Magdolna és egyéb elbeszélések by Ferenc Molnár

Egy csillagos tavaszi estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb elé vonszolta puha karosszékét és csöpp lábait egymásra rakva, félig lehunyt szemével valami bolondos, forgó, messze csillagba mélyedve gondolkozni kezdett egynémely dolgokon.

Lenn a köruton fecsegve, zajjal tért haza a munkásnép. A durva csizmáik kopogtak az aszfalton, az épülő házak tót munkáslányai vihogva, kacagva kergetőztek, és ha valamelyiket elfogta a többi, kórusban nevette ki a lassan vonuló, cammogó tömeg. Az apró gyerekek az anyáik után kiáltoztak.

A Magdolna asszony anyja éppen akkor halt meg, amikor a legnagyobb -8- szüksége lett volna rá. Egyedül maradt az apjával, aki járt a dolga után és minden jóakaratával gondoskodott az anyátlan kis lányról, de nem tudta pótolni az asszonyt. A pici lányból nagy kisasszony lett. Regényeket olvasott és teleszítta magát azoknak a bölcseségével. Olvasta a rossz asszonyok történetét, angyalok bukását és olykor elmélázva csukta be a könyvet, hogy elgondolkozzék azon, vajjon miképpen viselte volna magát ő abban a helyzetben…

Aztán egy szürke novemberi napon az apja példálózni kezdett előtte és nemsokára bemutattak neki egy fiatal embert, aki később a férje lett. Egyszerü, köznapi ember volt. Nem találta meg benne a regények ideálját, álmainak héroszát és mivelhogy nem volt anyja, elkeseredett.

A férje udvarias, előzékeny ember volt, de csak ennyi. Az asszonyt bálokba vitte, szép ruhákat csináltatott neki és nem vigyázott rá. És történt, hogy egyszer csak megtalálta a regényei hősét és elbukott ő is, -9- mint a regények asszonyai, akik küszködnek, sirnak, szenvednek, menekülnek a férjükhöz, a gyermekükhöz, az anyjukhoz és végtére is csak elbuknak. Hogyne bukott volna ő el, aki nem menekülhetett a férjéhez, nem csókolhatta meg a gyermekét és nem hajthatta földi szenvedélyektől izzó fejét az anyja kebelére.

Elbukott és oly naiv volt, hogy sohasem gondolkozott az élete során. Mint valami tizenhatesztendős leány, aki csókolózott a jogászgyerekkel az imént és minden mélyebb erkölcsi kritika nélkül tér meg este az apjához, ugy tért ő meg a férjéhez, mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy ő szeret valaki mást és szereti a férjét – is. Csak éppen azt az izgatottságot érezte a férjével szemben, amit a kis leány az apja előtt.

És csak nagyon későn, amikor az a másik egy tervvel állott elő, jutott eszébe, hogy mélyebben megfontolja a dolgot, s éppen ezért egy csillagos tavaszi -10- estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb elé vonszolta puha karosszékét s csöpp lábait egymásra rakva félig lehunyt szemével valami bolondos, forgó, messze csillagba mélyedt és gondolkozni kezdett.

II.

Először rendezni kezdte a képeket, amelyek egymásra tolultak a lelkében. Az első az a kedélyes, téli este volt amikor először hazudott a férjének. Azt mondta, hogy rosszul van, s küldte, hogy menjen egyedül arra a lakodalomra, a hová meg voltak hiva. A jó ember elment és az asszony titokban fogadta a regények hősét. Azon a napon érezte először, hogy nincs anyja. A második kép már olyan volt, mint a harmadik, s az meg olyan, mint mindvégig valamennyi, csak a legutolsó volt különb.

