott
szigetre bámulva, melynek városokkal megrakott partjai egyre messzebb
tüntek el szeme elől. Alkonyatra nem látszott már belőle egyéb, mint az
Aetna. Naplement után a narancssárga égen, mint egy fekete felhő, mely
gyökeret vert a tengerbe, úgy látszott a füstje a láthatáron.

Csak ez a füst emlékeztette még Iora.

Ez volt egyetlen és igazi szerelme.

Csodálatos teremtés! A ki feláldozza mindenét a szerelemért, s aztán
feláldozza a szerelmét a hazájáért. Azért a hazájáért, mely tűzesővel,
kőzáporral, lávafolyóval veri őt ki utolsó menhelyéből.

Te rettenetes bálvány! Te haza!

Mire az éj leszállt, már akkor a láthatáron csak egy gyönge tűzpír
jelezte, hogy hol van az ő elvesztett paradicsoma.

Pelargus gyökeres orvoslás alá vette az ifjú kedélyét. Mit? Szerelem? Az
még ebben a korban csak játéknak való!

Előfogta és tartott neki nagy előadásokat hazája történetéből. Hogy
harczoltak, mennyit szenvedtek a magyarok hazájuk szabadságáért.

Györgynek elég gyors felfogása volt, hogy megértse, mit jelent az: egy
ország, melyet őseink elfoglaltak, abból rendes államot alkottak, a
minek törvényei vannak, a melyen egy nemzet él, mely a saját nyelvén
beszél, ír, prédikál, tanít; a hol az, a ki derék tettekkel kitünteti
magát, nemes emberré lesz; s ennek a nemes embernek beleszólása van
abba, a mit az országnagyok tesznek, fel egész a királyig. S a kin
törvényellenes igazságtalanságot elkövetni nincs megengedve a
hatalmasoknak; mert fölöttük áll egy még hatalmasabb, az egész nemzet. S
ez a szabadság.

György egészen fölmelegedett a szabadságért. Megértette, hogy azért,
hogy egy egész nemzet szabadsága meg legyen tartva, olyan kiváló
alakoknak, a kiket az a nemzet vezérül megválaszt, a veszedelmekkel, sőt
magával a halállal is szembe menni dicsőséges feladat. Csak meg kellett
gyújtani a lángot: égett az aztán magától is. Volt olaja elég abban a
szívben!

Azonban egyszer csak megállt a szél, a vitorlák lelohadtak: a hajó nem
ment előre.

A hajóskapitány jelt adott éles sípszóval. Arra az őrök felrugdalták
fektükből a gályarabokat s megkezdődött az evezés.

György először látott ilyent. Azon a kereskedő hajón, a melyen ő
idejött, nem voltak evezősök.

Nehéz munka!

A harmadfél öles evezőlapátot három ember emeli és húzza, a kik három
egymásfölé emelt karzatra vannak felosztva. Egyszerre kell mind a két
oldalon a huszonhat lapátnak felemelkedni és lecsapni a vízbe. Mikor
felemelik a lapátot, akkor az evezősök mind fölugranak a helyeikből s
előre toppannak, akkor aztán lemerítik az evezőt lapjával élesen a
hullámba s hirtelen hanyattvetik magukat az evezőpadra: az emberek
nagyot nyögnek, a feszített evező megrántja a karjaikat kegyetlenül s a
visszahulló láncz nagyot csördül. A hány evezőcsapás, annyi nyögés,
annyi lánczcsörgés khorusban. S ez így megy szakadatlanul, a míg újra
bele nem kap a szél a vitorlákba. Hátuk mögött jár a porkoláb, a ki
ügyel rájuk, hogy mindenki jól megmarkolja az evezőt s az izmai
feszüljenek. A ki nem jól húz, annak a hátát eléri a hosszú
rinoczeroszbőr korbács.

S az izmok munkáját jól lehet ellenőrizni, mert ing nincs rajtuk: az
egész felső testük meztelen, övön alul is csak rongy az öltözetük. Hozzá
vannak már edzve a tengeri légtől. Hanem aztán táplálékot eleget kapnak.
A gályarab munkájához erő kell, s a gályarab gazdájának ügyelni kell rá,
hogy igás marhája el ne csenevészszen. Mindennap háromszor kapnak húst
rizskásával! – Hát mi panaszuk lehet?

Nincs is. De nem szabad lenni. A gályaraboknak meg van tiltva az egymás
közötti beszéd. A ki megszólal, azt ütik. Rab dolga a hallgatás.

Hanem azt nem lehet tőlük megtagadni, hogy néha-néha, mikor pihenő óra
van, ne danoljanak. Az éneklés szabad. Sőt azt meg kell engedni a
gályarabnak, azért hogy a tüdeje táguljon.

Vannak közöttük görögök, örmények, olaszok, francziák. Minden csoport a
maga nótáját énekli.

György hallgatja ezeket a dalokat a födélzetről.

Egy este valami különösen mélabús dalra gyújtottak rá az evezősök, a
miben fájdalom, vágy van kifejezve, hogy Györgynek a szemébe szökött a
köny, mikor azt meghallá.

Elszégyenlette magát Pelargus előtt ezért a gyöngeségért s letörlé a
könnyet a szeméből.

Hanem akkor aztán azt látta, hogy Pelargus barázdás arczának a mély
redőin is végig csorog az a csodálatos víz, a minek a kútforrása a
szívben van.

– Ez egy magyar dal. Monda Pelargus szomorún.

– Hát e rabszolgák közt magyarok is vannak? kérdé elbámulva György. Hogy
kerültek azok a török gályára?

– Hát mint hadi foglyok.

– Én azt hittem, hogy ezek mind gonosztevők, a kik gyilkosságért lettek
gályarabságra elitélve. Érted te azt, hogy mit danolnak?

– Régi magyar dal, mindenki ismeri.

Az evezősorból ez a dal hangzott fel chorusban:

  «Szememből könypatak csorog
    Emlékedre édes hazám.
  Bár tatár rabszijat fűz rám,
    Szivem csak érted dobog.

S aztán még komorabban folytatja:

  «Bár még egyszer láthatnám
    Kéklő bérczed kedves hazám
  Vigan hunynám le szememet
    Majd ha egy hant eltemet.»

– Taníts meg engemet erre a dalra. Monda György Pelargusnak.

– De akkor értened kellene a szöveget. S te nem tudsz magyarul.

– Megtanulhatok tőled, a míg a tengeri út tart. Ha Siciliáig jöttömben
megtanulhattam irni Pétertől, innen Rodostóig csak megtanulhatok te
tőled magyarul. Az sem lesz nehezebb, mint az irás.

Pelargus aztán elmondta neki németül a kardal értelmét.

Akkor meg épen el volt tőle György ragadtatva.

Most már kötelezte Pelargust, hogy grammatice szedje szét előtte a
mondatokat egyes szavankint.

Pelargus hozzáfogott.

– Szememből = «aus meinen Augen».

– Micsoda? Ott egy szó, itt meg három.

– Igen. «Szem» = «Auge». A magyar az emberi tagoknál soha sem használja
a többes számot: tehát «Augen»; «Szemem»; = «meine Augen». «Szememből» =
«Aus meinen Augen».

– Csodálatos egy nyelv.

Hát még mikor a «láthatnám» analyzisére került a sor.

– «Lát» = «sieht», «láthat» = «kann sehen», «láthatnék» = «ich könnte
sehen». «Láthatnám» = «ich könnte es sehen». S erre ugyan vigyázni kell:
mert ha azt mondod a magyarnak, hogy egy szót sem tudsz magyarul, akkor
szivesen lát, megtraktál s azt mondja: «igyál bruder»; de ha magyarul
szólalsz meg s a határozott módot a határozatlannal összezavarod, akkor
nem koczczint veled többet.

– Akkor ez még nehezebb, mint irni megtanulni. De legalább azt az egy
nótát megtanulom, hogy az apám rám ismerjen róla.

S betanulta ezt a szomorú dalt, a mit a gályarabok énekeltek.

S azután megtette azt, hogy a mikor a gályarabok odalent az evező
padokon azt a hazai dalt énekelték, ő a gálya korlátján keresztül
hajolva, beleénekelt az ő chorusukba: a miért azok nevető arczczal
tekintettek fel hozzá.

A gályarabok nevetnek is!

S aztán a sipkájukat tarták fel hozzá. Hát természetes az észjárás. «Ha
rokonszenvezel velünk, ne csak dalszóval mutasd ki, hanem dobj egy kis
alamizsnát!» György odahajított nekik néhány piasztert.

Mit csinálnak a gályarabok a pénzzel? Hát luxust űznek. Rágnivaló
dohányt vesznek rajta. Ezt nem ád a magas kormány: legfeljebb a katonák
pipáiból kivert bagót engedik át nekik. Pedig hát ez a rab életének az
egyedüli gyönyörűsége: a bagózás.

Egy éjjel a közös kajütben heverészve azt mondá György a Mentorának:

– Hallod-e Pelargus. Nekem egy jó gondolatom van, a mi neked is tetszeni
fog.

– Mondd el, herczegem.

– Én már alig birok magammal, hogy a szabadságért való küzdelmet
megkezdhessem. Ha egy lánczot hallok csörögni, a vér a fejembe tódúl. Ha
egy kivont kardot látok, átfutja minden porczikámat a hőség. Kedvem
volna neki menni a zsarnokoknak és izekre tépni őket.

– Ezek mind olyan indulatok, melyek a Rákóczy-vérnek diszére válnak.

– Hát én azt főztem ki magamban, azokon a csendes éjszakákon, a midőn az
evezősök lánczcsörgésétől nem birtam elaludni, hogy egy éjjel mi ketten
megrohanjuk ezeket a pipogya strázsákat, levágjuk, beledobáljuk a
tengerbe. Aztán leverjük a gályaraboknak a lánczait, felfegyverezzük
őket a katonáknak sorba rakott fegyvereivel, mikor azok alusznak, aztán
felkonczoljuk a helyőrséget: elfoglaljuk a gályát s azzal kitüzzük a
szabadság zászlaját.

– Herczegem! Ez tréfának nagyon komoly; komolynak nagyon bolond!

– Miért?

– Azért, mert ez a török szultán hajója, ezek a török szultán katonái, s
a török szultán a mi protektorunk és szövetségesünk.

– De ezek a gályarabok meg a mi hazánkfiai. Hát szabad a török
szultánnak a magyarokat a gályához lánczolni? Ki adott neki arra jogot?

– A hadi szerencse. Ezek itten hadifoglyok.

– Hadi foglyok? Hát ha a magyaroknak védnöke a szultán, hogy kerülnek a
magyarok török hadifogságba?

– Hja édes herczeg; te ezt még nem érted. Ezek a magyarok labanczok
voltak.

– És mi?

– Mi pedig kuruczok voltunk.

– Hát a kurucznak, meg a labancznak egymást gyülölni kell, bárha mind a
kettő magyar is?

– Bizony gyülölni kell! Mikor hadat jártunk, vágtuk egymást karddal,
lőttük lánczos golyóbissal; ha megkaptuk, törvényt tartottunk a fejére,
kivégeztük; egymás városait porig hamvasztottuk. Ennek az a sora.

– No hát az jó volt akkor, a mikor hadat jártatok; de itt most nincsenek
ellenséges felek. Itt én nem látok mást, mint lánczra vert rabszolgákat,
a kik zsarnokaiktól el vannak nyomva. S te már úgy beletüzeltél engem a
rabláncztörésbe, a zsarnokok elleni gyülöletbe, hogy a hol rabszolgákat
hallok nyögni, lánczot csörömpölni, mindjárt görcs száll a két karomba,
hogy kikapjam a kardot a strázsájuk kezéből s ketté hasítsam vele a
fejét.

– Fogadj be egy kis filozofiát a kebledbe herczegem; mert filozofia
nélkül a világban nem lehet megélni. A rabszolgaság egészen relativ
dolog; attól függ, hogy érzi-e a terhét az, a kire rá van mérve, vagy
nem érzi? Ezek a gályarabok itt már egészen hozzá szoktak a maguk
állapotjához. Többször beszélgettem velük, az őreiket megfizetve, s
kikérdeztem őket a sorsuk iránt, ha nem kivánkoznak-e haza? Nem
kivánkoznak. Ez a kesergő nóta csak egy régi emlék, a mit eldalolnak; de
nem éreznek többé. Húsz éve már, hogy itten ülnek. «Minek mennénk mi a
hazánkba már vissza? Feleségünk rég férjhez ment, gyerekeink
elzüllöttek, házunkat se találjuk a helyén; földeinken megosztoztak.
Senki se ismerne ránk többet. Otthon koldulnunk kellene, vagy rabolnunk:
még több verést kapnánk, mint itt s utoljára felakasztanának. Itt pedig
összeszoktunk már, mind jó ismerősök vagyunk, senki sem szidja a
másikat. Minden napra kijár bőségesen a magunk elesége: azt nem veri el
a jég!» Ezeknek nem fáj a rabszolgaság. Hozzá szoktak.

– Talán hát jó néven sem vennék, ha fel akarnám őket szabadítani?

– Sőt bizonyosan elárulnának. Mert a megszokott rabszolgaság az embernek
a lelkéből is szolgát csinál. Ellenben azok, a kik otthon vannak, minden
sérelemért nagyon érzékenyek. A hazájában lakó magyarnak az is
rabszolgaság, ha idegen parancsol neki; nem kell oda korbács: elég az
idegen szó. Annak rabszolgaság az, ha nem a saját birája, nem az ország
törvényei szerint itél fölötte. A nemes magyarnak az is zsarnokság, ha
törvénytelen adót vetnek ki (nem az ő nemesi portájára), hanem a
jobbágya telkére. Felháborítja a lelkét, ha a házát megszámozzák, a
telkét fölmérik. Vannak magyarok, a kik a legkinosabb rabszolgaságnak
tartják, ha a templomuk tornyára a kakas helyébe keresztet tüznek ki; s
inkább választják a gályarabságot, mint hogy a feszületet megcsókolják:
a kiknek a börtön nem oly rettenetes, mintha a templomukba jezsuitát
visznek misét mondani. S a kik azért, hogy ezt a láthatatlan lánczot, a
minek a békója nem tör, a füzére nem csörög, letörjék a kezükről, készek
kardot fogni, életet, boldogságot, ősi vagyont feláldozni: felzendülni,
táborba szállani. Azért mert ők érzik ezt a rabságot. S mert érzik,
joguk van attól megszabadulni. Ezek várnak te rád, mint
megszabadítójukra. Érted-e már?

– Teljesen értem. A megszokott rabság tehát nem rabság. S az a békó, a
mit a láb visel, nem olyan nehéz, mint az, a mit a lélek visel. De hát
hadd kérdezzek tőled még egyet. Azt mondád: ezek a gályarabok, ezek a
magyarok, megszokták már a gályapadot, az evezőlapátot; mert húsz éve
már, hogy itten ülnek. De hát vajjon azok a magyarok, a kik otthon
húzzák az igát, nem szoktak-e ahhoz épen olyan jól, mint ezek itten?

Erre a kérdésére az ifjúnak nem tudott Pelargus mit felelni.

A választ erre a kétségre megkapta évek mulva a bátyja, József; bele is
halt, a mikor megkapta.

A Mohabbet hajóskapitánya, úgy látszott hogy néma volt. Szavát nem
lehetett hallani soha. Volt egy ezüst sipja, azzal szokott jelt adni.
Egész a görög partokig tudomást sem vett a két utazójáról.

Salonikinál horgonyt vetett a hajó, hogy élelmi szereket bevegyen. Itt a
kormányzótól egy csausz jött ki a hajóhoz, a ki a hajóskapitánynak egy
levelet hozott, meg egy csomagot.

Annak a levélnek az olvastára rögtön megnyilt a kapitánynak a szája.
Maga sietett György kajütjébe s a szelám után meghivta őt magához
ebédre, Pelargussal együtt. Györgyöt herczegnek czímzé, a kisérőjét
pedig muteszerifnak.

Aztán felbontá előttük a csomagot. Prémes diszkaftán, öv és kövekkel
kirakott markolatú kard volt benne, melyeket előre küldött a nagyvezér
György herczegnek megtisztelő ajándékul.

Attól kezdve aztán a hajóskapitány nagyon beszédes lett egyszerre.
Elmondta, hogy milyen parádéval készülnek a herczeget fogadni
Sztambulban. Mennyi fényes ajándék vár reá: egész palota; szép
háremhölgyek; paripák.

– Tökéletes a diadalunk! Mondá Pelargus, mikor Györgygyel egyedül
maradt.

S aztán egész az Aranyszarv öbölig építék a szebbnél szebb
fellegvárakat.

A Rumili Hiszszárnál azonban ismét eléjük jött egy csónak, a mely a
hajóskapitánynak levelet hozott.

Annak az olvastára aztán a kapitány megint kevés szavú lett, az a kevés
szó abból állt, hogy a «gyaur» ifjúnak nem szabad Sztambulba belépni, és
egyáltalán a Mohabbetet elhagyni, hanem ugyanazzal a hajóval az apjához
kell utaznia haladéktalanul Rodostóba. A muteszerif kiszállhat és mehet,
a merre akar; de csak a kis-ázsiai parton.

Az a kis véletlen történt időközben, a hogy Pelargus a csausztól
kitudta, hogy palotaforradalom ütött ki: az eddigi nagyvezirt, a
becsületes mészárost, letették s elküldték Syriába kormányzónak, (ez
nagy barátjuk volt a magyaroknak) s helyébe emelték a szultán iró
diákját, a ki egyuttal a padisah egyik leányát is nőül vette. Innen
eredt a helyzet gyors megváltozása.

Pelargus kiszállt és előre sietett teveháton tudatni Rákóczyval fia
megérkeztét.

