The Project Gutenberg eBook of Dekameron (3. rész) by Mór Jókai

Az elegáns világ szerette volna kitalálni, miért zárja el marquis Malmont a nejét?

Egyik vélemény azt mondta, hogy a marquis nagyon szerelemféltő, a marquisnő pedig hajlandó mentől több okot adni férjének ez indulat élesztésére.

A másik úgy igazítá el a kérdést, hogy a marquis bizonyosan valami rettenetes rút nőt vett feleségül, s nem akarja, hogy azt az emberek lássák; elég baj neki, hogy ő maga látja.

Ügyesebb találgatók e véleményt oda módosíták, hogy az asszony bizony nem rút, hanem – iszonyú együgyű liba; valami hajlam utáni házasság szerencsétlen tárgya, kibe a marquis a nőszülésig belebolondult, s most már nagyon bánja, hogy azt tevé.

Leleményesebb kedélyek egész meséket gondoltak ki a talány megfejtésére; a marquis régi gonosztevő, neje tud felőle főbenjáró titkokat, azokat félti a férj, hogy a világ fülibe ne jussanak.

Olyan középszerű városban, mint Issodune, a hol egy vidékről feljött birtokos úr megtelepedése epochát képez, ráérnek az emberek ilyen kérdésekkel vesződni.

Marquis Malmont egyszer csak végét vetette az egész találgatásnak azzal, hogy egy szép reggelen a város notabilitásaihoz rendre küldözé azokat az ismeretes meghivó jegyeket, a mikben obligat epithetonokkal ellátott férj -2- felkéri egész tisztelettel ismerőit és nem ismerőit, hogy ebben, vagy abban a délutáni órában kegyeskedjenek őt azzal megtisztelni, hogy szeretett egyetlen egy nejét tekintsék meg – a ravatalon.

Már most tehát nincs többé elzárva a titokteljes nő, mindenki meggyőződhetik felőle, szép volt-e, vagy olyan rút, mint Gargantua? elmés volt-e vagy míveletlen? A halottak mind igen okosan viselik magukat, csakhogy kissé nagyon csendes társalkodók.

Miután meglátták, akkor csak egy vélemény volt felőle: az, hogy ez a nő csodaszép volt!

Olyan szép, hogy még a halál sem bírt rajta rontani, úgy fekszik a koporsóban, mint egy alvó, ki az ébresztő szóra vár, ajkai még most is oly pirosak, vonásai most is oly lágyak, oly gyöngédek, mintha ez a hideg bűvész, a halál, végig sem húzta volna jeges ujjait rajtuk.

Két napig úgy jártak a halott nézésére, mint valami híres énekes előadásaira, s két napig nem beszéltek egyébről, mint arról a fürtökbe szedett arany hajról, mely a gyönyörű arczot körülveszi, s arról a pompáról, mely a ravatalt ékesíti; a nehéz selyem szemfödélről, a fehér rózsa guirlandokról, miken ezüst lepkék rezegnek, a színes viaszgyertyákról, mik körüle égnek, s hogy mind e gyászpompa közé milyen szépen illik az a fehér arczú halott…

Honnan vette magát ez a vak hír? miből támadt? azt ki nem lehetett találni, mert arra senki okot nem mondhatott. A méregtől megholtak arcza nem ily tiszta, azokon gyorsan végzi szomorú munkáját az enyészet; azok nem mosolyognak így a koporsóban.

És mégis az egész város azt beszélte, hogy a marquis megmérgezte nejét. A közönség nem akart elállni attól a véleménytől, hogy a ki ily makacsul rejtegeté e szépséget, annak okának kellett rá lenni, hogy azt megölje, és az -3- nem lehet, hogy valaki ily hirtelen meghaljon, a nélkül, hogy valaki tudott volna betegségéről valamit. Itt valami nincsen rendén.

Ez a mendemonda a marquisnak is fülébe jutott. Ő vette észre, hogy a hír kezd általános lenni, annálfogva maga sietett a mairehez, őt felkérni, hogy ha a hatóságnak valami gyanúja van neje halálesete felől, az iránt rendeljen rögtön szigorú vizsgálatot.

A város physikusai azonban annyira távol voltak e tekintetben minden gyanútól, hogy a marquist biztosíthaták a felől, hogy ellene értelmes ember semmiféle kétséget nem támaszthat nejének halála miatt; a városi mendemonda pedig nem elég ok a törvényes közbenjárulásra.

Így azután harmadnap a szép halottat eltemették abba az új sírboltba, a mit a marquis három nap alatt nagy költséggel építtetett az issoduni temetőben; csupa fehér márványból volt az egész fala, arany kacskaringókkal, ezüstös rácsajtóval, s azután megint volt mit beszélni a város népének egy ideig a szép márvány urnákról, az arany kacskaringókról és az ezüstös rácsajtóról. De mégis minden márványemléken és vasajtón keresztül törte magát az a hideg hírszellő, hogy ez a nő megvolt mérgezve férje által…

És a hírnek ezúttal igaza volt. Marquis Malmont megmérgezte nejét. Hogy miért tette ezt? azt majd megtudjuk később. Most csak az első titokra kell rájönnünk.

A marquis fiatalabb korában Syriában utazva, egy görög chymistával ismerkedett meg, kinek az a különös foglalkozása volt, hogy szokatlan hatású mérgeket készített. Egy ilyen méreg titkát roppant összegen vásárolta meg tőle a marquis. A chymista «acheronion»-nak nevezte azt.

Ha valaki az acheronionból ivott, nem halt meg tőle, hanem egészen hasonlóvá lett a halottakhoz; tetszhalott lett, a ki öt-hat napig semmi szertől fel nem éled.

Ha vád támad a temetés előtt, s a hatóság vizsgálatot rendel, akkor az orvosi kéz öli meg az elaltatottat; ha pedig gyanútlan eltemetik, – akkor néhány percze van felébredni és meghalni; néhány percz élni a sötét föld alatt; ha később támad a gyanu, s a halottat felássák, megfordulva találják koporsójában, és soha semmi esetben nem fedezhetik fel semmi nyomát a méregnek. – Ez az acheronion.

Marquis Malmont még a temetés napján elhagyta Issodunt, elment – senki sem kérdezte hová? butorait, hintaját, lovait nyakrafőre elárverezték, s cselédjeit széteregették, ki merre látott.

A márvány síremléket pedig szépen körül nőtte a fű, párkányain megtelepedett az a sárga virágú szaka, a mi úgy szeret a sírkövek repedéseiben tenyészni, kiváncsi virágocskák ott az ajtó előtt annyira is vetemedtek, hogy fejeiket bedugták a rostélyon, s benézegettek a félsötét előcsarnokba; az emberek pedig egy hét alatt elfelejtették a sírkövet is, a czifra rácsot is, meg a szép asszonyt is, a ki azon belül fekszik, s nem beszéltek róla többet.

II.

Párisban ez idő alatt egy sajátságos nő volt a divat királynéja. Tudjuk biz azt jól, hogy ezt a czímet senki sem kapja ingyen, s hogy azok a különösségek, a mikért az ember ezt a megtiszteltetést nyeri, keveset használnak a nő jó hírének. Legjobb hír az egy hölgynél, ha semmi híre sincsen.

Delmaure Olivának már a neve kimondása által tett valami kárt az ember, mert a Delmaure név nem apjáé volt, hanem anyjáé. Abban pedig már elég kétértelműség van, ha valaki az anyja nevét viseli az apjáé helyett.

Igen gazdag és különösen előkelő családból származott; de azért még sem tartozik az előkelő világhoz, a haut -5- crémehez, mert nem tudja egész világosan documentált bizonyítékokkal indokolni, hogy mi joggal jött a világra; a középvilágnál, az ugynevezett demi-mondnál megint feljebb áll, mert függetlenül és tulajdon családja után gazdag; salonjai tárva vannak ugyan az elegáns világ őrültei és unatkozottai előtt, de azok közül egyik sem dicsekedhetik, hogy szeretője volna. A hölgy igen szép, igen kaczér és igen kegyetlen. Szereti imádóit halálig kínozni. Bizonyosan valami távollevő kedveséhez hű, s a többieket csak szórakozásból bolondabbítja; vagy az bizonyos, hogy úgy el tudja titkolni valami meglévő viszonyát, hogy senki sem tud róla semmit. A kik még bizonyosabbat tudnak, azok azt állítják, hogy ő meg egy fiatal herczegbe szerelmes, a kinek nem annyira nagy adósságaira, mint inkább – nem is két szép szemére, – hanem szépen hangzó nevére van szüksége. A kik pedig legbizonyosabbat mondanak róla, az már olyan hitványság és képtelenség, hogy nem érdemes ide leirni.

Messziről kell kezdenünk, Oliva születése előtti dolgoknál, hogy önök, a beteg tisztelt consultáló orvosai, átláthassák, mennyire voltak ez események is befolyással Oliva lelkületére.

Oliva édes anyja, Delmaure Camilla, alig volt több tizenhat évesnél, midőn a zárdából kikerült, hol a nagy urak leányait szokták nevelni. Mert a jó erkölcsű Francziaország gazdag leányai zárdai nevelést kapnak.

Igen szép leány volt, előkelő család, gazdag szülők még nagyobb hírt szereztek neki, mint szépsége; az atyai ház megnépesült versenyző fiatalokkal, kiknek mind legforróbb ohajtásuk volt egymást a hölgy kegyében fél lófejjel megelőzni (hogy elegáns kifejezést használjunk).

Tizenhat éves korában a szív tele van ábránddal, érzelemmel, a lélek még öntudatlan, a legelső benyomásokat könnyen felfogó; a sok rajongó ifju közül egynek sikerült Camilla előtt nemcsak ébren, de álmaiban is megjelenni. -6-

A gyermek hitt az álomnak és a szép szavaknak, s egy napon megvallá atyjának, hogy szeret és választottjához nőül akar menni.

Az apa nagyon büszke ember volt, kinek sok haszontalanságon kívül, a mikben kevélységét veté, volt egy leghaszontalanabb tárgya, egy fiu gyermeke, elegáns dandy, semmi egyéb (különben ezzel elég rossz van már róla mondva); az öreg Delmaure erre akarta minden vagyonát ruházni.

Azért nem is igen ütődött meg a leánya által tett fölfedezésen; azt mondta neki, hogy tehet, a mit akar; hiszen csak leánya volt, s a leány nem számít a családban semmit.

Ezekben a régiókban a leányt ki szokták tagadni, ha nem a család választotta számára a férjet. Nem úgy tagadják ki, a hogy a színpadon szokás, mennydörgő atyai átokkal s obligát ájuldozással, hanem – nem adnak neki hozományt.

De hiszen szeretett, tehát boldog volt; szeretőjével elszökött, a legközelebbi faluban összeesketé őket valami meghivott lelkész, s ő boldog szerelmében feledte az atyai házat, vagyont, rangot és jövőt.

Egy napon, midőn a sors megsokalta örömeit, ifju férje azt mondá neki, hogy el kell utaznia távollakó szülőihez, hogy azokat házassága felől kiengesztelje. Mert, hogy az ő atyafiságának is van oka neheztelni, a miért egy kitagadott leányt vett nőül, az már csak természetes.

Az elhagyott nő sokáig várta vissza eltávozott férjét, de az sem személyesen, sem levélben nem jött; egyszer hónapok mulva hírét veszi, hogy azon ifju, ki neki férje, megházasodott: elvett egy gazdag özvegy asszonyt. Ez a hír való volt. A sértett nőben fölébredt a méltatlankodás érzete, s utána ment a csalónak, ki egy új nőnek adta kezét, mielőtt a régi meghalt volna.

Az egész házasság csak alakoskodás volt; a lelkész, ki őket összeadta, nem volt egyéb, mint a csábító egyik átöltözött czimborája; a tanuk szintén; és az egész alávalóság olyan jól el volt már sepergetve az útból, hogy senkit sem lehetett azok közül többé megkapni, semmit bebizonyítani; ki tudja, hová lett még az a könyv is és miféle könyv volt, a mibe házasságuk napján sajátkezűleg beirták neveiket? meglehet, hogy valami avult szatócsszámviteli könyv volt az is, a mit a zsibvásáron vesznek font számra.

A szerencsétlen megcsalt nő szégyentől égő arczczal, fájdalomtól tört szívvel ment magát a világ elől elrejteni; a mi annál nehezebb lett már, mert a dolog egészen a nyilvánosság előtt forgott: az újságirók is megtudták; képzelhetni, mennyiféle változással, idomítással és hozzáadással ment az át a közönségbe. Először megteltek vele a napi rovatok, azután irt róla egy kisnevű poéta egy rossz regényt, azután elővette egy nagynevű költő, az csinált belőle még rosszabb regényt, utoljára a vaudeville-szinházakba került a tárgy, ott verték agyon nagy nehezen.

Az öreg Delmaure kénytelen volt folyamodni a kormányhoz a nagy botrány miatt, hogy engedje családi nevét megváltoztatni.

Olyan anyától, a kiről regényt és népszínművet irtak, a nélkül, hogy bűneivel megérdemelte volna.

Nem kell orvosnak lenni, hogy az ember elhigyje, hogy mindazon keserűségnek, a mit az anya szíve kiállt, a gyermekén is keresztül kellett menni még születése előtt, s abból a jellemből, a mivé később fejlődött, sokat hozott már a világra Oliva.

Később, midőn eszmélni, gondolkozni kezdett, láthatá, hogy anyja mindig oly bánatos, hogy ha rá néz is, az anyaszeretet örömén keresztülsötétlik a boldogtalan nő fájdalma.

Rokonainak egy része elhagyá, elfeledte; a másik része nem feledte el, hanem üldözé; ah, mert azt be kelle bizonyítani a világ előtt, hogy a feddhetlen nevű család szigorúan tudja büntetni nevének beszennyezőjét.

Oliva már tíz éves korában ősz hajszálakat keresgetett anyja fejében. Pár év mulva aztán nem kellett már azokat keresni, mert a szép fő egészen megőszült.

Mennyi próbát állatott ki velük az ég! hányszor el voltak rá határozva, hogy véget vetnek életüknek! Oliva, a tizenkét éves gyermek hideg keserűséggel tudott arról gondolkozni, hogy egy éjjel szenet vigyenek be szobáikba, azt meggyujtsák, azután lefeküdjenek egymás mellé és soha se keljenek fel többet. Anyjának minden baját ismeré; hisz szegény asszony nem volt kinek panaszkodjék kívüle.

A jövő iránt semmi kilátásuk nem volt; az öreg Delmaure végrendeletet tett, melyben mindenét fiára ruházta. Minden rokonának, minden cselédjének gazdagon hagyományozott abban, leányát meg sem említette benne.

Egy napon az öreg Delmaure nagyszerű vigalmat tartott fia huszonnegyedik születésnapjára; a rokonok, a környék notabilitásai mind hivatalosak voltak rá. Estére roppant tűzijáték volt a repertoiron. A báró saját hálószobájában rejté el a napokat és tűzokádó hegyeket, mikkel vendégeit és kedves egyetlenegy tékozló fiát vala meglependő; a mint a lakoma vége felé közöttük motozna, – melyik jőjjön elébb vagy utóbb? – a vendégek épen poharaikat csördíték össze valami ostoba toaszton, midőn egyszerre egy földrendítő pukkanás taszítá fel őket székestől, asztalostól, s a palota széttört ablakain volkáni láng lövellt elő. A fölhalmozott lőpornemű valahogy szikrát kapva, egyszerre nyolcz terem közfalát döntötte ki. A meglepetés igazán nagy volt, a napok és tűzkerekek szikrát okádva nyargaltak a vendégek közé, zöld és rózsaszín csillagok omlottak az ablakból alá, s tűzkigyók süvöltöttek a kiütött háztetőn keresztül. A tüzijáték kissé rosszul volt arrangeolva, hanem azért tökéletesen sikerült; percz -9- mulva az egész palota lángbaborult, a ki még eszméleténél maradt, menekült a lépcsők felé, azokat pedig az első rázkódás ledöntötte, nem maradt más mód a szabadulásra, mint a folyosóról az udvarra leugrálni. Ezt kisérté meg a fiatal tékozló fiu is, hanem biz az nyakát törte benne; ezer kár érte, hogy ez nem valami fényes lóversenyen történhetett meg rajta.

Az öreg Delmaure maga bennégett a kastélyban, s vele együtt a végrendelet is.

Most azután nem maradt a bárónak egyéb örököse, mint az eltaszított leány. A törvény őt ismerte el a megholt összes vagyonai birtokosának. Ki tegnap koldus volt, s a halál nemeiben válogatott, hogy a legcsúfabbat, az éhhalált kikerülje, ma mint kétszázezer livre évi jövedelem birtokosnéja lőn üdvözölve. De kárpótlás volt-e ez a megőszült hajért?

Természetesen kiengesztelődtek. A gúnyolókból tömjénezők váltak. Camillának már nem igen lehetett hizelegni, de magasztalhatták leányát, a szép, tündéri Olivát. Oliva pedig még jobban gyűlölte őket most, midőn hizelegtek előttük, mint akkor, midőn üldözőik voltak.

De hátra volt még utolsó bünhödése a könnyenhivő nőnek, a miért egyszer tudott szeretni. Ez a mindnyájunk bűnhödése: a halál. Oliva ott volt ágya mellett, midőn haldoklott.

Megszorítá leánya kezét, azt mondá neki: – «ne szeress senkit» és megszünt élni.

Oliva eltemetteté anyját – nem a büszke nemzetségi sírboltba, oh a kevély Delmaure bárókat hogy sértette volna meg azzal? hanem egy szép kis virágos ligetbe, mely rózsával és jázminnal volt teleültetve; ott egy sima, egyszerű fehér sírkövet állíttatott fel eléje, s arra nem iratott mást, csak annyit: «Anyám». -10-

Hisz azt csak nem vésethette oda egész világ gúnykaczajára aranyos betűkkel, hogy «itt nyugszik Delmaure Camilla kisasszony, kit leánya sirat».

Az előitélet még a sírkövet is megbélyegezte. Még a halottnak sincs kegyelem.

A gyermekévek szenvedései, a gyönge kor súlyos tapasztalása eltörölhetlen nyomot hagytak Oliva szívében; korábban tanult meg gyűlölni, mint szeretni, s az élet később sem tanította őt az utóbbira.

Különben is ritka gyémánt az igaz szerelem, az ő számára még ritkábbá lett az. Mindenkin, a ki hozzá közeledett, vette észre azt a bántó bizalmasságot, a mire jogot vélnek találni abban, hogy ennek a leánynak nincsen neve. Az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen; a leányra ez gyanús árnyékot vet. Akárhogy éljen, akárhogy érezzen, minden ember tudja, hogy az apja gazember volt, az anyja szerencsétlen.

Ez a tudat végkép elkeseríté. Látta, hogy szeretik, egy szóval sem akarják vele elhitetni, hogy becsülik is; jogot éreznek őt könnyelműnek tartani, s nem szenvelgik előtte azokat a költői ábrándokat, miket más ifju leány előtt legalább hazudni szoktak. Néha pedig épen olyan emberre is akadt, a ki nagylelkűnek akart előtte feltünni, midőn saját vagyonát elpazarolva, hajlandónak mutatta magát a névtelen gazdag nőt egy törvényes és világképes névvel és czímmel megajándékozni.

Lehet-e szomorúbb tünemény a világon, mint egy fiatal nő, a kinek a sors emberismeretet adott?

Oliva ezt a szomorú szerepet igen vígan tudta eljátszani. Ha keserű élettapasztalásaival zárdába megy, kinevetik, s aztán elfeledik; de ő a világ zajos közepén nyitott remetelakot, odagyűjté maga körül a világ bolondjait és mulatta magát rajtuk.

Meghallgatta imádói őrjöngését, elolvasta szerelmes leveleiket, viselte bokrétáikat, engedte őket estélyein tánczolni, borától megrészegülni, mosolyától megőrülni, szerelmet -11- vallani, magukat oktalan pazarlással tönkre tenni; hanem biz ez mind kárba veszett dolog volt: epedezés, levélfirkálás, bókok, megőrülés és pénzpazarlás nem használtak senkinek semmit. A nő csak játékszernek nézte őket.

És ezt tudta minden ember. Az ész logikája szerint ebből az következnék, hogy a csalogatott, kinevetett rajongók elmaradozzanak tőle; hanem az élet másképen játszik, épen ez hozta őt divatba. Az emberek annál jobban siettek e gyönyörteljes kínpadra, mentől több áldozatot láttak már onnan kificzamodott észszel, elperzselt lélekkel lebukni.

Ezen bolondok közé tartozott különösen egy férfiu, a kit Oliva már régebben ismert.

Onnan ismerte, hogy épen ez volt azon tanúk egyike, a kik anyjának színlett házasságán jelen voltak s körülbelül ő rendezte az egész tréfát, úgy a hogy az végbe ment.

A marquis Párisban lakott akkor, midőn legelőször meglátta Olivát a szinházban és abban az első pillanatban úgy belészeretett, hogy mikor aztán a másik pillanatban megtudta, hogy ki e nő? már akkor az késő volt rá nézve.

Talán ha elébb hallotta volna, hogy ki ül ott ama lilaszín damaszk függönyös páholyban? őrizkedett volna oda nézni, de így elébb megtörtént rajta az igézet, azután érkezett a józan tudás, a mi épen olyan keveset használt neki, mint ittas embernek a hasonszenvi labdacs.

A marquis megkisérté a szerencsét. Ő minden szerepre készen volt. Ha e nő valóban az a dæmon, a kinek a rossz világ mondja, ha épen csak azt a férfit keresi, a ki miatta koldussá tegye s aztán főbe lője magát, neki az is tetszeni fog; ha pedig azt a sértett lelket találná benne, a kinek őt a jó világ hiszi, akkor ő is tudni fogja, mit tegyen? nemes bánattal, töredelmes szívvel közeledik hozzá, elismerni bűnét, mely őt nevétől megfosztá, de jóvá teszi az által, hogy egy új fényes névvel kinálja meg: – saját magáéval.

A terv kezdete nem volt nehéz; az ember csak egy látogatójegyet -12- tesz koczkára, ha azt elfogadják, akkor nyitva az ajtó s azontúl segít az ész, vagy az esztelenség.

Az első lépés sikerült, a marquis látogatását elfogadták. Az úrnő igen kegyes volt, nem mutatott régi haragot a hajdani üldöző előtt, sőt igen nyájasan bánt vele; meghívta estélyeire, elfogadta páholyában, szeretetreméltó kezdett lenni, új imádóját kitünteté; engedte szenvedélyét nőni, míg egyszer a láng kicsapott az ablakon s a marquis egy őrült pillanatban minden vagyonát oda ajánlá igézőjének… Akkor azután kitiltá őt a házából s többet meg sem látta, akárhol találkozott vele.

A marquis értette a dolgot. Ő «csak» vagyonát ajánlá fel a hölgynek s azért kiadták neki az útat. Ennek több kell, ennek a kéz is kell, azaz, hogy a név.

Ebben pedig egy kis akadály volt a marquis előtt; neki neje volt. Még pedig fiatal neje, a kit pár év előtt vett el.

Azt is szenvedélyből vette el, szegény polgárleány volt, kit nem tudott más áron megvenni szigorú szüleitől, mint a házasság árán.

A marquis a milyen nagyon beleszeretett Amáliába, olyan hamar meg is unta. A nő nem szerette férjét s mindig szomorú volt előtte. Ez a legjobb ok arra, hogy a férj elidegenüljön.

A nőnek más ideálja volt; egy leánykori fiatal ismerős, valami orvos, Floiron Ardentnak hítták. Ezt a férj nem tudta. Ámbár azt sejthette, hogy az a szív, a mit ő nem tud felnyitni, bizonyosan belőlről van bezárva, valaki lakik már ottan.

A nő és a fiatalkori kedves azután is leveleztek egymással. Volt egy közbenjárójuk: Amália szülőinek egy régi hűséges inasa, az hordta a leveleket pontosan Amáliától Ardenthoz és onnan vissza. Ezt rendesen nagy hűséggel hajtá végre.

Hanem annyi esze volt az inasnak, hogy minden harmadik, negyedik levelet megtartotta magánál a küldöttekből, -13- hol a férfitól, hol a nőtől. Azért nem támadt a levelezésben semmi zavar; az ellenőrködés pedig lehetetlen volt, mert a szeretők soha sem beszélhettek egymással. Malmont jól tudta őriztetni nejét.

A jámbor cseléd azután, mikor volt vagy tizenkét levele egy rakáson, elvitte azokat a marquis úrhoz s eladta neki egy jó csomó pénzért.

Malmontnak épen aznap adták ki az útat Olivánál, mikor e leveleket kapta. Volt neki legalább min mulatni magát.

«Elveszett mennyországom! utolszor akarok előtted megjelenni a síron innen. A mennyi örömet veszték el, annyi fájdalmat nyertem emlékedben. E fájdalmak közt legsúlyosabb az, hogy te el tudtál engem feledni. (Már ekkor bizonyosan eldugott a hű cseléd egy párt a neki szóló levelekből.) Bár hihetném azt, hogy boldogságod feledteté emlékemet. Adj választ csak egy szóval, csak egy intéssel, ha feledni akarsz, megkönnyítem azt rád nézve: elmegyek olyan messze, honnan hírem se jő vissza. De ha gondolsz reám, várni fogok az időkkel; messziről látlak, boldog leszek, lelkem körüled fog járni s tán ha egyszer megőszülök, könyörül rajtam az ég, enyim leendsz; akkor is úgy foglak szeretni, miként most.»

– Ez a fiu várni akar addig, míg én meghalok; vajjon hány esztendővel fiatalabb nálam?

«Lelkemnek jobb fele. Kétségbeesésem véghangja szól feléd. – Elhagyott Isten és ember, elhagytál te is (alkalmasint ez sem kapott már egy nehány hozzá küldött levelet). Nincs erőm tovább élni. Üldöző ördögöm (ah ez én vagyok! gondolá a marquis) óhajtottá teszi előttem a perczet, melyben a hant koporsóm fedelére fog hullani. Ez az egyedüli nyugalmas gondolata lelkemnek. – Oh légy könyörülő -14- irántam, csak egy sort, melyből megtudhassam, hogy meg leszek siratva s örömmel távozom innen. – Isten veled! Csókold meg e levélkét, én is megcsókoltam azt; gondold, hogy engemet csókolsz benne.»

Másnap kocsira ültette nejét s elvitte magával Issoduneba. Félévig éltek ott, akkor meghalt a nő és eltemették.

Szüleinek azt mondták, hogy agyonbúsulta magát, meghalt szívszakadásban s azok megnyugodtak benne. Egyébiránt nem lehetett panaszuk a marquis ellen, mert az pontosan kifizette nekik a kötelezett móringot, neje halála után.

A marquis visszatért Párisba s ezúttal mint kérő mutatta be magát Olivánál.

A delnő elfogadta őt. Tudniillik elfogadta házánál. A további még kérdés alá jött.

Az első találkozásnál azt a különbséget fedezte fel Olivánál a marquis, hogy míg előbbi hódolatait haraggal utasítá vissza, a mostaniakon nevet.

Oh pedig mint illett neki mind a harag, mind a nevetés, lehetetlen volt őt még annál jobban nem szeretni.

Malmont vagyonát, nevét, szerelmét tevé a hölgy lábai elé s az nevetett rajta; pedig a marquis gazdag volt, fényes nevű és szép férfi.

– Kedves marquis, én mondok önnek egy jó tanácsot. Mikor szolgát akar ön venni, vigyázzon, hogy ne vegyen magának urat.

– Akkor jó helyen kereskednék nálam. Csakhogy mi mind a ketten nagyon jól ismerjük már egymást és igen régóta. Úgy hiszem, hogy az édes anyám már az ön nevén tanított sírni. – És nagyon sokat sírtam az ön nevén, higyje el. És most azt hiszem, hogy ez a kárpótlásom, hogy annyit nevethetek rajta. -15-

– Elismerem, hogy végtelen sokat vétettem ön anyja ellen s ha nem bántam volna azt meg ezerszer, nem jöttem volna ide, hogy bűnömet jóvá tegyem. Én kegyednek elrablott nevéért ennevemet adom, a nyomorért, mit szenvedett, átadom mindenemet; éljek én kegyelemkenyéren önnél s a szenvedésekért, miknek könnyelmű szerzője voltam, úrrá teszem kegyedet sorsom fölött, hatalmában áll azokért boszút állni rajtam, vagy megbocsátani.

– Úgy hiszem, ilyen szépen beszélnek minden nőhöz, midőn feleségül kérik. És én még egyet sem ismertem, a kinek helyét irigyeltem volna. Bizonyosan még édesebb szavakat is mondtak ennél a saint-denisi esketőn, a hol anyámat megcsalták; oh ott még esküdtek is! igaz, hogy nem valódi lelkész előtt, de az Isten előtt és azt sem tartották meg. Lássa, marquis, én bennem nagyon régi ez a fájdalom; sokkal régibb, mint az élet. Annak, hogy önt itt elfogadom s önnel beszélek, sőt még vallomásait is végig hallgatom, ne keresse ön más okát, mint hogy oly igen el vagyok már fásulva minden iránt, hogy még gyűlölni sem tudok; mert ha gyűlölni tudnék, ez volna az első indulat, a mit ön iránt érzenék. De nem érzek semmit. Olyan távol tartom magamat mindenkitől, hogy nem érezhetek. Szánom azokat a szegény gyarló nőket, a kik hisznek, szeretnek, azután gyűlölnek és panaszkodnak, a kik megkötöztetik magukat egy vékony pókhálóban s ott vergődnek, mint a szárnyaszegett pillangó. Nem tartozom közéjök. Nem hiszek és nem csalatkozom. Önző vagyok. Önző a legidomultabb mértékig. Önnek nagyon jól kell értenie, mit tesz ez? mert ön maga is az.

Malmont hallgatott, valamin gondolkodott magában; a delnő pedig figyelmesen nézte a gondolkodó arczát, mert meg akarta tudni, hogy az mire gondol most? – És – talán meg is tudta.

– Egyetlen asszonyt irigyeltem életemben, szólt Oliva -16- könnyű elbeszélés hangján, mintha csak puszta mesét mondana most, mely épen eszébe jutott, egy gyilkos feleségét. A férj dühből megölte ellenfelét s kénytelen volt futni a törvény keze elől. A nő védte, rejtegette, ápolta őt, egyedül ő ismerte menhelyét. A férj élete egészen a nő kezében volt. Mennyi aggodalmat, mennyi gyötrelmet kiállt ez asszony, mennyit fáradt, tűrt, nélkülözött – és mégis milyen boldog volt. Valahányszor férjével találkozott, annak fájdalmas szerelme ölelte át, annak hálakönyűi üdvözlék. Az üldözött vigasztaló angyalát látta benne, ki őt az egész világ igazsága ellen védte minden erejével, mit a nőnek a szerelem kölcsönöz; még önlelkiismerete ellen is, s a ki őt egy szavával semmivé teheté, ha ellene talált volna véteni… Ezt a nőt tudtam irigyelni.

Malmont arczán egyre olvashatóbbak lettek a gondolatok Olivának e szavai alatt, ki mentől többet olvasott azokból, annál nagyobb borzadályt érzett lelkében.

– Kegyed tehát azért irigylé e nőt, mert az, ha neki tetszett, férjét a vérpadra küldheté? kérdé a marquis olyan csodálatos mosolylyal, a mit ajkainak vonaglása minduntalan eltorzított.

– Igen. Ez ember lehetett egy őrjöngő, egy dæmon; a miatt, a kit szeretett, megölt egy embert, kit gyűlölt s azután kezébe adta magát annak életre-halálra, a kit szeretett. Hogyne lett volna viszont szeretve!

A marquis arczát egyre jobban elhagyta a tettetett nyugalom; lelkében küzdő eszmék tükrözték magukat azon vissza, s midőn a delnő mintegy elragadtatással mondá: hogyne lett volna a férfi viszont szeretve! a marquis elveszté józan eszét s reszketve mondá a csodálatos hölgynek:

– Oliva, ön engem megtébolyít. Őrült vagyok, midőn beszélni hallom. Ön az életet kivánja a szerelemért. – Én átadom önnek étetemnek titkát, melyet ha elárul ön, nem visz ugyan vérpadra, mert magamnak is van bátorságom egy pisztoly ajkát megcsókolni, de visszahozhatlanul elveszít. El fogja-e hinni akkor, hogy szeretem, hogy szeretni -17- fogom örökké, hogy semmivé tehet, ha valaha megszüntem önt szeretni.

Malmont közelebb hajlott hozzá, halkabban beszélve. Az, a mit mondott, szinte égeté a hölgy fedetlen vállát.

– Ön azt mondá, hogy e férfinak, ki azért, a kit szeretett, megölt egy embert, a kit gyűlölt, viszontszerelmet kelle találnia. Ime én is megöltem egy embert, a kit gyűlölék, azért a kit szeretek.

Oliva szédülést érzett, kénytelen volt karszéke támlájába fogózni; arczát azonban most is kényszeríté mosolyt mutatni s könnyű vérrel susogá:

– S ha én önnek kezébe adnám az okiratokat, mik ellenem bizonyíthatnak, az ismeretlen méreg készítése módját, a leveleket, miket annak készítőjével váltottam s miket visszaszerezni gondom volt; ha megnevezném magát az embert, ki egyetlen tanú ellenem, de messzelakó és öntudatlan tanú; ha így kezébe adnám önnek magamat, azt mondva: «Szeress vagy ölj meg!» mit tenne ön?

A csodálatos hölgy tudott uralkodni magán: nem halaványult el, nem sikoltott fel a borzalomtól, nem kiáltott segítségért, nem; hódítóan hajolt a marquis felé s kezét nyujtá neki.

Azzal hirtelen megfordult s mint egy szemérmes gyermek, kinek az első vallomás kisikamlott ajkairól, elfutott mellékszobájába, ott hagyva Malmontot a szerelmi őrjöngés tetőpontján.

Még abban az órában visszajött hozzá Malmont s egy kis szekrénykét adott neki által, melyben valami volt, a -18- minél drágább nászajándékot vőlegény nem adott menyasszonyának: egy életnek s egy halálnak titka.

Oliva elolvasta ez iszonyú leveleket – mosolyogva; felnyitogatá az átkos szelenczéket, üvegcséket, mikhez maga Malmont is reszketve nyult, ő mosolyogva; meggyőződött az átkozott valóról és nem reszketett belé – s másnap – megesküdött a marquisval a Saint-Eustache templomban – és akkor is mosolygott.

III.

A vendégek ittak és éljenezték a boldog házaspárt, míg jelen volt s megszólták, mikor egymás után eltüntek a teremből.

Sokáig tartott az átöltözés; a delnő bizonyosan igen szép akar lenni nászéji pongyolájában, a hogy az előkészületekből kivehetni, még haját is újra fodroztatja. Boldog ember ez a marquis!

Kétszer is zörgetett már menyasszonya ajtaján, mindannyiszor azt mondták neki, hogy még nem szabad. Mikor aztán készen volt a delnő, azt mondá komornájának:

– Most távozzék ön Jeanette s bocsássa be a marquist, ha jönni fog. Ha engem az éjjel valami baj találna érni, akármi baj: fogja ön e kulcsot, irószekrényemet nyissa fel, ott a készítő nevének első betűjét megnyomva, egy rejtekfiókra talál, melyben egy lepecsételt skatulya van elrejtve, ezt rögtön vigye el a rendőrfőnökhöz. – Most hagyjon magamra.

A delnő egyedül maradt. Szíve hangosan dobogott, mint a bűvészé, ki lelkeket idézett elő s midőn azok hatalmába adták magukat, reszket közellétüktől.

Az ajtó nyílt, szenvedélytől, őrült szerelemtől ittas férj lépett a szobába, de elsápadt és hátratántorodott, a mint abba lépett s mozdulatlanul állt meg az ajtó előtt. -19-

Mit látott? Mi tette azt, hogy a vőlegényi hálószoba láttára megaludjon szívében a vér?

Fehér és fekete függönyök a falakon, a boltozatról lefüggő lámpa kékeszöld fényt vetett a tárgyakra, a mennyezetes ágy helyén egy fekete bársonynyal bevont koporsó, melynek fedele félre volt hajtva s a fehér selyem szemfödél feltakarva, mintha most kelt volna ki belőle valaki.

Az alcoven homályában egy fehér asztalka állt, rajta egy halálfő. E halálfő előtt ült és imádkozott egy nő fehér öltözetben, melyen fekete szalagcsokrok voltak, derekáról hosszú fekete gyöngyfüzéren érczfeszület csüggött alá, halavány arczát hosszú hajfürtök árnyazták körül, zöld mirtusz és fehér virágfüzérrel koszorúzva.

Így volt öltözve marquis Malmont neje, midőn a koporsóban feküdt; s ez volt a menyasszonyi pongyola, a miben őt új neje várta.

Valami távolból, valami mélységből hangzott enyészetes zúgással a «de profundis» gyászéneke.

– Akarod tudni? Gondoltam, hogy sokszor álmodni fogsz róla, akartam, hogy ébren is lásd. Sokat fáradtam érte. Késő éjjel, csillagfénynél, halottrablók társaságában.

– A szél süvöltött, bolygó tűz tánczolt a sírok lapályain, a sötét akászok csikorogtak; a halottrablók kezében reszketett a tolvajkulcs, egy sem tudta vele kinyitni a kripta ajtaját. -20-

A nő egy perczig hallgatott; azon perczet kitöltötte a mélységből felhangzó ének sora: «dolores inferni circumdederunt me!»

A férfinak nem volt ereje kezét kiszakítani a nő kezéből, reszketett, erőtelen volt.

– Lassan felnyílt a nehéz vasajtó, a rozsdás sarkak csikorogtak, mintha valaki jajgatna, sóhajtana odabenn s láthatlan ajkakról nehéz fohászok hangzottak a sötét mélységből elő, az ember-arczhoz ütődve fagyasztó hidegen.

– A tolvajlámpa világánál előtünt a koporsó: aranynyal kivert fekete bársony koporsó, fehér szemfödéllel.

– Asszony! ordíta Malmont, térdre esve Oliva előtt, ölj meg ha akarsz, de ne szólj tovább, ne szólj tovább.

– Isten! sikoltá Malmont, önkénytelenül ragadva meg a feszületet, mely a fekete gyöngyfüzéren függött.

– A szemfödél alatt nem volt senki. Távol onnan, egy szögletben feküdt egy fehér alak, arczczal a földnek fordulva, ajkát e feszületre nyomva halottan. – Ez az öltözet volt rajta. – Marquis Malmont, jer, ölelj meg.

A férfi kétségbeesetten sikolta fel, meg akart fordulni, hogy elfusson, felnyitá az ajtót s ott a küszöbön ájulva esett keresztül.

Oliva előcsengeté cselédjeit s parancsolá nekik, hogy vigyék a marquist szobájába, mert rosszul lett; ő egyedül akar maradni.

A vendégek a tivornyateremben nevettek és csúfolódva mondák: ugyancsak czímere a vőlegényeknek, a kit nászestején -21- kitör a nehéznyavalya. Úgy szánták a szegény menyasszonyt.

Az pedig kielégített boszútól égő orczával járt szobájában fel s alá, úgy ragyogtak a szemei.

Azután lefeküdt abba a szomorú ágyba, a mi bársonynyal van bevonva s arany szegekkel van kiverve, ezen nyoszolya biztosítá őt arról, hogy Malmont nem fogja őt álmában meglátogatni.

IV.

Nem járt a csodaasszony Issoduneban, nem rabolta meg a halottat, nem törte fel a sírboltot, hanem egyszerűen megrendelé az issodunei gyászpipereárusnál ugyanazt a halotti mezt, a mit az Amália számára készített.

Ha azt tette volna, a mit elmesélt, tapasztalandá, hogy a koporsófödél félre van ugyan hajtva, a szemfödél is fölemelve, de a kriptában nincsen halott. Marquis Malmont eltemetett neje eltünt onnan: a sírbolt üres.

Azon az éjszakán, melyen az asszonyt eltemették, eljött érte a hű szerető, felnyitotta a vasajtót, elrablá kedvese testét s haza vitte azt magához.

Nem akarta őt otthagyni e rideg házban, el akarta vinni magával szülőföldére, ott eltemetni, hogy egykor majd őt is mellé fektessék.

Ott lefektette ágyára a szép halottat és vallott neki szerelmet. Tehette bátran, most nem féltette tőle senki, most már mondhatta neki: én üdvöm, én szerelmem, a nélkül, hogy fájdalmat okozzon kedvesének.

És a mint elnézte a szép halavány arczot, olyan nehéz volt elhinni neki, hogy ez már most meg van halva.

Jutottak eszébe esetek, mikor négy, öt napig elrejtőzött halottak ismét életre tértek s folytatták napjaikat. E kéz még oly puha, oly ruganyos, ez arcz még oly üde, ez ajkak oly elevenek. -22-

Ardent orvos volt. A tudományok hatalma kimeríthetlen. Az ifju elővette a mit a tudás hatalmába adott s megkisérté a szép halottat életre hozni. Mind hasztalan volt. Nem mozdult az meg, nem nyitá fel szemeit többé. Két nap és három éjjel nem mozdult el az ágy mellől, melyen Amália feküdt; akkor az álom és a megfeszített lelki küzdelem elnyomta: ott az ágy előtt ülve elaludt.

Egyszer arra ébredt fel, mintha egy kéz simulna végig arczán; föltekintett. A halott keze volt az, mely az ágyról lenyult és arczához ért. Ardent örömtől rémülten szökött fel fektéből s a mint Amáliára tekinte, látá, hogy annak keble csendesen emelkedik, mint a ki mély álomban szunnyad.

A pokoli méreg most kezdé veszteni hatását; a halálfagy felolvadt a szívről, s az életműszerek kezdték hivatásaikat teljesíteni; hanem az álom még egyre tartott. A szép arczra visszatért az élet rózsaszíne, a gyengéd termet meleg hajlékonysága; de a lélek még távol volt, az még tán nem hallotta meg a dobogó szív hivogatását.

Ha nem hallotta azt meg, meghallotta Ardent csókjait, mik a szép alvó arczát és ajkait eláraszták; a selyem szempillák lassankint felemelkedtek, két bágyadt szempár áttekintett a halál rémországából az élővilágba, a megnyíló ajk halkan susogta: «Ardent», a lecsüggedt kar lassan fölemelkedék, s kedvese nyaka körül fonódott, kinek arczát a magáéhoz szorítá, s azután megint lecsukódtak a selyem pillák, elnémult az ajk, a lélek folytatta álmait ott a túlvilág küszöbén.

Hajh, a halál országa messze fekvő vidék; idő kell hozzá, míg onnan valaki visszatérhet.

Ez álomkórság csak hetek mulva tünedezett el a megmérgezett nő idegeiből. Az alatt csak perczekre ébredt fel -23- néha; akkor megismeré Ardent-t, rámosolygott; engedett magának ételt, italt adni, gyógyszert vett be, néha fel is kelt, felöltözött, Ardent karján végig járt a szobában, hanem beszélni nem tudott. Nem emlékezett semmire, a mi elmúlt, a jelent is csak úgy észlelte, mint a ki még félig álmodik, s azoknak felelget, a kik álmában beszélnek hozzá.

Ardent egy éjjel fedett kocsiban elszállítá őt falun lakó szülőihez. Ott félévi anyai ápolás lassankint visszaadta a nőt az életnek; kigyógyult a halál utáni mámorból, megrázott idegrendszere helyre jött, kedélye feltisztult, lelke visszanyerte látását, s azután megtanult boldog lenni. Ardent neje lett.

Miért ne lett volna az? Nem mondhatta-e őt az Isten előtt magáénak az a férfi, ki őt a sírból hozta fel, ki eltávozott lelkét szerető gonddal édesgette vissza a földi világba? Nem szünt-e meg neje lenni Malmontnak, a midőn a koporsó födelét rászegezték? nem szakadt-e ott ketté minden viszony közöttük, a hol a sírboltajtó elválasztá őket egymástól? Nem egy új élet-e ez, a melyben most jár, egy új világ, a halál országa utáni lét, s ki üldözhetne valakit – a túlvilágon?

Amália valóban a túlvilágon találta magát félév múlva. Most kezdett el még gyermek lenni, örülni a mezei virágnak, az apró házi állatkáknak, a boldog családi csendéletnek. – Mintha az a szomorú, kétségbeesett halvány teremtés, a ki az előtt marquis Malmont őrzött kastélyában sóhajtani sem mert, valóban halva feküdnék a földben, s egy másik lény támadt volna fel helyette, a ki vidám, enyelgő, elmés, kinek gyermeteg jó kedve mindenkit földerít, a ki közelében él, a ki néha oly túlcsapongó örömében, hogy Ardentnak kell őt figyelmeztetni: – «a nagy öröm megárt! Malmont még él!»

Igaz ugyan, hogy megházasodott, elvette Páris leghíresebb delnőjét, de azt már tudja a világ, hogy nem boldog vele. A nő tudja kínozni férjét. -24-

Ardent sokszor felment Párisba, hírt hallani Malmont felől, a ki őt sohasem látta; olyankor megfoghatlan meséket regéltek neki e csodálatos viszony felől, mi e férj és neje között van.

Ez a férfi, ki oly hiú, oly merész volt a világ előtt, ki hideg szivével szeretett dicsekedni máskor, a gyávaságig szelid volt úrnője közelében, s ha az véletlenül megszólítá, összerezzent bele. A marquist éjente valami csodálatos kór szokta gyötreni; félre beszélt; ilyenkor kiküldötte cselédeit s orvost sem eresztett magához közel. Nem is állta volna ki ember, hogy azt a nyögést, azt a kisértetes sóhajtozást órákig hallgassa; közbe a marquis eleven visióinak töredékes felkiáltásait. Csak Oliva volt az, a ki ezt ki tudta állni. Ő reggelig eljárkált abban a teremben, a hol Malmont feküdt; mit tett, mit beszélt? azt nem tudta senki, de a mellékszobában fekvő cselédek nem birták szemeiket lehunyni attól a suttogástól, a mit a nő beszélt férjéhez, s a mire ez kétségbeesve ordítozott fel, hogy ne szóljon tovább! és még sem merte neki azt mondani, hogy hagyja el, hanem vonaglott előtte, mint egy meggázolt féreg.

Félév alatt a délczeg, daliás férfi egy roskatag váz lett. Templomba kezde járni, merev, sötét tekintettel járta az utczákat, gyakran reggelenként aléltan lelték őt cselédei szobájában a térdeplő előtt, a feszületet görcsösen szorítva két kezébe.

Mind e rejtély fölött magasan látszott uralkodni ama csodálatos nő, ki nem sajnálta ifju életét azon emberével összekötni, a kit gyűlölt, csak azért, hogy kínzója lehessen neki, a míg él.

A marquisról eszeveszett dolgokat kezdtek elbeszélni, hogy éjjel kiküldözi cselédeit, megnézni, hogy nincsen-e valami idegen nő az utczán, a ki be akar jönni a házba? A cselédek unják már a sok szaladgálást, s inkább hazudnak neki, hogy de igenis van. Akkor azután kérdezi tőlük, hogy milyen? Azok leirnak előtte valakit, a hogy épen -25- eszükbe jut. Azon azután megnyugszik. Látszik, hogy nem találták el azt a képet, a mi az ő lelke előtt jár, csak nehány lépésnyi távolban szüntelen előtte, soha sem tud neki hátat fordítani, mindig előtte jár. Egyszer Oliva szobaleánya valamit mondott a marquis inasának; midőn a marquis a következő éjjel ismét felkölté a cselédet, azt kérdezve, hogy nincs az előszobában valami delnő, a ki őt keresi: az leírt előtte egy olyan alakot, a melytől a marquis arczából eltünt a vér, a mitől reszketett minden tagja, s ekkor arra kérte az inast, hogy vegye le a falról azt a pisztolyt, s lője őt vele főbe; a mit ez természetesen nem fogadott meg.

Máskor meg mindenféle rongyos embereket keresett fel a külvárosokban; azoknak igért nagy összegeket, hogy menjenek el Issoduneba, törjék fel ott a Malmont-család sírboltját; valakit találni fognak ott egy szögletben, a ki már nem él, azt fektessék vissza üres helyére és szegezzék rá jól a koporsó födelét. Azok azt hitték, hogy őrült, s nem indultak el szavára.

Végre egy este, a mint szobájába lépett a marquis, irtózatosan sikoltva szökött vissza az ajtóból, s azzal a lépcsőkön lerohant és elfutott a háztól.

Mi úgy megrezzenté, az egy arczkép volt, megholt nejének arczképe, melyet Oliva készíttetett számára, s távolléte alatt ágya fölé függeszteté.

A marquis hová futott el házától? először a Szajna partjára; de ahhoz nem volt bátorsága; végig sietett a parton, egyik hidon keresztül, a másikon megint vissza, a hidakról lenézegetett a vízbe. Nem volt bátorsága a korláton keresztül ugrani.

Végre elhatározta magát, egy üres bérkocsit talált elő, annak azt mondá, hogy vigye őt a rendőrfőnökhöz.

Még a bérkocsisnak is feltünt a férfi feldúlt arcza; azt kérdezé tőle: «odáig viteti-e magát csak, vagy vissza is?»

Malmont komolyan vette a humoristikus kérdést, s azt felelé, hogy csak odáig. -26-

A rendőrfőnök személyes ismerőse volt Malmontnak, ki már régóta tudója volt sok apró részletnek a marquis életéből, különösen a mik azzal második házassága óta történtek.

Malmont ebben az órában fölfedezte a hivatalnok előtt, hogy ő első feleségét megölte. Elmondá neki, hogy annyira nyomja a bűntudat, hogy inkább szabadulni kíván az élettöl, s enyhülést talál abban a gondolatban, hogy bűneiért vérével lakoljon.

Vallomását azonban annyira keverte titkos visiókkal, képtelen lélekjelenésekkel, hogy a rendőrfőnök nem hitte el neki a mit beszélt, egészen más valamit hitt felőle.

Malmont észrevette a kétkedést a hivatalnok arczán; a maniákusok nagyon éles tekintettel bírnak, ha azt kell észrevenni, hogy valaki nem hiszi magában azt, a mit tőlük hallott. Ekkor tehát azt is megmondta neki, hogy a bizonyítékok, a készített mérgek, azoknak készítője nevével s a részletes gyilkosság leirásával együtt neje kezében vannak, kinek ő azokat egykor őrült szerelme bizonyítékául adta át, csak kérje tőle a főnök; ez az asszony bizonyosan ki fogja azokat szolgáltatni, mert őt halálosan gyűlöli. Legyen az ő öröme teljes.

A rendőrfőnök egyet gondolt; levelet irt rögtön Olivának, hogy azonnal siessen az általa meghatározott helyre; azzal karon fogta a marquist, s azt mondta neki, hogy ez önfeladás nyomán őt azonnal foglyává teszi, s személyesen fogja őt oda elszállítani, a hol azután őrizet alá tehetik.

A marquis megköszönte a figyelmet, melyet a főhivatalnok rangja iránt tanusított, s engedte magát karonfogva levezettetni általa a lépcsőkön, ott beült a rendőrfőnök fedett hintajába, ez mellette foglalt helyet; fegyveres rendőr nem ment velük, csupán az egyenruhás cselédek a bakon. Malmont gondolá: akárki azt hiheti, hogy mi most valami estélyre megyünk együtt, pedig a börtönbe visznek. -27-

Abban az ismeretlen épületben, melynek udvarán a rendőrfőnök kocsija megállt vele, egy szelid, komoly arczú férfiu fogadta el őket, kinek vonásaiban Malmont hiába akarta keresni a biró szigorúságát, vagy a tömlöczőr keménységét, inkább hasonlított az valami jókedélyű tudományos emberhez, például orvoshoz.

A rendőrfőnök azt mondá Malmontnak, hogy legyen ez úr előtt egészen nyilt, mondja el neki, a mit vele tudatni óhajt, mert ez az úr lesz az ön védője. Legyen hozzá teljes bizalommal. Ha vége lesz értekezésüknek, ön ismét vissza fog jönni.

Marquis Malmont egyedül maradva az ismeretlennel, elmondá neki, hogy ő védetni nem akarja magát, de ha a fiatal ügyész úr ki akarja magát valami szép beszéd által tüntetni, ő kész előtte az egész bűneset adatait, lélektani folyamatával, visióival és chemiai műtéteivel együtt elmondani, a miből azután az ügyvéd úr csinálhat olyan cause célebret, a milyen neki hírt s nevet szerezhet.

Azzal elmondott az ügyvéd úrnak mindent, a mit már a rendőrfőnök előtt is fölfedezett. A fiatal, tudósképű ember folyvást szemei közé nézett a beszélőnek, néha a kezét megfogta, s ez érzé, hogy annak ujjai, mintha véletlenül tennék, néhány perczig üterein nyugosznak meg. Különös ügyvéd lehet ez.

Azonban csak mondta előtte tovább történetét, a maga rémes valóságában, hogy arczán a hideg verejték gyöngyözött bele, s többször félbe kelletett azt szakítania, a titkos borzadály miatt.

– Bocsánat, asszonyom, hogy e helyre fárasztottam önt. Kegyed férjének nagy baja van.

– S valószinűleg hivatkozott reám, hogy én ismerem bűnének részleteit; kezemben vannak bizonyítványai, s azokat szivesen ki fogom adni, mert én gyűlölöm, mert üldözője vagyok…

– Asszonyom, hogy tudhatja ön ezeket? Épen ezért hivattam önt, s ön már előre tudja, a mit mondani akarok.

– Szegény ember, szólt Oliva szánalommal, ez rögeszméje; előttem is sokszor rajongott vele, mindig más, meg más versióját találva ki a történetnek. Féltem őt, hogy meg fog bele tébolyodni.

– Nem, uram, az csak egy szomorú hallucinatio, egy képzeletben festett rém; a mesének semmi alapja, a mit megitélhet ön abból, hogy a szerencsétlen ember engemet titkos üldözőjének képzel, ki nem rég idő előtt önkényt választám őt férjemül, s midőn borzasztó betegsége rajta kitört, híven és gyöngéden ápolám mindig.

– Igen természetes ok uram. Midőn nőül vett, a nászestén epilepticus roham szállta meg. Ő drasticus szerekhez folyamodott, hogy betegségétől megszabaduljon, s azok megzavarták idegrendszerét. Úgy hiszem, hogy ez mindent legjobban kimagyaráz.

– Ez sokszor megtörténik, mondá a rendőrfőnök, ki semmi csodálnivalót sem talált abban, hogy egy párisi delnő ilyen orvostudományi titkokkal ismerős legyen. Kegyed férjét e szerint gyógyíttatni fogjuk.

– Valóban én is azt hiszem, hogy legfőbb ideje erre gondolnunk. A míg monomaniája csak a közöttünki jelenetekre szorítkozott, titkoltam, rejtegettem azt; azonban már cselédek és ismeretlen emberek előtt is kezd háborogni; s félek, hogy egyszer saját életében tesz kárt. Épen -29- néhány nap előtt történt, hogy pitvarnokát rá akarta beszélni, hogy őt lője főbe.

– Uram, én kénytelen vagyok ezt a hidegvért erőltetni magamra, mert ha gondolkozni akarnék azon, hogy egy szép, deli férfi, kit hajlamból választottam férjemül, a nélkül, hogy otthon nyugalmas házában velem, nejével, egyetlen egy boldog pillanatot töltött volna: most e borzasztó helyen van és nekem őt itt kell hagynom, – akkor akár magam is itt maradjak.

– Teljesen értem kegyed fájdalmát. Vigasztalódjék; én úgy hiszem, hogy ki fogják őt gyógyítani. A mi bajnak természeti okai vannak, azt természeti erők megorvosolják. – Hanem a gyógyítás valószinűleg hosszú leend.

– Ön meg fogja tudni, uram, hogy bármily hosszú legyen is az: Malmont marquis neje női kötelességeiről meg nem felejtkezik.

A marquis a rémtörténet elbeszélésétől kifáradtan ült karszékében; az a különös ügyvéd forró homlokát simogatta.

– Uram, szólt hozzá a főnök, legyen ön bizalommal e derék férfiuhoz, ő szivén hordozandja az ön ügyét; tekintse benne valódi jóakaró barátját; addig is, míg önt hivatni fogják, maradjon itt és viselje magát nyugodtan.

Malmont azt mondta, hogy egészen megvigasztalva érzi magát, miután bűnét kivallotta, s büntetésére vár; hogy -30- régóta elfeledte, hogy kell csendesen aludni? reméli, hogy megtanulja azt itt – a börtönben.

Első egypár nap nem vette azt észre Malmont, hogy hová jutott? Komolyan úgy beszélt orvosával, mintha az ügyvéde volna, csak akkor, a midőn az gyógyrendszerét nagy óvatosan megkezdé, akkor jött rá, hogy ő vele nem úgy bánnak mint bűnössel, hanem mint őrülttel…

És akkor elkezdett dühösködni, tombolni; arra aztán bezárták az ádáz őrültek közé; mentől jobban átkozta magát és esküdött, hogy ő gyilkos, annál jobban hittek gonosz betegségében, s fárasztották magukat gyógyításában; csepegették fejére a vizet, s töltötték összecsikart fogai közé az orvosságot, míg utoljára térdre hullott, megadta magát és úgy könyörgött, hogy végezzék ki, hiszen ő azt megérdemelte.

Oliva azon naptól kezdve elhagyta Boulevard des Italiensi palotáját, egy bérelt lakba vonult a Bicétrehez közel.

Azt mondta róla minden ember, hogy példánya a női hűségnek. Minden nap kétszer ment személyesen tudakozódni a marquis hogyléte felől; gazdagon fizette az orvost, s órákig eltanácskozott vele a marquis betegsége okairól, folyamáról, fokozatairól; azután a használandó gyógyszerekről, reagensekről, heroicumokról, az egész gyógyrendszerről. Úgy látszik, hogy azóta mindig ezt tanulmányozza.

VI.

Malmont csak egy útját látta a szabadulásnak: csendesen viselni magát és úgy tenni, mint a ki gyógyulóban van.

Nappal sikerült az neki; nyugodtan, szeliden tudott orvosaival beszélni, felelt értelmesen, nevetett a mulatságos -31- adomákon, miket olvasni adtak neki; örömest hallgatta a zenét, s maga is kért egy fuvolát, hogy azon játszék; leült más jámbor ábrándozókkal sakkozni, kártyázni, s nem vette észre, hogy a zene, a nevetés, a kártyázás háta mögött szüntelen ott van egy megmozdíthatlan örök gondolatja, mely lelkében tovább-tovább fonódik és untalan újra kezdi magát, s mely annyival iszonyúbb az őrültek rögeszméjénél, mert ez való, gyógyíthatlan tudás… Hanem éjjel a csendes, árnyékos, lélekjárta órában nem volt hatalma többé lelke rémei felett; akkor azok lettek az ő urai, akkor lehetett hallani, mint sír, mint sóhajtoz, mint veri magát a földhöz; imádkozik az Istenhez, s egy percz mulva tagadja annak lételét, és beszél láthatlan alakokhoz, küzd velük, fut előlük, küldözi őket maga elől, míg végre kifáradtan rogyik össze elviselhetlen terheik alatt.

Az orvosok szépen törhették rajta a fejüket, hogy micsoda neme ez az őrültségnek, mely éjszaka megjő s nappal elmarad.

Egy délután erős zivatar támadt; az őrültek egy része a Bicétre kertjében sétált, midőn egyszerre minden fenyegető előzmény nélkül rajtuk csapott a vihar. Akkora jegek kezdtek el hullani, mint egy dió, a heves szél gyökereikből tépte ki a fákat, egy villám épen a kert vízmedenczéjébe csapott le. Annyi őrült ordítás, jégverés, menydörgés közepett Malmontnak egy gondolat jutott eszébe: menekülni erről a helyről.

Az őrök annyira meg voltak lepve, elájult asszonyok, rémült tébolyodottak annyi dolgot adtak nekik, hogy oly nyugalmasabb betegekre mint ő, nem is figyelhettek akkor; maga a zivatar, ez a természet őrült fia, pártul fogta a menekülőt; porfelleg, jégeső elrejté őt szem elől, senki sem vette észre az első zavarban, hogy egy tébolyodott ember felmászik a három ölnél magasabb kőfalra, s onnan, e nyaktörő magasból, pillanatnyi habozás nélkül leveti magát arra a koczkára, hogy összezúzva marad a földön.

Az orkán nem engedte őt leesni a kövezetre, hanem elrepíté -32- hat ölnyi távolra, mint egy lapdát, s ott az utczai jeges árba vetette le. Semmije sem törött. Hirtelen fölszedte magát, s kezdett futni ki a szabadba. Tudta jól, hogy merre kell mennie? a merre a zivatar húzódott: ez volt az ő természetes védője, útmutatója. Tudta, hogy a zivatar mentében senki sem jő őt üldözni. Ádáz óra volt az, s annak magának is őrültnek kellett volna lenni, ki ebben az órában egy őrültet el akart volna fogni. A sűrű jég paskolta a futó födetlen fejét, a szél széttépte ruháit, a villám czikázva vágott keresztül szemei előtt, recsegő dörgését hagyva maga után; a futó nem gondolt velük, a merre a szél vitte, a merre a hulló jég kergeté, arra száguldott, a hol elesett, ott megpihent, s azután megint futott a szél előtt, a villámok után.

Két óráig tartott, a míg a zivatar elfutott fölötte; a vihar mégis jobb futó, mint az őrült; az tova ment, őt pedig elhagyta egy összedült erdő közepén. Valami szép kis mulató erdő volt az, Páristól két órányira; a kitépett fák, mik az utakon keresztül voltak döntögetve, mind hársak és jegenyék voltak, lehasgatott galyak temették el az alacsony rózsa-, ákász- és jazminbokrokat, miket sűrűn fedett a halomra hullott jég.

Ez épen arra való hely volt, hogy Malmont éjszakai tanyául válaszsza magának. Körül minden mező, liget le volt tarolva; volt az embereknek egyéb gondjuk, mint egy elfutott őrültet kergetni.

Egy tövéből kiforgatott fenyő alatt, mely ágaival egy egész szép csoport taxusfát nyomott össze, elég sűrű, elég sötét menedéket talált – a jeget kihányta maga alól, oda bevonult és összehúzta magát.

Lassankint egész éjszaka lett, az ég beborult, sötét lett, hanem a távozó zivatar még egyre világított benne. Egyik villám a másik után perczről-perczre, majd itt, majd amott deríté fel a tájat, szomorgó kékes színt adva mindennek egy perczre. – Jó világítás ez annak, a ki úgy keresi az útat, mint marquis Malmont. -33-

Két óráig gunnyasztott a fenyők és taxusfák sötétében, nem aludt, nem is arra való volt neki ez az éjszaka, hanem kigondolta magában az egész úti tervet, mindent, a mit annyit forgatott fejében, ha egyszer kiszabadulhatna, mit tenne? hová menne? és hogyan érne oda?

Azután útra kelt és ment – ment, míg nem virradt. A vihar egész éjjel világított előtte s hivogatta őt maga után. Nem tartott az úton, nem találkozhatott senkivel; kikerülte a falvakat, s reggelre elbujt egy híd alá. Ott várta be, míg ismét bealkonyodik, s egész nap ki nem jött rejtekéből.

Mikor ismét jó sötét lett, akkor folytatta az útját. Letért az eddigi irányból, s délszak felé kezdett tartani. Néhány óra alatt kiért abból a szomorú pásztából, a mit a jégeső hosszú vonalban egész a tengerpartig elvert, s zöld erdők közé jutott. Jobbára dió- és gesztenyefák voltak. Ott lakomát tartott e fák alatt. A gyümölcs félérett volt már, s ő elég éhes, hogy azt egész érettnek találja. Még azonfelül ruháját is tele szedte a hulladékkal, mert még holnap is nap lesz, és nem tudja, hol fognak a számára teríteni? Holnaputánon túl aztán vagy virrad meg többet, vagy sem.

Néhol mégis a mérföldmutatók kedveért ki kellett mennie az útra, hogy megtudja, vajjon jól megy-e erre? olyankor az út melletti árokban lappangott végig, hogy véletlen észre ne vegyék.

A következő virradatra egy nagy síkságot ért, melyen sem erdő, sem hegyszakadék nem volt, a hol elrejthesse magát, itt egy boglyába ásta be magát, s ott várta végig a hosszú napot. Parasztok ott jártak körülötte szekerekkel, egyik-másik boglyát felrakták, elvitték: az ő rejtekhelye érintetlen maradt. – Egy-egy kuvaszkutya meg is ugatta, a béresek azt mondák: hörcsögöt kerget, s nem törődtek vele.

Azután megint éjszaka lett és ő megint futott odább, s azután még egy fáradságos éjszaka és még egy unalmas nap következett, az utolsó éjszakán azután czélt ért. -34-

Ott volt azon sírbolt előtt, melybe első feleségét eltemetteté, azon rácsajtó előtt, mely azóta úgy belerozsdásodott sarkaiba; a halottak olyan keveset használják a kilincseket!

– Itt vagyok, halovány kísértő lélek! suttogott e rácson keresztül. Eddig te látogattál meg engem, most én látogatlak meg téged. Csak egy éjszakát várj még, csak a jövő éjfélt, akkor majd többet beszéljünk egymással. Majd éjfélkor, addig nyugodjál…

Malmont tudta, hogy e sírbolt előtt áll egy régi római sarcophag, mit ő diszítménynek állíttatott oda, e tág kőkoporsó egyik végén van egy nagy törés, melyen befér egy ember, s odabenn bizton elrejtőzhetik; senkinek sem fog eszébe jutni, hogy ott élő embert keressen.

És azután arról gondolkozott, hogy majd mikor megint éjszaka lesz, a sírbolt tetején keresztül lemászik valamelyik léglyukon át, melyen vissza nem lehet jönni. Nem is szükséges. Ott a koporsóból kikelt hullát visszafekteti elhagyott fekhelyére, s azután – egy vasszegre ott a fülke mellett felakasztja magát. Tudja bizonyosan, hogy most is ott az a kötél, melyen a koporsót leeresztették. Majd azután egyszer a jövő században, ha ez a sírbolt is rommá lesz, s szétbontják, a temető helyére várost építenek, hogy fogják az emberek fejüket törni rajta, hogyan került az a kötélen csüggő csontváz ama koporsó mellé? ki lehetett az és mi hozta oda? Hogy kapnak majd rajta a regényirók és a tárczaköltők!

A nap szépen feljött, szűk oduja nyílásán keresztül látta, hogy ragyognak a fűszálakon rezgő harmatcseppek, hogy nyitják ki a vad virágok éjjel alvó kelyheiket; hallotta, hogy dong a vadméh virágról-virágra szállva, és azt kivánta magában, hogy csak már elmúlna ez az utálatos napfény. -35-

Annak a szép napfénynek pedig igen sok ember örült akkor. Vasárnap volt; szegény városi nép ilyenkor siet ki a zöldbe, meglátogatja a mulató-kerteket, még a temetőket is szereti, ha a nap melegen süt akkor.

Ott jártak keltek az emberek Malmont rejteke körül, szilaj diákcsapat laptázott közelében. Százan is megfordultak ott a sírbolt előtt s betűzték fenhangon az aranyos irást a sírlapról. Némelyik rosszul olvasta, Malmont úgy szerette volna megigazítani. Egyszer egy dajka is jött oda egy gyermekkel, leült vele a sarcophagra; mulattatá a gyermeket zörgetyűvel, danolt neki, a gyermek nem akart aludni.

Azután délre harangoztak s egy kis csendesség támadt. Megint hallható lett az örökös bogárdongás, s ez alatt Malmont szemeit elnyomta az álom.

Talán sokáig aludt, talán sokat is álmodott, a midőn hirtelen felébreszté valami, és az még csodálatosabb volt minden álomnál.

A mi felébreszté, az egy ismerős hang volt; hang, a mitől egész idegzete megrázkódott: eltemetett nejének hangja.

De nem az a sírokból jövő hang, melylyel a rémek ijesztgetnek éjjelenként kísértetlátó halandót, hanem vidám enyelgő beszéd, vegyülve nevetéssel és gyermeteg felkiáltásokkal.

Malmont kitekintett a sarcophag nyílásán, és látta őt maga előtt; ugyanazon arczot és alakot, a kit ő a sírba letett és a ki most itt jár a virágos fűben.

De mégsem ugyanazon arcz; mert a kit ő eltemetett, az szomorú, hervatag virág volt, ez pedig egy vidám, piros, nyájas teremtés, a kinek arczáról a boldogság sugárzik.

A boldogság meg is van fejtve. Ott van mellette egy szép, szelid arczú ifju, ki a hölgy kezét kezei közt tartja, s olyan gyöngéden, olyan szerelmesen tekint reá, mint egy szerető férj.

«Itt nyugszik Lizardin Amélie, marquis Malmont feledhetlen neje; a vigasztalhatlan férj ide temette el minden boldogságát, óhajtva a boldog feltámadást, mely őket ismét egyesítse.»

– Ne nevess, Charlotte! feddé őt szeliden az ifju, s elvonta onnan a sírkőtől.

A pajkos nő azonban tréfásan ölelte most körül az ifju nyakát, s azt mondá neki:

A hölgy odavonta férjét a sírt körülvevő orgonabokrok mögé, s kényszeríté vele együtt leülni a szép puha pázsitra.

– Ah, ah! ne félj; az egész föld tele van angyalokkal, csak egy ördög volt benne és az nem árthat már. Azután a halottak jó emberek, nem árulnak el senkit. Még a halál is jó ember; nélküle nem volnék a tiéd. Látod én azért jöttem ide, hogy megmondjam neki: «köszönöm neked jó halál, hogy engem Ardentomnak adtál.»

– Látod, most itt ülünk együtt sírhalmamon; olvassuk sírversemet és kaczagunk hazugságain. Kinek jutott már az a szerencse, hogy saját sírján űlhetett és sírversét olvashatta?

– Megérdemeltem ezt a boldogságot, mert nagyon sokat szenvedtem érte. Aztán épen itt nincs mitől tartanunk. Egész Issoduneban nem látott senki élve, egy vén cseléden -37- kívül, a ki azóta meghalt, senki sem ismert; csak akkor láttak, midőn a koporsóban feküdtem; hasonlítok ahhoz?

– Oh nem, oh nem! mondá Ardent, s bizonyságul kétszer is megcsókolá, mind a két szemét egyszer. Mind a két szem úgy nevetett utána.

– S végtére kinek volna érdeke engemet az egy halálon túl is üldözni; Malmont örült, midőn megszabadult tőlem, hogy új nőt vehessen, most pedig az őrültek házában ül, s mint magad mondád, orvosolhatlan tébolyult…

… – De hát ha meggyógyult?… szólt ekkor a hátuk mögött egy hang s, a szétváló orgonabokrok között ott állt marquis Malmont.

VII.

«Kedves kisasszony! Ne fáraszsza kegyed magát további keresésemmel; itt vagyok Issoduneban. Minthogy alig merem remélni, hogy a fentebbi czímzeten kegyed meg ne ütődjék, bátor vagyok kegyeddel tudatni azt a különös körülményt, mely ezt a megszólítást indokolja. Kegyed hallhatott valamit róla, hogy a bolondoknak néha jó ötleteik vannak; ilyen bolond jó ötlet volt tőlem annak a fölfedezése, hogy a köztem és kegyed közt létrejött házasságnak olyan lényeges akadálya volt, mely azt semmissé teszi. Kegyed soha sem szünt meg Delmaure Oliva kisasszony lenni, és én soha sem adhattam kegyednek a Malmont nevet. A minthogy azt kénytelen is vagyok mostan kegyedtől elvenni, még pedig azon oknál fogva, mert ezt a nevet egy más nőnek fogom adni. Igen sajnálom ugyan, hogy kegyed ez által ugyanazon szomorú játékot ismétli, melynek anyja is áldozatul esett, hogy tudniillik hajadonná lett, miután már nőnek hivatta magát, azonban adhatok egy jó tanácsot kegyednek: ott vannak a hírlapok, hirdettesse -38- ki kegyed egynehányban, hogy N. N. fiatal jómódú hajadon, kinek épen csak egy névre volna szüksége, bátorkodik felszólítani azokat, a kiknek épen csak egy eladni való nevük van, hogy jelentsék magukat; tetszése szerint fog választani közülök. Biztosíthatom önt, hogy lesz sikere; a reclame útján sok derék hajadon tett már szert férjre. Adieu! Marquis Malmont.»