Ma délután volt. Ott ültek a szobában, az asszony a pamlagon, a hős előtte a földön, maga alá szedve a -11- lábait és az ő puha ölébe nyugtatva a fejét. Beszélt, suttogott édes szavakat és mintha a gondolatával nem tudta volna eléggé meggyőzni önmagát, szinte szónokolt – önmagának. Az asszony hátradőlt a pamlagon, egy-egy szóra megborzongott, aztán ismét édes, meleg zsongás járta át a lelkét, amint a férfi festette előtte a jövő képét. Érzett a beszédéből, hogy nemcsak az asszonyt akarja meggyőzni, megnyerni a tervének, hanem önmagát is. És hogy annál inkább elérje célját, kiválasztotta, élénken megrajzolta azokat a vonásokat, amelyek neki tetszettek, s amelyek kedvező alakba formálták a terv bizonytalan anyagát. És fölhevülve beszélt, majd fölállott és minden lelkét szavaiba lehelve suttogott sablonos dolgokat:

– Igen, Magdolna, csalódtunk mind a ketten. Ön a férjében, én a világban. Abban csalódtam, ami körül a világ forog, s amiről azt mondják, hogy mozgatja a napot és minden csillagát a végtelen kozmosznak – a -12- szerelemben. Ön megtalálta az ideálját, az álmai hősét… ugy-e…?

– No lássa, és én is rátaláltam az első, az igazi nagy szerelmemre, amely ur a lelkemen, s amelynek alá van rendelve minden gondolatom, egész létem…

Aztán ügyes átmenettel, mézes burokban adta be a beteg asszonynak az izgató, vérpezsditő orvosságot, amelyről előbb kell, hogy leolvadjon az édes, sablonos burok, hogy éreztesse jelenlétét az a mag, amely izgalmat gyujt, lángba boritja a gondolkozó észt és megejti a gyöngeséget.

– Lám, egymásra kellett volna találnunk régen – szólt – még akkor, amikor az egymáséi lehettünk volna… Én a férje…

Ez volt a burok. Aztán előszedte a cilinderéből a keztyüit, szótlanul felhuzta mind a kettőt, kezet csókolt az asszonynak és bucsuzóul csak ennyit mondott: -13-

Ez volt a mag. A mag, amely megfészkelte magát az asszony lelkében, hogy mérges csiráit felbocsássa a higgadt agyvelőbe, hogy ott megrontsa a józanságot…

– Hogy mit értek alatta?… Istenem, amikor olyan egyszerü! Váljon el az urától és én…

Magdolna asszony csak bámult ebbe az uj, kavargó, káprázatos világba, amit a férfi megnyitott előtte. Hozzálépett és megragadta a karját:

III.

Csak bámult a forgó, pislogó csillagba és gondolkozott. Gondolkozott, -14- ugy a maga gyerekes módja szerint, a neki tetsző motivumokkal érvelve. Elgondolta, hogy mint a hernyó szines pillangóvá válik, hogy a por helyett, amit eddig ismert, megszeresse a virágok édes birodalmát, megizlelje a kábitó mézüket, megittasuljon az illatuktól, olyanképpen válnék ő ki a köznapi élet porából, hogy helyet foglaljon abban a csodás, szerelemtől izzó, gyöngédségtől illatos világban, amit az a másik festett előtte.

– Igen – szólt halkan, – mint hernyóból a pillangó… porból a virágkehelybe…

Arra nem gondolt, hogy a két legnagyobb, legöntudatosabb szinésze a világnak egy szerelmes asszony és az ő szeretője. Hazudnak a világ előtt és hazudnak egymás előtt. Van egy közös titkuk, amit csak ők ketten tudnak és van egy másik, a nagyobb, a féltettebb, amit csak egyedül tud mindenik, külön-külön. Titkolja, takargatja egyik a másik előtt a prózai tulajdonságait. Néha látta, figyelte, a mint a férfi kerülte a -15- szalonban a prózai állásokat, ülésmódokat. Bármilyen fáradt volt, férfiasan tartotta magát, hazudva a testével. Lám, a férje ilyenkor levetette volna a szalonkabátját és kényelmesen dőlt volna hátra a karosszékében.

Lám, a férj megvakarja a kezefejét, ha viszket, mig a szerető az ajkához simitja, vagy titokban a szék karjához dörzsöli.