György magára maradt a hajón s volt módjában elmélkedéseket tartani a
török diszkaftányok természete fölött, melyek hidegben nem tartanak
meleget, melegben nem adnak hüsset.

Diszpaloták, háremhölgyek, fellegvárak, mind eltüntek a délibábbal.




XXXI. FEJEZET.  «MON PÈRE!»

A hosszú tengeri út alatt nevelése alá vette Pelargus a védenczét.

Legelébb is megismerteté vele nemzete történetét. Országalkotását, nehéz
küzdelmeit; a hitért, szabadságért való önfeláldozását.

Majd áttért az atyja világtörténelembe való viselt dolgaira. Ki volt
Rákóczy Ferencz olyan idős korában, mint György fia? Hogy nevelték őt is
épen úgy, mint a fiát, bécsi pártfogói nemzete iránti közönyben,
idegennek, udvaroncznak. Megházasíták egy német herczegleánynyal, kit
rokonsági kapocs kötött úgy az osztrák, mint a franczia uralkodó
családhoz. És nem a férj lett renegát, hanem a feleség lett honleány.
Annak a szerelme csak testvérlángja volt a honszerelemnek. György még
csecsemő volt, a midőn az apját leghivebbnek hitt barátja elárulá, s
összeesküvésért börtönbe hurczolták; nejét kis fiával együtt Bécs gondja
alá helyezték. És a feleség ki tudta szabadítani fogoly férjét
börtönéből: asszonyi lángészszel, s átmenekíté Lengyelországba. Maga
megszenvedett érte.

(Ah, erre a kedves anya-arczra is csak úgy emlékezett már György, mint
egy álomképre.)

– Hol van ő most?

– Az égben!

Azután elbeszélte Pelargus a szabadságharcz történetét. Hogy indult meg?
Hogyan nőtt nagygyá? Eleinte rosszul fegyverzett mezei hadakkal;
utoljára egész felszerelt armádiával. A vitézség csodáit, a honszerelem
óriási munkáját: a diadalmas csatáikat. Hogyan választották meg atyját
Erdélyország fejedelmének? Aztán a balvégzet csapásait, a megsemmisítő
trencséni ütközetet. Rákóczy elbukását, megsebesülését. És a
kivándorlást.

Leirta Pelargus György előtt atyjának daliás alakját, a ki mind arczra,
mind termetre igazi őstypusa annak a fajnak, a melynek hiába keresik
rokonságát a pisze orrú, széles pofájú, pisla szemű nemzetek között.
Egyedül áll ez.

Azután megismerteté Györgyöt azoknak az atyját hiven követő vezéreknek
az alakjaival. Milyen Bercsényi, Forgács, Eszterházy, Jávorka? Úgy irta
le őket, a hogy maga előtt látta, tizenöt év előtt!

De hát mi történt azokkal e tengeridő alatt?

Arról, hogy a bujdosó magyarok élnek-e még, s hogyan élnek? ki hozott
volna hirt, távol fekete tenger partjáról?

Azonkívül abban is fáradozott Pelargus, hogy Györgyöt bevezesse a magyar
nyelv kezdetleges ismeretébe.

Hiszen volt hozzá talentuma: lám milyen tiszta kiejtéssel tudta
elkiáltani azt, hogy «magyar, üsd!» de még sem ment semmi a fejébe.

Pelargus elmondott előtte magyarul egy zsoltárt, hogy ismerje meg a
nyelv szólamos hangzását: «A Sionnak hegyén Úr Isten, tiéd a dicséret.
Fogadást tesznek néked itten, tisztelvén tégedet».

Nem tetszett neki. Sok benne az «e» hangzó; aztán meg az a
«nak-nek-nék!»

Legalább hát annyit tanuljon meg, hogy a találkozásnál az atyját
magyarul üdvözölhesse: «édes atyám!»

Ezt megtanulta: ámbár nagy fáradságába került, a míg hozzá szokott, hogy
az egyik «é»-t, meg az egyik «á»-t hosszabban kell kiejteni, s sokáig
nem ment a fejébe, hogy miért nem lehet ezt úgy mondani, hogy «edés
átyam.»

Hanem aztán még is csak azt mondta Pelargusnak, hogy «még sem mondom én
ezt az apámnak az első találkozásnál: mert ez hazugság volna. Én még nem
tanultam hazudni; ne kezdjem el azt magyarul.»

Pelargus azt mondta rá: «igazad van.»

A Dardanelláknál aztán Pelargus kiszállt az ázsiai parton s előre ment
teveháton Rodostóba, hirt vinni a fejedelmi apának fia megérkeztéről.
Szárazföldön rövidebb annak az útja. De Györgynek a hajón kellett
maradni s tengeren tenni meg az utat Rodostóig.

A szultán iródeákjából nagyvezérré emelkedett első török államhivatalnok
teljes tudatával birt annak az etiquette-szabálynak, melylyel a diván
egy vérbeli princznek tartozik. Ennek a partra szállásánál tizenkét
ágyúlövéssel kell megadni a tisztességet. Mellesleg (vagy talán főként)
az a kötelezettség is meg lett tartva, melyet a hatalmasságok képviselői
rónak a nagyvezir elé: hogy Rákóczy Ferencz fia másutt le ne tegye a
lábát a török földre, mint épen csak a fekete tenger partján, a hol már
az atya és a többi magyar menekültek mind szépen együtt vannak. Másként
lett volna az, ha a régi nagyvezir, (a mészáros) maradt volna a kormány
élén.

Egyszer aztán csak véget ért az unalmas gályázás. A kis-ázsiai partok
zöld hegyei közelítettek, s azok között a kies fekvésű Rodostó, számos
minaréival, födéltelen házaival, melyeknek nincs ablaka. Minden ház
körülvéve kőfallal, s azon belül kert.

A Mohabbet horgonyt vetett a magas tengeren, a kikötő sekély medre miatt
nem vitorlázhatott be. Ott tette meg a tizenkét ágyúlövést. Mely
tisztességadás után Györgyöt egy bárkára szállították, a melyet hat
evezős hajtott a part felé.

Az ágyúlövésekre Rodostó egész férfi népessége kitódult a partra. Az
asszonynép felment a háztetőkre. A bujdosó magyarok, kik a fejedelem
kiséretéhez tartoztak, együtt vonultak ki az érkező kedves vendég elé, a
kiről már a több nap előtt megérkezett Pelargus annyi csodadolgot
regélt. Többen nem birták elvárni, hogy előttük legyen: perspectivával
hozták őt közelebb a szemeikhez. A fejedelem is belenézett a
perspectivába, de azt mondta, hogy nem lát rajta. A könny mindjárt a
szemébe szökött.

György állva támaszkodott a bárka árboczfájához. Rajta volt a török
kaftán, oldalán a díszkard.

Minden evezőcsapás közelebb hozta a parthoz. Már láthatta az
embercsoportokat. Már észlelhette, hogy különféle társaságok vannak
együtt. Azok a fehér turbánosok, hosszú kaftánosok a törökök, a fekete
süvegesek, csíkos kabátosok az örmények, a veres sipkások, fehér
szoknyások a görögök (a zsidók csak a kerítések mögül dugták ki a
fejüket.) Hanem a kik középen állnak, azok a nyuszt kalpagosok, a gombos
dolmányokban, kard az oldalukon, azok bizonyosan a magyarok.

Már az arczaikat is láthatta. Találgatni kezdte, melyik ezek közül az ő
atyja? Az a délczeg dalia, a ki eszménye a magyar férfi-szépségnek? Nem
tudta kitalálni.

Volt ott a csoport közepén egy kiváló alak, a kihez a többiek
tisztelettel közeledtek, de ez nem az, a kit Pelargus leírt előtte
emlékezete után. Ennek mellét verő sűrű szakálla van, mely hosszú
bajuszával összefolyik, az is szürke már. És György még nem látott
bajuszos szakállas férfi-arczot soha. A csikósnak van bajusza, de
szakállt nem visel, a capucinusnak meg szakálla van, de bajusz nélkül. A
többi is olyan volt. Meg kellett azt elébb szokni, hogy ezek is emberi
lények hát?

Mikor aztán a kőpart lépcsőzetéig eljutott a bárka, akkor megtudta
György, hogy melyik ez arczok közül az atyjáé.

Valamennyi magyar mind levette a süvegét a fejéről s magasra emelve
kiáltott vivátot az érkező elé, csak az az egy hosszú őszszakállú tartá
fenn a fején a kalpagját. Ez a fejedelem. S aztán kiválva a társaság
közül, nehéz léptekkel a lépcső párkányához indult.

György kiugrott a bárkából, mielőtt az ki lett volna lánczolva s
pillanat alatt felfutott a lépcsőkön.

Az ősz fejedelem széttárta reszkető karjait s hangos zokogással szorítá
kebléhez kedves gyermekét, a kit a bölcsőben csókolt meg utoljára. Most
aztán kivette belőle a magáét, összecsókolta a két arczát, az ajkát, a
szemeit, azt a szép homlokát, azokat a gyönyörű hajfürteit, lázasan
rebegve: «fiam! kedves kicsi fiam!»

György pedig megcsókolta az atyjának a kezét, letérdelt előtte,
átkarolta a térdeit, s szép szelid arczát atyjának a kezére fektetve
fuldoklá:

«Oh mon père, oh mon bon père!»

… Nem vitte rá a lelke, hogy azzal az egyetlen szóval, a mit betanult,
behazudja magát magyarnak.




XXXII. FEJEZET.  «OTTHON.»

Ez tehát az «otthon». A száműzöttnek az otthona.

Egy nagy, födéltelen épület, befuttatva szőlőlugassal, ez a fejedelem
palotája. Butorzatát képezik nehéz vasládák, asztalok, székek, melyek
mind darabokra szétszedhetők. Ezeket a butorokat maga a fejedelem
esztergályozta. Az ország nagyjai segítettek neki benne. Mindjárt az író
szobája mellett volt az esztergályos műhelye, azon túl pedig a
hálószobája, egyszerű tábori ágygyal.

Bőséges lakoma várt a kedves vendégre, ki az asztalnál az atyja jobbján
ült. Az egész ebéd alatt hallgatás volt a dolga. A társaság egymás közt
magyarul beszélt, a miből ő egy szót sem értett. Mellette ült ugyan
Pelargus, a ki halkan tolmácsolta neki, hogy miről vitatkoznak az urak?
de akkor még kevesebbet értett belőle. A török diplomatiai és politikai
fordulatok nagy eseménye volt a szőnyegen. Ismeretlen föld és annak
ismeretlen lakói! És hogy mind ezeknek minő befolyása lesz a rodostói
száműzöttek sorsára? Az egyik úrnak radicalis, a másiknak opportunista
nézetei voltak. S e fölött ősi magyar szokás szerint erősen tűzbe tudtak
jönni. Ilyent sem hallott még György soha. Bécsben nem debacchál senki.

A fejedelem maga nem szólt közbe. Ő megtartotta méltóságos nyugalmát.
Fia iránti gyöngédségét azzal fejezte ki, hogy minden ételből maga
szedett ki a tányérjára.

De azokkal az ételekkel is úgy volt György, hogy a mint egy darabot a
szájába vett belőle, alig birta lenyomtatni. A másfél század előtti
magyar konyha rettenetes volt! Csupa fűszer, eczetes, mézes, sáfrányos
levek, orrtekerő mártások, veszedelmes saláták. Ha kenyér nem lett
volna, bizony éhen marad. Végre mégis hoztak valamit, a mit
megízlelhetett, sült tyukot. Ezzel jól lakott. Hanem midőn a rizskásával
és fahéjjal töltött paprikát hozták eléje, nem állhatta meg, hogy oda ne
forduljon Pelargushoz, s azt ne kérdezze tőle németül: «was ist das für
ein Jammerszeug?» a min maga a fejedelem is elmosolyodott, ellenben a
kamarása, Mikes Kelemen uram nagyon csóválta rá a fejét.

Ebéd végeztével a fejedelem megmosta a kezét s azután felállt, mire az
urak is hátra tolták a székeiket s abba hagyták a disputát.

Rákóczy Ferencz imádkozott fennhangon: «Mi atyánk, ki vagy a
mennyekben!»

Az egész társaság utána mondá az «Úr imáját.» De a szemével mindenki
Györgyöt nézte.

Annak meg sem mozdultak az ajkai.

Rákóczy Ferencz is észrevette azt.

Az ima után kezébe fogta a serlegét.

– Ezt a poharat a te szerencsés megérkezésedre, édes fiam!

Az áldomáspoharat mindenki körömpróbáig kiitta.

Akkor azt kérdezé a fejedelem a fiától:

– Hát te édes fiam, micsoda nyelven tudsz imádkozni?

– Sehogy sem.

– Nem tudsz imádkozni? Hát a templomban mit csinálsz?

– Soha sem voltam templomban.

Erre a szóra úgy elfogta a fejedelemnek a szivét a keserűség, hogy a
kezében tartott billikom összehorpadt ujjainak a nyomása alatt.

A fia nem csak hazát, nemzeti nyelvet nem ismer, de az égről sem tud
semmit, imádkozni sem tud.

Mint a kisértetfutás, úgy hangzott végig a termen a nagy sóhajtás
valamennyi férfi ajkáról.

Másfél óráig tartott az ebéd. Etyepetyéje jó volt a magyarnak még a
bújdosásban is, s a rodostói bor nem ment senkinek a fejébe.

Ebéd után a fejedelem előhozatta a dohányos börbönczét és a pipákat, az
urak rágyújtottak. Maga Rákóczy Ferencz elhagyta a társaságot. Pelargus
megsúgta Györgynek, hogy az atyja ebéd után a kápolnába szokott menni s
ott egyedül ájtatoskodik félóráig. Az urak addig pipázhatnak.

Az alatt Pelargus egyenkint megismerteté Györgygyel az atyja asztalánál
ült férfiakat. Mind tudtak annyit francziául, hogy lehetett velük
beszélgetni, Mikes Kelemen, a kamarás épen nagyon jártas volt a franczia
irodalomban, a hogy a leveleiben felhozott Lafontaine meséi, Brantome
anecdotái bizonyítják, a mik csak eredetiben voltak megkaphatók.

Félóra mulva visszatért Rákóczy Ferencz a kápolnából s akkor kezet
szorítva, bucsút vett az uraktól, melyre az egész társaság eloszlott. A
fiát megcsókolá s Pelargusra bízta, hogy vezesse el őt ahhoz a házhoz, a
mely számára be lett rendezve.

– Én itt akarok maradni az apámnál, mondá György.

Ezért a szóért gyöngéden megveregette az apa a fiának az orczáját, s
aztán végig húzogatva a szakállát, nagyot mosolygott. Majdan kiadta a
rendeletet az inasainak, hogy az ő saját háló szobájába tegyenek be egy
ágyat a fia számára.

Pelargus magukra hagyta őket.

Mikor aztán senki sem látta őket, akkor egymás nyakába borulhattak és
kisirhatták magukat kedvükre. Ez a világnyelv, a mit mindenki megért, s
a mihez nem kell tolmács.

Rákóczy Ferencz saját magának az ifju alakját látta Györgyben újra
fölébredve. Talán a lelke is hasonlított az övéhez, de az még el volt
rejtőzve, mint egy tetszhalott. Lehet-e azt valaha fölébreszteni?

Azután behivatta Mikes Kelement s rábízta, hogy ismertesse meg a fiát
«per apices» a rodostói bujdosók helyzetével.

György, olyan magyart találva, a ki francziául beszél, meg akarta
mutatni, hogy ő már nem egészen ismeretlen, sokat tanult útközben
Pelargustól. Tudja jól, hogy minő híres nagy emberek vannak itt az atyja
körül.

– Mit csinál Bercsényi?

– Az már nyugszik az Úrban. Mult esztendeje költözött el vizi
betegségben.

– Nagy veszteség! És a felesége?

– Az most özvegyasszony.

– Derék nő!

György azt hitte, hogy az özvegyi fátyolt az a classicus jellemű nő
viseli, a ki férjének és a hazának oly törhetlen híve maradt holtig.

– Majd holnap meglátogassuk, mondá Mikes; nagyon fog örülni, ha a
herczeget meglátja.

– Hát Eszterházy tábornok hol van?

– Az még elébb meghalt, keleti pestisben.

– Nagy kár. De a két derék fiu, az Eszterházy és Bercsényi grófok itt
vannak, a kik atyám huszárjait vezénylik.

– Azok elmentek Francziaországba s a huszárjainkat is összetoborzották,
azokból alakítottak egy franczia huszárezredet.

– Hát Jávorka, a legvakmerőbb vitéze atyámnak?

– Az pedig elmenekült innen a legtüzesebb kuruczokkal együtt
Lengyelországba.

– Hát akkor ki maradt itten a fejedelemmel?

– A kiket ma az asztal mellett látott a herczeg. Ezekből áll II-ik
Rákóczy Ferencznek az udvara, táborkara és hadserege.

– S mit csinálnak itt kegyelmetek?

– Várjuk az angyalt, mint a bibliai Lázár, a ki beletaszítson bennünket
a Bethesda tavába, mikor az felduzzad.

Künn az udvaron dobszó hangzott fel.

– Kinek szól ez? kérdé György, a kit ez a harczias jel egyszerre
felvillanyozott.

– Bizony nem a katonáknak, csak az uraknak meg a cselédségnek, vacsorára
dobolnak. Majd hallhat a herczeg ilyen dobszót naphosszant többször is.

Az urak ismét összeszedkőztek a dobszóra, ismét leültek az étkező
asztalhoz. De a vacsora már nem tartott sokáig, csak félhéttől nyolczig.
Mikes Kelemen ezt rövid időnek találja. Persze, Erdélyben tíz óráig
szokott az tartani (másnap reggel).