A mennyi idő alatt egy levél Issoduneból Párisba repül, s egy dühös ember onnan ismét visszarohanhat, ott volt Issoduneban Oliva.

Legelső kérdésére megtudta, hogy a marquis itt ismét nagy zajjal él; hitele megújult, elegáns házat tart és nőcselédséget fogadott régi palotájába, mert asszonyt hoz a házhoz.

– Ah szép menyecske! ön reclamálni jön? Bizony mondom, hogy későn, nagyon későn. Én kénytelen vagyok a liaisont felmondani.

– Marquis, ön komolyan meg van tébolyodva, s ezúttal inkább a szánalom, mint a harag siettetett önhöz. Ön tudja, hogy én önnek törvényes gondnoka vagyok, mint betegnek, s önt visszavitetem oda, a honnan elszökött.

– Nem tudok sem betegségről, sem gondnokságról semmit, szép kisasszony, mert ön nekem nem törvényes nőm.

– Azt nem akarom önnek szemébe mondani. Olyasvalami, a mi ön anyja volt önnek atyjára nézve.

– Nyomorult! Azt hiszed, hogy ez undok megbántással kényszeríteni fogsz arra, hogy megölesselek.

– Oh épen nem. Légy a felől megnyugodva, hogy nem teheted. Én kijátszottalak: tréfáltam veled. Te visszatréfáltál, s most egyenlők vagyunk. De utoljára mégis csak én nevetek. A mi iratokat tőlem bírsz, azokat akár rámába -39- tetesd. Bohóság házassági szerződésed, bohóság az egész vallomás, a mit kezedbe adtam. Eredj haza, szép delnő, és keress mást magadnak, én nem tartóztatlak tovább.

– Nem őrült meg! kiálta fel diadalmas arczczal Malmont, hanem megszabadult, tudd meg, hogy első feleségem él!

– Igen, Amália él. És így én nem lehetek az ő gyilkosa. Élt, a midőn téged nőül vettelek, és így nem lehettél nőm soha; hanem voltál egy rászedett némber, a ki nem tanult anyja példáján, és most keresheted igazságodat, mentől jobban keresed, annál többet fogsz belőle veszíteni. Malmont visszahozza első nejét a házhoz, téged pedig elkerget küszöbéről, s mikor eszébe jutsz, még csak azt az erőszakot sem teszi magán, hogy nevetését visszatartsa.

Oliva nem hallotta már a nevetést. Szégyentől égő arczczal futott el onnan. Magánkívül volt. Mesének kellett hinnie az egész dolgot. Hogy történhetett volna az? De e merő átváltozás a marquis lényében mégis azt bizonyítá, hogy valami érthetlen valónak kell abban lenni.

Oliva a preféthez sietett. Elmondá neki, hogy ő marquis Malmont második neje, ki most azt állítja, hogy első neje még él; mi igaz ebből?

A prefét arczából láthatta, hogy ő nagyon restel erre a kérdésre felelni; valami kelletlen sajnálkozást mutatott, a minek sértenie kellett Olivát.

– Bizony, édes asszonyság, ez egy igen különös történet; az ember csaknem azt mondaná rá, hogy hihetetlen, ha önvallomások nem hitelesítenék. A marquis eltemette feleségét, valóban eltemette; ott voltunk a gyászszertartáson, láttuk őt meghalva. A nőnek azonban volt egy régi híve, a ki éjszaka felnyitotta a sírboltot, s ellopta a halottat. Haza vitte, és az csak tetszhalott volt, ki a természet különös rende folytán ismét életre tért. A régi -40- szerető titokban tartá a dolgot, s kedvesével, kinek ily csodás úton jutott birtokába, mindaddig elrejtőzve élt, míg a marquis valami téveszme miatt a Bicétrebe került. Kegyed maga legjobban tudja, hogy e téveszme az volt, hogy ő megölte nejét. Erre az ifju szerelmes pár biztosnak kezdte magát érezni a világban és előjött; azonban a marquis megszökött a Bicétreből, s a véletlen szeszélyéből épen akkor találkozott velük össze, midőn azok a legbizalmasabban beszéltek egymással. A marquis meggyőződött felőle, hogy régi nejét és annak imádóját látja maga előtt. Zajt ütött: az ifju akkor elfutott a nővel együtt; később azonban, miután a nőt elrejté, nem tudni hova, önmaga önkényt a hatóságok kezébe adta magát és mindent bevallott.

– Igen, asszonyom. Az ifju igen becsületes ember, a ki nem tud hazudni. Az nem is használt volna sokat, mert mi nagyon hamar elfogjuk az embert, a ki valótlanságokat mond. A törvényszék rossz regényolvasó közönség, mert mindennek végére jár, s azt is megkérdezi, hogy ki hol született? Az ifju azzal hiszi védelmezhetni ügyét, hogy ő csak egy hullát lopott el, s az életre ő imádkozta, ő segítette vissza; nélküle a nő a legnyomorultabbul, a legkétségbeejtőbb halállal veszett volna el a sírboltban, az elevenen eltemetettek halálával, tehát az neki méltán sajátja…

– Ah asszonyom, a biró nem poéta. Marquis Malmont házassága Lizardin Amáliával nincs felbontva, mihelyt a nő életben van. Akárhogy történt ez, a tény megváltozhatlan, s ennek csak egy kimenetele van.

– A fiatal nőrabló, tekintve az enyhítő körülményeket, egy pár évi fogsággal megmenekül; Lizardin Amália marquis Malmontnak visszaadatik; kegyed pedig madame, feloldatik tisztelettel azon házasság alól, mely érvénytelenül -41- köttetett és ez kegyedre nem fog azért homályt vetni, mert a bona fides kétségbevonhatlan; s ha kegyed kárpótlási pert akar a marquis ellen kezdeni, azt teheti. Ajánlom kegyednek ebben az esetben derék notairünket Leclairt, az nekem sógorom és igen ügyes ember.

– Kegyed maga? Ah, az is nagyon szép. Csak kérem, hogy el ne felejtsen papier timbréere irni, mert különben birságot fizet.

– Minthogy ez ügy hova dőlése engemet is nagyon közelről érdekel, kérem, hogy a tárgyaláson személyesen jelen lehessek; már nem tudom, hogy mint felperes-e vagy alperes? mint vádló vagy vádlott, vagy tanú, vagy kárvallott? az majd ki fog derülni később.

– Mint együtt érdekelt fél. Nagyon jól van, asszonyom. Ez igen érdekes per fog lenni. Önnek a kedvéért siettetni fogom az ügyvédeket, hogy mentől elébb esküdtszék elé bocsáthassuk az ügyet.

A prefét elbeszélte az ügyvédeknek, az esküdtszék tagjainak, azoktól megtudta az egész város, hogy a hirhedett szépségű delnő Oliva maga is jelen fog lenni a nyilvános tárgyaláson, s személyesen fog plaidirozni. Ez nagy sensatiót gerjesztett; a mairet, a prefétet már napokkal előre ostromolták jegyekért a törvényszéki terembe mindenféle urak s asszonyságok a kitűzött határnapra, melyről a prefét jóeleve tudósította Olivát.

A határnap előtti estén Oliva egy levelet kapott ismeretlen kéztől, melyet a mint elolvasott, hirtelen eltitkolhatlan felindulással sietett a preféthez, arra kérve őt reszkető szóval, hogy halaszsza el egy héttel a tárgyalási határidőt, mert neki rögtön kell sietni valahová és addig nem vehet részt a tárgyalásban, míg azt meg nem járta.

A prefét udvarias ember volt, a szép előkelő cliensnő kedveért elhalasztá egy héttel az ülést.

Ez még százszorosan felfokozta a kiváncsiságot, most -42- már még az utczát is elállta a közönség, hogy a tárgyalási teremhez közelebb lehessen. A kitűzött órára csakugyan megjelent Oliva a teremben.

Minden szem, minden látcső az ő arczához volt fordulva, de annyi tekintettől sem lett az pirosabb: olyan halovány volt, mint a márvány. Tekintete szilárd, elhatározott, semmi indulatot, semmi szenvedélyt nem lehetett észre venni rajta. Nem nézett senkire, még a marquisra sem, a ki pedig nem messze tőle ült, s ügyvédével vigan fecsegve, sokszor tekintett a szoborszerű szép alakra, s vállat vonva mutogatott reá. Oliva nem látszott őt észrevenni.

Mozdulatlan nyugalommal hallgatá végig a marquis ügyvédének hosszú beszédét, nem mutatta unalmát annak hosszadalmas dialecticai fáradozásain; sokszor hallá saját nevét említeni az ügyvéd beszédében igen prózai invectivákkal, néha gúnyos czélzatokkal is, nem pirult rá, nem haragudott érte.

Azután felállt Florion Ardent, hogy védje magát. Olyan melegen beszélt, a hogy csak az igaz fájdalom tud szólni; a hallgatóság részvéte észrevehetőleg felé hajlott. Elmondá, mennyit szenvedett a nő, míg Malmont nevét viselte, elmondá, milyen boldog volt, midőn az övé lett. És most e boldogságtól meg akarják őt ismét fosztani. A halál, az Isten adta e nőt ő neki, ő hivatkozik az Istenre és az emberiségre: nem méltán nevezheti-e őt magáének?

A jó közönség olyan szivesen mondta volna neki: igen, igen! vidd haza és éljetek boldogul.

Azután elmondá az ifju, mi történt volna e nővel, ha ő el nem rabolja őt a sírból, a felébredő kétségbeesését, ki a hideg falak közt látja eltemetve magát, az éj és a magány rémeit, az éhhalál rideg kínjait oly borzasztó fantasiával rajzolá a hallgatók előtt, hogy néhány gyönge idegzetű nő elhagyta a termet miatta. Csak Oliva nem látszott borzadni.

Azután szólt az ifju a gyöngéd ápolásról, a meleg szerelemről, arról a gyógyító figyelemről, a mivel e már egyszer -43- letört virágot újra életre kelni kényszeríté; hiszen saját lelkét lehelte abba át, és az az élet, a mi annak arczán virul – az ő saját életének fele.

Mikor ezt beszélte, hogy sírtak ott köröskörül, hogy törülték a nők könyeiket, hogy bámultak mind Oliván; őt még ez sem hatotta meg, nem sír rajta; de egyszer mégis nagyot sohajtott, midőn az ifju azt mondta, hogy ha őket elválasztanák egymástól, az mindkettőjök halála volna. A kik jól figyeltek Olivára, futó borzadást vehettek rajta észre.

Az elnök összevette a tárgyat, s azután föltette a kérdéseket az esküdteknek, azok félre vonultak más terembe tanácskozni. Mindenki feszülten várta, mi végzéssel jönnek vissza? Oliva egykedvű maradt; az elnök azalatt oda ment hozzá, s valamit kérdezett tőle, ő vállat vont rá s azt felelte, hogy «az mindegy», mint a ki eddig semmi érdekest sem talál még a tragœdiában.

Pedig marquis Malmont azt várta tőle, hogy majd elő fog állani bizonyítékaival, az ő mérgezési elismervényével, a veszedelmes adatokkal, miknek ereje mind elmúlt már, mint elmúlik bizonyos méregé, ha átlátszó üvegben áll, a puszta világosságtól; és ő készen is volt igen furfangos, igen mulatságos replicára, melylyel e nőt összetörni, megalázni kivánta, de ime nem volt rá alkalom; Oliva hallgatott, és nem beszélt a gyilkosságról.

Félóra múlva az esküdtek visszajöttek s kimondák, hogy Floiron Ardent marquis Malmont nejének elrablásában bűnös.

Az elnök ekkor felszólítá az ifjut, hogy vallja meg, hol van Amália rejtekhelye? miután ahhoz fog méretni büntetése, a miszerint a törvény parancsának engedelmeskedik.

– Soha! Azt tőlem meg nem fogja tudni senki. Itéljetek holtig tartó gályarabságra, de Amáliát egykori hóhérának kezébe vissza nem adom soha. -44-

Ez nagy izgatottságot gerjeszte az egész teremben; a hallgatók éljeneztek, a hölgyek zajongtak. Az elnök nem tudott szóhoz jutni, az ifju szava túldörgött a zajon.

Ekkor láták, hogy Oliva felkel helyéből. Szólni akar. Nem volt szükség az elnöknek csöngetni többé, mindenki elcsöndesült magától; a sóhajtást meg lehetett hallani: a delnő maga beszélt, vajjon mit mondhat?

A marquis ördögi gúnymosolylyal arczán fordult felé és azt hivé, hogy mindent előre tud, a mit hallani fog, s előre nevethet azok haszontalanságán.

A hölgy pedig megszólalt igen csendes és meghatottság nélküli hangon. Nagyobb nyugalmat egy gyakorlott ügyvéd sem kivánhatna magának.

– Tisztelt uraim! Engedelmet kérek, hogy beleszólhassak azon ügybe, mely saját érdekeimet is oly közvetlen támadja meg; engemet téve ki a világ gúnyjának és megfosztva nevemtől, ha ezen elmondott tények igazak. Szabad legyen azokat kétségbe hoznom. Én azt hiszem, hogy az egész vita nem egyéb, mint két szánalomra méltó lelki tévelygő monomaniájának csodálatos találkozása. A tárgyalásokban egy igen nagy hibát vettem észre. Önök itéletet hoznak két ember beszéde után; egy sírból elrabolt, életre jött, megint eltünt asszonyt odaitélnek előbbi férjének, a nélkül, hogy előbb meggyőződtek volna felőle, vajjon ez a nő csakugyan elraboltatott és életre jött-e, vagy pedig most is ott fekszik a sírban és alszik szép csendesen?

Ah! ah! az egész teremben a csodálkozás zsibaját lehete hallani. Ez váratlan ellenvetés volt. Ez csakugyan olyan kő volt, a mit fel kellett emelni.

– Megbocsássanak uraim, folytatá Oliva, hogy észrevételeimmel önök terhére vagyok, de én magam is közelről érdekelve, kénytelen vagyok kétségemet kimondani, nehogy vagy őrültségnek, vagy alakoskodásnak legyek áldozatja. -45-

Az elnök elismeré, hogy Olivának joga van ez ellenvetést tenni, s e kérdésre választ követelhet.

Rögtön kiküldött hat törvényszéki szolgát, hogy a Malmont-sírboltból hozzák fel Malmont Amália ravatalát, a hogy ott találják. Velük ment három esküdtszéki tag s a marquis és Ardent ügyvédei, meg azután egy roppant néptömeg.

Minden a legnagyobb nyilvánosságban ment végbe. Száz meg száz tanú előtt nyitották fel a sírbolt-ajtót, lementek a lépcsőkön, megtalálták a leszegezett koporsót, azt kiemelték s vitték czímereivel, szemfödőivel a törvényterembe.

Valami bántalmas borzadály futotta át mindenki szivét, midőn e szomorú tárgyat letevék a törvényszék zöld asztalára, mintegy előkövetelt bizonyítékot, melyben nem tudni, mi van irva?

Remegve, lélekzetvisszafojtva lesték, mint bontják fel a födél szegeit, mint feszítik föl vasakkal; csak Malmont mosolygott gúnyosan és Ardent nem nézett oda: ők ketten tudták, hogy nem fekszik abban halott.

Most félre emelték a födelet, a selyem szemfödelet feltakarták, s ime ott feküdt Lizardin Amália meghalva; – meghalva, igazán és felébreszthetlenül meghalva.

Az emberi borzadalmas zúgás közepett egy őrjöngő sikoltás volt hallható, mely a lelkeken járt keresztül; Ardent volt az; oda szökött kedvese koporsójához, megragadá annak hideg kezét, ott lerogyott és meghalt ő is.

Jól mondá, hogy az ő életük annyira egy, hogy ha elszakítják őket egymástól, mind a ketten egyszerre meghalnak.

Malmont lázreszketéssel hanyatlott ülőhelyére, s rémülten rebegé mindenki hallatára:

– Tisztelt uraim, láthatják, hogy nem bűnösökkel, hanem szerencsétlen tébolyodottakkal volt dolguk, – máskor legyenek óvatosabbak. Én férjemet visszaviszem gyógyulása helyére.

– Nem! nem a Bicétrebe! ordíta fel Malmont tajtékzó ajakkal, hanem a guilottinra. Én gyilkos vagyok. Én öltem meg nőmet! Én nem vagyok őrült.

– Ennek a másiknak pedig az volt, hogy feltámasztotta őt; tevé hozzá az elnök.

Malmont kezeit le kelle kötni, mert dühös lett, s fejét a falon akarta szétzúzni.

Csakugyan a Bicétreben halt meg és igen sokára. A leggonoszabb, a legdühödtebb őrültnek tarták; pedig az nem volt őrültség rajta, hanem iszonyúbb annál: az öntudat.

Egy levél volt az, melyet Oliva amaz esküdtszéki tárgyalás első határnapja előtt kapott, s mely akkor történt rögtöni elutazását okozá.

«Asszonyom! Ön ismeri életem fájdalmas történetét és részt vesz abban. Én el vagyok veszve. Másodszor is vissza kényszerítenek mennem Malmonthoz – a mi iszonyúbb rám nézve a halálnál. Azt mondják, ez az igazság; mert Ardent meglopta Malmont sírboltját, elrabolt belőle egy halottat, az a hulla pedig Malmont tulajdona volt és azt neki vissza kell adni. Jó. Legyen tehát igazság a földön! És a föld alatt! Én visszaadom Malmontnak azt, a mit Ardent elvett tőle – a hullát. Keressen ön fel, a mint e levelet elolvasá, a Nevers melletti száraz kallóban, a hol egyedül lakom. Mire ön ide ér, én akkor már halva vagyok. – Az égre kérem, teljesítse végrendeletemet. Vigye el holttestemet a Malmont-sírboltba, a sírbolt álkulcsát -47- megtalálja iróasztalomon. – Vén cselédem segíteni fog önnek. Ezt küldje ön Ardent anyjához vissza. – Mondja meg Ardentnek, hogy én előre mentem és várok reá. – Éljen boldogul! Amália.»

Oliva rögtön sietett Neversbe, vitt magával egy orvost is; azt az erdő mellett hátrahagyta kocsijával. – Mire a száraz kalló épületét feltalálta, már akkor Amália nem élt. – Méreg eloltá vidám lelkét. Nem lehetett többé segíteni rajta. A többiben csak az ő akaratát hajtá végre Oliva. De Ardentet nem volt szükség tudósítania, hogy Amália vár reá, mert az holt kedvese első látására oda ment, a hol a törvényszék sem parancsol azoknak, a kik egymást igazán szeretik.

Oliva iszonyúan boszút állt az emberen a két szerető szívért és édes anyjáért, kit az úgy megrontott; soha sem volt hozzá annyi irgalommal, hogy elárulta volna azt a titkot, a mi a föld alatt van, s mely Malmont szenvedéseinek az egy halállal véget vetett volna.

2.
A STRUCCZMADÁR.

Háromszáz apró iskolás diák verte a port a nagytemplomutczán, irtóztató hujjahó kiabálással, egymást tépve és taszigálva, hogy közelebb érje a komédiát, mely a porfelleg között láthatlanul, de annálinkább hallhatólag vonult a városház felé; egy recsegő dob és egy sikoltozó tilinkó hirdetvén, hogy itt valami szokatlan látvány lesz mindjárt, mihelyt az ember szeme megszokta a látást.

A városház előtt megállt a tömeg, négy török csausz hosszú dárdával kezében helyet csinált a látványnak, szétpofozva az apró sihedereket s megtaszigálva az öregebb bámészkodókat; mire nagy nehezen egy tömött kör támadt a piacz közepén, egyfelől feketegubás szájtátókból alakulva, másfelől az érdemes sulyom és sülttök áruló kofaczéh -48- állványaira támaszkodva, melyek egy percz alatt megteltek azon tenyeres-talpas delnőkkel, kiknek testi terjedelme élő tanúbizonysága annak, hogy Debreczenben leghamarább eltörölték a bőjtöt. Három-négy talyigás polgár is oda furakodott a nép közé, a mivel azt nyerte, hogy kétkerekű szekerét rögtön tele állta a publicum, ha egyet lekergetett róla, kettő mászott fel helyette, nem használván semmi pörlekedés és patvarkodás a tudnivágy ellenében.

«De csitt! csendesen már emberek! hallják!» kiálta egy termetes asszonyság a kofarend közepéből, áruasztalára felállva, mely alatt pattogatott kukoricza, sulyom, tökmag és sülttök készletek voltak felhalmozva, s egy oldaltfordított pad által betörések ellen biztosítva. «Nem látják kentek, hogy a nemzetes bíró úr és a nagyságos aga úr is ott állnak már a tanácsablakban, lehetnének annyi emberséggel, hogy ne ordítanának, mint a pusztabeli Behemoth.»

A derék asszonyság, a ki ezt allegálta, senki sem vala más, mint Koppánné ifjasszony (ötven-hatvan év közt ugyan, de a kit ifjasszonynak hínak, az soha sem vénül meg, mindig megmarad czíménél), rangjára nézve a piacz kellő közepén uralkodó kukoriczás kofa, a kinek hangját minden debreczeni ember ismeri, egyért azért, mert nagyon messze elhallik, másért pedig, mivel szüntelen hallik, különös hivatását lelvén benne a jeles amazon, mindenkinek igazságot szolgáltatni, akár kell neki, akár nem.

Koppánné ifjasszony termetében az a jó volt, hogy mikor ő fölállt az asztalára, oda mellé senki sem állhatott többet, mert ő azt a fél négyszögölnyi tért tökéletesen betöltötte, sőt ha kezeit csipejére tevé, még túl is terjedt rajta. Ezúttal is úgy álla ott, mint egy Demosthenes, és nem találkozék olyan puskából kilőni való siheder, a ki bátor lett volna az asztala alá bebújni, vagy a tetejére felkapaszkodni, mikor ő ottan áll.

Biró uram és a Szolnokról jött Kajuk aga tehát ott állanak -49- a tanácsablakban, midőn Koppánné ifjasszony letorkolta a közönséget s onnan nézék a komédiát.

A négy csausztól üresen tartott téren egy roppant hosszúlábú állat lépdelt; madár, vagy micsoda? az irástudó diákok képekből ismerik, s úgy nevezik, hogy «struccz». A nagy idegen állat talpától fejetetejéig lehetett nyolcz láb magas, nagyobb mint egy csausz dárdástól, úgy hogy mikor hosszú meztelen nyakát felnyújtá, nagy kopasz, lapos fejével túljárt az egész sokaságon s kiülő lidércz szemeivel mereven tekintgetett körül, meg sem mozdítva sertebozontos szempilláit; a roppant madár csodatollazata bársonytakaróval volt befedve, hogy a por el ne rontsa, s erős lábszáraira csörgők voltak akasztva.

A struccz vastag kemény orra lyukain pedig egy ezüst perecz volt keresztül vonva, s abba ezüst láncz akasztva; ennél a láncznál fogva vezette azt egy szerecsen.

A vezető az igazi æthiopi faj példányképe volt; arcza fekete, mint a legszebb kordován, csendes, búskomor kifejezéssel, mely legjobban illik a négereknek. Milyen is lehetne másforma az, a ki az arczán hordja az éjszakát, mint szomorú?

A néger igazi bársonyba és selyembe volt öltözve, mezetlen karjain arany kígyós karpereczek; hasonló perecz volt nyakán is, mely tele volt írva girbe-gurba török irással; ha nagytiszteletű Kandó Ezékiel uram itt volna, az majd el tudná olvasni. És azután a strucczmadárnak a láncza az ő nyakán levő arany örvhöz volt csatolva.

Végtére a szerecsen férfi fején volt egy drága turbán, igazgyöngysorokkal keresztülfűzve, s annak a turbánnak a bubján egy korona hat hegyes ággal, igazi aranyból s minden ága hegyén egy akkora rubintkővel, mint egy baraczkmag; csakúgy hányta a szikrát mindenfelé.

Hanem a szerecsen azért, hogy olyan czifra volt, épen nem látszott kevélynek, sőt inkább, a mint ott állt a -50- strucczmadár mellett, két kezét leeresztette ölébe és szemeit lesütötte, az ember azt is képzelhette volna, hogy szégyenli magát.

A strucczmadár néha lehajtá otromba szegletes fejét hozzá, s úgy tett, mintha fülébe sugdosna neki, pedig csak a szája járt, vagy a feje búbját dörzsölte gyöngéden a férfi kezéhez, mindaddig, míg ez észrevette a hízelkedést s megölelte a madár nyakát, a minek azután ez megint úgy tudott örülni, úgy repesett kurta szárnyaival, még jobban felnyitva szemeit, s hallatott olyan forma hangot, mint ha üres hólyagban kukoriczát zörgetnek.

A harmadik személy volt egy otromba balukdzsi; egy szélesvállú tevehajtsárféle szörnyeteg, a kinek lompos, szurtos ruházata nevezetesen különbözött a pompás szerecsenétől; de a ki azért mégis parancsolni látszott emezzel; ő állította azt ide meg amoda, s magyarázta a két idegen állat kilétét kerékbetört magyarsággal, minden gy és ty betű helyett dzsit és csét alkalmazva, s mikor kifogyott a szóból, egy ügyetlen rézdobot ütve félkézzel, másikkal meg egy még ügyetlenebb háromlyukú sípot vijjogtatva.

– Bujurszim! Bujurszim. Madzsarim. Emberim. Lácsátok, tucsátok: itt van a struccsmadár; nadzs madár, szép madár. Nadzs úr a szultán! Pusztáma lakáma; megecset kövecset, dzsomra!

A balukdzsi próbául adott az állatnak egy kavicsot, a mit az elkapott és lenyelt; a magyarázó végig ment a kezével az állat hosszú nyakán, kiálló begyét megmarkolászva, mintegy bizonyságul, hogy a kövecs lement a gyomrába.

– Ejnye lidércz rúgta! kiálta le rá Koppánné ifjasszony onnan az asztal tetejéről, hát aztán, hogy költi ki ez a tojását, ha a hosszú lábával le nem ülhet rá?

– Homokba elásüm! felelt a mutogató, bölcs ábrázattal. Struccsmadár nem alusz; struccsmadár mindig néz. Nadzs ur a szultán! -51-

– No most szép ojunt csinálmek, csinálszün szép madár! kiabált a balukdzsi, olyan rekedt hangon, mint maga trombitája, kacsiniz az útból te csirkin csirlek, mert elgázolor, tepszin oglán, tepszin!

Debreczenben azon időjárást szokva voltak az ilyen beszédhez, a török uraságról rájuk ragadt, hogy ojunt játéknak értsék; értelméből azt is megtanulták, hogy kacsiniz annyit tesz, mint szaladj, hogy oglán gyereket jelent, tepszin bizonyosan valami ugorj innent, s a csirkin csirlek valami furcsa csúfszó, a mivel a török a gyereket ijesztgeti; s hogy a magyar szavak után raggatott szün, lor, mek toldalékok a törököt megilletik. Akkor is nevettek rajta a derék debreczeniek, hogy milyen furcsa az, a ki más nyelven beszél, mint magyarul, s sok tréfát csináltak maguknak ez idegen idiomával.

– No most csinálszin szép khorosz, szép madár! kiáltott a tolmács, s beleütve a dobba, szájába dugá a sípot, s csinált valami fertelmes zenét a két lármaeszközzel, mire a strucczmadár szárnyait neki eresztve, elkezde körbe futni, a meddig a láncza ereszté, sebesen, mint egy paripa, a közben nem tudni mivel? olyan hangokat hallatott, mintha vasas szekér zörögne hantos, göröngyös úton, s olyanokat sikoltva közbe, hogy az emberek a füleiket dugták utána.

A láncz vége pedig a néger örvéhez levén kötve, természetesen a struccz környargalása közben apródonkint mind ennek a nyaka körül tekergőzött. A néger állt mozdulatlanul, még a kezét sem mozdítá, a szemét sem emelte fel.

Hanem a struccz oly ügyesen futott körül, hogy a láncz meg nem szorulhatott társa nyakán soha. Ha a madár nem vigyáz, a férfit egy percz alatt megfojthatja. Úgy nézett rá mindig félszemmel, ha tágan van-e a láncz? s ahoz irányzá körfutását.

Mikor aztán végre egészen elfogyott a láncz s a madár egészen odajutott a szerecsen mellé, akkor megszünt dobolni a tolmács s ismét felemelte saját recsegő hangját: -52-

– Lássátok, itt van az a hires Zenghim szultán, Ghaznior szultán, a ki a hatalmas szultán ellen, a kalifák kalifája ellen feltámadi; dün gazdag volt, járin koldus, ma Zenghin, holnap dilendzsi. Nadzs ur a szultán. Reszkessetek minden népek!

Azután megint dobolt, sípolt, a strucczmadár visszafelé nyargalt a lánczczal s mikor letekergette ismét, akkor újra elmondá a balukdzsi, hogy bizonynyal ez itt a hatalmas kara szultán, a ki százezer emberrel támadt az igazhivők szultánja ellen: az a korona a fején igazi arany, az a sok piros és fehér kő a hegyén igazi jakut és elmász, rubin és gyémánt. Nagy úr a szultán. Allah dögre dűn!

A szerecsen ott középen mozdulatlan állt ez alatt, a kofák, parasztok kaczagása, utczagyerekek üvöltése közepett, csak az utolsó szóknál emelte fel nagy méla szemeit s tekintete az első pillanatban a szolnoki agáéval találkozott, a ki ott állt az ablakban a biró mellett.

A mint a szerecsen megpillantá az agát, egy perczre sötét arczán valami villámlott keresztül; talán öröm, vagy csak emlékezet. Az aga egyszerre visszavonult az ablakból. Nem vette ezt észre senki, tán csak egyedül maga a biró. Más embernek elég nézni valója volt a strucczmadáron.

A balukdzsi most egy gömbölyű mély fatálat vett elő, melynek szélére csörgők voltak akasztva, s elkezdte azt a feje fölött zörgetni.

– Baksist, baksist! Adjatok baksist, adjatok szadákot, ajándékot, alamizsnát a szegény Zenghin szultánnak! a gazdag Ghaznior szultánnak, a ki mostan koldus.

Ez a szó rendesen igen hatályos szokott lenni nagy tolongásokban helycsinálásra. A csauszok dárdája nem tartá olyan tisztán a tért, mint az a csörgős fatál.

A tolmács odanyújtá azt a struccznak, s az okos állat eljárta a körül álló népet sorba, kiszemelve a körülállók közül a kék ruhásokat, a kikből inkább nézett ki pénz, s ügyesen elkapva az orrában tartott fatállal minden feléhajított polturát; biró uram is vetett le neki a magasból -53- egy marokkal négy lengyel garast, a struccz elkapta mind a négyet, egyet sem engedett a földre esni.

– Adjatok a szegény Kara szultánnak, látodszün nem járhat rongyos ruhában; selyem feredzse, ibrisim salavári kell a szultánnak; baksist, baksist.

A népség gyönyörű mulatságnak találta ezt, hullott a rézpénz a fatál felé, pajkos suhanczok egymás fejéről lekapkodták a süveget, azt hajigálták a struccz felé; a strucczmadár milyen csodamadár, a fekete szultán milyen furcsa ember!

Mikor a tál megtelt rézpénzzel, akkor a struccz a jobb lábával szépen előrekapart, azután megint hátrakapart, a mi bizonyosan valami köszönésformát akart kifejezni. A tolmács odalépett hozzá, hogy kivegye a tele tálat a szájából, mire az egyszerre úgy felnyújtotta a nyakát, hogy a balukdzsi az ujja hegyével sem érte fel s nem adta át neki a pénzt, hanem odafutott vele Ghazniorhoz s annak a kezébe tette.

A tolmács azután Ghazniortól akarta azt elvenni, de a struccz azt sem engedte meg: eléje állt, kemény csőrével dühösen vagdalt felé, erős szárnyaival elállta az útját, s mikor egyszer a tolmács a háta mögé került, egyik izmos lábával olyan iszonyút rúgott rajta, hogy az ember felbukott s odahengeredett a nép közé.

A nép kaczagott, a balukdzsi dühbe jött, kirántotta handzsárját s fogcsikorgatva rohant vissza a struccz ellen, mely most előre nyújtá nyakát, csőrével kelepelve, mint a gólya, s felemelt lábának két ujjával markolászva a légben, mint a ki csatára készül.

A szerecsen most is merevül állt ott, mintha érczből volna öntve, hanem e pillanatban a tanácsház ablakából lekiáltott az aga a dühbe jött törökre.

Erre a balukdzsi egyszerre megjuhászodott, vissza dugta -54- handzsárját övébe, leverte a port dolimánjáról s folytatta a komédiát.

– Cselebim, emberbim! Sükür Allah! Adjatok alamizsnát a gajretlü madárnak. Strucczmadár gajretlü madár, nem fél senkinden. Megeszik kenyeret, ekmeket, kenyeret.

– Ekmek, eddmeg! kiabáltak egyszerre a bámész sihederek, a kiknek nagyon tetszett az, hogy a török a kenyérre azt mondja «eddmeg», s egyszerre tíz-húsz kéz nyújtotta czipódarabjait a strucczmadár felé; a ki azokat sorban elszedte tőlük, s a hogy elkapta, rágatlan lenyelte, s egy pár ficzkónak, a ki nem elég nagyot szánt neki, az ujja hegyét is hozzá csipve a kenyérhez, a közönség rettentő mulatságára.

Koppánné ifjasszony tudott néhány szót törökül, a mennyi ráragadt vásáros török katonáktól, ez a tudomány nagyon furdalta az oldalát; óhajtott vele ragyogni, hogy ő törökül is tud, hogy törökül is fog beszélni a strucczmadárral.

– Gel, Gel, strucczmadár, jer ide! Kúsmadár Güzelkús. Adok én neked egy darab pejnirt; nesze pejnir!

Hanem annyi előrelátása volt az ifjasszonynak, hogy a güzelkús csőre által nem akarta a pejnirrel együtt bekapatni az öt ujját, hanem a mint a török bicsakkal (ez is török szó) leszelt egy darabot a jó friss alföldi sajtból, azt a kés hegyére tűzte, úgy nyújtotta felé.

Gyönyörű török bicsak volt: Nagy-Váradon vette huszonöt polturáért, meg egy hízott lúdért, szép félhold forma görbe nyéllel, fekete szaruból, az is kiverve ezüst félholdakkal, rézcsillagokkal szépen, a kés vasán alul karika volt keresztül húzva, mely egy részről arra szolgált, hogy mikor kinyitják, ne engedje a vasat általnyaklani, másfelől lánczot lehetett bele akasztani s az asszonyok hordhatták a kötényük mellé akasztva.

A struccz szárnyrepesve futott az ifjasszonyig s a mint -55- előtte megállt és fejét felnyújtotta, épen olyan magas volt, mint Koppánné állványostul.

Az ifjasszonynak tetszett az, hogy ő mennyire tud beszélni a török madárral.

– No szépen jalvarmak, könyörögni szépen: azután sükürt csinálni, megköszönni, szelám lamak.

E közben feltartá magasra a bicsak hegyére tűzött sajtot, a mennyire gondolá, hogy a struccz feje fel nem ér.

A struccz egyideig csak hallgatá a hozzá intézett szavakat, mintha ő értené azokat legjobban, s félszemével a sajtra sandított; egyszerre aztán nyilsebesen kinyújtotta a nyakát s minden sükür és szelám nélkül elkapta Koppánné ifjasszony kezéből a pejnirt. De nemcsak a pejnirt, hanem egyúttal a bicsakot is, melyre az fel volt szúrva. A szép tarkanyelű török kés a sajttal együtt eltünt a strucczmadár torkában; lenyelte.

Azonban a bicsak karikájába hosszú láncz levén akasztva, azt megkapá a kukoriczás kofa s elkezdte kését annálfogva visszafelé húzni a struccz torkából.

– A késemet! a bicsakomat! De biz azt csak nem eszed meg lélekadta nagy lidércze! Add vissza a bicsakomat! huszonöt poltráért vettem, meg egy lúdért. Add ide, add ide. Megveszekedel tőle, ha lenyeled…

A struccz is azonban megfogá kemény csőrével a szájából kilógó lánczot s ő is azon mértékben, a hogy Koppánné ifjasszony rángatta őt, czibálta viszont Koppánnét a láncznál fogva, a körülálló közönség nagy mulattatására; a vége az lett, hogy ketté szakadt a láncz, Koppánné ifjasszony hanyatt esett az asztalról egy nagy kosár tojás közepébe, a struccz pedig nagyot nyelt, egyet nyújtott a nyakán, s azzal pejnir, bicsak és zsindzsi (láncz) lenn volt a gyomrában.

A közönségnek pompásan tetszett ez a mulatság; a rántottában eviczkélő ifjasszony válogatott szitkozódásai, a strucczmadár hatalmas gyomorproductiója mindenki tökéletes megelégedését nyerte meg, maga biró uram is -56- a hasát tartotta, úgy nevetett odafenn az ablakban, s még egy dénárt hajított le külön a balukdzsi számára; csak a szerecsen király, a Ghaznior szultán ott a középen maradt szomorú, az nem tudott nevetni.

– Csinálszün szép szelámot a Kiöjin bey előtt, a nagyságos debreczeni kadi előtt.

A Ghaznior szultán keresztbe téve kezeit mellén, meghajtá magát a biró uram előtt háromszor, miközben a Joldás rikácsolva kiálta.

– Iote (ime) a hatalmas Zenghin szultán, a Ghaznior szultán, bereket verszin derrek, szépen köszöniler az alamizsnát a nagyságos debreczeni kadinak, a nagyságos debreczeni cselebimnek, a nagyságos kofa asszonyoknak és gyerekeknek.

Utána köszönt a strucczmadár; nyakával előrehajolva, s csőrével zörögve.

Azután újra megüté a dobot, megfújta a sipot a balukdzsi, egy közel settenkedő kis kölyket megkapott gallérjánál fogva, azt felhajítá a struccz hátára.

A kis kölyök nem értett törökül, de azt megértette, hogy nyalábolja át a madár nyakát s úgy lovagolt a strucczon tovább társai hahotája és irigységétől kísérve.

A balukdzsi verte a dobot, fújta a sípot, a strucczmadár és a fekete király odább mentek; elfedte őket a por és a sokaság, míg a dob és tilinkóhang a szomszéd utczába bekerülve, elhangzott.

Midőn nemzetes Dobozy István biró uram betevé a tanácsterem ablakát, odafordult Kajuk agához:

– Láttam, mikor ide feltekintett, hogy szinte kigömbölyödött -57- az orczája szegénynek; kegyelmed pedig hátrahúzta magát.

– Látom már, látom már, hogy ki akarsz vallatni. No hát tudd meg a történetet elejétől végig; de minden bolond helyen tovább ne beszéld.

– Tehát tudd meg, hogy ez csakugyan ama Ghaznior szultán, habeszi uralkodó, a ki saját nevével nem levén megelégedve, elnevezte magát Zenghin szultánnak, a mi annyit tesz, mint gazdag. Ez bolond fővel seregeket gyűjtött s a nagy úr ellen támadást szerze, a melyben természetesen legyőzetett. Elég vitézül harczolt, de azért mégis elfogatott s a nagy úr kimondá fejére a halált. Azt mondá pedig a nagy úr, igen fel levén ellene bőszülve, hogy a ki kegyelmet merészel Ghaznior számára kérni, annak is menten leütteti a fejét. Volt Ghazniornak egy vén szerecsen szolgája, legelőször az kísérlé meg a kegyelemkérést; a nagy úr menten levágatta fejét. Az eset nem rémíté el Ghaznior testvérét, egy derék ifju embert; másodszor ő ment a szultán elé kegyelemért esdekelni. Őt is levágatta a nagy úr. Volt Ghazniornak egy szép felnőtt fia, ezt nem rémíté el a két első eset; harmadszor ő ment fel a nagy úr zsámolyához. A jámbor! ő is ott hagyta ifju életét. Többé azután emberi test nem mert elevenen megjelenni Ghaznior szultán végett a padisah előtt. Ekkor azt gondolták ki Ghaznior rokonai, hogy volt a Zenghin szultánnak egy kedves strucczmadara, mely vele együtt nevelkedett fel kicsiny fiók madárból és értett mindent, mint az ember. Ezt megtanították, hogy mikor a szultán kilovagol -58- a szerájból az Aja Sofiába este, akkor fusson oda elé s adja át neki a kegyelemkérő folyamodást. Az okos állat szépen véghezvitte a rábizottat. A mint a szultán kíséretével együtt a khorkhori szökőkút előtt ellovagolt, egyszerre odafutott a madár, keresztültörte magát a kíséreten s az orrában tartott kérelemlevelet odanyújtá a padisahnak. A nagy úr meg volt rendítve e vadállat rendkívüli ragaszkodása által, elfogadta a kegyelemkérő iratot s a strucczmadár kedveért megkegyelmezett Ghazniornak. Azonban azt az erős itéletet szabta reá, hogy jól van, tehát maradjon élve a strucczmadár kedvéért: de legyen az emberek legnyomorultabbika, a ki faluról falura jár, idegen országokban, idegen népek nevetségéből élve: mutogassa magát és strucczmadarát a szultán minden tartományában és meg ne szabaduljon ettől a büntetéstől mindaddig, míg ez a madár élni fog: már pedig a struccz két annyi ideig él, mint az ember.

– Igen, ha meg nem ölik; szólt közbe Dobozy uram, a ki becsületes emberek szokása szerint, a szenvedőnek fogta pártját; de hátha struccz uramat egyszer a Zenghin szultán könnyű szerével nyugalomra helyezi valahol?

– Ej, ej, biró! Dobozy biró! Nem hiába választott téged Debreczen városa birónak, van neked egy kis eszed, hogy mindent kitalálsz; de a szultán se bolond. Azért jár ez a joldás mindenütt a Ghazniorral, hogy a struczczot meg ne ölhesse. Hanem még egyet mondok neked. Látod, alig hinné el az ember: maga Ghaznior nem engedné, hogy madarát valaki megölje, melynek élete pedig neki annyi keserűséget okoz. A jámbor ember úgy szereti azt az állatot, mint valami testvérét. Éjjel egymás mellett alusznak; furcsa őket látni, a mint a madár hosszú nyakát végig nyújtja Ghaznior ölében s a szerecsen vánkos helyett a madár szárnyára hajtja le fejét; a struccz a legkisebb neszre fölébred s dühös, ha gazdájához közelítnek; a balukdzsi csunya harapásokat visel a testén a madár csőrétől -59- s egyszer egy szárnycsapásával a karját ketté törte; de jól van fizetve s tetszik neki a hivatal.

– Hanem erről a dologról aztán lakatot tarts a szádon, mert olyan kutyát fogadtál benne magadhoz, a kit ha kieresztesz, nagyon megmar.

Dobozy Mihály uram az nap egész éjjel a strucczmadárral álmodozott, s példáját Debreczenben bizonyosan igen sokan követték.

Annál nagyobb volt a megütközés, mikor másnap reggel hírül hozzák a tanácsházhoz, hogy az éjjel a strucczmadár megdöglött.

Biró uram rögtön sietett a helyszinére; egy nagy üres pajta levén a jövevényeknek általadva, melyben a Zenghin szultán resideálhatott.

A szegény megbukott fejedelem ott ült a porban, fejét, melyről nem volt szabad letennie a koronát, kedves madarára hajtva s annak hideg fejét kebléhez ölelve, s szájával lelket iparkodva belefújni. A madár nem mozdult meg többet.

Ghaznior sírt és nem jutott eszébe, hogy ő most már szabad és mehet ismét hazájába vissza.

Hanem a joldás szörnyen szitkozódott; káromolta a debreczenieket, szidta a kutyahitű birót és különösen Koppánné ifjasszonyt, mint a kinek lenyelt bicsakja okozta bizonyosan a madár halálát s fenyegetőzött szörnyen, hogy ő felmegy Stambulba, megmondja a szultánnak a dolgot s visszajön hadsereggel, felforgatja Debreczen városát és Koppánné ifjasszony fejét hátrafelé fordíttatja.

– De iszen mond meg a szultánodnak, kiabált neki -60- vissza Koppánné, hogy majd felmegyek én hozzá és visszakövetelem tőle a bicsakomat, a mit a madarad elnyelt; huszonöt polturán vettem én azt, meg egy hízott lúdon; azt el sem is engedem ám a lelked üdvösségének sem.

Biró uram csak azon csodálkozott, hogy miért tud Ghaznior úgy sírni madara halálán. De annyi esze volt, hogy ezt nem kérdezte meg tőle.

Sőt annyi önmegtagadással is bírt, hogy a jegyzőkönyvbe nem irt fel többet ez eseményről, csupán ennyit:

«A törökök strucczmadarat hozának városunkba, mutogatás végett, mely ugyanitt meg is hala.»

A kik nem tudnák a dolog történetét, csodálkozhatnának rajta, mit keres ez a jegyzet a tanács jegyzőkönyvében?

3.
SZABAD A RABLÁS.

Hogy dicső Nagy Lajos királyunk megjelent Olaszországban, mint idejekorán alászállott itéletnapi angyal, boszút állani bűnös embereken, vala az ő kíséretében egy Dancs Sylvester nevű magyar vitéz, ki magát többszörösen kitüntette a csatában s e vitézségeért egy egész dandár vezetése volt reá bízva.

Míg Nagy Lajos Nápolyban járt, Apor vajda, az alvezér Canosába küldé Dancs Sylvestert, hogy ott tartana rendet az olaszokon és különösen vigyázna nemcsak azokra, hanem saját magára is, hogy alattomban meg ne öljék.

Dancs vezér jót állt róla, hogy semmi baj sem fog történni; az ő keze kemény volt a kardfogásban, puha a kézszorításban, mindennek tudta a módját; seregében rendet tartott, senkit a lakosság közül megbántani nem engedett s a meghódított városban rövid időn úgy megszeretteté magát, hogy ott bizony akár egész éjjel egyedül járhatott volna az utczán, még sem nyúlt volna hozzá senki. -61-

Volt pedig Dancsnak egy suhancz fia, alig tizennyolcz esztendős; nem is volt több annál az egynél, ezt is Sylvesternek hítták; ez volt Dancs apjának és nagyapjának is a neve, talán még a legelső Dancs őst keresztelték annak Szent István király alatt.

Nem is hitte volna Dancs vezér, hogy még ezután jövendő unokák unokái is sorban ne viseljék ezt a szépen hangzó keresztnevet, azért is hozta el őt magával, hogy otthon el ne csenevészszen az alatt, hanem inkább apja szemei előtt szokjék hozzá a nemesi élethez, melynek főfő iskolája a háború.

Tehát, a míg idősb Dancs Sylvester Canosában parancsolna, egy reggelen az ifjabb Dancs Sylvestert az utczán találták meg, tőrrel a szívén keresztül döfve és már egészen halottá hűlve.

Ki tehette azt? hol és hogyan történhetett? azt nem lehetett kitudni; mit is használt volna a tudás? az ifju ember azért csak nem lett volna tőle eleven.

Hírét vette e gonosz orgyilkolási esetnek a király, ki maga akkor Nápolyban időzött, s haragra gerjedve az egész város ellen, melyben e hűtlen merény történt, azt parancsolá Dancs vezérnek, hogy boszúállásul atyai fájdalmáért s büntetésül ez álnokságért, az összes dandárnak, mely vezetése alatt áll, három órai rablást engedjen Canosa fölött; érezze meg az egész nép, ha ki nem adja a gyilkost.

Dancs Sylvester megérté a parancsot és közlé azt a város előljáróival. Azok meg voltak nagyon rettenve. Képzeletükben ruháiktól megfosztva látták magukat, templomaikat feltörve, leányaikat meggyalázva; mert hiszen három óráig átadni egy várost ez Ázsiából jött hadnak, kik oly ellenállhatlanok a harczban, mit jelenthetne egyebet?

A jó urak kértek, könyörögtek Dancs vezér előtt, igértek neki nagy pénzváltságot, mind hiába, a vezér kérlelhetetlen volt; a király így hagyta meg, s a sereg előtt ki kell hirdetni a király akaratát.

Nem sokára egy gyászfátyolos asszony jött a vezér lakására -62- s beszélni kívánt vele. Az asszony szép volt, mikor hallgatva állt is, hát még mikor sírva borult a vezér lábaihoz s könyörögve mondá neki, hogy kegyelmezzen meg a városnak és büntesse egyedül őt, mert ő az oka egyetlen fia halálának.

– Én Taormese grófnő vagyok, szólt az úrhölgy; szerencsétlen siciliai család boldogtalan leánya. Tegnap este a corsón találkozott velem fiad, s gyalog hintóm után jött egész palotánkig; én inték neki, hogy távozzék, rettegve attól, hogy férjem meg találja látni, ki féltékeny, mint minden olasz. Az ifju nem távozott; egész éjfélig hallottam sarkantyúi pengését ablakom alatt, a mint ott fel s alá járt és esküszöm a szűzre, hogy egyszer sem néztem ki ablakomon. Éjfél előtt nehány perczczel egy hosszú jajkiáltás hangzott fel az utczáról; akkor ölték meg őt. Én vagyok oka halálának. Büntess engemet miatta. Talán kaczér tekintetem csábítá el őt; talán nem rejtém el arczomat eléggé fátyolom alá, hiúságból, hogy szépnek találjon; én vagyok egyedül gyilkosa, büntess engemet és ne az egész várost én helyettem.

A grófné szép asszony volt, szépen tudott könyörögni, szájjal is szépen, hát még szemmel; Dancs vezér sem volt márványból, nem volt idősebb harmincznyolcz évesnél, ő is megláthatta azt, a mi szép; azért mégis Dancs vezér azt felelé az esdeklőnek, hogy itt nincs semmi kegyelem, ez nem az ő dolga többé; ő megsiratta a fiát, kit oly ifjan megöltek, ez az ő fájdalma; de a király boszút akar állani egy katonájáért, a kit meghódított városban orozva meggyilkoltak, s ez a király dolga, azért menjen az ifjasszony haza, s várja el békén, hogy holnap mi történik vele?

A grófné elment, egy óra mulva utána jött a vezér elé egy torzomborz férfi.

– Uram, én vagyok fiad gyilkosa; én vagyok Taormese gróf. Az imént nőm volt nálad, hogy magát a városért feláldozza, s én nem akarok alábbvaló lenni egy nőnél. Kezedbe -63- adom magamat, öless meg és engedd el a városnak iszonyú büntetését.

Dancs Sylvester megtörlé két szemét, mert mégis csak eszébe kellett egyetlen fiának jutni, a midőn ilyen közel állt annak gyilkosához; s azt felelé az olasznak:

– Hallod-e olasz, a miért fiamat megölted, azért holnap majd számolunk egymással, de azt, a mit a király rátok mért, én senki haláláért el nem engedhetem. Eredj haza és várj rám.

Egész Canosa sírt ezen éjszakán; a kapuk be voltak zárva, senkinek sem volt szabad kimenni a városból, asszonyok, leányok kétségbe voltak esve; pénzes emberek osztották kétfelé kincseiket, felét elásva, más felét kirakva az asztalra, hogy a prédáló harczos nép készen találjon mindent és ne pusztítson a kereséssel.

Reggel hat órakor összegyűjté Dancs Sylvester csapatjait a főpiaczra, ott fölállította őket hadi rendbe. Még egy küldöttség akart vele beszélni, a város papjával élén, azokat elé sem bocsátá.

Mikor szép négyszögű rendben fel voltak állítva a magyar hadak, Dancs Sylvester oda lovagolt közéjük és így szólt:

– Magyar vitézek! A király azon büntetést mérte Canosa városára, a miért egy vitéz katonáját e helyen orozva megölték, hogy az ittlevő magyar seregnek szabadság adassék Canosában három óra hosszat rabolni minden házban; minél fogva én megengedem tinéktek, hogy a mai kilencz óra ütéseig Canosa városában mindent, a mi szemeiteknek és szíveiteknek tetszik, szabadon elvehettek, a pap aranykeresztjétől kezdve a hajadon csókjáig és erre ti néktek «a király nevében» igazság adatik… Hanem, monda ezután Dancs vezér, én «a magam nevében» csak azt mondom, hogy «becsületes ember nem cselekszi ezt, még ha szabad is…»

Elüté az óra egymás után a hetet, a nyolczat, a kilenczet; és Canosa városából egy gombostű sem veszett el semmi háznál, sem egy ártatlan nő hajaszála meg nem bomlott.

A magyar vitézek ott maradtak lovon ülve, sorban állva a piaczon az utolsó óra ütésig, mert Dancs vezér azt mondá, hogy szabad ugyan a rablás, de becsületes emberhez nem illik.

Mikor a félelmes három óra elmult, mikor minden utcza megtelt örömrivallgó néppel, kik a hazatérő magyar katonákat virágokkal és rózsavízesővel borították, s erővel vitték házaikba, miket egy óra előtt úgy féltettek tőlük, akkor Dancs vezér felkereste egyedül a Taormese palotát.

– Most olasz, szólt a grófhoz, a király ügyét elvégeztem a várossal, végezzük most az én ügyemet veled.

Ott a Taormese palota fegyverteremében elvégezték a bajt egymással; a gróf olyan rosszul védte magát, mint egy bűnös, Dancs Sylvester egy jó alkalommal úgy vágott hozzá, hogy Taormese feje lehullott helyéről s egész Dancs lábáig gördült, mintha meg akarná azt csókolni, bocsánatot kérve fia haláláért.

Dancs Sylvester megtörölte kardját, hüvelyébe dugta, azzal felkereste a gyászoló grófnét, a kit épen özvegygyé tett, s egyenes őszinteséggel mondá neki:

– Már édes szép asszony, a baj megtörtént; nekem nincs többé fiam, neked nincs többé férjed. Én nem vagyok az oka, hanem te. Azonban tegyük jóvá a dolgot, a hogy lehet. Én adok te neked férjet, te aztán – majd adsz én nekem fiat, s mind a ketten vigasztalva leszünk.

A krónika még annyit mond, hogy a szép olasz nő nem találta oly rossznak Dancs vezér ötletét, mint a milyennek az első hallásra tetszik. Dancs Sylvester, mint mondánk, még akkor élte virágjában levő férfi volt, s nemes híre is nyom valamit.

Hogy pedig a vigasztalódásból lett-e valami? arra úgy hiszem, igennel felelhetek, mert mai nap is él és virul egy -65- egész népes Dancs család… már nem tudom, hogy hínak-e benne Sylvesternek valakit most is?

4.
INDUS ORSZÁGGYŰLÉS.

Félre innen apró-cseprő európai események! Szünjetek meg egy pillanatig a franczia kormány repressaliáin töprenkedni, hallgatózni divánok és cabinetek kulcslyukain, lamentálni a pénzcrisis miatt s tudakozni, hogy hány hüvelyknyire haladt már előre a Leviathan? s vessetek egy pillanatot talpaitok alá, tudniillik azon világrészbe, melynek lakosai lábbal állnak felénk: ott is történik valami.

Előttünk az Arcansas rengetege terül; idealis vad birodalom, a hova még újság sem jár; utolsó boldog ország, melyet a civilisatio meghagyott azon paradicsomi népek számára, melyek a szabókat és takácsokat nem tisztelik; hol még nincs börzeszédelgés, nincs adósok börtöne; hol még a grippét sem ismerik, s a párisi congressusra nem appellálnak.

A Carabian folyam jobb partján, 350 angol mérföldre Fort-Smith helységtől, a civilisatió határvonalának utolsó őrpontjától, van az indián fajok fő gyűlhelye, egy gyönyörű ősi batátfa alatt, melyet minden ember jól ismer, mert az apák is, az ősapák is mind az alatt tanácskoztak s úgy hagyták azt fiaikra, mint valamely országházat, a mely igen czélszerűen minden esőszak után magamagát reparálja. El is fér alatta bőven egy pár ezer ember és öszvér.

Híre futamodott Arcansasban, hogy az indiánok gyűlést fognak tartani a Carabián partján; akadt egy vállalkozó szellemű yankee-festő, a ki hátára vevén daguerreotyp katulyáját, elindula jó szerencsére, felkeresni a mappátlan -66- birodalom határozatlan székhelyét s oda is ért, vissza is jött; különben hogy tudnók mi mindez érdekes dolgokat?

Két nagy és hatalmas nemzet volt egymással hajbakapásban: a Shawnée és a Khamankesz. Már régen folyt a villongás. Még a mexicói háborúban kezdődött az, a midőn a két rokonfaj együtt viselt hódító hadjáratban elfoglalt egy tehéncsordát és midőn megosztozának, lőn, hogy páratlan volt a szám: egy tehén utoljára fenmaradt. Azt a Khamankesz faj, mint hatalmasabb, erővel megtartá magának, melyért boszúból a Shawnée faj, megkerítvén azt, a ki a tehenet kapta, lehúzá fejéről a bőrt.

A Shawnéek kiszámíták, hogy ha az a tehén nekik jutott volna, azóta kétszáz, meg több borjút és tulkot szaporított volna; viszont a Khamankeszek felveték, hogy a megölt férfinak azóta huszonkét fia lehetne, – ha megélt volna, s ennélfogva a Shawnéek minden esztendőben elhajtanak szomszédaiktól egy pár száz tehenet, ezek pedig minden évben megnyúznak amazokból egy határozatlan számú mennyiséget.

E feszült viszonynak végét vetendők, elhatározák a többi fajok, hogy egy nagy congressusba összegyűjtvén küldötteiket, a két háborúskodó hatalmasságot békekötésre bírják.

Mire a yankee-festő a congressus helyére ért, már el volt készítve a sátor a nagy batátfa körül, szép zöld fagallyakból, melynek tetejébe békejelül egy veres, fehér, kék és zöld színű szövet volt kitűzve, mint lobogó, mely minden nemzet színeit magán viseli.

A meghivott fajok követei, – mindegyik ment egy pár száz főre, – négy mérföldnyire a gyűlhelytől sátort ütének, csak a Khamankesz telepedett le kilencz mérföldnyi távolságban: onnan jöttek a nagy fához, dob és sípszó mellett.

Miként őseik, kik még igazi urak voltak Amerikában, -67- elől a vezérek ló- vagy tehénháton, hátuk mögött feleségeik, az indus delnők, előttük a lovat és egyebet vezető rabszolgák, a rabszolgák nyakán ültek a fiatal indusprinczek.

A kinek sem lova, sem gyermeke nem volt, az maga ült a rabszolga nyakába, nehogy az a szégyen érje a szegény rabszolgát, hogy gazdája gyalog jár. Minden családdal eljöttek hazulról a komondorok is, s legelőször is ők kezdék meg az ismerkedést.

Ott megérkezve a nagy batátfa alá a Kreek, Vicsita, Cserokée, Kikkapo és Csikkán úri nemzetségei, szép rendben elfoglalák őseik helyeit, ismeretes levén előttük minden fűgefa, melyre őseik hajdanonta felakaszták a függő gyékényeket, a mikben őket, mint kis fiukat ringatták édes anyai kezek, míg apáik a gyűlésteremben ékes beszéddel és tomahawkkal intézék a nemzet sorsát.

Lassankint jött a többi nemzetség is; csoportonkint jöttek a bozótból a Szeminole, Khoktáv, Quasatée és Delavare törzsök követségei, mind deli, jótermetű alakok, a mit annyival is inkább bizonyosan lehet állítani, mivelhogy mindnyájan igen kevés iparkodást tanúsítottak termetük minőségét ruhaneművel elrejteni.

E tekintetben csak a Kreek faj érdemel némi kivételt, mint a melynek harczosai a mexicói háborúban sok elesett vitéz öltönydarabjaihoz jutván, felvevék magukra a szép paszomántos frakkokat, melyek mellett azonban, – levén különben tetőtől-talpig mezitláb, – kénytelenek voltak egyúttal a tollból készült kötényeket is megtartani; csupán a fővezérnek volt annyi esze, hogy az ezüst vállrózsás frakkot megfordítva vegye fel, a szárnyaival előre, s hátul begombolva: így legalább ha hátul nem is, de elől jól el volt takarva.

A többi fajok csupán színeik által különböztek egymástól. Volt közöttük sötétbarna, olajsárga, rézpénzszínű és valamennyi jól kifestve, kiszurkálva. A festék dolgában nagy volt a luxus, némelyiknek az arczán a posztó nem -68- látszott a paszománttól, másik tetőtől-talpig úgy nézett ki, mintha Európát, Ázsiát a hasára festette volna, minden országot más más színnel kipingálva. (Az ilyen öltözet aztán még tartósabb és egyszerűbb, mint őseinknek megénekelt abaposztó mentéje.) A melyiknek legtöbb tulipán volt a gyomrára festve, az volt a legnagyobb aristocrata. Ha eszünkbe jut az a híres per, a mit Francziaországban két Clermont család folytatott egymással a felett, hogy melyiknek szabad a Tonnerre melléknevet viselni? s erre elköltött kétszáz ezer forintot, ez az indián rangbüszkeség nem is fog előttünk olyan furcsának tetszeni.

A hölgyek hosszú, vállaikra vetett szövetet viseltek, úgy hiszem, náluk ez volt a legújabb párisi divat, csupán a Kreek fővezérné asszonyság tünt ki az által, hogy egy pár selyem harisnyát húzott fel a kezére. Igaza van, keztyűnek tovább tart.

Crinolin is volt látható egy példányban, azt a Szeminole fővezér viselte, még pedig a nyakába kötve; abban a hitben, hogy az pánczél és háboruban védelemre való; arra a merész gondolatra józan észszel nem jöhetett, hogy ezt az átlátszó vas kaliczkát a civilisált világban asszonyi öltözet gyanánt viselik.

Legszebb volt az egész társaságban a Khamankesz törzsök, férfiai legdélczegebbek, hölgyei legkarcsúbbak s természeti alakjukból legkevésbé kiforgatva; hosszú fekete hajzatuk lósörénynyel volt lefonva, mik közé arany és ezüst pénzeket fűztek s nyolcz fonadékban hagyták vállaikra lecsüggeni, némelyik leért sarkig; homlokán sima, diadémszerű abroncsot viselt mindegyik, a mi igen jól illett nekik.

Én már csak azért is nekik itélném az igazságot, a miért ilyen szép asszonyaik vannak.

Minthogy az összejövetel békecongressusnak volt jelölve, a követeknek nem volt szabad egyéb fegyvert hozni magukkal, mint a tomahawkot és a nyilakat; de ezek mérgezetlen állapotban tartoztak maradni.

A yankee-festő, ki szerencsés volt e nemzetgyűlésben a -69- karzatot képezhetni, megpillanta egy deli bajnokot a Paiyoka harcztörzsből, kinek, mint nemes embernek, vörös szemöldöke és sárga szája volt festve, magasra fésült a la Pompadour frisourájába pedig egy pár hosszú fáczánfark volt fonva s megtetszvén neki ez alak, felszólítá, hogy engedje magát lefestetni. A nemes meztelen úr rangján alólinak tartá e kérelmét egy idegen proletárnak figyelembe venni, mire aztán a yankee akarata ellen is eléje állítá a fényképező asztalt, s míg az indián odabámult, az alatt le volt photographiázva. E bámulatos siker után valamennyi hadfőnök és politikai celebritás törte magát hozzá, hogy őt is örökítse meg s megtudván, hogy ez arczképek ki fognak adatni valamelyik Rewiewban, olyan büszke képeket csináltak hozzá, hogy akármelyik szittya poéta sem tudna különbet, a kit azzal biztatnak, hogy majd versét lefordítják németre.

Ez alatt összegyűlvén a főbb fajok, csendet fütyültek a sorompókon belül s a gyűlés megkezdetett.

Először is két sorban felálltak a néptörzsök s egymást kölcsönös hajlongások közt felköszönték; annakutána megindult az ötszáz föből álló Khamankesz törzs és kezet fogott egyenkint és kölcsönösen a többi tíz törzs férfiaival, kik is viszont egyenkint ismét kezet fogának a többiekkel, úgy hogy csak egynek sem volt szabad úgy maradnia, hogy valamennyivel kezet ne fogott volna. Délfelé, midőn e bevezetéssel elkészültek, érkezett meg egy elkésett statusférfiu, nosza ennek is újra kellett kezdeni a kézszorítást s végig fogdosni az egész nemzet tenyereit, csak azután lehetett a vallásos szertartásokhoz fogni.

Harmincz szarvasmarha hozatván elő a Khamankesz faj gyűlhelyére, a főpap megtevé az áldozatot, főbeütvén egy kőbaltával rendre az állatokat, melyre a törvényhozó testület tagjai késeikkel neki esének a vérző áldozatoknak s minden szakácskönyv nélkül elkölték azoknak haraphatóbb részeit, a gyöngédebb férjek juttatának egy-egy máját hűséges hitveseiknek is, a mi a konczokon maradt, az a -70- gyermekeknek jutott, kik is megpofozkodának azokért derekasan és igen kevés dolgot hagytak az epedő komondoroknak. Úgy látszik, hogy az indus bálványisteneknek vagy igen mérsékletes életet kell élniök, vagy igen jó fogaiknak kell lenni, mert nekik nem jutott egyéb az áldozatokból a csontoknál és körmöknél.

Eddig tartván a vallásos szertartások, következének a politikai formalitások, a mint ez minden rendes álladalom gyűlésén szokott történni.

Előhozák a nagy pipát, a béke tisztes jelvényét s azt a Kreek törzsök főnöke megtömvén dohánynyal, duga bele négy láb hosszúságú pipaszárat s rágyújtván, kettőt szippantott belőle, azzal adá tovább; minden jelenvolt bajnok szippantván belőle egyet és csak a vezérek kettőt; – ha kiégett belőle a dohány, a másik faj főnöke töltötte meg újra a pipát s midőn a férfiak körülszívták, akkor került az asszonyokra a sor, azután a gyerekekre, utoljára a rabszolgákra; kik is a végére jutván, szemtanú állításaként nagyon köpködének a meggyülekezett keserűségektől.

Ekként megtörténvén az ünnepélyes szertartások, kezdődött volna az érdemleges gyűlés; úgyde már akkor szépen lement a nap, s az indus nem angol és nem macska, hogy éjszaka kezdje a tanácskozást. E napon tehát csak annyit végezének, hogy másnap korábban kell felkelni, ha azt akarják, hogy vitatkozásokra is maradjon idejök.

Úgyde másnap ismét új fajok érkeztek, velük megint hosszabbra nyúltak a szertartások, úgy, hogy a Kreek vezérnek, a ki valóban nagy szónoknak tartatik, alig volt annyi ideje, hogy elmondhassa ez angolra és spanyolra is lefordított szavakat:

– Szabad indiánok. Mi egyforma testvérek vagyunk az Isten szemei előtt, egyformán élvezzük a földnek gyümölcseit, melyek táplálásunkra szolgálnak és a szabadságot, melyet a természet adott nekünk. Azért békességben kell élnünk egymással, ha azt akarjuk, hogy áldás legyen rajtunk; -71- íme a harcz meg akar indulni az államok és a mexikóiak között, és mi…

Ennél a szónál felordítottak a törvényhozó rendek, mert már lement a nap, és ők nem szeretik a beszédet hallgatni, ha a beszélőt nem láthatják.

Harmadnap még odáig sem mondhatta el beszédét a főnök, pedig jól be volt rá tanulva. Látszott, hogy hallott már fehéreket is perorálni és keverte spanyollal az anyanyelvet.

Negyednap korábban jutottak szóhoz a tanácskozók s szőnyegre (azaz hogy gyepre) hozatván a mexicói harcz, a felett oly jelesül összekaptak, hogy ha az asszonyok közbe nem vetik magukat, hamarább kiüt közöttük a háború, mint Mexico és az államok között.

Ötödnap érkezett meg a Shawnée törzsök, a melynek tulajdonképen legelébb itt kellett volna lenni, hogy kibéküljön a Khamankesz fajjal; – útközben hihetőleg valami kis kirándulást tettek valamely ellenséges tehéncsorda ellen s azért késtek el.

Megjelenésükkel a hozzájuk közel tanyázó törzsök hirtelen szedték-vették, a mi ingó-bingó jószáguk volt, s húzódtak tőlük méltóságos távolságba, meghagyva feleségeiknek és szolgáiknak, hogy rajta üljenek a lovon és öszvéren s szarvánál fogjanak minden tehenet, mert itt a Shawnée, a kinek a mit szemei meglátnak, kezei ott nem hagyják.

A Shawnéek pedig nagy ovatosan álltak be a gyülekezetbe, mint a kik előre gyanakodnak, hogy ők itt még valakitől valamit el fognak lopni, s míg egyik kézzel barátságosan megszoríták társaikét, félszemmel azoknak másik kezére néztek, ha nem szándékozik-e az számukra vagy egy pofont leszámítás fejében – anticipálni?

A kézszorítás azonban szerencsésen megtörtént, a nélkül, hogy egy pár bicskánál egyéb elveszett volna a szertartás alatt; akkor a Kreek főnök, mint legtekintélyesebb diplomata, maga elé idézte a két czivódó törzs főnökeit s egy felől állítván a Shawnéet, másfelől a Khamankeszt, -72- tarta nekik egy hosszú beszédet, a mely olyan szép volt, mintha a Moniteurből olvasta volna; egyik fél sem felelt rá semmit. A Khamankesz daczosan mereszté reá szemeit, míg a Shawnée sunyi félszemmel sandított feléje.

A Kreek vezér meg levén győződve beszéde hatásáról, előhozatá azonnal a nagy békepipát s megtöltvén azt, megkinálá azzal legelébb a Khamankesz főnököt patriarchai kegyes arczczal; az nem felelt rá semmit és hozzá sem nyúlt a pipához.

Míg a Kreek vezér a Khamankeszt tartá ékesenszólással, előlrül felöltött frakkjának csillogó gombjai hátrafelé levén fordulva, a túlnan álló Shawnéenek igen kedvező alkalmul látszott kinálkozni a helyzet; hirtelen kirántá öve mellől bicskáját s odanyomakodva a fővezér mellé, con amore kezdé annak gombjait leszedegetni.

De a harmadiknál rajta vesztett, mert a Kreek vezér észrevette, hogy míg ő a Khamankeszt békíti, a frakkját rángatják hátulról s visszafordulván, úgy vágta a békepipát a Shawnée fejéhez, hogy az menten hanyatt esett.

Hát még midőn meglátta a frakkján elkövetett pusztítást, dühe nem ismert többé határt, neki rohant a többi nemzetségekkel együtt a Shawnéeknek, s botokkal elvereté őket a gyülekezetből, megesküdvén az ég alatt, hogy az egész fajt kirekeszti minden rokoni összeköttetésből s félbeszakaszt velük minden diplomatiai viszonyt.

Ezeket így számkivetvén, a többi fajok, békesség jeléül, egymást kölcsönösen megajándékozák klárisfüzérek és prémes bőrök cserepéldányaival; a Khamankesz főnök egy lótakarót ajándékozott a Kreek vezérnek, ez viszont egyik ezüst vállrózsáját akarta neki adni, de akkor vette észre, hogy a Shawnéekkeli tusakodásban mind a kettőt ellopták a válláról.