Hazudik a hangjával, a tekintetével, az egész lelkével, hogy ébren tartsa az illuziót, az ideált, amit az asszony róla alkotott. Hová lesz, hová tünik mindez, ha egyszer a férje lesz és a birását többé nem a saját lénye szerzi meg neki, hanem a törvény…? Hová lesznek az ideális, de kényelmetlen öltözékek, apró titkai, láthatatlan s mégis öntudatos láncszemei annak a hazugságból kovácsolt láncnak, amely most összetartja őket…?

– Bizony, bizony – gondolta – csak szivarra fog gyujtani, ha kedve tartja… -16-

Aztán kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Lent, az utcza gázlámpája alatt látta, amint a varrólány bucsuzik az imádójától. Hosszasan egymásra néztek; a kezeik, mintha nem tudtak volna elválni egymástól s végül, amikor a lány lopva, óvatosan körülnézett, hogy nem figyelik-e őket, hirtelen szenvedélyes csókba tapadtak az ajkaik…

Izgatottan ugrott föl erre a látványra és végigheveredett a pamlagán. Hullámos szőke haja szétfolyott a vállain, nagy fonatékai ott tekergőztek a himzett vánkosok között. És éppen rendbe akarta szedni, amikor kopogtattak az ajtaján. A férfi lépett be.

És szegény gyönge Magdolna, az ideges asszony, aki előtt ebben a pillanatban, hogy maga előtt látta a szép, férfias alakot, hogy hallotta a csengő, határozott hangját, hogy érezte forró érintését a csókjának, hogy elveszett a haldokló pillantása az ő nagy nyilt szemeiben, aki előtt -17- ebben a pillanatban hitvány párává foszlott minden szkepszis, minden ellentmondó gondolat – a gyönge, az ideges Magdolna a szeretője nyaka köré fonta puha karjait, megkereste szomjas ajakával az ő ajkait és egy hosszu, büntől izzó csókba fulladó hangon mormolta:

IV.

Éppen az esküvőjük előtt való napon történt, hogy a férje, a volt férje veszedelmesen beteg lett.

Fönn, az uj lakásban folyt a mulatság, bucsuztatták a vőlegény legénységét, a menyasszony rövid, pár hónapos leányságát; csengett a pohár, kacagott a zene, és a sok szép asszony a pezsgőtől mámorosan táncra perdült az egyik teremben a mohó férfinépséggel.

Magdolna nem táncolt. Azt mondta hogy fáj a feje a sok izgalomtól és félrevonult az erkélyes szobába, magára zárta az ajtót és ugy, mint akkor este, az erkély nyitott ajtaja elé ült és bámult ki a haldokló délután hangulatába. A szomszéd szobákból áthallatszott lüktető, finom melódiája a keringőnek, zavaros, bugó hanglármába szürődött az asszonykacagás, a pohárcsengés, a nagybőgő ritmikus brümmögésével.

Csak nézett ki az utcára és a volt férjére gondolt. El akarta üzni magától a képét annak a csöndes embernek, aki nyugodtan, minden izgatott szó, mozdulat nélkül vezette az oltárhoz, tette feleségévé, s aki éppen oly nyugodtan, izgalom nélkül bocsátotta el magától, valami melankolikus mosolylyal az ajkán, amikor kijelentette, hogy válni akar tőle.

– Legyen – szólt – visszaadom a szabadságát, Magdolna, ha nem szeret… -19-

Üzte, kergette maga elől a képét, hiába. Elébe tolakodott az arca, amint ott nyugszik csöndesen a betegágyon szegény, azzal az ő melankolikus mosolyával az ajkán. Hangosan ismételgette:

– Nem fogok gondolni a férjemre… a volt férjemre. Nem fogok a férjemre gondolni…

És hátrahajtotta zugó fejét, miután végignézett az uszályos, a fehér, a második menyasszonyi ruháján, amely ott omlott végig az ágyon, előkészitve a holnapi esküvőre… Óh, mennyi ábránddal, titkos boldogsággal viselte az elsőt! Mintha az a régen ismert, megvarrott, százszor megpróbált ruha ezer édes titkot rejtett volna a selymes csillámu ráncai között, mintha egyre mondta volna a suhogása:

– Mi lesz…? Mi történik ezután…? Asszony vagy, az leszel ma… holnap…

– Óh, tudom, tudod, hogy mi -20- lesz…! Asszony vagy, az vagy, már régen! Hol az az édes, titkos remegés, amely akkor elfogott először, amikor a vőlegényed megölelt? Óh az uj vőlegényed már a férjed volt valaha… sokszor… Hol vannak az első csók édes rejtelmei, amikor már százával szaggatta ajkaidról a virágot a vőlegényed? Hiszen már vétkeztél is a vőlegényeddel…! Hiszen már ismeri minden perzselő titkát a testednek, a lelkednek ez az ember. Mit fogsz érezni, ha egyedül maradtok, hogy szerelmesen zárjon a karjai közé… százegyedszer…!

– Vagy nem fog-e mérhetetlen szégyen elfogni, ha el akarod hitetni önmagaddal, hogy szent ez a bünös kötelék, amit most, ha más formában is, de folytatsz csupán…

– És nem leszel-e féltékeny arra, aki oly kitünően keritette hálóba a más feleségét? És nem lesz-e féltékeny ő, aki legjobban tudja, hogy bünös, csaló asszony voltál és hazudtál a férjednek a lelkeddel?

– És nem tudod-e, hogy már -21- holnap szerte fog foszlani az illuziód, – hiszen nem jár mindig szalonkabátban az az ember és vörösre dagad a szeme, borzas a haja, kuszált a bajusza, ha fölébred reggel az ágyában?

– Hová lesz a hazugságon épült boldogságod, ha megismered a prózai valót…?

Az volt a szerencsétlensége a vőlegénynek, hogy ebben a pillanatban nem lépett be a menyasszonyához, mint akkor, amikor az – határozott…

Magdolna asszony fölugrott ültéből, magára kapta nagy, sötét köpenyét, a fejére illesztette fekete csipkekendőjét, és hátul, az elhagyott szobákon keresztül kiosont az udvarra, az utcára… Onnan még visszanézett és látta, hogy az egyik szoba ablakán már le van eresztve a rózsaszinü függöny…

És amint haladt, sietett az utcán a beteg férje, a volt férje lakása, az ő lakásuk felé, korrekt mondatokba szedte, amit majd mondani fog: -22-

– Én édes, én egyetlen uram, itt vagyok, eljöttem, mert utálom a hazugságot és csak a te becsületes, őszinte szivedet szeretem. Dobj ki, kergess el, ölj meg, de itt vagyok és szerelemmel csókolom az ajkadat; megigazitom a párnádat, igy ni…

Mivelhogy bizonyára nem volt, aki megigazitsa szegénykének a feje alatt a párnát…

Amikor kiértünk a fasorba, arra a városliget felé, világosodni kezdett az égbolt. Ott az ormótlan fekete lombtömegek fölött valami átható, lilába olvadó kékkel derengett a hajnal. Festő ember pirosat, kéket, rózsaszint, meg ezer szint látott volna rajta. Ott derengett, mint ahogy mérhetetlen tengerek fenekére világol a nap. Mintha valami óriási, nagyon vastag kék üvegen tört volna át a sugár. A fák, épületállványok konturjai vad feketeséggel meredtek erre a halvány alapra. Távol pedig, ahogy hosszu sorban, hangtalanul állottak egymás mellett a házak, szürkés, halványlila köd pihent az utcán és sejtelmes gőzkörrel tette határozatlanná a messze tornyok, házormok vonalait. -26-

Egyre világosodott és az itt-ott pislogó gázlámpák kezdtek tulságosan sárgán világitani. Aztán jött az ember és hosszu botjával elpiszkálta a lángot.

És nyakát előre nyujtotta, ujját csöndet intve emelte föl; figyelt valami titokzatos neszre.

– A hajnal himnuszát… hát mit mást? Ott susog a falevelek közt, ott búg a foszlányos páraködben… hallja… most csöndesen suttog, hogy ne egyszeribe költse föl a világot. Aztán emelkedik a nap ott lenn… látja, hogy szórja a szikráit végig a világon… moraj kel a levegőben, megremegnek a frissen fakadt falevelek, suhog a pára, zendül a harmónia a bokrok közt, előbb búg, aztán erősbbödik, harsog, üvölt és fölzengi a világokat ébresztő hangjával. És ott jön a király, hogy -27- fényt, nagy világosságot áraszszon ehhez a születéshez… hallja…?