Akkor a fejedelem jelt adott az asztalbontásra. Ujból imádkoztak, kiki
hazatért a lakására, a fejedelem fogta a gyertyát s a fiával együtt
átment az ágyas házába.

Se a levetkőzésnél, se a felöltözésnél nem kellett neki segítség, pedig
a magyar öltöny, csizma feszesen jár.

Györgynek nem kellett ringatás. A hosszú tengeri út annyira elcsigázta,
hogy a mint letette a fejét, azonnal elaludt. A háló szobában sötét
volt, az ablakokat itt vas táblákkal zárják be.

Egyszer fölébredt a világosságra. Csak gyertyavilág volt.

Az atyját látta maga előtt könnyű panyókában, gyertya a kezében. «Reggel
van?» kérdezé.

– Csak aludjál, fiam, mondá az apa. Éjfél után két óra. S azzal átment a
mellék szobába.

György látta a félig nyitva hagyott ajtón keresztül, hogy a fejedelem
leül az asztalhoz és ír.

Ez az ő rendes életmódja.

A mint megvirradt, ismét megütötték az udvaron a dobot, s arra mindenki
felneszelt a háznál. A fejedelem is felöltözött.

A második szónál már együtt voltak a tornáczban az urak s követték a
fejedelmet a kápolnába.

György is velük akart menni, de az atyja visszamarasztá. «Majd később!»
Ott hagyta mellette Mikest és Pelargust.

– A «később» alatt azt értette az atyám, úgy-e bár, hogy ha majd
megtanulok imádkozni?

Mikes sanyarúan mosolygott.

– Talán még mást is. A herczeg ebben a különös öltözetben nem igen
produkálhatja magát emberek előtt.

Az igaz, hogy elég különös volt, a bécsi plundra, megviselve az
Aetnamászásban s kiegészítve a török kaftánnal.

– Majd a házi gazdánk szab a herczegre más köntöst, mondá Pelargus.
Szabómesternél fogadtunk szállást.

S a míg a fejedelem a kápolnában ájtatoskodott, azalatt elvezette a két
főúr Györgyöt a fejedelmi lak közelében fogadott szállására.

Az egy őrménynek a háza volt, annálfogva ablakai is voltak az utczára. A
házi gazda szűcs- és szabómesterséggel foglalkozott. Ő maga volt a
szücs, a felesége volt a szabó. Az anyja pedig aranyhimző. A
legtökéletesebb szövetség.

Az ismerkedés azon kezdődött, hogy az ifjabbik hölgy mértéket vett
Györgyről. Csinos, karcsú termetű nő volt, igen fiatal, tojásdad
arczczal, nagy fekete szemekkel, s vastag félhold alakú szemöldökkel.
Kár, hogy az arcza nagyon ki volt festve fehérre pirosra, de csak a
füléig, azon túl aztán látható volt a szép szattyán szinű bőr.

Az őrmény is nagyon félti a feleségét, de azért nem tartja zár alatt, se
fátyol alá nem rejti, mint a török, elég őrizet annak az anyósa szeme.
Az idősebb háziasszony is épen úgy ki volt festve fehérre pirosra, s
attól olyan volt a képe, mintha lárvát hordana.

A míg az ifjú asszony mértéket vett az ifju termetéről, az alatt Mikes
megalkudott az özvegygyel a teljes öltözet árában. S arra foglalót is
adott Pelargus, a ki a világ minden nemzetének nyelvén beszélt,
megkérdezé a szép szabónőtől, hogy mikorra fog elkészülni az öltözet.
Nem kapott semmi választ.

– Ahhoz ugyan hiába intéz kegyelmed akárminő kérdést, mondá Mikes. Mert
az még csak három esztendős házas, s az őrmény asszonynak négy
esztendeig a férjhez menetele után nem szabad megszólalni a háznál, csak
ha a férje vagy az anyósa kérdezi.

Az anyós aztán megfelelt a kérdésre a menye helyett.

Derék szokás! Bölcs intézmény. Ha Európában is elterjedne.

Az alku után az őrmény nagylelkű lett, s arra a dicső napra, a mikor a
teljes öltözet elkészül, meginvitálta a herczeget, Pelargussal és
Mikessel együtt egy kis nemzeti lakomára. Lesz jó bivalykolbász és
«peszmeg».

A magyar öltözethez megkivántató zöld szattyán saruk végett azonban már
a török fertályba kellett menni a herczeggel, mert bőrmunkával csak a
törökök foglalkoznak.

A pacsmagdzsi kinn ült a tornáczában, a lábait maga alá szedve, s fújta
a füstöt a nargiléből. Le is ültette maga mellé a látogató urakat a puha
szőnyegre s egy kis nubiai embervakarcs által hozatott a számukra pipát
és fekete kávét. S kegyesen meghallgatta a kivánságukat.

Ő maga nem varr csizmát, mert ő úr, a rabszolgák dolgoznak odafenn a ház
tetején, azok majd elkészítik a csizmát. Mérték nem kell hozzá. A török
csak kétféle kaptafát ismer. Egy kicsit, meg egy nagyot; a kinek a lába
nem fér el a kicsi saruban, megkapja a nagy habdát.

«Afferum!» (Jól van.)

Pipázás közben beszélgetének is törökül: «Szelim alejkum.» «Allah
ekber.» «Jekdür Allah!» «Allah kérim.»

Mikes megbiztatá Györgyöt, hogy ezzel a négy mondattal egész
Törökországban mindenütt meggyőzheti a társalgást.

– No lám, törökül hamarább megtanultam, mint magyarul!

Ujabb dobszó hangzott a fejedelem palotája előtt.

– Siessünk vissza! Dobolnak a palotában, monda György.

– Ez csak az első dobolás, nyugtatá meg Mikes. Még másodszor és
harmadszor is fognak.

– S mit jelent ez a dobszó?

– A fejedelem és az urak misét hallgatni mennek a kápolnába.

– Mi az a mise?

– Templomi szertartás, katholikus ritus szerint. Keresztyén országokban
harangszóval szokták rá a híveket összehivogatni, török földön nem
szabad harangozni, itt dobolunk.

György nem mutatta az arczán, hogy valami kiváncsi volna erre a
szertartásra. Helyette a misére a viczéje szokott eljárni Bécsben. A
nevelője a szent misét csak Blumauer-féle torzképekben ismerteté meg
vele.

– Mi azalatt megjárhatjuk a görög fertályt. Kócsagos forgót, mentekötőt
csak ottan árulnak.

A görög fertály házai voltak a legszebbek Rodostóban. Az asszonyaik is a
legszebbek voltak. De visszataszítóvá tette őket az a hideg dölyf, a
mivel az idegent fogadták. Az mind oly fennt hordozta az orrát, hogy
csak a szempillái alól nézett az emberre, s csak úgy félig nyitott
szájjal beszélt, mintha sajnálná a szót vesztegetni.

Itt is megtéve a vásárlásokat, még a zsidófertályba is ellátogattak a
herczeg számára hátas lovat vásárolni, mely ennek a népfajnak az üzletét
képezte.

Mizraim földének hajdani lakói itt nomád életet éltek, lakásaik alig
voltak szilárdabbak a hajdani sátraknál, minden szárnyék akol és lakás.
Az udvarokban a sátoros ünnepekre emlékeztető lombfedte lugas. Ezek
megint más methodust követtek az asszonyaik megőrzésében, mint a másik
három népfaj. Kiválogatták a legcsúfabb vén banyákat s azokat ültették
ki a házaik küszöbére, a kiktől aztán az idegen vándornak elment a kedve
a további szemlélődéstől.

Mikor aztán a herczeget teljesen ekvipálták, akkor ismét hangzott a
dobszó a fejedelem palotája környékén.

– De már erre ugyan siessünk! Mondá Mikes. Mert most már ebédre
dobolnak. S ahhoz csak két dobszó járul.

Még aztán öt óra tájon ismét háromszor doboltak, ez pedig szólt a
délesti misére. És végül kétszer doboltak a vacsorára. Tizenkét dobszó
egy napra, abból nyolcz kápolnába hivó.

– Így megy ez mindennap? kérdezé György Mikestől.

– Bizony így megy, herczegem, legkisebb mulasztás nélkül.

Vacsora után György maga kérte meg az atyját, hogy hadd menjen
Pelargussal a fogadott szállására.

A fejedelem elérté a gondolatját, mert elmosolyodott.

– Csak maradj te még az éjjel nálam. Holnap elviszlek magammal vadászni,
s ahhoz hajnal előtt indulunk.

– Vadászni? mondá György s a szemei fellángoltak e szóra.

– Szereted a vadászatot?

– Még soha sem vadásztam. Milyen lehet az?

A fejedelemnek búsan hanyatlott alá a feje erre a szóra.

Az ő fia még csak vadászni sem tud!

A praterben lett volna vad, de ott vadászni halálbüntetés alatt tilos,
Siciliában szabad lett volna, de ott meg nincs vad. A madárfogó sövény
az egyedüli sport.

Eleven eszű fiatal embernél a képzelet pótolja az ismeretet. György alig
birta az éjjel lehunyni a szemét abbeli izgatottságában, hogy ő holnap
az atyjával együtt vadászatra megy. A fejedelem ki is választott a
számára egy jó Comenazo-féle puskát.

Elképzelte magában, hogy minő vadakra fognak ők puskázni!

Itt Ázsiában otthonosak az oroszlánok és a tigrisek. Látott már olyat a
bécsi császári Praterben kalitkarács mögött. Milyen lehet ez még a
szabadban. Lőni jól tudott czélra, erre megtanította Wammána.
Pisztolylyal ellőtte a levegőbe felhajított greschlit. Előre hevült
attól a képzelettől, hogy majd mikor egy olyan sörényes királyi fenevad
szembe jő rá, a minek olyan emberforma pofája van, mintha egy óriástól
kapta volna, ő bátran meg fog állni előtte, ordíthat ez, a hogy a nagy
száján kifér, őt meg nem ijeszti, bevárja tizenöt lépésnyire, akkor süti
el rá a puskáját. Ott fogja eltalálni a homloka közepén. A királyi
fenevad magasra szökik fel a levegőbe, s aztán bukfenczet vet, s elterül
a porondon halottan. Ő büszkén fogja a lábát az elejtett ellenség fejére
tenni. Erre a fejedelem azt fogja mondani: «te valóban az én fiam vagy!»
Még álmában is folyvást tigrisekkel és párduczokkal viaskodott. Már
viselte is azt a párduczkaczagányt, a melynek az eredeti tulajdonosát ő
maga ejté el.

Hajnali két órakor jelt adott a dobszó a készülődésre. A magyar urak a
második dobszóra mind összekerültek, kiki lóháton, puskával a vállán,
vadásztáskával az oldalán, vadászkutyája is volt mindegyiknek. Elindulás
előtt egy korty törkölypálinkával felmelegítették a gyomrukat s azzal
kikoczogtak a kastély udvaráról. A papra rázárták az ajtót, hogy szembe
ne jöhessen rájuk, mert az rossz jel a vadásznak.

György egészen kedvében volt, hogy ismét lovon ülhetett, s a mint a
mezőre kiértek, előre vágtatott a zsidótól vett lovával, a melléje
rendelt kamarás Mikes Kelemen alig bírt vele lépést tartani s hiába
kiabált neki, hogy ne szaladjon előre! mind felveri a vadat! Hallgatott
is az rá! Ha felveri a vadat, annak lesz az baj!

A rodostói szőlőhegyeken túl elterülő róna igazán szép vadászterület
volt, magas fű és sás, a miből a vadászkutyának csak a farka látszik ki,
bokros csalitok, tocsogós sömlyékek. Egy domboldalban nádkévékből
összerakott gunyhó volt. Ez előtt megállt az egész vadásztársaság.
Mindenki leszállt a lováról, azokat kibéklyózták s a fejedelem
lovászainak az őrizetére bízták. Aztán az egész társaság csatárlánczot
formálva, felosztá egymás között a területet, ki merre induljon,
kiterjesztett legyező mintájára. Találkozót adtak egymásnak a nagy
távolban látszó cziprusfák halmánál. A sorrendre nézve nyilat huzának,
azaz hogy fűszálat, ki hol álljon a sorban? Györgynek a szélső jobb
jutott. Nagyon jó hely! szél ellenében a vad nem orrontja meg a
puskaszagot, aztán a hány vadat a belsők elhibáznak, az mind a szélső
puska végére kerül. Csak Mikes Kelemen nem húzott nyilat, neki az volt a
rendeltetése, hogy György mellett maradjon. A fejedelem a középre
jutott.

A szélsőknek kellett legelébb elindulni, utóbb a közbeesőknek, hogy így
a vadak üst módra legyenek bekerítve.

György útjában egy nagy tamariszkbozót volt, mintegy ötszáz lépésnyire.
Kelemen úr figyelmezteté, hogy tartsa lövésre készen a fegyverét, mert
abból a bozótból okvetlenül ki fognak ugratni valami vadat, a ki ott még
most szépen aluszik.

Csakugyan be is teljesedett a biztos jóslat. Alig zörrent meg a haraszt
a vadászok telekes bocskorai alatt, a midőn nagy sebtében ugrott ki a
reketye közül egy hatalmas nagy nyul, alig husz lépésnyire Györgytől, s
aztán futott, a hogy csak tudott.

György pedig hagyta futni.

– Ahol van a nyúl! Ott fut a nyúl! kiáltá rá Mikes.

– Hadd fusson szegény.

– Mért nem lőtte meg a herczeg?

– Minek lőjem meg? Hisz nem bánt az senkit.

– Nem bánt? Nem bánt? De jó ám a husa, eczetes páczban borssal,
gyömbérrel.

– Nem vagyok én a szakácsnak szolgája, hogy pecsenyét hordjak neki a
konyhára.

– Hát mit akar lőni a herczeg a vadászaton?

– Várom, a míg rábukkanok egy oroszlánra.

– Oroszlánra! De már ennél a szónál le kellett ülni Mikesnek egy
vakandtúrásra, mert állva nem birta el a kaczagást. Hahaha! Egy
oroszlánt! Édes herczegem, nincs itt e tájon egyéb oroszlán, mint a
fejedelem kalendáriumában, a ki a zodiacus szerint az április hónap
signumát képezi.

– Hát valami más nemes vad, a mi méltó arra, hogy megküzdjön vele az
ember. Medve, vagy farkas.

– Az sem jár errefelé soha. Róka van elég, de annak nyáron vedlett az
irhája.

– Hát ezek az urak itten csak nyúlra vadásznak?

– De bizony fogolyra is! Nézze a herczeg, ott repül egy falka, hallja a
durrogatást, leszedtek belőle hármat, még nekünk is jut belőle.
Durrantson közéjük!

– Én? Repülő madárra vesztegessek puskaport és ólmot?

Még a sárkányát is leeresztette a puskájának s engedte, hogy a kisérője
vegye ki a részét a prédából, a kinek nagy öröme volt, mikor a vizsla
elhozta a szájában a megszárnyazott foglyot. A madár még eleven volt,
ott vergődött a vadász kezében.

– Szegény kis madár. Milyen szép jószág. De kár érte! Hogy vergődik
szegény.

– Majd mindjárt segítek rajta, mondá Mikes, s aztán megmutatta
Györgynek, hogyan szoktak a vadászok a megszárnyazott foglyon segíteni,
hogy ne vergődjék tovább. A saját szárnya tollából egyet keresztül
szúrnak a fején.

(Akárcsak Wammána a kutyás emberrel! dörmögé György, a mit bizony Mikes
nem értett meg.)

– Hát itt nincs egyéb lőni való, mint nyúl és fogoly?

– Biz itt ez az egyedüli vadállomány.

– S a fejedelem is csak ilyenre vadászik?

– De még milyen passzióval! Majd meglátja a herczeg, mikor összejövünk a
négy cziprusfánál, a vadásztáskájának minden zsinórján csügg egy
felhurkolt fogoly, s elől-hátul kilóg a nyilásán egy-egy tapsifülesnek a
feje.

– Akkor én nem fárasztom a lábamat tovább, hanem itt maradok a
rekettyésben, sipot faragni. Kegyelmed csak menjen tovább a vadászokkal.

Mikes bizony nem mondatta magának kétszer, György leheveredett a fűbe s
elkezdett az ostormén-bangitából tilinkót faragni. Ott hagyta magára s
ment üldözni az elszalasztott nyúlat.

A vadászat hevében egyik vadásznak nincs gondja a másikra. Kiki magának
lő. Mikes meggyőződött róla, hogy az ő herczege a városi élettől
elpuhult legényke, a ki már a lovaglástól is kifáradt s ott hagyta a
zsombékon pihenni.

Jó delelőn állt már a nap, mikor a vadásztársaság visszakerült a
cziprusfáktól. Visszafelé egy csoportban jöttek. Arrafelé tartának, a
hol Györgyöt Mikes hátra hagyta.

A fejedelem csakugyan úgy volt feldíszítve vadász-troféumokkal, a hogy
Mikes előre megmondá, minden szijhurkon egy madár, a táska két végén két
nyúlfej, lelógó fülével.

György pedig ült a zsombékon és tilinkózott.

A fejedelem kissé izetlenkedett a miatt, hogy a fia olyan vadászhoz nem
méltó módon viselte magát az egész társaság előtt, azonban György sem
valami nagy elragadtatással látta fejedelmi apját ilyen zsákmánynyal
megrakottan.

– Hát te fiacskám, ki sem lőtted a puskádat? kérdé a fejedelem a fiától.

– De igen, én is lőttem valamit.

S azzal előhuzott a bokorból egy óriási sast, melynek a két szárnya
másfél ölet ért át.

– Egy nyulat vitt a körme között. Röptiben lőttem le. A fejét találtam.
A nyulat hagytam futni.