A Kreek főnök másnapra új beszédet készült tartani a Shawnéek ellen; azonban akkor valaki azt a felfedezést tette, hogy az eleség már elfogyott, mely meggyőző oknál -73- fogva a parlamentet el kellett napolni s a congressus tagjainak megengedtetett, hogy kiki menjen arra, a hol gondolja, hogy enni kap.

És most az estransas diplomatai köreiben feszült figyelemmel várják, vajjon a Kreek és Khamankesz nemzetek egyesült flottái be fognak-e evezni a Carsaian kikötőibe, a Shawnéek városait bloquirozandók a levágott gombokért és az efoglalt vállrózsákért?

5.
ZÖLD MULATSÁG.

A nap felébredt, a szél pedig le sem feküdt, a pacsirták, fülemilék szintén felébredtek, a mesterek és mesterlegények, és a diákok és diáknék, és a becsületes polgárok s azoknak feleségeik, nemkülönben a czigányok és kintornások és egyéb művészek, újságirók, kardalnokok és más efféle gentlemanek hasonlatosképen felébredtek, a por is felébredt, s valaki csak felébredt, mind tart ki a Svábhegy felé.

Korán reggel, a mint az első klarinét megzendül, már kezdődik a népvándorlás, jön a ki jöhet, mintha elől húznák, hátul űznék. Felvette mindenki az új ruháját, feltette az új kalapját, kimosdott, megfésülködött, úgy néz ki, mintha skatulyából vették volna ki.

– Jól fogunk ma mulatni, mond a becsületes krisztinavárosi bádogos, ferenczvárosi rézöntő komájához fordulva. Tudja kegyelmed, ezelőtt húsz esztendővel milyen vigan voltunk itt. – Azóta is mindig készültek ki a jó emberek, de csak húsz év mulva jutottak ki másodszor e helyre.

– Jól fogunk ma mulatni, mond egymásnak két jó húsban levő timárlegény, egyik egy jó fertályakós hordót visz -74- az oldalára kötve, a másik egy kendőbe kötött valamit, felül fektetett bográcscsal. Csak úgy izzad mind a kettő.

– Jól fogunk ma mulatni, mond egy derék asztaloslegény, hátrafordulva imádottjához, kinek barnapiros arcza ragyog az izzadás és öröm miatt. Lesz táncz késő estig!

– Jól fogunk ma mulatni, mond az emberséges családapa, unakaöcscséhez, ki fiatal feleségét vezeti karján. Az asszony megszorítja az unokaöcs karját, s ez azt feleli «igen». A férj egyik kezén kis fiát vezeti, másikon kis kutyáját zsinegnél fogva. Az egyik előre szalad, a másik hátramaradoz; a nő minden perczben kérdi: megvan-e a kis kutya?

– Jól fogunk ma mulatni, biztatja egymást négy vagy öt gentleman, kiknek kifejezésdús arcza és gestusai egytől-egyig elárulják az employét valamelyik vándor német Thaliánál. Herr von Stiglicz famóz konyhát szokott tartani, s Ferihegyről hordatja a sert.

– Jól fogunk ma mulatni, mond hat diákgyermek közül kettő, kik hat huszast kaptak ünnepi ajándékul, s megvennék most rajta az egész Svábhegyet.

– Jól fogunk ma mulatni, mond egy boldog család, melynek semmi ivadéka sem marada otthon. Az apa egy ingre vetkőzve viszi a kulacsot, a gazdasszony egyik marka tele van eleven csibével, másik foghagymával, a nagyobbik leány egy gyermek-kocsit húz, melyben egy főtt sonka s egy nagy csupor tejeskávé között ül és zakatol a bepólált csecsemő; a nagyobbik fiu egy viczkándozó kuvaszt czepel az ölében, mely nálánál is nagyobb, a többi kis Bourbillonok az apa nádbotját, s az anyjok kalapját viszik nagy jó kedvvel.

– Jól fogunk ma mulatni, szól két czirmos vargainas, ki gazdájától megszökött; fogunk ma madarat?

– Jól fogunk ma mulatni, szól a szerelmes poéta, megszorítva karján vezetett ideálja hófehér keztyűjét. Ah egy -75- egész nap egyebet sem tenni, mint angyali szemedbe nézni, óh!

– Jól fogunk ma mulatni, szól két dandy, bérkocsin vágtatva végig a ballagó tömeg között. Ma az elite mind a Fáczánnál lesz, az X fiuk Ferenczhalmára igérkeztek, az Y kisasszonyok a Leopoldmezőre, báró ez meg amaz a vadászudvarhoz, mindenüvé hivatalos vagyok.

– Pesten jártam iskolába, kukk. E dal hangzik egyszerre füleinkbe, s látunk egy ideális boltoslegényt, valamelyik rozsólis-gyárból, nyakába akasztott zöld szalagos guitarral, három czigarófábrikáns kisasszonyt mulattatva nyomulni a hegyen fölfelé, fején idealis szalmakalap, idealis zöld orleans kvekkere két hátulsó zsebéből egy-egy karcsú liqueurös üveg nyaka néz nagy idealisan elő.

S megy, tolong, egymás hegyin-hátán a tömeg, mindenkinek van a másikon mit elménczkedni, a szépek a nem szépeket, a kocsinülők a gyalogjárókat, a kisasszonyok a szolgálókat, emezek viszont amazokat, az útfélre kuporodott czigányok pedig minden embert megilletnek tréfás észrevételeikkel, s hogy viszont minden embernek legyen kit kigunyolni, egyetlen egy ember baktat a hegyről lefelé, bizonyosan valami magyar szinész, kinek ma épen próbája van, s azért kénytelen bemenni. Ennek aztán kijut minden nyelvtől:

– Csak azt akarja, hogy sokan megnézzék. S több efféle mindenféle hangzik a szerencsétlen után, ki folyam ellen merészel úszni.

Feljut azonban egyenként minden csoport a vezérhalomra. A becsületes krisztinavárosi bádogos meglátja ott a legelső házat. -76-

– Nini komám, ezelőtt húsz esztendővel ez sem volt itt. – Nem ám. – Térjünk be egy pohár sörre. Betérnek, ott beülnek egy szegletbe, s késő estig ki sem mozdulnak onnan.

A két timárlegénynek még nincs elég távol a hely. Tovább viszik a hordót még egy fél mérfölddel, a budakeszi erdőben végre megállapodnak vele, s hozzákészülnek a sütéshez, főzéshez. A tűz megvan, a hús a bográcson, de sót elfeledtek hozni.

Azért az egyiknek megint félmérföldet kell visszafelé gyalogolni, s mire visszajön, az eledel korommá van égve. De annál jobban lehet majd rá inni.

Az emberséges családapa is fölért már a hegyre, alig bírva felesége után czepelni a kis fiut és kis kutyát, míg az unokaöcs karján úgy sietett a menyecske, mintha szárnya volna.

Hát a kis kutya sehol sincs; a bizony kihuzta a fejét a madzagból, s tudja a kő hová szökött el.

– Pamina! kiált ijedten a családapa, pisz, piisz Pamina! ta ta ta Pamina! s azzal nyargal vissza a néptömeg között, füttyöngetve, kérdezősködve, kiabálva, végre megpillantja a kutyát, mely oktalan állatképen, gazdáját elvesztve, minden emberhez szegődik, s ha egy helyről elrugták, a másik lába alá kerül, pajkos fiuk kővel dobálják, a kutya beleugrik az árokba, a családfő utána, ott elfogja a térdig érő sárban, s viszi vissza nagy diadallal az ölében.

– Itt a kutya, szól megérkezve feleségéhez, ki azalatt letelepedett egy bokor árnyékában az unokaöcscsel.

– Ferkó! fiam Ferkócskám, nem látták a fiamat? -77- kiabál a családapa, lót-fut minden fiu után, sír, kiabál, káromkodik, innen oda, onnan amoda utasítják. Van a ki azzal vigasztalja: hogy talán az árokba esett s agyonütötte magát, vagy a czigányok lopták el, mintha nem volna nekik maguknak is elég; végre a kétségbeesés minden phasisain keresztül vergődve, megleli a gyermeket egy mézeskalácsos sátora előtt, s örömében kardot, puskát vásárol neki, s felnyalábolva ölébe, nagy megelégedéssel viszi vissza a porontyot feleségéhez; azaz hogy vinné, de nem tudja, hogy merről jött, majdan útba igazítják, ekkor meg nem találja a bokrot, a hol a feleségét hagyta, végre megtalálja a bokrot, de a felesége már nincs ott; erre megint új lótás-futás, kérdezősködés következik, a melynek azután késő estig nem is szakad vége.

A teuton Thalia vándor papjai is eljutottak már Stiglicz úr nyári lakáig, s messziről hangosan elkezdenek énekelni valami paródiából, hogy jöttüket előre észrevétessék. Azonban senki sem jön elfogadásukra.

Zörgetnek, a zörgetésre három mérges szelindek, s egy még mérgesebb majorosné jelenik meg, ki is tudtukra adja, hogy Stiglicz úr épen most ment csak el hazulról.

És mennek a disznófőhöz. Az oda jó fél óra járás. A hőség megaszalja az embert odáig. Végre odaérnek, kérdik Stiglicz urat az ismerősöktől.

S ismét új remény éleszti a küzdőket. Egy órai kitartás után tengeri istenekké izzadva jelennek meg Savanyu -78- uramnál, az savanyuképen viszonoz kérdésükre: Herr von Stiglicz már nincs itt, öt percze hogy elindult Budára, ha sietnek, még utolérhetik.

A hat diák zsebét ezalatt fúrta a hat huszas; a mit csak az úton elől-utól találtak, mindent meg akartak venni. Hogy adja ezt a ludat? hogy adja ezt a kulacsot? hogy adja ezt a kutyát? Ezt vegyünk, ne – azt vegyünk, végre megvettek egy kosár éretlen cseresznyét, azután bementek valahová aludttejezni, az útban valami olasz czirmos czukorsüteményeket árult, kaptak rajta. Tovább menve tanácsosnak találtatott a borral való megismerkedés, s hogy a mulatság vége tökéletes legyen, utoljára neki ültek sörözni.

A boldog család azonban kikeresett magának egy szép árnyékos helyet, a kalapokat, kendőket felaggatták a bokrokra, a csirkéket leölték, tisztogatták, az apró nép targallyat keresett a tűzre, mindenki commoditásba tette magát, s midőn már elhelyezték volna magukat, jön egy hórihorgas ember nagy furkósbotjával, s rájuk rivall:

A kalapokat, kendőket azzal ismét leaggatják a bokrokról, a félig főtt ételt edényestűl odább viszik, keresnek más helyet, raknak új tüzet, s ismét sütnek, főznek, jól mulatnak. Ismét jön egy furkósbotos ember.

– Dehogy nem, felel az jámborul, hisz ez a tehénlegelő, s azzal jön vagy hatvan mindenféle szarvasmarha a boldog család tanyája felé, szép csendesen legelészve.

A két vargainas pedig megsejtett egy vad cseresnyefát, melynek akkora a gyümölcse, mint más cseresnyének a magja, s fel is kapaszkodott rá szépen; de még része sem -79- lőn benne, midőn megjelenik a fa alatt valami széleskalapú sváb, s nagy mérgesen rájuk kiált: gyertek csak le, ti újmódi seregélyek, s azzal lehúzza lábaiknál fogva a ficzkókat, s végig keni mogyoró-májjal.

Ezek akkor nagy dühösen elfutnak a Norma-fáig, ott azt a mulatságot gondolják ki, hogy nagy félmázsás köveket hengerítenek alá a gyepes meredeken.

A meglódult kő, mint az ágyúgolyó vágtat alá, tíz-húsz ölet ugorva, a hol valamiben megakad, s derékban törve ketté a fákat, a miknek neki megy, némelyik félreiramlik, s nagyot kanyarodva gurul alá felé, felfutva a tulsó hegyoldalra.

A ficzkók nem törődnek vele, hogy ott alant a völgyben emberek járnak, a kik káromkodva fenyegetölőznek rájuk, míg egyszer hátulról nyakon csípi őket valami erdőkerülőforma ember, s elkezdi pofozni két oldalról, a kölykek erre megriadnak s neki futnak a meredeknek, a ki pedig ott megindult, nincs mód, hogy megálljon, míg le nem ért, hanyatt-homlok lejutva, ott vár rájuk még csak a ne mulass, a boszantott sétálók kézről-kézre adva döngetik, a míg érhetik, akár merre futnak, még az is püföli őket, a ki azt sem tudja, mit vétettek.

A szerelmes poéta is megindult kedvesével virágokat szedni, a kedves hófehér kezét összecsípte a csalán, hanem szedtek aztán egy olyan kazal pimpimpárét és bagolyborsót, hogy ha mind bokrétának kötnék, elég volna egy világhírű tánczosné utolsó fölléptére.

A kedves a kalap alá nyúl, s azzal sikoltva kapja vissza kezét, eldobva a megfogott tárgyat.

– Fi donc, ott sok csőcselék van. Magam báró Seholsemlakyékhoz fogok menni.

Ott elválnak, az egyik félremegy a berekbe, lefekszik a fűbe, előhúzza a zsebéből Léliát, egy kiflit, egy jó darab szalámit s elkezd belőlök jóízűen falatozni, nem ugyan Léliából, azt csak a feje alá teszi, s nagyot alszik rajta.

A másik dandy ezalatt lemegy Goromba János csárdájába, a hol az asztaloslegény vörös rákká tánczolta magát Dulcineájával együtt, s jóízűen engedi magának esni a hat krajczárost.

E közben az asztaloslegény hintázni viszi imádottját, egy lakatoslegény is odavetődik, az is hintálni akarja, egyik sem enged a másiknak, a hintát előre-hátra ránczigálják, egyszer a lány hanyatt kifordul belőle, s ijedtében és szégyenében legottan elájul.

A dandy menten odaszökik, hogy míg a két vetélytárs imádó egymást döngeti, az elájult szépséget magához térítse; ez azonban, a mint a lovag odaér, sikoltva felugrik, s végig karmolja a galant férfi arczát, míg a sikoltásra figyelmessé lett ellenséges felek, egyszerre kibékülve egymással, az intervéniált félnek rohannak, s megfogdosván, ellökdösik az ingyen publicum nagy mulatságára.

– Pesten jártam iskolába, kukk! az idealis rozsolisfabrikans-legény most már ötvenszer énekli végig ezt az igen szép nótát a szivargyártó kisasszonyoknak, kiket mindez nem gátol, hogy egy vak verklis mellé letelepedjenek, s azt liqueurrel és szivarral megkínálván, egy polkát csavartassanak általa, melynek hangjára az idealis galan, most már comicumra térve által, sóló tánczol végig -81- a göröngyön, nyakába vetett guitarján accompagnirozva a kintornának.

Este felé a szél megáll, s mint ilyenkor szokott lenni, közelgetnek az udvariatlan, kiméletlen lomha felhők, egy-egy pár nagy csepp, mely az emberek orrára esik, jó eleve figyelmezteti a népséget, hogy meneküljön, ki hova tud, mindenünnen van lótás-futás a házak felé, a férfiak kendőbe takart kalappal, a hölgyek fejükre hajtott viganóval menekülnek.

Egyszerre megered a zápor, az ember sem eget, sem földet nem lát, a közhelyek tele vannak sopánkodó, esőverte néppel, egyszer-egyszer jő még nagy futva valami bőrig átázott mulatozó, a kinek azután senki sem akar helyet adni.

– Jaj a czipőm, jaj a kalapom, jaj a nagykendőm, jaj a cziczruhám! hangzik mindenünnen a jajveszékelés, a jobbvérű faj kaczag és nyihorog, az epésebb káromkodik, egy-egy bennszorult kótyagos ember veszekedik mindenkivel, s végre, hogy teljes legyen a zavar, valaki bejő azzal a hírrel, hogy a városban tűz van.

– Hol? merre? kiáltozzák, de azt senki sem tudja; hanem a félrevert harangok szavát jól ki lehet venni. Most aztán igazán elől tűz, hátul víz.

Az aggodalmasabb rész az esőszakadás közepett elkezd hazafelé futni, a többi csak a zápor szünését várja.

A tűz Budán van és Budán egy lélek sincs otthon, a ki oltaná, Pestről kell még fecskendőket is átvinni, mire a segély megérkezik, már az ötödik ház is leégett.

A boldog családapa épen akkor ér oda, mikor már a házat eloltották. «Hanem azért jól mulattunk», mondja magában.

A két timárlegény túltevén a félakós hordócska tartalmán, haza felé indult, felmászott egy hegyre, legurult egy völgybe, ott szépen elaludt, csak másnap délben ébredett fel. Hanem azért jól mulattunk. -82-

Az emberséges családapa is föltalálta végre fiát, kutyáját, feleségét és unokaöcscsét, valamennyit igen derangirt állapotban. Hanem azért jól mulattunk.

Thalia vándorpapjai ismét egy perczczel későbben érkeztek Stiglicz úr budai lakára, mint az onnan eltávozott, ezúttal Bécsbe utazván a gőzösön. Hanem azért jól mulattunk.

A két dandy ismét találkozék a hegy alatt, térdig sáros fehér nadrágokban. Mindkettő kifogyhatlan volt élvezetei magasztalásában, egyik báró ez amaz lakomáját dicsőíté, másik a szép társaságot, melyben forgott.

– Egy rózsabokortól kaptam, melyről a szép comtessenek egy cameliát akartam leszakítani.

A két vargainas is hazavergődött a szó teljes értelmében, még hazáig sem maradhattak szárazon. Felkapaszkodva egy bérkocsi bakjára, onnan ostorral verettek le, s hazajutva, mester uram produkálta magát rajtuk a hegedülésben. Hanem azért jól mulattunk.

A hat diák iszonyú tengeri-betegségeket állott ki hazáig, otthon valamennyibe herbatét töltöttek, s talpaikra mustárt kötöttek. Hanem azért jól mulattunk.

Az asztaloslegény elköltötte félévig gyűjtögetett pénzét, az óráját összetörték, szeretője viganója tönkre ázott, selyem kendője elveszett az úton, czipője a sárban elmaradt. Hanem azért jól mulattunk.

Végül marad a krisztinavárosi bádogosmester, ferenczvárosi rézöntő komájával, ők reggeltől estig ott ültek egy szegletben, megvárták míg elmult az eső, akkor hazafordultak szépen. Bizony húsz esztendő alatt sokat változott ez a Svábhegy, kár hogy odább is nem tekintettünk, szólt az egyik a másikhoz. Hanem azért jól mulattunk.

Az eső elállt, – az ég kitisztult, – van csillaga a földnek -83- is, távol Budapest lámpái ragyognak, – a közelben a tündéries fénybogarkák, – a távolból enyészetesen hangzik az ének:

6.
EGET VÍVÓ SZERELEM.

Nagy fátuma volt a magyarnak, hogy legnagyobb királyai után soha sem hajtott ki a nagyok sarjadéka.

Nagy Lajost követte Zsigmond; Mátyást Dobzse László; Szent Istvánt Péter; pálmák, tölgyek után fűzfa, rekettye és tövis! A nagy világdrámák után deszkabódék paródiái!

Első István egyetlen fiának, Imrének, olyan nevelést kivánt adni, mely őt méltóvá tegye apja trónjára. A legkegyesebb főpapra bízta az ifju lelkét.

És a kegyes püspök buzgalmában túlment a király akaratán; Imréből nem királyfit nevelt, hanem szentet; nem a magyar, hanem a mennyei koronára tette őt érdemessé.

Az ifju azon időkorban volt már, a melyben a férfiszív egy nőalak ideál képével megtelik. Az ő szíve is telve volt egy női képpel, arról álmodott, azt kereste ébren, ahoz imádkozék. E nőalak volt pedig – a szent szűz maga.

Imre herczeg lelke előtt annyi fényben ragyogott az, hogy minden földi asszony arcza sötét volt mellette és holt.

A bölcs atyai gond szép királyleányt választa ki élettársul egyetlen fia számára. Az ifju nem nyújtá érte kezét.

– Másutt van az én szerelmem. Tisztább az, nem homályozza semmi földi szenvedély. A kit én imádok, az égben van az; s ha meghallgatja imámat, engem is fölvisz magához.

A király és bölcs országnagyjai elszomorodtak nagyon e szókra. A királyfi, a korona örököse, az ég lakójába szerelmes! -84- Mely asszony lehetne vetélytársa az ilyen szerelemnek?

A királyfi nem tölti éjszakáit víg pohár és hő lélekzetű asszony mellett, hanem térdepel egész éjeken át az oltár zsámolyán s társalog a láthatlanokkal.

Semmi sem érdekli őt, a mi földi; nem országa, nem népei, nem koronája; sem eljegyzett mátkájának lesütött szemei.

Egy napon halva találták őt az oltár előtt, kezei közt a szent szűz képét tartva. Az égiek meghallgatták imáját.

– Egy szentet adtál az égnek, de egy királytól fosztottad meg az országot!

És első István után következett utolsó Péter, és e felől nagyon szomorú lapok vannak teleirva a magyar történetben.

7.
TÖRTÉNETEK EGY ÓCSKA KASTÉLYBAN.

Apámtól, ki kereskedő volt, mintegy százezer forintot örököltem; a kereskedéshez nem volt kedvem, ellenben ideálom volt a gazdálkodás.

Oh azt valami nagy gyönyörűségnek képzeltem mindenha: az Istenáldotta földdel bibelődni, szép ökröket, lovakat nevelni, meghozatni külföldről a legbecsesebb haszonravaló állatok példányait, azokkal javítani az állattenyésztést, zöld vetéssel, esővel, harmattal spekulálni, nem ostoba papirosokkal; csontliszttel, guanoval, chilisalétrommal dolgozni a haussera, s a contreminet alagcsövezésekkel kezdeni meg; ez az én igazi ártatlan börzejátékom, itt láthat az ember olyan nyereséget, a mi nem veszteség másnak; ez az a munka, a mire az ember estenként elmondhatja: «Uram Isten, adj rá áldást.»

Hanem annyi kereskedő-vér mégis csorgott ereimben, hogy vaktában nem vágtam bele a jószág-vételbe, hanem -85- úgy speculáltam, hogy ha az ember napjára várja a vásárt, ötven-hatvan ezer forintért, igen jutányosan kaphat csinos terjedelmű jószágocskát, a megmaradt pénz pedig nagyon jó lesz szabad befektetésre, a mi nélkül gazdálkodni annál nagyobb kín, mennél nagyobb jószága van az embernek. Én tehát minden nap szorgalmasan elolvastam a hírlapok hirdetményeit, s válogattam az eladásra hirdetett jószágokban.

Egyszer olvasom, hogy egyik felső vármegyében egy allodiális birtok szabadkézből eladandó; terjedelme 900 hold szántóföld és kaszáló, 1500 hold erdő, gazdasági épületekkel, urasági lakkal, gazdasági felszereléssel, ára 70,000 forint. Tudjuk meg, mi ez?

Felkerestem az ügyvédet, kihez a hirdetmény utasított, s kérdezősködtem az eladandó jószág felől.

Az ügyvéd hivatalos udvariassággal elmondott minden tudnivalót: a jószág bizonyos Klárándy grófi családé; a gróf nemrég halt meg, ki maga is ott lakott, s a család mindent azon módon ad által, a hogy ő hátrahagyta; birkákat, lovakat, még a bútorokat és a falon függő képeket is.

– Az mindegy. A jószág ára a holmikkal, vagy azok nélkül ugyanaz marad: 70,000 forint kerek summában; az ingó-bingó csak ráadás, ha nem tetszik önnek, eladhatja.

– Persze, hogy nem tetszenek. Akármekkora gróf valaki, azért, ha megveszem a jószágát, csak nem kötelezem magamat, hogy a viselt dolmányában járjak.

Az ügyvéd nevetett az ötleten, s azt mondta, hogy igazam van, azt nem kivánhatja tőlem senki.

– Mert az egyik katona, a hadseregnél szolgál; a másik pedig egy külföldi Freyherrhez ment nőül, s egyik sem láthat utána.

– Meglehetősek; van egy kevés első osztályú, a többi második; a rétek kitünően jók, van az uradalomnak egy szabályozott patakja, melyet rétöntözésre szoktak használni, azonkívül egy őrlő-malma, egy fűrész-malma, mely saját erdejéből készít deszkákat, s így az erdő is észrevehető hasznot hajt; a jószág azt az árt, a mit kivánnak érte, bőven megéri, s kamatját beadja.

– Őszintén mondhatom, hogy nem. Árvíz oda nem megy; útja jó van; nincs sem fagynak, sem szárazságnak kitéve, a mit bizonyít az, hogy az uradalomnak igen szépen díszlő gyümölcsös kertje van, melynek eredményeül most is láthat kegyed egy pár szép Napoleon vajas körtét ott a szekrényem tetején.

(Szép gyümölcsös, Napoleon körte, ez nagyon megvesztegető említés volt rám nézve.)

– Tessék átnézni a leltárt; úgy hiszem, hogy a felszerelés testvérek között is megér 15 ezer forintot.

Valóban, a hogy futólag áttekintettem, rá lehetett annyira becsülni a holmit. Annál nagyobb szeget ütött a fejembe, hogy miért adnak el egy ilyen jól szerelt jószágot olyan olcsó árért? Az ügyvéd kiolvasta a szememből ezt a kétkedést, megelőzött kérdésemben.

– Igazán megmondva, ezt a jószágot azért adják el ilyen jutányosan, mivel ahoz egy terhelő feltétel is van kötve a leendő vevőre nézve: a meghalt gróf végintézetében az ottani tiszttartója, komornyikja, lovásza, kocsisa, kapuőre és fogadott árvaleánya számára, részint az ottani kastélyban, részint a tiszti és gazdasági épületekben holtig tartó lakás van kötelezve, mely ugyan a vevőre nézve egyéb teherrel nem jár, mert a gróf azokat különben holtig való fizetéssel ellátta, hanem az örökösök kénytelenek azt a jószágot ezzel az alkalmatlansággal együtt adni át az új birtokosnak.

– Ha csak ez a baj, az nem nagy baj; tiszttartót és -87- cselédséget úgy is kellene tartani; ha életre való emberek, még jó, hogy helyben vannak; az ember a kastélyban egyedül úgy sem lakhatik.

– Hát természetesen; gazdálkodni akarok, azért veszek falusi jószágot. Nekem ahoz van kedvem, s a mihez az embernek kedve van, ahoz van szerencséje is.

– Hát mi a gutát? Csak nem fogadok tán hónapos szobát magamnak, valamelyik zselléremnél?

– Tán bizony kisértetek járnak abban a kastélyban? Ahhah! valamely elátkozott várféle az, a hol a dédősök feljárnak fehér halotti köntösben az unokákat ijesztgetni; holmi lemoshatatlan vérfoltok a pallókon; láthatatlan sóhajtozók éjféli óra-ütéskor, éjszakai vampyrok, a milyenekről Alexander Dumas senior irt egy időben? Olvastam; nagyon szép regék, hanem én nem félek tőlük. Nem uram, bennem nem folyik aristokrata vér, én jámbor kalmár fia vagyok; hozzám nem fognak a méltóságos halott asszonyságok másvilági pongyolában leereszkedni; aztán én szándékozom nagyszerű sajtkészítést berendezni, a sajt szagától pedig minden kisértet elszalad; tudja ön uram, semmit sem utálnak úgy a túlvilági szellemek, mint az ostyepka szagát; én pedig ezt a nemzeti fromage de Zólyom-ot akarom nagyban tökéletesíteni.

Én is nevettem, az ügyvéd is nevetett, s miután újolag biztosítám, hogy nekem olyan vastag idegeim vannak, mint egy rhinocerosnak, azt mondá, hogy e szerint bátran megköthetjük az alkut; meg is irtuk a szerződést rögtön, s én pár nap alatt kifizettem az egész vétel-árt, meghatalmazva egy X. megyei ügyvédet, hogy a nevemben hajtassa végre a szokásos beigtatást. Azért nem tettem a szertartást személyesen, mert az rendesen költséggel jár, én -88- pedig mint aféle kereskedő-ivadék, az oknélküli vendégeskedésnek nem vagyok barátja.

Igazán megvallva, valahányszor arra gondoltam, hogy nekem olyan kastélyom lesz, a mi egy kis rémeskedés hírében áll, a minek saját kisértete van, mindig egy kis gyermekes öröm futott el; milyen mulatságos lehet az: az embernek kisértetekkel lakni egy házban, a kikről minden ember tud mesét mondani; nevetni rajta, mikor mások a gyertyalobogástól reszketnek, mikor a látogatók felijednek a bútorroppanástól, mikor a cselédek nem mernek kimenni a folyosóra, mert ott valaki csoszog, s kinevetni minden embert, mert hiszen én felvilágosodott ember vagyok, a kit meg lehet azzal ijeszteni, ha azt mondják, hogy az adósom megszökött, de azzal, hogy valaki, a kinek nem tartozom semmivel, a másvilágról visszajön, bizony nem igen.

Én tehát néhány nap mulva a statutio után megindultam jószágom felé, elbúcsúztam itthoni ismerőseimtől, azok engem egy pár esztendeig kivánva sem fognak látni, postakocsira ültem, gondoltam, hogy minek vigyek oda lovakat, a hol úgy is vannak lovaim. A tiszttartónak előre irtam, hogy a legutolsó állomásra, *Bányára, küldjön elém egy fogatot könnyű kocsival, s azt pontosan ott is találtam a fogadóban, már készen várt reám.

A kocsisom akkor is gyászt viselt, bizonyosan a meghalt uráért; olyan hosszú gyászfátyol lógott le a kalapjáról, mint egy halottbemondó halálmadáré. Én ugyan tisztelem a pietásokat, hanem az mégis egy kicsit kellemetlen, hogy a kocsisom úgy legyen öltözve, mintha a szent Mihály lovát hajtaná; jó, hogy a lovakon nincs fekete pokrócz, azt hihetnék a városban, hogy halottas szekéren utazik valaki.

Hanem hát ebbe csak belenyugodtam; felültem a kocsiba, s mondtam, hogy csak iparkodjunk helybejutni, mert majd beesteledik, s rossz az út.

Az igaz, hogy jól hajtott az ember; értett egészen a -89- kocsis-mesterséghez, hanem az nem tetszett nekem, hogy minek sóhajtozik egyre; akkorákat fohászkodott néha, mint egy alvó tehén, s a mint megkérdeztem tőle, hogy mi baja? azt felelte rá, hogy nem lehet azt embernek kimondani, a milyen nagy teher nyomja az ő lelkét.

Majd meg elővette a zsebkendőjét, megtörülte a szemeit, úgy látszott, hogy sír: – «mi lelte kendet?»

Egy mély útba érve, a hol az két meredek sziklafal közé szorul, az én kocsisom épen elkezdett fenhangon zokogni. De már komolyan megijedtem rajta: – «a mi baja? miért sír?»

– Hogy ne sírnék nagyságos uram? mikor ezen a helyen ütöttem agyon a testvér-öcsémet.

Már most mit csináljak én ezzel az emberrel? feladjam-e holnap mindjárt a gyilkolásért, vagy elhallgassam a dolgot? De ugyan minek vallotta azt ki nekem? már most én hogy tartsak ilyen kocsist? – Pedig nagyon jól hajtott különben; úgy vitt ezen a döczögős úton, mint a tojást. – Én igazán nem tudtam, hogy e vallomás után mit csináljak vele.

Jóformán este lett, mire a faluhoz értünk, melyben jószágomat kellett találnom; a falu közepén volt a kastély. Egyszerű négyszög épület volt az, közepén kis tornyocskával, nagy fehér kőkerítéssel; az emeleten öt ablak ki volt világítva, jeléül annak, hogy várnak.

– Ott áll már az őr, mondá ő, egy alakra mutatva, ki -90- egészen katonai positurában állt az út mellett egy magas kő tetején, egy hosszú botot tartva puskaformán a vállához szorítva. A mint közelértünk, elordította magát az ember: «Queraus!» azzal elkezdett dobolni, trombitálni a szájával, botjával megtette a nyolczféle tempót, azzal leugrott a kő tetejéről, lába közé kapta a hosszú botot, mint valami paripát s futtatott a kocsim előtt, mint valami fullajtár, folyvást kiabálva: «Queraus! ki a házból! az úr pokolban is úr!»

A házakból kinéztek az emberek a kiabálásra, köszöntek is, midőn megláttak, de senki sem iparkodott az előttem futót csitítani, sem a kiabálásban semmi meglepőt nem talált, a mit én nem tudtam magamnak megmagyarázni.

Mikor a kastély kapujához értünk, ott megállt az én őröm, mint egy czövek, leszállt a pálczalórul, ismét tisztelgett, midőn leszálltam, meredten, katonás rátartással.

Én a szeme közé néztem. Soha becsületesebb, őszintébb arczot nem lehet képzelni: csupa mosolygó hűség az egész kép. Ez az ember nem részeg, hanem úgy látszik: egy kissé «ultra».

Az udvaron egy kis alacsony, ötödfél lábnyi ember ácsorgott, kiben zöld gallérjáról a vadászt kellett sejtenem.

Az ember semmit sem felelt a kérdésemre; végig nézett sötét fekete szemeivel, azzal felemelte a fejét büszkén, hátratette a kezét s odább ment.

Ühm; be furcsa emberek ezek itt én körültem; be különös sajátsága van mindegyiknek: nem tudom majd, hogy szokom hozzájuk?

Erre azonban egyszerre vídám nevetéssel közeledik valaki felém; a komornyik volt; fürge, ficzkándozó legény, -91- valami negyven éven túl, furcsa képe csupa ráncz volt az erős nevetéstől, a mi azt egészen igénybe vette.

– Hahaha! csókolom kezeit, nagyságos úr, hozta Isten; ugyan vártuk már; hahaha! meleg szoba, tiszta ágyak, vacsora is kész, hahaha; tessék besétálni. Csakhogy szerencsésen megérkezett; hehehe, hahaha. Én vagyok nagyságod alázatos komornyikja, hahaha.

– No, hála Istennek, csakhogy egy nevető emberre találok már a háznál. (Ez ugyan nem tudja eltitkolni, hogy örül jöttömnek, jó fiu!) Már azt hittem, hogy nem jó helyen járok; a kocsisom az egész úton sírt, fohászkodott.

– Jaj, kérem alássan, bolond az; az egészen bolond. Arra ne tessék hallgatni, mert az valóságos őrült; hahaha!

– Az? hahaha! Az meg még nagyobb bolond. Az egy sült bolond; hanem azért igen hűséges ember: a szemeit be nem hunyja éjjel, úgy vigyáz az uraságéra; hahaha.

– Hát ez a kis büszke gnóm, a ki úgy lenézett az imént, miféle teremtés itten?

– Jaj kérem alássan, az meg a legnagyobh bolond; most bizonyosan hava van neki s azt képzeli, hogy ő a lapponiai király! hahaha.

– No édes Louis, hát csak mosolyogja ki magát kedve szerint, aztán vezessen át a tiszttartóhoz.

A fiu a legügyesebb szolgálat-készséggel segített úti öltözékemet rendbe hozni, csupa előzékenység volt, hanem amellett akár én mondtam neki valamit, akár ő mondott nekem valamit, mindenre akkora hahotával kaczagott fel, mintha a legtréfásabb adomákat mondogatnók egymásnak.

A tiszttartó egy harmincz éven túl járó férfi lehetett, finom úrias kinézéssel; arcza a fekete bajuszon és oldalszakállon kívül simára borotválva; homloka magas és jóformán kopasz, erős, húsos szemöldökökkel; termete szikár, hajlékony, egész magaviselete inkább egy miniszteriális ügyszoba főnökéhez, mint tiszttartóéhoz hasonló.

Megtudva, hogy én vagyok a jószág jelenlegi birtokosa, gratulált; elmondá, hogy igen jó karban levő jószágot vettem által, a megholt gróf szenvedélyes gazda volt s minden javítást létesített jószágán, a mit az újabbkor rendszere üdvösnek talált; beszélt nekem a Howard-ekékről, a Clayton-cséplőgépekről négy ökörerőre, drainirozott vadvizes helyekről, esparzettről és kövi-lóheréről; angol malaczokról, rambouilleti kosokról, szarvatlan tehenekről, a mik húsz itcze tejet adnak, rétöntözésről, gipszezésről s mindenféle kellemetes tárgyról, a mikbe én magam is halálosan beléjük vagyok bolondulva. Mindezek foganatba vannak már véve jószágomon, díszlenek, tenyésznek, jó karban vannak; cselédség, tisztek belé okultak. Nekem valóban igen nagy okom van megelégedve lenni azzal, -93- hogy ezt a kis jószágot megszereztem. Épen ilyen volt az én ideálom.

Malczer úr, ez volt a tiszttartó neve, látva előkészületeimet, igen udvariasan instált, hogy ha csak lehetséges, tegyem meg azt az áldozatot a kedvéért: ne szivarozzam az ő jelenlétében.

Én rögtön visszatettem a zsebembe szivartárczámat. Bizonyosan mellbeteg szegény s tiltva van neki a dohányfüst. Ellehetek nála nélkül; várhatok, míg hazamegyek.

– Hanem egy dolgot találok furcsának, mondám a tiszttartónak; mi a csuda lelte ezt az itteni cselédséget? a víz okozza ezt, vagy a levegő? hogy ennek mind valami sajátságos hóbortja van: a kocsisom az egész úton sírt s utoljára gyilkosságot vallott magára, a kapuőr pálczalovon nyargalt előttem, a vadász úgy bánt velem, mintha ő volna az én gazdám, a komornyikomat pedig semmi igérettel nem tudom rávenni, hogy hagyja egy perczre abba a nevetés dolgát.

– Hogy ezek a cselédek mifélék és más egyebekről; azt nagyon csodálnám. Hisz ez az eladási feltételekkel együtt jár. No ez nem volt rendén, ha ezt kegyed előtt elhallgatták. Már most persze késő. Azok az emberek, uram, mindnyájan őrültek. A megboldogult grófnak az a sajátságos szenvedélye volt, hogy mindenféle tébolyodottakat gyűjtött maga körül, azokat maga gyógyította, tanulmányozta és valóban nagy sikerrel: mindannyit okos, kitartó, leleményes bánásmóddal annyira tudta vinni, hogy ismét ember lett belőlük. A kocsisa egy olyan maniácus volt, a ki búskomolyságból háromszor elakarta magát ölni, azt annyira vitte, hogy most már csendesen -94- megvan, legfeljebb egy kicsit sirdogál még, ha bűntetteire gondol, a miket soha sem követett el.

– Kegyednek is elmondta már? Annyi testvért sem ölt biz az, mint mi ketten. A kapus dőre volt, a ki még a megenni és nemenni valók között sem tudott különbséget tenni; a gróf ápolása alatt ebből is hasznavehető ember lett. A vadász dühös bolond volt; mikor ide hozták, lánczra volt kötve, tépett, harapott; lassankint ezzel is annyira ment, hogy a szemejárásával igazgathatta; s most nem látszik rajta egyéb különös, mint az őrültek rátartó büszkesége, hanem azért szófogadó és engedelmes; a komornyikját pedig épen mint gyógyíthatatlan bolondot hozta ide, a ki egyre lármázott, kaczagott, bukfenczet hányt és most, ha az ember nem ügyel a nevetésére, igen jó fiu. Ez bizony egy kissé mágnásnak való szenvedély volt a gróftól, mint a mi igen nagy mértékű emberbaráti foglalkozás, a mihez nem mindenkinek van szenvedélye s épen azért hiba volt az ügyvédtől, azt kegyednek előre el nem mondani, mert az eladás feltétele levén az, hogy e pártoltjai a grófnak halálukig itt maradhassanak, a vevőre nézve érdeklő lehetett megtudni, hogy azok miféle emberek?

– Nem mondott az énnekem erről egy szót sem. Igaz, hogy nem tanácsolta, hogy magam is ide jőjjek lakni, hanem mindössze annyit mondott el, hogy egy inas, egy kocsis, egy vadász, egy kapus, egy tiszttartó és egy fogadott leány a jószágon fognak maradni. – Apropos: hát az a fogadott leány hol van? – Remélem, hogy az csak nem őrült?

– Fájdalom, hogy ez is az. Egyébiránt igen szelid, szánalomraméltó tébolygó, a kivel különben kegyednek találkozni sem igen lesz alkalma, mert a kastélynak azon szegletében lakik, a honnan külön van kijárás s hacsak a dal nem háborítja kegyedet, egyébbel nem alkalmatlankodik. -95-

– Kérek tintát és papirost; hadd irjak annak az ügyvédnek egy levelet; legalább egy kicsit megmosom neki a fejét, a miért ezt elhallgatta előlem.

– Tessék. Itt az irószer. Mindjárt behozatom a lámpát, mert sötét van már a szobában.

Leültem irni; egy kicsit ugyan furcsának találtam a lámpást, a mit az asztalra tettek, az egész be volt vonva sűrű vékony érczsodronynyal, mint a Davy-féle bányalámpák. Mi az ördögnek ez a sodronyszövet a lámpa körül, mintha kőszénbányában volnánk? a tejüveget akarja ez pótolni?

Hanem hát ezen én most nem sokat okoskodtam, hevenyében megirtam nagy nyersen az ügyvédnek, hogy azt meg kellett volna mondania, micsoda Bedlámot veszek én itt a nyakamra? és hogy most nagyon goromba tudnék lenni, ha kárpótlásul egy olyan derék, okos embert nem nyertem volna, mint ez a tiszttartó. Ennek köszönheti, hogy most kibékülök a dologgal s iparkodom a helyzetbe beletalálni magamat.

– Nem szeretem, no. (Magam sem tudom, miért nem szeretem? denique haragos voltam!)

– Akkor hát majd odakint méltóztassék a másik szobában lepecsételni, ott lesz gyertya.

– Bocsánatot kérek, szólt a tiszttartó, egészen elsápadva, meg kell uraságodnak mondanom, hogy én egy -96- rendkívüli betegségben szenvedek: az én tüdőmben a levegő rögtön hydrogenné válik, úgy, hogy az a szoba, a hol én egy óráig vagyok, lassankint megtelik hydrogénnel kilehellésemtől, és ha abba a szobába akkor égő gyertyával lépnek, vagy egy gyufát elgyujtanak, a robbanó lég egyszerre explodál s az egész házat felvetheti.

Én csak hátra estem a székemben: – hisz ez a főfő bolond! – Hisz én így hat bolond közé jutottam, magam vagyok a hetedik, a ki ezt a szép társaságot megvettem pénzen.

Már most mit csináljak? Adjon valaki tanácsot. Ha itt maradok, akkor elébb-utóbb magamnak is bolonddá kell lennem; ha pedig elfutok innen, cserbehagyok kastélyt, kertet, gazdaságot, akkor még nagyobb bolonddá lettem.

Mégis elmegyek. Alásszolgája uram. Ne kisérjen ki kérem, hátha valaki meg odakinn oxygént lehell ki s a hydrogén meg oxygén összetalálkoznak, víz lesz belőle; hogy úszom ki belőle?

Összetéptem az ügyvédnek irt levelemet, mentem az én elátkozott kastélyomba vissza, talán fenhangon is beszéltem, olyan dühös voltam; no iszen szép mulatságot szereztem én magamnak!

Azt sem tudom, hány embert taszítottam fel az úton? annyit tudok, hogy a legutolsó, a kinek betörtem a homlokommal az orrát, Louis volt, a komornyik.

– No öcsém Louis, hiszen most gyere ide nevetni, mert van minek. Nevessünk ketten, majd én contrázok, hahaha, hehehe. Nevess hát jobban, ha tudsz! Hihihi! Hanem már most elég volt, menykő csapjon a két nevető füled közé, hord előlem magadat s mondd meg a többi bolondnak is, hogy felém ne jőjjenek, mert én meg olyan bolond vagyok, a ki emberhússal él s rajtad kezdem.

Én pedig bezártam utána az ajtót s elkezdtem a palotában -97- alá s fel járkálni, mint a ki a bécsi vörös tornyot kapta volna örökségbe. Négy szoba egymás végtiben ki volt világítva; nekem az is kevés volt; a kandallómban tűz ropogott, kellett is most nekem a meleg; vacsorám az asztalon állt; köszönöm! ki tudja miféle bolond főzte ezt is; hátha valami veszett kakast ölt le annak a pecsenyének, a ki megszólal bennem, ha megeszem; az ágyam is fel volt vetve; gondoltam is én arra, hogy aludjam. Arról gondolkodtam, hogy mit csináljak, hogy itt ne legyek?

Kimenjek ebből a házból, másikat építtessek magamnak? azért mégis csak itt maradnak a bolondok s csak én maradok a gazdájuk; aztán ha építkezésbe ölöm a pénzemet, akkor nem gazdálkodhatom.

Majd azt gondoltam, hogy pert indítok a szerződés megváltoztatásáért. Eszembe jutott, hogy pörlekedni már magában elég nagy bolondság. Ni, hogy ragad az emberre!

Azután azt gondoltam, hogy itt maradok; nem törődöm senki fiának a furcsaságaival, a ki bolondozik előttem, annak a számára tartok egy kegyetlen nagy husángot s úgy eldöngetem vele, hogy megjön az esze rögtön; az már nincs a kontraktusban, hogy a nemes gróf pártfogoltjait püfölni nem szabad.

Hanem aztán ez az eszme sem tetszett sokáig; ugyan ki fogna verekedni ilyen szegény nyomorult emberekkel? ki ütne meg egy őrültet, a ki nem tehet arról, hogy ő szerencsétlen?

Az is megfordult a fejemben, hogy eladom én ezt a jószágot per sundám bundám, a hogy vettem, rászedek vele én is valakit, a hogy engem rászedtek. Hanem akkor eszembe jutott, hogy az apám, ha rossz czitromokat kapott, aztán jött valaki kérdezni: jó-e ez a czitrom? megmondta neki őszintén: «bizony rossz ez, édes úr, nem érdemes pénzt adni érte», hát én sem lehetek kevésbbé jámbor, mint ő.

Vagy eladjam a jószágot veszteséggel? – Azon kezdjem -98- a gazdálkodásomat, hogy elveszítsem a vagyonomnak egy ötödrészét?

Pedig igazán mondom, ha akkor valaki oda jön s azt mondja, hogy megveszi a birtokomat húsz ezer forint veszteséggel, megölelem, megcsókolom, kezébe nyomom a kulcsokat: itt van a vacsora, itt a vetett ágy; tessék jóllakni és lefeküdni; én meg majd megyek Amerikába, ott még nem szedtek rá.

Dehát hiába, ilyen valaki nem jött; s nekem csakugyan magamnak kellett lefeküdnöm a vetett ágyba.

Bárcsak legalább valami nagyméltóságú kisértet jönne ide, hogy megijeszszen, attól talán kimenne a fejemből ez a nagy boszúság. Ha ezek a rococo nagyságos urak és asszonyságok ezekből a diófa rámákból csak most egyszerre alászállnának, körülülnék az asztalomat, hozzá látnának a vacsorámhoz s beszélnének egymással olyan nyelven, a miből én egy szót sem értek. Átkozott fatális gondolat valakinek az ősi arczképeket is honnhagyni a kastélyában, mikor eladja; az új ember valahányszor egy ajtót kinyit, mindig azt hiszi, hogy valamelyikkel szemközt találkozik.

Aztán csak volnának hát bár ezek is olyan régimódi becsületes kisértetek, a kik igazán bejönnek a kéményen, meg a rejtett padlatnyiláson, illendő lánczcsörgéssel, huhogatással, szemfintorgatással; de nem teszik, hanem csak úgy meredeznek alá onnan a festett vászonról az emberre s fenyegetőznek a festett buzogányokkal kezeikben; az asszonyságok meg úgy rátartják magukat azokkal a legyezőkkel, pásztorbotokkal.

Oh be hideg ez az ágy is. Bizonyosan innen is valami kisértő lelket ugrattam ki: ugyan jól járt, hogy rá nem találtam heveredni. Épen olyan kedvemben vagyok most, a mikor nem nagyon respektálom a csavargó szellemeket.

A gyertyákat eloltottam rendre, a nagy góth ablakokon aztán bebámult hozzám a hold: – ez a bolondok patronusa. Ennek sem volt most egyéb dolga, mint hogy grimászokat csináljon az én szemem közé: soha sem láttam -99- még, hogy így félre húzta volna a száját, így hunyorgatott volna a szemeivel: soha sem látszott ennyire hasonlónak egy sajtpofájú gúnyolodó emberarczhoz; úgy boszantott az egész vigyorgó kép. Utoljára találtam valami függönyt, a mivel eltakartam magamat előle: engem bizony ne csúfoljon.

Akkor meg egészen setét lett a szobában, csak a mint a kandalló haldokló tüze egyet-egyet lobbant, akkor tünt elő félhomályosan a megholt gróf arczképe a falon. Épen az ágyammal szembe volt felakasztva; valahányszor egyet világított rá a kandalló fénye, mindannyiszor úgy tetszett, mintha oda jönne hozzám, megmozdítaná erős fekete szemöldökét, megtapintaná az üteremet s azt mondaná: egy bolondommal megint több van.

Egy szóval minden élő és nem élő tárgy hozzá fogott, hogy engem itt üldözzön. A mint meghúztam az óra zsinórját, hogy megtudjam, mennyi az idő? az elkezdett százat meg százat ütni egymás után; a kétszáz huszonötödiknél abba hagytam a számlálást, nem tudom hánynyal végezte be? kínomban a párnám szegletén találtam egy furcsa rézcsapot, azt addig csavargattam jobbra meg balra, míg egyszer azt vettem észre, hogy az ágyam egy rettenetes nagyot sóhajt, s erre a sóhajtásra úgy összelapul alattam minden derekalj, mintha egy ív chinai papiroson feküdném. Persze szélpárnákból állt az egész, a miknek kitaláltam nyitni a lélekző csapjukat s egyszerre kirepült alólam a töltelék.

Felugrottam dühösen. Bolond az egész garnitura! Nemcsak a cselédek bolondok, hanem az órák, ágyak, bútorok, maguk a képek, még a holdvilág is! hanem majd én megmutatom, hogy én nem vagyok az! sem el nem szököm a háztól, sem el nem adom a jószágot, hanem itt maradok s kihányok mindent az ablakon, a mi nem akar eszére térni: inast, tiszttartót, képeket, órát, ágyat, holdvilágot! Kezdjenek ők ellenem aztán pert; majd megmutatom én azután a Klárándy grófoknak, hogy én is találok prókátort, -100- a ki kilenczven esztendeig fenn tudja tartani a lélekzetet egy életrevaló processusban. Holnap reggel, – szerződés ide, szerződés oda, – talyigára pakolom az egész armentum ferreumot s beküldöm *Bányára, nem bánom én, tegyék őket ott az archivumba. Majd megmutatom én, hogy ki itt az úr a háznál?

Egyszer csak, a mint itt legjobban dühösködöm, elkezdek valamit hallani, a mitől megállt bennem a gondolkozás. Mi volt ez? dal-e vagy zene? a sphaerák harmoniájából éjnek idején idáig tévedt hang? Nem tudom honnan jön, de annyi bizonyos, hogy azzal a nevetséges disharmoniával, a miben saját érzékeim vannak, valami csodálatos ellentétben áll az.

Nem törődtem többé helyzetem furcsa bajaival, elfelejtettem, mi bajom? kinyitottam az ablakot s kikönyököltem a holdvilágra, úgy hallgatóztam. Ez az ablak az udvarra nyilt, itt épen nem lehetett semmit hallani: legfeljebb egy kis kutyaugatást.

Kimentem a folyosóra; a mint saját viszhangzó lépteimre megálltam hallgatózni, ismét megjelent az elébbi kedves kisértet: a láthatlan dal; most már úgy hangzott, mintha alattam volna. Valami búskomoly dal volt az, nem is dal, hanem csak olyan ábránd, a mit valaki öntudatlanul énekel, se ríme, se melodiája, mint az erdei madár dalának, de olyan izgató, olyan túlvilági valami volt az, hogy én elbűvölve álltam ott és szinte elfelejtettem, hogy otthon vagyok.

Szerencsémre a dal megint elhallgatott s én megint ura lettem ép eszemnek; s eszembe jutott, hogy itt még egy őrült lakik: egy leány, a ki nem tesz egyebet mint dalol. Annak tehát itt kell valamelyik alattam levő szobában lakni.

Fogtam egy gyertyát s megindultam keresni az én dalkisértetemet. -101- Nem igen szép kiváncsiság volt ugyan tőlem, de hiszen nem akartam én rajta rontani, nem akartam őt megzavarni, csupán csak közelebb akartam jutni hozzá, olyan közel, hogy egy válaszfalon, vagy tán egy ajtón át hallgathassam őt.

A nagy ódon kastély egészen arra a czélra látszott építve lenni, hogy ha valami ismeretlen vendég egyszer kilép a szobájából éjjel, s végig megy egy pár folyosón, az aztán többet soha vissza ne találjon a szobájába. Bejártam én az egész első emeletet, egy hosszú folyosón végig, a másikon vissza, háromszor is elmentem egy ketyegő lábas óra mellett, magam sem tudom én hogyan; a hol lépcsőt találtam lefelé, azon lementem; a másikon megint felmentem, utoljára egy szobába nyitottam be, a mely egészen ismerősnek tetszett előttem; az tulajdon hálószobám volt, nem tudom én, hogy kerültem oda? Csak annyit tudok, hogy nagy meglepetésemre nyoszolyám szélpárnái ismét fel voltak duzzasztva, kandallómban a tűz ismét égett, s az ágy előtti nagy arczkép elé egy sűrű zöld függöny volt lebocsátva; – itt valaki járt.

Azután ismét megálltam hallgatózni, ismét hallottam a dalt: most már úgy hangzott, mintha fölöttem volna.

Azzal lefeküdtem, valami úgy húzott lefelé; úgy éreztem magamat, mint a gyermek, a kit a bölcsőben ringatnak, s a dajka meg énekel hozzá; addig énekel, addig énekel, míg a gyermek elalszik.

A gyermek, – már mint én, – csak reggel nyolcz óra felé ébredt fel álmából.

Azt mondják, hogy az álom jó tanácsot ad, hogy egy éjszaka sokat változtat az ember határozatain; másnap reggel egészen másformának találtam az engem környező világot, mint az előtt való nap.

Hisz én nem vagyok rászedve, sőt ellenkezőleg, ez a sok különös ember, a kit én itt ráadásul kaptam a jószágomra, valódi kincs, megannyi ritkaság; hogy is lehet -102- valaki olyan prózai lélek, hogy ezt mindjárt első tekintetre fel nem fogja?

Először is ez a bohó fiu, ez a nevető gép: hát lehet ennél becsesebb specialitást felfedezni? hogy hozza be a reggelimet tánczolva, nevetve; hogy kaczag annak a pár csizmának, a mit fénymázzal barátságosan keneget; azután az a komondorhűségű kapus, a kitől sem tolvaj, sem tűz meg nem lephet, s a ki minden mondását azzal fejezi be: «az úr pokolban is úr», a mi rám nézve, a ki szintén úrféle vagyok, átkozott jó vigasztalás; hát aztán ez a kis hátahoporjás gnóm; hogy villognak a szemei a sörtés szemöldök alól; mit nem adna azért egy franczia regényiró, ha ilyen villogó szemű erdei manót tarthatna az előszobájában? továbbá a kocsis, a ki elkövetett bűneit siratja s egy szem zabot el nem lopna az urától; végre a tudományos tiszttartó, kinek a chemia egy kissé megzavarta ugyan a fejét saját belső organismusát illető fogalmaira nézve, de a ki azért a gazdálkodást egészen alaposan érti. Oh bizonyára az én elődöm, a nemes gróf, nemcsak emberbaráti szenvedélyét elégíté ki abban, hogy embereket adott vissza a világnak, de egyúttal hűséges embereket szerze magának is, s nagy botorság volna tőlem az általa elkezdett nemes munkát nem folytatni.

Meg kell vallanom őszintén, hogy e nemes munka folytatásához gondolám amaz éjjeli dal rejtélyének megfejtését is.

Azt bizony nem tudom, mi rendszert szokott a nemes gróf követni elmekóros környezete gyógyításában; én csak mint naturalista, mint kuruzsló bántam velük, hanem magamra nézve elég nagy sikerrel.

Az őrültek elmetévelygéseinek semmi sem olyan jó ellenszere, mint egy-egy jó ötlet.

Fél esztendő alatt annyira hozzá szoktam helyzetemhez, mintha benne növekedtem volna.

Louis nagyon szerette a bort, s ha hozzá juthatott, akkor aztán olyan jucundus volt egész nap, hogy nem lehetett vele birni a folytonos nevetés miatt.

Mikor leggyönyörűbben kaczagott, azt mondtam neki, hogy hozzon egy palaczk vizet.

Louis száját elhagyta a nevetés. Megijedt nagyon. Nem a méregtől, hanem a víztől.

– Ha azt állítod, hogy ebbe a palaczkba nem tettél mérget, idd ki előttem!

A jámbor fiu retteneteset fohászkodott, felvette a palaczkot, ivott belőle egy pár kortyot, azután levette a szájáról, s rám nézett kétkedve: vajjon tréfa ez, vagy komoly dolog?

A nyomorult, mit tehetett? hogy lelkiismerete tisztaságát bebizonyítsa, palástul veté neki a gyomrát, s megitta mind a vizet.

Rettenetes komoly lett utána: nem nevetett többé; meg volt sértve és keserítve szörnyen.

– És ezentúl valahányszor vizet hozatok veled, mindig két poharat tészsz a tálczára, egyikből iszom én, a másikból te.

Ez a cura használt. Louis nagyon sokat elvesztett nevetési kedvéből, s odalenn erősen panaszkodott a cselédeknek, hogy az ő gazdája aligha meg nem bolondult egy kicsit.

Azóta igen jól jövünk ki egymással; Louis mindennap megiszsza velem a bruderschaftot – vízben, s kezd általánosan kijózanodni. Csak egyszer tette meg velem azt az élczet, hogy mikor bort hozattam vele, akkor is két poharat -104- tett a tálczára, s egyikbe magának töltött, hogy bebizonyítsa, hogy abba sem tett mérget.

A jámbor kapus sokkal kevesebb gondot adott; a szegény dőrének az volt a legmagasabb vágya, hogy ha ő olyan piros frakkot viselhetne, a milyet egyszer a boldogult gróf idejében látott valami rókavadászon! Vettem neki egyet. Azóta tűzbe, vízbe menne értem, s alig hiszem, hogy lehetne ember, a ki elhitesse vele, hogy nem ő most a megnézésre legméltóbb lény, minden földön mozgó teremtés közt.

A kocsisommal is jót tettem szegénynyel. Mikor egyszer nagyon megsajnáltam, hogy annyit sír és sóhajtozik, kérdőre vettem szépen:

– Látod: az nagy hiba. Hogyha kiállottad volna a büntetésedet, mindjárt könnyebb volna utána a lelked. Nem jó volna, mit gondolsz? ha én vagy harmincz botot rád veretnék lerovás fejében?

– De bizony nagyon jó lenne, könyörgöm alássan! régen gondolkoztam én azon, de nem mertem könyörögni érette; pedig olyan jól esett volna aztán.

– Nem, Pista öcsém, én hajdu nem vagyok, hanem majd mindjárt bejön a Louis, az elvégzi.

Azzal előkerestem Louist, egy egész kancsó vizet megitattam vele, hogy az executio alatt el ne nevesse magát, s lelkére kötöttem, hogy nagyon ne üsse a jámbort, s valami vékony vesszőt használjon hozzá.

A műtétel pompás sikerrel ment végbe. Az én kocsisom édes megnyugvással fogadta a bünhödést; engem kért, hogy csak számláljam, nehogy egy elmaradjon a harminczból; -105- Louist pedig biztatta, hogy csak jobban üssön! no még jobban! hisz ez nem is fáj, mit ér azzal a kis pálczával? hozzon nádpálczát, dorongot, petrenczerudat, azzal üsse; Louis aztán utolsó egy párnak húzott is rá olyan becsületeseket, hogy meg lehetett velük elégedve.

Az én emberem azóta egészen meg van könnyebbülve, nem győz áldani és a kezeimet csókolni, ha meglát. Még fütyül is, mikor a lovakat hajtja, s ha valaki elbámul rajta, hogy de jó kedve lett valahára, annak aztán eldicsekszik vele, hogy igen bizony, kikapta már a magáét; a gazdája olyan harmincz botot veretett rá bűnbocsánat fejében, hogy ugyancsak jó volt, s ha szükségét érzi, kérni fog tőle megint másik harminczat.

A kis gnómot is meghódítottam egyszer. Ez egy büszke individualitás volt; egészen a Ritterrománok törpéinek a fajából; büszke, mérges, daczos kis fenevad, a ki maga jószántából képtelen munkákat elbírt végezni, eleven farkasokat hordott haza megkötözve s maga bebújt a borz után a lyukba; hanem ha parancsolgattak neki, azt nem tűrhette: hogyne? ha elgondolta azt, hogy ő a lapponiai király!

Kivált holdtölte felé, különösen ha tiszta idő volt, mikor a hold, ez a betegek tükre egész erejéből világolt alá s befehérítette az ócska kastély viseltes ormait, olyankor nem lehetett az én törpémmel bírni; mindjárt fojtogatni kezdte az embert, a kire megneheztelt.

Egy este meghallottam, hogy vadkanok jöttek alá az erdőből, s az én kukoriczámat kedvükre gázolják; azonnal kaptam a fegyveremet s kiálték Nimródnak (nem tudom én, úgy hítták-e? én annak neveztem el), hogy emeljen ő is egy puskát a vállára, s jőjjön velem a lesbe.

Az én dzsipszimnek már akkor forogtak a szemei a fejében, úgy tett, mintha nem hallotta volna a felszólítást, s hátat fordított.

Én egy kicsit bosszúsan a vállára üték: «nem hallottad, mit mondtam?» -106-

A kis szörny erre, mint valami sebzett vadkan fordult felém egyszerre, szemei szikráztak, orrlyukai széttágultak, a két füle is egyenesre állt; az egyik kezével, jól láttam, hogy a dókája alatt a vadászkését keresi.

Louis egyszerre ijedten bujt be az ágy alá, nem volt erős oldala a bátorság. – Én azonban nyugodtan szeme közé néztem a kis tömzsi koboldnak, hidegen összefonva karjaimat:

Soha embert büszkébb kifakadással nem láttam fel nem ismert rangjára hivatkozni, mint a milyen keserű kevélységgel mondá az én lidérczem, nagyot ütve a mellére:

– Én pedig az orosz czár vagyok! viszonzám én rá hirtelen, megfelelő rátartással.

Az én emberem erre csendesen visszadugta a vadászkést hüvelyébe, meghajtá magát, a mennyire bírta, vette a puskát s jött utánam engedelmesen.

– Az már más! mondá szilárd meggyőződés hangján. S azontúl soha sem ellenkezett velem, sem alattomban nem fenyegetett, hanem feudalis hűséggel fogadta minden szavamat, a hogy illik Lapponia királyának tisztelni az ő urát, az orosz czárt.

Hanem annál büszkébb maradt mások irányában, mert most már tudta, hogy neki csak a félvilág ura, a nagy potentát parancsol és senki más a földön.

Az én tiszttartóm, a ki figyelemmel kísérte az én mindenféle variatión átmenő orvosi praxisomat, csak úgy mosolygott felettem. Gondolhatta magában: «könnyű volt kifognod annak a sok mindenféle parasztnak a bolondságán, de fogj ki az enyimen.»

Az igaz, hogy nehéz volt hozzáférni rögeszméjéhez. Hiszen, ha vitatkozásba elegyedtem vele, az sült ki, hogy ő százszorta jobban ismeri a chemiát, mint én, s úgy a szegletbe szorított rettenetes műszavaival, hogy kénytelen -107- voltam megszaladni előle, mint mikor az ostromló hadsereget megszalajtja a várőrség.

Különben talpig becsületes ember volt, a becsületesség fanaticusa, a ki meg nem csalt volna valakit sem egy fillérig, sem a világ minden kincse végett.

Egy napon hozattam Pestről egy nagy kaucsuk-zsákot, oda vitettem hozzá. Épen este volt, az ő szobájában a szokásos Davy-féle lámpa égett már. Jó estét kivántunk egymásnak; én a kaucsuk-zsákot lehelyeztetém a szögletbe.

– Holmi gumielasticum zsák, feleltem én neki komoly képpel, most hozattam ebben a perczben.

– Elmondom rendén, hiszen azért jöttem ide: én a kastélyban gázvilágítást akarok létre hozni, s ebben a zsákban szállíttatom odáig a légszeszt.

– Jól van; de hát elébb műhelyt és katlant kellene felállítani, aztán meg nem is hiszem, hogy ez itt kifizesse magát.

– Oh én meg azt hiszem, hogy ki fogja fizetni magát ha ugyan kegyeddel okszerű alkut köthetek.

– Velem? kérdezé az én emberem, a ki nem látszott érteni, hogy mit akarok?

– Igenis kegyeddel; mert minthogy kegyed kilélekzés utján estétől reggelig tökéletesen megtölt egy szobát lámpagázzal, én majd csak egy fujtatót hozok ide, s tele fujtatom a zsákomat levegővel ebből a szobából, két ember a vállára veszi, s nekem aztán csak a csőbe kell eresztenem a gázt, s meggyujtanom a végit.

– Úgy hiszem, hogy ez ellen kegyednek sem lehet ellenvetése; kegyed úgy is kárba veszti ezt a használható produktumot, én pedig megfizetek érte becsülettel; minden zsák légszeszért adok két pengő forintot, s egy hónapra ki is fizetem előre a diját. Nos – áll az alku? -108-

Az ember habozott, azt mondta, hogy ő ezért pénzt nem fogadhat el; mire én a büszkét kezdtem el játszani, hogy én meg ajándékokat nem szoktam elfogadni; ez csak olyan volna, mintha valakinek az eszét akarnám ingyen használni, vagy az ügyvédnek a szóbeli tárgyalásra vesztegetett hangjáért nem akarnék fizetni, minthogy az is láthatatlan dolog, vagy ingyen akarnék az operába járni, mert hiszen ott sem csinálnak egyebet, mint hogy lélekzetet vesznek s azt megint, ki vékonyan, ki vastagon, kieresztik. Itt van az úrnak a pénze; nekem gázt az ördög se csinál ingyen, az úr se csináljon ingyen. Ha gyantát vagy kulimászt talál az úr izzadni, azt én megveszem; majd biz én a mostani praktikus világban egy ilyen eleven kőszénbányát hagyok értékesítetlenül, mint az úr.

Az én emberem homloka izzadni kezdett; a pénzt oda tettem az asztalára; valami két szellem oly gonosz harczot űzött lelkében belül, hogy az arczán meg lehetett azt látni; két óriási dæmon, mindkettő egyenlőn hatalmas és erőszakos, az egyik a rendületlen becsületesség, a másik a tébolyító rögeszme. Az egyik azt mondta: ha elveszed e pénzt, talán nem létező dolgot adsz el, megcsalsz egy embert; a másik azt mondta: ha el nem veszed, megtagadsz engem; pedig én vagyok a te lényednek egyedüli ura; a lelkedhez vagyok nőve, engem ki nem taszíthatsz innen.

Az őrült melle olyan terhesen lélekzett, szemei zavarodtan tekintének felém, egy párszor a pénz felé akart nyúlni, meg visszahúzta a kezét, utoljára elszántan felugrott székéről, s egy nemes bajnok elhatározottságával, ki kanóczot akar vetni a lőporos hordóba, hogy magát az ostromló ellenséggel együtt a levegőbe vettesse, odalépett iróasztalához, lekapta róla a Davy-féle sodronytakarót, s elhajítá magától. -109-

Ezzel kimerülten rogyott le egy székre, mint a ki egy kínos, lidércznyomta álomból ébredt fel, s alig hiszi még, hogy ébren van.

Tehát nem lobbant fel az egész szoba; nem repültünk a levegőbe, nem gyuladtunk meg a gáztól.

Hanem az én tiszttartóm egy percz mulva elájult, annyira meg volt minden idegében rázva: hogyne? a kit a kapernaumi ördög elhagy…

Utána tizennégy napig lázban volt, azután felgyógyult szépen, s többet nem vesződött semmiféle gázzal; sőt később azt is elmondta, mikor és hogyan jutott ő e kínzó rögeszméhez. Egyszer egy kőszénbányát látogatott meg, a midőn a hirtelen előtóduló földalatti gáz, a mit a bányászok gonosz szélnek neveznek, kioltá a kezükben levő Davy-lámpát; azok hirtelen menekültek a kijárás felé, a lámpában izzó platinsodrony folytonos világítása mellett; őt is magukkal ragadva. Ez a néhány percz támasztá rögeszméjét; akárhol járt-kelt, mindenütt annak a fojtó gáznak sajátságos savanyú káposztaszerű szagát vélte érezni, s ki nem tudta fejéből verni, hogy ő mindig azt lehelli vissza. A heroicus cura használt. Az én emberem egészen okos ember lett, a ki nem nyugtalanított többé azzal az eszmével, hogy ez most itt szép nyugodtan beszél velem, s egyszer csak fel talál ugrani, s azzal a papirosnyiró ollóval elvágja a gégémet.

Most már csak két őrültem volt még a háznál, a kiken gyógyrendszerem nem fogott: az egyik az én láthatatlan dalos syrénem, a másik meg saját magam, a ki szerelmes vagyok bele.

Szerelmes, holdkóros, monomán, hallucinans! és mit tudom én még mi mindenféle variátiója van ennek a szónak: «őrült», én az mind magam vagyok.

Egész nap csend van nálam, semmi nesze szobáimban annak, hogy kívülem itt még más élő lény is lakik; de a mint beesteledik, a mint sötét lesz, megszólal valahonnan az a bevégzetlen ének, az a pacsirtazengemény emberi -110- ajkon; majd közelebb, majd távolabb hangzik; majd elalszom rajta, majd felébredek rá és nem tudom kitalálni, honnan jő?

Ez még nem elég. Mikor alszom, ott jár-kel a szobámban ez az énekes kísértet, néha órákat ott tölt nálam, leül ágyam mellé a székre és lesi, hogyan alszom?

Az ágyam előtti asztalon minden este egy éjjeli lámpa szokott meggyujtva lenni, a mi, valahányszor felébredek, mindig ki van oltva; a csavar által letolt gyapotbél bizonyítja, hogy azt emberi kéz oltotta el. Eloltotta, hogy ha véletlenül felébrednék, meg ne lássam, hogy valaki van nálam.

Azután – egy fali óra van az ágyam fölött; azt rendesen magam szoktam felhúzni, mikor este lefekszem. Tegyük fel, hogy tíz óra van, mikor lefekszem, tizenegy, mire elalszom; ha aztán négy, öt, vagy hat órakor felébredek, az én órám nem négyet, ötöt, hatot mutat, hanem egyet, kettőt, hármat és a mellett egész nap jár rendesen s inkább siet, mint késik.

Az én láthatatlan látogatóm, mikor szobámban terem, megállítja az órát, hogy ütésével fel ne ébreszszen, s mikor eltávozik, ismét elindítja; erről tudom meg, hogy hány óráig, hány perczig volt ott?

Az ajtókat magam zárom be, a kulcsokat belülről a zárban hagyva; ablakaimon keresztvasak vannak; a padlaton nem lehet sülyesztő, mert az szőnyeggel van bevonva, s a szőnyeg szélei a falnál csavarokkal leszegezve; a falakat is körül kopogtattam, sehol valami rejtett ajtó nyoma, a minek különben is meg kellene látszani a mindennapos nyitogatástól. – Nem resteltem minden képrámát leemelgetni a falakról, hogy talán azok valamelyike képez valami vakajtót? Nem találtam mögöttük egyebet, mint pókhálót. Felmentem a kastély padlására, hogy tán felülről találok -111- valami leereszkedőt szobámba? Nincs az ott: – épen felettem van letöltögetve száz mérő morzsolt kukoricza, ha nyitogatnák plafondomat, az omlana legelőször is a nyakamba.