Ott állottam csöndesen és bámultam a bokrok közt foszlányokra szakadó párákra, a fölszálló napkorongra.

– Ezt irtam én meg… óh én hallom az egészet… kiveszem a melódiát és megértem a lombok susogásának harmóniáját… nos, most már érti, hogy miképpen született a hajnal himnusza…?

Ez volt szegény Szilveszternek a nagy munkája, amit császárok, királyok előtt adott elő, amiért csillogó érdemrendeket aggattak a beteg, szük mellére. El sem fért rajta valamennyi. Járt városról-városra, világrészről világrészre a zenekarával és mindenütt a hajnal himnuszát játszották, hogy őrjöngött belé a világ és utána szöktek a hiszterikus asszonyok.

És boldogan, táguló orrcimpákkal -28- szivta a hajnali levegőt; bámult tovább a napba, a ködbe, a bokrok közé.

– Maga nem tudja az én csókhistóriámat?… Majd elmondom. Tudja, ilyenkor szoktam elmondani, mert benne vagyok a hangulatban.

– Mert az asszony mind hiszterikus és bolond. Ha az ember érdekes, meg ilyen, hát vége. Hiszen jól tudja. Azóta nem muzsikálok, ami szintén benne van a históriában.

Egy nagy városban voltunk éppen a zenekarommal. Hogy hol, az mindegy. Muzsikáltunk és óriási volt a hatás. Vittek a társaságokba, uri szalonokba, grófokhoz, bárókhoz, meg hercegekhez is… Az asszonyok elkezdték… Nem is kényelmes dolog az, ha az ember odaül a társaságba és minden asszony az ő fejét bámulja, mindenki előtt, a férje előtt.

Pedig nem is vagyok könnyen lobbanó ember… És lássa, mégis -29- belebolondultam az egyikbe. Száz városban muzsikáltunk, – leveleket irtak, randevut kértek és mosolyogtam rajtuk. Aztán jött ez az egy és megbolondultam. Nagyon szép volt… a férje is fiatal, erős, szép ember. Olyan gyönyörü pár volt együtt ez a kettő, hogy fájt belé a szivem.

Hozzájuk is jártam és a tiszteletemre mindig nagy társaság volt együtt. Egyszer aztán, ugy a hatodik koncert után azt mondta, hogy ma nagy vacsorát rendez. Hogy jőjjek el én is, meg aztán ők mind elmennek a koncertre. Együtt megyünk majd hozzájuk és jól fogunk mulatni.

Ott is voltak. Szerencse, hogy a karmester háttal áll a publikumnak, mert kiesett volna a kezemből a pálca. Nagyon ideges voltam és ő nagyon szép volt.

Az urával jött. Az frakkban volt, deli szép fiu… Szépen megfésülködött és oroszosan fölkunkoritotta a bajszát. Karonfogva vezette a feleségét és odaültek az első sorba. -30- Csak éppen azt láttam, amikor fölmentem a hegedük közé, hogy mosolyogva integet felém a fejével. A férje is.

Tudja isten, ha minden édes mosolygása helyett egy pillantást vetett volna rám, de azt aztán titokban, ugy, hogy az ura ne lássa, megőrültem volna a boldogságtól…

Aztán ugy volt mint máskor. Őrjöngtek, tapsoltak. Az andante maestosót megismételtük, meg ráadásul a scherzót is.

Hogy vége volt, a pódium köré rohant mind, asszony, férfi, hogy az arcomat lássa. Én siettem és magamra vettem a bundámat. Kimentem az utcára és ott már vártak.