Akkor aztán kebléhez ölelte a fejedelem a fiát: «hej bár én is inkább
sasra vadászhatnék!»

A magyar főurak aztán mind felékesíték a süvegeiket annak a sasnak a
szárnytollaival.




XXXIII. FEJEZET.  A KÖZÖS FÜRDŐBEN.

Györgynek elég volt egy hónap Rodostóban arra, hogy egész kedélye
lelankadjon. Az az örökös egyformaság. A túlságos ájtatoskodás. A
fejedelem vagy ír, vagy farag, vagy esztergályoz. Nyul- és
fogolyvadászat minden negyednap, még ha «varrótű esik is», a hogy Mikes
mondja. A borzasztó fűszeres ételek. Az ismeretlen nyelven folytatott
disputák, a mik tolmácsolva még érthetetlenebbek. Aztán sehol egy női
arcz. Bárha cseléd volna is, bárha vén asszony volna is! Akár csak egy
fegyenczházban. Csupa férfi!

– Beteg az én fiam, mondá a fejedelem a kamarásnak.

– Nem beteg biz az, hanem únja magát.

– El kellene őt vinni a savanyúvizforrásra.

– Azt hiszem, hogy jobban szomjuhozza az a meleg, édes forrást. (Ezek a
saját szavai Mikesnek.)

Pelargus elmondta már, hogy György minő paradicsomi boldogságnak volt
részese Siciliában. Mikor egyszer-egyszer olyan nagyot sóhajt,
bizonyosan a szép Io jut eszébe. A nagy szerelemből egyszerre ideesett
megint, mint Klimius Miklós, egy idegen planétára, a hol az asszonyok
élőfából vannak, gyökeret vertek a földbe, s a fára mászót pofonütik az
ágaikkal.

Egy szép kánikulai napon (épen szent István király napján) aztán hírül
hozá Mikes a herczegnek, hogy a fejedelem el fogja őt vinni magával az
Ali-kői fürdőbe, a hol a férfiak, vegyest a nőkkel, a legszebb
leányokkal mind egy közös tóban fürdenek, még pedig egész Istenadta
minémüségükben.

György el sem mosolyodott már erre az érzékizgató biztatásra. Előre
sejté, hogy ebből is az lesz, a mi a vadászatból. Oroszlánt igér, nyulat
ád.

Lóháton jó öt órajárás a hirhedett Ali-kői fürdő Rodostóhoz.

Mikor a fejedelem, fiával és a kiséretéhez tartozó urakkal megérkezett,
épen javában volt az évad.

Egy völgyteknő mélyében van a gyógyító erejű víz, Allah szabad ege
alatt, bekerítetlenül, csak az alsó részén, a hol a víznek lefolyása
van, fedi a partját egy hatalmas calamusnádbozót, összeboruló
legyező-alakú lombleveleivel, alatta pedig a sárga virágú nympheák
terjengetik széles áterezett sötétzöld leveleiket a víz szinén. Ez a
hölgyek számára való bejárat a fürdőbe. A férfiaknak nincs szükségük
védő árnyékra.

A völgy két oldalát ellepik a sátorok, egyszerűek és pompásak. Némelyik
csak egy lepedőből áll, a másik keleti szőnyegekkel van feldíszítve s
kamrákra felosztva. Azonkivül száz meg száz szekér van a völgyben,
melyeken a távol országból idecsődült népség tanyázik ernyők alatt.

Valami száz lépésnyire a fürdőtótól van aztán egy ponyvával kerített
cserény forma, a hölgyek számára, kik a fürdés után oda szaladnak,
lemosakodni. Akkor mindenki legeltetheti rajtuk a szemeit.

A fejedelem és kisérői is küldöttek előre sátorokat, a mik már készen
vártak rájuk. De mire ők a fürdéshez elkészülének, már akkor a tó
csaknem tele volt emberekkel, a kik állig lemerülvén, csak a fejeikkel
valának a szabadban.

Györgynek nagyon jó előérzete volt, hogy ez a fürdői gyönyörűség is
hasonlítani fog a vadászat örömeihez. Az Ali-kői tó sárfürdővel szolgál.
Az egész egy iszap-medencze, fekete, meleg és büdös.

A sártükör felett sok női fejet is látni. Azok között a török hölgyek
arcza arról különböztethető meg, hogy egy vékony fátyol van a homlokán
átkötve. A görög és örmény hölgyek arcza ellenben fedetlen, ezek,
minthogy ólom és higany tartalmu arczfestéket használnak, a mint ebbe a
kénpárás degetbe belépnek, egyszerre olyan feketék lesznek, mint a
szerecsenek.

Mikor aztán a hölgyek megelégelték a fürdést, akkor kiszállnak a tóból,
s futnak a cserény felé. Szabad őket megbámulni. Az egész testük be van
zománczozva vastag sárréteggel. A cserény mögött lemosakodnak, s ott
azután kapnak gyapot lepedőt, a mibe tetőtül-talpig beburkolva kerülnek
ismét elő s ballagnak a sátoraikhoz.

Ilyen patinával aztán maga Anadyomene se lehet kellemes.

A herczegnek is meg kellett fürödni, Mikes Kelemennel együtt.

«Azt tudom, hogy úgy jöttünk ki, mint az olyan állatok, a kik makkot
esznek,» írá Mikes. «Ott a sok asszony, leány, kik felkendőzik sárral
magukat és a kik olyanok, mint az ijesztők, sárosan, de nem másként.»

«Abból a fekete apothécából a savanyuvízre kell menni, abból harmad
napig kell inynya, a mennyit lehet, hogyha azt akarja valaki, hogy úgy
megtisztuljon, mint a kristály.»

«De minthogy a görög papok semmi alkalmatosságot sem mulasztanak el, a
hol egynehány polturát nyerhetnek, azért ezt a vizet is meg kelleték
szentelni, mert a nélkül nem volna hasznos.»

«Ez a víz épen hozzáillik a sárfürdőhöz, mert ha az egyik utálatos, a
másik fertelmes».

«Ez a víz nem savanyú, hanem sós, az is rossz ízű, zavaros.»

«Egészségesnek nem használ, a ki beteg, még betegebb lesz tőle.»

Így ismerteti meg azt a drága italt egy hét évvel előbb írt levelében
Mikes. (1720. aug. 23.)

Ugyan hogy vitte rá a lelke, hogy hét évvel később azt írja: «mi is ott
voltunk s jól megitattuk (a keserűsós vízzel) a herczegünket. De azt nem
poharankint kell inni, hanem serlegenkint. A ki harmadnapig vagy negyven
ejtel vizet a gyomrába tölthet, annak már nincsen szüksége a Hypocrates
orvosságára. A való, hogy a mi herczegünk annyit nem ivott, de az olyan
orvosságra nincsen szüksége, és a nyavalyáját baráttánczczal[109] kell
orvosolni. Nincsen is jobb orvosság annál, mert mind a testnek, mind a
léleknek használ, se szebb táncz annál nincsen. Némely historicusok
ugyan azt mondják, hogy a «menyasszonytáncz» vigabb…

György herczeg nem kivánkozott a Mohamed paradicsomát még közelebbről
megismerni.

Mikor a fürdőről visszatértek, a fejedelmet egy sürgöny várta
Konstantinápolyból.

A franczia nagykövet tudatá vele az örvendetes eseményt, mely a franczia
királyi családot érte. A királyné, a kinek eddig gyermeke nem volt,
egyszerre ikreket szült, két leányt.

Azt mondja erre Mikes: «a kezdet elég bőséges. De inkább akarták volna,
ha fiun kezdette volna. De az a jó ájtatos királyné a fiura is kiszerzi
az engedelmet».

Szóba került, hogy ez örvendetes esemény fölötti gratulatióját a
fejedelemnek is illendő lesz átadatni a franczia királynál, még pedig
külön megbizott által.

De ki legyen ez a megbizott? A ki egyúttal egyéb dolgairól is beszélhet
az internált fejedelemnek a franczia király előtt. Az most bizonyosan
királyi jó kedvében van, s kegyelmes elhatározásokra hajlandó.

A vállalkozó és erre alkalmas urak már elmentek Francziaországba,
Bercsényi és Esterházy ifju grófok.

A fejedelem azt kérdezé a tanácsosától, hogy nem jó lenne-e György
herczeget küldeni Versaillesba a gratulátióval?

Többen helyeselték a szándékot, de mások ellenmondtak. Különösen Mikes
Kelemen. Az ifju herczegnek nem jó iskola a franczia udvar. Bécsben csak
hidegen élvezte a poklot; de Párisban melegen fogja megkapni. Aztán nagy
szüksége van rá, hogy anyanyelvén, a magyaron beszélni megtanuljon. Azt
pedig sehol másutt meg nem tanulhatja, mint itt, a magyar száműzöttek
telepén. Azonkívül is legfőbb ideje, hogy valami vallásos neveltetésben
részesüljön, mivelhogy még csak imádkozni sem tud, s sem az Ó-, sem az
Új-Testamentomot nem ismeri. Az elmulasztott oktatást megadhatja az
ifjunak a fejedelem udvari papja, a ki jeles pedagogus. Ennyi
argumentumok mellett aztán rábirta Mikes a fejedelmet, hogy ne Györgyöt
küldje Versaillesba az üdvözlő irattal, hanem Pelargust.




XXXIV. FEJEZET.  «A KIS ZSUZSIKA.»

No de időközben csoda is történt! Az örmény szabó elkészítette az új
öltözet ruhát. «Csak két héttel késett az igért határidőn felül, a mi
azok előtt, a kik a szokásokat ismerik, valóságos csodának nevezhető.

Erre a nagy napra, hogy az öltözet teljesen elkészült, nagy vendégséget
adott a lakóinak a szabó gazda. A herczeg és Pelargus együtt részesült
abban a kegyben, hogy egy örmény vendégséget végig nézhetett. Mert arra,
hogy végig is egye, külömb fog kell, mint a milyennel a magyar faj
rendelkezik. Az örményeknek vas fogaik vannak. Csak azok képesek
megfelelni annak a hirhedett hurkának, a mely apróra vagdalt
bivalyhúsból készül, s kéményben megfüstölve s kiszárítva élveztetik.

De még jobban kipróbálja a fogakat a «peszmeg». Ez pedig olyan eledel,
hogy a jeget (a mit nyáron drága pénzen vesznek) megtörik apróra, s
akkor leöntik sűrűre főzött forró musttal; akkor aztán kanállal eszik a
forrót, meg a hideget egyszerre.

Györgynek még ezzel sem találták kedvét. Azt mondta Pelargusnak, hogy ha
mindennap ilyen traktával kényeztetnék, még akkor sem óhajtana
Rodostóban megvénülni.

Ellenben a skófiummal kihimzett magyar díszruhájának nagyon örvendezett.
Most legalább meglátogathatja végre özvegy Bercsényi grófnét, a kiről
Pelargustól annyi nevezetes jellemvonást hallott elbeszéltetni.

György, épen úgy, mint Pelargus, azt hitte, hogy mikor az özvegy
Bercsényi grófnőről beszélnek, hát az nem más, mint az a nagylelkű
hősnő, a ki férjét és a fejedelmet minden viszontagságon keresztül hiven
kisérte és erélyesen istápolta.[110]

Arról Mikes Kelemen nem világosította fel őket, hogy ez a kitünő
asszonyi alakja a szabadságharcznak, még tavaly tavaszszal meghalálozott
s hat hónappal később az özvegy Bercsényi gróf újra megházasodott:
elvette a felesége nevelt leányát, a «kis Zsuzsikát», hogy aztán nehány
hónap mulva azt tegye özvegy Bercsényi grófnévá. A többi urak pedig nem
beszélnek egymás között az özvegy asszonyságról. Kiki azt hitte, hogy
talán már a másik értesítette az új állapotról Györgyöt és Pelargust.

Másnap, a mint az új köntös elkészült, engedelmet kért György az
atyjától, hogy az özvegy Bercsényi grófnét meglátogathassa, Pelargussal
együtt. A fejedelem megadta rá az engedélyt, de azzal a kikötéssel, hogy
Mikes Kelemen is kiséretében legyen, meg hogy délután menjenek oda; mert
ha délelőtt mennek, a menyecske ott találja őket marasztani ebédre.

Györgynek sehogy sem ment a fejébe, hogy mi baj támadna abból, ha őt az
özvegy grófné ott fogná ebédre.

Délután két órakor indulának el, lóháton: Bercsényiék lakása épen az
ellenkező végén volt Rodostónak, mint a fejedelem kastélya.

Györgynek a kedélye még mindig az alikői keserűvíznek az üdvös hatása
alatt állhatott. Minden keserű volt neki. Mindent kritizált, a mi csak
útközben eléje került. Micsoda esetlen házak, gaz nő ki a kövek közt! Az
utczákon folyik a sár! Unalmas egy vidék! Ezek az egyforma zöld
szőlőhegyek! Az a szomorú zöld színű tenger! Ez a zagyvalék nép, mely
bivalyfogataival elállja az utczát! Alig lehet a piaczon keresztül
vergődni a sok rongyos szekértől! Ezek a faképű görögök! Kivált az
asszonyfélék! A mumusnak öltözött török nők! A férfiak meg, mintha az
öreganyjuk szoknyáját vették volna fel kaftánnak! S méhkast viselnének a
fejükön! Meg ezek az örmények! Másutt a kéményseprők nem ilyen feketék!
S milyen utálatos nyelv, a mit beszélnek!

Mikes Kelemen, tapasztalva a herczeg rossz kedvét megkisérté másfelé
téríteni az eszejárását, s útközben példálózott neki, hogy csak nincs is
a világon szebb idioma a magyarnál. Azt a herczegnek meg kell majd
tanulni, grammatika szerint. Mindjárt lóhátról adott is fel neki egy
példát a conjugatióból. Tudjuk, hogy a latin grammatikában az első
igehajtogatás az «amo»-val kezdődik. A magyarok is ezt választották
szintén: csodálni lehet, hogy miért nem inkább a görög grammatikáét:
«τυπτω» (ütök).

– Tanulja meg ezt a szót herczeg: «Szeretek, szeretsz, szeret,
szeretünk, szerettek, szeretnek».

– Hisz ez meg úgy hangzik, mint mikor két ács húzza az öreg fürészt
előre-hátra! Milyen gyöngyen hangzik ez németül «ich liebe, du liebst,
er liebt», magyarul meg csupa «retek, rekeszek, szekeresek». Hisz ha én
ezt egy szép leánynak mondom, elszalad, azt hiszi, szakkermentezek.

Mikes nagy megbotránkozással csóválta a fejét. Micsoda nevelés! Hogy el
tudták rontani ezt a fejedelmi vért!

Megérkezvén Bercsényiék lakása elé, a hol a csatlósok rögtön bekötötték
a lovakat az istállóba, első tekintetre meglepte Györgyöt, hogy ez a
lakás sokkal kényelmesebben van berendezve, mint a fejedelemé. Dagadó
kerevetek, drága szőnyegek, ezüst kancsók és serlegek, úgyszintén
majolika vedrekbe ültetett virágok mindjárt az elfogadóteremben. De mind
ez elveszett a szeme előtt, mikor egy persa kárpit mögül előlépett a ház
asszonya.

Egy kis finom filigránmunka hölgyecske, a kinek életvidám arczához úgy
illik az ellentét: a fekete gyászruha és fátyol. Az a derült sima
homlok, az a finom orr, az a rózsaszínű orcza, az elrejthetetlen kis
gödröcskékkel a közepén, az áll is épen olyan gödrös, és azok a módos
mozdulatok, az a gyermeteg mórikálás! György azt hitte, hogy
Bercsényinének az unokáját látja maga előtt. S a mint Mikes Kelemen
bemutatta, már a nyelve hegyén volt, hogy a «nagymama» után
tudakozódjék, a midőn a fiatal hölgy hirtelen eléje vágott, kezét
nyújtva szives indulattal.

– Hozta Isten, György herczeg! Oh az én boldogult férjem, Bercsényi gróf
nagyon sokat emlegette a herczeget. Csak egyszer láthatná életében! Oh,
hogy nem teljesülhetett ez a kivánsága!

Györgynek egyszerre hidege is, melege is kezdett lenni. Hát ez az a
tiszteletreméltó matrona? az a hősnő? A Bercsényi özvegye? Pelargus sem
tudott egyebet tenni, mint hogy a feje tetején benőtt tonsuráját
vakarta. Ellenben Mikes Kelemen lopva előhúzá a csizmaszárából a
frizérfésüjét, s a haját a tarkójáról a füle mellé fésülé, ilyenformán
fedezve a feje tetején támadt kopaszságot.

E fájdalmas emlék megújulásánál aztán semmi sem volt természetesebb,
mint hogy a gyászoló özvegy könyekre fakadjon. S az még jobban illett az
arczához!

Elmondá a végpillanatait a megdicsőültnek. Itt ült, ezen a karszéken,
feküdni nem birt már: egyik keze a fejedelem kezében volt, a másik a
feleségeében. «Ki lesz neked olyan hived, mint én voltam? édes
fejedelmem?» Ki fog téged úgy szeretni, mint én szeretlek, édes kis
Zsuzsikám?». (Ezeket mind magyarul mondá.)

De György két szót mégis megértett belőle. Azt, hogy «szeretlek» meg
azt, hogy «Zsuzsikám».

Tehát ennek is Zsuzsánna a neve! Mint annak a másiknak! A
megátkozottnak! A szívből kitépettnek!

Erre aztán németül szólalt meg a herczeg:

– «Liebe Zsuzsikám!» Én nem tudok magyarul beszélni. De azért magyarul
érzek.

– Tudom! Mindent elmondtak már nekem a herczegről. Alig vártam, hogy
meglátogasson, felelt az özvegy meglehetős németséggel; s aztán leülteté
az urakat a kerevetre, Györgyöt magával szemközt egy persa kartalan
székre.