De hát egyátaljában honnan jár ki a szobáiból ez a rejtélyes valaki, mikor ablakait látom, de ajtaját sehol? ablakain szintén keresztvasak vannak, még azonfelül vaskosarak is, azokon ki nem mehet; mit eszik, mit iszik, mivel él; honnan érintkezik mindenféle prózai életszükségre való tárgygyal, ha csakugyan nem szellem, a ki el van ruha és eledel nélkül? Erre nem tudtam magyarázatot találni.

Kérdezősködtem bolondjaimtól, a kiktől azután még kevésbbé lettem okosabb.

A kapust elő sem vettem, mert az úgy is tudom, hogy azt felelte volna rá: «az úr pokolban is úr.» Holott én saját házamban sem vagyok úr.

A tiszttartó azt válaszolta, hogy ő semmiről sem tud semmit, mert ez a tárgy olyan kényes titka volt a megholt grófnak, hogy ha megtudta volna, hogy valaki annak nyomába akar jutni, rögtön elküldte volna szolgálatából. Ő maga is igen csodálkozott mindenen, a mit elbeszéltem neki, s velem együtt egész nap segített szobáim zegezugait kutatni, s nagyokat bámulni egymás szeme közé, mikor elvégre sem találtunk semmit.

A kocsis keresztet vetett magára, mikor kérdezősködtem tőle, s azt mondta, hogy ő jól tudja a titkot, de kér szépen, hogy el ne áruljam, ha tőle tudom meg; az a rejtélyes lény nem élő ember, hanem kisértet; valaha a gróf a feleségét hűtlenségen kapta, s befalaztatá a magányos szobákba, úgy ölte el éhséggel; de az most is feljár kísérteni éjjel, s dalol, hogy senki sem látja; szolgáltassak az üdvéért néhány misét, majd talán megnyugszik.

Elővettem Louist. A jámbor fiu nem nevetett, attól félt, -112- hogy megitatom; a helyett az őrültek comicus prosopopaeájával adá elő, hogy az valami csodálatos szépségű tündérkisasszony, a ki aranyban, ezüstben jár, nem iszik mást csak harmatot, s nem él egyébbel, mint virágillattal, mint a lepke; mikor akarja, köddé változik, s bepárolog az ajtón, ablakon keresztül, s mikor nem akarja, hogy lássák, megint köddé válik, s kimegy akármerre. – Majd ha tél lesz, vigyázzak az ablakaimra, mikor be lesznek fagyva, ha találok rajtuk reggel a jégvirágok közt egy-egy kereken felolvadt foltot: ott ment ő ki.

Nem úgy, mint a kis gnóm vadász, a ki azt a titkot közölte velem, hogy nem jó szellem az, hanem ördöngös boszorkány, a ki éjszaka szakállas farkassá változik, az ablakon kicsúszik, a faluból elragadozza a kis gyerekeket, azokkal él, azért nem kell neki étel, mint más embernek. Ő már sokszor találkozott vele az erdőn; rá is lőtt, de a golyó nem járja, mert meg van babonázva.

Ez még legjobb. Tehát szakállas farkas, a ki kis gyerekek húsával él; jó hát rám nézve, hogy már nagy gyerek vagyok.

Néha megkísértettem, hogy alvónak tettetem magam. Hasztalan: a míg valósággal el nem aludtam, meg nem jelent; sőt mintha kitanulta volna fortélyomat, hangosan kaczagott rajtam. Hogy hol kaczagott? azt meg nem tudtam magamnak magyarázni. Valahol nagyon közel hozzám.

Minthogy mindig felőle gondolkozom, kénytelen vagyok képzeletemben valami képet alkotni felőle. Annyira vittem, hogy már egészen magam előtt tudom őt látni; a mit ki nem egészítettem, azt hozzá álmodom, s azután képzelődöm és álmodozom egy képről, a mit soha sem láttam: valóságos őrült vagyok. -113-

Magas, karcsú alaknak képzelem őt, hajló, simuló termettel; szőke hajának kell lenni, hosszú, földig érő szőke hajának, a mi ragyog, mint az arany, mikor szétziláltan rásüt a nap; fehér, halavány arcza lehet, melynek átlátszó zománczát a vér semmi pírja sem teszi elevenné; vékony, sötét szemöldök, hosszú fekete szempillák alól rejtelmes tűzzel világítnak elő zafirfényű mélázó szemei; ajkai vékonyak, finomak, halvány rózsa színével rajzolva.

Aztán rendesen álmomban ott szoktam őt magam előtt látni. Azt mondják, hogy bolond ember, a ki az álmát elbeszéli másnak. Hiszen én nem is állítom, hogy nem vagyok az. Minthogy bizonyosan tudom, hogy a mint elalszom, rögtön megjelen előttem ez a kettős kép: a való alakja odalép hozzám és néz rám szótlanul, mozdulatlanul; míg az álomban látott beszél velem, meséket mond, jár-kél velem, szavaimra hallgat, ha rá nézek, elpirul: ezért én alig várom, hogy az éjszaka következzék, hogy elaludjam, mert az az én életemnek szebbik fele. Nappal ugar alá szántok, répát ültetek, béresekkel veszekszem, barmok lábát kuruzsolom, azt hiszik, a legtüzesebb gazda vagyok; pedig alig várom, hogy bezárkózhassam, lefekhessem és járjak a tündérek után.

Sokszor feltettem magamban ébren, hogy ha még egyszer álmomban összejövök vele, megvallom neki, hogy szeretem, s megkérem, hogy jőjjön el ébren is hozzám. Erre a gondolatra sem jönne valami nagyon okos ember. – Hanem természetesen álmomban el szoktam azt felejteni, a mit ébren feltettem magamban, s a szerelmi vallomással rendesen elmaradok.

De egyszer mégis annyira tudtam fokozni ezt az erőtvevő álomjárást, hogy egy álmomban eszembe jutott határozatom. Ott ültünk egymás mellett egy szép granátfa árnyékában; előttünk a végtelen tenger terült, a nap, mely a fényes levelek miatt nem süthetett reánk, tükréből, a tengerből vetett világot szép tündérem arczára, a mi azt még túlvilágiabbá tette. -114-

Én nagyon örültem neki, hogy tehát Magyarországon már tenger is van és granátfa-erdő.

A granátalma különben igen szép gyümölcs, de nem valami nagyon sok megenni való van rajta; ha az ember felmetszi, apró áfonyaforma szemecskéket talál benne, pirosakat, mint a granát; ezek megenni valók. Apám ilyet is árult sokat, azért ismerem jól.

Elébb egy szem magot tündéremnek nyújtottam. Ő megizlelte azt, s azt mondta rá, hogy savanyú.

Ekkor egy másik szemet ajkaim közé szorítottam, úgy hogy a piros szem kilátszott közülök, s azt mondám neki:

Gondolhat ki ilyen ravasz furfangot az ember máskép, mint álmában? oh ébren a világért rá nem jöttem volna erre.

Az én tündérem mosolyogva hajolt oda hozzám, rám nézett szeliden azokkal a kéklángú szemekkel, s mindig közelebb hajolt, hogy ajkaival elvegye számból a számára nyújtott granátszemet; mindig közelebb, egyszerre forrón tapadtak ajkai ajkaimhoz, a hogy nem szellemek, nem álomképek, hanem igazi emberek csókolnak; én magamon kívül a mondhatlan gyönyörtől ölelém őt át hirtelen két karommal, és abban a pillanatban egy éles sikoltás ébreszte fel álmomból.

Nem, ez nem lehetett mind álom; ez valódi csók, valódi ölelés, valódi sikoltás volt.

Egy gondolat villant át agyamon; felugrottam fekhelyemről: a kandallóhoz futottam. – Akkor szégyeneltem azután csak el magamat, azt képzelni, hogy tündérem a kürtőn jár be! pedig az nem is lehet: a kandalló most is tele hamvadó parázszsal, s azonfelül a rosta-lappal is el van zárva.

Álmodtam hát mindent, vagy meg vagyok igazán őrülve, -115- vagy csakugyan vannak tündéri lények, a kiket egy hang láthatlanná tesz, egy pillanat más csillagzatba visz át?

Nem tudok rá felelni. Csak annyit tudok, hogy szívem most is dobog az öleléstől, ajkam most is ég a csóktól.

A mint kioltott lámpámat újra meggyújtottam, s elkezdtem szobámban lázasan alá s fel járkálni, egyszerre egy idegen tárgy tünik szemembe.

Oly keskeny, oly finom, oly parányi, hogy az talán nem is földönjáró láb, a mi ezt viseli.

Tehát végre mégis bizonyítványom van rá, hogy ő itt volt: itt ült mellettem, itt járt, innen futott el, siettében egyik czipőjét is elveszté, s nem ért rá azt felvenni.

És mind ez tagadhatatlan, mert hiszen olyan igaz, hogy ez itt a kezemben nem más mint papucs, mint a milyen igaz, hogy élek és nagyobb igazság kedveért egy korsó hideg vizet öntök végig a fejemen.

De azután mégis csak oda kellett visszatérnem, hogy én bizony most sem vagyok ébren, ez is csak álom, az ember sokszor álmodja, hogy felébredett, s másféle álomhoz kezd. Én most ezt a kis bámulatraméltó parányi portékát, ezt a bábuzni való czipőcskét elzárom ide a fiókomba, de bizonyos vagyok felőle, hogy reggelre még sem lesz itt; mert hiszen sokszor álmodik az ember olyat, hogy sok pénzt talált, elzárta vasas ládába, hogy mire felébred, ott találja; az ember álmodik ilyen furcsákat elégszer. Ez is ilyen furcsa álom lesz bizonyosan.

Erre aztán megint lefeküdtem s szokásom ellenére addig aludtam, míg Louis el nem kezdett dörömbözni az ajtómon, hogy nyissam már ki: tíz óra lesz. A szegény fiu megijedt, azt hitte felakasztottam magamat, s már rám akarta törni az ajtót.

Alig nyitottam fel a szemeimet, első dolgom volt iróasztalom fiókját kinyitni, hogy megtudjam, ébren láttam-e valamit, vagy álmomban?

A kis hímzett czipőcske – most is ott volt, azon módon -116- fehér csipkeszegélyével, piros szalagjaival; egy éjviola, meg egy lepke volt rá hímezve finoman.

Attól a percztől fogva nem volt maradásom többé ebben a házban. Egész nap mindig egy megfejthetlen talányt üldözni gondolataimmal, éjjel és nappal mindig egy kép után szaladni, mely soha sem engedi magát elfogni, ez a legegyenesebb út volt arra, hogy magam is kompániába álljak ezekkel a furcsa emberekkel, a kiket a néhai úr ide gyűjtött maga körül.

Nem! Ennek végit kell szakítanom. Szép dolog az az ábrándozás nagyon, de nem nekem való. El fogom hagyni a kastélyt, visszamegyek Pestre, kiadom a jószágot haszonbérbe, vagy rá bizom a tiszttartóra az egészet, azt adjon belőle, a mit akar.

Felhivattam cselédeimet, megmondtam nekik, hogy itt hagyom őket; a fizetéseiket, azonfelül, a mit a gróf hagyománya biztosít számukra, tőlem is meg fogják kapni egész évre; hanem már most menjenek és ne bámuljanak rám.

(Kezdtem abba az igen szeretetreméltó kedélyállapotba esni, a mikor az ember mindenféle ábrázatot gyűlöl látni.)

A jámbor fiuk kotródtak, épen csak a bohókás kapus maradt hátra a szobámban: bizonyosan azt akarja tudtomra adni, hogy «az úr pokolban is úr». Én majd bizonyítom neki, hogy ez nem igaz. Már én tapasztalom az ellenkezőt.

Az én bohókás öregem azonban nagy meglepetésemre, felhagyva katonás magatartásával, odajött hozzám, megfogta a kezemet, megcsókolta, s előttem egészen szokatlan, átváltozott hangon kérdezé:

– Miért akarja ezt a helyet elhagyni? – Bántja önt, hogy az a szegény leány itt van? Terhére van önnek? Neheztel érte?

– Nekem úgy tetszik, mintha te most egészen más hangon beszélnél, mint egyébkor. -117-

– Igen uram. Hallgasson meg; elmondok önnek mindent, s akkor úgy hiszem, sokat meg fog érteni, a mi eddig különösnek tetszett, s ha megértette, nem fogja elhagyni a kastélyt.

Az ember olyan válogatott szavakban beszélt, hogy én önkénytelen megkínáltam, hogy üljön le, a mit ő el is fogadott. Szívdobogva vártam, mit fog mondani? Néhány szavából azt kelle hinnem, hogy ez az egész kastély titkát tudja, s engem csak ez gyógyíthatott meg.

Az eddig oly dőrének látszó arcz vonásai egészen át voltak alakulva; tulajdonképen tán az én hibám volt, hogy azokat eddig is másformáknak láttam s elhagytam magamat ámíttatni bolondos beszéde által.

– A megholt grófnak volt egy titkos szerelme, a mi igen szerencsétlenül végződött. – Hibásak voltak mind a ketten, a nő is, a férfi is; a világ nem itélt felettük, mert el tudták azt titkolni, most pedig már itél felettük az, a ki mindnyájunknak itélő birája az égben. A gróf legalább a gyermekben akarta helyrepótolni hibáját, ki, a mely órában született, a másik órában már árva volt. A gróf ide vette őt magához, s az volt a szándéka, hogy itt fogja neveltetni, s törvényes gyermekévé fogadja. De nem engedte neki a bölcs Mindenható, hogy itt e földön leróhassa adóját; csodálatos, soha ember nem hallotta módon gátolá meg őt e szándékában: – a leány felnőtt szépen, de soha sem tanult meg beszélni, hanem a helyett csak énekelt, mint a madár. – Nem volt siketnéma, mert a legcsöndesebb neszt is meghallja, s lám dalolni tud; de szót nem mond ki soha, csak énekel; mint a kis madárnak az erdőn megvan a maga hangja, a mivel örömét vagy szomorúságát adja tudtára azoknak, a kik nyelvén értenek, a mint meg tudja az értetni magát, ha párját szerelmesen híja, vagy ha veszedelem fenyegeti, épen úgy tudja ő is énekhanggal értetni meg magát. – Oh a szegény gróffal mi sokat tanultuk ezt a beszédet, s én már tudom, hogy mit beszél? A gróf egyedül én velem közölte minden titkát. -118- Mi oka volt rá? mi részem volt nekem e szerencsétlen történetben, azt nem szükség másnak tudni; azt mondá egyszer, mikor a leány már tíz éves volt: «ha én meg találok halni, ha kimondom, hogy ez a gyermek enyim, mi fog történni vele? bizonyosan azt fogják mondani, hogy őrült; pedig nem az: hiszen természetes esze, jó szive, ragaszkodása van, ki tudja találni az ember gondolatját! akkor berekesztik valami tébolyodottak házába, elzárják, kínozzák, valódi őrültet csinálnak belőle, mit tegyek vele?» Ekkor jött a gróf arra a különös gondolatra, hogy leánya végett saját kastélyából csinált őrültek házát. Összekereste a vidéken távolról, közelről a falu bolondjait, a tiszttartót magát valóságos őrültek házából váltotta ki. Egyedül én voltam annyi között az egyetlen ember, a kinek mind az öt érzéke rendben volt, hanem épen én űztem azért a legtöbb bódultságot, hogy híre menjen. És azután éjjel-nappal vesződött, türelmesen, álmatlan gondok közt a szerencsétlenekkel, lassankint csendes szófogadó embereket csinált belőlük, úgy, hogy utoljára nem volt egy cselédje sem, a kit valami elmebajból ne gyógyított volna ki. Oh én azt hiszem, hogy ha van valami módja annak, hogy halandó ember a másvilági bűnhödésből még e földön leszolgáljon, a gróf megtalálta azt, mert az embererőn túl járó munka volt, a mit ő elkövetett. S miért tette ő mind ezt? Azt mondá: ha e nyomorultaknak holtom után itt lakhatást biztosítok, örököseim közől senki sem jön ide lakni; a kastélyt sem bérbe, sem örök áron meg nem veszi senki; kénytelenek lesznek végrendeletem szerint cselédjeimet ott tűrni, s kinek lenne rajtam kívül elég lelke, csupa merő őrültekkel lakni egy házban?

– Megvallom uram, hogy mikor ön e jószágba bejött, nagyon számítottam rá, hogy két hónap alatt el fogja hagyni a kastélyt. Ez a kastély úgy van építve, hogy valami titkos tornáczokon keresztül minden szobát össze lehet -119- járni, a nélkül, hogy valaki az ajtóra kerülne. Többet én sem tudok. Arról, hogy ez miként van rendezve, nincs tudomásom; azt egyedül Viola tudja.

– Mit? viola? (annyira el voltam merülve, hogy valami virágot képzeltem a ki tudja, azután vettem észre magamat, hogy az a leány neve: – úgy képzeltem, hogy az nagyon illik hozzá).

– Ezen az úton rendesen ki szokott jönni Viola éjjelenkint az udvarra; én készen tartom szükséges élelmi szereit, azokat átveszi tőlem; ha én meghalnék, a tiszttartó gondoskodnék róla. Ilyenkor mindig tudakozódtam ön felől, s megdöbbenve vettem észre, hogy a szegény leány, a helyett, hogy félne az idegentől, ki apja kastélyát megvásárolta, s őt abban mintegy fogva tartja, úgy ragaszkodik hozzá, úgy sóhajtoz, úgy nyögdécsel, mikor felőle kérdezősködöm; hát még, midőn azt adá tudtomra, kezeivel, arczával mutatva, hogy ott szokott ülni, mikor ön alszik, hogy álmainál virraszt; ön ezt talán nem is tudta eddig.

– Eddig nem volt őrült a gyermek, de ha ön elmegy, az fog lenni. Ma éjjel ijedten jött hozzám, és sírt és a haját dúlta két kezével, úgy kétségbe volt esve; én el nem tudtam találni, mi lelte? Hogy azután kissé nyugodtabb lett, mutatta arczával, szemeivel, hogy a míg ön aludt, ismét oda lopózott és az Isten bocsássa meg neki, önt álmában megcsókolá. – Azt a gyöngéd, reszketeg mosolygást én le nem tudom irni, a mivel azt kifejezé; azután ijedten eltakarta arczát és térdre esett, kezeit összetéve esdekelve nézett reám, olyan hangokat nyögve, a milyenekkel a szárnyaszegett madárka könyörög a vadásznak, hogy ne fogja el, ne ölje meg. Viola azért könyörgött, hogy ne haragudjék ön reá; bocsásson meg neki, soha sem fogja önt többé háborítani, még énekével sem. Meglesz csöndesen a háznál, észre sem fogja ön venni többé ittlételét: csakhogy ne haragudjék reá. Én pedig azért könyörgöm -120- önnek, jó uramnak, ne hagyja el ezt a kastélyt, tudja most már egész titkát; mi itt úgy szeretjük önt mind; senki oly jól nem tudna bánni e szegény boldogtalanokkal; – ha ismét idegen kézre kerül, ki felel annyi elveszett lélekért?

– Én ugyan nem hiszem, hogy Violát ön többé megláthassa, de ha véletlenül mégis találkoznék vele, legyen iránta azon kímélettel, a mivel a szerencsétlenségnek tartozik minden derék ember.

Én csak azon vettem észre magamat, hogy a kapusommal barátságosan kezet szorítok. – Hozzá vagyok már szokva minden rendkívüliséghez.

Miután megnyugtattam a felől, hogy nem fogok elszökni a háztól, s Violára sem haragszom, egyúttal felmentettem őt az alól, hogy mikor velem találkozik, bohókás szerepét gyakorolja előttem, minthogy úgy sem hiszek már abból semmit, hogy az úr pokolban is úr: ez csak olyan mendemonda.

Két hónapig hangját sem hallottam az én tündéremnek. Mindennap úgy éreztem magamat, mint a kinek valakije meg van halva, s minden éjjel azt álmodja, hogy él, és azon töprenkedik, milyen különös az, hogy valaki élhet, a ki már meghalt; nappal pedig látja, hogy valóban meghalt s azon gondolkozik, milyen különös az, hogy valaki meghalt, a ki még él.

Ezekben az időkben valami jól szervezett rablóbanda hősködött itt ezen a tájon; sok úri lakot felvertek, pénzt elraboltak, ellenállókat főbe lőttek; egy szóval, nevezetes dolgokat vittek véghez.

Szomszédaim engem is figyelmeztettek, hogy vigyázzak magamra, mert egy úri embert, a ki véletlenül ezen a falun ment keresztül, helyettem már megzálogoltak az úton, s aligha rám nem kerül a sor.

Törődtem is én ezzel, a ki sem éjjel, sem nappal nem jártam ezen a világon. -121-

Egy novemberi este csunya havas, esős idő volt; oda künn nem volt mit csinálnom; egyedül üldögéltem kandallóm előtt, s raktam a hasábokat a tűzre s néztem, hogy támadnak azok a fényes süvöltő szellemkék a száraz fából, a mik olyan nagy barátai a táncznak, a midőn egyszerre egy ijedelmes kiáltás riaszt fel merengéseimből, melyet rögtön egy lövés követ, s arra ismét fájdalmas halálordítás hangzik: – mind a két kiáltásban kapusom hangját ismertem fel.

Hirtelen felugrottam, ágyamnál függő revolveremet kapva s ajtómat felszakítva, kiléptem az előterembe. A terem szemközti ajtaján épen akkor lépett be két álarczos alak. Egy pillanat alatt két lövésem fogadta őket, egyik vissza lőtt, de nem talált, a másik valószinűleg találva volt, mire mind a ketten visszavonultak ismét, s a félig nyitott ajtón keresztül lövöldöztek felém, ki részemről saját ajtóm kilincsét fogva, egy felől védve voltam, másfelől készen arra, hogy a belépőt üdvözölhessem.

Ebben a helyzetben egyszer csak azt hallom, hogy szobám tulsó ajtaját is elkezdik feszegetni. Két oldalról vagyok megtámadva, két felé kell magamat egyszerre védnem.

Hirtelen bezártam az első ajtót, s a második felé fordulva, a mint azon egy fejszecsapásra valami rés támadt, kilőttem rajta; de erre már az első ajtót is kezdék döngetni mögöttem.

E veszélyes perczben az jutott eszembe, hogy milyen jó volna, ha most szobámban nem világítna a kandalló; így az ostromlók minden lövése eltalálhat, de alig villant meg e gondolatom, midőn szobám egyszerre elsötétült, s midőn én meglepetve tekinték a kandalló felé, ime az tüzestől, mindenestől együtt eltünt a szobából, s a hol azelőtt volt, ott egy halavány, fehér alak állt előttem, reszketeg éji mécscsel kezében, mit másik kezével eltakart: – az én álmaim megtestesült képe.

Egy villámpercz a bámulatra, a másodikban tündérem odaszökött hozzám, megragadta kezemet, odarántott magához -122- a kandalló helyére, s abban a perczben, mint a színpadi sülyedő, alácsúszott velünk a csodás talapzat.

Tehát ez volt a titok megfejtése. Az egész kandalló feneke emelkedett fel tűzhelyestől együtt a kürtőjébe, s ugyanakkor alatta egy nyilás támadt, mely fél emelettel alább szállítá az embert. A földszint és az emelet között még egy egész osztály volt, nem magasabb, mint hogy egy ember elmehessen felemelt fővel közötte; a mit sem kívülről, sem belülről nem lehetett észrevenni.

Egyszerre egy szegletfalhoz érve, rejtélyes szabadítóm ismét közelebb vont magához, s egy rugót hátra nyomva a falban, a padlatkoczka, a melyen álltunk, hirtelen felemelkedett velünk. Miként nálam, úgy itt is a kandalló alatt volt a titkos feljárás a szobába, melybe ily tüneményes úton lettem átvarázsolva.

Valóban úgy tetszett, mintha egy tündérálmot virrasztanék át: egy percz előtt a minden oldalról fenyegető halálveszély, most pedig a szabadulás egy olyan csendes, hozzájárulhatlan helyre, a hol tündérem lakik.

Egészen az a sokszor megálmodott tünemény, a ki a granátfa alatt megcsókolt. Azon arcz, azok a szemek, az a beszédtelen ajk – és azután az a rögtöni eltünés, mire körülnéztem, nem láttam őt sehol. Ámde ezúttal nem volt álom, a mit láttam; egy pillanat mulva hallottam a kastély tornyában megcsendülni a vészharangot; ezen toronyhoz sem leltem soha a feljárást, tehát ez is Viola szobájából volt hozzájárulható.

Szegény gyermek! a mint a kastélyban váltott lövésekből megtudta a veszélyt, mely éltemet fenyegeti, elárulta megőrzendő titkát, hogy annak az árán megszabadítson, s csak azután kezdett jelt adni a lakosoknak a veszélyről.

Kis idő mulva hallottam a felriadt lakosok zajos közeledtét lakásom felé; azután valami heves dulakodást a tornácz alatt, melyből vadászom rikácsoló hangja volt kivehető; azután a rablók káromkodásait, gyér lövéseket, távozó szekerek zörgését, végre a diadalmas jó emberek -123- örvendő hálálkodását; a rablók el voltak űzve. Egy nehéz sebesültet magukkal vittek, kit az én golyóm talált; egy másik holtan maradt ott, kit a törpe vadász szúrt le saját késével. A vakmerő meg merte támadni a lapponiai királyt, ki az ő potentátjának segélyére sietett. A többi rablót egy év alatt itt-amott mind elfogdosák.

Ámde nekünk is volt egy halottunk; a jámbor kapus. Mikor a cselédek lámpát hoztak elő, s annak a világánál az önfeláldozó hű ember véres tetemét felvevék a földről, Viola, mint az anyavesztett madár kezdett sírni, leborult arczczal a földre, azt hittem, most igazán megőrül.

Én gyöngéden felemelém őt a földről és mondám neki, hogy ezentúl én leszek ránézve az a hű oltalmazó, a kit a megöltben elvesztett, mire reszketve lesüté szemeit, s csak úgy e lezárt hosszú pillák alól gördültek elő a könyek. Tehát megérté szavaimat.

A ki megérti a szót, az el is tudja azt tanulni. Egy hó mult el ez esemény óta, mialatt én abban a munkában fáradok, hogy egy, nem e földről való tündért a mi emberi beszédünkön szólni tanítsak. Munkám sikeréhez közelg.

Most egy rövid kis mondatot tanítok be neki, melyet olyan jól ismer minden ember; utolsó verse így hangzik: «Isten engem úgy segéljen». Ha azt megtanulta, akkor, – akkor el fogjuk azt egymással mondani.

8.
NÉGY ÓRA EGY VOLCÁN FENEKÉN.

A Hawaii sziget közepén van egy volcán, Kirau Éa. A Kirau Éa volcán fenekén lakik a hatalmas szellem, Pele Mouna. Ez a Pele Mouna a hawaii lakosok rettegett istensége.

Nem is hiába az: ennek köszöni az egész sziget, hogy a tenger fenekéről kiemelkedett s hogy ha talán elfelejtené valaki, hogy Pele Mouna, a tüzek istenasszonya most is él -124- és uralkodik, minden öt-hat évben egyszer meg szokta rázogatni az egész szigetet, olyankor aztán hegyek, völgyek, tavak, folyóvizek változtatnak helyet, alakot és medret, az emberek és állatok tanyáit, a nagy falvakat és a pompás erdőket nem is emlegetve, miket csak le szokott törülni a földszínéről s azután hamuval behint.

1837-ben épen ilyen haragos napjai voltak Pele Mounának. A Kirau Éa már mind a négy oldalán elöntötte a környéket lávafolyamaival s megszünt háborogni; hanem akkor meg iszonyú földrengések dúlták fel a szigetet; a völgyek tele omlottak hengergő sziklákkal, a kókuszerdők magukban gyuladozva égtek le egész a tengerpartig s maga a tenger is szenvedni látszott a földalatti láz miatt, úgy háborgott, úgy verte a partokat köröskörül.

Hasztalan volt a bölcsek minden ellenszere: hiába áldoztak malaczot, hiába hasogatták meg orczáikat a fejedelmek, hiába verték össze fejeiket az asszonyok, semmi sem engesztelé meg a haragos istennő szeszélyét.

Ekkor azt mondá a tabuk főnöke, az ősz Tana Ruku, hogy Pele Mouna nem fogja elébb megszüntetni haragját, mint ha vállalkozik egy ifju férfi, a ki az ő szemei láttára megcsókol egy hawaii hajadont.

A csókot bizony Hawaiiban sem tanítják az akadémiákon s hogy azt valaki elkövesse, ott sem kell törvény által kényszeríteni rá az embert, hanem az a kis hiba van a dologban, hogy Pele Mouna istenasszony a tűzokádó hegy fenekén lakik, s kérdés, hogy kinek van kedve oda menni csókolózni?

Ha támadna is olyan bátor férfi, a ki szép hölgy egy csókjáért lemenjen egy tűzokádó hegy kráterébe, de hol lesz az a leány, a ki egy olyan légyottra elszánja magát?

És lám, visszásan fordult a természet rende, mert nő volt az első, ki ez áldozatra elszánta magát – és férfi nem találkozott hozzá párnak.

Nagyon megbánta Tana Ruku, hogy ezt a jóslatot kimondá, mert a bátor hajadon az ő saját leánya volt, -125- hanem megvigasztalta az, hogy senki sem vágyódott a csókjára.

Oh pedig milyen szép volt a tabu leánya, Olani Róa! Csak tizenöt éves volt még, a mikor az indu leány szép fehér, mint az európai nő, arcza alig barnább, de szemei még ragyogóbbak.

A gyöngyhalászok, mikor szép gyöngyöt, piros klárist fogtak a hawaii zátonyokon, soha sem felejték el egymásnak mondani: ez a kláris olyan piros, mint Olani Róa ajkai, ez a gyöngy hasonlít az ő fogsorához, mikor mosolyog.

És még sem volt kedve senkinek ezért a piros édes ajkért elmenni a Kirau Éa tölcsérébe. Oh mi fehérek mégis forróbb vérrel birunk, mint ők, mert mi egy csókért még mélyebb tűzbe is tudunk rohanni, a mit a keresztyén fogalom pokolnak nevez.

Pedig Olani Róa úgy hívta, úgy biztatta őket. Ha csábító szemeinek lángja nem adott erőt az ifjak seregének, kiknek szíve titokban úgy vert érte, rábeszélő szavaival kisértgeté őket, leirta előttük az egész útat, melyen a Kirau Éa tölcsérébe kell leszállni. Oh ő sokszor megjárta azt, apja vezetése mellett. Nem veszélyes az, nem lehetetlen, csak bátor szív, szédületlen fő kell hozzá, biztos szem és gyors lábak, egyik szikláról a másikra szökelni, meg nem rémülni a lángfolyamok zuhatagaitól, sebesen átfutni a megkeményült forró láván s körülkerülgetni a tűzhányó csúcsok füstölgő katlanait. Hatvan ilyen kúp emelkedik ki a volcán fenekéből, azok közt tekervényes karzatok megfagyott lávából vezetnek a volcán mélyébe alá, míg az egyik katlan olvadt érczet lövell a magasba, a többi hallgat és csendesen füstölög; és mikor az ember már a legmélyén van az üstnek, a honnan már a föld gyomrába lelátni, fölötte, csak mint egy kis kék csillag, látszik a szűk kerek nyíláson alá tekintő ég, körüle a pokolsötétség és alatta az őrjöngő örök tűz! és akkor egy ölelés és egy forró csók a leányok legszebbikétől! Hát nem akad férfi, a kit ez fellelkesítsen? -126-

Ekkor hozott valami kedvező szél egy idegen hajót a hawaii kikötőbe. Egy fiatal franczia tudós volt a hajó tulajdonosa. Nem olyan tudós, a milyennek mi szoktuk képzelni a tudósokat, nem holmi szobában sárgult, könyvek között rekedt szánandó teremtés, hanem egy merész, délczeg férfi, a ki bejárta a föld tengereit és pusztaságait, ott kérdezte ki a természet titkait, abból a nagy könyvből tanult.

Ime, e nagy könyvnek egy érdekes lapja volt előtte feltárva: egy tűzhányó rettentő katlana. A betűk világosak, megértheti mindenki, csak szíve legyen hozzá, hogy végig olvassa.

A mint az ifju természettudós a Wai Akéa kikötőben horgonyt vetve, partra szállt, a mint a sziget fejedelménél üdvözlő látogatását tevé, az akkori fejedelem, Taméha Méha, elmondá előtte a tabu végzetes jóslatát, mely most nagyobb lázban és reszketésben tartja a hawaii ifjak szíveit, mint a Kirau Éa a sziget hegyeit, völgyeit; égnek a szerelemtől, égnek a szégyentől, de még sincs kedvük égni a Kirau Éa kénköves tüzétől s most már rajtuk van nemcsak a veszedelem, hanem még a gyalázat is.

A tudós keblét gyönyör lepte e szavakra: ő maga fog kisérője lenni az indus leánynak a Kirau Éa fenekéig.

Oh bizony nem Olani Róa szép szemei tevék azt, nem az ő korallajkai csábították a tudóst. Van annál erősebb hatalom, kényszerítőbb bűverő; nem értitek ti, hogy mi az? A mi Cookot kényszeríté háromszor körüljárni a földtekét, a mi Franklint az északi jeges Oceán úszó hegyei közé csalogatta, a mi Kőrösi Csoma Sándort járatlan országokba hívta, a mi fölkelti a beteg tudóst ágyából, hogy a Jóremény fokáig utaztassa egy napfogyatkozás észlelése végett; erősebb az minden szomjnál, a mi szájt és szívet epeszt, mert az a tudás szomja.

Taméha Méha megrettent, mikor a tudós ajánlatát hallá. Ha oda találna veszni, egész Francziaország rajta ütne -127- Hawaiira boszúállás végett, az volna aztán még csak az ő országára az igazi földrengés! hanem ezt nem lehetett többé lebeszélni a merész szándékról; ha vezet út a tűzhányó belsejébe, úgy ezen az úton neki végig kell menni.

A Kirau Éa volcán nem olyan, mint a többi tűzhányók: valaha tán ez is oly kúpalakú lehetett, de mindjárt keletkezése után beomlott s egy szakadékos hegytömkeleg közepén, mint egy mély amphitheatrum foglal helyet, melynek óriási karzatai a tapsoló néző seregre várnak, míg fenekén az antonini circusok minden látványait felülmuló olympi játék foly szakadatlanul.

Ötven-hatvan kisebb süvegalakú hegy küzd, tülekedik egymással, mintha azon küzdenének, ki tud magasabb lenni a másiknál; néha beomlik egy, másutt támad helyette új; ha megharagszik a játékrendező, megrázza őket s ide-oda elsülyednek; mikor pedig nagy pompát akar velük kezdeni, akkor meggyujtja valamennyit, míg az olvadt tűztenger a legfelső galleria széléig dagad fel s túlömölve rajta elönti tűzpatakokkal a körülfekvő völgyeket, egész a tengerig kanyarognak alá a szép fényes folyócskák.

Mikor a tudós és remegő kisérői a volcán széléhez értek, már akkor a láva visszatért a katlanok fenekébe; a süveghegyek még füstölögtek s lassú bömböléssel visszhangoztatá azt a sziklatölcsér, melynek fenekén, mint egy megfagyott tenger, terült a fekete láva hullámos felszíne; a mély repedésekből veres fénynyel világított elő a földalatti tűz; itt világos fehér, amott sötét fekete füstöt gomolygatva felfelé, melynek hamva a körülfekvő tájat szomorú szürke színnel hintette be, a miből csak az olvadt kén sárga folyadéki tüntek világosan elő, miket egy pár nyugtalan égő hegy még most is egyre ömlesztett hasadékain keresztül. A sötét gőz, melyet semmi szél nem zavarhatott, sűrűn feküdt a kráter fenekén, alig engedve belátni annak mélységébe.

A tabu megáldá a tudóst és Olani Róát, felhívá az istenasszonyt, -128- a ki ott alant lakik, hogy legyen irántuk kegyelmes s azzal az egész rettegő népség láttára leszállt a merész pár a tűzhányó üregébe.

Eleinte lágy hamuban kellett gázolniok, mely ropogott lábaik alatt, mint a frissen hullott hó; mikor a hamu alatt egy-egy ingatag sziklára lépett valamelyik, az hirtelen gördülve futott ki lába alól s csattogva hullott alá a mélységbe. Olani Róa elől ment.

Az indus amazon vissza-visszatekintett útitársára nagy fekete szemeivel, mintha biztatni akarná őt, hogy ne féljen. Nem volt rá szükség: a tudósnak hideg vére van, a tudós nem kiált fel rémületében, midőn egy-egy lávahasadék hirtelen forró gőzt lövell felé, hanem előveszi a thermometrumot s jegyezi róla, mennyi fokú volt a forró pára Celsius szerint? A tudós nem szédül, midőn a tátongó mélységbe letekint, hanem vizsgálja barometrumát, hány fokkal esik alább a kéneső? mennyivel nehezül a lég?

Majd egy lejtős lávasíkhoz értek, hol a megfagyott olvadék oly síma, mint a jég; két-három hüvelyknyi széles lehet a megszilárdult kéreg, melyen csúszva kell végig haladniok. E vékony síma felszín alatt még hallani az alant forró ércz üreges zúgását, a midőn a leány hosszú pálczája végét néhol leüti a hajlós rétegzetbe, a mint visszarántja, a támadott nyiláson süvöltő gáz lövell elő s izzó zsarátnok néz fel onnan tüzes szemeivel. Az ingatag láva-bürü ropog lépteik alatt, mint az új fagyásu jéglap… Alattuk, alig pár hüvelyknyire, egy elátkozott mélység, melynek fenekét örök tüzek tartják forrongásban, körülöttük lélekzetfojtó sötét füst. Olani Róa aggódva nézett vissza a tudósra, annak pedig akkor sem volt halaványabb az arcza, mint elébb.

Most egy széles kénkő-zátonyra jutottak, melynek világos-sárga színe felett olyan csodálatos tünemény volt két végig haladó emberalak, mely lábnyomait e baljóslatú homokban hagyja.

E kénzátonyról azután egy szikla-párkányzatra kellett -129- leszállniok, mely mintegy keskeny karzat járt körül lépcsőzetes hanyatlásban a meredekké váló sziklatorkolat oldalain; a szédítő sziklafal repedéseiből fehérlő gőz tódult elő s egy-egy nyitott üregéből szép csörgeteg patakok omlottak alá a mélységbe, de nem vízpatakok, hanem olvadt ércz veresen világító patakjai, pokolian szép tűzzuhatagokat képezve a sziklákon, a mikben fölakadtak.

Végre a meredekfal halomra omlott lávasziklákon végződik s itt elvész a vezérlő karzat összefüggése. Ez omlatag romokon keresztül kellett a merész kisértőknek tovább a volcán fenekéig leszállni.

Olani Róa merészebb és ügyesebb csúszó volt, mint a tudós; szikláról-sziklára elébb leért s gyakran nyujtá neki kezét, míg az mathematice számítgatá magában, ha nem billen-e fel az a szikla az ő túlsúlyától, melyre átlépni készül?

Olani Róa itt megfogta a tudós kezét s inte neki, hogy csak kövesse őt bátran, Pele nem haragszik, Pele ismeri a jó embereket. Egy nemrég megszilárdult láva-tengeren kellett most végig futniok, azért futni, mert a kemény láva még oly forró volt, hogy emberi test egy futó pillanatnál tovább nem állhatta ki a vele érintkezést.

Itt egy széles örvény állta el útjokat, halálos gőzt okádva torkolatából; ennek a szélein körülsietve, visszafojtott lélekzettel, végre elérték a volcán fenekén egyikét azon égő kúpoknak, a mik még rettentő működésük teljes pompájában voltak.

A harmincz ölnyi czukorsüveg-alakú kúp egészen lávatömegekből emelkedett ily magasra, mely alant szivacsos kőtömegekké volt már fagyva, míg tetején tűzokádó repedések hányták oldalaira az égő hamut és hullámzó érczolvadékot; a középső torok mélyéből izzó kövek és süvöltő lángoszlopok lövelltek fel a magasba.

A tudós a gyönyörtől elragadtatva állt meg ott és körültekinte. Feje fölött, mint egy kis kerek kéményen át látszott a távol hagyott ég, barnaveres füsttől elhomályosítva; -130- körüle a meredek bazalt-falak ragyogtak a tündérien borzalmas világítástól; lábai alatt érezte reszketni az izzó talapot a föld gyomrában forrongó hatalmas elem küzdelme miatt és itt is Isten lakik és a tudós itt is a természet nagyságát bámulja s ha szíve reszket valamitől, az az elviselhetetlen gyönyör miatt van.

És a mint a tudós a szép leány szemébe nézett, még nagyobb tüzet, még fölségesebb lángokat látott abban, mint a minőket eddig tanult bámulni. Hogy a tudósok olyan későn tanulják ezt meg!

– Ez itt előttünk Pele királyi széke, szólt hozzá Olani Róa, az ő kivánsága volt az, hogy előtte egy férfi csókoljon meg egy nőt, akkor ő meg fog nyugodni.

A tudós fiatal volt s nagy tisztelője az Istenek kivánatainak, kebléhez szorítá a leányt s ott a földalatti lángok színe előtt megcsókolá annak ajkait és úgy találta, hogy van valami, a minek forróságát Celsius hévmérője már nem birja mutatni.

Azon az úton, melyen alájöttek, kellett ismét visszatérniök. Olani Róa többször tekintgetett most vissza a tudósra, mint lejövetkor, s léptei nem voltak oly bátrak többé.

Már elérték azt a karzatot, mely a kénzátonyig vezet, már látható volt lábaik nyoma, mely a puha hamuban hátramaradt, midőn Olani Róa, a mint ismét visszafordult a férfi felé, hogy lángoló szemei az övével találkozzanak, vigyázatlanul félre lépett a keskeny bazaltpárkányról s mire kisérője hozzá kaphatott volna, menthetlenül alábukott a százöles mélységbe. Alant robogó lávatenger forrott; még csak meg sem látszott rajta egy percz mulva, hogy egy ember hullott bele.

A párkányon álló hinduk látták Olani Róát lebukni s -131- fájdalomordításuk áthangzott a tüzek robogásán. A tudós nehány perczig elkábultan állt azon a helyen, honnan Olani Róa eltünt, azután nehéz kebellel sietett a lábnyomokon vissza.

Mire a párkányzatra egyedül visszaért, éjszaka volt már; az ősz tabu két sebet hasítva arczán a gyász jeléül, szomorúan ült a földön, körülötte a többi tabuk és fejedelmi vezérek.

– Voltál-e Pele királyi széke előtt? kérdé könyeit letörülve a tudóstól.

– Akkor Pele megnyugodott, szólt az ősz tabu felkelve s társaihoz fordulva, de Olani Róát áldozatul kérte, mert egy idegent csókolt meg.

Azzal aztán arczra borultak valamennyien s elkezdtek valami egyhangú gyászdalt üvölteni Pele engesztelésére s Olani Róa siratására.

A tudós ott állt a kráter felső párkányzatán; éj volt már; köröskörül holt, léttelen természet, alant száz meg száz égő láng eleven tüneménye, a nyughatatlan csúcshegyek nagyszerű tűzjátéka, koronás tűzoszlopok, millió szikrák fellegei, a szikláról-sziklára omló tűzpatakok szétfecscsenő tűzcseppeikkel, mik a völgyekben égő tavakká gyűlnek össze, a hol a hullám úgy szökell, mint a széltől paskolt tenger; az enyészetes bömbölés a világító kráter fenekén, a hullámzó tenger alatt s fenn a tiszta, néma, csillagos ég… És a tudós arról a csókról gondolkozott, a mit Olani Róa korallajkai nyujtottak. -132-

9.
AZ UTOLSÓ CSATÁR.

A ki túlélte a csatát, koszorúzott fővel ült a diadalszekérre, míg az, ki a győzelmet kivívta, temetetlen maradt a csatamezőn.

Azokról, kiknek neveit dicsfény sugározza körül, eleget beszél a történet, mi beszéljünk azokról, kiknek sírhalmait sem lehet megtalálni többé.

Elveszett a mohácsi ütközetben a nemzet virága és feje; a tengernyi török tábor szétömlött az egész hazán, egyenkint tördelve össze a nemesek csapatjait, mik a hon elbukása után, kétségbeesett védelemre összegyülekeztek.

Hasztalan festette nemes vérével Dobozy a Visegrád feletti halmot; maig is «Basaharcznak» nevezi a köznép a hősök sírját; az is a győztes nevét örökíté, nem az elbukottét, pedig amaz ellenség volt.

Ki találná azt ki: a rekettyés mocsár, nádas zsombikjaival miért kapta ezt a nevet?

Háromezer magyar, horvát és dalmata bajnok jött a merész Frangepán vezetése alatt Szlavonia felől, a királyi hadakkal egyesülendő. A királyi hadak pedig már akkor szépen lekaszálva feküdtek a mohácsi síkon s az ifju király koronátlan feje fölött csendes patakvíz folydogált. Varasd felett szembejött Frangepánnal Karamán Ogli, feles török-tatár haddal, egyike azon alvezéreknek, kiket a mohácsi vérnap után a győztes Szolimán szétküldött az országot meghódoltatni. -133-

Frangepán bátor hadvezér, merész katona és lelkes hazafi volt s tán ha bizonyosan tudta volna is, hogy Mohácsnál elveszett a nemzet harcza, egyedül is képes lett volna elfogadni a csatát, maroknyi hadával, hogy ha egyébben nem, osztozhasson ama dicsők halálában.

Húszezernyi pihent haddal húzódott alá a hegyekről Karamán Ogli s a mint a síkra letekinte, meglátott ott alant háromezer magyar és horvát bajnokot csatarendben állani. Végig láthatott rajtuk, megszámlálhatta őket csapatonkint, nem voltak többen.

– Sajnálom e szegény ártatlan népet, sóhajta fel a török vezér s eléhozatta az alkoránt, három óra hosszat imádkozék az elesendők lelkeiért, kiket fegyvereinek éle e napon meg fog emészteni, azután megfuvatá a kürtöket s kiterjeszté előttük táborát.

Azok meg nem mozdultak helyükből a túlnyomó erőt látva; két hegy közé ékelték magukat s hátukat egy mocsárnak vetették, melyen csak helylyel-közzel voltak keskeny csereklyés utak gázolva, olyanok, miken egyszerre egy ember haladhat végig.

Karamán Ogli látta, hogy ezek nem gondoskodtak arról, hogy megmenekülhessenek. Győzelme bizonyos volt, de ára igen magas lehetett. Ellene a kétségbeesés fogta a kardot.

Háromszor elénekelték az imámok a La illah il Allaht, háromszor menydörögte utánuk az egész sereg, akkor a vezér parancsot adott háromezer janicsárnak, hogy a hegyeken keresztül Frangepánt oldalt megkerülve, a mint a fősereg harczi zaját meghallják, törjenek elő, a többieknek pedig meghagyá, hogy a csata hevében nyissanak a jobb szárny felől útat a magyar seregnek a menekülhetésre s ne törődjenek a futókkal, hanem forduljanak mind azon csapat ellen, a hol Frangepán személyesen küzd. A szegény fegyverhordó népség hadd fusson, csak a vezér essék foglyul vagy halottul, a mit előre látni nem volt nehéz, minthogy Frangepánnak az volt a szokása, hogy mindig ott járjon, hol legnagyobb a veszély. -134-

A török-tatár vezéreknek ez volt mindig ravasz taktikájuk; menekülni hagyták ellenfeleik egy részét, hogy a másikat annál biztosabban tehessék semmivé.

Frangepán hada kopjás magyar huszárokból s harczias horvát határőrökből állt, kiket a czéllövésben a mindennapi munka gyakorolt; ezekből egy szakaszt csatárlánczba osztva, a nádas, rekettyés bokrok védelme alatt előre küldött a vezér; kik oly merészen közelítének a török hadhoz, hogy golyóik a csatasoron kívül lovagló tiszteket és nyargonczokat egyenkint szedték le lovaikról.

Karamán Ogli hirtelen egy nagy csapat tatár lovast küldött e boszantó csatározók ellen. A tatárok szokott harczi fortélyukkal tág félkört alakítottak s azzal előre feszítve hosszú dárdáikat, mint egy lassankint összecsukódó legyező, rohantak a lövöldözők ellen, veszett ordítással, mintha idegen lármájukkal akarnák az ellenfél szívét megrémíteni.

A portyázó had a csatárlánczból egyszerre tömeggé alakult s közel várva elleneit, oly sortüzet adott a támadó tatárokra, hogy azok megrémülten fordultak vissza, most már egymást ijesztve a kiáltozással.

Erre a varasdmegyei banderiális lovasság, mintegy háromszáz nemes, nem várva parancsszóra, utána rugaszkodék a megriasztott csapatnak s közéje vágva, elkezdék pusztítani a megrémült futó hadat, mely nem tudta hasznát venni a tusában hosszú dárdáinak s apró bivalybőr paizsát rosszul használta védelmül a hegyes csákány csapásai ellen.

Karaman Oglit düh és rémület lepte meg, midőn ez összebonyolult tömeget hadrendben álló sorai felé hömpölyögni látta; a futók zavarba hozandják a rendben állókat, a kergetett tatárok maguk fogják keresztül törni a sereg derekát… Nem sokáig tétovázott, hirtelen elővonatott tizenkét sugárágyút, azokat megtölteté lánczokkal és szeges zsákokkal, odairányoztatá az összekeveredett tömegre és egyenesen közéje lövetett; a lövés elseperte a -135- vívó hadakat, tatárt és magyart egyaránt s néhány percz múlva nyiltan állt a tér, mint egy levágott erdő helye.

A muskétás zászlóalj még állt négyszögbe verve a tér közepén; ekkor Szadi Mehemed, az összes lovasság parancsnoka, egy tömegbe gyűjtve hatezer spahit és arnót lovast, azokat egy ék alakú csapattá rendezé, mely hegyével a magyar tábor szívének volt irányozva s ez ék hegyére állt Szadi Mehemed maga, egy óriási termetű renegát, ki vitézségéről a harczban s kegyetlenségéről a harcz után egyformán ismeretes volt.

A középen álló lövészcsapat észrevevé a közelgő vészt s elkezde lassan a fősereghez visszavonulni.

Ekkor megharsantak a török lovasság két oldalán a kürtök, hatvannégy zászlót lehete megszámlálni, mely a szélben egyszerre kibontakozott s a tömeg közepén a kettős lófarkat; – azzal egy hosszú Allah ordítás tört fel az égbe, melynek végét elnyelte a föld dübörgése, mely rengett a roppant hadtömeg rohanása alatt. Úgy látszott, mintha ez egyetlen rohamnak el kellene törülni a földről azt a kisded tömeget, mit Frangepán népe alkotott.

A kis határőrcsapat szabályosan, rendben vonult vissza s midőn a török hadtömeg mintegy száz lépésnyire ért hozzá, egyszerre kilőtte fegyvereit ellene.

Tizennégy zászlót láttak a lövés után lebukni: a határőr nem lövi ki fegyverét hiába; de a többi azért feltartóztatlanul rohant előre.

A lövészcsapat erre hirtelen felbomlott s rendetlen futással rohant a deréksereghez vissza, mielőtt az ádáz roham utolérné.

Frangepán négy ágyúval fogadta a közeledőket. Az ágyúkkal csak ő tudott igazán bánni a harczban; a többi magyar vezérek még akkor nem sokat gondoltak azokkal, saját nagy kárukra. A golyók egész utczákat vágtak a török lovasságban, de fel nem tarthatták azt, mint a megindult jeget a jégtörő csak széthasítja, de meg nem akasztja. -136-

A futó lövészek mögött egy megsebesült közkatona látszott elmaradni, egy-egy társa megfogta kezét, meg elhagyta, ha nem bírt vele futni; tántorogva, ingadozva botorkázott odább, néha elbukott, ismét összeszedte magát, átölelte fegyverét és futott vele odább. Pedig ha e fegyvert elhajítja, még megmenekülhetett volna.

Végre erejefogyottan megállt, fegyverére támaszkodék, lábai nem bírták többé, lerogyott térdre, fegyvere leesett mellé; összeroskadva ott maradt a rohanó lovasok útjában. Ki ügyelt volna rá?

Abban a pillanatban, hogy a roham eleje közel jutott hozzá, hirtelen felkapta fegyverét, czélzott, a fegyver eldördült – s a lovasság vezére Szadi Mehemed megszünt vitéz lenni a harczban, kegyetlen a harcz után: e lövés az ő számára volt tartogatva és jó helyre talált; a roham épen úgy eltapodta a lováról lebukott vezér holttestét, mint azon bajnokét, a ki őt megölte.

Frangepán táborából örömriadal zendült fel, a midőn az óriási vezért esni látták, s ha Frangepán engedi, szemközt rohantak volna elleneikkel; de Frangepán helybenmaradást parancsolt, a tér neki volt kedvező, a vízjárta mező messziről nem látható apró gödrökkel volt tele, mint mocsárok szomszédjában szokott lenni; mit ágyú- és fegyvertűz el nem ért, megtevék e fűvel benőtt vermek, zavarba hozták a török lovasságot, megtörék a roham egységét, a lovak elbuktak az egyenetlen földön, a gyalogságnak kedvezett a tér; azok lándzsáikkal rohantak a lovasokra; Frangepán ott nyargalt fehér paripáján, mindenütt buzdítva, bátorítva harczosait s merészen vetve magát a legádázabb vívók közé; a damaszk kardok hasztalan csorbíták ki éleiket aczél sodronyingén, míg az ő tenyérnyi széles kardja ketté tudta vágni a paizst, a paizstartó karral együtt.

Már kis lovas hada a török ezredek közepében dúlt s Frangepán viadallal kicsikart lófarkas póznát mutogatott a küzdőknek, midőn az oldalt fekvő hegyekről hirtelen -137- előtörnek a janicsárok ezredei, mik az alatt az egész csatatért megkerülték.

Karamán Ogli csataterve sikerült; e ravaszság által a magyar had két részre lőn szakítva, még pedig úgy, hogy Frangepán a kisebb részszel maradt.

A harcz egyszerre más fordulatot vőn; a törökök útat nyitottak a nagyobb tömegnek s minden erejükkel a kisebb töredéket fogták körül, mely így egészen a mocsárnak lőn szorítva.

Frangepánt hirtelen egy csoport huszár középre véve, a mocsár széle mentében nyargalt vele végig, valami útat keresve, melyen megszabadíthassák.

A spahik mindenütt nyomukban; – észrevették, hogy a vezér közöttük van s most ezt minden áron el kelle fogni.

A huszárok, folyvást harczolva üldözőikkel, futottak a mocsár szélében; egy-kettő minden összecsapásnál elhullt belőlük; némely lovastól az iszapba dőlt s az utána rohanóktól a nád közé gázoltatott; végre a kifáradt, mindenünnen elnyomott maradvány kénytelen volt magát életre-halálra megadni.

A diadalittas győzők csak akkor vették észre, hogy győzelmük bére, a fővezér, nincs az elfogottak között.

Az üldözés rohamában lováról letaszíttatva, a mocsárba esett, ott lehúzta magát a víz alá; sásliliomok, vízi virágok olyan jók voltak, hogy eltakarták őt üldözői csapatja elől, kik mellette rohantak el. A következő pillanatot felhasználva, hirtelen felkapaszkodott egy gazdátlan paripára, mely elvadultan úszott neki a mocsár vizének a csata riasztó zajából; egy gyalog menekvő horvát katona kalauzul akadt hozzá, ki aztán elkezdte őt vezetni a mocsár belsőjén keresztül, egyikén azon ingó lápos utaknak, miknek tekervényein csak jártas ember gázolhat keresztül, – az is csak életveszélylyel.

– Utána! ordíták a törökök, a mint meglátták a menekvőt: «dicsőség és jutalom annak, a ki őt elfogja.» -138-

Tizenkét nemes bajnok, Frangepán szétvert kíséretéből, összeszövetkezék, hogy a vezér futását fedezze.

A mocsáron keresztül vezető gyalogúthoz csak egy keskeny gáton keresztül lehete jutni; a gát maga is a vízszínnel egyenlő, mellette két felől feneketlen iszap, melynek tetejét benőtte a vízmoha és tórongy; ki a csalóka szőnyegre lép, elnyeli az ismeretlen mélység.

E keskeny gátra állt fel a tizenkét nemes az egész török tábor ellen, nem a győzelemért, nem a dicsőségért nézve szembe a bizonyos halállal, hanem csak néhány pillanatnyi megnyert időért a futó vezér számára.

A gáton csak két lovag állhatott egymás mellett. – A védők párosával álltak egymás mögé: a spahik csak kettővel vívhattak egyszerre; a többi azalatt várt hideg nyugalommal, míg rákerül a sor.

A két első csatája rövid volt. Lándzsákkal leszúrták messziről lovaikat, s ők a mocsárba hullva, ott nyomorultul megölettek.

Ezek a kétségbeesés sikoltásával rohantak az ellenük szegzett lándzsák hegyei közé, alig tudták magukat védeni; karjaikat arczuk elé tartva veték magukat a halálba s átszúrva estek le lovaikról, még akkor is eltakarva arczaikat. Tán, hogy ne lássák a halált? vagy hogy arczukat ne sebezze a gyilkoló vas?

Ámde e halálküzdelem útat nyitott az utánuk következő párnak; ezek gyorsan alá vágtattak a társaik testébe akadt dárdáknak, megragadva azoknak hosszú nyeleit, levagdalták a közel állókat, s még sokáig lehete villogó kardjaikat látni, a mint jobbra-balra csapásokat osztogattak velük, s midőn már lovaikról aláhanyatlottak, még ott is halálra küzdöttek elleneikkel, kik sokáig nem bírtak keresztül gázolni ízenkint széttagolt testeiken, mert a míg egy karja mozgott, addig ártott vele mindegyik. -139-

Ekkor jött a negyedik pár: ügyes két bátor férfi, kik ritka lélekjelenléttel szüntelen védelmi állásban tarták magukat, ravasz cselvetéssel inkább időt nyerni, mint sebeket osztani törekedtek, s e fárasztó harczot addig folytaták, míg Frangepán a távoli nádberekben végkép eltünt.

E makacs, hidegvérű viadal, mely a győzőket diadaluk koszorújától fosztá meg, lángoló haragra tüzelte a törököket; a két hősre, kik halálsápadt arczczal, hideg vérrel, biztos karral harczoltak a nem rettegett halállal szemben, csoportostól kezdett rohanni a veszettül tóduló ellenség, egymást az iszapba tiporva, úgy törekedve hozzájuk juthatni.

Végre sebektől elgyöngulve lehanyatlott a két bajnok s holttesteiken keresztül rohanva, a bőszült ellen leaprítá az ötödik párt is.

Az üldözők egy pillanatra visszadöbbentek fehér hajszálaitól az öregnek, kemény csapásaitól az ifjunak.

Sebesen és súlyosan, mint a villám, hullottak a férfi csapásai, az eléje szegzett dárdanyelek nádként törtek össze széles kardja ütéseitől; míg az öreg, mint sírból fölkelt kísértet, alig bírta kardját emelni; mégis visszarettentek a támadók, hófehér hajától, sápadt orczájától s sötét szemeitől.

Karamán Ogli maga is a közelből nézte a viadalt s bámulat ragadta meg a vívók iránt.

– Eredj, szólt Armán béghez, vigy kegyelmet ama két férfinak, senki meg ne ölje őket.

Armán bég nyargalt a viadal helyére, fehér turbánkendőjét lobogtatva s kiálta a harczolóknak: «megálljatok!»

Szavát elnyelte a harczi lárma. Az ősz ember épen -140- akkor esett hanyatt lováról, egy lándzsa jól szíven találta.

De az egybe látszott valamennyi lelke szállani: a széles, fényes aczél, markolatig vérrel festve, villámokat szórt körüle, halálkiáltástól kísérve, a midőn lecsapott.

– Megállj magyar! kiálta Armán bég, a harczolók közé furakodva s a bátor vitézig törve magát. Neked nem szabad meghalnod; menekülnöd nem lehet; derék katona kéri a derék katonát: add meg magad.

Végre a ló elkezdett alatta reszketni. A nemes állat három lándzsadöfést kapott már, s szomorúan emelé fel fejét urához, mintha búcsút akarna venni tőle.

A bajnok érzé, hogy lova roskadoz alatta, s akkor lebocsátva kardját, fölemelkedék kengyelében, s körültekinte.

Látta, hogy háta mögött a mocsárból kivergődött Frangepán, megmenekülve futtat tova.

Szétnézett a csatatéren: sötét szemei szomorúan tekintének végig az alkonyodó vidéken, arczára borongó homály ónszíne szállt; a harczdüh eltünt arról s homlokának redői lesimultak; – a kardot elejté kezéből, csendesen, nyugodtan ruhája alá nyúlt, a hol övébe rejtve volt éles kése, egy fohász tört ki kebléből: «Uram Jézus!» azon pillanatban valami fényeset láttak villanni gyors kezében, s azután – a hős lebukott lováról – saját késével sziven szúrva.

Sok ilyen történet volt a mi múlt életünkben; jó, ha egyet feljegyzett abból valaki. -141-

10.
FECSKE BANDI.

Hej be nagy bolondot tettél akkor Fecske Bandi, mikor leütötted a postalegényt a szekeréről!

Postalegény a császár szolgája, postalegény pénzén az ország lakatja; – biz elütik azt a te fejedet…

Ráismertek a betyárra, üldözőbe fogták, nem érhették utól; Szellő paripája úgy elvitte azt előlük, hogy a porát sem láthatták.

Kecskemét városában felesége lakott a betyárnak, két szép fia is volt, egyik beszélni is tudott már, a másik még ölbevaló volt; fiatal volt és szép a menyecske; szép mind a két gyermek; azt mondják, hogy Fecske Bandi igen szerette mind a hármat.

Éjfél tájon zörgettek Fecske Bandi házának ablakán: «jer az ablakra, jó asszony!»

A fiatal asszony felébredt álmából, megismerte férje szavát s odafutott az ablakhoz, kinyitotta. Fecske Bandi le sem szállt a lováról, csak onnan beszélt hozzá.

– Rosszat tettem, feleség, leütöttem a postalegényt az országúton; üldözőbe vettek, életemre törnek; most te segíts rajtam. Nem sokára ide fognak jönni a pandurok s kérdezik tőled, hol vagyok? Feleld nekik: Pesten vagyok, vásárolni járok, még tegnap elmentem, ott találnak szállva az Aranyalmában. Áldjon meg az Isten!

A megrémült asszony alig csukta be ablakát, midőn újra csörömpölő lovasok szálltak le a ház előtt, s zörgettek a kapun. Rekedt, dörgő hangon kiálta a pandurhadnagy:

– Erzsi hugám, kelj fel és nyiss ajtót. – Hol van az urad, a haramia-betyár? -142-

– Jó hadnagy úr, nem haramia az én uram, nincs is tegnap óta a kecskeméti határban, mert az ökröket vásálni ment Pestre, ott van szállva az Aranyalmánál.

– Erzsi hugám, ne rontsd a lelkedet a zsivány uradért, fiatal vagy, bizony hamar megtalálsz halni miatta; a más bűne miatt kárhozol el.

– Én csak nem mondhatok egyebet, hadnagy uram; keressék Bandit Pesten, megtalálják az Aranyalmában, ott volt ő egész nap; tizenkét mérföldnyire van az Kecskemét városától.

A pandurok felkutatták az egész házat, pinczét, padlást; nem találták Bandit, azután hirtelen stafétás legényt ültettek lóra: nyargaljon lóhalálában egyenesen Pestre; minden állomásnál friss paripát váltson, ha maga kifárad, másnak adja a levelet; abban meg van irva, hogy a pesti törvénytevő urak küldjenek nyomban az Aranyalmához s tudják meg, ott van-e, ott hált-e az éjjel Fecske Bandi?

Pihent lovon felváltott legények vitték az üldöző levelet a menekvő betyár után; ha egy órával hamarább ér a levél Pestre, mint ő, akkor egyenesen belefut a tőrbe.

Fecske Bandi egy perczre sem állt meg, még csak itatni sem; tizenkét mérföldet vágtatva nyargalt be, s még fenn volt az égen a hajnali csillag, mikor lováról leugrott az Aranyalma előtt; a paripa betalált magától az ólba; Fecske Bandit pedig beereszté a korcsmaajtón keresztül a csaplárné, senki sem vette észre.

Czifra Terka volt a korcsmárosné; úgy hítták, maga szerezte a nevét. Olyan világi menyecske, a ki pirosra festi az arczát, úgy ül az ablakba; mikor kimegy az utczára, csak úgy ropog rajta a selyemruha; mosolyog egynek is, mosolyog másnak is s kinyitja az ajtót akármi órában, a ki azt mondja neki: «szívem Czifra Terka!»

– Messziről futottál, Bandi lelkem, ugy-e? Nagyon is -143- jöttek utánad. Vesd le a gúnyádat, feküdjél az ágyra, ha valaki keres, elrejtelek én a szívem fenekére.

– Ne rejts el, ne tagadj; inkább ha keresnek, mondd azt, hogy itt vagyok egész tegnap este óta; itt voltam a szobádban, engem ölelgettél, engem csókolgattál; s hogy ne legyen olyan nagy a hazugságod, jer, csókolj meg, ölelj meg mindjárt.

Czifra Terka oda is ült a Bandi ölébe; mikor jöttek a pandurok, ott találták őket ölelkezve.

– Hát mi tetszik, jó urak? Kell bor? kell pálinka? kell szép asszony főzte?

– Nem kell se főzte, se csókja; nem tréfálunk itt ma. Urak akarnak beszélni veletek vármegye házánál.

Czifra Terka felkötötte derekára a sali kendőt, felvette a selyemszoknyát, feltette az arany függőt, úgy ment a vármegye házára; négy pandur kisérte: kettő elől, kettő hátul. Meg is nézte, tudom, minden ember.

Vármegye házánál kemény vallatóra fogták Czifra Terkát azok a nagy urak.

– Tegnap este volt az, meg is esküszöm rá. Elátkozom magam, ha nem hiszik, pokol minden veszedelmére; itt volt egész éjjel, mulatgattunk, enyelegtünk, régi szeretőm az nékem.

Törvénytudó urak nem itélhették el Bandit, mert azt csak nem lehetett hinni, hogy ugyanaz a betyár, a kit este tíz órakor az országúton üldözőbe fogtak s a kecskeméti tanyákig kergettek, hajnal hasadtára Pesten heverhessen az Aranyalmában.

Pedig üldözői most is azt állították, hogy rá ismertek, ő volt az, senki más.

– Látod Erzsi hugám, milyen gonosz ember a te betyár urad; ne fogd olyan igen pártját. Itt van az irás, vármegye pecsétje rajta, ebben meg van irva, hogyan mulatott, -144- enyelgett Fecske Bandi az Aranyalmánál? világos virradtig a czifra csaplárnét ölelte, csókolta; téged kinevettek; egész világ azon csúfolkodik mostan. Állj boszút magadért. Valld ki ellene, a mit tudsz.

Szegény Erzsi asszony két szeme megtelt könynyel erre a szóra, de nem szólt Bandi ellen semmit; – «én nem tudok semmit.»

– Erzsi hugám szánlak a te hűségedért. Meglátod, hogyan jársz? Czifra kocsmárosné, ha ma nem, hát holnap, majd kivall mindent a te jómadár uradra, csak egyszer ne tudjon neki pénzt adni, tarka kendőt venni; s akkor te is tömlöczbe jutsz, a ki titkolgattad; a két gyerekedből világ koldusa lesz. Mentsd meg, a míg lehet, legalább magadat és a két gyermeked.

– Jól lesz, majd megmentem őket velem együtt, szólt az asszony, és azután, mikor beesteledett, kiment velük a Csalános felé, odakötözte mind a két gyermeket a keblére s velük együtt bele ugrott a tóba. Ott találták meg mind a hármat holtan, a mint a csendes holdvilágban libegtek a tó színén, a két gyermek anyja keblén fekve.

Fecske Bandi tovább is tömlöczben maradt, de nem lehetett ellene semmit bebizonyítani, mert a Czifra Terka megesküdött rá, hogy mikor a rablás történt, akkor Bandi Pesten volt, az ő szobájában.

A törvényes urak tehát ötszáz forint jutalmat hirdettek annak, a ki a posta kirablóját kézre keríti.

Farsang volt épen az idő; farsang utolsó három napján sok vigalom szokott lenni Pesten. A hirdetett «gardistánál» nagy dáridó készült. Czifra Terkának onnan nem lehetett elmaradni.

Piros henteslegény iszik az Aranyalmában. Csalfa korcsmárosné bora a fejében, fehér karja a nyakára fűzve.

– Hogy mennék a bálba? szól durczásan a henteslegény, mikor az ezüstgombos mentém, százforintos mentém benn a zálogházban s nincs pénz kiváltani. -145-

– Ha csak ez a bajod, ne is szomorkodjál. Lesz pénz kiváltani ezüstös mentédet; tudok én egy helyen pénzt, csak érte kell menni, még vendégségre is telik majd belőle; bérkocsiban megyünk, franczia bort iszunk, magunk nótáját huzatjuk jó pénzért. Kitelik az abból; eszem a piros orczádat.

Azzal felment Czifra Terka vármegyeházára, kivallotta rendén Fecske Bandi egész bűnét: mikor jött ő hozzá, miket mondott neki, hogy dült el lova a nyargalás után, hogy mosta le a vért arczáról, kezéről?

Azzal az ötszáz forintot kendőjébe köté s szépen haza ment vele. Még csak szemfedőre valót sem hagyott belőle Bandi számára.

A tekintetes statarium elitélte Bandit rögtön. Csak egy éjszakát ajándékoztak még neki, reggel azután kivégezik.

Czifra Terka, meg a henteslegény kivilágos kivirradtig tánczoltak a csinos bálban; ettek, ittak, a mi jó volt, a mi drága; szórták a pénzt, szívták a kéjt, megfürödtek a mámorban és örültek az életnek, a míg el nem fáradtak bele.

– Mi volna még olyan gyönyör, kérdé a mámoros legény, a mitől a mi szívünk még sebesebben tudna verni? Mit tudnánk még kitalálni?

– Én tudok egyet, szólt rá készen a kéjleány. Most akasztanak egy embert; ilyen bál után annál szebbet nem láthatni. Mámor után, kéj után ez a látvány valami gyönyörűség lesz. Menjünk oda.

Az egész részeg társaság pompásnak találta az ötletet. Az elfásult érzékekre mi lehetett volna nagyobb inger, mint egy kivégzés látása?

A bérkocsik ott vártak rájuk egész éjjel; a tomboló ittas csapat felgyűrte magát beléjük s azzal vágtattak ki – a tánczteremből a vesztőhelyre.

Ott állt már a rabló a hollók háza alatt; annál a kőnél, -146- melyben a gonoszok utoljára megbotlanak; most is víg volt és fütyörészett. Valami kedves új nótát tanult most egy rabtól a börtönben, azt fütyölte, tetszett neki.

Mondják neki, hogy imádkozzék, gondoljon lelke üdvére. Csak nevetett és fütyölt tovább.

Elolvasták az itéletet, ketté törték előtte a kegyelem pálczáját, mondták, hogy meg kell neki halni rögtön. Fecske Bandi csak mosolygott és fütyörészett tovább.

Azután mondták neki, hogy felesége, két gyermekével, bánatában, kétségbeesésében a vízbe ugrott, bele is halt. Fecske Bandi nem mosolygott már, de tovább fütyölte a nótát.

Ekkor nyargaló hintókon vidám tarka társaság érkezett a vesztő-térre; vigalomból szabadult bacchans csoport, festett arczokkal, virágos főkkel, tarka bolondos öltözetekben.