– Nem. Gyalog megyünk. Szép az idő és ennek a bundás urnak jót tesz a friss levegő most… Hiszen nincs messze! -31-

Beleegyeztek. A karomba kapaszkodott és elindultunk. Valami frázissal kellett kezdeni a beszédet:

Még beszélt a nagy ünnepeltetésekről, az érdemrendjeimről, amelyeket szerettem volna odahajigálni a pici lábához és én már nem figyeltem rá. Lassan formálódott, érett bennem a gondolat, hogy egyszerre megmondok mindent. És elárulva, hogy eddig egy szavára sem figyeltem, hirtelen, még a teremből magammal hozott, idegességemben magamhoz szoritottam a karját, szinte durván megrántottam és a fülébe susogtam:

A kékszalagos legyezőjét megforgatta és az ajaka gunyos mosolyba -32- szökött. Egyideig hallgatott, aztán csöndesen szólt, ugy, hogy csak én hallottam.

Ez csupa banalitás volt, de ezt igy szokták. És én mégis átéreztem, igazat mondtam, a lelkemből téptem ki a szavakat.

– Egy csókért? Istenem, hisz az olyan semmi! Az egyik ember odailleszti az ajkát a másik ember ajkához és megvan a csók. Még cuppantani sem kell, mert az parasztos. Semmi…

És folytatta a nyakatekert okoskodását, egyre élesztve bennem a -33- vágyat. Nem tudtam, hogy mi lesz a vége.

– Csupa konvenció az egész! Istenem, hiszen minden csak konvenció a világon… Nézze csak Szilveszter, ha ugy a társaságban valaki csak a kis ujjával is a derekamhoz nyulna, halál lenne ott azon a napon… És a bálban?! Boldog, boldogtalan átöleli az embert. Hiszen Szilveszter, gondolja meg, hogy császárnék, királynék, minden halandó asszonyok elsői, akik az udvari termek előkelő publikuma előtt a pici bokájukból egy centiméternyit sem mernek megmutatni, a tengeri fürdőn mindenki szeme láttára sétálnak… és elég szellős jelmezben… Hát kell, hogy okos ember meghódoljon ezeknek az ostobaságoknak?

És ekkor kezdtem érteni, hogy ez a beszéd előzetes védbeszéd volt a mellett a csók mellett.

– Egy csókomért… Szilveszter, -34- ön nem tudja, hogy milyen semmi az. Eldobná érte mindenét? Megértem. De vissza is kivánná abban a pillanatban, amikor szétválnának az ajkaink. Ha egyszer már megkapta…

– Ugyan… Nézze csak, ön okos ember és meg fogja érteni, amit mondok. Én olyan asszony vagyok, akiben nincs meg az ideges csira, amelyből az ilyen tilos szerelmek, bünös viszonyok fejlődni szoktak. Azoknak a tápláló talaja egy sokat szenvedett, érzékeny lélek, amely ha elérzékenyül, olyan mint a viasz és annak a karjai közé kergeti az asszonyt, akit legelőször lát meg a könnyein keresztül. Énnekem egész életemben nem volt bánatom… Jómódban éltünk, a szüleim még most is élnek, az uram szép, jó, okos ember, a gyermekeim egészségesek, semmi hiányt nem szenvedek és mindennél fogva valami kéreg nőtt a lelkemre, jólétből, megelégedésből és a jóllakott ember lustaságából -35- összekeménykedve… Óh Szilveszter, ezért fogom én fel természetrajzilag a csókot s ezért érdeklődöm, de nem érzékenyülök el a regényhősök szomoru sorsát olvasva.

– És éppen ezért, Szilveszter, olyan vagyok, – bocsánat a rossz hasonlatért – mint valami nagystilü courtisane, akit sem szerelemmel, sem pénzzel, sem semmivel ezen a világon meghóditani nem lehet és aki annak adja a szivét akinek akarja…

– Semmi tehát. Türelem. Egy vágyam azért van. Azaz nem is annyira vágy, mint szeszély. Holnap talán már őrültségnek fogom mondani. És ajánlom, hogy kapjon rajta, mert, ha csak egy pillanatig is gondolkozik fölötte, elszáll…

– Nos, hát maga ugy-e, ezrekért muzsikálja a hajnal himnuszát és sok dicsőségért… no vallja -36- be, ártatlan bárányka, mit szerénykedik?