György ekkor látta, hogy milyen szépek a Zsuzsika szemei a könyek
felszáradtával. Ez a szivárvány sötét kékje.

– Hát hogy tetszik a herczegnek Rodostó? kérdezé a grófné.

– El vagyok bájolva mind a várostól, mind a vidékétől. A házak csupa
virágos kertekké alakítva: körül az üde zöld, mosolygó szőlőhegyek. Ez
az eleven élet az utczákon, a piaczokon. Ez a sok fajta nép, érdekes
keleti viseletével! a classicus arczélű görögök! a komoly,
méltóságteljes ozmánok, a patriarchalis örmények! a pompás jelmezek! A
zamatos keleti nyelvek! Ez nekem mind végtelenül tetszik. Hát még az a
fölséges tenger! melyet a hányszor meglátunk, annyiféle arczot mutat.
Napestig el tudnék benne gyönyörködni.

A két kisérő úr egymásra nézett: idejövet egészen más véleménye volt a
herczegnek.

– Oh én is úgy szeretem a tengert, mondá az özvegy, olyan kedvem volna
egy vitorlás bárkával messze elcsapongni rajta. De hát magamban nem
mehetek. S nincs senkim, a ki kisérjen.

Egész öntudatlanul jött nála ez a kaczérság.

– Hát én majd eljövök a grófnéért s azután együtt kirepülünk a tengerre.

– Nagyon jó lesz! Mikor?

– Holnap mindjárt.

Mikes Kelemen közbevágott:

– Ha valami rossz szél nem fúj.

– S meddig fog a herczeg itt maradni? kérdezé az özvegy?

– Oh nagyon sokáig. Nekem addig itt kell maradni, a míg jól meg nem
tanulok magyarul.

– S szeret kegyelmed magyarul tanulni?

– Imádom ezt a nyelvet! Nincs ehhez fogható melodia. Egy olyan szép szót
mondott a grófné az elébb: «szeretlek».

De már ez sok volt Mikesnek!

– Hiszen édes herczegem: én ugyanazt a szót mondtam kegyelmességednek az
úton, s nekem azt tetszett mondani, hogy ez olyan, mint a fürészelés.

– Nem igaz! Nem az a szó volt. Kendnek a szavai közt egyetlen egy «l»
betű nem akadt meg.

A grófné elnevette magát. (Hajh de szép volt, mikor nevetett.) – Az ám,
édes herczegem, mert ez a szó «szeretek» csak annyit tesz, hogy «ich
liebe»; de ha már az az «l» betű is közbe szúródik, akkor azt teszi,
hogy «ich liebe dich».

– Ah! hisz ez egy valódi csodanyelv! mondá György. Egy «l» betűnek a
közbeszúrása egy szerelmi vallomás. Az imádónak a magyar hölgytől nem
kell egyebet kérni, csak egy boldogító «l» betűcskét. Hja, ha így
magyarázzák a grammatikát, akkor egyszerre megértem.

– Könnyebb is egy nyelvet egy asszonynak a szájából megtanulni, mint egy
férfiéból, mondá az özvegy, mert a férfi szájat eltakarja az a csunya
bajusz, de az asszony szájának minden mozdulatát lehet látni.

Pelargus közbeszólt:

– Ezt úgy hivják, hogy «grammatica viva».

– Mi az? kapott a szón György. Grammatica viva! Abból tudnék én gyorsan
tanulni.

– No hát járjon el hozzám a herczeg mindennap, én majd tanítani fogom
magyarul.

– Nagyon jó lesz.

– Mindennap egy órát.

– Nem! Kettőt!

– Ha mindennap húsz szót megtanul, egy hónap alatt kész magyar lesz.

– Kegyelmedtől megtanulok százat egy nap.

– Nono! csak ne olyan mohón! morgolódék Mikes Kelemen.

– Kezdjük el mindjárt ma. Mi az, a mit megfogtam? kérdezé György.

– Ez az én kezem.

– «Az én kezem».

– Nem a kegyelmed keze, hanem az enyim.

– «Az enyim». – «Kezem». – «Enyim!» Nem felejtem el. Hát ezt hogy
hívják? A herczeg nagyon határozottan érintette ajkaival az
etymologisált tárgyat.

– Ezt úgy hivják, hogy «csók». Ezt meg úgy hivják, hogy «pofon». Nem
szabad.

– «Csók» – «pofon», «szabad». Köszönöm. Ezt correpetálni kell.

Nem is gondolta a herczeg, hogy minden szavával micsoda kétélű tőröket
forgat meg az ő kisérője szivében. A «kis Zsuzsika» épen a jó Mikes
Kelemennek a titkos lángja volt, a kiről forró epedéssel emlékezik meg
nénikémhez irott levelében. Zsuzsikáért sóhajtozik örökké. El is vette
volna, ha sanyarú sorsa nem gátolja benne. De így tűrnie kellett, hogy
az aggastyán fővezér grófnét csinált belőle. «Mert nem azért házasodik
az ember, mivel szüksége van rá, hanem azért, hogy módja van benne».

Mikes volt a legfiatalabb legény a rodostói száműzöttek között, azért,
hogy mint aféle irással bibelődő embernek, kopaszodott is a tarkója.
Annálfogva a sok öreg sas között eddigelé versenytárs nélkül állt. Ha a
fejedelem messzebb útra rándult ki vadászatokra, ő rá bizta, hogy az
alatt őrizze meg az özvegy asszonykát, a mi az ő szivének nagyon is jól
esett. Ő kezdett el feszengeni, s figyelmezteté Györgyöt.

– Gondoljunk már a hazatérésre, herczegem. Elsőt doboltak a várban.

– Hadd doboljanak! Az a misére szól. Én nem tudok imádkozni.

Az özvegynek az arcza e szóra a legőszintébb ijedelmet fejezte ki.
Összecsapta a kezeit.

– Nem tud imádkozni? (Aztán egyszerre a szánalom jelent meg az arczán.)
Szegény kis herczeg! Hát aztán mikor valami nagy baja van, mikor
veszélyben forog: mit csinál, ha nem tud Istenhez fohászkodni. No én
megtanítom kegyelmedet imádkozni. Az lesz a legelső. Holnap mindjárt.

– Ide jöjjek?

– Nem. Hanem a Panajia görög kápolnába. Ott van az én áldott férjem
eltemetve.

– Megtanulok kegyelmedtől imádkozni magyarul.

Mikes Kelemen ugyancsak zsurolta már a talpával a padlót. Ideje volna
már az elmenetelnek.

Az özvegy olvasta az arczáról a kamarásnak a nyughatatlanságát, de eléje
vágott:

– Oh bizony addig, a míg ozsonnát nem adtam kegyelmeteknek, tőlem el nem
mennek. Az volna szép! Ha a látogatók egy magyar asszonynak az
asztalától megvendégeletlen távoznának.

Mikes Kelemen hasztalan szabódott, hogy ők most végezték az ebédet; meg
hogy az alikői keserűsós kúra után még hat hétig kell dietát tartani:
Zsuzsika minden válaszszal készen állt.

– Tudom én, hogy mit szabad és mit használatos az alikői fürdő után az
asztalra hozni. Betanított engem arra az én megboldogult nevelőanyám, a
drága jó Krisztina grófné. Nem lesz más, mint töltött galamb, gyömbér
befőttel. Ez a gyönge gyomruaknak való.

A töltött galamb, meg a gyömbér befőtt pedig szintén a gyöngéje volt
Mikes Kelemennek. Ezzel vissza lehetett tartani. És aztán el kellett
néznie, hogy a Zsuzsika valamennyi galambmájat mind a György tányérára
szedegeti. Azt pedig ő is szerette: t. i. a galamb máját. De az ő
porcziója keserű volt. Bizonyosan rábocsátotta az epét a szakácsné! Azok
a galambmájjal kinálkozó kétágú villák mind az ő szivén jártak
keresztül. Ez alatt is egy csomó magyar szót tanult meg a herczeg:
«kérem, – köszönöm, – elég, galamb, – kés, – villa, – pohár, – bor, –
áldomás, – «szállok kendnek!» – «állok elibe!» Ha ez így megy, a
grammatica vivában nagyon hamar a «gyakorlatokra» fog kerülni a sor.

Még soha ilyen jó étvágygyal nem látták enni a herczeget.

De hát kitünő konyhája is volt az özvegy grófnénak.

A rövid ozsonna, melyben nem volt más, csak töltött galamb, meg gyömbér
befőtt, természetesen hétféle fogásból állt, alig akart vége szakadni, s
az mind egyszerre kedvencz étele lett a herczegnek. A drága jó levelen
sült, meg a húsos pite különösen megnyerte tetszését, s miután azoknak a
készítésmódját is előadta a háziasszony, annálfogva folyvást annak a
beszélő száját kellett nézni, hogy a kiejtését a szavaknak jobban
felfoghassa.

Zsuzsika grófné, magyar asszonyok szokása szerint, kifogyhatatlan volt a
kinálkozásban. A mellett egyik perczben könyezett, a mikor eszébe
jutott, hogy ez volt az ő szeretett Miklósának is a kedvencz étele, meg
hogy ezt a liktáriumot a felejthetlen Krisztina grófnőtől tanulta; a
másik pillanatban megint jó kedve volt. Mikes Kelemennel is sokat
évődött, úgy téve, mintha ő járna utána, s az játszaná a bibliai
Józsefet.

Az meg aztán boszújában annál többet evett.

– No ha mink az éjjel tüzes tatárokkal nem álmodunk, hát soha sem,
dörmögé a kamarás úr, az ozsonna végén szürcsölve a meggypálinkát a
hosszúnyakú egyesből.

Egyszer mégis csak vége szakadt a rövid ozsonnának. Az urak búcsút
vevének a háziasszonytól, megajándékozták a cselédeket, s aztán
felülének a lovaikra.

Györgynek a paripája azt követte, hogy egyre oldalt fordulva lépegetett
előre, ez által kényszerítve a gazdáját, hogy folyvást visszanézzen, a
míg csak láthatja azt a házat, a melynek a tetejéről kendővel integetnek
utána búcsúüdvözletet.

Mikor aztán a szűk utczák elnyelték a lovagokat, György egyszerre nagyon
beszédessé vált. Nem tudott kifogyni a dicséretéből ennek a
csodahölgynek, a kihez hasonló asszonyt ő soha sem látott. Ezzel lehet
tréfálni, enyelegni, minden szót fölvesz, semmi meg nem sérti és azért
mégis olyan tiszteletet tud maga iránt fentartani, mint egy királyné.

Mindenképen jó kedvre volt hangolva a herczeg. Előre vágtatott s a
szemközt jövő vásárosokat a saját nyelvükön üdvözlé: a törököket «szelim
alejkum»-mal, a görögöket «pola téti»-vel; egyszerre olyan nagy
lingvista lett.

A hátra maradt két kisérő ógott-mógott.

– Bolond dolog lesz ebből!

– Hogy elfelejtette egyszerre a szép Iót!

– Pedig az azon kezdte, hogy a nyakába ugrott s összecsókolta.

– S megesküdött vele a holdvilágnál.

– Pater Oloferno áldása mellett.

Mikor aztán megint a tengerpartra kijutottak, akkor meg bevárta a
kisérőit György s elragadtatással beszélt nekik a tengerről.

– Van-e ennél fölségesebb látvány? Nézze kegyelmed azt a végtelennek
látszó sima tükröt! Mennyi változatosságot mutat. Amott zöld, mint a
pázsit, itt meg már biborszínű, ni ott a tulsó partnál meg egészen
sötétkék. Azok a halászbárkák a fehér vitorlákkal olyanok, mint valami
nagy hattyúmadarak.

Itt egyszerre elhallgatott. De mind a ketten kitalálták a titkos
gondolatját: «Milyen gyönyör lehet egy ilyen halászbárkán «párosával»
ama tündérvilág fölött végig repülni».

Bizony vacsorára doboltak már a fejedelem kastélyában, mire
hazaérkezének.

A fejedelem nem tett semmi szót az elmaradás miatt. Csak a vacsoránál, a
midőn látta, hogy György hozzá sem nyúl az ételhez, a két kisérő úr is
csak tisztesség végett majszol valamelyest foghegyen, mondott annyit,
hogy «előre tudtam, hogy majd jól tartja a fiút galambmájával a
menyecske!»

(Hiszen ha csak a májával tartotta volna jól!)

A vacsora utáni «amabilis confusio» alatt úgy eltűnt a herczeg az
étkesteremből, hogy senki sem vette észre.

Csak a társaság szétoszlása idején, mikor Pelargus kereste, hogy
hazavigye, akkor jöttek rá, hogy az új ruhái mind le vannak rakva a
tornáczban, egész a szattyán csizmáig. A herczegnek tehát mezitláb, «in
puris indusiis et perisomatibus» kellett valamerre elosonni.

De senki sem látta, hogy merre osont el.

Nosza futott szét az egész társaság herczeget keresni! A fejedelemnek
tudtul sem merték adni a dolgot, minthogy már aludni tért vala. Azon
okból doboltatni, trombitáltatni sem mertek, hanem szaladgáltak
szerteszéjjel, kérdezősködve okostól, bolondtól, nem látta-e a
herczeget, vagy a hogy a magyarok mondják: «keresték őt égen, földön és
padláson». Ő azonban egyik helyen sem volt található, mivelhogy vacsora
után leszökött a tengerpartra, ott felbérelt egy kaikdzsit, attól
leczkét vett a csónakkal való vitorlázásból, csak éjfél felé került
vissza; azalatt nagy vizeket bejárt a Propontison.

Szegény Mikes és Pelargus uraimék majd megőszültek ez alatt a nagy
rettegéstől.

Mikor aztán György herczeg visszakerüle, csurom víz, nagy csatakosan,
térdig és vállig felgyűrkőzve, akkor erélyesen remonstrálának előtte,
hogy ilyen bolondságokat többé ne cselekedjék!

Akkor aztán még neki állt feljebb! Hogy «hiszen ha megigértem a szép
Zsuzsikának, hogy elviszem a tengerre vitorlás-csónakázni, hát akkor
okvetlenül kell értenem a vitorlás-csónakázáshoz! Ez már csak egész
syllogismus!»

Erre aztán a két philosophus azt mondá neki: hogy «majorem concedo:
minorem nego!» nem kellett volna megigérni a szép özvegynek a
vitorlás-csónakázást.

De hát van is a fiatal emberrel szemben a logikának hatalma!

Másnap reggel a mint a misére hivó dobszó harmadszor is elhangzott,
György minden értekezés nélkül elhagyta a kastélyt s elindult gyalog a
Panajia görög kolostort felkeresni.

Könnyű volt arra rátalálni a görög negyedben, ámbátor tornya nem volt.
Harangozni nem szabad a muzulmán városokban, azért toronyra sincs
szükség: egy keményfatábla, melyet két kalapácscsal ütögetnek, hivogatja
össze isteni tiszteletre a hivőket.

Mikor György megérkezett a kápolnához, már akkor annak nyitva volt az
ajtaja; egy nagy süveges és nagy szakállas barát már ott várta az
ajtóban; kevéssel beérte: egy piaszter elég volt neki, s onnan egyenesen
odavezeté Bercsényi Miklós befalazott síremlékéhez.

Az özvegy már ott volt a márványkő-sarcophag széles talpazatán
térdepelve.

Némán inte a herczegnek, hogy foglaljon mellette helyet.

György is odatérdepelt a szép özvegy mellé.

Bercsényiné aztán elkezdé halkan, érthető szóval elmondani a Miatyánkot,
összetett kezeit a márványkoporsó párkányára támasztva.

György figyelmesen nézte az asszony imádságos kis száját s igyekezett
utána mondani – a nem értett szavakat.

(Az, a kihez e szavak felküldetnek, bizonyosan megérti azokat.)

Azután elimádkozá az özvegy az «Ave Máriát», majd a «Credót», mind
magyar nyelven.

A hátuk mögött ott állt a görög kalugyer, s görögül mondta utánuk a
litániát.

Akkor megint elől kezdte az özvegy a Miatyánkon, folytatta az
Üdvözleten, végezte a Hiszekegyen s ez így ment tovább.

György azt hitte, hogy ez mind az ő oktatására történik.

Mikor már tizedszer is elrecitálta a szép ajkak által eléje diktált
szent mondatokat, azt mondá a szép Zsuzsikának:

– De már most elég lesz, édes lelkem! Isten ugyse, könyv nélkül tudom
már mind a hármat!

Erre szelid, áhitatteljes arczczal néze a szemébe az özvegy s halkan
szólt hozzá:

– Ne gondolja azt a herczeg, hogy az imákat a kegyelmességed oktatására
mondám fel: én az én megdicsőült uramnak a lelki üdvösségéért imádkozom.

S még kétszer mondta el mind a hármat. Tizenkettő volt a fogadalom.
Akkor állt fel a térdéről az asszony.

S már akkor másfél éve volt annak, hogy Bercsényi örök álmát aludta a
márványkő alatt.

Mikor kijöttek a kápolnából, a szentelt vizet kölcsönösen egymásnak
nyújtva, azt kérdezé György az özvegytől:

– Így megy ez mindennap?

– Bizony így megyen minden nap.

– Hát ilyen hosszan tart a magyar nők hűsége?

– Édes herczeg. Mi magyarok, a kik itt a Propontis partján száműzetésben
élünk, már tíz év óta lakunk itten. Engem nyolcz éves koromban hozott el
a hazámból az én nevelőanyám, Krisztina grófnő; annak már tizenhat
esztendeje mult. Hátha mi mindannyian e tengeridő alatt hűségesek
voltunk ahhoz, a kinek az arczát nem láthatjuk, a kinek a szavát nem
hallhatjuk, a magyar hazához, hogy ne volnék én hűséges ahhoz, a kinek
mindig csak a szeretetét láttam s jó szavát hallottam?