Az orgiák csoportja felállt a kocsik tetejére, hogy jobban lássa a gyönyörűséges látványt.

– Nézz oda Fecske Bandi; ott áll a szeretőd, ki téged eladott; tarka a ruhája, koszorús a feje, most jött a dáridóból. Nézd, hogy nevet rajtad.

Fekete Bandi szeméből kicsordult a könyű, – lerogyott térdére s elkezdett imádkozni:

A báli vigadók úgy nevettek rajta. – Milyen furcsa az ilyen bűnös, a ki megtér halála óráján.

11.
A JÓ EMBER.

Adándy úr igen visszavonult életet élt valami felföldi kis városban. Valaha földesúr volt, hanem egyszer csak eladta minden jószágát s tőkepénzei kamatjából élegetett. Kevés ember nevezte ismerősének, s a kik tudtak is felőle valamit, mindössze annyit adhattak tovább, hogy valaha, tizenöt, húsz év előtt, valami nagy fátuma volt a feleségével, -147- s azóta egészen visszavonult a világtól. Hogy mi baja volt? azt egész bizonyossággal nem tudta senki.

Egy nedves, ködös őszi este nagy társzekér áll meg Adándy lakása előtt, melynek ernyőjéből egy kaucsuk köpenyeges utazó száll le s meggyőződve a ház száma felől, bezörget, kérdezi Adándy urat, itthon van-e? Mondják neki, hogy odabenn van.

– Jól van. Azzal leemeltet egy hosszú deszkaládát a társzekérről; a szekeres szörnyen panaszkodott az inasnak, hogy rettenetes nehéz az, lehetetlen, hogy ágyú ne legyen benne. Azt az utazó beállíttatá a folyosó alá, s azzal bekoczogtatott Adándy úr szobájába.

– Én Pedig lord Davidson vagyok; csodálkozik ön, hogy én magyarul beszélek? annak igen rendes oka van: valakinek a kedveért megtanultam. Akarja ön, hogy leüljünk?

– Nekem volt egy feleségem, a ki magyar nő volt. Annak én csodálatos módon jutottam a birtokába. Akarja ön meghallani, hogyan?

– Hát egyszer Pesten utaztam keresztül, az már nagyon régen volt. Még akkor fahídon jártak át Budára. Egy este a hídon jöttem át, előttem ment sebesen egy fiatal női alak. A mint jól elhagyott, egyszer csak hirtelen keresztül bujt a híd karfája alatt s beleugrott a vízbe. Én rögtön utána. Még a víz fenekére sem ért, már megkaptam s öt percz alatt kiúsztam vele a partra. Megnéztem az órámat: öt percz volt. Ott bérkocsira emeltem; mondtam, hogy hajtson valami orvoshoz, mert a hölgy eszméletén kívül vala. Az orvos életre hozta; hanem az lett a baj, hogy a nő meg volt tébolyodva. Ez igen sajátságos történet, uram. -148- Egy nőt kifogni a vízből, a ki aztán tébolyodott marad. Ilyenformán még csak azt sem lehetett kitudnom, hogy kinek híják? Akkor azt felelte szegény, hogy ő Medea, az a hajdani görög asszonyság; de a mit én nem hittem el neki. Különben csendesen viselte magát, s én elhatározám magamban, hogy elviszem Angliába s ott nagyhirű orvosaink ápolására bizom. Szép. Hanem mikor megérkeztem vele Londonba, akkor vettem észre, hogy a hölgynek még egy más baja is van. Az, hogy nem tud más nyelven, mint magyarul. Mit lehetett tennem? mestert fogadtam, hogy tanítson meg magyarul, hogy tolmács lehessek közte s az orvos között. Ez így ment egy esztendeig. Egy esztendő mulva a hölgy egészen fölgyógyult; egy kis melancholián kívül semmi sem látszott rajta és az jól illett az arczához. Unja ön a történetet, uram? gyujtson pipára.

Adándy úr csakugyan nem birta elképzelni, hogy miért kelljen neki ezt a történetet meghallani?

– Mikor a hölgy egészen visszanyerte lelki tehetségét, én azt mondám neki: «Mylady, van önnek valakije, a kihez visszakivánkozik?» ő azt felelte: nincs. – «Van önnek valami oka valahová elmenni?» – Semmi sincs. – «Tud ön rendelkezni jövendő sorsa iránt?» – Hogy ő nem tud. – «Tehát akarja, hogy elvegyem önt feleségül, mylady?» – Lesüté szemeit, s azt mondá: igen. Nagyon szép szemei voltak, uram.

– Én tehát nőül vettem az ismeretlen myladyt és igen boldogul éltem vele; annak már tizennyolcz esztendeje. Kérem, kérem, csak várja végét. Én egy kicsit furcsa ember vagyok, de nem vagyok őrült. Most két hónapja és három napja, hogy a mylady meghalt. Nagyon sajnáltam. Jó asszony volt. Mikor haldoklott, odahivatott engem, s azt mondta nekem: «Mylord, uram, én nagy hibát követtem el, midőn önhöz nőül menék, mert én nem voltam hajadon leány, hanem férjes asszony; férjem most is életben -149- van; kérem, ha meghalok, küldjön hozzá vissza, czímét megtalálja tárczám belső pergamentjére irva». És aztán meghalt.

– Ez volt-e az? Tessék átvenni. Nem tudom, mi van azon kívül benne? A myladyt elhoztam magammal, bebalzsamozva és ólomkoporsóba téve; itt van a folyosón. Köszönöm; igen jó asszony volt.

Azzal megszorítá Adándy kezét, mint ki valami szívességért hálálkodik s mielőtt az bámultából magához térhetett volna, már ismét kocsiján ült és tovahajtatott.

Adándyt csak a kocsizörgés verte fel kábultából; kisietett, a folyosón útját állta a hosszú deszkaláda.

Csakugyan neje volt benne, kit húsz év előtt oktalan szerelemféltésből elüldözött, ki azóta más országban, más világkörben élt nála nélkül, s kit végre mint halottat kapott vissza.

12.
A KI NEM TALÁL HAZA.

«Megint egy víg nap múlt el! Hatalmasan mulattunk. A ki már nem birta bevenni a bort, azt megkereszteltük. Hát még az a szép kis tánczosleány? az a feketeszemű, még most is a fülemben van a hangja, a hogy az nevetett; mint egy kis angyalbőrbe bujt ördög. De mi az ördögnek emlegetem én az ördögöt; mintha nem volna nekem odahaza ördögöm! Kicsoda? Hát a feleségem! A vén pergő rokka. No iszen lesz majd mit hallgatni megint! Hol voltál? Most kell hazajönni? Éjfél után két órakor? Részeg disznó s több efféle. Mennyi pénzt pazaroltál el megint? Micsoda párfüm érzik rajtad? Ez valami tánczosnéról ragadt rád! És így tovább. Tudjátok? Mindig azzal fenyeget, -150- hogy ha meg nem javítom magamat, majd meglátom, hogy megjáratja velem. Bolond beszéd! Hát azért vesz az ember vén asszonyt, hogy mellette üljön egész nap, egész éjjel? Örüljön, hogy ilyen csinos férjet kapott, mint én, ugy-e bár? Hát nem elég, ha vasárnap a hintóban mellette ülök a templomig, he? Nem ad pénzt? Csinálok neki adósságot; majd kifizeti. Nem fizeti? Dehogy nem fizeti. Ha én három szót szólok vele, oda van; fizet mindent, ugy-e barátom?»

Ezt a monologot egy gallérig elázott fiatal gavallér tartá két czimborájának, kik őt valami vidám házból a lakásáig vezették, kedélyesen támogatva egymást kölcsönös igyekezettel.

Az ifju gavallér lakását elérve, szépen jó éjszakát kivántak neki, kézbe adták a csengetyűhuzót, nehogy a kútszivattyúnak álljon, azt vélve csengetyűkötélnek, s rábizták, hogy szerezzen magának bejutást elátkozott várába; ők meg odább mentek.

A hazaérkezett megrántotta a csengetyűt, aztán ásított és danolt, s megint csak ásított, ez könnyebben ment neki, mint a danolás.

Hármat, négyet rántott a csengetyűfogón, de úgy vette észre, mintha az épen nem akarna szólani.

«Ahán! kivették a csengetyűnek a nyelvét, hogy ne szóljon. Nem akarják magukat csendes álmukból felháboríttatni. No ugyan rosszul számították ki.»

Azzal neki állt a sarkaival a kapunak s elkezdett azon hatalmasan dörömbözni. Ezt már csak meghallják. Meg is hallották. Egy ablakredőny kinyilt épen a kapu felett, s egy hálófőkötős fej kidugódott rajta.

«Ahán: az én sárkányom, hálófőkötőben. Én vagyok itt hej! én jöttem haza».

– Én? ki az az én? Micsoda «haza». Itt mindenki itthon van, itt senki sem hiányzik a háztól. -151-

– Senki-e? A volna szép. Én csak tudom, hogy nem vagyok otthon: én, önnek a férje.

– Megkövetem: nekem feleségem lehet valaki, de férjem nem. Én vagyok a kapus.

– A kapus? A menykőbe, nagyon hasonlít az ábrázatja a feleségeméhez. No hát ereszszen be, én vagyok a madamenak a férje.

– No igen, igen. Madame Mouillet férjhez ment mossziö Corbiánhoz, s az a mossziö Corbián én vagyok.

– Az a dolgom, hogy ha nem hagy ön békét, megyek patrolért, s bevitetem önt áristomba.

Azzal becsukta a redőnyt s mr. Corbiánra hagyta a választást, hogy dörömbözzön-e tovább is a kapun, vagy pedig visszamenjen oda, a hol az éjszakát eddig töltötte s fényes nappalra halaszsza a tettleges elégtételt?

Az utóbbira határozta magát. Bizonyosan részeg a kapus: nem lehet vele okos szót beszélni.

Másnap korán tizenegy óra felé délben fölkelt, ment haza. Már akkor a mámor kigőzölgött a fejéből; alig hivé, hogy a múlt éjjeli jelenetet nem álmodta. Csak ment nagy bátran a szobája felé. A komornyik útját állta.

– Mi tetszik? Hát te hogy mered azt kérdezni, hogy nekem mit tetszik? majd mindjárt tetszik egyet a nyakad közé ütnöm. -152-

Minden ajtón rohant be a cselédség, szakács, kukta, szobatisztító, szobaleány, az inas segélykiáltására maga a madame is megjelent szobája ajtajában.

– Kikérem magamnak ezt a bizalmas megszólítást. Én nem ismerem önt, nem tudom kicsoda? mit akar? minek jött? Menjen Isten hírével.

Azzal ott hagyta a delnő Corbián urat, ki ha nem akart az összeröffent cselédséggel birokra menni, csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy elmenjen a háztól s siessen egyik czimborájához, ki törvénytudó volt, elpanaszolni, hogy a felesége nem akarja megismerni.

– Ostobaság tőle! – szólt az ügyvéd biztatólag. Te csakugyan bebizonyíthatod, hogy férje vagy s pört kezdhetsz ellene. Hol esküdtetek meg?

– Menjünk a kapellánushoz és vegyük ki legelébb is a házassági bizonyítványokat tőle.

Az öreg lelkész, ki Corbián úr esküvőjén jelen volt, már meghalt, helyette újabb jött. Corbián úr egyébiránt emlékezett a lakodalom napjára, arról könnyű volt rátalálni a jegyzőkönyv őt illető lapjára. -153-

Azt a lelkész sem tudta megmagyarázni. Alkalmasint chlor-oldattal mázolta be valaki a sorokat s attól eltünt minden betű a papirról.

Hogy férhetett valaki a jegyzőkönyvhöz? azt senki sem birta megmagyarázni; kétségtelen, hogy maga Corbiánné vesztegetett meg erre valakit.

A kitagadott férjnek nem tudott más tanácsot adni jogtudós barátja, mint hogy adja törvényszék elé a panaszát; a madame nem fogja eltagadhatni, hogy együtt éltek majd egy évig, s ha becsülete meg lesz támadva, majd önként előáll a jegyzőkönyv kivonatával, mit szekrényében tartogat.

Azonban csalatkozott. A madame engedte magára bizonyulni azt, hogy Corbián közös gazdaságot vitt egy évig, s még jó hírneve védelmezésére sem adta elő házassági bizonyítványát.

Monsieur elvesztette a perét, s nem maradt neki egyéb, mint a koldusbot és az a nevetséges hír, hogy egy évig volt egy öreg asszonyság szeretője, ki őt megunva, elkergette magától.

És a mellett tudta minden ember jól, hogy valóságos igaza van, csakhogy nem tudja azt bebizonyítani.

13.
MIT TUDNAK A NŐK?!

Voltak birodalmai az æquatoron innen és túl, mik a struccztól a jegesmedvéig minden állatot megtermettek; voltak rabszolgái mindenféle színben; fehérek, feketék, olajszinűek; gyapjuhajúak és sáfrányfürtűek; erdőlakók -154- és városépítők; aranynyal, ezüsttel, igazgyöngygyel és vérrel fizetők; éneklő, tánczoló és hadakozó rabszolgák; jókedvű, barátságos, mogorva és daczos rabszolgák; minden ország, minden nemzet meg volt már hódítva.

Meg volt hódítva az idegen férfierő; a római hadtudomány és fegyverzet lába alá tiporta a barbár óriásokat; vetélytárs lobogóit semmi szél sem lengeté már a határon.

Meg volt hódítva a nemes nagyravágyás; az elbukott nemzetek nagyjai a Cæsarok trónja előtt térdepeltek, czímeket és római lovagnemesi rangot esdve; s római nevek alatt siettek országaikba vissza, császári hivatalokban büszkélkedni. A hősök java Róma idegen legióiban harczolt; egyik rabnép a másik ellen, s viselte a római divat szabta öltönyt elfeledett ősi jelmeze helyében, és hordozá azt a felemelt «aranykezet», mint harczijelt, mely hazáját lesujtá.

Meghódolt a szellem: római műveltség, tudomány, művészet bűbájos ragálylyal lepte meg az idegen nemzeti életet; az elbukott nép egyszerre szokta meg a jármot és a civilizátiót.

Még maga az édes anyaföld is meghódolt az új gazda szavának, ki azt új ismeretlen növényekkel beülteté, folyóit medreikbe szorítá, utakat vágott erdőin keresztül, városokat építe sivatagjai közepébe, s óriási emlékeket emelt diadalai hírére. Minden, minden elismerte, hogy egy az úr a földön – és az Róma.

Mintha mind az a nemes dacz, az a szent fájdalom egy elbukott hazáért, az a kínzó remény a múltak fényét a jövő ragyogásává változtathatni át, mi a közérzületből kiveszett, mind a gyöngébb nem keblébe menekült volna át, hogy ott elrejtve magát, lappangva, mint a hamu alatti tűz, éljen egyik ivadékból a másikba oltva, s lángra lobbanjon egy napon, a mikor férfinak lenni ismét dicsőség leend.

A rómaiaknak egymásután csupa «istenek»-nek hívott -155- császárjaik voltak, a kik igen jól tudták bálványisteneik szerepét betölteni. Hiszen ők is úgy bocsátának vészt és pusztulást az őket vakon imádó népekre, s épen úgy nem adtak számot tetteikről senkinek, miként azok; épen úgy nem ismerték ezt a szót «lehetetlen» s épen oly hiábavalóság volt bennük bízni, mint amazokban.

Az volt benne a legemberibb vonás, hogy fösvény volt. Zsugori császár! Nem a pazarló Augustus, hanem a takarékos öszvérhajcsár fia, ki kedvesének megengedé, hogy pénzért osztogasson hivatalokat s aztán a nyereségben osztozott vele; ki új adónemeket talált fel, s helytartóiról azzal a tréfás véleménynyel volt, hogy azok az ő szivacsai, kik a nép zsírjából tele szíják magukat, s a kiket azután ő egyszerre kifacsar.

Vespasian egy ellencsászár holttestén keresztül lépett a trónra; a császári biborért folytatott harcz kiterjedt a világvárosra, Rómára is s a profán küzdelemben meggyuladt és porig égett a szent Capitolium.

A ős fellegvár lángja volt a jeltűz a meghódított népeknek a föltámadásra, és a mi tűz ebből támadt, az sokkal nagyobb volt, mint a milyennel jókedvében Nero császár megörvendezteté az ős Rómát.

Az egyik egy druida szűz: Velleda, kinek jóslatai zendülésbe hozták Germania ős rengetegeit; a másik Julius Sabinus neje: Eponine; ki Gallia férfiainak kiáltá a jelszót: «tűzben a Capitolium! utána a többit!»

Mind a két nő szava gyujtott: mindkettő elbukott, Rómát nem győzhette le senki.

Velleda hőse, Civilis, legalább véres harczok után veszett el; De Sabinust árulás volt, a mi elejté; saját honfitársai, a sequanok faja, támadt föl ellene, Rómához híven, s szétverte római fegyverekkel a szabadsághős seregét, -156- melyet csak a lelkesülés s nem a fegyelem tartott össze.

Egy kisded vára volt Langres mellett, a síkon, abba menekült néhány harczosával a sequánok elől, kik nyomába érkeztek, s ostromolni kezdék, a mint a hidat maga után felvonatta.

Három nap ostromolták, harmadnap este már csak két embere maradt; a többi meghalt, vagy haldokolva hevert a sánczon.

– Én másra gondolok. Még állanak gál testvéreink, a trevirek, Classicus és Tutor vezetése alatt, még harczol german szövetségesünk, Civil, a rómaiak ellen; jó volna még tovább élni s folytatni, a hol elhagytuk. Én még élni akarok, s ha ti segítségemre lesztek, megszabadulok.

– E várnak van egy pinczéje; abban állnak élelmi szereink: ezt mindenki ismeri. E pinczéből egy szűk nyílás vezet egy másik kisebbe alá, ott állnak kincseim; már arról kevesen tudnak, de még ezen alul van egy harmadik üreg, a mit senki sem ismer; ennek nyílását egy nagy kő takarja. Én ez üregbe fogok alászállni: s ti ketten a követ annak nyílására hengerítitek. Akkor közületek egy belülről meggyujtja a raktárban összehalmozott faggyút és bivalybőröket. S az, a ki ezt cselekszi, maga is benn ég a várban. A másik ezalatt kiszökik az ellenséghez, s azon föltét alatt, hogy kegyelmet és szabadságot nyerjen, -157- elárulja kincseim hollétét. Azután sietni fog Langresbe, nőmhöz, és Trierbe Classicushoz s titokban tudatja velük, hol vagyok? a többi azután az istenek dolga.

A vezér a kettős pinczén keresztül leereszkedék a harmadikba; az egy sziklába vágott verem volt, semmi más: épen jó sírnak. A két bajnok egy «élj boldogul»-t kiálta a sírjába leszálló után s azután a nyílásba illeszté ismét a nehéz követ. Sabinus el volt temetve.

Azután fölmentek a várba, halomra hordták a nyergeket és kopjákat, a csepűkötegeket beitatták olajjal, a felhalmozott bivalybőröket szurokkal és faggyúval keverték be, az elhullott bajtársakat pánczélostól, fegyverestől felrakták a máglyák tetejére, s akkor nyilat húztak.

Tetrix húzta a rövidebb nyilat, Varaker a hosszabbat. A rövid nyil volt a szökevényé, a hosszú a gyujtogatóé. Amannak gyalázattal élni, emennek dicsően halni kellett.

Varaker büszkén gondolt az óriási máglyára, mely az utolsó «lingo» szabadsághős lelkét füstfellegek tüzes szekerében küldi fel ősapáihoz; Tetrix pedig szívdobogva gondolt a bűbájos Eponine sötétkék szemeire, miknek könyeit letörülni, vagy folyni hagyni csupán tőle egy szó, – egy hallgatás.

Az éj alig hozá fel csillagait, midőn az ostromlók egy lángoszlopot láttak a vár közepéből fölemelkedni s egy futó érkezett a vár sánczai közül a vezér sátorához, ki éltének kegyelmet s magának szabadságot kért, ha megvallja, hogy mi történik ott a várban?

– Megigérték, a mit kért s akkor azt mondá, hogy a várőrség, mely még most is igen számos, elszánta magát Sabinussal együtt inkább megégni a vár üszkeiben, mint magát megadni. A vezér kincsei el vannak rejtve a föld alá, s azokra ő rávezetheti a győzteseket.

Az ostromlókból tűzoltók lettek, a sánczárkok vize segített az oltásban; a kincsszomjas nép reggelre legyőzte a dühöngő elemet s ura lett a romnak.

A fegyverteremben feküdt tizenkét viador csontváza, az izzó sisak még a főn; némelyikről levált a rostély, s abból ijesztőn mered ki a feketére égett halálfő; az érczpaizsok, mellvértek sötétkékre edzvék a lángban; néhol csak egy vasing, s közötte hamv, a hősök maradványa.

És a terem közepén ott feküdt maga Sabinus, ráismertek ezüst sisakjáról, szögletes paizsáról, melyen czímer helyett négyágú villám volt kiverve aranyból. Szépen hanyattfekve halt meg, kezét kardmarkolatán tartva, s meg nem mozdulva a kínhalál alatt. Arról a kardról is ráismertek sokan, a kik csapásait látták és kikerülték.

A sequán vezér sírva állt a hősök csontházában; hogyne sírt volna, hisz ő is, bárha Róma híve, de a gál nemzet fia volt, s azonnal követet külde Langresbe Eponinehez e rövid izenettel:

Azután fölkeresték a győztesek Sabinus kincseit, eltakaríták a romokat a pinczék fölül s megosztoztak a zsákmányon.

Utoljára sírt ástak a várudvaron elhullott ellenfeleiknek, abba lefekteték őket egymás mellé, legfölül Sabinus csontvázát, s a várromok köveiből gyászgúlát emeltek föléjük. Hiszen testvéreik voltak.

Ekkor a sequán vezér az mondá Tetrixnek: «eredj asszonyodhoz és mondd meg neki, hogy Sabinus hőshöz méltó díszszel van eltemetve.»

Tetrix pedig egyedül tudta azt, és kívüle senki a föld felett, hogy az eltemetett hős Varaker volt, Sabinus fegyverzetében, s hogy a vezér el van ugyan temetve, de él, s maga a győztes ellenség segített sírját hozzájárulhatóvá tenni, midőn kincseiért elhányta a romokat rejthelye fölül.

Egyik rossz hír hozója a másik nyomába lépett. Egyik jajkiáltást még viszhangzá a langresi fejedelmi palota, midőn az új fájdalomhangot új kín szólaltatá meg.

Ezt mind egyenkint kelle hallani Eponinének. A bürökkelyhet egyenkint kiüríteni.

Egyszerre férjet és hazát veszíte: ifju férjet és öreg hazát. Ha siratta az egyiket, meglopta könyekben a másikat, s mindkettőnek egy élete volt, egy gyásztora lett.

Ekkor érkezett Tetrix. Egy órával jött hamarább, mintsem Annius legiói a város tulsó kapuján beérkeznek vala.

Eponine és asszonyai gyászban, szétbomlott hajfürtökkel, tépett ruhákban vártak a győztes ellenségre a fejedelmi palotában. Ősz tanácsosok álltak szomorúan a küszöbnél, lecsüggesztett fővel; semmi fegyveres nem őrzé az udvart.

Eponine zila tekintettel futott eléje az érkező követnek. Megismeré benne férje leghívebb hadnagyát.

A nő sikoltva veté magát a földre s a márványnak könyörgött, hogy legyen érzékeny hozzá, nyíljon meg alatta és nyelje el fájdalmaival.

– Elhoztam magammal aranymarkolatú tőrét, folytatá Tetrix, mit rám bizott, hogy neked adjam által. Ismerni fogod a regéket, miket e tőrről beszél a hír. Markolata hegyén van Sabin czímere, melylyel a szent szövetséget megpecsételé; vasát egy római proprætor vére szentelé föl, -160- kit Sabin anyja egy szerelmes lehelletért keresztüldöfött. Im vedd magadhoz.

Eponine e szavaknál fölemelkedék a földről s könytől ázott arczát égfelé emelve, átvevé a gyilkot, s némán ajkaihoz, kebléhez szorongatá azt, s két összekulcsolt kezébe fogva markolatát, némán rebegő ajkakkal beszélt hozzá, mintha imádkoznék, mintha fogadást tenne néki.

Eponine szép, hosszú aranyszín haja a mint Tetrix lábainál térdelt, körüle egészen beteríté a földet: mintha bűvkör volna, melyre férfinak lépni lehetetlen. Oh a drága szép selyemmel olyan kár söpreni a földet.

Tetrix nem nézheté e némán csókoló ajkakat, nem tekinthete e könyező égszínkék szemekbe, a nélkül, hogy megőrüljön. El kelle takarnia arczát, hogy eszébe jusson, miért jött.

Egy eltemetett férj küldi őt izenettel ifju nejéhez; egy nőhöz, a kit ő szeret és a ki bizonynyal özvegy fog lenni, ha ő elhallgatja, mely sírban él eltemetett férje? Neki csak hallgatnia kell, s a nő, kit szeret, övé lehet.

A mint félrefordított arczczal állt ott: egy forró kéz szorítását s egy nedves ajk csókját érezé kezén. Eponine szólt hozzá:

– Ez a kéz szorítá meg az övét, midőn halálba ment. Ez a kéz temette őt el, midőn elhamvadott. Ez a kéz mutassa meg nekem, hol van az ő sírja, hogy odamenjek és mellé temetkezzem.

Nem állhatá tovább. Odahajolt hozzá. Szép fejéhez hajtá fejét s halkan sugva mondá neki:

– Elvezetlek a sírhoz, melyben Sabin temetve van; ott megtalálod és ölelheted; – mert Sabin él, és nincsen halva.

– Mindenki rád néz. Arczod el ne árulja, a mit mondék. Hallod: Annius trombitái már az utczán szólnak. Most temesd el a jó hírt arczod vonásain, a hogy én eltemettem Sabinust vára romjaiba. Szived örüljön, szemeid sírjanak.

Csörtető kiséretével jött fel Annius a palota lépcsőin, fényes vexillum-hordozók követék a vasléptű római urat, ki azt látszott követelni még a falaktól is, hogy a hova ő lép, ott rengjen a ház.

Vespasian vezéreinek az volt parancsul adva, hogy a gál néppel kimélve bánjanak; ezeknek lázadó törzseit inkább kiengesztelni, mint összetörni igyekezzenek, hogy azután osztatlan erővel ronthassanak a sokkal hatalmasabb Civilisre, ki mocsárai között a világ urával daczolt.

Még kedvesebbé tette azt azon körülmény, hogy a lázadó férj elesett, s a fejedelmi trónon egy asszony maradt, kiről a hír előre is annyit mondott, hogy szép és fiatal.

Annius még szebbnek találta őt, mint a hogy a hír lefesté. A fájdalom eszményítő dicssugára túlvilági bájjal vette körül a fejedelemnő arczát, termetét. Egy mythoszi alak volt az, annál mesésebb, mert az özvegyi fájdalom tüneménye az akkori Rómában már valóban a regekör csodái közé tartozott.

Tetrix egy oszlop mögé vonultan nézte, mint uralkodik Eponine szíve érzelmein?

Belül örömtől kellett lobogni minden csepp vérének, azon gyors hírre, hogy Sabinus él; míg kivül fájdalmat, kétségbeesést kellett színlelnie, hogy más ne gyanítsa a titkot.

Biztos léptekkel, mint egy áldozatra elszánt, lépett -162- Annius elé, ki tiszteletteljesen állt meg előtte, midőn Eponine inte kezével, hogy tovább ne jőjjön.

– Megállj, vezér. Szememben könyet, kezemben tőrt látsz: amaz szívemből jő, ez szívemnek indul. Hazát és férjet veszték, s nyertem helyettük özvegyi fátyolt és római lánczot; de e kés kezemben visszavisz engem hazámba férjemhez, s széttép fátyolt és rabigát.

Annius távozást inte kisérőinek, s egyedül maradt Eponine előtt a rómaiak közül.

– Nemes hölgy, szólt a fejedelemnőhöz, fordítsd el bátor szíved felől a vas hegyét s enged könyeidet visszatérni oda. Nem jövök hazádat eltiporni, nem hozok új lánczokat Galliának. Róma legyőzte a gál nemzet forradalmát, s nem áll boszút a lázadókon; hanem így szól hozzátok: «Mit kívántok? miért vontatok kardot? Im a kardot kivertem kezetekből, de kívánságtokat meghallgatom. Elnémíthatnám bennetek a sóhajt, a reményt, a honvágyat; ellenkezőleg cselekszem. Szavat adok a panasznak, s jutalmazok, a hol más büntetni fogna.» Ime a császár engem bizott meg a fővezérséggel, ki magam is a gál nemzet szülötte vagyok, nevem Annius Gallus. Kora gyermekéveimben elszakadtam Galliából, sokat elfeledtem, a mit ti még tudtok. Őseim nyelvén csak a gál legiók közvitézeivel szoktam beszélni; azért az ajkamról durván és darabosan hangzik; védisteneink oltárain harmincz év óta nem áldozám, nem ismerem már szertartásainkat; de azért most is szeretem Galliát, s hazámnak vallom. Ha vannak panaszaitok, adjátok elém, én a császár elé juttatom azokat. Ha az idegen tisztviselők szigorúan bántak veletek, mondjátok meg, én enyhíteni fogom a szigort; ha a sarcz volt rajtatok nehéz, szóljatok: én megkönnyebbítem; ha ősi szokásaitokat kigúnyolák, tudassátok velem, én el fogom tiltani a gúnyt; ha elnyomták a szabad szót, kiáltsatok fel, én meghallgatom. -163-

Langres fejedelemnője felegyenesedék e szavakra s keserű büszkeséggel válaszolt:

– Igaz, hogy oltárainkat széthányták s ősi törvényeink tábláit összetörték, de nem ez fáj nekünk. Igaz, hogy mezitelenre vetkőzteték a népet s kivették szájából a falatot, de nem ez keserít. Igaz, hogy fiainkat, testvéreinket elvitték idegen országokba, vérükkel Róma dicsvágyának adózni, de nem ez ejt kétségbe minket. Egy fáj, egy bánt, egy az, a mi megöl: s ez az egy, hogy le vagyunk győzve, s hogy ti mint győztesek álltok előttünk. Mindegy: kegyelem vagy büntetés, ha a ti kezetek adja, ha tőletek kell azt elfogadnunk. A seb nem fáj, mert azon kifoly a vér; de fáj a szégyen, mert az belül marad. Fáj a gál népnek a meghódolás!

A gál vének reszkettek e bátor szavakra, miket csak érezni volt bátorságuk a férfiaknak, de kimondani nem.

– Tehát ne fájjon ez sem, szólt nyugodtan a fejedelemnőhöz. Ha nehezen esik egy jó szót adnotok nekünk, ne adjátok azt. Ha bánt jelenlétünk, elviszem legióimat innen. S hogy ne tartsa magát rabnak senki ez országban, im tartsd meg a fejedelmi pálczát, mit Sabinus elejtett s légy uralkodónéja te magad nemzetednek; boldogíts, itélj, áldj, büntess; hozd vissza az ősi szokásokat, építsd fel isteneid oltárait, és légy egyedül a trónon.

A győzelmes vezér nagylelkűsége egy fejjel mindig fölemelkedék a daczoló nő nemes ellenszegülésén. Ha az nagynak tudta magát mutatni az elbukás után, ő még nagyobbá lesz a kegyelmezésben.

– Miért sírsz? kérdezé tőle Annius. Én mondám, hogy egyedül állsz magad a trónon.

– Épen azért, rebegé a fejedelemnő, hogy «egyedül» állok ottan, honnan férjem alábukott. Mit ér nekem fény, -164- nagyság, hatalom? mit ér, hogy hazát és szabadságot adsz, – ha nem adhatod vissza férjemet!

Tetrix bámulva szemlélte a nőt: mily igazi megtört szívvel gyászolja a férjt, kiről most tudta meg, hogy él; mennyi lélekerőbe kerülnek neki a könyek; miknek azért kell hullaniok, hogy egy rejtett férjnek holt híre maradjon.

Annius gyöngéden lépett oda a fájdalomtól roskadozó alakhoz s gyönge ellenállású kezéből kivéve a tőrt, biztató szelidséggel monda neki:

Eponine nem jól érté ez igéretet, de Tetrix elérté. S ez mindkettőjükre nézve nagy veszélyt támasztott.

Hogyan élnek a sírban? Miről gondolkoznak a halottak? Meg vannak-e elégedve azzal a sötét kis üreggel, s azzal a szomorú vigasztalással, hogy ott már senki sem bánthatja őket? vagy odalenn is kínozza őket a dicsvágy, a szerelem és a gyötrelmes szomj a szabadság után? Tán odalenn is meghallják a győzelmes ellen büszke dobaját, az özvegy hitves zokogó keservét s a honfiak láncza csörrenését?

Az éj nagyon hosszú volt már, melynek virradását Sabinus lenn a sírban várta. Egy hármas pincze legalsó fenekéig a külvilágnak zaja sem hat már le; eleinte hallott valami neszt, midőn a várat elborító lángok recsegve hasogaták a gerendákat; azután valami méhköpü zúgását, az oltani siető ellenség lármája volt az; a lárma közelebb jött; a fölötte levő boltozatot betörték; hallotta, mint czivódnak a zsákmányon, hogy dulakodnak a tömlőből kiomlott pénzen feje fölött, azután ismét lecsendesült minden, csak nagy sokára hallatszott egy földrengető robaj, mely üregét összeomlással fenyegeté; valami fal a dúlt romok közül megadta magát a viharrali harczban s ledőlt, még jobban eltakarva a sírt, melyben Sabinus virrasztott. Koronkint föl-fölveré a csendet egy-egy zuhanás mindig -165- siketebben hangzó nesze; a sírt mindegyre mélyebben temették a rom hulladékai.

Mi történhetik ezalatt odafenn? Eljutott-e Tetrix Eponinehez; vagy megölték az úton? Elmondta-e a nőnek férje sorsát, vagy elárulta őt az ellenségnek? Jöhet-e segélyére a hitves, hogy sírjából kiszabadítsa? vagy tán elhurczolták rabságra s most kénytelen férjét elevenen eltemetve hagyni? És hátha a férj szerencséjével a nő szerelme is kialudt? ha az üldözött férj neje özvegynek tekinti magát, s új nászágyat keres s felbontatlan hagyja a régi szerető sírját?

A sötétben megkeresik az embert a sötét gondolatok. Sabinus sziklaüregében a mint fogyott az éltető lég, aként fogyott szívéből a remény; érezte az elevenen eltemetett álmatlan aggodalmát; bánni kezdé, hogy nem rohant inkább ellenei dárdái közé, hogy nem feküdt fel a máglyára szolgája helyett, hogysem a föld alá rejté magát, magáról és a világról emlékező s szabadulni nem tudó halottul.

Megkísérté százszor a követ fölemelni, mely rejthelye nyílását fedte; hasztalan volt minden erőfeszítés; egész halom kő volt már arra omolva, alulról semmi óriás válla meg nem emelheté azt.

Hallgatózott az irtóztató csendben; órákig elhallgatózott valami nesz után, míg azt hivé, hogy megsiketült, míg feje zúgni kezdett, míg a halotti némaságban képzelt hangok, közeledő moraj, földfeletti csaták zaja, tengervihar és menydörgés tölték be hevült, izgatott képzelmét; s ha e kísértő semmik elmúltak, ismét csak a megszólíthatlan éjszaka volt körülte.

Már utolsó élelemszerei is fogytán voltak, a kiélt lég mindig nehezebben nyomta mellét; aczél izmain, idegzetén végső csüggedés vett már erőt, midőn egyszerre neszt vélt hallani feje fölött, mintha a köveket hengerítenék el egymás fölül. Hallgatózni kezde; nem a képzelem játéka-e ez ismét? Nem, nem; a hangok közelítenek; sírját kezdik -166- bontogatni. Ekkor egy viszás gondolat jégkeze futott végig lelkén. De hátha a kik érte jönnek, azok épen ellenségei; s a ki rejthelyét fölfedezte, az nem jó barát, hanem áruló, s a gál szabadsághősnek csak azért kell sírja fenekét elhagyni, hogy a győztes római hadvezér diadalkocsija előtt hátrakötött kézzel tántorogjon az ujjongó csőcselék előtt a circusok kivégző pinczéjéig?

Az elhengerített kövek hangja pedig egyre közelebb jött. Már a legutolsó zárkövet emelgették. A legelső nyíláson át nevét hallotta kimondani Sabinus, s a hangban, mely azt kimondta, Eponine szavára ismert.

A másik perczben el volt emelve a kő feje fölül s a gömbölyű nyiláson át Sabinus az ég csillagait látta maga fölött, s a föld csillagait Eponine szemeiben.

Egy őrült örömkiáltás, mely Eponine nevét hangoztatá, tört ki az eltemetett férj ajakán, kinek a szabad lég és Eponine arcza minden erejét visszaadta; odarohant eléje, nem várta, hogy leszálljon, ölébe ragadta, úgy vette le magához a sírba.

– Csitt, csendesen, súgá Eponine, veszély jár mögöttünk; kémek vannak körülünk, ne szólj.

S hogy elfojtsa a férj szavát, mit tehetett volna jobbat, mint hogy csókjaival zárta le annak száját, s attól féltében, nehogy az beszélni találjon, meg nem szüntette a csókot. Oh a nők úgy tudják egyesíteni a védelmet és a boldogítást!

– Tetrix, felelt Eponine. Most már szólhatunk együtt, nem hallja meg senki.

Azzal gyujtószereket, mécset vett elő övén függő táskájából, világot gyujtott s ketten ültek a mécs fénye mellett a sírban, mint a mesés őskor bebalzsamozott halottai az örökké égő lámpa előtt; csakhogy még ők a balzsamot egymás dobogó szívében találták.

A sírőr, ki azalatt a sírkövön ülve nézte a csendes csillagjárást, nem volt ilyen boldog.

Uráért sokszor vérzettek sebei, de nem fájt egy is úgy, mint a mi belül vérzett, a szép Eponine miatt és a mi felől még panaszkodnia sem szabad.

Nem inkább hallott-e ő, ki ül a sír felett, mint a kik alatta vannak s boldogságukat emlegetik ottan?

Pedig milyen jól el volt temetve már e helyt Sabinus! Soha senki rá nem akadt volna.

Mikor ide jöttek, egy kőszáli sas fészkét találták már a kövek közé megtelepítve, mik Sabinus sírját födték.

A sas fészkét pedig a gál nép szentnek és érinthetlennék tartá, mert a saskeselyűben Tyr lelke lakik, a hadistené; de itt meg kelle törni a szentséget, a sas fészkét szét kelle szórni.

Maga nem volt otthon. Haragudni fog érte a hadisten; de Sabinus előbbvaló az ő haragjánál.

Tetrix a csillagok közé bámulva egyszerre megpillantá azt a sötét pontot, mely úgy szokott az égen körül-körülkeringeni, mint valami bűvkörbe csalt gonosz szellem.

Tetrix kezébe fogta dárdáját, s látta jól, hogy a keselyű által vágott kör az ő feje körül van kerítve, mindig szűkebben, mindig alantabb, s magában csendesen kezde beszélgetni a közeledővel.

– Ismerlek, uram, Tyr; uram hadisten; tudom, hogy te jösz felém. Elhánytam lakhelyedet, megbántottalak, az igaz. De rá emlékezhetnél, mennyi szép áldozatot hordtam oltárodra, pedig tiltotta a római augur, én mégis odahordtam. Az is eszedbe juthatna, mennyi ellenséget levágtam számodra, a kiknek csontjain te és a te madaraid lakoztatok. Nem tehettem máskép. El kellett a fészket emelnem; de nem szórtam széllyel, ha odább megyünk, más -168- helyre összerakom. De ide ne tedd többet, mert Odin apád szakállára mondom, megint el fogom innen tenni.

A keselyű nem látszott hajtani a szép szóra; egyszerre mint a villám, mint az égből eső meteorkő, oly sebesen, oly függőlegesen rohant le a férfira, kit fészke helyén talált; Tetrix két kézre fogott dárdájával hozzá vágott; a sas kikerülte a süvöltő dárda hegyét, s rekedt kiáltással odább rebbent, egy percz múlva ismét visszafordult s a viadort szűk karikában körülrepkedve, szárnyai csapásával iparkodott leütni.

Roppant óriása volt a szárnyasok hadának; egy-egy ölnél hosszabb volt mindegyik kiterjesztett szárnya, csonttörő karmai a fiatal bölényt képesek voltak a levegőbe emelni.

– Tyr ne bánts, én sem bántalak; Tyr ne zúgj körülem; dárdám hegyes, szárnyadat eltöröd benne.

Egyszer a dárda hegye megvágta a keselyű szárnyát, tollai szerteszét repkedtek a levegőben.

A pompás vad rikács ordítással rebbent tova s egy közeli ormon megszállt. Így nézett a két ellenfél egymásra sokáig.

– Ismerlek, uram Tyr; de te is ismersz engem. Tudom, hogy ki vagy, de te is tudod, hogy gyáva nem vagyok. Elhiszem, hogy haragszol rám nagyon, de nem engedhetem, hogy megölj. Ha én most meghalnék, uram Sabinus és neje Eponine, innen e sírból ki nem tudnának többé jönni. Csak addig várj, a meddig e követ fölemelem, azután nem bánom, tégy velem, a mit akarsz; de addig ne jőjj rám, hadisten, mert bizony megharczolok veled.

Alig hajolt le azonban Tetrix a kőhöz, hogy azt fölemelje, midőn a keselyű egyszerre dühös rikácsolással veté rá magát a rom faláról, s mielőtt a viador dárdájához kaphatott volna, megrohanta, vállába és balkarjába vágta -169- éles karmait s vadölő csórrával úgy vágott sisakjára, mint ha csatabárddal vernének reá.

Tetrix féltérdre bukott a roham súlyától, s a keselyű karmai közt levő karját nem bírta emelni; azonban hirtelen kirántá oldaláról széles, rövid kardját, s egy erőfeszítő mozdulattal félrecsapva ellenét magától, felegyenesedék.

– Nem, uram, ma nem ölsz meg! nyüzsgött küzdve a viador, s úgy talált ellenfele nyakához ütni, hogy annak lecsapott feje négy ölnyire repült el onnan; míg a karjába kapaszkodó élettelen test magával rántá őt a földre.

– Lásd, nyöszörgé Tetrix, mi közben összemarczangolt karját a holt keselyű összegörcsösült karmaiból kiszabadítá. Megmondám, hogy így fogunk járni. Miért nem hallgattál rám?

S nagy sajnálkozva nézte a keselyűt, mely kiterjesztett szárnyaival még most is nagyokat csapott maga körül, s vérével összefecskendé a sziklákat.

Gál harczos egész életére vert embernek tartá magát, ha egy sast megölt. Tetrix készen tartá magát ez órától fogva, hogy Tyr boszút fog állni rajta. És ennek is Sabinus és Eponine lesz az oka.

A föld alól hangzott Eponine jeladása: a hármas koczintás a zárkövön. Tetrix sietett azt fölemelni.

A lebocsátott kötélhágcsón feljött elébb Eponine, azután egy ismeretlen férfi, kit Tetrix még soha sem látott. Rá bámult: hogy jöhetett ez ide?

Rövid rabszolgaköntösben volt, rövidre nyirt fekete hajjal, szakáll és bajusz nélkül, arczszíne olajosbarna, mint a phrygiai rabszolgáké; fogai fényes feketék, mint a betel-rágóké, füleiben nagy ezüst karikák.

– Most sietve jerünk Angresbe, monda a fejedelemnő, hajnal előtt ismét a palotában kell lennünk.

– Nem ismersz rám? kérdezé tőle a phrygiai rabszolga, Sabinus hangján. Én vagyok az.

Tetrix megrendült, azt hivé a nomák játéka ez. A szép hosszú, szőkefürtű arcz, piros életszínével, göndör kerek szakállával, hogy változhatott el így; még szája is egészen más lett, olyan ellentét az a fekete jaspis-fogsor, az eddig megszokott elefántcsont fehérhez.

Eponine nagy művésznő, hogy így el tudta változtatni férje arczát nehány óra alatt.

– De hangjáról még ráismernek, súgá aggodalmasan Tetrix a fejedelemnőnek.

– Épen azért némának kell őt mondanunk. Annius, a római vezér, azt ejté ki, hogy férjemet visszanyerhetnem reményem van.

Tetrix nagyot sóhajtott. Ő tudta, mit értett azalatt Annius? Saját magát szánta kárpótlásnak.

– A császár jónak látja, vagy tán épen kénytelen rá, hogy kegyelmet gyakoroljon a gál fölkelők iránt. Én meg akarok kísérteni valamit. Annius szavát birom, hogy fölmehetek Rómába Vespasián elé. Azt mondám neki, hogy a császár kegyelmét személyesen akarom fölkérni: ő helyeselte szándékomat; kíséretet fog adni mellém, a mely oltalmamra legyen egész Rómáig. Azt is megengedé, hogy kettőt asszonyaim és szolgáim közül magammal vihetek. E két szolga szerepét ti fogjátok teljesíteni. Egyszer a császár elé jutva, az én gondom leend, hogy őt könyörgésemmel rávegyem, miszerint Sabinus nevét törölje ki a proscriptusok lajstromából. Miért ne tehetné azt egy halott nevével? Miért ne lenne engedékeny egy megholt nevéről levenni az üldözött bélyegét? S ha egyszer a felmentő viasztábla kezemben van, ha én Angresben fejedelemnő vagyok, akkor Sabinust senki sem fogja halálra kereshetni többé. Én viselem az ország gondjait: helyette férfi, mellette nő leszek. Jó lesz-e így?

A két férfi elragadtatva csókolá a fejedelemnő kezeit. Azokban szépség és erő volt. -171-

Nemsokára sietve hagyták el a romokat; alant kipányvázott lovaikra kaptak s nyargaltak vissza mind a hárman Angres felé.

Az elhagyott sírnál csak a megölt keselyű maradt, mely még nagyokat csapott szárnyaival maga körül, mely még körmeivel tépte az omló köveket, mely még fő nélkül is felállt lábaira s kiterjesztett szárnynyal még repülni akart, s aztán erőszegetten bukott bele az elhagyott sírba, melyet számára hagytak üresen…

Eponine eljutott Vespasian elé. A császár kegyesen fogadá a gyászoló özvegyet, s midőn azt kijelenté, hogy kegyelmi engedékenységet vár tőle, előre biztosítá, hogy mindent meg fog neki adni, a mi egy embernek hatalmában áll. Vespasian nem tartá magát istennek: a historia már ezt is érdemül számítja be neki.

– Törüld ki férjemet a proscriptio tábláiról, s adj nekem pecsétes tabellát arról, hogy Sabinus neve kegyelmed által megtisztult s minden további üldöztetéstől ment legyen.

– Meghalt, de neve él, s azt én viselem. A gál fejedelmeknek holtuk után síremléket szoktak emelni hitveseik, én azt sem tehetem, mert Sabinus neve el van átkozva. Szabadítsd fel ez átok alól, s leghívebb alattvalódra biztad országod egy részét, midőn rám biztad.

A császár parancsot adott Lucilius senatornak, hogy készítse el a kegyelemiratot, melyet Langres fejedelemnője kívánt; azzal saját kezeivel emelé fel a lépcsők alján térdelő nőt, s biztatva bocsátá el: Lucilius át fogja neki adni, a mit kivánt, még ma este.

Eponine sokkal inkább nő volt, hogy sem vakon higyjen a biztató szónak. -172-

Jól tudta, hogy a palotában, mely számára a császártól lakásul volt rendelve, a falaknak fülei vannak; tudta, hogy azok a gál honfitársak, a kik látogatására jönnek, nem egyebek Vespasian kémeinél. Úgy sírtak, úgy sajnálkoztak előtte Sabinus halála fölött. Ki lesz már ezután a gál nemzet lelkesítője; kire nézzenek a honfiak reménylő tekintettel, ha ez is elhalt? Bár újra fel lehetne őt támasztani.

Eponine okosabb volt, mint hogy ez aranyos döglegyek előtt elárulta volna, hogy az a megsíratott még él és közel van.

Más kémek a szolgákat vették elő; azokat fakgatták. Sabinus némának tetteté magát, Tetrix pedig bolondnak. Úgy felelt a kérdezőknek, mint egy Sybilla-könyv; érthettek is belőle, nem is.

Úgy játszották mind a hárman szerepeiket, mint a kik tudják, hogy az a színpad egyúttal vérpadnak is jó.

Eponine úgy bánt mindig Sabinussal, mint úrnő cselédjével szokott: ha laktikájában vitette magát, ő gyalogolt zsellyeszéke mellett s segíté abból kiszállni, a hol megálltak. Még azt is meghagyá történni magán, hogy Tetrix tréfáit eltűrte a császári palota tányérnyalói előtt; pedig a mennyire nem volt Tetrix természetében az enyelgés, annyira nem Sabinuséban a türelem.

Palástja szélébe takargatva hozá a kettős viasztáblát, melynek szétnyitható belsejébe volt bevésve a stylus hegyével a császár kegyelmi parancsa, s megerősítve saját pecsétjével, mely a viasztábla egy mélyedésébe volt forrasztva.

(Ezen név alatt senator nem szükség a Gracchusok korából való tisztes ősz férfit képzelni: valami sima udvaroncz volt az; talán szakács lehetett valaha, kit egy jó -173- pástétomért senatori ranggal ajándékozott meg, – s miért ne tehette volna, ha Heliogabal 12 kancsal vénasszonyt, Caracalla pedig épen a hátas lovát nevezhette ki senatornak?)

– Fejedelemnő, az imperator fölöttébb elégedetlen veled. Te meg akartad őt csalni és könnyen magadat csalhattad volna meg. Kegyelmet kértél megholt férjed számára. Tudod bizonyosan, hogy Sabinus meghalt?

– Bizonynyal tudom, szólt Eponine, leküzdve szíve rebegését, mely féltett titka fölfedezése miatt támadt.

– Hátha csatlakoztak azok? hátha megcsaltak téged? Nem lehetetlen, hogy egy hű szolga Sabinus fegyverzetét magára véve, halt meg helyette, s Sabinus a szolga álruhájában megmenekült.

Eponine roskadozni érzé termetét; elzsibbasztá idegeit az a gondolat, hogy titka tán el van árulva.

– Ne sápadjon el arczod, szép fejedelemnő, szólt mosolyogva Lucilius. Nem kérd tőled e kérdésekre választ Vespasian. Ha titkod van, az legyen titok. Ime a kegyelemlap, melyet számodra hoztam, nem azt adja meg, a mit az imperátortól kértél, hanem többet: ő nemcsak a holt férj nevéről veszi le az üldözés bélyegét, hanem előre láthatlan esetekre gondolva, még azt is e lapokra iratta, hogy ha Sabinus valaha világ elé találna jönni, s kiderülne, hogy nem halt meg, hanem valahol elrejtve él, semmi bántása ne legyen; örülhessen az életnek s előbbi rangjában a proprætorok által megerősíttessék. Ime olvasd magad.

Eponine reszkető kézzel bontá fel a ceraticát összefoglaló szironyt s valóban azt olvasá a viasztáblákról, hogy Sabinus, még abban az esetben is, ha nem halt volna meg, hanem élne, ment legyen minden üldözéstől. -174-

Bizonytalan öröm és aggó kétkedés harczolt egymással szívében; az egyik árulója lehet, a másik egész jövőjétől foszthatja meg. Melyiknek adjon előnyt?

A két szolga: Sabinus és Tetrix ott vártak úrnőjük parancsára a palota atriumában, jól láthattak rá és hallhaták, a mit Lucilius beszél.

Eponine reszkető kezében tartá a viasztáblát, elszorult kebellel monda a senatornak:

– Való, uram, hogy Sabinus él. Császárunk több kegyelmet halmoz reám, mint a mennyinek elhordozására erőm elég. Férjem velem jött rabszolgaköntösben. Engedd meg neki, hogy az imperator trónja elé borulva, végtelen kegyelmeért háláját rebeghesse hozzá.

– Egy csókot kell tőlem elfogadnod. Meglehet, hogy e csók halálod leend. Kész vagy-e rá?

Azzal Eponine Tetrix keblére borult, vállait átfűzé gömbölyű karjaival s szemeibe nézve bűvölő szemeivel, így szólt hozzá, édesen mosolyogva:

– Kedvesem, Sabinus. Az imperator kegyelmet adott neked: menj hozzá és adj hálát neki.

A bajnok megroskadt a gyönyör terhe alatt s jól tudá, hogy ezzel az érzéssel be lehet fejezni az életet.

Ő is szívéhez szorítá a nőt; hiszen csak tréfa volt ez, hiszen csak a halállal játszott. -175-

– Az égiek veled… suttogá Eponine, s Lucilius kezét nyujtá az ifju hősnek s elvezeté őt magával.

Egy óra mulva egy pompásan faragott ezüst hamvvedert hozott két szolga Eponinenek, melynek födelére e szavak voltak vésve:

– Férjed miatt ne legyen több aggodalmad. Derék vezérünk, Annius pótolni fogja helyét.

Eponine fölemelé az urna födelét s megtalálta benne – Tetrix levágott fejét.

A megölt sas balszerencsét hozott a gál lovagnak! Tyr isten boszút állt magáért, de a hű szolga mégis boldog véget ért; egy csókért halt meg, mely Sabinust illeté, s egy bárd által, mely Sabinus fejének volt élesítve.

Annius még mindig katonai parancsnok volt a Rhone és a Loire közötti megyékben, s Eponine még mindig Angres fejedelemnője; de férj és nő nem vált azért belőlük.

Megkisérte Annius minden eszközt, mit a természet és a római hatalomszó egy férfinak nő ellenében kezére adott, hogy azt meghódítsa, és mind hasztalan. Elhalmozá Angres fejedelemnőjét kitüntetésekkel, kincsekkel, hizelkedéssel, majd megfordítá indulatait s lett hozzá kegyetlen, megalázta, megfosztá rangja jeleitől, inséget, nélkülözést idéze rá: – a nőt meg nem ingatá sem a jó, sem a rossz.

Vespasian óhajtotta volna hadvezérének ezt a diadalt, s koronkint értesíttetni kivánta magát Angres fejedelemnője felől.

Annius mindenről számot tudott adni, kémeivel volt a fejedelemnő körülvéve; a parancsnok mindent megtudott felőle, hol járt, kivel beszél? mivel mulatja magát? s mind erről tudosíthatá az imperátort.

Az angresi asszony (így hítták őt maguk közt a rómaiak) lemondott az uralkodás gondjairól; nem mulattatja a látszat, mely fejedelemnőnek hazudja az elbukottat. Férfiak -176- iránt nem mutat semmi hajlamot; sem római, sem gál nem talál szivéhez útat. Minden közeledést visszautasít.

Csupán egy szenvedélye van, a vadászat; ez tölti be napjait. Néha egész hónapokat eltölt az Aranyhegyek rengetegei közt, bölényt és medvéket hajtva. Ott is mindenütt kisérik Annius megbizottjai, de nem bírnak semmi gyanu nyomára akadni. Néha a vadászat hevében megtörténik ugyan, hogy a nő, a bölény üldözése közben, társai közül eltünik, de gondoskodva van róla, hogy magát semmi bajba ne keverje: az erdő, a hol vadászni szokott, hét mérföldnyi kerületben, katonai őrlánczczal van körülvéve, melyen sem ki, sem be nem lehet jutni Annius tudta nélkül.

És mégis megtörténik, hogy e körülfogott erdőségben néha úgy el tud tünni a fejedelemnő, hogy kisérői hetekig sem találják újra föl. Pedig minden rejtekhelye a bércznek és völgynek fel van már kutatva, az erdőlakók megvesztegetve, hogy lessenek utána; sőt azt a fáradságos munkát is megtették már, hogy az elvágtató paripa nyomán utána mentek; a vezérlő patkónyomok azonban majd egy sziklaúton, majd egy vízmederben elvesztek s azontul nem lehetett többé folytatásukra akadni, mintha ég vagy föld rejtette volna el a lovagnőt paripástól együtt.

Mikor aztán társaihoz visszatért, vagy azok ráakadtak, annyi bölény szakállát és szarvait látták nyergére fölaggatva, a mennyit ők valamennyien sem bírtak elejteni. Ez volt tanubizonysága annak, hogy egész rejtélyes távolléte alatt nem tett mást, mint a vadakat üldözte s egyedül küzdött velük a berkekben.

Kilencz év alatt Annius megvetett szerelme a boszúálló gyűlöletté változott át; a nőnek, ki hajolni nem akart, törnie kellett.

Egy napon egy sarmata decurio beszélé előtte a tábortüz mellett mesélgetve, hogyan szokták az ő nemzetbeliek a bölényt megkeríteni; felöltöztetik a jó futó paripát hím bölény bőrébe, maga a lovag szinte a bőr alatt van, úgy hogy a feje, a mint a ló hátán hasmánt fekszik, a bölény -177- púpját képezi, s ez által tökéletesen azt az alakot adja a lónak, a mi az idomtalan, vastagderekú bölényé. A púpon elől nyilás van, melyen a lovag kinéz, s kezeivel a bölény sörénye alatt igazgatja a ló fékét. Igy a gyanutlanul legelésző bölénycsorda közepébe juthat s akkor egyszerre hátravetve a rejtő sörényes bivalyfőt, nyilakkal lelövöldözi áldozatait.

– Hallod-e Balbus, így szólt hozzá a vezér, én te rád egy nagy feladatot bízok. Eredj abba az erdőbe, az általad leirt álcza alatt, a hol az angresi asszony vadászni szokott, menj hozzá közel s légy rajta, hogy figyelmét magadra vond. Én parancsot fogok adni, hogy mikor ő üldözésedre indul, társai elmaradjanak s engedjék őt egyedül utánad menni. Te csalogasd őt magad után, s ha elmarad tőled, fordulj te ismét rá vissza s kövesd nyomról-nyomra, míg megtudod a titkot, hová szokott ő eltünni e vadászatok alkalmával.

Balbus ügyesen hajtá végre a rábizott alakjátékot. Egy vadászat alkalmával esti holdvilágnál megjelent a bölény álarcza Eponine vadásztanyája közelében s a fejedelemnő rögtön paripájára ült s üldözőbe vette azt.

Az álfenevad hurczolta őt maga után órahosszat erdőkön, völgyeken keresztül; egyszerre Balbus vevé észre, hogy háta mögött a csörtetés elmarad s a mint visszafordult, látta, hogy a fejedelemnő elcsapott nyomáról s lovát kantáron vezetve, gyalog halad egy hegyi folyam sziklás partján fölfelé, egészen eltérve az iránytól, melyet a bölény vett.

Most ő is visszafordult s utána kezde menni. Nem szokatlan tünemény ez, hogy az üldözött bölény vadásza ellen visszacsap s szerepet cserél vele.

A fejedelemnő nem sokára észrevette a fenevad közeledését, azonban a helyett, hogy sietett volna lovára kapni, közelre várta azt s akkor hirtelen előkapva tegzét, egy nyilat küldött eléje.

Balbus érzé, hogy épen arcza mellett vágott be a nyíl. -178- Ha Eponina a bölény púpjára czéloz, épen Balbus fejébe talál.

A megsebesült mén egyszerre ijedten fordult vissza s vágtatni kezde tüskön, bokron keresztül, a mit észrevéve Balbus, hirtelen kicsúszott a bölénybőr alól a ló farán keresztül s azt futni hagyva, maga a földön kúszva követte a fejedelemnő jártát, mint valami lappangó hiúz.

A völgy fenekére érve, a hegyi folyam forrása tünt szem elé; fenn a meredek hegyoldalban eredt az, s négy öles magasról zuhatagot képezve, omlott egyenesen alá, még csak egy kő sem volt útjában, melyen megakadjon.

A zuhatagon keresztül valami figyelmesen vizsgáló szem fölfedezhetett egy embernagyságnyi hasadást a sziklában, s gyanítható volt, hogy azon belül tán egy mélyebb üreg létezik, azonban a lecsapó vízoszlop lehetetlenné tette az ahozférhetést, minthogy épen fedezte a nyílást s a bejutni kivánót kétségtelenül lezúzta volna.

A mint Eponine e forráshoz ért, levette kürtjét oldaláról s a barlang nyílásához közel háromszor belefujt; a hangnak igen erősnek kellett lenni, hogy a zuhatag robaján keresztül meg lehessen hallani.

Erre a kürtszóra úgy tetszék Balbusnak, mintha a vízomlás zuhogása kevesebb viszhangot költene a völgyben, mintha a lerohanó vízoszlop vékonyodnék; és valóban lassankint mindig csendesebb lett a zaj, pihentebb a vízomlás; utóbb csak egy vékony csergedező sugár maradt fenn belőle, hanem a helyett a sziklahasadék aljából kezdett el egy új forrás előzuhogni, kétségtelenül ugyanaz, mely amott a magasban megszünt omolni.

A sarmata kém megborzadt e látványon. A fejedelemnő bizonyosan egy bűbájos amphisbaenra, ki a földalatti szellemekkel parancsol, hogy kénye-kedve szerint változtassák a vizek folyását; s a földön fekve maradt, nem mert tovább közelíteni hozzá, a bűvésznő szava bizonyosan veszett farkassá változtatná a vakmerőt.

Annyit látott csupán, hogy a mint a zuhatag megállt, -179- Eponine lovastul együtt leszállt a vízmederbe s lovát maga után vonva, a szűk barlangnyíláson át a szikla mélyében eltünt.

És azután nem sokára ismét elkezdett csorogni a vízsugár onnan a magasból; mindig erősebb, mindig hangosabb lett; néhány pillanat múlva épen oly erőszakos rohammal fedte a barlang nyílását, mint elébb.

Balbus, ha elég merész lett volna is hozzá, nem követhette a fejedelemnőt tovább.

A helyett sebten visszafordult s gyalog kivergődve az erdőből, visszakerült Anniushoz, tudósítva a római vezért azon csodáról, mely szemei előtt végbement, s esküdött rá, hogy a mely nő szavára a víz megáll s a szikla meghasad, a víz újra megered s a szikla újra bezárul, annak nem üdvös halandó fejjel üldözésére elindulni.

Annius pedig többet tudott már az elégnél, s mosolygott kéme ijedelmén. Az azon korbeli római sok istennek áldozott ugyan, de egytől sem félt.

Annius azonnal kiválasztott húsz férfit a legmerészebb triariusok közül s a sarmata kém által elvezetteté magát az aranyhegyi rengetegbe, a zuhatagig.

Négy izmos férfi, egy öblös paizst domború felével fölfelé tartva, felfogá az omló víz rohamát: a nyílás járható lett.

Annius paizsát előre tartva, jobbjában kivont kardját szorítva, merészen lépett be az ismeretlen sötétségbe, melyet az aggódók képzelete varázshatalmú lények csodáival népesíte meg. A csataedzett triariusok szívdobogva követték vezérüket.

Alig haladtak húsz lépésnyire a szűk torkolaton keresztül, midőn világosság kezdett szemeik előtt derengni. Ott megállítá harczosait Annius és csendet inte.

Egy szál szurokfenyőhasáb lobogott fáklyaképen a barlang mélyén, fényes világot vetve egy boltozatos oldalüregre, -180- mely mint egy fejedelmi trón padmalya, zászlókkal és fegyverekkel volt feldiszítve. A boltozat alatt medvebőrökből vetett nyugágy volt elkészítve; azon a nyugágyon hevert egy férfi, hosszú szőkefürtű fejét egy tündérszépségű hölgy ölében nyugtatva, lábaiknál két fiucska játszott, egyik hét éves lehetett, a másik még kisebb; apjuk kézíját próbálgatták; az elpattant húr meg-megüté a kisebbik gyönge ujját, de azért nem sírt, csak nevetett rajta; a nagyobbik már jól megtudta azt vonni.

A nő gyöngéden simogatá meg a férfi omló hajfürteit, s oly szerelmes tekintettel, mint egy nőoroszlán, függött annak deli vonásain.

– Látod, Sabinus, hogy a föld alatt is van boldogság, suttogá, a játszó gyermekekre pillantva.

– Övé az égtől a pokolig minden: csak a sírban lakók mentek hatalmától.

– Már kilencz év óta nem láttam, hogy mi az a nap? Csak éjjel járhatok ki a vadakra lesni, a mik a patakhoz jönnek. Úgy óhajtottam sokszor meglesni a hajnalt, de te megtiltottad azt nekem, s én szót fogadok. Csak az omló zuhatagon keresztül látom néha a megtört napfényt szivárványalakban; s mikor te jösz, akkor a te szemeidben.

– Oh a szabad napsugár! sóhajta fel az eltemetett hős, ki ne éledne fel attól? Melyik halottnak ártana az meg, ha föltámadhatna újra?

– A zsilip fel van húzva; a földalatti víz zuhog a csatornában, a vízesésen át nem jöhet ide senki.

– Tudják-e, hogy ők egy király fiai? Mondtad-e nekik, hogy fejük felett egy haza van és egy korona, mely az övék?

A két gyermek rögtön felugrott fektéből s kis kardjaikat kapva, elkezdék a fegyvertánczot, melyre apjuk tanította őket, s éneklék mellé a harczi dalt gyenge, csengő gyermekhangon:

E pillanatban Annius paizsa csattant; kardja lapjával ráütött, jelt adva, s a római harczosok előrohantak:

A meglepett fejedelmi pár, mint két oroszlán, szökött fel helyéből; Sabinus hosszú kardját ragadta, Eponine tegzét kapta kezébe, két gyermekét palástja alá takarva.

Annius a fáklyát emelte föl, mit Sabinus a földre lökött s azt magasra tartva világított vele harczosainak.

– Fogjátok őket el élve. Római, vigyázz; meg ne ölj egyet is. Ez a vér Vespasian itala!

Sabinus kardja felel a támadóknak; a padmalymélyedésbe állva, csupán szemközt lehetett őt megrohanni; s a halottak kardja jól fog.

Paizsát nem használta, nem akarta testét védni, két -182- kézre fogá a a hosszú pallost, úgy sujta ellenei közé vele. Hatan hevertek már előtte halva.

Mögötte Eponine állt, s nyilait a közeledőre röpítve, ártó sebekkel rontá a harczosokat.

Egy újabb bőszült roham leveré lábáról Sabinust: hosszú kardja hegyével beleakadt nyugágya takaróiba, ott elnyomták és megkötözték. Eponine és a két gyermek bilincstelenül követték őt. Tudja azt a vadász jól, hogy a barlanglakó vad ivadéka fogoly anyjától el nem szalad.

Vespasian udvarában megrendíté a kebleket ez eset híre, mely a mesékkel és a hajdani Róma erkölcseivel határos.

Hogy egy nő kilencz évig rejtve tudja tartani férjét, s földalatti rejtekében őt boldogítsa; hogy a világ előtt még azt is el bírja titkolni, midőn hitvesi szerelme zálogait szíve alatt viselé, kiket nem a világra, hanem a földalatti sötétségre szült, ott tejével táplált és fölnevelt, és mindezt nem is gyanítá senki.

Mennyi erőnek kellett azon szívben lenni, hogy a földfeletti fényt, mely őt gúnyképen környezé, el bírja viselni s minden gondolatában ahoz térjen vissza, ki a föld alatt van, s e hosszú küzdelemben meg ne tébolyuljon!

Először csak Sabinusra mondá ki az itéletet; a midőn Eponine azt kérte, hogy hadd szólhasson ő az imperátorral. Azt hitte, hogy ha gyermekei könyörgésével egyesítendi a magáét, meglágyíthatja a császár szívét. -183-

Eléje vezették. Ismerte már azt a termet, azt a trónt, azt az arczot; kilencz év előtt térdepelt már előtte.

– Vespasian! szólt a nagylelkű hölgy, megalázva büszkeségét, hogy férjét megszabadítsa. Kilencz év előtt itt könyörögtem előtted Sabinusért; itt igérted meg, hogy kegyelmet adsz neki. Akkor nem tartád meg fejedelmi szavadat. Akkor én egyedül voltam, nem tudtam jól szívedhez szólani. Most nézd, hárman vagyunk; nézd e két gyermeket, kik azért születtek az örök éjszaka sötétségeiben, hogy négy ártatlan kézzel több nyuljon trónod elé, esdve Sabinus életeért! Tekints e gyermekek hozzád emelt arczaiba s azokból többet fogsz olvashatni, mint a mit az én gyönge szavam mondhat. Ha vétett ellened Sabinus, kilencz évig halott volt, megbünhödött érte. Légy te most Isten, ki őt feltámasztod a sírból. Mutasd meg, hogy Róma császárai nemcsak azért istenek, mert ölni tudnak, hanem mert éltet is tudnak adni!

– Sabinus özvegye! szólt hozzá szárazon. Én arról, hogy férjed él, semmit sem tudok, mert te magad mondád, hogy meghalt; és így szükségkép halva kell neki lenni. Téged és gyermekeidet nem bántalak, mint hozzátartozóit; egy halottnak nem lehet neje, annál-kevésbbé gyermekei. Sabinus özvegye, vidd magaddal árváidat. A ki meghalt, annak halott a neve.

Eponine fölegyenesedék e szóra, s fölrántá gyermekeit, ne térdeljenek ott. Büszke, daczos arczczal fordult Vespasiánhoz:

– Úgy szóltál, mint egy öszvérhajcsár fiához illett. A szégyen nem enyim, ki hiába térdeltem előtted, hanem a tied, ki egy könyörgőt kigunyolál. Vedd vissza a sovány kegyelemszót, mit nekem adtál, Sabinus élete az én életem is. Boldogabb voltam én a sötét föld alatt, a hangtalan éj rideg rémei közt tégedet gyűlölve, mint te voltál itt dicsőséged hazug ragyogásai közt, silány hizelgők -184- napraforgó arczainál; ki rettegtél legyőzött ellenségedtől, kit már eltemettél. Gyáva zsarnok, öless meg engem is, hogy nyugton alhass!

Eponine jól számított, ha akarta, hogy férjével együtt haljon. Ily szavakat az egész udvar hallatára nem lehete megbocsátani. Vespasian együtt ölette őt meg férjével.

Megölette őket azért, mert nem engedheté meg, hogy a magas római erények, miután Róma falai közül végkép kipusztultak, egy barbár nemzetnél leljenek menedéket; mert a vas ellen megvéd a vas, de az eszme és az erény halhatatlan ellensége minden zsarnokságnak…

14.
FULKÓ LOVAG.

Azokban a szomorú időkben, hogy az átkozott kegyetlen tatár pusztítá e mi jó hazánkat, két jó magyar vitéz testvér, Koppánd Simon és Koppánd Mikhál, a tamásfalvai pusztulás után, mely nagy városnak a nyoma sem látszik meg mai nap, valahogy megszabadultak az égésből, gyilkolásból, s a nádasok közé menekülve, azokban bújdokoltak sok napon és éjszakán keresztül, néha fejtetőig elbújva a víz alá, mert a gonosz, vérszomjas ellenség, még a mocsárokat is meghajtotta, hogy a menekülteket kézrekapja, nem levén egyéb a szándéka, mint hogy végképen kiirtson minden magyart a földszinéről.

Ilyenformán, nappal rejtőzködve, éjjel bujdokolva, a szerint mentek mindig nyugot felé, a mint azt a csillagok járása mutatta nekik, remélve, hogy még ott menedékre találnak. Eledelük nem volt ez alatt más, mint a récze- és szárcsatojás, a mit a mocsári fészkekben kaptak, azzal táplálkoztak. -185-

Egyszer, mikor már nagyon messzire elmentek s azt gondolták, hogy jóval megelőzték a tatárokat, elő mertek jőni a nádasból a síkságba s a szép holdvilágnál egy tornyot pillantottak meg jó távol maguk előtt.