– És Szilveszter, ha maga eljön az ablakom alá akármelyik hajnalon és kopott, feltürt galléru kabátban, rongyos kalappal a fején, a Stradiváriuszán eljátszsza a hajnal himnuszát, mint valami bolondos, szerelmes trubadúr…

És éppen ekkor érkeztünk meg. Akik előbb jöttek, már zajjal, csörömpölve helyezkedtek el az asztalnál. Karonfogva léptünk be, én levettem a kabátkáját a válláról. Megigazitotta a fürteit a tükör előtt és leült a főhelyre. Én mellette ültem. Az ajtó pedig kinyilott és a nagy, zajos fecsegés, tányér-, kés-csörömpölés, kacagás zajában igénytelenül, szerényen jelent meg a háttérben a fölszolgáló cseléd…

No és már másnap megmondtam a hotelben, hogy éjfélután egy órakor -37- költsenek föl. Föl is keltem és magamra kapkodtam a legkopottabb kabátomat, hónom alá csaptam a Stradiváriuszt, nem törődve azzal, hogy megereszkedik a hur a hajnali párázatban, elrohantam az ő villájuk ablaka alá… Látja, éppen ilyen csodálatos hajnal volt, azért jut most az eszembe az egész. Odaálottam a függönyös ablaka alá. Egy ideig hallgatóztam. Csönd volt.

És magam sem tudom, miért, az ablakra meresztettem a szememet, mintha keresztül akarnék látni a függönyön, egészen arra a XV. Lajos korabeli stilü ágyra, ahol ez az érzéketlen, szépséges asszony alszik álomtalan álmot; érzéketlen, de azért szép, kivánatos és én ugy éreztem, hogy egyszeribe megőrülök, beütöm az ablakot és bemeredek a tekintetemmel feléje…

És izgatottan, az álmatlan éjszaka után, reményében annak a csóknak, amelynek még a gondolata is remegésbe hozta nyomorék, beteg testemet, a vállamra illesztettem a hegedümet -38- és ajkamba harapva, lehunyt szemmel belekezdtem a hajnal himnuszába.

És még soha ugy nem játszottam a hajnal himnuszát. A kiséretet a természet szolgáltatta hozzá. És ahogy megkomponáltam a himnuszt a lombsusogásból, a falevelek remegésének csak én hallottam neszéből, a diadalmas napkirály hangulatából, ugy kisérte a játékomat mindez. És amikor a végén a nagy király méltóságos ritmusu indulója fölhangzott, a kacér kis villa fölött megjelent a nap és a szemembe szórta a sugarait, mintha mondaná:

És kimerülten, verejtékkel boritva estem össze, ahogy vége volt. A Stradiváriusz odacsapódott a kavicsra még most is megvan rajta a karcolás, csak a vonómat szorongattam.

Fölszedtek és három hónapig küzdöttem a halállal. Tudom – akárhogy fog is mosolyogni rajta, – hogy -39- csak azért nem haltam meg, mert arra a csókra vártam. Az asszonyról még csak nem is hallottam. Az ilyen egészséges asszony nem megy a kórházba a trubadurját ápolni, az a hiszterikusok szokása…

Aztán amikor kieresztettek, már tavasz volt. Csupa akácillat volt a kertjük akkor este, amikor odaszöktem, hogy számon kérjem tőle azt a csókot, amiért három hónapig haldoklottam és ami beteg testemben még tartotta a lelket. Valami nagy vacsora volt a kertben. A bokrok közt átpislogott a kerti lámpások lángja és látni lehetett a hosszu asztal körül ülő vidám társaságot. A gyerekek lampionokat aggattak az ágakra.

Nem akartam közibük menni. Az asszony maga ügyelt föl és ki-bejárt a házból a kertbe, meg a kertből a házba ott a bokrok közt, sötét kis uton.

Egyszerre csak jött; fölfogta a szoknyáját. Pici fehér csipkés kötény volt rajta. -40-

Megfogtam a kezét és az ajkamhoz szoritottam; aztán határozatlan mozdulattal, amelyet igazán nem is szándékosan csináltam, át akartam karolni a derekát. Kellemetlen kifejezést öltött az arca.