György most kezdett elbámulni.

Ez az asszony nem a Lodoiszkák s nem az Iók képmása. Ez valami másforma
lény! Érthetetlen valami!

Majd megismeri még jobban is s akkor meg fogja érteni.

– Ne kisérjen kegyelmed haza! Térjen vissza a fejedelmi kastélyba.

György elmerengve tért vissza a kastélyhoz.

Ebéd után, mikor felálltak az asztaltól, ő maga kezdte el az imádkozást
s szép tiszta kiejtéssel mondá el magyarul az Úr imáját.

A fejedelem keblére ölelte a fiát, s az urak oda tódultak hozzá, s kiki
ott csókolta, a hol érte. Olyan jól esett nekik, hogy a fejedelemfi az ő
apáik nyelvén imádkozik!

Csak Mikes Kelemen vakarta a füle tövét, odadörmögve Pelargushoz:

– Ez nem történik Isten hirével!

György másnap már nem a görög kápolnában kereste a találkozót a szép
özvegygyel, hanem rábeszélte a két Mentorát, hogy a franczia etiquette
szabályok szerint, ha az ember valamely uri háznál vendégségben volt,
ott – intra octavam – vizitet tenni tartozik. Ezt így tanította dicső
mestere, Wammána. Annálfogva ismét látogatást tevének Bercsényinénél, de
ezúttal csak rövidet; úgy, hogy lovaikat be sem kötötték az akolba.

Magyar szavak tanulásáról természetesen szó sem volt ez alkalommal.
György diplomatai furfanggal mind csak azt akarta kitudni, hogy minő
életrendet tart naponta a szép özvegy?

Aztán szép illedelmesen visszatértek a város tulsó végére.

Mindenkinek feltünt, hogy György egyszerre átváltozott: jókedvű,
kötekedő lett, mindenkit bátyámuramnak czímzett; de még jobban feltünt
az, hogy egyszerre olyan nagy barátja lett a vadászatnak. Nemcsak
hetenkint kétszer, a mikor a fejedelemmel együtt az egész udvar
cserkészni indult, követte ő is a dicséretes példát s lőtt a nyulak
után, a hol meglátta őket, a mitől azok még jobban futottak: – hanem
naponkint felkapott a paripára s két agarat véve maga mellé, elindult
egyedül agarászni.

Mikesnek nagyon gyanus volt ez az agarászás.

Annál inkább, mert György soha sem hozott haza nyulat, pedig félnapig is
odakóborolt.

Egyszer, hogy hogy nem, eszébe jutott Mikesnek, egy szóra ellátogatni
Bercsényiné lakására. Hát a mint belép az ajtón, egyszerre csak a
nyakába ugrik mind a két agár (régi ismerősök lévén).

Nem is ment aztán be a házba, hanem visszafordult.

Most már bizonyos volt, hogy György szerelmes, az egyetlen szép
asszonyba, a kivel a bújdosó szóba állhat ez idegen földön.

De bele szeretett volna az Zsuzsikába a nélkül is.

Igazi ős typusa volt az a magyar asszonynak, a milyenek voltak a magyar
férjhez ment nők (még aztán sokáig; még e század első felében is),
szabadszájú, tréfát megértő: a ki előtt minden bohóságot, a mi
megtörtént, el lehet mondani, semmin meg nem botránkozik, nagyot nevet
rajta; hanem aztán a min elbeszélve nevet, azt titokban meg nem teszi.
Nem biráskodik az a mások erkölcse fölött, csak a saját magáét tartja
rendben. Nem kell azt félteni: saját magát félti. Tudja jól, mi a rossz,
s megtartja a jót.[111]

Egyszer az egyedül folytatott társalkodás közben azt kérdezé György
Zsuzsikától:

– Meddig fogja még kegyelmed ezt a gyászruhát viselni?

– Holtig.

– Ki kényszeríti rá?

– Az a név, a mit én viselek, nem olyan, mint a gyászfátyol, a mi a
viselésben megfakul, hanem olyan, mint az ősz haj, a mi évről-évre
fehérebb lesz. A Bercsényi nevet nem lehet fölcserélni.

– De hát egy még fényesebb névvel!

– Ne mondjon ilyen szót, édes herczeg: ez nem tréfálni való.

– Nem tréfálok. Komolyan mondom.

– Akkor nem ismeri kegyelmed azt, a kiről beszél.

– Magamról beszélek.

– Azért mondom, hogy nem ismeri.

– Hogy én nem ismerem magamat?

– Nem! Majd ha egyszer ki fog kegyelmed lépni a nagy világba: akkor
egyszerre meg fogja tudni, hogy kicsoda? Kegyelmed nem az a mindennapi
halandó, a kit a többiek mértékével taksálnak. Kegyelmednek külön sorsa
van. Más embert ha a szive megindít, mehet arra, a merre a szive
indítja. De kegyelmednek szabott útja van, a melyről se jobbra, se balra
le nem léphet.

– Nem értem ezt.

– Világosabban megmondom. Kegyelmed, ha egy nőt megszeret: legyen az
grófnő, herczegnő, marquisnő: feleségül nem veheti, csak balkézre. No
hát ez szokás külföldön, de a magyaroknál ez nincs bevéve.

– Ki mondta ezt kegyelmednek?

– Volt itt Rodostóban, a bujdosók táborában egy hölgy, a kitől ezeket a
szokásokat tudom. Eszterházy tábornok második házasságbeli felesége: egy
lengyel nő. Ez is balkézre volt a gróffal megesküdve. Igen derék asszony
volt. A gróf minden társaságba elhordta magával, Bercsényinénél is
sokszor megfordult. De soha ahhoz a többi asszonyságok egy szót nem
intéztek. Ha Bercsényi grófnénak volt valami szava hozzá: nekem mondta
meg, általam izenteté meg neki, ha mindjárt ugyanabban a szobában voltak
is. Még mikor a nagy pestis kiütött is Rodostóban, hogy az egész
fejedelmi udvar kényszerült távol a várostól sátorokat ütni fel, azokban
tanyázni: a többiek mentek keletre a fejedelemmel, Eszterházy a lengyel
feleségével annál távolabb nyugatra, ott meg is halt pestisben. S mikor
az özvegye odajött hozzánk a férje halálát bejelenteni, éjnek idején
gyalog, meg sem hagyták ott pihenni: visszaküldték a halottjához
azonnal. Ettől tudtam meg, hogy milyen veszedelem a magasan született
uraknak a szerelme. Kegyelmed csak balkézre házasodhatik: így is kaphat
franczia marquisnőt, de magyar grófnét nem.

– De hát mi kötelez erre engem, ha én nem úgy akarom?

– Édes herczeg! A kegyelmed sorsában annyi az irigyelni méltó, mint a
szánakozásra való. Kegyelmedet kötelezi a születése. Nem az atyai vérnél
fogva. Rákóczy Ferencz dicső alak: egy nemzet vezére, Erdély fejedelme;
de azért mégis csak hűbéres fejedelem; hanem az édes anyja egy kicsiny
német uralkodóháznak a leánya, a ki rokonságban áll a Bourbonokkal:
ennek a «vére» nemesíti meg az ön szivét annyira, hogy azt másnak nem
ajándékozhatja, mint uralkodó fejedelmi sarjnak. Az lehet kancsal,
csámpás, görbe, mégis az öné. Más között nem válogathat.

– Hát a franczia király nem vette-e el Leszczinszka Máriát? a lengyel
bújdosó szegény leányát?

– De az a bújdosó egy elűzött király! Korona nélkül is felséges úr.
Fogadja kegyelmed a sorsát: örüljön az életnek, s ne rontsa el a másét.

Az ellenállás még csak jobban fokozta György szenvedélyét.

Reggel korán már a lovára vetette magát s este került haza, kergette a
fenevadak legkegyetlenebb fajtáját: a kielégítetlen szerelmet. Mikor
este hazakerült, habzott a ló a tajtéktól.

Később már a lovon nyargalászás sem elégítette ki; kibérelt egy vitorlás
bárkát, s bekalandozta vele a kis-ázsiai partokat; a legnagyobb szélben,
viharban koczkára téve az életét.

A fejedelem úgy tett, mintha mindezekről tudomást sem venne. Kevés
beszédű volt, gondolatait nem mondta el, hanem leírta. A mi ideje maradt
az ájtatoskodásból, azt délelőtt irással, délután kézi munkával tölté. S
mikor ott ült az asztalfőn étkezés alatt elmerengő tekintettel, senki
sem merte őt megszólítani. Ha valakire megharagudott, azt azzal bünteté,
hogy nem szólt hozzá.

A mióta Bercsényiné határozottan arra kérte Györgyöt, hogy ne látogasson
el többet hozzá, a szerelmes ifju megtartá ugyan a tilalmat: azonban
minden reggel elment a Panajia-kápolnába, elébb, mint az özvegy
odajövetelének az ideje volt, s oda annak a síremléknek a
márványtalapjára, a melyen ő térdepelni szokott, egy kis nefelejts
koszorút tett le; azután tovább ment.

Ezt tudták a kamarás urak is.

Egy napon bátorságot vőn Mikes Kelemen, hogy a hallgató fejedelmet
megszólítsa abból az alkalomból, hogy a franczia hajó indulni készül
vissza Marseillebe: tehát ideje volna azt a franczia királyhoz küldendő
gratulatiót útnak indítani.

A fejedelem szó nélkül felnyitá az iróasztala tetejét s kivette a
kéziratot, családi pecsétjével lezártan s egy erszény pénzt mellékelt
hozzá.

– Adja kegyelmed Pelargusnak.

– Pelargusnak parancsolja átadni a megbizást?

– Kegyelmed tanácsára cselekszem.

– Megfontoltam azóta a dolgot. «Sapientis est consilium mutare in
melius». Mégis tanácsosabb lenne György herczeget bízni meg ezen
missióval. Pro primo: ő felsége XV. Lajos sokkal jobban megtisztelve
érezné magát az által, ha e gratulatiót vérbeli rokona adná a kezébe,
mintha egy simpla nemes teszi azt le a trónja zsámolyára. Pro secundo:
György herczeg egyúttal szót emelhetne a fejedelem ügyében is a
királynál, a ki most épen kedvező indulatban fog lenni. Pro tertio:
Pelargus nem is tud jól francziául, ellenben György herczeg úgy beszéli
azt, mintha anyanyelve volna. Pro quarto: György herczegnek az itteni
lézengése valóságos siralom és kínlódás. Se ifju korához méltóan
mulatozni, se elmetehetségéhez megkivántatólag pallérozódni bizonyára
itt a mi számkivetésünk helyén semmi alkalmatossága nincsen. Pro quinto:
a franczia udvarnál a herczegünket rangjához illő nevelésben fognák
részesíteni, hogy egykor aztán mind a tudományokban, mind a katonai
ismeretekben tökéletesülve, mint hazájának megszabadítója állhatna elő,
ha annak az ideje eljön.

A fejedelem arczán szelid mosoly derengett. Azt mondta rá:

– És «pro coronide»: a szép Zsuzsika is felszabadulna a tüzes ostrom
alól.

A kamarás úr a szeme fehéréig pirult, hogy a fejedelem így kitalálta a
legvégső gondolatját.

– Bizony ez is megjárja egy argumentumnak.

– No hát erre a gondolatra vadászunk még előbb egyet, mondá a fejedelem,
visszatéve az iratot és az erszényt az irószekrényébe. Most hozták nekem
hirül, hogy a hegyek közül egy párducz vetődött a tanyák közé s az a
nádasba vette magát, a honnan kiszáguldoz a legelőkre s sok birkát
leöldösött már, holnap érte megyünk, felverjük és elfogjuk.

– De a franczia hajó holnap már indul.

– Tudom, de nem egyenesen Francziaországba, hanem elébb egy utat tesz
Odesszába: valami szállítmánya került. Onnan még egyszer visszatér s
akkor azután felveszi a mi követünket, a ki a királyhoz írt levelemet
elvigye. S ha György fiamnak kedve lesz hozzá, hogy ő vigye el, akkor
rábizhatjuk, bárha nehezére fog esni a szivemnek, hogy tőle ismét
megváljak. Én azonban semmi erőltetést nem használok.

– Bizony pedig nem ártana! Mert az ilyen fiatal sziv, a maga
gerjedelmében mindenféle veszedelmekbe képes hanyatthomlok ragadni az
emberét.

– E felől legyen megnyugodva kegyelmed. Semmi baj sem fog történni.

– Én csak a magyar példabeszédre hivatkozom: «a mit a jobbkéz ád, azt ne
tudja meg a balkéz». De hátha a «balkéz» talál valamit adni, azt jó lesz
megtudni a jobbkéznek.

A fejedelem elérté a metaforát.

– Csak maradjon kegyelmet békében. «Fata viam inveniunt,» ez volt Apafi
Mihály jelszava. Nekünk se lehet más. György fiamnak az erényére ugyan
ne adjon kegyelmed egy réz oszporát se zálogba; hanem a szép Zsuzsikának
a tiszta kharakteréért a tüzbe teheti kegyelmed a kezét.

Ennek a mondásnak még egy fejcsóválással sem volt szabad ellentmondani.

Mikes Kelemen tudatta az urakkal az örvendetes vadászhirt, hogy holnap
egy kóbor párduczot fognak felverni a nádasból. Ez még Györgynek is
örömet okozott. Az az állat, mely kosokat tép szélylyel, csak nem lehet
vadmacska.

A vadászat neme is egészen új volt: lóháton, dsiriddel, hajító
kelevézzel.

Másnap kivonult az egész úritársaság, valamennyi csatlóssal, lovászszal,
a nádas felé. A párducz épen akkor hurczolt el egy toklyót a
hosszuszarvú nyájból, lehetett látni a csapáját a sűrű nádbozót között,
a honnan a kopók nagy hamar fölverték. Györgynek kedvezett a szerencse:
az ő kelevéze találta el a dúvadat a lapoczkáján. Annak még akkor is
volt annyi ereje, hogy vissza tudott fordulni a vadászára s felugrott a
lovának a nyakára, szügyébe vágva a körmét. Itt azonban György a vadász
késével leszúrta s aztán nagy diadallal hozták haza a troféumot.

Györgyöt a fejedelem is megdicsérte. Az gyönyörű kelevézhajítás volt.
Tizenöt lépésnyiről.

– Mernék fogadni egy erszény pénzbe egy dinár ellen, monda Mikes Kelemen
Pelargusnak, hogy ennek a párducznak az irháját a Zsuzsika fogja viselni
palástgallérnak.

No ugyan elveszítette volna szépen a fogadását!

Mikor a vadásztársaság visszatért Rodostóba, épen akkor hangzottak a
búcsúlövések a franczia hajóról, mely a magas tengeren tova vitorlázott.
Az urak hazaérkezve a fejedelmi tanyára, még sokáig néztek utána
perspectivával.

A jól megszolgált vacsora után, György azt mondá, hogy ő most azonnal
elviszi a lovát, melyet a párducz megsebesített, a zsidóhoz, a kitől
vette, s ott hagyja nála ápolás alatt, s addig is cserébe mást hoz el
helyette.

Azonban dehogy ment ő a lovával a zsidóhoz: begyógyul az a seb magától
is; átkoczogott a város végére, Bercsényiné lakásához. A mai nagy
felhevülés után egész jussát tartotta hozzá, hogy hőstettével
eldicsekedjék a szép özvegynek.

Szép holdvilágos volt az éjszaka. No hiszen a ház ajtaján be nem
eresztik ilyenkor; de azért beszélhetnek egymással: ő maga a nyeregben
ülve, a szép asszony meg a ház párkányán.

De már messziről megdöbbenté, hogy a ház ablaktáblái mind tárva vannak.
Mikor odaért, benézett egy ablakon: üres volt végül-végig valamennyi
szoba, a holdvilág keresztül sütött rajta.

Az a szállítmány, a mit a franczia hajó ezuttal Odesszába vitt, a szép
Zsuzsikának a háztartása volt. Bercsényi özvegye elköltözött
Lengyelországba.

Már előtte való nap tudatta ezt bucsuvevő levelében a fejedelemmel.
Elfutott a nagy kisértés elől. Ezért mondta Rákóczy Mikesnek, hogy
bizony tűzbe teheti a kezét a szép Zsuzsika erényeért.

A másnapi ebéd nagy hallgatás között ment végbe. Senkinek sem volt kedve
a szót megkezdeni. Mikes Kelemen úgy nézte végig az ételfogásokat,
mintha fogadott bőjtje volna. György pedig azt jelenté, hogy nem jól
érzi magát a tegnapi vadászat után. A fejedelem küldött is neki egy
ejtel alikői keserű sós vizet, s később a borbélyát is megbizta, hogy
nézzen utána, használt-e a fiának a panacea. A borbély visszatérett
örvendezve referálá, hogy nagyon is meghasznált a keserű víz a
herczegnek; mert egyszerre kiugrott az ágyából; de még jobban bevált a
vizet vivő inasnak; mert annak hideg fájás volt a tomporában, sántított,
de a mint a herczeg a hátához vágta a keserű vizes flaskát, egyszerre
kiállt a lábából a fájás, úgy elszaladt, mint egy nyúl. Szerencse, hogy
a flaska nem cserépből volt, hanem kobakból.

Az ebéd utáni rövid ájtatoskodást végezve, a fejedelem rendes szokása
szerint az esztergályozó mühelyébe ment. Egy olyan széket fundált ki, a
mi darabokra szétszedhető s tábori ágynak is elnyujtható. Mikor az
eszterga kerekét hajtotta, a forgácspattogástól alig hallotta, hogy
valaki belép a műhelyébe. Különben is mehetett hozzá bejelentés nélkül
olyankor boldog boldogtalan.