Az ott valami város, gondolák magukban, tartsunk arra; talán ott biztosságban leszünk, odáig nem jön a tatár. Mert csak azt hitte minden ember, hogy a mint máskor szokta, egy-egy rablócsorda betör az országba, s ha jól megszedte magát zsákmánynyal, megint visszamegy az országába.

Mentek hát a látott torony felé egész éjfélig; hát a mint közel értek hozzá, akkor vették észre, hogy a toronynak nincsen teteje; a mint még közelebb mentek, akkor látták, hogy a házak mind földig vannak rontva, s a mint beértek az utczába, hát akkor látták, hogy ott senki sem lakik, hanem farkasok és elvadult kutyák üvöltenek eléjük a fekete kapubálványok mögől, a hol mindenfelé emberek feküsznek; alakok fej nélkül, asszonyok, nyillal általlőve, az anya, ki halott gyermekeit takarja holttestével, hosszú, elszórt fekete hajával.

Az ifjak elborzadva takarták el szemeikei e látvány elől, jaj! itt is a tatár járt már, itt sincs többé élet.

Hanem azért mégis ott akartak maradni másnap éjszakáig, valahol elrejtőzve, mert már közel volt a reggel, s fényes napvilágnál nem jó volt kijőni a mezőre.

Bementek hát a templomba, hogy majd ott valahol elrejtőznek, vagy kriptában, vagy valami sekrestyében.

Hajh! sírbolt volt most az egész templom, ott vágták le a nép szinét javát, asszony, férfi és gyermek úgy hevert egymáson keresztül, a leégett gerendák között, a sápadt hold csak úgy világított le rájuk a tetőtlen orom beszakadt padmalyán át.

Itten valósággal kardot kellett rántaniok, hogy elhajtsák a farkasokat, a mik a sírásó hivatalát pótolni jöttek ide, s a mint kiriogatták őket onnan, ismét vissza-visszajöttek s beordítottak az ajtón. -186-

Azt mondá akkor az öregebbik testvér, Simon: Mikhál öcsém, ezek a gonosz férgek nekünk itten békét nem adnak, s miattuk meg nem nyugodhatunk, pedig az álmatlanságtól alig van jártányi erőnk már; azért te fekügyél le most, az oltár mellett jó helyed lesz, Isten most is közel van ott még, én majd addig őrt állok az ajtóban s elhajtom rólad a feneállatokat; majd ha elfáradtam, akkor fölkeltelek s te fogsz vigyázni rám.

Mikhál tehát keresett valahol egy helyet az oltár mellett, s egyik holt vitéz mellé lefeküdt, olyan volt mind a kettő, mintha aludnék, vagy mintha mind a kettő halva volna. Simon vitéz pedig azalatt összekeresett néhány elhullt nyilat a harczos téren, talált hozzá íjat is s úgy támaszkodék a puszta ajtófélnek! a mint közeledtek a toportyán-férgek, közéjük lőtt egy-egy nyilat, a megsebzett aztán verekedést kezdett a többiekkel, azt gondolva, hogy társai harapták meg. Ez a rút viadal, undok marakodás tartott már közel egy óráig, a midőn egy vén farkas csúnyául elkezdett üvölteni, rá, mintegy jelszóra, visszaüvöltöttek a város minden részéből társai s azzal egyszerre iramodott valahány, annyi felé.

Simon vitéz csakhamar kitalálta e futás okát, s visszament testvéréhez és felkölté:

Nem volt más menekülés, mint mind a kettőnek lefeküdni a halottak közé, arczczal földfelé fordulva s úgy várni csendesen a közeledőket.

Sokszor tettek ők így. Gondolták, a menekült nép azt hiszi, hogy nincs már mit keresnünk feldult városában s visszatért romjai közé, üssünk rajta. Sokat elvesztettek így.

Azon városból való ember vezette őket vissza: egy tatárrá lett lakos, ki maga is átpártolt az ellenséghez s előljárt, a hol pusztítni kellett.

Ez az átkozott gonosz ember maga is tatár ruhát viselt -187- már, hosszu hegyes prémsüveget, bő nadrágot s törte a tatár szót a kedvükért; – hogy az Isten fullaszsza a torkán, valahány kijön rajta!

A testvérek kivehették a beszédből, hogy az átpártolt rossz ember azért vezette ide az ellenséget, hogy felfedezze előttük a kripta nyilását, melybe az elfutott lakosság drágaságait, s templomi ékszereit elrejtette, az ajtót befalaztatván utána. Azt ott felbontották rögtön, s nagy lármával és dulakodással megosztoztak a talált kincseken, összetörve, a mi nagyobb darab volt. A tatárrá lett vezetőnek is jutott belőle egy szentségtartónak a fedele, mit a gonosz ember süvege mellé tűzött czifraságnak.

– Hej, csak kerülnél egyszer a kezemre, gondolá magában Simon vitéz, ki mindezt nézte félszemmel, a halottak között fekve.

Azután tüzet raktak a gyilkos tatárok a szent oltáron, a templomban levágtak egy lovat, azt tiltul megsütötték nagy konczokban s neki telepedtek lakmározni, hogy utálat volt őket látni; az új tatár velük evett.

Egyszer egy parázs a tűzből kipattanva, épen Mikhál vitéz kinyújtott markába esett; Simon vitéz látta azt jól, s megrettent, hogyha öcscse az égető kínra meg talál mozdulni, mind a ketten elvesznek. Mikhál vitéz azonban szép csendesen összeszorította a markát, úgy hogy senki sem vette észre s olfojtotta benne az égő parázst, még csak szisszenését sem lehetett hallani.

Hajnalra kelve aztán ismét felkerekedtek a tatárok, felkaptak lovaik hátára s száguldottak odább; nem vették észre, hogy két élőt hagytak el a holtak között.

A két vitéz késő estig átalla a templomból előjőni, hanem ott viaskodott egyre a mezei vadakkal, a mikhez nappal még a keselyűk is csatlakoztak, ott vijjongtak egész nap a fejük felett, csak hogy ki nem verték a szemeiket karmaikkal. Hálát adtak az Istennek, a mint a borzasztó helyről odább mehettek napnyugatkor.

A sík rónán mentek, a hogy mehettek sietve; hátra -188- sem is igen mertek nézni; de mit is néztek volna ottan egyebet, hanem ha a sötét füstfelhőket, miket égő városokról hajtott feléjük a szél? Hátuk mögött jött a tatár!

Estefelé egy magános tanyához értek, a melyben egy izmaelita lakott. Duplán ellenség, mert idegen és pogány, hogy adott volna az jó tanácsot a menekülőknek?

Sok mindenféle nép volt már akkor ott az udvarában, a kik elfutottak a tatár elől s futottak, a merre világot láttak maguk előtt, ki lovon, ki gyalog, ki szekéren, férfiak, asszonyok, gyermekek.

– Jaj édes feleim, ijesztgeté őket az izmaelita, rossz helyre jöttetek ide: sokkal jobb volna visszafordulnotok, a merről a tatár hadak jőnek, mert azok legalább, ha megadjátok magatokat, le nem vágnak, csak rabszolgának visznek el; jaj de előlrül sokkal nagyobb veszedelem vár reátok, mert itt ebben az erdőben laknak óriások, rettentő magas szörnyek kétszarvú fejekkel, szájuk akkora, hogy egy ember befér rajta; ezek elfogdossák az erdőkre futókat s ott megsütik nyárson; engem is csak azért nem bántanak, mert bort adok nekik, mikor jőnek.

Már ekkor a menekvők hallották Várad alól futó vitézektől a tatár óriások hírét, kik egy egész sereget megszalasztottak puszta feltünésük által, sőt egy csordapásztor, a ki becsületes jász eredetű ember volt, maga is esküdött rá, hogy ő is látta őket, a mint négy öles lépésekkel jártak végig a mezőn s egy közülök szépen leült a kutágas tetejére, a nélkül, hogy a lábai lelógtak volna.

A szegény megrémült népség erre a hírre inkább visszafelé akart futni a tatár torkába, hogysem e szörnyetegek fogaira jusson; de a két Koppánd vitéz azt mondá okosan egymásnak:

Ime azok kevesebben vannak, a tatárok száma pedig sok százezer. Az óriás húsa is csak hús: majd bejárja a kard, Goliáth is óriás volt, s egy pásztor fiu ölte meg; inkább menjünk mi azok ellen.

Hát a mint a vitézek az erdőhöz közelértek, ime kijöve a fák közől tizenkét rettentő alak; háromszorta magasabbak, mint a közönséges ember; nagy fejük, mint holmi hordó; bajuszok, mint egész lófark; három ölet léptek egyszerre, s két öles kardokat czepeltek a vállaikon.

– No öcsém, szólt Simon vitéz, kardmarkolatához kapva, már most vagy mi eszünk, vagy ők esznek; válaszd ki a magadét, én is az enyimet.

A szörnyű alakok eleinte nagyon lármáztak reájuk s kardjaikat emelgették; a mint azonban látnák, hogy a két vitézt semmikép sem lehet megijeszteni, hátat adának és hosszú lépésekkel iramodtak vissza az erdő felé.

Nem voltak azok valami természettől alkotott szörnyek, hanem csak a tatár khám szemfényvesztői, kik hosszú lábtókon tudtak járni s felöltöztek Isten csodáinak, hogy a futó népeket visszariaszszák gyilkosaik körmei közé; az izmaelita jól tudta azt, mert velük értett.

A mint Simon vitéz meglátta, hogy az óriások futnak, még jobban biztatta testvérét ellenük, a holott azután nem érék be azzal, hogy az erdőig megkergették őket, hanem a mint azok a fák és cserjék között lábtóikkal nem tudtak boldogulni, sem a nehéz álarcz és rémpóla miatt ügyesen mozogni, nehéz kardjaiknak sem vehették hasznát, ott a vitéz ifjak mind valamennyit levágták irgalom nélkül s a nagy festett szörny-fejeket feltűzték az erdő szélében karók hegyére, hogy a futó népek bátorságot kapjanak, ha azokat messziről meglátják. Az áruló izmaelita nevét azonban Simon vitéz felirá kardmarkolatára.

Megint mentek odább napnyugat irányában, míg végre a Tisza vizéhez értek, a hol egy révet találtak, mely előtt már akkor sok ember várakozott, a kik mind a tatárok elől futottak. A vámot ottan valami patarénus nép szedte, mert még András király és Dienes nádor idejében mind ilyen huzavona nép kezébe kerültek a vámok. Azt lehetne gondolni, -190- hogy ilyen nagy veszedelem idején, mikor mindenki tűz elől, vér közől fut tova, ingyen is átszállították a révészek a menekülőket? Igen, keresztyén és magyar ember bizonyára azt tette volna, de az istentelen patarénus nép most sarczolta az átkelőket legjobban, ki mit megmentett a tatárok elől, testén maradottat, azt oda kellett nekik adnia, asszonyok fülönfüggőiket, férfiak bogláraikat vetették váltságul a kegyetleneknek, csakhogy átszállítsák őket. A kiknek pedig épen semmijök sem volt, a kik koldusképen futottak el, azokkal azt az istentelenséget követték, hogy elébb elmondattak velük egy manichæus imádságot, mely nem volt egyéb, mint a legirtóztatóbb káromlása az igaz Istennek és az ő szenteinek tatár nyelven. Igen sokan elmondták azt, csakhogy menekülhessenek, nem gondolván a halál félelmében lelkük örök életére; a kik irtóztak elmondani a csúfságot, másutt kerestek a Tiszán gázlót, vagy ha úszni tudtak, ahoz fogtak, sokan ott is vesztek.

A két testvérnek sem volt semmije, a mivel megváltsa a révet, csak az istenkáromló tatár imádság. Simon vitéz azt mondá, hogy inkább darabokra engedi magát vágatni a tatár által, hogy sem az Istent káromolja és a szent Szűzet, de Mikhál könnyebb vérű lévén, azzal biztatá, majd elmondja ő azt mind a kettőjük helyett, azt állítván, hogy testvére néma; ő tehát elmondá kétszer is egymás után, egyszer magáért, másszor a bátyjáért a rettentő káromkodást, mialatt Simon összetett kézzel magában halkan mondá utána a Miatyánkot és az Üdvözletet. Így szállíták őket át a túlsó partra, a holott a midőn Simon vitéz szemére vetné testvérének, hogy miért mondta el kényszerűségből az istenkáromló verseket, ez azzal vigasztalá bátyját, hogy hiszen magában minden vers végén utána mondta: «nem igaz, nem igaz.» De csak mégis nagy bűn volt az.

Hajh de a menekülők ott csak újabb veszedelem torkába -191- futottak; a sajói nagy ütközet el volt már vesztve, a Duna Tisza között is özönnel járt már a tatár, a mint egy erdő széléből kiértek, köröskörül nem láttak egyebet a távol láthatáron, mint égő falvak füstjét; visszatértek hát megint az erdőbe s felfelé északnak kezdtek tartani, köröskörül hallva a tatárok kürtjeinek hangját, a mint egymásnak felelgettek, s a nappalokat odvas fák rejtekeiben tölték, nem találva egyéb táplálékot, mint vadmézet és lehullott bükkmogyorót, a mivel éhségüket csillapíták.

Negyed napra találtak egy tisztességes házat az erdő közepén, melyet sem lőrések, sem sánczkarók nem védelmezének s mégsem volt leégetve.

Az ifju vitézek csodálkoztak ezen; pedig hát tudniok kellett volna, hogy abban a házban szaraczenus lakik, a kik pedig mind egyetértenek a tatárokkal, azok hordanak nekik tudósítást, vezetik őket a városokra, kémeik és orgazdáik; a mit a tatár rabolt, azt megveszik tőle olcsó pénzen s szállítják majdan Morvába és odább is. Egy ilyen kufár háza volt az. Egy nagy vörös ökörfő volt a kapujára festve, a miről a tatárok ráismerhettek, hogy ez az ő emberük.

A szaraczenus nagy nyájassággal fogadta őket, mikor bementek hozzá; biztatá, hogy várjanak, mindjárt készíttet számukra ebédet, a mi a kiéhezett jámboroknak vajmi kedves vigasztalás volt. Míg ott panaszolnák kiállott szenvedéseiket a jámbor arczú házi gazdának, jön lihegve egy úri asszony, megszakgatott ruhájáról, feslett sarujáról ki lehete venni, hogy messziről menekült futva s reménykedve kérdi a házi gazdától, nem tért-e ide be az ő szerette férje kis fiacskájával? Az erdőbe menekültek öten: a férj kis fiával, a hitves, egy dajka és a kis csecsemő gyermek. Egyszer kutyaugatást hallottak: a férj azt mondá, hogy hárman maradjanak hátra egy barlangban elbujva, majd ő fiával előre megy, megnézni: nincs-e ott emberi lak közel? ők sokáig vártak ott, végre a nő aggódva férje kimaradtán, maga indult el őt keresni, talán itten voltak? -192-

– Meglehet, hogy itt jártak, gyermecském, szólt vállat vonva a szaraczén, itt sokan megfordulnak napjában; milyenek voltak?

A nő leirta férje alakját, ruházatát, a kis gyermekét, a fiucska ujján volt egy fekete lószőr gyűrű fehér kereszttel, azt csak nem vette el tőle senki, ha megölték is, ráismerhetne róla.

A szaraczén azt mondta, hogy semmikép sem látta őket s a szegény nő kezét tördelve és jajongva ment ismét odább férjét és kis fiát keresni.

Ez alatt felhozták az ifju vitézek számára az ételt, egy nagy bográcsban aprított húst, a szaraczén hozatott nekik melléje bort s megáldva lakomájukat, magukra hagyá őket.

Mikhál vitéz, a milyen éhes volt, rögtön hozzá akart fogni a bőséges étkezéshez, de Simon vitéz megállítá elébb.

Azzal elvégzék az imát, a hogy istenfélőkhöz illett, s csak akkor fogának az étekhez.

És ime, Isten megjutalmazá őket kegyességűkért, mert a mint Mikhál vitéz görbe evőkését beleszúrá a bográcsba, ime mi akadt legelébb is kése hegyére, egy vékony csont, egy fekete karikagyűrűvel lószőrből átkerítve, fehér kereszt a gyűrű közepén.

Az ifjak ijedten ugrának fel ültökből s nem érintve többé sem ételt, sem italt, nem búcsúztak sem gazdától, sem gazdasszonytól, hanem futottak onnan sebten, a hogy lábaik elbirták, s csak későn akadtak meg egy szegény remete barlangja előtt, kinek elbeszélték az ijedtséget, a mi velük történt.

Áldjátok Istent, fiaim, szólt az öreg aszketa, hogy megszabadíta a gonosz barlangból, mert nem más lakik ottan, mint az istentelen szaraczén, a tatárok kéme, ki a hozzá betérő menekülőknek kábító szert ad italban s mikor elalusznak tőle, akkor fejüket veszi! a fejekért kap egy dénárt a tatároktól, a húsaikat pedig feladja az utánuk -193- jövő vendégeknek, azt a szörnyűt követve el, hogy testvéreit eteti meg a magyarral. Örüljetek, hogy nem izlelétek ott semmit, jól fog esni most forrásom friss vize s az aszalt gyökerek, miket veletek megosztok. Reggelig maradjatok itten, azután menjetek csak mindig feljebb észak felé; nem tévedhettek el: a melyik oldalon a fáknak moha van, arra van észak; ha hét napi járó földet tettetek hegyeken-völgyeken keresztül, meglátjátok a legmagasabb hegyeket, a mik Magyarország határán vannak; ottan majd hallani fogtok harangszót; az vezessen benneteket; ott jó oltalom van, azok ott a «menedék kövei», lapides refugii, miket a harczos szerzetek láttanak el védelmi eszközökkel, hogy befogadják a mindenünnen futókat. Ott jó helyetek leszen. Találtok oltárt, kenyeret, erős bástyákat, miket a jó kard és a jó Isten ezernyi ellenségtől megoltalmaz. Míg odáig nem értek, meg ne állapodjatok, mert veszedelem és pusztulás van az egész hazán.

Az ifju vitézek megcsókolták a jó öreg kezét a jótékony tanácsért s reggel útmutatása szerint mentek nagy egyedül magukban sűrű erdőkön keresztül; soká mentek, messze mentek, tölgy elhagyta, bükk elhagyta már a hegyet, következtek a nagy gyászoló fenyőfák, de még tovább kellett menniök.

Egy reggel azonban, a nagy magános rengetegben, a mint pihenni leülének, távolról jövő harangszó ütötte meg füleiket, valami nagy harangok szava, a minők csak Fehérvárott voltak akkor, meg Nagy-Váradon, a nagy székes egyházakban.

– Messzebb van az öcsém, még háromnapi járó földet mondott odáig a szent ember.

– Ejh, talán saját lábaihoz mérte a járó földet, azok pedig már öregek. -194-

Mikhál vitéz csak rábeszélte Simon bátyját, hogy ne menjenek már messzebbre, hanem keressék fel, a honnan az a harangszó jön, hiszen harangszóval csak keresztyén ember ad jelt; bizonyosan azért teszik, hogy ha valaki eltévedt bujdosásában, odatérjen, a hol nem félnek az ellenségtől.

Simon ráállt s mentek aztán, a honnan a harangszó jött, s a mint kiértek az erdőből, egy kies völgy terült el előttük, melyen keskeny patak kigyózott keresztül, a patakon nagy lábas hid volt verve, a hid pedig egy magas sziklavárba vezetett fel, melynek négy hegyes tornya volt a négy szegletén, ötödik meg a középen; azokban mind harangok voltak s azokat mind úgy húzták, mintha búcsújárás volna.

– Nem mondott annak tornyairól, sem bástyáiról a remete; szólt ellenkezve Simon bátyja.

S azzal mentek a vár felé. De különös volt előttük, hogy az ilyen nagy erős vár tövében a hogy másutt szokott lenni, nincsenek paraszt kalibák, nincsen falu, zsellérházak, a kik a várhoz tartoznak, hogy lehet ez?

– Bizonyosan a parasztokat mind bevették most a várba. Így magyarázá azt a könnyebbvérű Mikhál lovag.

A toronyőr, a mint észrevette közeledésüket, rögtön jelt adott kürtjével, mire a felvonó hidat leereszték, mely az állóhidat a várkapuval összekötötte, czifra csatlósok jöttek a jövevények elé s midőn azok aggodalmasan elmondák nekik, hogy ők messze földről jőnek, országos veszedelem közől, nem tudják, jó helyre jöttek-e? azok nevetve mondának nekik.

– Jó helyre bizony, atyafiak! ez itt Fulkó lovag vára; -195- híres, nevezetes vitézé; nem jöhet ide a tatár, ha csak a völgyet ki nem tölti; nem is lesz itt fogyatkozástok semmiben, mert itt van enni inni elég; van-e valami kincsetek, a mit el kell kell jó helyre tenni?

– No annál jobb. Akkor beállhattok a lovag úr zsoldjába s vitézkedhettek az ő zászlói alatt jó pénzért.

– Nem kivánunk mi pénzt a szolgálatért, elég lesz nekünk, ha harczolhatunk a pogány ellenség ellen vitéz vezetők alatt.

Az inasok úgy nevettek rajta, hogy az ifjak olyan komolyan beszéltek s azután bevitték őket a várba s nemsokára hoztak eléjük ezüst medenczékben illatos vizeket, megmosdatták, megfüröszték őket, hoztak nekik pompás bársony és virágos kamuka-köntösöket, arany skofiummal kivarrva, boglárokkal végig rakva, hajfürteiket bekenték illatos kenőcsökkel; azt mondák, hogy ezt mind Fulkó lovag parancsolta, a ki a vendégeit ilyen szívesen szokta fogadni.

– Talán nem is érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet; monda Simon lovag pironkodva, ki igen szemérmetes férfiu volt, midőn ajándékokat kelle elfogadni.

– Ah de még többekben is fogtok részesülni, szóltak a tréfálózó cselédek; a lovag úr lakomát rendezett számotokra, ottan lesznek az úr-kisasszonyok is, Fulkó vitéz leányai, Meryza és Sziona, azok mellett fogtok ülni.

– Oh de furcsa neveik vannak, mondá Simon lovag, vajjon hol keresztelték őket annak?

– Ne törődjetek ti azzal; majd holnap elmondhatjátok, melyik volt kettő közől a szebb?

Mikhál vitéznek mindjárt meg is ragadt a szívében: melyik lehet kettő közől a szebb? mert a szép asszonyi arczokat ő halálba tudta szeretni; de Simon bátyjának máson járt a gondolatja.

– Hol van itten a kápolna? oda szeretnék elébb menni, hálát adni az Istennek, hogy annyi veszély közől megszabadított; -196- sok hete, hogy nem voltam már oltár előtt, csak az égi madarakkal együtt imádhatám Istent az erdőkben napköltekor.

– Hagyd azt mostan, jó barátom, megtalálhatod még holnap, a papot mindig jókor van látni; most jertek a lakomára; régen ülhettetek asztal mellett.

Simon vitéz nagyon csóválta rá fejét; nem tetszett neki az olyan hely, a hol az oltárról olyan nevetve beszélnek, de nem akart háboruságot kezdeni s engedett a meghívásnak, de öcscsét mégis figyelmezteté, hogy a hosszas bőjtölés után, majd a gazdag lakomából nehogy sokat be találjon venni, bort ne igen nagyon igyék, mert az megárt most egyszerre; Mikhál vitéznek pedig máson járt akkor az esze: melyik lesz szebb a kettő közől?

Egy trombitaszóra aztán felnyiltak a várbeli szárnyas ajtók s bevezeték azokon az ifjakat az ebédlő-terembe.

A két jámbor vitéz szemefénye elveszett a nagy ragyogáson, a mi itt minden oldalról feléjük tündökölt. Az asztalok ezüst tálakkal és arany serlegekkel rakva, székek, lóczák czifrán kifestve és kifaragva, ablakok színes üvegekkel rakva, az asztalfőn álló székek biborral bevonva és mennyezettel födözve, mintha fejedelmek számára állnának ottan; minden szék háta mögött állt egy arany vitézkötéses hajdu, skárlát mentében, a bortöltögető ezüst vederrel kezében; azután a másik terem ajtajai is felnyilván, kijöttek belőle a várkastély úri vendégei, mind gazdagon öltözött urak, kiki egy-egy szép hölgyet vezetve jobbján, a kik nehéz selyem ruháikkal csak úgy söpörték a padlót, gyémánt és kárbunkulus tündökölt forgóikban, kösöntyűiken; azok ott páronkint helyet foglaltak a hosszú rakott asztal körül, egy férfi egy asszony mellett, végre hármas trombitaszó után jött maga a vár ura: Fulkó; kövér termete majd leroskadt drágakövek és boglárok terhe alatt; két kezén vezeté két leányát, Meryzát és Szionát.

Az első, kit jobbján vezetett, tündéri szépségű hölgy -197- volt, ragyogó fekete szemei illettek halvány arczához s piros ajkaihoz, magas, délczeg termete is oly méltósággal hordta e büszke főt, mintha tudná, hogy itt neki mindenki engedelmes szolgája.

A másik leány, kit Fulkó balfelől bocsátott, alacsony volt és görbe-hátú, szemeit nem is emelte fel soha, s nem tekintgetett sehová, mint a ki nagyon jól tudja, hogy őt mindenki megveti. Könnyű volt rámondani: melyik kettő közől a szebbik?

Mikhál vitéz azt hivé e látványra, hogy álmodik, szemeit elvakítá a drágakövek fénye, még jobban a szép szemek ragyogása, hogy azt sem tudta már: a földön jár-e vagy az égben?

Simon vitéz pedig ennyi pompát látva maga előtt, arra gondolt szomorú szívében, vajjon talán ez időben Béla király futó patak partján iszsza levett sisakjából a vértől langyult vizet?

– Asztalhoz, urak és hölgyek! hangzék Fulkó lovag szava; ide mellém Koppánd Simon, Koppánd Mikhál; az utóbb jött vendégé mindig az első hely nálam. Üljetek leányaim mellé. Im ez Meryza leányom, amaz pediglen Sziona.

Mikhál úgy ejté a dolgot, hogy a tündéri szép Meryza mellé jusson, kiről le nem birta szemeit venni többé. Simon pedig odaült a szemlesütő Szionához, hanem elébb elmondá magában halkan az asztal-áldást, a mi fölött a többi vendégek nagyon kaczagtak a kegyes vitéz botránkoztatására, egy hang azonban mellette halkan suttogá: «Amen, Amen.» Oda nézett s látta, hogy az a púpos hátú Sziona, s e pillanatban szebbnek tetszett előtte a görbe leány, mint a délczeg Meryza.

A vendég urak igen vígan ittak, nem kellett nekik nagy kinálkozás s miután jól felborozták magukat, megkérték a jövevény ifjakat, hogy mondják el előttük azon viszontagságokat, a miket idáig jutva kiállottak.

Mikhál vitéz nem bírt nagy ékesen szólással, a miért is -198- csak bátyjának inte, hogy szóljon. Simon tehát felálla és gondolva, hogy igaz résztvevő hazafiui szivekre talál e helyen, elkezdé a hon gyász-eseményeit mondani előttük; a beszéd folytán mindjobban belejött az indulatba, a lelke előtt újra megjelenő rémlátások képe ihletet adott ajkainak, annyira, hogy végtére oly szívrehatólag beszélt, hogy saját magának is könyek csorogtak alá az orczáján.

Ime azonban, midőn e könyeket letörölné és széttekintene, akkor látá, hogy a vendégsereg épen nem sír és nem sóhajtoz az ő fájdalmas beszédén, hanem csupán csak mulatságképen hallgatja azt, mintha valami trufátor énekes regéjét hallgatná.

Különösen bántották őt a délczeg Meryza szép szemei, a miért olyan mosolyogva tekintének reá.

Midőn elhallgatott, a délczeg hajadon megszólítá, hogy mondana még «több ilyen szép mesét is».

Egy suttogó hang azonban, a halavány Sziona szava, esengve szólt mellette, hogy ne folytassa tovább az Isten nevéért, mert hisz e borzalmas történetet szívszakadás így hallani.

És Simon lovag Sziona szavára hallgatott, nagyot sóhajta és leült. Sajnálta a házi urat és a vendég-sereget azzal megbántani, hogy érzéketlenségüket megrója; gondolá, a jó élet teszi azt s azzal menté ki magát, hogy nagyon el van már fáradva.

Arra fölkelt Saksin lovag, egy roppant termetes férfi Simon mellől s belékötött, hogy miért nem iszik s mért nem beszél tovább? minek sérti meg a társaságot azzal, hogy elhallgat; ezért már most «ki a gyepre!»

Simon lovag látta, hogy ebből most mindjárt verekedés lesz, azért hátratolta maga alul a székét s készen tartotta magát mindenre. Nem volt ez szokatlan dolog akkoriban, midőn vendégségek alatt nagyon sok bort ittak s a férfiui erő kitüntetése nem tartatott gyalázatnak, a miért is lakoma -199- előtt a vendégek minden vágó-fegyvert le szoktak rakni magukról, nehogy azokkal találjanak egymásnak ártani, a mit azután józan fővel megbánnának.

Mikhál vitéz is fel akart ugrani helyéről ezt látva, de őt lekötve tartá már a bor, meg a szép hajadon szemei, aztán meg azt is mondák a körülötte levők, hogy két ember vitájába nem illik egy harmadiknak belekeveredni.

Vigyázz, nehogy ölre engedd magadat kapni, mert Saksinnak hegyes vért van a dolmánya alatt, ha hozzászorít, keresztültör vele.

S ez a titkos intés hasznára vált Simonnak, mert a mint kitolakodának a lovaggal a terem közepére, nem engedé magát derékon kapni, hanem megkapta amannak két karját erősen s megrázva azoknál fogva annak rengeteg testét, gáncsot vetett neki s úgy veté a földhöz, hogy a fejét is odacsapta a padlóra.

Erre dühösen ugrott fel Saksin s most már széket ragadva rohant Simon lovagnak; de az megkapta félkézzel az ellene sujtott széket s a másikkal úgy üté fültövön Saksin lovagot, hogy az se látó, se halló nem volt többet, mert egyszerre kijött orrán, száján, fülén a vér: úgy vitték el pokróczba takarva.

A többi vendég urak nagyon nevettek e mulatságon s dicsérék Simon vitéz erejét, ügyességét, kezet is szorongattak vele sorba; a miközben vette észre, hogy mindegyik azt akarja megtudni, vajjon össze lehet-e úgy szorítani a kezét, hogy fájjon? Engedte nekik cselekedni, hadd lássa, mire mennek vele?

Végre a házi úr maga veregetett a vállára, azt mondá neki, hogy derék ember, mert olyan vitézt győzött le, a kivel még meg nem mérkőzhetett senki, s minthogy ő neki fogadása tartja, hogy a ki Saksin lovagot le bírja verni, annak választani enged leányai közől, hogy egyet feleségül vegyen közőlük, tehát válaszszon.

Simon vitéz azt hitte, hogy csak kötekednek vele, olyan -200- jutalmat igérve, a mit ő meg nem szolgált, csak akkor látta, midőn a káplánt hivatták, hogy komolyan van értve az igéret s újból felszólíták, hogy válaszszon.

Mikhál vitéz de nagyon elbámult erre; most bánta már igen szörnyen, hogy nem ő verekedett meg Saksinnal, mert hiszen ő sem gyöngébb, mint Simon bátyja; jaj! ha Meryzát fogja választani, pedig hát, ha szeme van, ezt látja szebbnek.

De Simon a sápadt Sziona felé fordult s azt mondá, hogy ő neki ez tetszik jobban.

Fulkó lovag meg volt lepve; nem tetszett neki a választás, fejét csóválta, ajkát harapta, de nem tehetett ellene más kifogást, mint azt, hogy Meryza az idősebbik.

– Hogy ne menjen hugánál későbben férjhez, add őt feleségül öcsémnek. Valóban ő oly jó vitéz, mint én vagyok, s ha ő küzdött volna Saksinnal, nem kétszer, de háromszor verte volna a földhöz.

Mikhál esküdözött, hogy azt megtette volna Meryzáért, s ha kell, minden itt levő lovaggal megbirkózik sorban, vagy egyszerre, a min nagyon nevettek valamennyien.

Fulkó lovag azután ráhagyta, hogy ha oly igen nagyon szereti Meryzát, vegye tehát ő is azt feleségül.

Mikhál vitéz magán kívül volt az öröm miatt; alig állt a lábán a gyönyörűségtől, mégis az egész világot akarta birkózásra híni.

De Simon vitéz lelkét hidegítette valami gondolat: miért, hogy mindez ilyen könnyű szerrel történik? hogy ilyen gazdag úr-leányokat olyan könnyen – se kérdik, se hallják – a legelső jövevénynek feleségül adják?

Már pedig az bizony csak megtörtént: akár hitte, hogy ébren van, akár azt vélte, hogy álmodik, Fulkó lovag egymáséba tette kezeiket, Meryza levonta ujjáról gyémántos gyűrűjét s Mikhál bég vitéz ujjára húzta azt, Sziona pedig egy kis vékony karika-gyűrűt adott jegybe Simon lovagnak, a miért a vitéz urak cserébe ősi czímeres gyűrűiket vonták aráik ujjára s akkor ment rögtön az egész násznéppé -201- alakult vendégsereg a várbeli kápolnába, a hol egy szerzetesi alak hit szerint összeadá a feleket az ő társaikkal; rendén, ének- és orgonaszó mellett.

Mikhál vitéz és a szép Meryza a számukra elkészített menyegzői terembe távoztak, de Simon vitéz azt mondá menyasszonyának: «én még egy kisség itt maradok az oltárnál, hogy hálát adjak az Istennek e csodálatos jóvoltáért, hogy a tegnapi szorongattatás helyett a szabadulásba vezérlett s kivel tegnap csak a farkasok virrasztottak egy berekben, annak ma ime ily áldott jó hitvest adott társul, mint te vagy Szionám. Csak térj addig szobádba, míg utánad mennék».

Majd egy óráig ott imádkozott Simon vitéz az oltár előtt, mely szépen ki volt szentek szobraival ékesítve; még azután a szent képeket sorba is kellett csókolnia, de gondolta, hogy Sziona nem fog reá e haladékért neheztelni.

– Megbocsáss jó Szionám, szólt, midőn a kápolnából megtért hálószobájába. Sokért hálát kellett adnom az Istennek ezen a napon, hogy olyan sokáig maradtam a kápolnában.

– Valóban sokért kell hálát adnod az Istennek, szólt Sziona, mert csoda az, a hogy háromszor megmenekültél e napon a halálból. Istennek köszönd azt, hogy mellém ültél, nem Meryza mellé, mert Saksin lovag bizonyosan beléd kötött volna ott is s ha nem vigyázsz magadra, hanem ölre mégy vele, halott vagy. Istennek köszönd azt, hogy nem saját poharadból ittál, hanem az enyimből, melyben víz állt, mert serleged széle bódító méreggel volt megkenve, a mi ha ajkadat éri, megbódulsz és reggelre halott vagy. De Istennek köszönd százszor, hogy nem Meryza keze után nyúltál, midőn választást engedtek közöttünk, mint tették előtted százan, a kik most mind halva vannak, mert te is utánuk mentél volna.

– Gyilkosok és rablók háza. Fulkó lovag harámbasa; nem is atyám, de mostohám, ki anyámat halálra kínzá; -202- Meryza ellenben az ő leánya, a kiről irtózat szólni. Ezek a vendég urak, kik itt aranyban járnak, mind Fulkó és leánya czimborái, százszor gyilkos és elkárhozott valamennyi. Azelőtt, a mult évekig, messze vármegyékbe eljártak csoportostul rabló-kalandokra, néha maga Meryza is vezette őket, ki az éjszakai gyilkolásban kegyetlenebb még apjánál is. Hogy pedig az ég haragja e nagy csapást mérte országunkra, hogy a tatár rajtunk rontott, azóta Fulkó bandái nem járnak ki a vidékre, félnek, hogy erősebb rablókra akadnak, hanem nagy harangokat húztak fel a tornyokba s azoknak messzehangzó szavával csalják ide azokat, kik a tatár elől menekülnek. Ha jőnek gazdag főurak, kereskedők, szívesen fogadják őket, kincseiket őrzésükbe veszik s ő magukat az első éjjel elsikkasztják. Ha vannak köztük délczeg ifjak, azokkal ama tréfát űzik, mit veletek: Fulkó lovag választást enged nekik leányai közől, a bódító italtól kábult ifju Meryza kezét kéri s az őt az oltárhoz vezeti; egy rabló, valami megölt szerzetes ruhájába öltözve, megesketi őt s lesz belőle férj egy éjre. Mikor Meryza jelt ad, künn félreverik a harangot, tűzi lárma támad, az új férj felszökik álmából s a mint hálótereméből kilép, eltünik nyom nélkül; másnap megint új esküvő, új halál, új áldozat.

– Irtóztató! kiálta fel Simon vitéz. És ez órában Mikhál van ott? hol van ő?

– Halkan beszélj! Ő már nincs ott. A mellékszoba alatt tátong egy húsz öles mélység, mindennap fölötte járunk, az a padló, melyen járunk, középett sarkon fordul lefelé s két végén ütközőre jár. E perczben ki van véve az ütköző mind a két oldalon. Mikor valaki arra rálép, a hidlás elfordul s ő leesik róla; az a mély kút egy hosszú folyosóra vezet, mely innen a hegy lábáig nyúlik s egy szűk nyiláson napvilágot ér; ha valami csoda által még megszabadulna is estében, hogy nem zúzná agyon magát, ott a mélyben van Fulkónak két nagy vérebe, Orkusz és Erebusz, azok felfalják elevenen; csak másnap mennek -203- be Fulkó czinkosai a barlang felől fáklyákkal, a miktől a kutyák félnek s összeszedik a megölt ékszereit.

– Halld meg, mi volt ellenetek a szándék! A hálószoba ablakán egy kéz koczogtat csendesen s arra azt súgják, hogy a másik testvér akar egy szót szólni. Mikhálnál már koczogtattak az ablakon.

– Ő már bizonyosan meghalt. Nem lehetett megmentenem, mert Meryza az ajtóig jött vele, ott megcsókolá s azután egy kiáltás hangzott és azután csendes lett minden.

– Most azon légy, hogy mentsd meg magad. Itt egy hosszú kötél, ezt kösd derekadra, itt egy jó kard, ezt szúrd övedbe, ez égő fáklyát fogd balkezedbe, ne várd míg hívnak; lépj ki a forduló hídra, én e kötélen csendesen le foglak bocsátani; s azután a kötelet, ha leértél, utánad eresztem. Ha a vérebekkel találkozol, kiáltsd neveiket: Orkusz és Erebusz, tartsd feléjök a fáklyát, akkor nem bántanak; meg ne öld őket, mert arról megtudnák, hogy megszabadultál s utánad mennének, elfognának. S most siess; ha biztos helyen leszesz s sokáig élsz, gondolj reá, hogy a szegény árva, kit hitvesedül választál, valóban hitvesed volt.

Az vesztünkre volna. Megtudnák egy óra mulva, hogy elárultam őket s reggelre ismét kezeikben volnánk. A környék mind egyetért velük. Így pedig harmadnapra a csontok közől nem fogják megtudni, melyik volt az egyik, melyik a másik? Siess! ne időzz.

Simon vitéz megfogadá az Istenre, hogy ha innét megszabadul s más világot ér az ország, vissza fog térni még ide, hogy hitvesét kiszabadítsa s testvére gyilkosain boszút -204- álljon; tőn mindent, a hogy Sziona akará. Egyik kezében a kard, másikban a fáklya, derekán a mentőkötél, így lépett ki óvatosan a sóhaj-hídra, s a mint az elbillent alatta, csendesen ereszkedék alá a rémületes mélységbe, melynek fenekéről tompa ugatás üvölte fel hozzá.

– Isten veled! hangzék felülről Sziona szava, midőn ő már a kút fenekén állt, megvilágítva azt maga körül. Ott feküdt már akkor Mikhál testvér, szép feje halálosan összezúzva; a két véreb, mely vérét felitta már, a fáklya elől a sötétbe hátrált, melyből csak vérfényű szemeik világoltak elő.

Simon vitéz megcsókolá holt testvére arczát s nem hagyta őt a fenevadaknak, hanem fölvette vállára s kivivé őt a hosszú folyosón át, míg az éjvilágra ért ki vele az erdőbe, a két kutya egész odáig kísérte, de nem merte megtámadni a fáklya miatt.

Künn az erdőben sírt ásott a halottnak, nagy köveket hengeríte rá, keresztet metszett négy felől levő fák kérgébe, hogy valaha ismét rátaláljon s elimádkozá őt istenesen, úgy hagyta ott.

Két éjjel utazott folyvást, nappal rejtve maradt, harmadik nap virradóra meglátá a távolból az egyszerű keresztet a hegytetőn, a mit a remete mondott neki.

A derék vitéz templomosok, vörös barátok a köznép szerint, építének ott menedéket az ország minden vidékéből futók számára, a hová ha eljutott is egy-egy kóbor tatár-csorda, vitézül elverték onnan; nem bírt rajtuk erőt venni.

Harmadik évre ismét lesepré árva Magyarországról Góg és Mágóg hadait az Úr keze. Kiki visszatért elpusztult szülötte földére.

Visszajött a király is s népét, birodalmát újra alakítva, vaskézzel nyúlt az árulók, a gonosztevők közé, kik versenyt pusztítottak az ellenséggel. -205-

Körüljáró törvényszékek alakíttattak, mik a nádor elnöksége alatt minden vármegye határán sorompóba hítták a vádlott bűnösöket s kire súlyosak voltak a vádak, annak istenitélet alá kellett vetnie magát, tűz- avagy vízpróbában, avagy ha bajnok vitéz volt, megküzdenie az ország bajnokával, kinek sisak fedte arczát s pánczél termetét, míg a vádlottnak paizson s kardon kívül más fegyvere nem volt.

Sok istentelen bűnös meglakolt eképen, a tatárhoz szegődött árulók, a hittagadók, az izmaeliták, az emberhúsetetők, a rablólovagok és a szaraczén kémek. Egyszer rákerült a sor Fulkó lovagra is. Az ország hirnöke az ő kapujára is felszegezé a vádló vaskeztyűjét, s oly nagy volt a rablólovag elbizottsága, hogy bár futhatott volna, nem tevé, sőt megjelent minden lovagjával, Saksin hadnagyával és Meryzával együtt a törvényszék előtt; a várban csupán Sziona maradt.

Meryza Saksin hadnagyot, ki szörnyű erejű férfi volt s gyakorlott a bajvívásban, felbiztatá, hogy ne féljen, hanem ölje meg az ország lovagját; e végre készíte neki boszorkányos mesterséggel olyan inget, melyet nem jár meg a fegyver s adott neki olyan kardot, mely úgy fogja a vasat is, mint a bársonyt.

Ilyen készülettel állt ki Saksin lovag a sorompóba, a holott az ország lovagja állt egyfelől, középett a mennyezet alatt ült a nádor, alatta állt a pristáldus, ki fennhangon felolvasá a vádlottak előtt bűneik lajstromát: hogy a hozzájuk menekülőket megöldösék hitetlenül s Isten sakramentomaiból csúfot űzének.

Ezek azt felelék, hogy a vád mind hazugság, mert azt hitték, hogy azok mind meghaltak, a kik ellenök tanúskodhatnának.

– Én rágalomnak vallom e vádakat! kiálta Saksin lovag daczosan, s elfogadom a viadalt ország bajnokával.

– No hát akkor ismerd meg, kivel vívsz! szólt sisakrostélyát -206- feltaszítva a bajnok. Én vagyok Koppánd Simon, a kit nem evett meg Orkusz és Erebusz!

E név hallatára, ez arcz látására kihullott a babonás kard a nagy erős férfi kezéből; nem tudott vívni többé, csak a lánczok után nyujtá ki kezeit, s igérte, hogy kivall mindent.

Fulkó lovag, a mint az Orkusz és Erebusz neveket hallá, hirtelen lovára kapott, s nyargalni kezde, futottak utána, de be nem érhették; senki se tudja, mi lett belőle többé?

Csak Meryza maradt ott daczosan. Miután apja elfutott s Saksin megvallott mindent, ő még akkor is tagadta bűnrészvétét, semminek sem akart tudója lenni. A vízpróbánál azután elsülyedt és belehalt a vízbe.

Koppánd Simont ez eset után a király megajándékozá Fulkó lovag várával, ki az ott talált tömérdek kincset a templomosok vitéz szerzetének ajándékozá.

Szionát pedig most már valóban nőül vevé s másodszor és igazán megesküvék vele, mint hű társával, s boldogul éltek együtt még sokáig; a Koppánd név századokig fennmaradt.

15.
EGY TEKINTET.

✝ I. ✝ Fördött a Quadalquivirben Julián leánya, Almeriza; egyedül, szomorú füzek árnyékában.

Kék hab eltakarta szűz termetét, szomorúfűz ezüst lombja elfogta róla a napsugárt, csak fehér vállai látszottak ki a reszkető vízből, mikre fekete hajfürtei omlának.

✝ II. ✝ Julián vezér távol Afrika sárga homokján táboroz, ott vezeti király seregeit hitetlen maurok ellen, a tengeren túl.

Julián vezér azt igérte a királynak: győzni fogok, diadalt hozok számodra; hogy el nem árullak a harczban, ime itt hagyom egyetlen leányomat kezességben.

Egyetlen egy leányomat, kinél szebb hajadon nincs a Tajotól a Quadalquivirig sehol; kinek olyan fehér a válla, olyan feketék hajfürtei.

✝ III. ✝ Rodrik király palotája erkélyén sétál, honnan ellátni messzire; a nap most áldozik le a tenger fölött; az Atlas orma kéklik távol, boldog Ibéria rónáin virágzanak a mandula-erdők.

De a király nem nézi a lemenő napot, mely új országokra kél, sem az Atlas ormát, mely alatt harczos ellenség tanyáz, sem Ibéria rónatáját, mely a paradicsomnál szebb.

Néz a király csupán egy fördő leánykát, ki a kék folyamban mosdik, fehér vállát szemérmesen takargatja sötét hajával.

✝ IV. ✝ Király kérdi udvarlóitól: ki ott az a leány? a ki fördik szomorú fűzek árnyában; arcza, mint a tündéreké, kik a habokbul támadnak. Én e leányt szeretem hévvel.

Mondának neki az udvarlók: óh király, ez Julián vezéred lánya, vezéredé, a ki harczol érted, tengeren túl, maurok ellen; nem jó neked e leányra nézned.

✝ V. ✝ Győzött a vezér ott a tengeren túl, megverte király ellenségeit szerte; jön vissza zsákmánynyal és diadallal.

Útjában megállítja a rossz hír: ne siess oly örömmel hazádba, vezér! király elragadta leányodat, egyetlen egy szép leányodat, nincsen a kit szeress többé. -208-

Emberek láttára elragadta őt és palotájába vitte erővel, midőn fördött a Quadalquivirban egyedül.

✝ VI. ✝ És a vezér letépte a koszorút fejéről és beleveté a tengerbe.

Átkozott legyen a kard, mely érted harczol és áldott legyen az, mely téged megöl, leányrabló.

Vér folyjon minden vizedben, patakodban, folyamodban, a mért meggyaláztál engem, kit semmi víz le nem mos többé.

✝ VII. ✝ Julián visszafordult Afrikába, fölkereste a sárga pusztát, hol Tarik, a hatalmas, úrkodik a szabad törzsökök felett.

Ott megállt bátran a saracén vezér előtt, ki előtt a leghatalmasabbak is leborulva szoktak megjelenni.

Én vagyok Julián, spanyol király vezére, tegnap erős ellenséged, ma foglyod, holnap vezéred, ha úgy kivánod.

Átkozott legyen az, a kiért veled harczoltam eddig, mert meggyalázta leányomat, a ki olyan szép volt, hogy nem volt hozzá fogható tengeren túl.

✝ VIII. ✝ Ime, a hova kardom hegyével mutatok, az a föld szebb a paradicsomnál; tele édes gyümölcscsel, áldással.

Vizeiben gyöngy és arany, mezőin szélnemzette mének, városaiban napsütötte szűzek.

Gyöngyét, aranyját foglald el magadnak, paripáit add vitézeid alá, leányait tedd rabszolgálókká, nekem csak a férfiak vérét add; mert az mossa csak le, a hogy meggyaláztak engem.

✝ IX. ✝ Tarik vezér fölkelt párduczszőnyegéről, megölelé, megcsókolá régi ellenségét s megesküvék kihúzott kardjára, hogy boszút fog állni érte. -209-

Lerántja trónjáról a hitszegőt, háladatlant, hogy legyen földönfutóvá, s a milyen messze elment a hír, hogy a szép lányt, Almerizát, meggyalázta Rodrik király, olyan messze fog elmenni az irtó fegyver Iberia országában.

Hogy a ki megtudta, mint gyalázták meg Juliánt, tudja meg azt is, mint állt ő boszút magáért?

✝ X. ✝ Tizenkét ezer saracen lovag szállt ki az Atlassal szemben boldog Ibéria partján; vezetőik voltak Tarik és Julián.

A csatakürt rivallása felkölté Rodrik királyt mámora ágyából: fel, fel góth vitézek; hol a kard, hol a bárd, hol a vért?

Eljött Julián fizetni; száz kardcsapás minden csókért, tenger vér minden könycseppért; egy holt vitéz minden szál hajáért; két ország a két fehér válláért.

✝ XI. ✝ Szembe ment a pogány mór hadakkal Rodrik király bajnok népe. Derék pánczélos lovagok; színe, virága a király hadának.

Ghibel al Tariknak hívják azt a hegyet, mely alatt megharczolának egymással, mert ott letörte a saracen vezér Tarik a király legszebb seregét, a legjobb vitézlő góthok ott hulltak el dísztelenül.

✝ XII. ✝ Jaj te néked Rodrik király, itt a mórok; s még ha csak azok volnának, de jön Julián, saját jobb kezed lett ellenséged.

Gyűjtsd össze minden sereged; minden férfi, a kinek keze meg tudja emelni a fegyvert, siessen a csatamezőre, mert ez utolsó csatája lesz vagy a mórnak, vagy a góthnak.

Ne maradjon otthon senki, az utolsó csata után nincs Iberiában élet kardforgató vitéz számára; nem alszik csendesen senki kőfalas városon belül, nem látja mosolyogni -210- senki szép asszony szelid szemeit. Tűz és köny lesz minden felé.

✝ XIII. ✝ Xeres de la Fronteránál csapott össze Rodrik király a hitetlen maurokkal, két nap harczolának folyvást; elhullott sok vitéz innen és onnan.

Véres bárddal tört magának utat ellenéig Rodrik király: «vagy te halsz meg e napon, vagy én».

«Hitszegő vagy Rodrik király, leghűbb szolgádnak elrablád legszebb kincsét. Meglásd, hogy te fogsz meghalni itten».

✝ XIV. ✝ És a két fejedelem összecsapott villogó fegyverekkel; csengett a vért a súlyos csapásoktul egyre, még nem volt egyik sem adósa a másiknak.

Megpihentek, újra összecsaptak, bíbor palást, fehér köpeny foszlányokban repkedett szét az ádáz kardcsapásoktól. Véres rongyok királyok köntöséből.

Harmadszor is megsarkantyúzák lovaikat a fejedelmek s összecsaptak végerővel. Rodrik kardja nagyot csendült Tarik fejedelem paizsán, Tariké mélyen behatolt a pánczél nyilásán keresztül, ketté vágva az élet erét.

✝ XV. ✝ Kilencz napig harczolt még a szétzilált góth sereg a győzelmes saracennal, vérrel festett minden vidéket, melyet átengedett neki.

Harczoltak minden folyónál, harczoltak minden városnál, és a folyó piros lett a vértől és az ég a városok tüzétől.

XVI.

Kilencz napi ádáz harcz után elveszték a -211- szép Ibériát a góthok; elfoglalta a saracen és úr lett egyik tengertől a másikig.

És hétszáz esztendő lefolytáig választott királyokat Spanyolország városaiban szerte.

16.
TÜNDÉRPALOTA.

Nincsen ragyogóbb bűvészet, mint a tündér természeté; mikor ez a nagy halál, a tél, azt mondja a földnek: «halj meg, ne legyen virág, ne lomb, ne legyen semmi szín a kerek pusztaságban, legyen minden fehér!» akkor ez a nagy játékos gyermek előjön, tükröt csinál a tavakra, kifényesíti a hegyek oldalait, fehér zúzmarából lombokat aggat a fákra, azután átlátszó üveggel vonja be az egész erdőt, hogy a csüngő ágak, miket fényes terhük a földig lehúzott, oly képet mutatnak, mint egy kristály-erdő csengő-bongó fűzfákból; s mikor rájuk süt a halavány napsugár, gyémántot játszik erdő és bokor; s ha a szél közé fú, elkezd csilingelni az egymáshoz ütött ág végig az egész erdőn, mintha valami nagy zenész futna át üvegharmonika billentyűin.

1611-ben különös szép mulatsága lehetett e nagy ezüstművésznek: olyan tél volt, hogy a fák tetejéig ért a hófuvat, a farkas megfagyott az erdőben, hogy a folyamokon meghasadozott a jég, hogy a mint a Kreml előtt leütötték az emberek fejeit, a törzsökből fellövellő vérsugár cseppjei megfagyva hullottak le a földre, s úgy gurultak odább a síma jégen, mint megannyi szép piros rubingyöngyök a nézők lábai elé.

Ilyen mulatság pedig azon a télen minden reggel tartatott a Kreml piaczán, néha eltartott délig is, a szerint, a mint kisebb vagy nagyobb volt a játszó-személyzet száma, -212- mely rövid, de nehéz szerepét eljátszani hivatott arra a színpadra, a mit tulajdonkép vesztőhelynek is neveznek.

Mert akkor az a különös farsangi mulatság volt Oroszországban, hogy egymás után négy Demeter herczeg került elő a rettenetes Iván holtával megürült trónt elfoglalandó.

Az első álarczos volt egy archangeli nemes, Otrepiev Jaskó, ez elfoglalta Moszkaut, az igazi trónörököst, Feodort, megfojtatta; őt megint levágatta egy második álarczos Demeter, ezt a másikat orozva ledöfte Soskoi Wasilij, s magát kiáltá ki czárnak; jött a harmadik ál-Demeter, ez egy orosz pap volt, János, ez kiéheztette Moszkaut, kiadatta a czárt; a nép egy része őt kiáltá ki czárnak, a más rész a második ál-Demeter feleségét, a harmadik a lengyel királyt, s hogy tökéletes legyen a mulatság, egyszerre eljött egy negyedik ál-Demeter, ez mészáros-legény volt Nisney-Novogorodban, Zidornak hítták, ez is elfoglalta Moszkaut, s azt mondta, hogy ő az igazi Demeter.

Képzelhetni már most azt a szép dalidót, a mit ennyi álarczos szerzett a jámbor orosz népnek, a mely igazán nem tudta, hogy már most melyiknek a tánczát járja?

Természetesen a sok összejött pártvezér nem tehetett okosabbat, mint hogy minden keze ügyébe eső fejet, mely nem vele tartott, levagdaljon a helyéről; ez a legbiztosabb módszer az emberekben a kétségeket megszüntetni.

Utoljára is Zidor maradt meg Demeternek, a többi elvitte, vagy ott hagyta a fejét; Moszkau elismerte, hogy őt illeti a czárok trónja, s Zidor beült a Kremlbe.

Ő volt az, a ki minden reggel ismételte azt a mulatságot a Kreml piaczán, hogy gurulnak a gyöngygyé fagyott vércseppek a jégtükrön végig, mikor az emberek nyakát levágják.

Ő maga rendesen ott ült erkély-ablakában és onnan gyönyörködött ebben a látványban.

Nem lehet rajta csodálkozni, hentes volt, régi szenvedélyének tett csupán eleget.

Egy napot sem mulasztott el Zidor, hogy e látványt ne -213- élvezte volna; annál inkább feltünt neki, hogy nemcsak ő maga az egyedüli, kinek az oly nagyon tetszik, hanem ugyanakkor mindig egy fiatal leány is megjelent a téren, s oda furakodik a milyen közel csak juthat a vérpadhoz, s végig nézi az egész vértragœdiát, s a legutolsó az elmenésben.

A leány gyönyörű szép alak volt; piros, friss arcz, élveteg ajkak, tüzes fekete szemek, sugár fekete szemöldökkel, kerek sipkája alól lebocsátott hajtekercseit kezével fel kellett emelnie, hogy a mellette járó-kelők bele ne keverőzzenek.

És mikor az áldozatot felhurczolták a vérpadra, mikor az jajgatva könyörge kegyelemért, mikor minden férfi-arcz elsápadt, az asszonyok titokban sírtak, mikor maga a bakó is félre fordítá fejét, hogy ne lássa áldozata esdeklő arczát, akkor Zidor bámulva látta, hogy van még egy arcz az övén kívül, mely ilyenkor el nem halaványul; egy ajk, mely nem reszket: ama gyönyörű leányé; – mikor villan a pallos, felszökik a fő, lebukik a törzsök, szinte helyeselve int a fejével: «ejh, ez derekasan volt vágva!»

Zidor mindig ott találta a leányt, egyszer leküldött érte és felhivatta őt magához.

A leány nem félt előtte, nem reszketett, szeme közé tüzelt tekintetével s mosolyogva adott választ kérdéseire.

– Mi a neved? kérdezé tőle az ijesztő czár, rőt szemöldei alól tengerszín szemekkel kancsalítva felé.

A véres czár kénytelen volt magát elnevetni; ez a leány tréfálni látszott vele s tetszett neki érte.

– Miért jösz te el mindennap rendesen a vesztőhelyre, miért állsz oda a vérpadhoz? -214-

– Mert az engem gyönyörködtet; mert el tudnám nézni napestig étlen-szomjan, mint hull egyik fő a másik után, mint nyitja fel és hunyja le holt szemeit, mint akar szólni azután és fogait csikorgatja, és összeránczolja homlokát; némelyik meg úgy nevet, úgy mosolyog, hogy kéj azt elnézni…

A leány oly vadul villogtatá szemeit, oly szilajon járt keble, hogy Zidor megrettent tőle és belé szeretett.

Az álczáron hosszú, bő vérszín palást volt; azt kitárta a leány előtt, ketten is elférhettek alatta, és azt mondá neki:

– Ha te azt mondod, Simeika: halász-leány vagy, én meg azt mondom, hogy hentes vagyok, szépen összeillünk.

– Nem úgy, Demeter, szólt a leány ravasz büszkeséggel, ha te azt mondod, hogy te Demeter czár vagy, úgy én Simeika czárné vagyok s úgy is összeillünk.

Zidor magán kívül volt örömében, hogy ilyen ördöngösen kedves teremtésre talált; s megosztá vele vérszinű palástját, s kikiáltatta őt Oroszország czárnéjának.

Orosz czárnők az előtt is tudták, mi a fény és pompa? de a pazarlás phantasiáját túlvitte valamennyin a halászleány.

Más csak füstölőnek használta az ambrát, ő fűttetett vele; egy öltönyt kétszer fel nem vett magára, s nehogy más megszentségtelenítse azt, a mit ő testéről levet, azt rögtön elégetteté; egyszer olyan derekaljat készíttetett magának, melyben a töltelék mind nemes ifjak szakállából került; naponkint a legdrágább borokból készíttetett magának fürdőt, miket távol Magyarországból hoztak lengyel kereskedők; lovai arany patkókon, szekerei arany kereken jártak, s mikor éjszaka nem tudott aludni, felgyujtatott egy-egy palotát a Kitaigorod városrészben, vagy egyet a Bielgorod hetvenhét templomai közül, s gyönyörködött abban a szép éjszakai égésben.

Egyszer sajátszerű ötlete támadt Simeikának; azt kivánta Zidortól, hogy építtessen számára egy oly palotát, -215- a milyen még csak egy czárnénak sem volt; olyan pazarlással, a milyent még egy sem talált fel; építtessen egy palotát jégből.

Millió számra pazarolni a pénzt, ezer számra az emberi életet, hogy egy veszendő tündér-palota emelkedjék a téli föld felett, melyet a nyári nap el fog olvasztani!

A czár rögtön parancsot adott az óriási munkára; roppant jéghasábokat vágtak ki a Moszkva folyamból, ezer meg ezer munkás fogott azoknak idomításához; a harmincz fokos hidegben esztergályozni lehetett a jeget, oly szilárd volt; művészi kezek faragtak belőle corynthi oszlopfőket és dísz-urnákat a tündér-palota homlokzatára, mely bűvészi gyorsasággal emelkedett a havas part fölött, mint valami jégördög által épített rémvár; emberölő erőködéssel emelgettek nehéz jégkoczkákat egymás fölé; egyszerű volt a ragaszték, vizet töltöttek két koczka közé s egymáshoz fagyott az.

Egy pár száz ember mindennap megfagyott a kegyetlen munka mellett, azokat félre lökték, jött helyükbe más; elfagyott kezek és lábak szóba sem hozattak.

És a roppant várpalota jókor elkészült. Két emelete volt, boltozatokkal, tizenkét tornya, és középett roppant hegyes kupola emelkedett, melyet mesterségesen alárakott faalkotmányon akként készítettek, hogy vizet öntöztek a faboltozatra, s mikor az köröskörül megfagyott, akkor kiszedték a faboltozatot alóla, s fenmaradt a magasban az óriási, átlátszó jégharang.

Simeika nagyszerű ünnepélyt rendezett ez új palotában, melyre a nemes uraknak és hölgyeknek mind meg kellett jelenniök, pompás nemzeti ruhákban, a hogy más ünnepélyre szokás menni.

Valahányszor a czár vagy a czárné poharat emelt, ágyúdörgés -216- jelenté az áldomást; – és a palota előtti ágyúk is jégből voltak, egy sem repedt szét a lövés miatt.

A jámbor orosz nép bámulva bámulta e csodatüneményt, e meseszerű palotát, melynek falai tündöklöttek a százszoros fáklyafénytől a sötét éjszakában; az egész tetejétől fundamentomáig egy nagy átlátszó üvegvár, melynek falain keresztül látni a tánczoló párok árnyékait, s tornyain és kupoláin átvilágít a színjátszó bengáli tűz, kékre, zöldre, rózsaszínre festve tündércsarnokait.

A jégerkélyen, a jégcaryatidák vállain megjelent férje oldalán a czárné, s áldomást köszöntve a népre, leszakítá nyakáról az igaz gyöngysort, mely ott ragyogott, s végig szórta azt a sokaság közt.

A jó orosz nép felkapkodta a gyöngyöket, markába fútt, s ujjongatott a leghatalmasabb czárnak s a legboldogabb czárnénak, a kik tündér-palotákat emelnek, hogy hatalmuk nagyságát kimutassák; a ragyogó kupola egész Moszkva fölött elvilágolt.

A tél elmúlt, a legelső bőjti szél szétolvasztá a tündérpalotát; a bámulatos kupola lecsorgott, a tornyok megolvadtak, az oszlopok elfagytak; az egész palota eltünt a meleg napsugár előtt, a nélkül, hogy összeomlott volna.

Egyszer elkezdték beszélni, hogy az nem Demeter, hanem Zidor, henteslegény, s a nélkül, hogy valaki fellázadt volna ellene, megszünt czár lenni; testőrei elhagyták, nemesei kinevették, épen úgy olvadt el hatalma, mint palotája ott a Moszkva partján.

Ál-Demeter jókor megsejté, hogy ez a nyár neki nagyon meleg lesz a czári palotában, s egy napon megszökött a Kremlből Simeikával együtt; – elrejték magukat a legrútabb városrészben, a Semlänoigrodban, hol merő csőcselék lakik, s lett belőlük újra henteslegény, halászleány.

A megürült Kremlbe pedig beült Feodorovics Iván, a rettenetes Iván jogszerű utódja. -217-

Első dolga volt annak is megszökött ellenfelének párthiveitől megtisztítani a levegőt; a Nro. I., II., III., IV. Pseudo-Demetrius jóakarói egymásután sétáltak végig azon a piaczon, a hol emberfejeket árulnak, még pedig igen olcsón.

Simeika most is mindennap megjelent a vérpiaczon, a vérdrámákat végig nézni; de Zidor nem tartotta azokat most oly érdekeseknek, s otthon maradt s éjjel-nappal elő nem mert bújni a pinczeodúból, hová Simeika hordott neki eledelül büzhödt halat, szennyes vizet.

Mindennap megesküdteté Simeikát, hogy őt el nem fogja árulni. Mikor aztán már nagyon sokszor megesküdteté őt erre a hitványságra, akkor egy napon rávezette Simeika a czár odbornikjait az ál-Demeter rejthelyére.

Mikor kihúzták az oduból a reszkető Zidort, nyöszörögve kérdezé Simeikától:

Ha csak ez a gyönyörűsége volt hátra, abban nem sokára részesülhetett is.

Mikor néha a Moszkva partján húzta a kötelet, melylyel a halászbárkát vontatta fölfelé, egy nagy üres téren gyakran megállt és széttekintett; azután elnevette magát, s húzta a vontató kötelet tovább.

Talán az jutott akkor eszébe, hogy azon helyen egykor egy roppant nagy tündérpalota állt, kristálytornyokkal, üvegfalakkal, gyémánt czifrázattal, s abban a palotában őt czárnénak nevezték.

17.
A LUNATIKUS.

Pozdordy úr derék, tehetős nemes ember volt a Bácskában, a kinek a házát annyival is örömestebb látogatták a környékbeli urak, minthogy szép eladó leány is volt a háznál.

Egyetlenegy leány, szép, mívelt és okos; képzelhetni azt a háborút, a mit e miatt a fiatalság elkövetett, senki sem akarván azt engedni másnak.

Pedig utoljára mégis csak át kellett engedni egynek; a kit tudniillik Etelka tetszése szerint választott magának a sok kérő közül; ez is olyanforma pályadíj levén, a mit a biráló-választmány nem oszthat kétfelé.

Nem is lehetett semmi kifogás a kisasszony ízlése ellen, mert a választott vőlegény épen olyan volt, a milyennek szokás a derék férfit képzelni: délczeg alak, nem gyerek már, de nem is hanyatló korú, bátor, katonaviselt ember, a ki őrnagyi ranggal hagyta el a hadsereget, finom társalgású, mívelt és eszes; talpig becsületes ember, jószívű, jó hazafi, jó gazda; nem kártyás, nem adósságcsináló, nem csélcsap; egy szóval olyas valami, a mit ternónak szokás nevezni abban a nagy lutriban, a minek különben házasság is a neve.

Persze, hogy a többi concurrensnek meg kellett magát adni Etelka itélete után; már az ellen az ujságok is hiába beszéltek volna.

De mégis volt a sok között egy nyughatatlan fiu, a ki nem akarta azt megengedni, hogy a gazdag szép leányt a nyertes csakúgy könnyedén elvigye az orra elől, holott, ha az nem volna az első, meglehet, hogy ő volna a második.

Láb alól sem igen könnyű volt pedig eltenni a győztes vetélytárst, mert csunyául tudott karddal, pisztolylyal bánni, nem igen értette a tréfát. -219-

Duránczy Petőnek hítták az őrnagyot, a mellőzött vetélytárst pedig Mogyoródynak.

Egy este Mogyoródy végig várta, míg mindenki elment Pozdordy úr szobájából, s ő maga maradt vele egyedül, akkor rávitte a beszélgetés folyamát Duránczyra.

– Bizony öcsém, az derék fiu! mondá az öreg úr, előlegesen meghatározva, hogy micsoda accordból kell ezt a párbeszédet fujni.

– Igen, igen, derék fiu, engedett Mogyoródy, de olyan pofát csinált hozzá, mint a ki ezt mondja, de nem hiszi.

– Azért mondom. – Vagy tán biz azt hiszed, hogy pénzért házasodik? csak azért kell neki a leány?

– No hát ne is mondd. – Vagy tán épen ellenkezőt állítasz, hogy nem tud gazdálkodni? tán kártyázik? váltókat ir alá? Mi?

– Hát akkor mi a hetvenhét menkűnek rángatod a szemöldöködet, mikor róla beszélsz.

– Tudja patvar! Azért mégis van neki valami hibája, a miért nem szeretnék felesége lenni.

– Hát az, hogy lunatikus. Mikor a holdtölte közeleg, -220- éjszaka felugrik az ágyból, nyitott szemekkel álmodva összejárja az egész házat, beszél össze-vissza mindenféle hóbortosságot s ha el nem raknak a keze ügyéből kardot, pisztolyt, hát üt-vág, hadonáz; attól tartok, hogy egyszer álmában a feleségét is megöli. Erről ő szegény persze nem tehet és nem tudják belőle kigyógyítani.

– Ah persze! mendemonda az! Mikor az ember vőlegény, minden bolondot ráfognak. Senki sem hiszi azt.

Az öreg úr fejében mégis csak szeget ütött az, a mit Mogyoródy beszélt az őrnagyról; a gutát is! ez nagy baj volna! Ha csakugyan ilyen baja volna, még meg találná egyszer ölni azt a szegény kis leányt holdkóros álmában. No ennek végére kell járni.

Pozdordy úr nem szólt a hallottakról senkinek, hanem egyszer, mikor holdtölte felé látogatására volt Duránczy, ott marasztotta magánál, késő éjfélig együtt pikétezett vele, akkor azt mondta neki, hogy háljon az ő szobájában, legalább még eldiscurálgatnak, a míg rájuk jön az alvás.

Pozdordy úr még ott az ágyban rágyujtott hosszú meggyfa pipaszáros csibukjára, azután, hogy az kihamvadt, eloltotta a gyertyát s elkezdett figyelmesen vigyázni hálótársa magaviseletére, ki ott aludt a másik ágyban.

A holdvilág épen odasütött a vőlegény paplanára teljes éjjeli pompájában.

Hát egyszer a paplan halkan felemelkedik; az őrnagy először az egyik lábát teszi ki az ágyból, azután a másikat; – – mereven kinyitott szemekkel szétnéz maga körül s aztán egészen kiszáll az ágyból;… csendesen, óvatosan előre megy, majd ismét visszatér; – lehajlik, meg fölegyenesedik; – – azután nyugtalanul fordul egyenesen Pozdordy úr ágya felé.

Pozdordy úr lélekzetét visszafojtva, várta e kisértetes jelenet kifejlődését. Tehát csakugyan való és nem mendemonda, -221- hogy Duránczy holdkóros. Csak a kardot le ne venné a falról.

Most a kisértetes fehér alak lábujjhegyen közeledik Pozdordy úr felé; – ez elszántan szorítja markába a keze ügyébe eső védelmi eszközt, törökmeggyfa-pipaszárát s a mint egy pillanatban a holdkóros lehajlik, hogy Pozdordy úr ágya alá bebújjon, jót húz neki a hátán végig a pipaszárral.

– Hát azt az «izét» akartam innen előhúzni, mert csak egy van a szobában.

Hanem Mogyoródynak jól volt többet oda nem menni a házhoz, mert a meggyfa-pipaszár folytatását aligha az ő hátára nem nyomtatták volna.

18.
ELSŐ AZ ETIQUETTE.

Az én kedves barátom, régi jó ismerősöm Kárpáthy Abellino megházasodott, elvette a régi kedvesét, a szép Ninát.

És azt bizony nagyon okosan tette; ha tíz esztendeig ő gondoskodott a szép Nináról, már most gondoskodjék az ő róla. Ebből a szempontból véve azt lehet mondani, hogy igen jó parthiet csinált.

Tíz esztendő alatt apródonkint neki ajándékozgatta kastélyát, jószágát, hintaját, lovait, míg utoljára magának semmije sem maradt; most azután egyszerre egy coup d’étatval visszaszerzett mindent s ismét otthon van.