Csak akkor vette észre, hogy György áll a háta mögött, mikor egy perczre
az eszterga megállt.

Az ifjunak az arcza olyan halavány volt, mintha valami nagy lázból kelt
volna fel.

– Jobban vagy-e, fiam?

– Egészen jól vagyok.

– Mit kivánsz tőlem?

– Azt, hogy taníts meg engem is esztergályozni.

Ebben az egy szóban annyi kétségbeesés volt kifejezve, annyi keserűség
összegyüjtve, annyi jajszó elmondva, hogy a fejedelemnek a szive
elszorult. Az a nagy sziv, mely egy ország keservét be tudta fogadni:
nem volt elég ennek az egy szónak! Keblére ölelte a fiát, s erős
mellének görcsvonaglásai éreztették, hogy a kitörni akaró zokogást
fojtja vissza.

«Taníts meg engem is esztergályozni!»

– Nem! fiam. Te nem fogod az apádnak a mostani mesterségét megtanulni.
Hanem bele fogsz okulni abba, a miben apád mester volt hajdan. Jer velem
az irószobámba.

Azzal a fejedelem lesimítá dús szürke szakálláról a belehullott faréjt,
felölté a kabátját s a fia vállát átölelve, bevezeté őt maga mellé, s
iróasztala fiókját felnyitva, elővett abból egy ezüst tokot, abból
kikeresett egy pergament s átnyujtá neki:

– Olvasd el ezt.

Az volt II. Rákóczy Ferencznek a végrendelete.

György felnyitá az irást, s meglátva annak a czimét, megcsókolá az
aláirt nevet s ismét összehajtva a pergament, visszanyujtá az atyjának.

S aztán a keblébe nyulva, elővevé annak az iratnak a másolatát.

– Szivem fölött hordom a mását; de még a szivemen belül is.

– Tehát még is átadták neked a bécsi pártfogók? Ezt még Pelargus sem
mondta el nekem.

– Nem tudta.

– Miért nem mondtad meg neki?

– Féltem, hogy el fog szomorodni rajta.

– Nem, fiam. Az én végrendeletem ne szomorítsa el az én hazám
szülötteit. Csak az én életemnek a zárószava ez, nem annak az ügynek, a
melyért éltem. Én érzem, hogy el vagyok mulva; de Magyarország, de a
népszabadság nem mulik el soha. Isten küldött, Istenhez térek vissza.
Majd fog küldeni mást, a mikor az idők teljessége eljön. Sujtja most
azokat, a kiket szeret, mint a jó apa megvesszőzi a szeretett gyermekét;
de ha a próbát kiállta, fel fogja emelni és jobbjára ülteti. Megláttad,
a mit látni óhajtál: apádat és a bujdosók telepét. Szomorú egy tanya.
Még a romjai sincsenek itt már a hajdani hatalomnak, dicsőségnek.
Elmondta előtted Pelargus szabadságharczunk történetét. Megérthetted
belőle, hogy az a had, mely Magyarország és a szabadság zászlóit
diadalról-diadalra vezette, s melyet csak Isten keze törhetett meg
véletlen csoda által, nem egy gyülevész volt, hanem rendezett hadsereg:
vezetve, kormányozva tapasztalt hadvezérek által, kik a hadi
tudományokban a császári hadseregnél és csatamezőkön lettek kimívelve.
Nincsenek már velem. Elhaltak, elhagytak. A ki fiatal volt,
fegyverfogható férfi, az mind elment az ifjú Eszterházy és Bercsényi
vezetése alatt Francziaországba, most franczia zászló alatt szolgál. A
kik velem maradtak, ez a maroknyi hű csoport, mind a világból kimaradt
ember, jó keresztyén, becsületes hazafi: de ezekkel én, még ha hivatnám
is, hadjáratot nem kezdhetnék. Hát a kik otthon maradtak, gondolnak-e
még rám? Igen is gondolnak! Egy törvényczikket hoztak, mely
számkivetésemet kimondja. A hatalmasságok, a kik hajdan szövetségeseim
voltak, most még a nevemtől is elfordulnak. Nagy tetteim, erős dolgaim,
a miket az ő javukra tettem, ma már bűnszámba mennek. Bizom az Istenben,
ha megengedte, hogy eltemessenek, meg is enged halni. De te örökében
maradsz az én nevemnek és az én lelkemnek. Áldom az Urat, hogy
megengedett látnom, hogy megismerhettelek. Saját ifjú alakomra ismerek
benned. Dicsérendő és elvetendő indulatok mind oly számban vannak a te
ifjúi szivedben, mint az enyimben voltak. Ugy kell azokat fogadnunk, a
hogy adva vannak. Tökéletes emberek nincsenek a világon; de
tökéletesíthetők mindannyian. Neked most el kell hagynod ezt a mi
szomorú tanyánkat, a hol számodra se öröm, se munka nem kinálkozik.
Fájni fog a szivemnek, hogy ismét elszakadsz tőlem; de kötelességem a
fájdalmat megtagadni.

György sirva borult atyja lábaihoz, annak a térdeit átölelve.

A fejedelem nyugodtan folytatá.

– Én tégedet elküldelek a francziák királyához, ki téged fejedelmi jó
indulattal fog elfogadni. Azt a lehetetlenséget, a mi apádnak utját
állja minden határon, te nem fogod magad előtt találni. Mint fejedelmi
rokonnal, úgy fog veled bánni a király, a ki magas lelkű, erényes és
vidám ifjú férfi. Tudom, hogy meg fog szeretni és méltóan kitüntet. Egy
új világot fogsz magad előtt találni, mely az első tekintetre szédületbe
fog hozni. Az udvar pompája, az úri rend fényüzése, a mit Versaillesben
és Párisban látni fogsz, el fogja kápráztatni a szemedet; de a lelkedet
ne csábítsa el. Mindent megtudtam Pelargustól, a mi veled otthon
történt. Minő titkos Babylonba vezettek átkozott nevelőid. De a veled
született ős erkölcs ott is fenntartá a jogát és kitört belőled. Tiszta
maradtál, mikor a sár közepébe dobtak. De a Babylont ott is megtalálod,
s a Circék ott nem keresik a sötétséget; fényt csinálnak maguk körül.
Vigyázz, hogy a gyöngyöktől ne ragadjon rád a lepra, a mi a szemétből
rád nem ragadt. Örülj az életnek, a mi a fiatal napoké; de a sziveddel
ne légy adakozó. A kinek a fején koszoru vagy korona van: annak kell
vigyázni a lépteire, nehogy megbotlásában fejének disze lehulljon. Te
meg fogod azt őrizni. Neked nem kell mentor, gondviselő, udvarmester: az
vagy te magad magadnak, parancsolód, birád, oltalmazód saját
személyedben. Nagyobb úr a milliók uránál, a ki ura önmagának.

Már ekkor Rákóczy György nem térdelt, de büszkén felemelt fővel állt az
atyja előtt; olyan magas volt épen, mint az atyja.




XXXV. FEJEZET.  CLIO VÉTÓJA.

A következő napokról annyit jegyez föl a fejedelem kamarása, hogy «egy
kevés sirás volt a bújdosók telepén, a fejedelemfi hajóra kelt, s
elvitorlázott Francziaország felé. Atyja nehezen vált meg tőle; hanem
hát jobb volt neki innen elmenni!»

És soha semmi hírt nem jegyez fel többé Mikes Kelemen az eltávozott
Rákóczy Györgyről.

Történetíróink azt a marginális jegyzetet közlik felőle, hogy Rodostóból
eltávozása után tizenöt év mulva került sorára, hogy a párizsi török
követ biztatására elinduljon Belgrádba, a török hadsereghez, mely újból
betörni készül Magyarországba s e czélból előre ment ágyasának testvére,
a helyzetet elkészíteni számára a törököknél.

Ez a két nagy ecsetvonás: a tizenötévi vesztegelés, midőn közben két
nagy háborúja volt a franczia királynak Ausztriával és az «ágyas» nyilt
beismerése, az egész eddigi arczképet lerontja.

Talán jobb lett volna neki ott maradni Rodostóban? Vagy elmulni szép
idylli megsemmisülésben az Aetna vidékén? Vagy ott maradni Bécsben, a
míg férfiuvá erősödik? Páris, Versailles, Rambouilles: a Trianonok és az
Oeil de Boeufok nem voltak jó iskolák egy magyar ifjú szivének.

Megvallom őszintén, ki ezt a regényt írom, hogy e minden lelkesedést
lehangoló száraz adatok helyett én inkább választottam volna Rákóczy
György élettörténetének befejezéseül azt a traditiót, hogy a nagyravágyó
ifjú olyan merész társaktól ösztönözve, mint Pelargus és Jávorka, a
saját szakállára vállalkozott megkezdeni a szabadságharczot ugyanazon az
uton, a melyen atyja megindítá azt Lengyelország felől. A hagyomány
«Bujdosó György»-nek nevezi a népvezért. E betörés azonban balsikerű
vala. A nemzet hidegen fogadta a fegyverre hivást (épen mint később
Rákóczy Józsefét), a maroknyi harczos népet szétverték, a vezért
elfogták s bezárták Munkács várába. Onnan egy zivataros éjszakán
megszökött s futásközben az őrök agyonlőtték.

Egy történetíró barátom, ki a Rákóczy-korszak minden adatait legjobban
ismeri, legújabb kutatásai nyomán, mind a história, mind a hagyomány
adatainak felhasználásától letiltott Clio kérlelhetetlen vétójával.

Ez újabb adatok szerint Rákóczy György Francziaországban maradt
mindvégig «Terislawi gróf» czíme alatt. (Az atyjától ráhagyott
lengyelországi hűbériség neve után.) A kit a históriaíró «ágyas»-ának
nevez, az hites felesége volt: Bethune marquis, egykori nagykövet
leánya. A krónikást az hozhatta tévedésbe, hogy Rákóczy Györgynek, mint
a király vérszerinti rokonának, rangján aluli nővel csak «balkézre» volt
szabad házasságot kötni; de az a házasság valóban egyházi szertartás
mellett volt kötve s el volt fogadva az udvarnál törvényesnek. György
mint prince de Sang holtig apanaget kapott a franczia királytól.

Így csak azt ismételhetem róla, a mit történeti könyvemben irtam: «élte
világát – és nem voltak magyar fájdalmai többé.»

Szebb volna bizonynyal a hagyomány szerinti megoldás. Bujdosó György
betörése, megöletése sötét, csillagtalan éjszakán.

Csakhogy e sötétséget még növelné az a másik sötétség, a mibe a nemzet
burkolózott lészen. Hogy a csillagok nem ragyogtak a betörő Rákóczy
György elé, az még nem olyan szomorú kép, mint az, hogy senki egy
gyertyát sem tett ki az ablakába a hazatérő fejedelemfi üdvözlésére.

Ha igaz volna, azt is megírhatnám egész rideg szomorúságában, de költeni
ilyen hangulatot, – nec poetis licet!

Inkább leszek rossz regényiró, mint rossz magyar.

Rákóczy György, mint Terislaw gróf, hosszan és boldogan élt és elmult
csendesen.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Jegyzetek a kegyes olvasó számára. Az exament tevő
studiosus nem Rákóczy (Giunchi) Georgius vala; hanem annak az inasa, a
Künzli Péter. Ezt tanította dr. Wammana Jacinto és három baccalaureus
magister mindenféle hasznos tudományokra: ennek a kimívelésére
szolgáltak a skutikák és egyéb üdvös pædagogiai segédeszközök; ő volt a
nem szokatlan «Prügelknabe». Ezért volt külön fizetése hatvan tallér.
Ráadásul a bevett tudományok. A dicséretesen letett examenért kapott egy
extra aranyat.]

[Footnote 2: Item: «Phaicának» neveztetik az a füstölgő áldozatoltár,
melyet lyukas száránál fogva az emberek a szájukba szoktak dugni; s
melyet a magyarok a maguk nyelvén «pipának» neveznek. Miután Horatius
Flaccus ódáiban azt a szót fel nem találjuk: valószínüleg későbbkori
származású.]

[Footnote 3: Item: «thymianum diaboli» (ördög tömjéne). Eként
gunyoltatott a gnosticusok által, a Linné szerint Nicotiana Tabacumnak
nevezett növény, mely azon időkben már a porosz udvarnál nagy
kedveltségnek örvendett. (Lásd: Tabak-collegium I. Frigyes Vilmos király
alatt). A magyaroknál is a kivánatos élvezetek közé tartozott. (Lásd:
Kurucz népdal: Jaj már mi nekünk… Nagy pipájú, kevés dohányú magyar
nemzetnek!) Austria fővárosában azonban még az iskolás diákoknak s azok
tanítóinak szigorúan tilalmazva vala.

J. M.]

[Footnote 4: A néphumor az iskolában használatos virgácsot nevezi a
Nyír-biró leányának: mivelhogy nyirfa vesszőkből készítődik az.

J. M.]

[Footnote 5: Fordításban: Kegyelmes herczegnő. Ha jól vagy, légy jól: én
ugyan jól vagyok. Ma tettem le az exament a méltóságos consiliarius úr,
a főtisztelendő Guardián úr és a nagyságos prorector úr előtt. Minden
pontban megoldva. Csókolom kegyelmed kezeit, legengedelmesebb Györgye.

J. M.]

[Footnote 6: Az ácsok csapózsinórjáig.]

[Footnote 7: Fordításban: A templommal a kereszt körül.]

[Footnote 8: A kanálon keresztül megberetválni.]

[Footnote 9: Dohányban másfél mázsás csomag.

J. M.]

[Footnote 10: Tudatlan, kéjsóvár, verekedő.

_J. M._]

[Footnote 11: A utolsó ráspoly.

_J. M._]

[Footnote 12: Czifrácska.

_J. M._]

[Footnote 13: Ne zavard meg az én körvonalaimat.

_J. M._]

[Footnote 14: Lásd Flœgels Geschichte des Grotesk Comischen bis auf die
neueste Zeit, fortgeführt von Fr. W. Ebeling: e derék 475 lapra terjedő
műben, mely a világ minden komédiásait megismerteti, a magyarokról ennyi
van elmondva:


Was endlich die Ungarn anbetrifft, so fällt die Entwickelungsperiode der
dramatischen Kunst der Magyaren erst in die zweite Hälfte des vorigen
Jahrhunderts, und erhob sich auch ihre Nationalbühne in kurzer Zeit auf
eine bedeutende Stufe der Entwickelung, so bietet sie unserm Standpunkt
doch keine Momente, welche uns zu mehr, als dieser Erwähnung
Veranlassung gäben. A kutyatánczoltató magyarról pedig lásd: «Szirmay
Hungaria in Parabolis.» «Hungari non est Agyrtam, vel Histrionem agere.»

_J. M._]

[Footnote 15: «Aenást elvessétek, Piust bevegyétek.» Nagyon bölcs
mondás. Ha én valaha pápa lennék, én is megégettetném minden regényemet.
Szerencséjük, hogy nem lehetek.

_J. M._]

[Footnote 16: Felvilágositásul szolgál, hogy a mikor ez történt,
Izraelnek nem vala királya, és így szabad köztársaság lévén,
kinek-kinek, a mi az ő szemeinek jónak tetszék, azt cselekszi vala.
Birák XXI. fejezet.

_J. M._]

[Footnote 17: «Ha szárazon így, hát még zölden hogy?»

_J. M._]

[Footnote 18: Szükségtelen a szót lefordítani, miután eléggé ismeretes.]

[Footnote 19: Azaz «párta».

_J. M._]

[Footnote 20: Nevezik Taldabartnak is.

_J. M._]

[Footnote 21: A régi Bécs gazdag volt faragott jelképekben. «A farkas, a
ki a ludaknak prédikál.» – «A fekete madonna.» – «A medve a kereszttel.»
– «A szamár a bölcsőben.» – «A kecske az olvasóval.»

_J. M._]

[Footnote 22: Lásd «Flœgel, Geschichte des grotesk Komischen.»

_J. M._]

[Footnote 23: Egykoru fametszetek nyomán.

_J. M._]

[Footnote 24: «Puszedlinek» neveztetnek azon apró gömbölyű
marczifánkocskák, melyeket vásárok alkalmával a mézesbábosok árulnak.
Valószinüleg ezen német szótól származik «Busserl», mely «csókocskát»
jelent.

_J. M._]

[Footnote 25: A biblia szerint ó-egyiptomi czímek, a miket Farao adott
Józsefnek, a Jákób fiának: «Abrekh» jelent «ifjú atyát» – «Czafénáth
Panéákh» «ország védelmezőjét». – (Károlyi Gáspár fordításában.)]

[Footnote 26: Nomon syngraphe – törvénykönyv.]

[Footnote 27: Hivek köre.]

[Footnote 28: Lásd Thaly Kálmán: «Rákóczyak családfája».

J. M.]

[Footnote 29: Aldrovandi Ulysses természettudós beszéli, hogy ő evett
egy pávasültből 1598-ban, a mely 1592-ben készítődött; kellemes
fűszerillatú volt; hanem már egy kicsit pondrós. (Sprache ohne Worte.
Kleinpaul Rudolftól.)]

[Footnote 30: Szivattyúzni. Adósságcsinálás műszava.

J. M.]

[Footnote 31: Élet-halálra.]

[Footnote 32: Amen. Elég!]

[Footnote 33: Tanítvány, mester.]

[Footnote 34: Bummerin (Bugó) névvel hítták a bécsiek a Szent
István-templom tornyának legnagyobb harangját.]

[Footnote 35: A myrtus nem az ártatlanságnak, hanem a kéjnek jelképe.]