Hanem persze, hogy a magas körökben rettenetes lárma -222- támadt erre, nem akarták elhinni, nem akarták lehetőnek találni; ah! oh! hah! c’est incroyable! Később, midőn csakugyan átlátták, hogy ez fait accompli, akkor abban conveniáltak, hogy Kárpáthy Abellino nevét többé elegáns hölgyek társaságában kimondani nem szabad, épen úgy, mint egy időben ezt a szót «revolver», s ha valaki olyan ügyetlen volt (tán holmi vidékről jött Landpomerancsen), hogy vaktában kérdezősködni talált Kárpáthy Abellino felől, annak egyszerűen azt felelték: «meghalt» – «il n’existe pas». – «Kitörte a nyakát.»

Abellino az első Sturm ideje alatt jónak látta a felesége falusi kastélyába retirálni, (hajdan az ő kastélya volt, most ismét mind a kettőjüké) s ott passzirozni a mézes heteket.

Ott el lehet temetve! mondák és epitáphiumot csináltak reá s kitörülték minden néven nevezendő élők sorából.

Egy hétig megállta mindenki, hogy nem beszélt felőle, de már akkor elkezdte az embereket piquirozni a dolog. Eleinte csak úgy titokban, ha két-három bizalmas ember összejött, pendítette meg egyik vagy másik, amúgy is távoleső kérdésképen: «vajjon mit csinál Ariadne, a ki elrabolta Theseust?» – vagy pedig így: «milyen szép tavaszi idők járnak idylli pásztorórákra, boldog ifju szerelmeseknek, a kik valahára elérték czéljukat». Ezen azután nevetett a többi, értették, miről van szó? Később egy-egy nyugtalanabb kedély nem állhatá, hogy ki ne mondja: «mi az ördögöt csinálhatnak azok a boldog fiatal házasok ott falun, hogy semmit sem lehet felőlük hallani? vajjon hányszor verekedtek már össze? megnyitotta-e már az új méltóságos asszony salonjait s miféle élitet gyűjtött azokban össze? adnak-e matinéekat, soiréekat? s hogyan fogják azokhoz a megkivántató vendégeket? vagy el vannak-e zárkózva egy eremitázsban s nem élnek egyébbel, mint erdei gyökérrel és boldog szerelemmel?» mindezekre igen mulatságos dolog lett volna válaszolni tudni.

Utóbb annyira növekedett az eltitkolt és erőszakosan -223- elfojtott baj, hogy félni lehetett, nehogy a kiváncsiság rendre ölje az embereket, s hogy e veszedelemtől megmentse a jó társaságot, végtére vállalkozott három derék gentleman, kik a közjóllét kedveért készek voltak magukat akként feláldozni, hogy kocsira üljenek s együtt meglátogassák Abellino barátunkat falusi paradicsomában s aztán referáljanak róla az illető klubbok előtt.

E három vállalkozó volt: báró Berzy Tivadar (szintén tetszik ismerni), híres vadász és úrlovar, báró Erdey Gergely, mulatságos angloman ifju és gróf Torontáli, ünnepelt szónok, kit valamely liberális vármegyében meg is választottak táblabirónak.

Tehát báró Berzy befogatta a maga négy szürkéjét, gróf Torontáli is az arabsait s átrepítették magukat a kérdéses «Szalmáskérre», mely más embernek innen egy napi járó föld, nekik azonban csak négy óra.

Este hét órakor érkezének meg a kastély udvarára, melyben nagyon jól ismerték régibb időkből a bejárást s sans gène iparkodtak befelé.

Nagyon meplepetének azonban, a midőn az antichambreben egy livrées inas megállítá őket s azt igérte, hogy majd be fogja őket jelenteni a méltóságos úrnak.

– Diable! Ez itt ugyancsak noble megy. Elébb be kell az embernek magát jelenteni.

Persze, hogy a bejelentett nevek hallatára egyszerre kettős ajtót tártak előttük; Abellino egész a küszöbig eléjük sietett, nagyon sajnálta, hogy három keze nincsen, hogy mind a három vendégét egyszerre vezethetné be a salonba; ott egyenkint bemutatá mind a három gentlemant a méltóságos asszonynak (mintha sohase látták volna egymást), az egész Anstanddal hajtá meg magát, a pamlagon ülve maradván s leereszkedőleg inte, hogy hova üljenek le.

Az elfogadási terem egész elegantiával volt bútorozva; a falakon aczélmetszetek, de nem azok a hajdani Casanova-félék, hanem a book of beautys arczképei: mylady ez és -224- vicomtesse amaz, Derby-verseny és fejedelmi pompajelenetek tableauxi, mint akármi anglesax lord felesége salonjában.

A társalgás rettentő illedelemmel indul meg. Szigorú homlokú társalkodóné ül az asszonyság jobbján, valami mistress, a ki csak angolul ért s a kinek a kedveért angolul kell folytatni a discursust; a három gentleman beszél ugyan angolul, de utoljára is nem szokott társalgási nyelvük; minden élcz, minden tréfa elakad rajta; az embernek holmi bonmot, holmi piquanteria nem esik úgy keze ügyébe, mint magyarul vagy németül, sőt legtöbbször négy ember, a ki négyféle grammaire szerint tanult, csak beszél-beszél egymással, de egyik sem érti, hogy mit mondott a másik, hanem csak bámul és komoly szemeket csinál, a mi nagyon jól illik az angol beszédhez.

Tehát ez nagyon gènánt portéka volt. Ha pedig valaki Abellino barátunkhoz kezdte intézni a szavait, hogy mulatságosabb fordulatot adjon a társalgásnak, azt tapasztalá, hogy Abellino mielőtt felelne, a felesége arczára néz, mintha attól kérne engedelmet, hogy válaszoljon-e valamit? s rendesen nem lehet belőle kihozni többet, mint hogy nagyon-nagyon örül, hogy igen tisztelt barátjai is megtisztelék látogatásukkal salonjait, melyek különben mindig nyitva állnak az elegáns világ számára. S azzal ismét néz vissza a feleségére, mintha várná, hogy ő is ereszkedjék le és mondja, hogy ő is örül e szerencsének.

Ez azonban nem mondja. Sőt inkább nagyon észrevehetővé iparkodik tenni, hogy kedvetlen, hogy valamivel nincs megelégedve. Pedig hát, hiszen az urak igen illedelmesen viselik magukat; lám, semmi czélzást, semmi legkisebb plaisantériát nem engednek meg maguknak, szépen illedelmesen ülnek, nem rakják egyik lábukat a másikra, feledékenységből senki sem mondja: «chère Ninon», mindenki tiszteli a megváltozott állást: utoljára is ez már bevégzett tény s ha a madame megtud állani a helyén, azt jól teszi, nem az ő hibája, hogy ott van. Hanem denique -225- a madame folyvást apprehensiv képeket csinál; utoljára bocsánatot kér az uraktól, hogy eltávozhassék, migrainje van – a vállában, majd a mistress fogja addig a honneurseket végezni; ezzel azonban az urak nem akarják a mistresst terhelni, hanem átflankirozzák magukat a pipázóterembe, a hol Abellino komornyikja drága havanna-szivarokkal regalirozza őket s egyúttal a méltóságos úr bocsánat-kérését terjeszti elő, hogy a méltóságos asszony hirtelen rosszul levén, azt nem hagyhatja, egyébiránt a nagyságos urak tetszésére bizza, hogy a theát saját szobáikban kivánják-e serviroztatni, vagy pedig lejönnek a kis salonba, a hol a mistress fogja a háziasszonyi tisztséget teljesíteni.

Az utasok természetesen, hogy az előbbit választották (mintha nem elég volna az embernek már magában az, hogy a theát megigya, hanem angolul is beszéljen mellé és hosszú képeket lásson hozzá?). Csak hozzák ide a pipázóba azt a theát, vagy akarám mondani kappanpecsenyét!

Itt aztán elkezdtek mind a hárman azon tanakodni, hogy vajjon mivel sérthették ők meg a házi asszonyságot? mert ha a régi ismeretség, a látogatók dévaj élményei a multból s más effélék által génirozva érezte is magát, ez nem volt arra ok, hogy elhagyja a társaságot s migrainet emlegessen. Melyik hármunk közül bánthatta őt meg?

– Melyik? – Mind a hárman uraim, mind a hárman! Hát nézzenek önök végig egymáson és magukon; hogyan vannak öltözködve? Báró Berzyn van egy bársony jankli, lovaginexpressible, magasszárú csizma, hozzá vitorlaszinű ing, rózsaszín virágokkal és szarvasbőr keztyű; – báró Erdey palletotja, mellénye, pantalonja, mind egyforma koczkás kelméből öntve, mintha egy hálót vett volna magára, még az inge és nyakkendője is kadrolirozva apróbb-nagyobb koczkákkal, lábain pedig gombos szarvasbőr kamáslik; – végre gróf Torontálin pitykés Viktoria-dolmány, világos kék mellény, kihajtott inggallér nyakravaló nélkül s plane semmi keztyű a kezén. -226-

Hát nem elég ok ez arra, hogy egy rangbeli delnő migrainet kapjon s elhagyja a társaságot?

A három gentleman ezt persze nem tudhatta, mert azokban a körökben, a hol felnőttek, az a szokás, hogy útas ember abban a costumeben tesz vizitet, a miben a lóról leszállt s a falusi látogatásnak épen az a divatja, hogy ne legyen bálszerű. Igazi grófnék ezért nem szoktak apprehendálni.

No de nem soká maradtak e felől kétségben. Másnap reggel, a mint felkelének, beállít hozzájuk a sokszor említett ezüst vitézkötéses inas s hoz mind a három úr számára egy illatos billétet.

– Teringettét. Ez új dolog. Eddig az ember azt hitte, hogy ha valahová falun vendégül beszáll, ott már igen természetesen ebédre is competál s ime kisül, hogy arra külön meghivás kell. Mit nem tanul az ember Szalmáskéren?

De még többre is megtanították őket Szalmáskéren. A meghivójegyekre ez is volt irva: «a vendég urak elfogadtatnak a salonban csupán fekete frakkban, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendővel és semmi egyéb öltözetben».

Ah, ez már sok, ez már bolond! kiálta fel báró Berzy, szintén így báró Erdey, de már ez impertinentia! hiszen meglehet, hogy magunktól is megtettük volna ezt, de egyenesen ránk parancsolni. Megyünk mindjárt haza. Elég elmondani valónk van már.

A két báró azzal befogatott és a kapufélfától sem véve búcsút, elhajtatott a kastélyból; gróf Torontáli ott maradt, a mi Abellinonak igen nagy elégtételére szolgált.

Torontáli, elközelegvén az ebéd ideje, neki ült a toilettejének: «van-e itt frizeur?» Természetesen! Abellino tart azt a kastélyban, a gróf szépen felbodroztatá a haját a legújabb divat szerint. Azután kéretett Abellinotól egy kis parfümeöt; az egész készséggel küldött neki négyfélét is. Ez már a gavallér ember, tudja, hogy mi illik? Azután vett magára szép fehér finom tászlis inget, fehér mellényt, fehér nyakkendőt, fekete frakkot – és azután semmi egyéb öltözetet, a hogy a meghivó jegyben eléje volt irva, hanem azontúl vala egész sarkig mezitláb.

S mikor aztán ebédre csöngettek, fogta a kalapját s ebben a hottentotta costumeben prezentálta magát a számára megnyilt salonban a legnagyobb udvariassággal.

– Persze, hogy a dámák erre a látványra ájultak jobbra-balra; Abellino dühösen rohant a grófra, számot kérve magaviseletéről; mire ez hidegvérrel mutatá elő a meghivó jegyet: «így volt meghagyva: csupán fekete frakk, fehér ing, fehér mellény, fehér nyakkendő és semmi egyéb öltözet, – én szót fogadtam».

Abellino barátunk mit tehetett? Legjobbnak találta elhallgatni az egész gonosz tréfával, mert még utóbb valami impertinens ujságiró megtalálta volna tudni s kiadta volna a hirlapban. -228-

19.
A HALÁLFŐS ÁLARCZ.

Abban az esztendőben, a midőn Medicis Ferdinánd Florencz trónjára lépett, történt azon eset, hogy a vértörvényszék birái előtt egy némber állt, a kinek arczára egy halálfőt jelző álarcz volt csatolva.

Egyéb termetét hosszú, sarkig érő bő palást takarta, melynek csuklyája elől egész homlokáig le volt húzva. A ki ránézett, nem látott egyebet, mint az ijesztő lárvát arczán és a halotti mezt: egy rémet, a ki a halottak carnevaljába készül.

Ez a nő volt Montalboni Rosaura, ki negyedszer vádolva áll a törvényszék előtt; negyedszer vádolva oly bűnnel, mely csodálatos módon önmaga védi magát s a vádban meghozza mentségét.

Oly szép, hogy mikor reggel kiül ablakába, a népség összecsoportosul az utczán, a hintók és gyalogszekerek nem járhatnak a sokaság miatt, a kalmárok elfelejtik áruikat kirakni s a herczegi hivatal kiküldött tisztei elfeledik, hogy hová küldettek és őt bámulják órahosszat.

Olyan szép, hogy mikor kimegy vásárolni a selyem- és ékszerárusokhoz, azok nem fogadnak el tőle fizetést áruikért, lábaihoz rakják kelméiket; a kinek boltjába belép, az tönkrejutott ember.

Olyan szép, hogy a mióta az Arno jobb partján lakik, azóta ott egész palotasor épült, a balpart pedig hanyatlásnak indult, urak, kereskedők és hajósok átköltöztek a túlpartra.

Olyan szép, hogy ha belép a Santa Maria del Fiore magasztos egyházába, az emberek elfordulnak az oltárképtől, -229- odafordulnak ő hozzá s kárhozatot visznek haza a templomból üdv és malaszt helyett.

Ha reggelenkint a halászok egy-egy halvány ifju hullát fognak ki a gátok között az Arno vizéből, az bizonyosan szerencsétlen ábrándozó volt, ki Rosaura miatt ölte meg magát; ha éjszaka a sötét utczákon egy-egy bársony ruhás lovag merev hullájára akadnak az őrök, ki szívén keresztül döfve, aludt vérében fekszik, az Rosaura miatt esett el, megöletve dühös párviadalban a szép delnő egy mosolyáért. Ha gazdag apák hirtelen titkos méregpohár által végzik életüket, az Rosaura szép szemeiért történt, mikért megölte volna, a ki beléjük nézett, testvérét, apját, saját üdvösségét, hogy azokat mosolyogni lássa.

Egyszer éhinség volt a városban, a rongyos nép fellázadt, nem volt kenyere s dühödt haraggal rontott a Montalboni palotára, melynek úrnője színtejben fürdik s édes borral öntözteti kerte virágait és lakomát ád mindennap, míg odakünn eldülnek az emberek az éhségtől. Midőn a felbőszült tömeg betörte a palota ajtaját s leverte a czifra cselédséget, Rosaura egyedül szállt le közéjök márvány lépcsőin, gyönyörű aranyszín hajfürteit vállaira lebocsátva, s gyémántos legyezővel hűsítve rózsapiros arczát… A csőcselék elhallgatott előtte, a kolomposok megcsókolák öltönye szegélyét s eloszlottak palotájából. Ők kenyérért ordítottak, Rosaura egy kegyes mosolygást adott nekik és ők meg voltak elégedve.

Három ízben vádolák be őt szépsége miatt elkeserült apák, kiknek gyermekei áldozatul estek Rosaura kecseiért.

A birák meghallgatták a vádat, megidézték a bűnöst és meggyőződtek róla, hogy bűne igaz.

A legkeserűbb vád szavait is meghaladta a tény. Rosaura szebb volt, mint a milyennek rágalmazák.

A birák két ízben azt felelték: «a vád igaz, a bűn igaz, a vádlott legyen szabad!» -230-

Szépsége nagy volt bűnnek; de mentségnek még nagyobb. Ha biráinak arczába nézett, azok elfeledték a törvényt; ha könyezett, megesküvének rá, hogy ártatlan, s ha rájuk mosolygott, készek voltak saját magukat vallani bűnösnek.

A harmadik esetben a nagyherczegi kincstár őrzője meglopta az ország kincseit, s miután azt mind a csodaszépre pazarlá, akkor megölte magát.

Itt nem lehetett kegyelmezni többé; a delnő újra törvényszék elé állíttatott, s egy szótöbbséggel lőn rá kimondva az itélet, hogy Florenczből örök időkre száműzve legyen és szép teste megbélyegeztessék.

A hirhedett palazzo Pizzi előtt állíták fel a pellengért, melyen e bűnhödésnek végre kelle hajtatni. A nép zsufolt tömegben tölté meg a tért és a házak tetőit, honnan e színpadra lehete látni.

Odahozták a bűbájos nőt; a hóhér kezébe vette a tüzes bélyegvasat s leszakítá Rosaura válláról a selyem öltönyt, hogy az izzó bélyeget rásüsse.

És a mint e síma hófehér váll szemei előtt volt, elfeledkezék róla, hogy ő a bakó, s az izzó vas helyett forró ajkait nyomá a fehér vállra.

E tréfa a hóhérnak fejébe került, de Rosaurát megmenté, mert senki sem akadt, a ki az itéletet végrehajtsa e hófehér gömbölyű váll ellen. Azt csak csókolni volt kedve annak, a ki látta, nem elrútítani tüzes bélyegvassal. A csoda a nagyherczeg fülébe jutott. Medicis Cosimo már akkor öreg ember volt s kegyességre hajlott. Talán kegyességből tevé, hogy a midőn kivánatára e delnőt eléje vitték, kegyelmet adott neki s elengedé megbélyegző büntetését.

Azontúl Montalboni Rosaura büntetlenül lehetett szép. Senki sem mert ellene panaszkodni többé, senki sem merte bevádolni villámló szemeit, mosolygó piros ajkát, a csábító gödröcskéket rózsás arczán és tébolyító mosolygását. -231-

Történt azonban, hogy Medicis Cosimo meghalt, s következett utána Medicis Ferdinánd.

Ferdinánd még akkor fiatal volt, midőn a trónra lépett, alig tizenkét éves.

Játszó gyermek korában megismerkedett a nála idősebb Frascati Lorenzoval, s annak hű barátságot fogadott. Lorenzóból festő lett, Ferdinándból uralkodó; a fejedelem akkor sem feledkezett meg régi barátjáról, s elhozatta őt Páduából, saját palotájába vivé, hogy legyen osztályosa örömeinek és hatalmának.

Lorenzo vidám, enyelgő ifju volt, minők festők szoktak lenni; tréfás ötleteivel sokszor megnevetteté a nagyherczeget.

Egyszer elkezdett komoly, gondolkozó lenni; a víg tréfák elmaradtak; még a fejedelemnek kellett arról gondolkodni, hogy őt felvidítsa.

Ferdinánd egy új kápolnát építtetett az Arno partján, hogy barátjának szellemi foglalkozást szerezzen; rábizta Lorenzóra: fesse azt teli, a hogy neki tetszik.

Lorenzo dolgozott szorgalmasan, reggeltől estig ott volt bezárkózva, és ha kijött is, bezárta maga után a templomot, hogy senki ne láthassa elébb művét, mint az egészen kész leend.

Egyszer három napig nem jött ki Lorenzo a templomból, s nem eresztett be senkit magához, segédei aggódva tudatták a nagyherczeggel, hogy mesterüknek valami baja van, mert étlen, szomjan ül már harmadnapja a templomban.

Ekkor a nagyherczeg maga is odasietett, s miután semmi zörgetésre sem kapott választ, betörette az ajtót s belépett a templomba.

Bámulva tekinte szélylyel, a szent boltozatok mind egy és ugyanazon nő alakjával voltak tele festve; ugyanazon arcz a pálmaággal égbe szálló szenteknél s a reájuk lemosolygó angyaloknál; a bűnbánó nőnél és az oltárkép madonnáján; mindenütt ugyane bűbájos asszonyi kép; -232- azzal volt tele az egész templom. Ez volt Montalboni Rosaura arcza.

A művész maga pedig ott ült a szószékben és merev szemeit egyik képről a másikra hordozá, s nem ismerte, nem látta meg sem a herczeget, sem kíséretét, nem látott festett phantomján kívül senki mást. Meg volt őrülve, az is maradt, míg csak élt.

A nagyherczeg levereté a vakolatot mind a befestett falakról, s újra beszentelteté a kápolnát és azután bezáratta azt, hogy ne járjon bele senki imádkozni.

Ifju volt még a fejedelem, tizenkét éves; még ő nem tudta, hogy minő bűbáj van a nő szemében? hogy az a legnagyobb igézet.

Montalboni Rosaura ekkor negyedszer állt a vérbiróság előtt; most negyedszer egy halálfő álarczát tették fel arczára, úgy vezették a birák elé, hogy szép szemei villogása, bűvös arcza mosolygása meg ne ronthassa a törvényt.

– Te vagy-e ama szép Montalboni Rosaura, a ki arcza bűbájával megront ifjakat, véneket?

– Én vagyok az, felelt a halálfő. A hang oly tompán hangzott a siketítő álarcz alól.

– Elismered-e, hogy olyan szép vagy, miszerint a ki rád tekint, megőrül miattad?

– Elismerem, válaszolt a halálfő, rémes csontképét a kérdezőre meresztve.

– Tudod-e azoknak számát, a kik miattad szerencsétlen életet, szerencsésebb halált találtak?

A halálfő zokogott. Az üres szemgödrök nem hullatták a könyet, de a sírás hangja hallatszott a merev csont állkapczák alól.

– Ime halljad Montalboni Rosaura a törvényszék itéletét, mely rád van szabva:

«Életed hosszáig fogoly maradsz; elzárva egyedül, társtalan magányban. Nehogy pedig bűbájos arczoddal valaha -233- tömlöcz-őreidet, vagy azoknak előljáróit megvesztegesd, eme halálfős álarczot fogod viselni, a míg élsz, hogy visszaborzadjon tőled mindenki, a ki rád tekint s féljen tekintetedtől szerelem helyett.»

Elsápadt-e Montalboni Rosaura arcza, midőn ez itéletet kimondák? vonaglottak-e szép vonásai a rémület alatt? bűbájos ajkai reszkettek-e a fájdalomtól?… a halálfő egyszínű volt és mozdulatlan – –

Harminczkilencz esztendeig ült Medicis Ferdinánd Toscana fejedelmi székén; a harminczkilenczedik évben meghalt.

Midőn Cosimo trónra lépett, amnestiát hirdetett a tömlöczben sinylődő rabokra.

A birák dolga volt sorra venni, ki minő vétségért ül börtönében, minő bűne vár bocsánatra?

Akkor találtak egy elitélt nőt a börtönökben, a kinek az volt vétsége és súlyos vádja: hogy oly igen szép! e miatt volt élethosszú fogságra itélve, s a míg élete tart, egy halálfős álarcz viselésére.

Midőn levették fejéről az álarczot, alatta épen olyan halálsápadt, elhervadt arczot találtak, beesett szemekkel, csontjaihoz tapadt fakó, redős bőrrel, mint a milyen volt maga az álarcz, melyet viselt.

Ez volt Montalboni Rosaura, a ki valamikor, hosszú évek előtt, elitéltetett kegyetlen bűnhődésre – «a miért hogy olyan szép volt!»

20.
A HÁROM GYŰRŰ.

Kalkuttában híres kereskedőház volt a század kezdetén a Nehring családé.

Nehring Vilmosnak tömérdek kincséhez volt három fia: -234- Leon, Amadé és Edvard. Leon volt huszonöt éves, Amadé husz, Edvard tizenöt.

Egyszer valami beteg boncz szállt meg a kereskedő mezei lakában, kivel a család igen szivesen bánt. Mikor felgyógyultan elhagyta őket, három gyűrűt adott az apának.

– Íme fogd e három talizmán gyűrűt, oszd ki fiaid közt. Az egyik eltenni való, a másik eladni való, a harmadik eldobni való.

A gyűrűk vékonyra lapított aranylemezkéből voltak karikára hajtva, nem volt rajtuk semmi jel, vagy irás.

Nehring kérte a bonczot, hogy magyarázza meg neki világosabban a talizmán értelmét, mire ez még ennyit mondott neki:

– Ha keresve keresed, az a halálod, – ha drágán megveszed, az a kárhozatod, – ha véletlen rátalálsz, az életed és üdvöd.

Azonban a gyűrűket odaadta fiainak; Leonnak az elsőt, Amadénak a másikat, Edvardnak a harmadikat.

Nem sokára gondoskodni kelle, hogy Leon megházasodjék; szülői már régóta kiszemelték számára a menyasszonyt, egy főrangú hivatalnok leányát, ki a keletindiai társaság egyik igazgatójának unokája volt; nemes családból való, igen gazdag; valódi csodaszerencse Leonra nézve.

Leon nem is mondott ellent szülői akaratának, jobban nem választhattak volna számára; mint okos ember és engedelmes fiu átadta a talizmán gyűrűt a nagy míveltségű ladynek, s nőül is vette azt egész Kalkutta irigységére.

Azonban az új házasok nem éltek tovább egymással egy hónapnál; az úrhölgy szeszélyes volt, a férj önfejű; mindennap összeczivódtak s nem volt közöttük az a szelid nemtő, a ki a czivódó férfit és nőt ki szokta békíteni, nem volt köztük a szerelem.

A hatodik héten, melyet még mézesnek szoktak nevezni, a nő elhagyta férje házát, hazament rokonaihoz, azok elvitték -235- magukkal Angliába; a házasok végképen elszakadtak egymástól, s hogy egészen megszabaduljanak, válópert kezdtek, e miatt Leonnak háromszor kellett megtenni a tengeri útat Kalkuttától Londonig; mire vége volt a pernek, Leon testestül-lelkestül össze volt törve, szíve, kedélye kiégve, elhamvasztva, elhidegülve. Ez a házasság egész életét semmivé tette.

Szülői sok szemrehányást tettek maguknak e miatt, mert ők szerezték e házasságot; azért második fiuknál helyre akarták hozni hibájukat, arra rábizták, hogy ő maga keressen magának szíve szerint való hölgyet; nem bánják akármilyen szegény házból, akármilyen sötét országból származott is.

Amadé sok izléssel birt; követelő is volt, igényeit nehéz volt kielégíteni, szépnek, jónak, okosnak, neveltnek, kellemesnek kelle a nőnek lenni, a kit ő gyűrűjével megtiszteljen. Haja ne legyen sem szőke, sem fekete, épen csak világos gesztenyeszínű, szemei ellenben feketék és epedők; arcza ne telt, ne is hosszukás, de finom és szenvedélyt kifejező; mozdulatai kecsesek, járása könnyed, kedélye simulékony, érzelemgazdag; férjéhez hűsége, szerelmében fanatismusa legyen; ártatlan legyen a tudatlanságig és szerelmében mégis kifogyhatatlan és örökké új.

Amadé bejárta egész Európát, a míg olyan nőre talált, a ki ennyi követelés ideálja tudott lenni; de végre mégis talált. Párisban akadt rá. Szépsége, bájai egészen megfeleltek képzetének, épen oly szenvedélyes és szelid, oly ártatlan és szerelmes volt, mint ő kivánta. Egy évig járt utána, hogy megtudjon róla mindent a legkisebb részletig. Nem hallott semmi egyebet felőle, mint megnyugtató magasztalást. A leányt kolostorban nevelték, szülői nem voltak gazdagok, nem előkelők, de szilárd, derék emberek, kik maguk is sokat tartottak leányuk erényeire.

Amadé nem kételkedett rajta, hogy talizmángyűrűjének jó helyet talált; a leányt eljegyzé vele, s haza vitte Indiába. -236-

Ott két hónapot töltött vele végtelen boldogság mámorában, a harmadikban megszökött a nő egy hajóskapitánynyal, a ki Amerikába vitorlázott.

Edvard könnyű vérű fiu volt, a ki szemközt tudott menni az örömnek s ki tudott térni a bánat útjából.

Testvéreinek sorsa intő példa volt előtte, hogy az asszonyszív veszélyes áruczikk, nem lehet eléggé vigyázni a megválasztásában.

Edvardnak volt egy kis vadászlaka, annak az eresze alatt lakott egy vándor fecskepár. Minden tavaszszal elhagyták a fészket, s minden őszszel visszatértek belé; olyan szelidek voltak: reggelenkint, esténkint órahosszat elcsevegtek Edvard ablaka alatt; nem is féltek tőle semmit, berepkedtek nyitva hagyott ablakán, s ha aludt, odaültek kerevetére, s nesztelen röpködésükkel minden alkalmatlan legyet és szúnyogot elriasztottak onnan; mikor pedig fiaikat kiköltötték, mielőtt szabad szárnyra bocsátották volna, odavitték bemutatni Edvard elé, sorba ültetve őket az ablak pálczáin, úgy búcsúztak el tőle, úgy keltek a távol európai útra.

Edvard akárhányszor megfogta egyiket közülök, az a nőstény volt; a hím soha sem engedte magát elfogni, hanem az anyamadárka olyan nyugodtan elült Edvard tenyerén, hogy szinte mondani kellett neki: repülj már innen. Tudta jól, hogy a kis fecskék anyját nem bánthatja senki.

Mikor ismét tavaszi útra készültek a fecskék, Edvard megfogta az anyafecskét s talizmán gyűrűjébe belül késhegyével e szókat karczolva: «Kalkutta, Nehring Edvard», a kis madárka nyakára fűzé azt; nem akadályozta ez azt a repülésben.

A kis gyászmadárkák eltüntek a kék messzeségben, elvitték Edvard gyűrűjét, ki tudná, hogy hová?

Őszre visszajöttek ismét. A kis anyafecske alig várta, -237- hogy Edvard kinyissa ablakát, úgy sietett eléje repülni, leszállni asztalán álló gyertyatartójára, átadni az izenetet messze idegen világból.

Edvard meglepetve látta, hogy a madár nyakán ki van cserélve a gyűrű, vékonyabb karikagyűrű van ráfűzve; a kis engedelmes posta leengedte azt onnan venni, s azzal Edvard karszékére rebbent, mintha ő is akarná látni, mi van abba irva.

A kis fecske elkezdett fütyülni, fecsegni, alig szakadt vége beszédének; bizonyosan arról beszélt Edvardnak, hogy az milyen szép ország, a honnan ő e gyűrűt hozta, milyen leány, milyen szép, szelid és jó az, a ki e gyűrűt rábizta, hogy védte pajkos gyerekektől a kis fecskék sárkastélyát; milyen szépen tud rájuk nézni. Óh a madárkák olyan jól ismerik az emberek szeméből, kinek van jó szíve? ki szelid? ki tud szeretni?

Váry Tamás uram kis birtokos gazda volt azon időben Szeged városában, s volt biz annak vagy hét fia és egy leánya. Nagy Istenáldás; kivált a férfi, mert az megél a jég hátán is, de a leány több aggságra nő fel; szegény leányért nem igen törik ki a sarkából az ajtót a kérők.

Azután Emma (minek is egy ilyen szegény leánynak egy ilyen regényes úri név?) finom természetű is volt; holmi közönséges ember már csak azért sem merte megkérni, mert félt, hogy nem tud majd vele bánni.

Egy reggel ötlovas hintó áll meg Váry Tamás uram háza előtt, olajszínű kocsis elől, szerecsen inas hátul; belőle bársony öltözetű, selyemcsipkés úr száll ki, háromszögletű kalap a kezében, egyenes kard az oldalán s benyit egyenesen a pitvarba. Még a kutya sem merte megugatni.

Ott a bámuló család előtt csókolni való rossz magyarsággal, vegyítve közé németet, diákot és angolt, elmondá, -238- hogy ő Nehring Edvard; gazdag kereskedő fia Kalkuttából, ki ez előtt több hóval jegygyűrűjét elküldé hazájából csodálatos úton-módon. Jegygyűrűje helyére talált, mert ugyanazon úton másikat kapott helyette. A gyűrűváltás tehát valósággal végbement már s ő most csak azért jött, hogy «jegyesét» hazavigye.

És Edvard olyan boldog ember lett, a milyen csak lehet halandó itt a felhők alatt.

Már most tehát tudjátok, hogy mi az? «ha keresve keresed, halálod; – ha drágán vásárlod, kárhozatod; – ha véletlenül rátalálsz, életed és üdvösséged.»

Szegeden hallottam e regét, a hol sokan emlékeznek még most is e történetre. Akár igaz, akár nem, de jól van kitalálva.

21.
I LOVE YOU.

Tizennégy éves koromig nevelőintézetben tartottak; ki fizette ott értem a nevelési díjat? azt soha sem jutott eszembe tudakozni. Mondták, hogy van egy nagybátyám, anyámnak valami távoli rokona Sz** úr; ez kezeli vagyonomat s gondoskodik tartásomról.

A mennyire nevelőintézetben a fényűzés lehetséges, én úgy voltam tartva, hozzá szoktam, hogy mindig szép ruháim, finom fehérneműim legyenek; zsebpénzem elég volt, névnapomon és ünnepeken mindig ajándékokat kaptam, egészen el voltam kényeztetve.

Mikor tizennégy éves lettem, azt mondták, hogy nagybátyám haza kiván, s ezentúl saját házánál fog tartani.

Én előre örültem e változásnak. A nevelőintézet kimért -239- napirendjét, szűk diæteticus életmódját, szigorú felügyeletét örömest cseréltem fel egy kényelmes otthonnal, hol egy kényeztető nagybátyán kívül senkivel sem kell törődnöm. Annak pedig, előre elgondolám, mennyire kedvét fogom majd keresni. Ő bizonyosan valami jókedvű nyájas öreg úr, a ki szereti, ha ősz hajszálait simogatják, esténként papucsait ágyához készítik, theáját megfőzik, szája ízét eltalálják. Én nem tudom, honnan jöttem ezekre a gondolatokra? annyi bizonyos, hogy így gondoltam.

Pompás hintó jött értem, vállrojtos inas segített felülnöm; én arra gondoltam, hogy nekünk okvetlenül gazdagoknak kell lennünk. Egyik nevelőnő elkísért odáig.

A hintó a város legfényesebb utczáiba vitt, egy elegans ház kapuján hajtatva be, mely előtt prémes kapuőr állt; a lépcső, melyen felmentünk, pokróczczal volt behúzva; az első emelet elzárva a többiektől; egyéb lakosság más lépcsőn járt fel. Minden úgy, a hogy urak szokták.

Az előszobában a komornyik várt ránk, az felnyitá előttünk a terem ajtaját s udvariasan kért, hogy foglaljunk addig helyet, míg a nagyságos úr ki fog jönni.

Egy pillanat alatt végig járták szemeim a szobát; minden meglepő volt reám nézve, a butorok tarka eres fából, székek, pamlagok nyomtatott bársonynyal bevonva; különös faragványok ismeretlen kövekből; a boltozatról üvegprizmákkal rakott csillárok függtek, emlékezem reá, hogy e perczben arra gondoltam, milyen pompás tánczestélyek lehetnek azok, midőn azon csillárokat felgyujtják.

Most a mellékterem ajtaja nyilt, s én felkeltem helyemről, hogy várt nagybátyámnak eléje siessek. Szívem dobogott, nem tudva, minő arczot fogok látni? mennyire lesz az hasonló ama nyájas, kedves öreg úr képéhez, a kit magamban képzeltem?

A látás megdöbbentett. A valóság épen nem közelíté meg ábrándomat. A várt nyájas öreg úr helyett, félig ősz, félig kopasz fővel, egy fiatal férfi lépett elém; magas, karcsú alak, sápadt, hideg arcz, szenvedélytelen kék szemek, -240- szőke szakálla állán simára leborotválva; viselete úrias és elegáns.

Én annyira meg voltam lepetve, hogy nem mertem közelebb lépni hozzá, nem akartam őt elismerni nagybátyámnak.

A nevelőnő azonban odavezetett hozzá, s mondta, hogy üdvözöljem Sz** urat.

Erre ő is megfogta kezemet s hidegen megszorítva, mondá csendes, szelid hangon, melynek lágysága szinte szomorúvá tette az embert.

– Kedves Jenny, ezentúl itt fog ön lakni; Szálli kisasszony majd elvezeti kegyedet szobájába, s rendelkezésére fog állani.

Azután a nevelőnőnek köszönte meg a velem tett szíves fáradozásait s mint észrevettem, egy csomó bankjegyet takart keszkenőjébe, és ezt oly gyöngéd kimélettel tevé, hogy alig lehetett volna különben észrevenni, ha a nevelőnő hálálkodása el nem árulja az ajándékot.

Szálli kisasszony, kire nagybátyám rábízott, negyven és ötven között lehetett akkor; de nem látszott annyinak, szép fekete haja és piros orczája volt, ha mosolygott, fehér fogsora látszott, s én még akkor nem tudtam, hogy ez mind hamis is lehet.

Nagybátyám igen parancsolólag viselte magát irányában; meghagyta neki erősen, hogy ügyeljen rám, mutassa meg a kertet, a szobákat, tegye zongorára hangjegyeimet, három órakor vigyen ki kocsikázni a városligetbe, félötre itthon legyünk ebédelni, – ha addig valami kell, adasson fagylaltot a szakácscsal, de ne legyen közte vanilia, mert az fiatal leányoknak nem jó; estére ha opera, vagy népszínmű lesz a színházban, elmehetünk a páholyba.

Én magamon kívül voltam örömömben. Futottam kezet csókolni nagybátyámnak; ő engedte azt. Valóban úgy viselte magát irányomban, mintha ötven évvel vénebb volna nálam; – pedig csak tízzel volt öregebb.

Ő eltávozott; én pedig siettem végig járni a pompás szobákon, -241- összevissza bámulni mindent; Szálli kisasszony mindent megmutogatott, még a zárva tartott ezüstneműeket is, bevezetett nagybátyám szobájába, segített elrakosgatni a sok irást az asztalon és magasztalt, hogy milyen okos vagyok, ha az irásokon megimertem: ez német, ez franczia, ez számadás. Azután zongorához ültem, Szálli kisasszony el volt ragadtatva játékomtól, hogy ő soha sem hallott annál fölségesebbet; mikor elhagytam, minden körmömet megcsókolta a kezemen s azt mondta, hogy aranyba kellene azokat foglaltatni.

A szobalánynak azt mondta hátam mögött, de úgy, hogy én is jól hallottam: «valóságos angyal, olyan szép mint egy angyal.»

Napestig nem szünt meg dicsérni; akármit tettem, mondtam, az mind rendkívüli, bámulatos csodatett volt előtte; ha valamit kértem tőle, azért futott; ha valamiért mosolyogtam rá, kezet csókolt s végtelen boldognak vallá magát, hogy nekem szolgálhat.

Ebéd idején hárman ültünk az asztalnál, nagybátyám, én és egy öreg, hallgatag úr; mint később mondák, nagybátyám házi ügyvédje. Szálli kisasszony csak reggelinél szokott az asztalhoz ülni; ebédnél, nem tudom maig sem miért? soha sem volt ott.

Az ebéd felett sok minden közönyös tárgyról folyt a szó nagybátyám és ügyvédje között, a mik nem érdekeltek; nagybátyám annyit gondolt velem, a hogy egy gyermekkel szokás: megtanított, hogyan kell az osztrigát felnyitni és kihörpenteni? mit szedjek le a sardináról? a granátalmát hogy facsarjam poharamba? Ebéd végén megkérdezte tőlem, ha nem maradtam-e éhes? azzal elbocsátott Szálli kiasszonynyal, hogy öltözzünk szinházhoz, mert épen Ernánit adják, a mit én végtelenül szerettem s magam is tudtam zongorán játszani belőle.

A szinház egészen bodoggá tett; dalolva, tánczolva futottam fel a lépcsőkön, midőn haza értünk s kétszer is megcsókoltam nagybátyám kezét, s kedvem lett volna őt -242- megölelni, ha oly végtelenül hidegen nem tekintett volna rám.

Három idegen férfi volt még nála, kik vele együtt theáztak, azoknak bemutatott, mint unokahúgát.

– A kis Jenny? Ej be megnőtt a nevelőintézetben. Lehet már hét éve, mikor láttam.

Azzal kártyázni kezdtek. Valami nagyon hallgató játékot, úgy gondolom whiszt volt. Én oda támaszkodtam nagybátyám székének s néztem hol a játékot, hol az ő arczát. Úgy illett egymáshoz mind a kettő. Olyan nyugodt, szilárd volt arcza, oly tekintélyes minden vonása fiatalsága daczára; mentül tovább néztem reá, annál jobban tetszett nekem, úgy szerettem volna – leánya lenni.

Az első játék végével hozzám fordult, megsimogatá fejemet s nyájasan szólt.

Én azt hittem, hogy meg akarja csókolni homlokomat s odatartottam fejemet hozzá; ő azonban elfordult és tovább osztotta a kártyát.

Engemet Szálli kisasszony szobámba vezetett és segített levetkőztetni. Minden olyan kedves volt e kis szobában; nappal rá sem értem azt úgy szemügyre venni, mint most lefekvés előtt; ágyamon fehér csipkés függönyök, asztalom rakva ezüst pipere-szerekkel, éjji asztalkámon metszett kristályokban ivóvizem, mellette ezüst csengetyűm, mely Szálli kisasszonynak szól; másik csengetyű a szobalányokat ébreszti; ennek hímzett szalagja ágyamon belül függött; és a mi legkedvesebb volt, a fehér márvány kandalló leghátul, melynek széllyukain át most is vidám parázs fénylett elő; én odafutottam s egészen kitártam a kandalló ajtaját, hogy a vidám láng bevilágítá egyszerre kis szobámat.

E rózsavilágítás mellett szobám oldalfalán egy kép tünt -243- egyszerre szemembe, mely most úgy meglepett. Nagybátyám aczélmetszetű képe volt az. Épen oly hidegen, oly tartózkodva nézett onnan, mint valódi arcza.

Mikor lefeküdtem is, sokáig elnéztem ez arczot. Addig néztem, míg el nem álmosodtam. Le-lehunytam szemeimet s megint felpillantottam rá; a kandalló tüze el-ellankadt, homályba ejtve a képet, meg fellobbant, újra elém tüntetve azt… Még sem álmodtam felőle…

Két évet töltöttem nagybátyám házánál ezután. Öröm, játék és mulatság közt telt el minden órám: nem volt óhajtásom, a mi teljesületlen maradt volna, mindenki alkalmazta magát szeszélyeimhez s iparkodott kedvemben járni. Egy elkényeztetett leány minden játékszere közt legnélkülözhetlenebb egy hízelgő, engedékeny társalkodóné; egy nyomorult alárendelt személy, ki egy kis haszonért, egy kis kényelmes életért mindennap össze hagyja magát töretni tízszer s ugyanannyiszor ismét kényünk szerint újra idomíttatni; ilyen volt nekem Szálli kisasszony. Hagyta magát szidatni, ha rossz kedvem volt; dicsért, mikor rossz színben voltam, s együtt nevetett velem, ha derültnek látott, akár volt rá oka, akár nem; mindent sietett megtenni, a mit rábiztam s ha azután a másik perczben megbántam azt és szidtam érte, miért tette, kezet csókolt s elragadtatással mondá, hogy mennyire illik nekem a harag; milyen szép vagyok, mikor indulatba jövök.

Nagybátyám volt azonban, a ki legjobban kedvemben járt. Nem mult el tőle semmi alkalom, melyen valami kellemes meglepésben ne részesített volna. Szobám mindig tele virággal, pipereszekrényemben új ékszerek, ruháim a legpazarlóbb divat szerint; a madaraknak, házi állatkáknak bolondja voltam: ő majd egy pár elválhatatlant, majd egy kis kapuczinus majmot lopott be szobámba, míg én távol voltam; úgy, hogy be sem zártam ajtómat, sem szekrényeimet, mert tudtam, hogy valahányszor hazamegyek, mindig valami újat, meglepőt fogok ott találni; a második -244- év farsangján fényes estélyeket adott a kedvemért, mikben én úgy tetszettem magamnak a házi asszony szerepében, azt hittem, egészen értek már hozzá; viszont mi is meglátogattuk mások estélyeit, egy pár nyilvános dalidót is, a midőn én mindig nagybátyám karján léptem a világ elé. Szép elegáns férfi volt, s nekem úgy tetszett az a gondolat, hogy most sokan azt hiszik, hogy ő férjem. Pedig nagybátyám.

Minden szívessége mellett olyan hideg volt hozzám, olyan tartózkodó. Soha sem tegezett. Azzal a nyájas, de bizalmas részvéttel szólt velem mindig, a mivel egy orvos beszél betegéhez, vagy egy ügyvéd védenczéhez; pedig én úgy szerettem volna, ha jókedvű lett volna, ha lehetett volna vele enyelegni, tréfálni; ha lehetett volna szobájába bemennem, munkájában megzavarnom, bálokról, bohóságokról, Szálli tréfáiról beszélnem vele; ha lehetett volna tőle megkérdeznem, miért oly szomorú mindig? miért oly hallgatag? ha beszélt volna nekem élete korábbi eseményeiről, én azt úgy elhallgattam volna hideg ködös estéken, a pattogó kandalló előtt, mellette ülve, tán épen azon a széken, melyen ő, s kezemet vállára téve és fejemet odahajtva az ő fejére. Olyan szokszor elképzeltem ezt így magamban, de soha sem mertem úgy tenni. Mikor mellette voltam, egy hideg tekintet, egy hideg hang úgy visszautasított, hogy kezéhez sem mertem nyúlni. Pedig hiszen, gondolám, ki lehetne bizalmasabb, meghittebb barátnéja, mint én tudnék lenni, a ki úgy szeretem, úgy becsülöm, a ki annyival tartozom neki.

Valahányszor évenkint az a nap előfordult, melyben házához kerültem, mindannyiszor este behítt magához s komoly, hivatalos hangon kért, hogy üljek le mellé, s vessek egy pillantást azon iratokba, a mik bizonyíták, hogy a lefolyt évben mennyi kiadást tett rám? Én először sem tettem azt, hogy végig nézzem, annyit láttam, hogy az összes szám a tízezresen felül ment; a második esetnél -245- pedig épen sírva fakadtam s kértem, hogy ne mutasson nekem számadásokat, mikor én tudom, hogy úgy is rendén túl tesz velem ennyi szívességet, a mit meg nem érdemlek s meghálálni nem tudok.

Sírásom nagyon megindította; felkelt, odajött hozzám, kért, hogy ne tegyem azt; az neki fáj, ha sírni lát. Én azonban tovább is szomorú maradtam; ő leült mellém s kérdezé, hogy miért vagyok oly lehangolt? Én bátorságot vettem magamnak arról beszélni, a mi szívemen fekvék.

Én hirtelen odaborultam vállára s átfonva nyakát karjaimmal, hévvel unszolám, hogy vallja meg nekem, miért oly bánatos?

Ekkor rámnézett, valami olyan különös ragyogott szemeiben, a mit akkor nem tudtam magamnak kimagyarázni, mert ha tudtam volna, nem engedém magamat oda vonni keblére, derekamat átfűzni karjaival, lehelletének arczomat érinteni.

– Az a bánatom van, suttogá hő hangon, hogy szeretek és a kit szeretek, az nem tud róla semmit…

Az a hang, az a forró ölelés egy percz alatt világot vetett lelkembe, s az erősebb fény volt, mint hogy eszem elbirta volna; sápadtan, reszketve váltam ki karjaiból s mozdulatlan, gondolatra képtelenül ültem előtte a pamlagon.

Én e szóra felugrottam helyemből s lefutottam szobámba, oly ijedten, oly kétségbeesve, mintha gyilkosok üldöznének éles késekkel; ott leültem az ablakba; azt hittem, megfulladok. -246-

A mennyire szerettem őt egy percz előtt, – nem annyira: – százszorta jobban gyűlöltem most. Szeret engem! Nem úgy szeret, mint gyermeket szeretnek, hanem mint férfi szereti a nőt!… Reszketett minden tagom e gondolattól. Oly irtózatom támadt tőle, hogy ha e perczben utánam jön, levetem magamat az ablakon át az emeletből.

Tehát minden jóságának, kedvezésének egy oka volt, egy eltitkolt, önző gondolat. Nem az az angyali magasság, a miben őt megszoktam látni magam előtt, hanem a mindennapi vágy tette őt oly szeliddé hozzám, nem szeretett, hanem szerelmes volt.

Mennyi nyugalmat adott az az ábránd, hogy egy jó férfi őrködik felettem, ki engemet szeret, s kit én szeretnék atyámnak nevezni; – s mennyi borzalom támadt egyszerre azon rémeszmétől, hogy egy férfitól kell őriznem magamat, a ki szerelmes belém, s ki nejének akar nevezni, s a kit én gyűlölök.

Eddig minden este belefoglaltam őt imáimba, s ezentúl úgy kell róla megemlékeznem imáimban, mint arról a rosszról, a kitől őrizzen meg az Isten.

E naptól fogva soha sem feküdtem le a nélkül, hogy szobám ajtaját be ne zártam volna. Még Szállit sem engedtem magamnál aludni. Nem biztam már senkiben. Gyanakodó lettem egész életemre.

Különben senki sem vehette észre, hogy közöttünk mi történt? Azután is találkoztunk ebédnél, vacsoránál, a páholyban; ő ismét hallgatag volt, hideg arczot mutatott és távol tartotta magát tőlem, mint az előtt.

Hanem Szálli mégis észrevette, hogy velem valami változásnak kellett történni, s addig unszolt, míg kivallottam azt neki. Nem titkoltam előtte, hogy ez idő óta mennyire gyűlölöm nagybátyámat. -247-

Szálli semmit sem felelt ekkor; úgy látszott, hogy sokkal jobban meg volt rettenve, mint hogy nekem ezúttal igazat mert volna adni. Későbbi napokban egy párszor megkisértette nagybátyám előnyére elejtett szavakat intézni hozzám; azonban én oly ijedelemmel találtam ránézni, hogy abbahagyta és többé nem kísértett.

Nem volt egy nyugodt órám ezentúl, nem volt semmi örömem többé. A mi máskor gyönyörűségemre szolgált, azt utálatossá tette előttem az a gondolat, hogy azt az örömet azért szerezte számomra egy ember, hogy szeressem érte; nem öltöztem, nem piperéztem magamat, borzadva attól a gondolattól, hogy ő szépnek fog találni, gyötrelem volt e pompás szobákban járnom azzal a tudattal, hogy ez mind az én tömlöczöm, melyben fogva tartanak, mint egy madarat.

Sokat gondolkoztam rajta, hogyan lehetne az? eszembe jutott minden eszköz, de mindannyi közt legjobban tetszett a méreg.

A nevelő-intézetben sokszor hallottam a nevelőnőtől, hogy vannak olyan szépítő szerek, miknek alkatrészei halálos mérgek; a jó asszony azért ijesztett bennünket azoktól, hogy valamikor használni ne találjuk. Ilyen méregnek mondá a herczegnővizet. Én egyszer rávettem Szállit, hogy szerezzen nekem ilyen szépségvizet. Ő nevetett, azt mondta, szép vagyok én anélkül is; de azért csak megszerezte. Mikor kezemben volt a szer, este bezárkóztam szobámba, levelet irtam Szállihoz, melyben búcsút vettem tőle s tudattam, hogy miért akarok meghalni. Kértem, hogy levelemet tegye el jól s ha kell, mutassa elő, nehogy valakit üldözzenek halálom miatt; azt a levelet az ajtó alatt átcsúsztattam az ő szobájába s azzal ágyamra fekve, a palaczk tartalmának felét kiürítettem. A szer természetesen nem tette rám azt a hatást, a mit kívántam -248- tőle; rosszul lettem bele, de a halál nem jön olyan könnyen. Szálli megtalálta a levelemet s elrémülve tört rám; orvost hívott, kigyógyítottak; mi bajom volt? azt nem mondtam meg másnak, egyedül ő neki. Az orvos talán sejtette.

E naptól fogva Szálli egészen elkomolyodott s nem tréfált a kedvemért annyit, mint máskor. Mikor felkeltem az ágyból, a tükör elé vezetett s mutatva sápadt arczomat, azt mondá, hogy miért tettem ezt magammal?

– Óh kedves Jenny, a felől bizony lehetne kegyed akár szép, akár rút. Nem olyan ember Sz**, a ki egy leányt a szépségeért tudjon szeretni. Ne volna csak kegyed gazdag, bizony nem is törődnék vele.

– Bizony ha az nem volna, ne is higyje ám, hogy talpig csipkében járatná urabátyja; hideg vérű ember ő, jól ismerem; pénz az Istene; ha ő kegyedre elkölt tízezer forintot, másik tízezeret bizonyosan megtakarít magának.

– Ejnye no! Hát még arról sem beszélt a kisasszonynak drága urabátyja soha?

– Kár volt. Én bíz igy könyvnélkül meg nem mondhatom, hogy mije maradt a megboldogult nagyságos asszonynak? hanem azt tudom, hogy a bálvány-utczában az a nagy háromemeletes ház az övé, az ő nevéről is híják; mikor kis leány volt, tudhatja, hogy abban laktak; azonkívül jószágai vannak, a miktől most roppant haszonbért fizetnek. Ismerem az árendást, minden negyedben fel szokott jönni, s mikor elmegy, olyankor Sz** rendesen ötezer forintot szokott beküldeni a takarékpénztárba. -249-

Ez a beszéd egészen új életet öntött belém. Az a tudat, hogy gazdag vagyok, s nagybátyám csak birtokomért akar elvenni, egészen más szinben állítá elém az életet. Most már nem gyűlöltem őt, most csak mosolyogtam rajta. Egész alakja megváltozott előttem; azelőtt igen szépnek, egyszerre ismét félelmesen rútnak találtam őt; most egy mindennapi, jelentéktelen alakká sülyedt le előttem, a kinek jelenlétét egykedvűleg lehet venni. Azon nevetséges imádók sorába szállt le, a kikről tudjuk, hogy pénzünkért akarnak elvenni, s minden boszúnk abból áll, hogy nem gondolunk rájuk.

Most már nem féltem tőle többé, nem gondolkoztam öngyilkolásról. Egészen más eszmékkel volt agyam elfoglalva. Azon töprenkedtem, azt főztem magamban éjjel-nappal, hogy lehetne tőle megszabadulnom? hogyan tudnék gyámsága alul megmenekülni és magam úrnéja lenni?

Semmi ismerősöm sem volt, a kihez pártfogásért folyamodhattam volna, tánczvigalmi ismeretségeim nem voltak arra valók, hogy valami komolyabb összeköttetésre gondolhattam volna velük, s úgy czél és ok nélkül nem hagyhattam el a házat; végre is Szálli mondott egy alkalmas módot a menekülésre, melyet azután együtt igen jól kifőztünk.

Az ő terve az volt, hogy egy napon felmondja eddigi szolgálatát Sz**nek s elmegy a háztól azon ürügy alatt, hogy pipere-boltot fog nyitni. Azután fogad egy csinos szállást a Terézvárosban, s mikor helyben lesz, én egyszer meglátogatom őt s azzal végképen ott maradok nála, míg törvényes úton felszabadítanak nagybátyám gyámsága alól, vagy más gondnokot rendelnek, a ki nem követelheti, hogy nála lakjam.

Szálli kisasszony remeknek találta ezt a tervet; én pedig örök hálára köteleztem magamat neki, ha szándokunk sikerül. Egyszer tudom, valami kötelezvényt is adtam neki tíz ezer forintról előre, a mit ő azonban rögtön összetépett s sírva kért, hogy ne bántsam őt meg ezzel. -250-

Nehány nap mulva a kivitelhez fogtunk. Szálli kisasszony talált alkalmas szállást, azt bebutoroztuk; előleges költségekre mindig volt elég heverő pénzem. Egy pár ékszert is eladtam kéz alatt valami zsibárusnak. Gondoltam: magamét adom el; saját pénzemből vették.

A mely napra előre terveztük eltávozásomat, Sz** épen távol volt a háztól, semmi akadály sem volt utamban; szobaleányomat valami ürügy alatt eltávolítottam hazulról, s azzal hevenyében minden ékszeremet, drágaságaimat összeszedtem egy katulyába. Mielőtt eltávoztam, egy levelet irtam Sz**nek, melyben igen röviden e sorok voltak: «Uram! A míg azt hittem önről, hogy szeret, gyűlöltem önt; most, midőn tudom, hogy pénzemért járt kedvemben, megvetem önt. Találkozni ezentúl csak törvényes úton fogunk. Adieu.»

E nap éjjelén Szálli kisasszonynál háltam. Folyvást izgatottságban tartott az a gondolat, hogy Sz** utánam fog jönni, s valami erőszakoskodást követ el. Mindenre készen voltam – és semmi sem történt. Legkisebb háborítás nélkül virradtam meg új szállásomon.

Valamelyik estélyen egy fiatal ügyészszel ismerkedtem meg, ki akkor meglehetősen közönyös volt rám nézve, most ezt fölkerestetém Szállival és odahivattam magamhoz.

Előadám neki, hogy eddigi gondnokommal nem vagyok megelégedve, s óhajtanám, ha vagyonomat más kezelné, mert ehez semmi esetre sem fogok visszamenni többet; ha ő erőszakolna talán rá, akkor majd azt is kimondanám, hogy miért nem?

Jövedelmem valószinű mennyiségét furfangos ravaszsággal számítám ki előtte; bebizonyítva, hogy az 25–30 ezer forint között lehet s igértem, hogy évenkint két ezer forint fizetése lesz nálam, mint rendes ügyvédemnek, ha közbenjárása sikerül. -251-

Annyira hidegvéremnél voltam ez alatt, hogy a míg beszéltem, ráértem azon mulatni magamat, milyen hatást tesznek szavaim a fiatal ügyészre. Eleinte azt láttam arczán, hogy udvarolni akar, lovagias védelmet készül ajánlani, bajusza hegyeit felfelé sodorgatja, később az évi fizetés emlegetésére egészen megváltozott, buzgalma erőt vett regényesebb érzelmein, s bajuszát egyszerre lefelé simította. Úgy nevettem magamban rajta.

Ügyészem tüzesen fogadta, hogy a legrövidebb idő alatt ki fog szabadítani Sz** úr körmei közül s rögtön sietett bérkocsit fogadni, hogy elébb eljárhasson, a hova kell.

Délután Sz** hintaját láttam szállásunk előtt megállani. Ügyvédem és nagybátyám ügyésze, Livádi, léptek ki belőle. Az utóbbi egy halmaz iratot hozott magával.

– Egyezkedni jön; gondolám magamban s készen voltam rá, hogy eszemen legyek.

Midőn beléptek a szobába, az én fiatal ügyvédem igen gyanús képet csinált, nem is igen köszönt, az öreg Livádi pedig oda jött egészen hozzám, rám nézett sokáig, fejét csóválgatta jobbra-balra, azután nagyot sóhajtott:

Olyan őszinte jó akarat, olyan szelíd szánalom volt szemeiben, szavaiban; de én nem akartam azt észrevenni, daczosan feleltem neki:

– Óh Istenem; Istenem; hát nem volt kegyednek egy jó akarója, a kitől tanácsot kérjen? Nem tudott engem megkérdezni elébb, mielőtt ily lépésre szánta magát? Ez az én becsületesen megőszült fejem nem gerjesztett annyi bizalmat kegyedben, hogy csak egy szóval kért volna felvilágosítást? Én soha el nem árultam volna.

Nem értettem szavait. Ügyvédemre néztem, az egy sarokban ült és körmeit rágta; úgy feleltem vissza, a hogy nyelvemre jött. -252-

– Én tisztelem kegyedet, ügyvéd úr, de az ellen úgy hiszem nem lehet kifogása, hogy ha nekem gyámom nem tetszik, vagyonom kezelését másra bízzam.

Az öreg ember akkor hidegen végig nézett, s a mit ezután mondott, azt igen száraz hangon tevé.

– Kisasszony, én nem tudom, micsoda ügyetlen ember ámította el kegyedet; annyi bizonyos, hogy az kegyednek igen rossz szolgálatot tett. A mint fiatal collegám előadásából megértettem, kegyed abban a képzelődésben él, hogy kegyednek 25–30 ezer forintnyi jövedelme van. Kénytelen vagyok kegyedet ez álmából fölébreszteni; kegyednek semmi, – épen semmi, – de épenséggel semmi vagyona sincs.

– Hogyan uram? hát anyám háza a bálvány-utczában? hát békési birtokunk?

Livádi egyre szomorúbban nézett rám. Szánalma jobban bántott, mintha haragba jött volna.

– Jó kisasszony; igaz, hogy kegyed anyjának nagy birtoka volt, hogy a házat az ő nevéről híja az utczai közönség most is, hanem gondatlansága miatt csőd alá került, s akkor hirtelen meghalt. Hagyjuk pihenni. Csődpere hét évig tartott, akkor a hitelezők kaptak követeléseikért 50-et százból: fele fizetetlen maradt. A házat, a békési birtokot Sz** úr árverés útján vette meg, s az neki törvényesen szerzett birtoka. Kegyedet ő saját költségén nevelteté, a mit kegyedre költött, az tulajdon vagyona volt, és én tudom jól, hogy nagyon sokat költött kegyedre.

Velem forogni kezdett a világ. Még mindig kétkedve tekinték ügyvédemre s rebegve kérdezém, hogy igaz-e ez? mire ő haragosan rám támadt:

– Persze hogy igaz! De az Isten szerelméért kisasszony, minek tett engemet is ilyen bolonddá; én velem fellármáztatja a birákat, a törvényszéket; engemet most mindenütt kinevetnek; én nem tudhattam, de kegyednek kellett volna tudni, hogy ne indíttatott volna velem lármát -253- egy vagyonért, a mit csődperben elkótyavetyéltek. Nekem oda az egész renomméem miatta.

– Ha nekem nem hisz kegyed, szólt Livádi, itt hagyom ez iratokat, nézze át, ezek a csődper okiratai; sajnálom, hogy korábban nem mutathattam meg kegyednek ezeket. Nem hittem, hogy egy fiatal leány törvényes dolgokkal foglalkozzék. Még alig tizenhét éves.

– Így nincsen hátra más, rebegém, mint egy éjszaka a lánczhídról a vízbe ugranom.

– Ah Jenny kisasszony, micsoda keresztyéntelen gondolat ez. A másvilágon is ott van az Isten.

– Óh semmi esetre sem. Azt már nem. Arra én sem gondolok; nem is hinném lehetőnek azon levél után, a mit kegyed neki irt.

– Igen. Nem titkolta el tőlem, hogy kegyedet nőül akarta venni, Hiszen ha nem szerette őt kegyed, arról nem tehet; de azért mégis nem kellett volna őt úgy megbántani.

– Nem úgy van, kisasszony, majd én megmondom kegyednek, hogy mit tehet még egyebet? Ez persze csak jámbor tanács, a mit ha tetszik, megfogad kegyed, ha nem tetszik, eldob. A kisasszony megszünt ugyan kilátással bírni azon fényűző kényelemre, a miben Sz** úr házánál élt, hanem azért a koldulásra nem szorult. Sz** úr azt rendelé, hogy kegyednek mindent átadjanak, a mit tőle ajándékba kapott, mert ő gavallér ember, a ki nem veszi vissza, a mit egyszer ajándékozott; kegyednek azon fényes bútorokra nem lesz szüksége, egyszerűbbel is beérheti; paripáját sem tarthatja; ékszerei sem czélszerűek, azokat -254- mind eladhatja. Sz** úr nem rég 800 pengőért egy Streicher-féle zongorát rendelt meg kegyed névnapjára, most visszavonta a megrendelést, s a készpénzt küldi el helyette; így kegyednek úgyhiszem négy-ötezer pengő forintnyi készpénze fog maradni. Szorgalommal, takarékossággal ebből meg lehet élni. Kegyednek sok lélekereje van, én úgy gondolom, hogy a midőn kegyed oly fényes vagyont, mint Sz** úré visszautasítani elég erős volt, gondolta magában azt is: inkább szegény leszek, inkább munkával keresem kenyeremet; dolgozom, fáradok, nélkülözök, de nem megyek férjhez szerelem nélkül.

Én elkezdtem sírni, megragadtam az öreg ember kezét, s könyeimmel áztatám. Olyan szépen beszélt hozzám. Ő volt az egyetlen egy ember a világon, a ki igazán javamat akarta.

– Már most tehát gondoljon kegyed arra, hogy a becsületes munka nem szégyen. Ha restelli tán saját nevét mendemondáknak kitenni, ámbár én azokra semmit sem adok, tanácslanám, hogy álljon társaságba Szálli kisasszonynyal; az ő neve alatt nyissanak pipereárus-boltot, kegyednek jó ízlése van; ezen az úton sok ember tisztességesen megél, s akárhány meggazdagodott már. Én különben ezt csak ötletképen mondom. Lehet, hogy kegyednek jobb is jut még eszébe. Két út áll kegyed előtt; egyik az erős lelkűek, másik a gyöngék számára van nyitva; amaz a munkás életbe vezet, emez, mint mondá kegyed, a lánczhíd oszlopához. Még egy harmadik is van, hanem azt az én szám ki nem szokta mondani soha…

Itt elhallgatott az öreg ember s lesütötte a szemeit, mint egy ártatlan gyermek, a ki az eszébe jutott gondolat miatt szégyenli magát.

Azután hirtelen rendbeszedte magát, megszorította kezemet s őszinte hangon mondá:

– Legyen meggyőződve a felől, kisasszony, hogy bármennyire elszakította is magát azoktól, kik eddig sorsára ügyeltek, azok kegyedet nem gyűlölik; s ha valamire szüksége -255- lesz az életben, ha jó tanács kell, ne kerülje el őket. Tekintsen bennünket úgy, mint jószívű idegeneket, a kik most látják egymást először, s sem igényeket, sem neheztelést nem tartogatnak a multból.

Ez ember őrangyalom volt. Szavai egészen megedzék lelkemet; erőt, vágyat éreztem magamban újra kezdeni az életet. Nem voltam többé semmi, s büszkeségemet találtam abban, hogy e semmiből ismét valami legyek; saját munkám, szorgalmam által. Néhány nap múlva az öreg Liváditól ötezer pengőt kaptam kezemhez, mint azon holmik árát, mik nagybátyám kegyéből tulajdonaim voltak, s miknek eladását az ő szívességére bíztam. Egy okosan fogalmazott levélben, mit nem Sz**hoz, hanem az öreg ügyvédhez intéztem, kértem őt, hogy nyilvánítsa ezért köszönetemet Sz** úrnak, s kérje meg nevemben, hogy felejtse el bántásomat, a mit vele tevék s ezentúl tekintsen egyszerűen olyan adósának, kinek nem leend előbbvaló kötelessége az életben, mint e kölcsönnek tekintett összeget a legnagyobb hálával és köszönettel visszafizetni.

Az öreg Livádi azt mondta, hogy ez megint bolond beszéd; hanem én maradtam a mellett.

Azután valódi tűzzel fogtam a munkához. Óh én nem szégyenlettem azt. Boltot nyitottam. Magam is ott voltam mindig, s dolgoztam varrónőimmel reggeltől estig. Szükséges vásárlásokat Szálli tett számomra, ki igen hasznossá tudta magát tenni rám nézve. Soha sem éreztem magamat megalázva, ha egy-egy úrhölgy vetődött be hozzám, kalapot, vagy karmantyút vásárolni, ki azelőtt salonjaiban szokott elfogadni. Ha rám ismert, udvarias voltam hozzá, ha nem tette, nem keserített meg vele. Őszintén szívemből mondhatom, hogy meg voltam elégedve sorsommal s nem volt nagyobb örömem, mint midőn negyed év mulva ötszáz forint tiszta nyereségem volt együtt. Azon örültem, hogy néhány év alatt vissza fizethetem Sz**nek az üzletem alapjául szolgáló összeget.

De tudtam is takarékos lenni. Egyszerű percail ruhában -256- jártam s megtanultam azt kímélni. Nem kellett semmi nyalánkság; mikor az ember dolgozik, olyan jól esik minden étel, a legcsekélyebb összeget sem adtam ki olyan dologra, a mi nélkül ellehettem. Három hónapig még színházban sem voltam, a mi pedig oly múlhatlan élvezet volt máskor, hogy betegnek éreztem magamat, ha el kellett mulasztanom.

Egy délután Szálli nagy örömmel jött meg valahonnan, egy előkelő vásárlónémtól, ki nagyon megdícsért, hogy ízlését mindig eltalálom, megrendeléseit pontosan teljesítem, s köszönet fejében ez estére elküldé számomra páholyjegyét: a nemzeti szinházban hatodszor adták Troubadourt, és az igen szép opera. Ő már többször hallotta s ez este máshová hivatalos.

Én egy perczig sem vonakodtam a nagyrabecsült ajánlatot elfogadni: igazán örültem ennek a figyelemnek; a derék asszonyság nagyobb örömet nem szerezhetett volna nekem, mert a szinház volt legnagyobb gyönyörűségem s én feltettem magamban, hogy egy évig legnagyobb gyönyörűségeimről is lemondok, hogy pénzt ne adjak ki.

Ez este jókor bezártam a boltot, hogy egy hangot el ne veszítsek az előadásból s úgy hiszem, még akkor gyujtogatták javában a lámpákat, mikor már mi beültünk a második emeleti páholyba.

Nekem egész este csak az előadásra volt gondom, nem nézegettem sehová; mit is nézegettem volna? Érdekelt engem valaki az egész túltömött színházban? Volt ott nekem ismerősöm? úgy hiszem, minden régebbi ismerősöm magasztalt magában azért, hogy nem néztem rá; nem kényszerítettem zavarba jönni, hogy köszönjön-e, vagy félrekapja fejét.

Egy perczre eszembe jutott, hogy három hó előtt még saját páholyomba jártam, mely az első emeleten volt, s első dolgom volt, ha helyemre leültem, végig nézni a páholysorokon: kik vannak itt? gróf ez és gróf amaz észrevette-e itt létemet, báró X. Y. kisasszonyok hogy vannak öltözve? -257- mindenkinek tudtam a nevét, s egész este hátat fordítottam a szinpadnak és beszéltem fennhangon látogatóimmal és fitymáltam az előadott darabokat, bírálgattam az énekeseket, a szavaló szinészekre pedig épen rá sem hallgattam; most pedig nem keresek senkit a szinházban, gróf ez és gróf amaz nem léteznek rám nézve; báró X. Y. kisasszonyok piperéje nem érdekel, mert meglehet, hogy épen tőlem vették; a helyett nagy kegyelettel nézem az előadást, egy hangot el nem vesztenék belőle; mindenki remekül énekel, s ha az utolsó dobütés után, mely az operát bevégzi, még rákezdenének egy vígjátékot Kotzebuetól, vagy egy drámát Birchpfeiffertől, még azt is végig nézném, s meg nem mozdulnék a helyemből.

És utóljára mégis jobb lett volna nem mennem a szinházba. Valami szomorú vágyat vittem onnan haza magammal, valami esztelen ábrándot, a mi megkezdett életmódomat megzavarta. Bántott az a gondolat, hogy az emberek elfelejtettek, mert szegény lettem, hogy szégyenlenek ismerni, mert dolgozom. Sokat elgondolkoztam ezen és néha úgy elfelejtettem magamat, hogy mikor nagyon szorította szívemet minden gondolat, felugrottam, hogy zongorámhoz üljek, s akkor vettem észre, hogy hiszen nem foglal helyet zongora egyetlen szobámban, hanem csak dolgozó-asztal.

Egy hét múlva ez este után, midőn szállásomra tértem, Szálli a lépcsőkig elém sietett, s már ott kezdte elmondani, hogy a míg oda voltam, egy levelet hozott a posta, a minek a vevényét ő irta alá; a levél ötezer forinttal van terhelve.

Csodálkozva vettem azt kezembe, a levél czíme angolul volt irva; világosan nekem szólt, házszám és foglalkozásom pontosan feltéve. Kitől jöhet ez?