[Footnote 36: Origenes, a Kr. u. II. században élt világhirű bölcs azzal
a mondával illusztrálja a két csintalan öreg történetét, melyet
kortársaitól a hebræusoktól hallott, mint szájhagyományt, hogy ez a két
birói hivatalt viselő gonosztevő, a hol egy szép asszonyt felfedezett,
azzal elhitette, hogy ő van hivatva a fogságból megszabadító Messiásnak
életet adni, s ezzel a csalfa kápráztatással csábítá el. El is vették
aztán Dániel próféta itélete nyomán méltó büntetésüket. – De hadd
büntesse meg őket ismételten a mi derék Giorgionk is.]

[Footnote 37: Ennek a nevezetes úrnak a nevéből csak ezt a három betűt
ismerjük H. E. S., mely azon 1739-ben megjelent monographiája czímlapján
látható, melyből adatainkat merítettük; czíme: «Merkwürdiges Leben und
Thaten des Prætendenten von Ungarn und Siebenbürgen Joseph Ragoczy, und
Seiner vorfahren. Aus verlästigen nachrichten und Uhrkunden der curiösen
Welt zu Gefallen und Plaisir sorgfältig gesammlet.»]

[Footnote 38: Régi kifejezése a Hirlapnak. Theatrum Europæum.

_J. M._]

[Footnote 39: Küldj egy bölcset s ne szólj neki semmit.

_J. M._]

[Footnote 40: Wäre es ins Werk gerichtet worden, was ein von etlichen
Jahren verstorbener Gelehrter gesaget: dass es am besten gewesen, wenn
Ihro Röm. kaiserl. majestät dem Fürsten Ragoczy, als Sie ihn in Händen
gehabt den Kopf abreissen lassen etc. H. G. S. Vorrede.]

[Footnote 41: Der Princz Joseph insondernheit hatte zwar den Nahmen
verwechseln müssen, hatte aber dabey, das Ragoczysche Herz und das
aufrührerische Blut behalten. H. G. S.]

[Footnote 42: Fiatal diák.]

[Footnote 43: A pesti vásárok még sokkal tovább birtokában maradtak jó
hírüknek. Emlékezünk még az 50-es években megtartott országos vásárokra,
a midőn hetekig tartott a mostani kiállítási csarnok helyén a hirhedett
baromvásár, s a főváros legnépesebb utczái: a kerepesi-út, váczi-út,
széna-tér, Erzsébet-tér széltében hosszában rakva voltak vásáros
bódékkal, a melyekben a világ minden nemzetének kalmárai rakodtak ki
ritkaságaikkal, saját nemzeti jelmezeikben.

J. M.]

[Footnote 44: Tric-trac = ostábla, Damenbrett: Bécsben «Lange Puff»,
hölgyek kedvencz játéka, két koczkával és 34 calculussal.]

[Footnote 45: E házak a Wien folyó mellett voltak, a mostani szinház
helyén.]

[Footnote 46: E czím nem valami városi hajdút jelent, hanem a
kuruczvilágbeli gyalogos vitézt. Bécs belvárosának egyik mult századbeli
boltczímerén ma is látható egy magyar kuruczhajdúnak a korhű képmása
lefestve.

J. M.]

[Footnote 47: Eleven nyelvtan.]

[Footnote 48: «Repost» volt a déli lakoma, ha leültek hozzá; de nem
adattak fel meleg ételek. Ha az urak nem ültek le, akkor «lunch» volt;
ha meleg étel is volt: akkor «diner» volt; ha kávé, thea volt hozzá,
akkor «breakfast» volt; ha bort is ittak hozzá s körülhordták az ételt,
akkor «dejeuner» volt.

J. M.]

[Footnote 49: Első éves egyetemi polgár dísz-czíme.

J. M.]

[Footnote 50: «Harapj macska». Később be lesz mutatva.

J. M.]

[Footnote 51: Ezt, mint igaz történetet jegyzé fel a H. E. S. által
szerzett monographia: abból vettük át az egészet változatlanul.

J. M.]

[Footnote 52: Végső esetekben.]

[Footnote 53: Nem tudom én ezt más nyelvre lefordítani.

J. M.]

[Footnote 54: Csincsés.]

[Footnote 55: Johann Christoph Wagners Städte und Geschichtsspiegel. Alt
und Neu Wien, von Moriz Beerman.]

[Footnote 56: Keress magyart.]

[Footnote 57: A méneshez.]

[Footnote 58: Kardvas.]

[Footnote 59: Megtörtént, hogy egyszer Mária Therézia főherczegnő,
fiatal leánykorában a Práterben kocsikázván, a kis bolognai ölebe
kiugrott a hintóból, leszállani nem volt szabad érte, hanem a
főerdőmester jött oda s az adta vissza a királyleánynak a selyempincset,
nem mulasztván el jóakaratú megintését: «Euer Gnaden könnten besser acht
geben!»]

[Footnote 60: Ezeket ugyan a magyarok most már úgy hiják, hogy
«körmenetek» (netek körme!) hanem aztán nem is proseczcziók ezek már!

J. M.]

[Footnote 61: Az aprópénz gúnyneve.]

[Footnote 62: Színjáték.]

[Footnote 63: Játszó társaság.]

[Footnote 64: Összefüggés.]

[Footnote 65: Kéj és vérszomj.]

[Footnote 66: «Hundsfottgasse» volt a neve egy belvárosi szűk utczának.

J. M.]

[Footnote 67: Eredetiben sokkal jobb.

  «Wiltu ein Tag fröhlich sein
      Geh ins Bad
  Wiltu ein Wochen fröhlich sein
      Lass zur Adler.
  Wiltu ein Monat fröhlich sein
      Schlächt ein Schwein.
  Wiltu ein Jahr fröhlich sein
      Nimm ein jung Weib.]

[Footnote 68: Szöcskő. – Népies nyelven.]

[Footnote 69: Tolvaj nyelven Sündfeger: bűnbánó. – Dallinger:
önkorbácsoló. – Kammesierer: kicsapott diák. – Kars: irás. –
Briefelwetzerolni: irni. – Bregolni: koldulni. – Genffolni: csenni. –
Fladerfaszolni: kuruzsolni. – Blickschlager: részegséget tettető. –
Kandirer: kikeresztelkedett zsidó. – Szabbath: lakoma. – Mirakelpalota:
csavargók gyülőhelye. – Flick: fiú. – Breitfusz: ludpecsenye. –
Regenwurm: kolbász. – Schürnbrand: sör. – Klenkner: béna. –
Billträgerin: terhességet tettető némber. – Wunnenberg: szép leány. –
Alamázia: pálinka. – Schmollis fiducit: diákok borköszöntői. – Klems:
börtön. – Dolmán: akasztófa. – Schmalkachel: áruló. – Trittling:
papucs.]

[Footnote 70: Nyomorfürdő.]

[Footnote 71: Sárlyuk.]

[Footnote 72: Bátya – czigányul.]

[Footnote 73: Díszruha – czigányszó.]

[Footnote 74: Katona.]

[Footnote 75: Kötél.]

[Footnote 76: Város.]

[Footnote 77: Poroszlók.]

[Footnote 78: A czigány ph nem f, hanem p. és h.]

[Footnote 79: Csillag – czigányul.]

[Footnote 80: Gyöngy – czigányul.]

[Footnote 81: Nyúl – czigányul.]

[Footnote 82: Leánytestvér – czigányul.]

[Footnote 83: Szív – czigányul.]

[Footnote 84: Kardos – tolvajnyelven.]

[Footnote 85: Forint.]

[Footnote 86: Szerzetes – tolvajnyelven.]

[Footnote 87: Lopni.]

[Footnote 88: Templom.]

[Footnote 89: Zarándok – tolvajnyelven.]

[Footnote 90: Hóhér.]

[Footnote 91: Báró = úr, czigányul.]

[Footnote 92: Ember – czigányul.]

[Footnote 93: Suhancz – czigányul.]

[Footnote 94: Kard – czigányul.]

[Footnote 95: Csikó – czigányul.]

[Footnote 96: Miatyánk – czigányul.]

[Footnote 97: Tolvaj – czigányul.]

[Footnote 98: Gyűrű – czigányul.]

[Footnote 99: Leány – czigányul.]

[Footnote 100: Méz – czigányul.]

[Footnote 101: Czímei között volt a «római császári» is: de okiratain Yo
el Re (én, a király) nevezi magát.]

[Footnote 102: Thaly Kálmán okirataiból szószerint átvéve: «Yo, el Re m.
p.» aláirással, Dominus Rex mandavit mihi Andreae de Molina stb. Lásd:
Századok II. 586.]

[Footnote 103: A hogy azt később a bátyja, József, be is bizonyította.]

[Footnote 104: Ez még manapság is így van: az «angol ház»
vendégkönyvében ezerével vannak Európa minden nemzetei képviselve: ezer
közt ha van egy siciliai.]

[Footnote 105: Elisée Recluse. Le convent considerable de San Nicolosi
D’Arena. Pendant une partie du siécle dernier, des brigand s’étaint
installés, dans les salles de monastere. Les rares visiteurs de l’Aetna
ne pouvaint alors aborder la montagne sans entrer en composition avec
les bandits.]

[Footnote 106: A «casa inglese» későbbkori építmény.]

[Footnote 107: Ez idő szerint a cataniai püspökség 12 ezer ducati
haszonbért kap az Aetna jegéből.]

[Footnote 108: Azon korbeli szó az «appetitusra». Lásd «Mikes Kelemen
levelei».

J. M.]

[Footnote 109: «Patentia» = baráttáncz.]

[Footnote 110: A kinek emlékét a galathai St.-Benois templomben
elhelyezett sírkő e szavakkal örökíti meg: «Itt nyugszik a kitünő
matrónák való eszményképe Csáky Krisztina grófnő: a ki a világ jó és
balszerencséjét megismeré. A báj, a természet és gazdagság adományaival
felruházva, kegyességével Istent, engedelmességével férjét,
szerénységével mindenkit megnyert, de a balsors erejét kikerülni nem
birta. Midőn férjének, Bercsényi Miklósnak, a fenséges erdélyi fejedelem
II. Rákóczy Ferencz vezérsége alatt hazájuk szabadságáért fegyverrel
harczolók fővezérének és fejedelmi helytartónak, mind két sorsában
leghűségesebb élettársa, a számkivetés mostoha végzetében, türelmes és
hős lélekkel követőjévé szegődött: azt vallva, hogy ott van a hazája, a
hol Istene és férje jelen van. Önmagánál erősebb. Legyőzője és
megtorlója magának. Számkivetve a hazájából és otthonában boldog. Az
Úrban csendesen elszunnyadva, átköltözött az örökkévalóságba.
Rodostóban, a Propontis partján, April 25-én urunk 1723-ik
esztendejében. Életének 69-ik, száműzetésének 13-ik esztendejében. Dic
Pater, et Ave!»

J. M.]

[Footnote 111: Az a nyelv, a melyen Csokonay írt, azok a motivumok, a
mikről írt és az a humor, a melylyel írt, tökéletesen visszaadják a
jelen század 30-as éveiben otthonos társalgás képét a magyar
középnemességnél.

J. M.]




TARTALOM.

  I.  Giunchi Giorgio examene  1
  II.  A két holló, a ki egymásnak a szemét nem vájja ki  14
  III.  Maistre de Sacy  23
  IV.  «Mete – es – is»  27
  V.  Hanswurst mester  32
  VI.  A tűzkeresztség  41
  VII.  A borkeresztség  54
  VIII.  A paradicsomi kisértetek  68
  IX.  Marchese di San Carlo és Marchese di San Christina  87
  X.  Lodoiszka  96
  XI.  A bécsi vásár  111
  XII.  Szívpróba  119
  XIII.  A kutyás ember  137
  XIV.  Nostalgia  154
  XV.  Ha Bécs mulat  158
  XVI.  Hölgyek, a kik a bibliát magyarázzák  162
  XVII.  A Mysterion  175
  XVIII.  Együtt a koponyákkal  182
  XIX.  A csavargók országa  191
  XX.  A Phéna  208
  XXI.  A Phrál  215
  XXII.  «Yo, el Re»  222
  XXIII.  A két testvér  224
  XXIV.  Siciliában  228
  XXV.  Egy más planétán  236
  XXVI.  A szikra a tűzkőben  264
  XXVII.  Az éjjeli pávaszem  269
  XXVIII.  Io lakodalma  284
  XXIX.  A jéghajó  292
  XXX.  «Szememből könypatak csorog»  308
  XXXI.  Mon père  318
  XXXII.  «Otthon»  322
  XXXIII.  A közös fürdőben  335
  XXXIV.  «A kis Zsuzsika»  339
  XXXV.  Clio vétója  364

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

15 |Georgius. |Georgius.»

16 |herum? |herum»?

27 |VI. FEJEZET. |IV. FEJEZET.

37 |Pédául ez |Például ez

53 |tíz parancsolalat |tíz parancsolat

59 |gömbölyu asztalt |gömbölyű asztalt

60 |kérdezé Gyögy |kérdezé György

65 |gyűrűjéról ismert |gyűrűjéről ismert

66 |Chaíre! Chaire! |Chaire! Chaire!

98 |aztán a a phosphornak |aztán a phosphornak

102 |eszébe, hgy |eszébe, hogy

123 |belőle semmi. |belőle semmi.»

125 |egész társasag |egész társaság

131 |különösan a Neptun |különösen a Neptun

148 |lovakkkal futni |lovakkal futni

159 |Euer Gnaden |«Euer Gnaden

160 |A czizmadiák tolták |A csizmadiák tolták

175 |XII. FEJEZET. |XVII. FEJEZET.

178 |víssza felé |vissza felé

209 |két lábávál |két lábával

220 |carrousselben talalkoztunk |carrousselben találkoztunk

236 |Ot ajánlja |Őt ajánlja

236 |pártfogói kegyelmebe |pártfogói kegyelmébe

239 |beszédeből azt |beszédéből azt

265 |parlemói alkirálynak |palermói alkirálynak

266 |nines remény |nincs remény

266 |O már el |Ő már el

282 |intezett levélben |intézett levélben

312 |tehát «Augen |tehát «Augen»;

344 |Kelemem közbevágott |Kelemen közbevágott

349 |széotszlása idején |szétoszlása idején

364 |felőle, hegy |felőle, hogy]








*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK RÁKÓCZY FIA: REGÉNY ***


    

Updated editions will replace the previous one—the old editions will
be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
law means that no one owns a United States copyright in these works,
so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
States without permission and without paying copyright
royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
of this license, apply to copying and distributing Project
Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
and may not be used if you charge for an eBook, except by following
the terms of the trademark license, including paying royalties for use
of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
copies of this eBook, complying with the trademark license is very
easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
of derivative works, reports, performances and research. Project
Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may
do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
license, especially commercial redistribution.


START: FULL LICENSE

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
distribution of electronic works, by using or distributing this work
(or any other work associated in any way with the phrase “Project
Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
Project Gutenberg™ License available with this file or online at
www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™
electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
and accept all the terms of this license and intellectual property
(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
the terms of this agreement, you must cease using and return or
destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
used on or associated in any way with an electronic work by people who
agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
even without complying with the full terms of this agreement. See
paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
works in the collection are in the public domain in the United
States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
United States and you are located in the United States, we do not
claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
displaying or creating derivative works based on the work as long as
all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
in a constant state of change. If you are outside the United States,
check the laws of your country in addition to the terms of this
agreement before downloading, copying, displaying, performing,
distributing or creating derivative works based on this work or any
other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
representations concerning the copyright status of any work in any
country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
performed, viewed, copied or distributed:

    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
    at www.gutenberg.org. If you
    are not located in the United States, you will have to check the laws
    of the country where you are located before using this eBook.
  
1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
contain a notice indicating that it is posted with permission of the
copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
the United States without paying any fees or charges. If you are
redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
with the permission of the copyright holder, your use and distribution
must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
posted with the permission of the copyright holder found at the
beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
License terms from this work, or any files containing a part of this
work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
electronic work, or any part of this electronic work, without
prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
active links or immediate access to the full terms of the Project
Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
any word processing or hypertext form. However, if you provide access
to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
version posted on the official Project Gutenberg™ website
(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
provided that:

    • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
        the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
        to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
        within 60 days following each date on which you prepare (or are
        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
        Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
        Literary Archive Foundation.”
    
    • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
        License. You must require such a user to return or destroy all
        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
        works.
    
    • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
        receipt of the work.
    
    • You comply with all other terms of this agreement for free
        distribution of Project Gutenberg™ works.
    

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
electronic works, and the medium on which they may be stored, may
contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
liability to you for damages, costs and expenses, including legal
fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
written explanation to the person you received the work from. If you
received the work on a physical medium, you must return the medium
with your written explanation. The person or entity that provided you
with the defective work may elect to provide a replacement copy in
lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
or entity providing it to you may choose to give you a second
opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO
OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
warranties or the exclusion or limitation of certain types of
damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
violates the law of the state applicable to this agreement, the
agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
electronic works in formats readable by the widest variety of
computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the
assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s
goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
and permanent future for Project Gutenberg™ and future
generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification
number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West,
Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
to date contact information can be found at the Foundation’s website
and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread
public support and donations to carry out its mission of
increasing the number of public domain and licensed works that can be
freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
array of equipment including outdated equipment. Many small donations
($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating
charities and charitable donations in all 50 states of the United
States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
with these requirements. We do not solicit donations in locations
where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we
have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
against accepting unsolicited donations from donors in such states who
approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make
any statements concerning tax treatment of donations received from
outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
ways including checks, online payments and credit card donations. To
donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
freely shared with anyone. For forty years, he produced and
distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
edition.

Most people start at our website which has the main PG search
facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™,
including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.