Feltörtem. Öt darab újdon új ezres volt bele takarva. A levél irójának neve lord Harding. Soha hírét sem hallottam. Annyit tudtam angolul akkor is, hogy a levél tartalmát megtudtam érteni; az elején bocsánatot kér, hogy más nyelven nem tud irni, mert nyelvtanuláshoz nincs -258- semmi fogékonysága. Azután egyenesen a tárgyra tér; – hallott felőlem beszéltetni; tudva van, hogy miért hagytam el nagybátyámat, s minden érzelmes ember méltányol érte és nekem ad igazat. Azt is megtudta, hogy én nagybátyámnak vissza akarom fizetni, a mit nekem ajándékba adott s mit én csak kölcsönképen fogadtam. Ez eszme egy angol hölgyhöz méltó; soha sem hitte volna, hogy a continensen ily character fejlődhessék ki nőben. Neki ez annyira tetszik, hogy nem késhetik nekem rögtön az egész összeget kézbesíteni, nem nyughatván attól a gondolattól, hogy egy nemes hölgy évekig várakozzék arra a boldog pillanatra, a midőn egykori rabszolgasága urától megválthatja magát s azt mondhatja neki: nem tartozom önnek semmivel! Kér, hogy használjam ezt a pénzt a mondott czélra, s ne gyanakodjam benne. Ő engem látott egyszer, most egy hete a szinházban; ezentúl is gyakran fog látni, úgy viseljem magamat, hogy minden lépésemre vigyáz, míg ő ezennel becsületszavát adja, hogy én őt soha sem fogom látni. Ebből tudhatom, hogy részvéte teljesen önzés nélküli.

Ez a rejtély megfoghatatlan volt előttem; mentül tovább gondolkoztam rajta, annál kevésbbé tudtam tisztába jönni vele. Egyet éreztem, egyet megsúgott az a tiszta ösztön, a mely minden női szívben lakik, a míg szavát el nem némítják: azt, hogy e pénzt nekem vissza kell adnom annak, a ki azt nekem küldte. Az ismeretlen azt mondá, hogy nekem jellemem van; tudnia kellett volna, hogy azt, a kinek jelleme van, nem lehet «akárkinek» ajándékkal megkinálni.

Egy igen udvarias és elismerő levelet irtam a lordhoz s beletevém a küldött összeget, megkérve Szállit, hogy tudakozódjék ez úr után és adja át neki minél elébb.

Szálli megdicsért, hogy igen helyesen cselekedtem s nem biztatott a pénz elfogadására.

Este felé hazajött azzal a hírrel, hogy semmi élő lélek sem tud lord Hardingról Pesten.

Nem nyugodtam meg szavában; másnap magam mentem el a levéllel; legelőször a postára siettem, azt vélve, hogy -259- ott valami nyomára akadok a levél küldőjének; ott senki sem emlékezett rá; egyik azt mondta, egy inas adta fel a levelet, másik azt, hogy egy gavallér, egyik ősz emberről, másik fiatalról beszélt. Innen a rendőrséghez mentem. Nem mondtam az igazi okot, hogy miért keresek ily nevű urat; azt állítottam, hogy megrendelést tett nálam kalapokra, s nem viteti, s azért szeretném tudni lakását; másnapra rendeltek vissza; akkor azt mondák, hogy a legjobb akarat mellett sem sikerült ilyen nevű urat felfedezni az idegenek között.

A helyett, mire hazatértem, egy levelet találtam asztalomon, ugyanazon pecséttel, ugyanazon irással, melyben a rejtélyes ismeretlen azt irja, hogy megtudá, miszerint én őt keresem, s küldeményét vissza akarom adni. Biztosított felőle, hogy soha sem fogom őt feltalálni. Ha őszinte jó akarat által megbántva érzem magamat, vessem ki a pénzt az ablakon. Azután egy pár igen kemény kitételt használt ellenemben; sajnálta, hogy nem bírok elég tisztult itélő tehetséggel, megkülönböztetni a tiszteletet a pironkodástól s bántó gyanakodással taszítok el egy értem láthatatlanul működő baráti kezet, mely viszonzásul még csak egy kézszorítást sem követel.

Sokat tünődtem e levél felett, utoljára arra a hitre jöttem, hogy csakugyan igaztalan vagyok e rejtélyes jó akaróm ellen, ha ajándékát el nem fogadom, s oda nem fordítom, a hová ő kívánta.

Azzal összetéptem a hozzá irt levelet s elmentem Livádihoz. Elvittem hozzá lord Harding levelét, s a küldött pénzt.

Az öreg ember igen hidegen nézett rajtam végig egy párszor, s láttam, hogy elpirul.

Valami gondolatja támadt felőlem, a mit szégyel; – éreztem, hogy az én arczom is ég.

Valamit rebegtem neki, hogy én e férfit nem láttam, nem ismerem és nem is fogom látni soha.

Nem felelt rá semmit. Átvette a pénzt, elzárta fiókjába, -260- nyugtatványt irt róla, azt kezembe adta s nem ügyelt rám többet.

Én zavarodottan keltem föl székemről, hová beléptemkor nyájasan leültetett, s üdvözöltem őt. El sem fogadta, ki sem kísért; fel sem nézett irásából, a hogy eltávoztam.

Én nem vétettem semmit, meggondoltam mindent jól, és mégis úgy tetszett, mintha valami igen hibás, meggondolatlan lépést követtem volna el.

Éreztem, hogy most kétszeresen kell vigyáznom magamra, hogy még a látszat rossz homályát is távol tartsam nevemtől, s úgy elzárkóztam minden emberi társaságtól, hogy férfi szeme nem látott soha.

Az alatt folyvást újabb, meg újabb megfoghatlan események történtek velem. Az ismeretlen gyakran irt leveleket, s azokban megdöbbenéssel láttam, hogy mindent tud rólam, a mit teszek, a hova járok, még a mit kigondolok is. Lelkemben olvas, gondolataimat kitalálja, helyzetemet a legparányibb pénzviszonyokig ismeri. Ki lehet ez? hol van ez az ember? láthatlan szellem képében jár-e körülem? hogy mindenütt lát, míg én őt sehol sem tudom megtalálni. Sorsomat igazgatja, a nélkül, hogy az legkevésbbé az övéhez volna kötve, áldozik értem, a nélkül, hogy valami hálára várna; mindenütt felkeres és magát sehol sem engedi feltalálni!

Szokásom volt, esténkint naplómba irogatni, a mi gondolatom támadt; ez este is följegyeztem naplómba fentebbi tünődésemet. Azonban midőn elolvastam e naplót, eszembe jutott: ejh, ha valakinek ez egykor kezébe jutna; ha véletlenül hivatlan szemek elolvasnák e sorokat, könnyen azon gondolatra jöhetnének, hogy e férfi engem jobban érdekel, mint kellene. Azzal kiszakítám e lapot naplómból, gyertyára tartottam és elégettem. Két újjam között tartva égett el az egész lap, nem maradt meg belőle semmi.

«Kegyednek én rejtélyeskedésemmel bizonyosan szándékom -261- ellen sok nyugtalanságot okozok; rokonszenvnek, vagy együtt érzésnek nevezzem-e? de sokszor úgy tetszik, mintha kegyed gondolatait kitalálnám; – kegyed ilyen kérdéseken tünődik: ki lehet ez ember, a ki úgy jár körülem, mint egy láthatlan szellem? ki lát engem, míg én őt sehol sem találom, ki sorsomat igazgatja, mely nincs az övéhez kötve? ki áldozik, hálára nem várva?… Csaknem szórul szóra tulajdon naplóm sorai…

Megdöbbenve ejtém ki kezemből a levelet, s naplómért futottam… Azon levél ki volt belőle szakítva; hiszen én magam szakítottam azt ki, magam tartottam a lángra, kezemben égett hamuvá, senki azt el nem olvashatta többet, leirásától elégetéseig emberi szem, enyimen kívül, nem látta azt meg… Tehát valóban együtt érez, együtt gondolkozik velem ez a rejtélyes lény? Meglát a falakon keresztül, s szívemben olvas… Őrangyalom volna-e ez?

Valami babonás ábránd lepte el szívemet; titokszerű lények közeledtét véltem érezni, s valami mondhatatlan gyönyör terjedt el érzékeimen arra a sympathicus gondolatra, hogy egy rokonszellem előtt lelkem tárva-nyitva, ki előtt magányos szobámban nem vagyok egyedül; ki látja, tudja, hogy nincs egy szégyenlendő gondolatom, s kitől megkérdhetem, mielőtt álomra hajtanám fejemet, meg vagy-e velem elégedve?

Csak azután birtam annyira magamhoz térni, hogy a levelet újra felvegyem és tovább olvassam.

«Megfejtem önnek a talányt: én Anglia legelőkelőbb családjából születtem; huszonnégy éves koromig katona voltam; akkor családom iránti tekintetből megházasodtam. Két évig éltem nőmmel meglehetős hideg, érdektelen házasságban; akkor nőm elkezdett hozzám hűtlen lenni és én elhagytam őt. Öreg apám kedvencz eszméje volt ez a házasság, ki olyan végrendeletet hagyott maga után, hogy ha nőmtől valaha minden igaz ok nélkül elválnék, egész vagyonom legyen a nőé és én tisztán egy schilling jövedelem nélkül maradjak. Azt az egy záradékot mégis -262- oda igtatta nagyatyám, hogy egyedül azon esetben lehet okom elválásra, ha nőm hűtlen lenne hozzám, egyéb körülmények felől igazi gentleman tud segíteni magán; de ez a jogom is enyészszék el, ha én hasonlóan hűtlen volnék feleségemhez. Én a legelső bűn felfedezésénél pert indítottam a nevemet viselő nő ellen; ilyen sérelmet férfi nem bocsát meg először sem. – Ez órától fogva olyan üldözött vad vagyok, melyet a continensen keresztül hajszolnak. Hardingné ügyviselői (a család hatalmas s a kérdésben forgó vagyon megérdemli a fáradságot) egyedül azon védeszközben találnak menedéket, hogy ha ellenem is hűtlenséget bizonyíthatnának be. Ez a vadászat négy éve tart már, kémekkel vagyok köröskörül véve, közeli barátaim s vadonnat idegen emberek vannak megvesztegetve, hogy nyomrúl nyomra kísérjenek, minden tettemet, gondolatomat kifürkészszék; száz meg száz új mese és koholmány lőn perem folyamában bevezetve, mely annak lefolyását meggátolja: olcsó nőket béreltek fel ellenem, kik hálóba kerítsenek s később ellenem tanúskodjanak, s hogy nem diadalmaskodtak rajtam, egyedül annak köszönhetem, mert azon meséknek legkisebb alapjuk sem volt soha. Én nem voltam nőhöz hűtelen, mert nem tudtam nőt szeretni, örökké az a gondolat állt előttem, hogy hát ha e két szép szem, mely most csábítva mosolyog rám, ez édes ajk, mely gyönyörrel kinál, ellenségeim kéme és tanúja, s elfordultam csóktól és mosolytól. Megmérgezték bennem a legüdvözítőbb érzést: a nők iránti gyöngéd hajlamot.

Ekkor láttam meg kegyedet. Bámulva győződtem meg jellemerejéről; és most, – minden tehetségemből sürgetém válóperem eldöntését. Nem kétkedem kegyed előtt bevallani azt, a mit érzek. Nem hiszem, hogy férfi eszményképe elfoglalhatta volna azt a szívet, mely oly tisztának mutatta eddig magát, mint egy aczéltükör; de hiszem, hogy oly erős rokonszenv és oly tiszta indulat, mint az enyim, nem csalatkozhatik igaz vonzalmában. Én azt hiszem, hogy kegyednek látnia kell legtitkosabb eszméimet, a hogy én -263- képzelem kegyed gondolatait láthatni. Mihelyt kezem gyűlölt lánczaitúl megszabadul, sietni fogok azt kegyednek felajánlani. Addig semmi kegyet sem kérek öntől; csupán azt, hogy leveleimet ne hajítsa el. Kegyed érteni fogja azt, miért nem szabad addig közelítenem? miért nem szabad addig kegyednek engemet látni? Egy vigyázatlan szó, egy meg nem óvott tekintet oly gyanút költhetne ellenem, mely kínzó perem végét ismét évekkel vetné vissza; még most remete gyanánt elzárkózva élek, hogy néhány hó alatt befejezve lássam azt, s akkor – – – ez üres sort egészítse ki kegyed angyali szíve. L. Harding.»

… Én meg voltam igézve. Egy ember, a kit soha nem láttam, oly hatalmat nyert szivem fölött, mely több volt bűbájnál: igazi szerelem volt az. Lehettem-e óvakodó ily önzetlen nemesség ellenében? Nem töltötte-e el lelkemnek minden gondolatát az az édes nyugalom, hogy van egy lény e földön, a ki önmagamért szeret, a ki szeret azért, mert becsül, s szerelmének nagysága az, hogy nem követelő. – Ezentúl éjjelem, nappalom, álmom és gondolatom ő volt; magam elé képzeltem őt százféle alakban s alkottam magamban valami eleven ideált felőle, a ki hívásomra megjelent, s szavaimra felelt.

Egy napon igen kellemetlen esemény történt velem. Valami ismeretlen delnő, ki boltomban holmit vásárolt, elveszté tárczáját valahol, s azt állítá, hogy boltomban hagyta azt. A nő igen kíméletlen volt; durva kifejezéseket használt ellenemben; sőt annyira ment, hogy a rendőrség elé idéztetett, varrónőimmel, cselédemmel szembesíttetett; azt hittem, megöl a szégyen, az elszörnyedés. A delnő vádja alaptalan volt, ki tudja, hol veszté el erszényét? tán el sem veszté; meg is sértett több izben, a miért a rendőrtiszt őt meg is bünteté száz pengőig, mit a kórháznak kellett fizetnie, s engem felmentett az undok vád alól.

De meggyógyított-e ez engem? Hát azért, mert munkám után élek, mert varrónő vagyok, minden úrhölgynek szabadságában -264- áll-e engemet gyalázni, bevádolni, a ki nehány forinttal bir alaptalan vádjáért büntetést fizetni? Hiszen nem a világi hatóság ennek az oka, mert hisz az lám megvédett; de mit ér nekem a védelem, ha a megtámadás megtörténhetett? egyedül én vagyok ennek az oka, én, én, én, a miért szegény vagyok és dolgozom.

Kétségbeesésem órájában egy levelet kaptam az ismeretlen ismert kéztől. Tudtam, hogy vigasztalni fog. Így irt hozzám:

«E perczben hallom, hogy kegyedet polgári helyzete minő kellemetlen állásba hozta. Miután van okom kegyed sorsával törődni, nem engedhetem meg, hogy hasonló kellemetlenség újra előfordulhasson, a minek kegyed mindennap ki van téve. Én kegyedet úgy tekintem ezentúl, mint jegyesemet s lord Harding jegyese nem árulhat többé szalagokat, bármilyen tiszteletreméltó foglalkozás legyen is ez különben. Adja el kegyed rögtön üzletét, s fogadjon magának díszes szállást a belvárosban. Én még ma fogok kegyednek annyi összeget küldeni, mennyi rangjához illő háztartásához elég leend. Miután kegyedet addig látni nem fogom, míg oltárhoz nem vezethetem, nem lehet kegyednek aggodalma tőlem azt elfogadni. L. Harding.»

Oly izgatottságban voltam, hogy e levél nem vesztheté el rám hatását. Ha azt kivánta volna, hogy menjek hozzá, legyek szolgálója, az lettem volna. Ha azt mondta volna, hogy éljek vele nyílt viszonyban, nem törődtem volna azzal, hogy mit mond rólam a világ? hisz az, ki engem, mint munkás polgárnőt tolvajnak nevezhetett, biró elé hurczolhatott, egy bankár kéjhölgye volt, és a szájtátó világ engem gúnyolt ki, nem azt. El tudtam volna magamat vetni, ha ő kivánta volna; de ő nem úgy tett, ő felemelt engem, ő megszabadított, mentőkezét nyújtá; ne fogadtam volna-e el azt?

Rögtön áruba bocsátám üzletemet; egy nő korábban kérte azt már tőlem, most ajánlottam azt neki azért az árért, a miben nekem volt. Félóra alatt készen volt az -265- alkunk. Még az nap este lord Hardingtól minden levélkiséret nélkül kaptam postán ötezer pengőt.

Ezúttal legkisebb aggodalmam sem volt azt elfogadni. Jegyesének tekintém magamat.

E naptól fogva egészen új életet kezdtem élni. Ismét úri szállásom volt, s mit oly sokáig nélkülöztem, mely gondolataimat kisérni szokta, volt zongorám is, a mit úgy tekinték, mint egy hosszasan elvesztett barátot, kitől a viszontalálkozáskor alig tudunk elválni. Ismét eljártam a szinházba; a háztartásra költöttem kevesebbet, hogy ott páholyt tarthassak s egy napot el nem mulasztottam ottan és soha el nem vettem szemeimet a szinpadról. Arra gondoltam, hogy ismeretlen szerelmem is itt van és reám néz, és neki fájna az, ha észrevenné, hogy máshova nézek.

Csaknem minden nap kaptam leveleit, szinte hozzájuk voltam már szokva. Elmondta mindig, hogy hol látott, milyen közel ment el mellettem az utczán, egyszer egész óra hosszat kisért a városligetben, és én nem láttam senkit magam körül; egyedül voltam Szállival; ő pedig oly körülményesen elmondott mindent, hol szakítottam le egy ibolyát? hol vesztettem el zsebkendőmet és ő megtalálta azt, hol ültem le a fűbe, s könyvemben koszorút nyomtattam orgonavirágból… És én nem láttam őt meg!

Egy negyedév mult el így. Engem napról-napra jobban elandalított e tündéri viszony; szeretője lenni egy férfinak, a kit nem ismerek, a kit nem láttam soha, a ki hozzám soha nem közelít, a kinek neve gyönyörrel tölti el szivemet, a kinek láthatlan karjai közt alszom el mindennap, a kinek szellemcsókja százszor fölébreszt álmomból, s a kit mindig magam előtt látok, a nélkül, hogy valaha látnám.

A negyedév leteltével ismét küldött ötezer pengőt; azt hitte, hogy a másikat már elköltöttem; dicsért érte, hogy ki tudtam annyival jönni három hónap alatt.

«Kedves Jenny! (sohasem nevezett még e bizalmas -266- czímmel.) Ma kaptam londoni ügynökömtől tudósítást, hogy perem el van döntve; – rám nézve kedvezően! Csupán az itélet végrehajtása végett szükséges saját magamnak elmenni Angliába; ez az út két hosszú hónapot elrabol tőlem; hanem akkor azután – szabad vagyok! Szabad vagyok és örökre a tied. De e két hónap egy egész örökkévalóság nekem, annyi ideig nem látni téged, távol lenni tőled, a nélkül, hogy valaha közel lettem volna hozzád. Egy őrjöngő gondolat bánt. Nem tudok elmenni innen, a nélkül, hogy veled először egy szót szóltam volna. Érzem, hogy őrültség tőlem ez a vágy; nem találkozhatam veled, a nélkül, hogy magamat és tégedet a legnagyobb veszélynek ne tegyelek ki, ha csak egyike kémeimnek meglát, örökre el vagyunk választva. És én mégis szeretnék egy szót szólni veled. Erre nincs más mód, mint ha nálad este világítatlan szobában jelenhetnék meg. E kivánat őrjöngés tőlem; de te védve tarthatod magadat; ha csak egy tiszteletlen szóval megbántanálak, csengetyűd kezedben van, cselédeid a mellékszobában állhatnak parancsodra s engem kiutasíthatsz. Én nem kivánok melletted ülni, nem kezedet érinteni, csupán azt akarom neked megmondani, hogy szeretlek, s azután elutazom. Érzem, hogy ez óhajtásom bolondság s nem hiszem, hogy teljesüljön; de ha beleegyezel, pár sort küldj Lord H. czím alatt poste restante; én nem merem azt reményleni. L. H.»

Estig töprengtem e levél fölött, este megirtam a választ: «jőjj, várlak!» és magam felvittem azt a postára.

Másnap nyugtalanul vártam az estét. Szobámból kizártam minden embert; nem tettem úgy, a hogy ő mondá: nem hívtam cselédeimet oda, még Szállit is eltávolítám. Magam voltam. De mégis ketten: én és egy tőr. Ha megcsal, ha nem tiszta szándékkal közelít hozzám, egy halottat fog ölelni.

Minden szobám sötét volt: szivem tisztaságában biztam és a keblembe rejtett tőrben; és végre abban, hogy -267- ő nem lehet csalárd, ki oly soká, oly önzetlenül szeretett.

Mikor egészen sötét lett, hármas koczogás hallatszott előszobám ajtaján; kérdezém, ki az? «Lord Harding», volt a felelet.

Kinyitám az ajtót; ő belépett; oly sötét még sem volt, hogy a tárgyakat ne lehetett volna látni; én elfogult kebellel susogtam, hogy üljön le egy karszékre, magam átellenben a pamlagon foglaltam helyet.

Ő illedelmesen leült, s igen szép tiszta angol nyelven szólított meg, a min én is beszéltem, bár nem olyan szabatosan, de értettem jól.

Egész ottléte alatt minden idegem reszketett. Egészen más formának képzeltem magamban az első találkozást, olyan voltam, mint a kit a hideg lel. Alig tudtam szavára valamit válaszolni.

Ő igen nyugodtan beszélt. Elmondá, mennyire boldoggá tettem őt az által, hogy ily határtalan bizalmam volt hozzá; hogy e találkozásban nem kevesebbet koczkáztattam, mint ő: – ő minden vagyonát, én minden jó híremet. Azt is mondá, hogy ezért örök hálát fog érzeni irántam azon szerelem fölött, a mit eddig érzett.

Én még mindig nem tudtam neki egy szót is válaszolni; nyelvem le volt kötve ez ember előtt, ki lelkemben olvas, s ki bizonyosan látja azt is, a mit e perczben gondolok: hogy mennyire szeretem őt és mennyire félek tőle, épen azért, mert szeretem.

Néhány percz mulva fölkelt és búcsút vett, mondá, hogy holnap este indulni fog (beszéde mindig csak halk suttogás volt).

– Nem kérem kegyedtől, hogy búcsúra kezét nyújtsa, suttogá szeliden, de egy szavával mégis csak megajándékozhatna elválásunkkor.

Igaza volt. Valamit kellene néki mondanom. És én egy szónak nem voltam ura. -268-

Nem birtam e szót kimondani; érzém, hogy ha e szó elhagyja ajkamat, akkor elhagyja lelkemet is az öntudat, akkor el vagyok veszve.

És azzal eltávozott; a nélkül, hogy kezemet érintette volna. Midőn az ajtó becsukódott utána, olyan gondolatom jött, hogy visszahívjam; de küzdtem vele addig, míg legyőztem s elkéstem a visszahívással. És azután korán reggelig üldözött az a fájó eszme, hogy miért nem mondtam ezt neki: mikor oly forrón kérte tőlem, mikor magam is úgy érzek? miért szomorítám meg más szóval, mikor az magamnak is fájt?

Valami lappangó láz terjedt el minden eremben, idegeim uralkodtak lelkem fölött; alig vártam a reggelt, hogy levelet küldhessek a postára, e rövid szóval: «jőjj ma este». De vajjon fogja-e ő ma e levelet keresni? kezéhez jut-e elutazása előtt? estig mind ez a gondolat gyötrött.

Este ismét úgy vártam rá, miként előtte való nap. Nem csalatkoztam: a rendes órán eljött hozzám. Köszönte, hogy e levelet irtam hozzá; boldog volt általa. Azután gyöngéden kérdezé, hogy megtanultam-e már azt a nehéz szót, a mit tegnap nem tudtam kimondani: ezt a rövid kis szót: I love you?

Szivem dobogott, keblem szét akart szakadni; eszméletemet indulatok forró ködei boríták el; lázas, álmodozó hangon mondám:

És abban a pillanatban odaborultam keblére, átöleltem nyakát, elborítám arczát csókjaimmal s zokogva, fuldokolva -269- mondám el neki százszor: I love you! I love you! I love you!

Eszméletem most is elhágy, hogy ha ez órára gondolok. Nem tudom mi történt velem akkor? Álmodtam-e, vagy meg voltam őrülve? vagy csakugyan boldog valék? Midőn eltávozott, görcsösen szorítám meg kezét s azt susogtam fülébe: «ne utazzál még holnap». Ő gyöngéden ajkaihoz szorítá kezemet s azt mondá: «eljövök». Érzém, hogy nem vagyok az a lény, a ki voltam. Valami új, eddig ismeretlen világba vagyok átbűvölve. A következő nap oly lázas hosszúságban folyt le előttem, mint egy beteg ember álma. Alig vártam az estét. Tizenegy órakor volt találkozónk; hét órakor elmentem a szinházba, hogy tizedfélig elöljem az időt. Nem emlékezem a színműre, a mit adtak. Valamelyik felvonás után páholyom ajtaja nyílik s bámulatomra Sz** úr lép be hozzám. Igen nyájas volt, mosolygott; tréfásan szólt hozzám:

– Kedves Jenny; már hiszen ha elszakadtunk is egymástól, azért nem kell haragot tartanunk. Én kosarat kaptam, kegyed nem akart nőm lenni, és én elismerem, hogy igaza volt s ezzel szent a barátság köztünk.

Azzal kezét nyújtá; én mit tehettem egyebet, mint hogy elfogadtam azt; s kináltam, hogy üljön le átellenemben.

– Ah, oda nem, szólt ő nevetve, nem szeretnék okot adni a féltékenységre.

Ránéztem. Gondoltam, hogy ezért jött. Sértegetni, gyanusítani akar. Ő is azt hiszi, a mit a világ, hogy valami gazdag úr szeretője vagyok, csakhogy ő sem tud semmit, valamint a többiek.

– Csalatkozik, uram, feleltem neki könnyedén, miattam senkit sem tehet ön féltékenynyé.

– Ah! nevetett ő, különösen nézve szemem közé, mialatt a mögöttem álló padra ült fel. Jennykém, kegyed most is Turandott játsza.

– No, no, no; de én előttem! Furcsa, hát hiszen én nem vagyok idegen. Előttem csak nincsenek kegyednek titkai?

Ez a hang, ez a mosoly engemet kínzani kezdett. Tudna ő valamit talán? Azért jött volna csak ide, mert valamit tud, a mi őt elbizottá teszi? Félelemmel fordultam el tőle s a közönség felé kezdtem nézni.

Szivemben egyszerre megállt a vér. Eszem, lelkem elzsibbadt e szóra; meg voltam merevedve, mint egy halott. Bár valóban ott haltam volna meg. Csak sokára térített magamhoz az a sajgó fájdalom, mely minden érzékemre kiterjedt. El vagyok árulva! meg vagyok csalva; az, a kit szerettem, elárult annak, a kit gyűlölök; elárulta szivemnek legszentebb, legdrágább titkát; elárulta, hogy szeretek! Egy percz előtt a mennyország volt szivemben, most az egész pokol költözött be abba. Rohantam haza; a kétségbeesés csak egy gondolatra tett képessé, és az egy pillanatra sem távozott el tőlem.

Ismét sötét volt szobámban. Nem féltem, hogy el ne jőjjön; hiszen mit tartana ő tőlem, egy nyomorult gyönge asszonytól?

A férfi odasimult hozzám, átkarolta derekamat, én keblére borultam és fülébe sugám: «I loye you» s azzal a szóval úgy szúrtam a kést a szivébe, hogy egy hang nélkül rogyott le lábaimhoz holtan.

Akkor csengettem cselédeimnek; azok bejöttek gyertyákkal; a megölt ember arczczal feküdt a szőnyegen; -271- fölemelték, felém fordíták haldokló arczát s mindenki ráismert benne – nagybátyámra…

Uraim, a kik itélni fogtok fölöttem, a tanuvallomásokból ismeritek az egész esemény titkát.

Tudjátok, minő kiszámított, évekre kigondolt ármány tett engem áldozatává. Szálli mindig nagybátyám bérencze volt, s ő tudósította azt minden léptemről és szavamról; ő lopta ki gondolataimat naplómból; ő volt az, a ki naplómnak elégett lapját megtalálva, a fekete papirhamvon maradt betűket az érczes tinta csillogása után elolvasta és elárulta, míg én azt hittem, hogy az, ha elégett, meg van semmisítve. Így könnyű volt velem elhitetni egy nagylelkű ismeretlen imádó lételét, kit pokoli kiszámítással lassankint ideálommá, őrangyalommá tettek, s kinek dicsfényében meglopták szivemnek tisztaságát. Minden terv szerint történt; – annak elhitetése, hogy gazdag vagyok, hazulróli elszöktetésem; és azután annak fokozatos kivitele, hogy munkás életemet elhagyjam; még az elvesztett tárcza miatti vád is kiszámított terv volt, és igen jól sikerült. Egyetlen jóakaróm volt az öreg Livádi, s épen azért ő hozzá voltam legbizalmatlanabb.

Nem védelmezem magamat. Itéljenek önök halálra. Hogy meggyilkoltam egy férfit, a ki elárult, azt menthetném szivem kétségbeesésével; de a midőn tudom, hogy e férfi Sz** volt, azt mondom: hideg vérrel tettem azt és – nem bántam meg!

Úgy is iszonyat volna rám nézve élni azzal a gondolattal, hogy egy férfinak, kinek irtóztam neje lenni, – szeretője lettem.

22.
KELL-E INFORMATIO?

– Öcsém uram! Hím-e az a pók, vagy nőstény, a mi ott a szögletben lesi a legyet? kérdi az examinált diáktól Gábor úr; az egyetlen és utolérhetlen magyar bonmotszerző.

– Pedig ön is kitalálhatná, hogy nőstény, mert ha hímpók volna, a ló lábán kellene neki lenni.

– Hát tisztelendő úr, ha már annyiszor olvasta a bibliát, tud-e valamit róla, hogy Idvezítőnk Magyarországon is járt?

– Bizony pedig ott van, hogy itt Pápa mellett Gecsében volt korán reggel. Nézzen csak utána: «in Gecsemane fuit».

– No ugyan: hisz akkor minden házat úgy híhatnának, mert mind fogad be vendéget, ha oda megy.

– No, és nyelvész akar lenni? Azért híják fogadónak, mert itt az ember a fogától fizet adót.

Egyszer ebédnél a tisztelendő páter guardián mellett ülvén, a szolgálattevő egyéniség mindkettőjüket leönté paradicsom-mártással.

– No tisztelendő uram, mi sem hittük volna, hogy ma együtt legyünk a paradicsomban.

Ügyvédek számára mondok el felőle egy kis történetkét, -273- a mikből tanulhatnak majd valamit; a ki nem ügyvéd, ne hallgasson ide.

Azt lehet belőle megtanulni, hogyan kell a nyügös clienseket a nyughatatlan sürgetőzésről elszoktatni?

A tekintetes urat híres ügyvédnek tartották, – a minthogy az is volt, – több előkelő család és nagy uradalom tartá őt rendes jogügyelőjének, így többi között ...y gróf is.

...y grófnak egyszer nagy jogbeli pöre támadt a v...i püspökkel, a minek szerette volna mentől hamarább végét látni.

A gróf pedig igen scrupulosus ember volt; a ki nem tudom honnan? azt vette a fejébe, hogy minden pernek felényi idő alatt vége lehetne, ha az ügyvédek akarnák.

Mire nézve semmit sem tartott a per kimenetelére nézve olyan elmulhatatlannak, mint szüntelen tudakozódni a fiscálisnál: hol járnak már, mit csinálnak már? mikor lesz már vége?

Egyszer a gróf beküldte a városba közeli falujából a kasznárját, hogy nézze meg, hogy kel a búza, árpa a hetivásáron? találkozzék az e...i zsidóval, alkudjék meg vele a gyapjura, vigyen fel egy őzet a tisztelendő misericordiánus uraknak és tisztelje őket a nevében; útközben azután, egy füst alatt, szóljon be a fiscális úrhoz is, hogy mennyiben áll már az a per? és sürgesse, hogy csak siessen már vele.

Azonkívül aztán még egy csomó commissióval ellátták, a nagyságos asszonynak kiesett egy kő a függőjéből, azt az aranyműves csinálja bele addig, míg ő ott lesz; a nagyságos úrfinak a szíjgyártónál megrendelt gyeplők kellettek; a tiszttartóné asszony az újmódi kalapért küldte a masamódhoz; a tisztelendő úr pedig a Pesti Hirlapra küldte be tőle a prænumeratiót, s a rector úr a Csehek folytatását kérte az iskolai könyvtárból. Estére pedig okvétlenül otthon kellett lennie, mert szombat van; az aratókat kell kielégíteni. -274-

Szép feladat biz ez, de kasznár uram okos ember, a ki fel tudja osztani a dolgot, hogy minden a maga rendén következzék. Még az úton kicsinálta, hogy hová, hogyan és mikor jut el? Legelső dolga lesz az ügyvédhez beszólni, nehogy azt elszalaszsza, onnan felszalad a klastromba, átadja az őzet, ott meginvitálják szokás szerint ebédre; onnan elmegy a hetivásárra, megtudja a megtudandókat; azután jön az aranyműves, azután a szíjgyártó, aztán a masamód, aztán a prænumeratió, aztán a könyv; erre dél lesz, akkorra visszajut a klastromba, laute megebédel, onnan átfut a vendéglőbe, ott találkozik a zsidóval, fekete kávé mellett szépen megalkuszik vele, s ha mind ennek négy órára vége van, még vígan hazajut alkonyat előtt a kastélyba.

Tehát legelőször is az ügyvéd házához érve, ott megállítá a kocsiját; a kocsisnak meghagyta, hogy csak menjen a fogadóba, pontban négy órakor legyen készen, hogy rögtön indulhassanak. – Azzal belépett a fiscalishoz.

– Könyörgöm alássan, a méltóságos gróf úr megbizásából jöttem, ha méltóztatnék megmondani, hogy micsoda stadiumban áll már az a processus? mert tetszik tudni, hogy a méltóságos gróf úr nagyon nyughatatlan.

– Ah, nagyon örülök, hogy szerencsém van, igen szivesen szolgálok informatióval, tessék helyet foglalni kérem.

Azzal igen nyájasan, barátságosan leültette a kasznárt maga mellé a pamlagra, eléje tolván az asztalt és maga melléje ülvén, úgy, hogy az semerre el nem szaladhatott többé.

– Ime itt van a per; tessék nézni. Nagyon szép per, annyit mondhatok és még majd szebb is lesz. Tehát legelsőbb is, itt van az alperesi replica, tetszik látni?

A kasznár kezdett aggodalomba jönni. Tán csak nem akarja ezt a nyolcz tömött ívet itt előtte elolvasni?

– Maga a püspök irta; ismerem a conceptusáról. Mondhatom, -275- hogy gyönyörűen van irva, olyan pompás dialectikával, hogy igazán párját lehet keresni. Tessék csak meghallgatni, édes kasznár úr…

Az édes kasznár úr elkezdett most egyszerre izzadni és fázni. Ej, ha ő azt tudta volna, hogy ilyen gonosz farkasverembe kerül, dehogy tette volna be az ajtón a lábát. A fiscalis úr egész gyönyörűséggel olvasá fel előtte a rettenetes iratot, de ő nem hallott abból egy betűt sem, mert mind az járt a fejében: hogy a hetivásár, meg az aranyműves, meg a szíjgyártó, aztán hát az őz és a tisztelendő urak, meg a masamód, meg a többi commissió? mikor végzi azokat el? mindenből elkésik! a piaczról elmennek, a collegiumban nem talál senkit, a postát bezárják; nem várják ebéddel; hogy a patvar akárhová tegye ezt az egész replicát! Futni pedig nem volt merre?

– No már most ajánlom magamat, lélekzék nagyot kasznár uram, felugorva a tüskékről, miken három óra hosszat ült, én ugyan elkéstem mindennünen. Most már ugyancsak szaladhatok nyakrafőre.

– Szaladni? Hová szaladna innen, drága barátom? Most következik még az, a mit én feleltem a püspöknek.

– Már, megtisztelem, ha a méltóságos úr informatió szerzésért küldte kegyedet, hát tessék teljes tudomást szerezni mindenekről. Azért csak üljön le megint.

A szerencsétlen férfiunak még tizennégy ívnyi feleletet kelle végig hallgatnia; hasztalan köhécselt, fészkelődött a helyében, hasztalan nézte minden perczben az óráját; a fiscalis könyörületlen volt; megértette vele az egész pert elejétől végig. – Az az, hogy megértette volna, ha az oda hallgatott volna; de a mint haladt az idő, annál jobban nőtt ennek kétségbeesése; már mindenünnen elkésett, már a zsidóval sem találkozhatik; már ebédre sem várják a -276- tisztelendő uraknál; pedig az éhség egyre követelőbb gyötrelmekkel kezde föllépni nála, ki hajnalban reggelizett s tizenkét órai ebédhez van szoktatva; és most itt kell ülnie egy csomó papiros mellett és hallgatni – nem tudja mit? – és közbe-közbe rettegve számlálgatni, hogy üt az óra egymás után egyet, kettőt, hármat, négyet.

– Már most méltóztatott megérteni elejétől végig a dolgot. Máskor is legyen szerencsém.

A kasznár nyargalt ki a házból, a mint eresztették. Mindenből elkésett; sem függő, sem gyeplő, sem kalap, sem könyv! a hetivásárnak régen vége volt; a zsidó is megunta várni, az is elment, s a vendégfogadóban sem kapott már ebédet; az őzet is visszavitte; mert csak épen annyi ideje volt, hogy készen álló kocsijára felvethesse magát s vágtasson haza, ha el nem akar késni.

Otthon aztán elmondta, hogy reggeltől délestig nem csinált egyebet, mint informatiót hallgatott, hanem már most adjanak neki valamit enni, mert mindjárt elájul.

23.
AZ ELLENSÉG LEVELE.

Schmettow tábornok kétszeresen szerencsétlen volt: tudniillik a játékban és a szerelemben.

Akármit játszott, abban mindig vesztett: l’hombre, tekeasztal, roulette, sakk, tanúja volt sokszoros megveretésének s hogy semmi genree a játéknak ne maradjon ki, rendesen a csatákban is megverték.

Hanem még azonfelül a szerelemben is szerencsétlen volt, hanem már ennek saját maga volt az oka; minek hitette el magával, hogy épen ő fog kivétel lenni azon -277- arany szabály alól, hogy öreg katona ne vegyen fiatal leányt. Ő tudhatná legjobban, hogy egyenlőtlen erőkkel nem tanácsos csatát elfogadni.

Ez a szerencsétlensége annyival gonoszabb volt, hogy ezt nem az ellenségei, hanem épen a jó barátjai mozdították elő.

Egyszer haditanács volt, – a török háború idejében. Orsovából kellett volna a törököt kiszorítani, melyet azelőtt két héttel foglalt el valami szerencsétlen ütközet után, a hol ismét a rossz sors és árulás volt a veszteség oka.

A generalstab körülülte a mappát; nyargonczok jöttek-mentek az izenetekkel, parasztokat examináltak a tájak mivolta felől, megtérő kémek tudósításait hallgatták ki s irták protokollumba; a tábornok gyanusan figyelt mindenkire s azt mondá, hogy ezentúl nem fog hinni saját köpenyének sem.

Kár is lett volna, mert a tanácskozás alatt azt is ellopták a fogasról, a hova felakasztotta.

Egyszer nagy ravaszul egy kis fésülködő kefét vesz ki oldalzsebéből s úgy tesz, mintha bajuszát igazgatná vele, hát pedig a kefe hátulján levő tükörből azt kémlelte, hogy mit csinálnak a háta mögött?

Épen jókor! Épen tetten kapta az árulót. Ahol van ni! Abban a pillanatban nyújtott át egy gyanus külsejű inasnak öltözött ember a sátor hátuljába vonult Simson őrnagynak egy levelet, mit az sietve zsebébe rejtett.

A széket kirugni maga alól, hátra fordulni, megkapni egy kézzel az inas üstökét, másikkal az őrnagy gallérját, egy percz műve volt.

Simson őrnagy azt felelte hideg vérrel, hogy mi köze a tábornoknak az ő leveléhez? Az anyjától kapta; az kérdezősködik benne az ő egészsége felől.

Schmettow tombolt dühében, bekiáltotta az őröket. «Vasra kell verni mind a kettőt!»

Simson őrnagy azonban, mielőtt hozzányúlhattak volna, kikapta zsebéből a levelet s összetépve azt, diribdarabjait szétszórta az egész sátorban.

Azzal a tábornok is, meg a többi urak is egyenkint fölszedegették a széttépett levél pilleszárnyait, az asztalról mindent elraktak miatta, hogy összeállíthassák; csipetet csipethez illesztgettek, betűt betűhöz toldogattak, míg sor lett belőle, azután neki álltak sylabizálni. Az irás különben sem jó volt: a szétszakgatott papir még nehezebbé tette az olvasást. A tábornok azt mondá, hogy neki úgy tetszik, mintha legjobban tudná olvasni mindannyi között s szótagolá nagy trimphussal:

«Est e kilencz ór a utá n ma jd ha az ör eg a vorp- ostokat me gy lá tog atn i elv árl ak a nyár i lak ban. Sch met tow ne m jön cs ak éjf él ut án haza. Cs ók ollak sze re tő Elvir ád.»

– Pfű! kiálta a tábornok, szétütve a kalapjával a fáradságosan összeállított «Geduldspielt», hogy megint szanaszétrepült minden darabja. Azután nyugodt lélekkel adott rendeletet az ordináncznak:

– Este kilencz órakor szabadon kell ereszteni az őrnagyot, hivatalos missiója van.

24.
IGÉRET = ADÓSSÁG.

Laurette híres tánczosnő volt Bécsben, Melchior pedig egy jámbor Localzeitung segédszerkesztője s ennélfogva Laurette kisasszonyba éktelenül szerelmes.

Tudjuk, hogy ez milyen rettenetes mesalliance. Egy elegáns ballerinának szüksége van igen is egy pár divatos hintóra, előfogattal, selyem- és mahoni-bútorokra, csipkékre és brilliantokra; – egy jámbor újságirói segédnek pedig szüksége van arra, hogy a szabók és csizmadiák ne kérdezzék az embertől azt a furcsát, hogy van-e fölösleges pénze?

Hanem azért Melchior csak eljárt epedezni Laurette salonjába, mert azt legalább fűtötték s Laurette eltűrte őt ott, mert sokszor szüksége volt rá, hogy a pirouettjeit magasztalják s ennek a jámbornak nagyon kevés elég volt: egy mosoly, egy kézszorítás, néha egy elhullott virág. Többre ő nem is vágyódott szegény.

Egy napon a költő (nevezzük szegényt annak, hisz ez nekünk semmibe sem kerül, neki pedig bizonyosan jól esik) ragyogó orczával lépett be a szép delnőhöz s kezet csókola neki.

– Oh, több annál. Tudja, ma ünnep van, nem jelenik meg lap, tovább lehetett aludnom, mint máskor.

– Oh kérem, nem ez a szerencse. Reggel felé, hogy ismét elaludtam, mert tudja a kisasszony, egész éjjel nem tudok aludni, mindig a kisasszonyhoz csinálok verseket; -280- hát reggel felé elaludtam s azt álmodtam, hogy a kisasszony odajött hozzám; úgy volt öltözve, mint Girlandina, abban a tündéri ruhában, azokkal a rózsafüzérekkel itt és itt, meg ott. Oh be szép volt. Én magamon kívül voltam s a kisasszony olyan nyájas volt hozzám. Én azt mondtam, hogy miért nem vagyok én gazdag, hogy vagyonomat megoszthatnám a kisasszonynyal; erre a kisasszony azt felelte: «ime tehát én gazdag emberré teszlek tégedet, itt van öt szám, ezt tedd be a lutriba». Én pedig erre azt feleltem: «és ha kijönnek a számok, én önnek ajánlom szívem és vagyonom felét.» Erre ön kezét nyújtá, a melyben a reskontó volt, az illető számokkal: 5, 15, 25, 35, 45.

– Az ám, hanem én azért odahajoltam, hogy megcsókoljam önnek a kezét, aztán valaki nagyot kaczagott s én fölébredtem. Hát a mosóném volt, egy vén asszony, annak a kezét csókoltam meg, az nyújtotta elém a mosáskontót, arra volt felirva 5, 15, 25, 35, 45, már tudniillik krajczár, összesen 1 frt 25 krajczár. Azt ki kellett fizetnem.

– Az ám. Hanem azért mégis betettem a lutriba a fatális számokat, minthogy álmomban a kisasszony ajánlotta.

Szerencsére valamelyik Mayer bankár lépett be a salonba s végét szakasztá a feuilletonista álommeséjének; a mit aztán többet nem is kellett elővenni.

Másnap Laurette kisasszony meglepetve hallja, hogy Melchior quinternót csinált, mind az öt absurdus száma kijött: nyert rajta 60 ezer forintot.

No már erre respect! Most már a barátomat meg lehet hallgatni, – a míg abban a 60 ezer forintban tart.

Laurette azt várta, hogy a barátom rögtön a mint fölvette a lottocollecturából a pénzét, rohan vele oda s elmondja, hogy hát mit álmodott tovább?

Hanem Melchior barátom nem jött oda többet s Laurette kisasszony nem sokára megtudá, hogy az bizony felhagyott -281- a poétasággal s a mint a pénzét megkapta, megkérte a házi ura leányát, egy derék, gazdag pékkisasszonyt, jegyben is járnak már, nem sokára meg is esküsznek, csak a stafirungot szerzik össze.

No ez már impertinentia! Ezt már egy tisztességes tánczosné nem engedheti magán száradni. Laurette kisasszony fogta magát s perbe idézteté Melchior urat, hogy a szerencséjét neki köszönheti, mert ha ő nem mondja neki álmában, hogy tegye be ezeket a számokat, hát soha a lutrin nem nyer; azonkivül is nem azt mondá-e, hogy ha megnyeri a quinternót, szíve és vagyona felét lábaihoz teszi? No a szíve felét adja, a kinek tetszik, de a vagyona felét csakugyan, ha van igazság a földön, neki tartozik hódolatul hozni.

A városi tanács meghallgatá a kisasszony keresetét s következő bölcs itéletben szolgáltatott neki teljes igazságot:

«Minthogy alperes elismeri, miszerint ő álmában azt igérte fölperes kisasszonynak, hogy ha az általa kijelelt számok a lutrin kijönnek, az eként nyert vagyont megfelezi vele, itéltetik: – hogy mihelyt felperes kisasszony alperes urat álmában megkaparinthatja, a kötelezett összeget, annak azideig járó kamatjaival együtt rögtön exequálhassa rajta – álmában.»

25.
JÓL EL KELL TENNI A PÉNZT!

Nagyságos Verő Mátyás úr minden esztendőben egyszer egy esztendőben mindig kedvére kimulatta magát.

A kedvére való mulatság pedig rendesen azon végződött, hogy reggelfelé olyan állapotban vitték fel a szobájába, a mikor az ember az egész világgal ki van békülve, tudniillik: mikor nem tud magáról semmit.

Egy ilyen kellemetes állapotban egyszer az a jó történt -282- vele, hogy az egész 4000 pfrt tárczástól együtt elveszett a zsebéből, – s a becsületes megtaláló sem jelentette magát a policzián.

Máskor megint lejött Mátyás úr, megint bekasszált egynéhány ezer forintot s aztán estefelé beült valami jó társaságba mulatni. Volt czigány is, bor is, aztán meg víg czimbora is, aztán meg minden.

Éjfél tájon már megletősen szédelgett a feje a nagyságos úrnak a nagy mulatságtól, hanem annyi eszmélete mégis volt, hogy eszébe jusson, miképen épen ilyenképen csípték ki egyszer a zsebéből szépen a 4000 pengőt, azt se mondták, hogy köszönöm ássan! ezúttal tehát okosabb akart lenni; valami ürügy alatt félre ment, lehúzta csizmáját, belegyűrte az ezreseket, úgy húzta fel a lábára, a tárczában csak az aprópénzt hagyta, holmi százast és tízforintost.

Mely ravasz tett után ismét visszament a társasághoz s ott azután egész biztonsággal engedé át magát azon boldogságnak, melyből reggelfelé alig birta kezénél lábánál fogva felrángatni Jancsi kocsis, jelentvén, hogy már be van fogva; lehet haza menni.

Mátyás úr fölkelt, öltözni nem kellett neki, mert ruhástól fektették le az ágyba; az ajtót sem kellett neki keresni, mert Jancsi elvezette odáig, a hintóba is feltolta szépen; ott azután megint lefeküdt; egy kicsit rázta a kövezet a hintót, míg a városon végig mentek, azután annak is vége lett; a vámnál megállították, arra egy kicsit fölébredt; valaki benézett hozzá a kocsiba s mintha valami passzusról akart volna valamit tudakozódni: annak azt felelte, hogy «majd reggel!» azzal aztán odább eresztették, a kocsi sem zörgött úgy az országúton, alhatott szépen egész Hatvanig.

Ott már le kellett szállni, mert dél volt az idő; a lovakat meg kellett etetni.

Mátyás úr szokás szerint nagy mámorosan betámolygott a vendégszobába, kitappogta lábaiból a zsibbadást, kocsisának -283- rendelt ebédet, magának fekete kávét, a lovaknak szénát, abrakot s mikor el volt fogyasztva minden, hivatta a vendéglőst, hogy számoljanak, hadd fizessen.

Hát a mint előveszi tárczáját, nincs benne semmi! Persze, hogy a mi aprópénzt hagyott benne, azt a czigánynak és egyébnek az utolsó mankóig elosztotta; nem volt abban egy árva peták sem.

Az erősen jutott eszébe, hogy ő a nagy pénzt félmámoros fővel a tárczából kivette s valahova jól eldugta; de hogy hova? azt már, ha a fejét leütik, sem tudja kitalálni.

Tán a mosdóasztal tükörfiába tette? vagy a vánkos alá? vagy a pinczérre bizta, hogy viselje gondját? Ezek közül nem tudott választani.

– Nosza rajta Jancsi! vissza Pestnek! ott maradt a pénz! Nyargalj lóhalálába.

Az egész úton izzadt az üstöke bele, hogy hol fogja keresni és megtalálni a pénzét? hogy fog annyi ártatlan becsületes embert gyanusítani miatta, hogy fog pironkodni a policzáj előtt; milyen csunyaság lesz ebből, ha majd a pénz se lesz meg, aztán még ki is csúfolják.

Még jókor délután érkezett vissza Pestre; a négy paripáról szakadt a tajték; a vámnál megint megállították: kérték a vámpénzt.

A hatvani vendéglős csak megemberelte még Mátyás urat egy ebéd áráig, mert ismerte rég, hanem a pesti vámos nem hitelez senkinek.

– Nekem pedig úgy segéljen, egy árva petákom sincs. Nem adhatnál kölcsön te Jancsi egy vámravalót? van pénzed?

– Nem be’on, mer’ nekem van annyi eszem, hogy mikoo’ innya meek, há’ eleeb a mankópéézt beedugom a csizmaambá. -284-

– Már most csak fordulj megint vissza, de meg ne tudja valaki ezt a kázust, mert agyonütlek.

26.
A VÉGZETES HELY.

A tábornoknak és kiséretének pompás lakomát készített az ősz magyar gazda, kinek lakában főhadiszállását fölüté. Kivánatára a család együtt ült az asztalhoz velök. A tábornokkal szemben egy szép piros hajadon foglalt helyet, oly friss, oly életvidám arczczal, ragyogó szemeivel, rózsás arczaihoz s teljes piros ajkaihoz oly rosszul illett a titkolhatlan bánat.

Az ősz házigazda unokatestvérének leánya volt, ki a szomszéd T–ból rokonaihoz igen rossz időben talált jönni.

A leányka bár keveset tekintgete szélylyel, de annál többet jártak hozzá búcsúra a délczeg hadfiak tüzes pillananatai. A bor tette-e, vagy a szép leány tekintete, ebéd utolján az egész társaság erősen mámorosnak érzé magát. Ittak sok mindenféle egészségért, közben olyanért is, mire az öreg gazda is fölemelte poharát.

Ittak a háborúért, ittak a békességért, királyért, vezérekért, katonákért és szép leányokért. A hadfiak szivéből eloszlott minden harag s miután látták, hogy az öreg házi úrnak jól esik a magyar szót hallani idegen ajakról, előszedte minuenki, a mit itt-ott eltanult belőle s mondta méltánylandó nagy fáradsággal egymásnak közös mulatságára. Végre fölemelte poharát a tábornok s ily módon köszönté el: -285-

– E pohár fegyvereink dicsőségére! Legyenek azok oly ellenállhatlanok, mint szép szomszédnőm szemei, legyenek oly hódítók, mint az ő tekintete, legyen oly ragyogó diadaluk, mint az ő arczának rózsái, és életteljesek s dicsők, miként ő!

– Ha tudnám, hogy tábornok urat szaván fogja a sors, inkább ma, mint holnap.

A tábornokot kellemetlenül érinté a válasz, más tárgyra vitte át rögtön a beszédet. Ebéd után kiséretével együtt fölkerekedett s a házi gazdától katonás búcsút véve, még azon este a szomszéd helységbe tette előrehaladó útjában főhadiszállását.

A harmadnap következő éjet bivouacon tölté a hadsereg. Künn a szabad ég alatt tüzek rakattak. Ködös, hideg januári éjszaka volt. A seregnek fegyverben kellett maradnia. A lovak földbevert czövekekhez köttettek, egészen fölnyergelve, lovagjaik mellettük feküvének a hótalan fagyon. Rongyos sátor alatt piros pozsgás markotányosné oszt a katonáknak pálinkát és bort. Uhlánok, vértesek tolakodnak tarka tömegben kétkerekű talyigából rögtönzött sátora körül, melynek hátterében fekete ránczosképű czigány asszony ül, ki a katonáknak fejenkint egy ezüstkrajczárért olcsó jövendőt mond tenyereikből. Néha az ezüstkrajczár helyett persze, hogy ütleget is kap, de tizen kinyeri, a mit a tizenegyediken elveszt. Lassankint mindig több-több nép támad körüle, a virtuoz próféta dodonai háromlábú széke roppant hasznot hajt a markotányosnénak.

A tábornok őrszemlét tartott segédtisztei kiséretében, s a mint azon lovagolt, megütötte fülét a víg lárma, mely -286- mindig zajosabb tért kezdett magának elfoglalni az éji némaságból.

A tábornok nem volt az az ember, a ki szerette volna valakinek a mulatságát elrontani, oda fordítá lovát s megállt a sátor előtt. Kérdezősködésére felelék, hogy egy czigányasszony mond jövendőt a katonáknak.

– Jaj, asta bitagtále sarmangade biále! soha sem mondtam én még uraknak szerencsét, csak szegény embereknek.

– Én nem bánom, de ha aztán okhets dikecsáre kokhele tuterone mangyéra, úgy ne járjak, mint a minap, hogy jól megkorbácsoltak az urak.

A segédőrnagy lehúzta keztyűjét s odatartá tenyerét a czigányasszonynak.

Elkezdett az czigányul morogni: «irgundum gule sandikhecz, csororum sophengyule gágyule», ha jól viseled magadat, még kapitány is lehet belőled.

Az őrnagy szépen megköszönte a szerencsét s egy ezüstpénzt vetett a czigány nőnek.

– A csuk hale dade! Meg fogsz házasodni nem sokára s egy szép kis magzatod lesz.

Az elnevette magát és egy harmadiknak adott helyet, ki történetesen ezredi törzsorvos volt, roppant trabalis férfi.

A czigányasszony legkevésbbé sem vette a lelkére, ha annak azt jövendölé, miszerint igen sok embert meg fog ölni.

– Neked igazat mondott, szólt nevetve a tábornok, – most iszkiri nekem mondj szerencsét. Nézd le a tenyeremből, -287- hogy meg fognak-e győzni legközelebbi csatámban, vagy sem?

A czigány nő száraz kezeibe fogta a hadvezér jobbját s váltva, hol annak szemeibe, hol tenyerébe pislogatva, fölemelé aszott csontujját és mondá:

– Míg csak a temető lakosai nem állnak ágyuid elé, addig embertől ne félj, senki meg nem győzhet!

A tábornok nevetve fogadá a jóslatban foglalt bókot, s néhány darab pénzt adatva a jósnőnek, víg beszéd közt tova robogott kiséretével. A köd elnyelte alakjaikat.

Az őrtüzek átvöröslöttek az éj ködén s szerte a távolban mindig enyészetesebben hallatszott a sorban ment kiáltás:

A tábornok pej paripáján ülve lovagolt táborkara előtt. T.-hoz nem messze, az országút mellett balra kerek halmocskán kisded kápolna áll. Régi épület lehet, megfeketült falai és a sajátságos építési modor bizonyítják, hogy az a pallér, a ki építette, nem e században született. Tornyában elszaporodott galambok fészkelnek, kriptájába e környék földesurasága temetkezik bele, templomába nem igen jár ember.

A mint a kápolna mellett elhaladt a tábornok csapataival, s már jól kezdte látni az oszló ködön át T.-nak tornyait, a városból hosszan nyuló néptömeget lát lassan szemközt közeledni. Később valami bús, melancholicus ének töredékeit kezdé kivehetni s látta, hogy a néptömeg között hat fáklya lobog. Végre egy fehér koporsó tünt szemébe.

– Ah, minő ostobaság! kiálta föl a tábornok, boszantva az ominosus találkozás által s küldé egy szárnysegédét, -288- hogy állítsa meg a menetet, és kérdje meg, miért jönnek épen erre felé? A segéd visszajött s azt a választ hozta, hogy épen ebbe a kápolnába szándékoznak vinni a halottat. A tábornok bosszúsan lovagolt tovább. Minél közelebb jöttek hozzá a síró melancholicus énekhangok, annál kedvetlenebbül érzé magára hatni a jelenetet. A katonai harczmenet kitért a sokkal szomorúbb előjogú gyászmenetnek. A tábornok megállítá lovát, s várta, míg a gyászkiséret elhalad előtte. Jöttek az énekesek, nyujtott hangokon szomorú dalt énekelve a halálról és annak uráról. Jöttek a lelkészek, egyszerű hosszú palástban, jött a kisérő népség, a fáklyavivők, és senki sem látszott figyelni a ragyogó hadfiakra. Mindenki csak az enyészet királya előtt hajtá meg fejét e perczben. Középen egy fehér koporsót vittek, fedelére myrtuszkoszorú volt tűzve, a rózsás szemfedél kifüggött alóla. A koporsó egyik oldalára aranyszegekkel voltak e szavak kiverve: «Élt 19 esztendőt». A túlsó oldalon a holt neve lehetett, de azt a tábornok nem láthatá. A koporsó után siró atyafiak mentek, talpig gyászba öltözve, köztük arczok, mikről úgy rémlett a tábornoknak, mintha látta volna már azokat valahol, de azok sem látszottak őt most észrevenni. Midőn a menet végképen elhaladt előtte, egy hátul elmaradttól nyers hangon kérdé a tábornok:

– Egy szép szűz leány. Még tegnapelőtt élt, semmi baja sem volt, mint a rózsa, ma már halott és eltemetik.

Az a szép piros leány, ki tegnapelőtt vele szemben ült, kire ő poharát emelte, s ki neki azt mondá:

Hm. Ha a sors szaván fogná s győzelme fénye sem lenne ragyogóbb, mint e leány szemei – most.

– Fatalis gondolat, mondá bosszúsan a vezér, s lovát -289- sarkantyúba kapva, bevágtatott szállására, szótlanul, kedvetlenül.

– Heute roth, morgen todt. Ma piros, holnap holt, – mormogá több izben el-elgondolkodva.

Eljött az éj. A tábornok egyedül virrasztott szobájában, előtte a térkép feküdt, keze rajta pihent, de szemei nem néztek oda, de lelke nem volt a szobában.

Ma piros, holnap holt! Mindig e szavak viszhangzottak gondolatai messzeségében. Mindig ez arcz jelent meg előtte. Pirosan, életvidáman, mosolyogva; – percz múlva sápadt, hideg, szótalan halottkép. Azután eszébe jutott a dicsőség, küzdelmes csaták véres jutalma, a messzeszárnyaló hírnek ragyogványa, lelkében a jövő diadalok képei kezdtek fel-feltünedezni, tündöklő alakok pálmakoszorúkkal, elgázolt hadak, lánczra fűzött ellenség a diadalszekér előtt.

Látta lelkében a győzelmi zászlók lobogását, a vert ellen menekvő hadait, hallá a hurrah! ordítást üldöző csapatainak ajkán, látta a kiszámított haditerv csalhatlan sikerét és ekkor mint egy futó árnyék repült keresztül eszméi világán:

Végre bosszúsan fölkelt, nyergelt lovát előhozatá s néhány kisérője társaságában elindult a szokott éji őrszemlére. A legelső őrszem túl volt a kápolnán, s hogy a tábornok mellette elrobogott, különös hatással tünt szemébe az elhagyott mohlepte épület. Eszébe jutott, hogy tegnapelőtti szomszédnéja most oda van temetve. A tábornok idegható borzadással fogadta e gondolatot mindannyiszor. Daczos, erős természetét bántani kezdé e gyöngeség. Elhatározta magában, hogy le fogja azt küzdeni. Egyik segédét rögtön elküldé a sekrestyés után, hogy hozza elő a kápolna és a sírbolt kulcsait és gyujtasson fáklyákat. Kevés idő múlva -290- előjött az egyházfi, egy szerény öreg ember, kinyitá a rozsdás sarkaikban csikorgó ajtókat, a temetésről elmaradt fáklyákat meggyujták s azokkal a kisérők néhányai elől menve, beléptek a kápolnába. Szűk, sötét kis üreg volt annak belseje. A falakat pókháló lepte mindenütt, az oltár, a székek megfeketültek az időtől, maga az oltárkép festése is egészen fekete volt már, csak a fő körül kivehető szent körfény aranya látszott ki még belőle. Az ablakok szűk ólomkarikák közé szorítva, nagyobbrészt elszivárványosodtak a ragyás verőfénytől, az egész teremben érezhető volt az a nehéz, nyomasztó templom-szag, mely sokáig csukva tartott termek tulajdona. A torony lépcsőzetéből három, négy fok hiányzott, nem is járt oda fel a harangozó, a csengetyűkötél lelógott, csak a pajkos suhanczok szoktak oda néha felmászni galambfiakért. Az oltár mellett baloldalt egy nagy vörös márványtábla állt sűrűen beirva latin betűkkel, s nem kevéssé összekarczolva. A sarkantyúk pengése szokatlanul hangzott végig a bánatosan üres egyházban s a fáklyák lobogó fénye tánczoló árnyékokat vetett az elhagyott falakra. A sekrestyés mutogatni kezdé a kápolna nevezetességeit, a tábornok azonban félbeszakítá:

– Hagyja abban, nem akarjuk e kápolna archæologiáját ismerni, vezessen le a sírboltba. A tegnap eltemetett szép hölgynek jöttünk végtiszteletünket átadni.

– Úgy gondoltam, válaszolá szerényen a sekrestyés, hogy a tábornok urat tán érdekelni fogná megtudni a kápolna építésének eredetét s annak nevét, kinek hamvadó tetemei ebbe legelőször letétettek.

A tábornok egyik kisérőjéhez fordult: «ez az ember, úgymond, tudósoknak tart bennünket!» s azután előretolva a sekrestyést, tréfásan mondá neki:

– Nem akarunk, barátom, a szentekkel és reliquiákkal ismeretségbe jönni, csak menjünk.

A sírbolt czifra rácsajtaja megnyílt, a kőcsigalépcsőkön eltüntek a fáklyák, s a földalatti ür vastag setétsége lassankint kezde engedni a betörő világnak; de bár három, négy -291- fáklya égett, a terem egyik végétől a másikig nem lehete világosan látni. Két oldalt a szűk fülkékbe, roskatag koporsók voltak betaszítva, előttük egy-egy síremlék hirdeté az ott porladozó nevét, mindenféle nemesi czímerekkel felczifrázva. Az egyik előtt egy új alabastromszobor állott. Az örök álom angyala, lefelé fordított fáklyával, fején mákkoszorúval. A szobor talapjára egyszerűen volt felvésve:

– Szegény leány! mondá a tábornok résztvevő arczczal, s úgy érzé, mintha a nehéz léleknyomás, mely eddig üldözé, itt a halott koporsójánál elmaradna szivéről, mintha a kisértet, visszavezetve hideg fekhelyére, most elmaradna tőle és megnyugodnék.

– Menjünk tovább! szólt kiséretéhez, midőn a sírbolt hátterébe tekintve, úgy rémlék előtte, mintha nagy arany betűkben kiirva ugyanott saját nevét látná csillámlani.

Előtte egy magas, faragványos ódon síremlék állott, egy csonka pyramid, négy vasgolyón nyugvó. Tetején egy fekvő oroszlán, nyíllal átlőve, lábai alatt babérkoszorús kard.

És a főlapon nagy aranybetűkkel a tábornok nevének hét betűje, s a kettős kifaragott pajzson családja czímere.

– Nekem egy ősapám? Hogy jött ez ide meghalni? Mi más tartományban lakunk.

– Oda fenn ama márványtábla világosan elmondja az eseményt, ha tetszik, elolvashatja tábornok úr.

A tábornok felment a templomba kiséretével, s a márványon megavult betűkből képes volt leolvasni a rossz latin hexameterekben megirt eseményt, mely a kuruczok elleni csatában elesett hadvezér halálát gyászemlékben tartja.

– Valóban igaz. E helyen egy ősöm esett el. Szeretném, ha ez eseményt nem tudtam volna meg, mert én is e helyen akarok csatázni. Rossz omen, igen rossz omen.

– Egy római visszafordulna hadseregével ily előjelenség után, szólt egyike kisérőinek.

– És én épen azért is e helyen fogok megütközni. Ha győzök, egy másik márványemlékre feliratom, hogy százötven év múlva az unoka boszút állt elesett őséért, ha pedig elveszek, csak az évszámot lesz szükség megváltoztatni az emlékkövön, nekem is jó leend.

Másnap hajnal előtt fölkelték a tábornokot azzal a tudósítással, hogy az ellenség előörsei már mutatkoznak.

A tábornok sietett megtenni a rendelkezéseket, s nem sokára hallá megdördülni a kirendelt irányban ágyúit.

– Valahára tehát, kiálta fel megkönnyebbült szívvel. A csata kezdődik, ott megmenekszünk a kisértetektől. Azok nem mernek velünk az ágyútűzbe jönni. Fel lóra!

S egészen vidáman ugrott fel lovára, s felkészült kiséretével együtt nyargalt, merre az ágyúkat dörögni hallá. -293- Érzé, hogy a puskaporos levegő a katona atmosphærája, a kisértetvilág nyomasztó rémei egyetlen szavára a megdördülő ágyúnak mind szétröppentek agyából, s elbúvtak félénken hideg koporsóik, penészes templomfalaik mögé.

A köd képtelenül sűrű volt, alig lehete száz lépésnyire látni. Csak néha adott irányt egy-egy föllobbanó vörös láng, melyre taszító dördülés következett.

– Erősen fűtenek a mieink, szólt a tábornok, arra tartva kiséretével, s nemsokára oda ért az ágyúkhoz.

Mintegy három-négyszáz lépésnyi távolban egy dombon csatárlánczban szétszórt csapat látszék, erős állomást véve. Az üteg lövöldözé.

A tábornok vevé távcsővét s a mennyire a sűrű ködben kiveheté, a magas, egyenes alakok merően, mozdulatlanul álltak az ellenök lőtt golyók előtt a dombos állásponton.

Néhány kidőlt az alakok közül a sűrű golyózáportól elsepertetve, a többi állt, mint a szikla.

– Azon domb háta mögött bizonyosan egy rejtett ütegnek kell lennie. Egy osztály lovasság kerülje meg őket, egy zászlóalj ugyancsak menjen nekik szuronyszegezve s vegye két tűz közé!

A parancsszó gyorsan teljesíttetett, nehány percz múlva hallá a tábornok rohanó csapatjai hurrah-kiáltását. Látta őket közeledni sebes rohanással a domb felé. Egyszerre megálltak, a hurrah megszünt, hangos káromkodás állt be helyette, a csapatok megfordultak, s csendesen ballagtak visszafelé.

A gyalogság zászlóalji parancsnoka s a lovas osztály -294- vezetője hevesen vitázva közeledtek, s a mint az üteghez értek, mindketten elkezdték a tüzérparancsnokot szidni.

– Mi baj? mi lelte önöket? Miért jöttek vissza. Kiálta rájok a tábornok, egészen kihozva phlegmájából.

– A patvarban is! az a baj, hogy mi itt egy félóra óta ostromoljuk a kálvinista temetőt.

Erre lehetetlen volt a tábornoknak minden boszúsága mellett is el nem kaczagnia magát.

– A kérdezett káromkodott, mint egy pogány és esküdött szörnyűképen, hogy soha semmi ivadéka sem látott olyan fejfákat, a miknek feje van faragva és dereka és csipeje, hogy az ember ködös időben katonáknak nézhesse őket.

E pillanatban valami hideg borzalom futott végig a tábornok testén. A mosoly megfagyott vonásain. Mi volt ez?

«Míg a temető lakosai nem állnak ágyúid elé, addig embertől ne félj, senki meg nem győzhet».

E perczben oldalt idegen ágyúk dördültek meg. Harsogó kiáltás jelenté, hogy az ellenséges sereg megkerülte a tábornok balszárnyát.

Egyik ellenség nem látta a másikat elébb, mint míg fél lövés távolságra állottak szemközt, s nem ritkán úgy történt, hogy ugyanazon sereg találkozó csapatjai egymásra lövöldöztek, vagy az ellenséget nézték barátjuknak s csatlakoztak hozzá. -295-

A nyargonczok nem találták a helyeket, a hová küldettek, s azután meg nem találtak vissza.

A zavar, a tévedés képtelenné tett minden kiszámított működést. A köd sűrűen, áthatlanul feküdt a csatatéren, mintha valami szellem jött volna alá, nehezítő nyomással védendő népét az ellenfél túlnyomó ereje ellen.

Egy ízben a tábornok maga is a legnagyobb veszélyben forgott. Egy osztály ellenséges lovasság alig száz lépésnyire nyargalt el mellette, a mint táborkarával egyedül állott. Ha észre veszik, el vannak fogva.

A csatában végre nem lehete semmi összefüggést fentartani. Minden csupa félreértés lett. A kiindult csapatok nem értek rendeltetésük helyére, mindenik külön küzdött, egyik előrehaladt, a másik hátranyomatott, az elszakadt csapatok kereszttűzbe jöttek. A főerő maszkok ellen operált, míg a kisebb csapatok túlnyomó had ellen víttak eredménytelenül.

Három napig tartott az ütközet. Harmadnapra kitisztult az idő. A két sereg a folyam jegén találkozott egymással. Ott ütköztek meg utoljára dühös, elszánt viadallal, a folyam jegét pirosra festette a kiomlott vér, az eget a felgyujtott város lángja.

A tábornok kénytelen volt megfordulni, s átengedni a véresen vitatott csatatért.

Hol azelőtt másfélszáz évvel egy őse elesett, s ütközetet veszte, ugyanott veszté el a késői unoka a csatát, ugyanolyan harczban.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2	migt Gargantua	mint Gargantua
37	VI.	VII.
39	diadalmas azczczal	diadalmas arczczal
97	bolondság, Ni	bolondság. Ni
114	Almodtam hát	Álmodtam hát
174	másík egész	másik egész
248	kígyógyítottak;	kigyógyítottak;
253	rebegém. mint	rebegém, mint
258	ajándékkal megkinálni	ajándékkal megkinálni.
260	kezemhe adta	kezembe adta
262	és mosolytől	és mosolytól
268	elkéstem a visszahívassal	elkéstem a visszahívással
288	jött a kii sérő	jött a kisérő
288	látszott figyeln-	látszott figyelni

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK DEKAMERON (3. RÉSZ) ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.