Most ő fogta meg a kezemet. Erre az érintésre ugy elgyöngültem, hogy le kellett hunynom a szememet. Vitt, vonszolt magával. Egyszerre csak ott álltunk az asztalfőnél, a megvilágitott, meglepett arcok előtt. -41-

– Hölgyeim és uraim, én Szilveszter urnak megigértem, hogy megcsókolom, ha az ablakom alatt eljátszsza a hajnal himnuszát. Eljátszotta, önök is tudják. Most meg fogja kapni a csókot.

Nagy taps, éljenzés, pohárcsörgés zugott fel erre. A férje ott ült és elégedetten mosolygott. Bizonyára már elmondta neki igéretét. Csak éppen, hogy bele tudtam kapaszkodni egy széknek a támlájába. A bokrok előtt bóbiskoló cigánybanda fölriadt a zajra és vidám tusba vágott. Zugott a vidámság, csörrentek a poharak, éljeneztek, kacagtak az emberek és az egyik fiatal ember fölállott és mámoros hangon kezdett a tósztjába:

Az én asszonyom pedig beszaladt -42- a házba, hogy ott legyen, amikor a pezsgőt fölbontják…

Láttam, hogy mámoros fővel már elfeledték a csókjelenetet s csak holnap fognak rá majd emlékezni és akkor mosolyognak rajta.

– Még most is sirok bolond fejemmel, igen sokszor, hogy miért nem csókolt meg ott a bokrok közt, amikor egyedül voltam vele… Egyszerübb lett volna és én meghaltam volna a boldogságtól. De neki izgalmat okozott volna és éppen ezt nem akarta. Az megzavarja az egészséges nyugalmat. Igéretről volt szó és tudta, hogy bolond vagyok, hát megadta… Nagyon egészséges asszony volt…

Ezzel aztán vége volt a Szilveszter elbeszélésének. Fönn az égen a lila és a mélységes ultramarin után a fehérre váló halványkék következett.

A sarkon egy kocsi állott. Szilveszter füttyentett neki. Nem jött. Aztán, a mikor hiába füttyentgetett, elkiáltotta magát rekedten, valami kétségbeesett akcentussal a hangjában:

És ahogy ott álltak hangtalan néma sorban a házak, az egyikből, alól, a kávéházból beleszaladt a ködbe a köpenyeges kocsis, a kocsija felé.

Aztán az egész uton, a kocsiban azt gondoltam, hogy egy betegagyu müvésznek az a legnagyobb tragédiája, ha egészséges asszonynyal találkozik ebben az életben.

Akik minden reggel látjátok Ádámot, amint végigbandukol az utcán kopott ruhájában, a hóna alatt némely iráscsomókkal, keserves munkájával annak az ő néhány, pihenésre szánt órájának, ne higyjétek, hogy öröktől fogva szürke volt és örökké szürke leszen az ő élete. Volt abban már egy rózsaszinü nap is, az Ádám nagy napja. Ő maga sem tudja, hogy csöppent belé és azt meg talán senki se tudja a világon, hogy miképpen bontakozott ki belőle. Rózsaszinü nap volt, vidám nap. Istenem, szegény Ádámnak káprázik még most is az esze tőle, ha rágondol.

És ugy történt a dolog, hogy a főnök ur, ott az adóhivatalban, ahol rubrikákat töltenek ki már a világ teremtése óta, valami aranyos rendjelet kapott. Ki is volt irva a hivatalos -48- lapban és az egyik kolléga azonnal bankettre gondolt. Körül is járt a hivatalban a tervével. Ádám nem tudta, hogy miről van szó és ott görnyedt az irása fölött, félszemmel a mulatós kolléga mozdulatait kisérve.

Az asztaltól-asztalhoz ment és mindenkinek a fülébe sugott valamit. Ádám csak azt látta, hogy egyik is, másik is az asztalra üt, vagy a mulatós kolléga vállára. És olyanokat hallott hogy:

És még sok más szuperlativuszt, ami igen izgatta Ádámot. Hogyan? Hát a mulatós kolléga őt kihagyja? Ő hozzá nem jön sugdosni?

Aztán ugy gondolkozott, hogy a jó hivatalnoknak mindegy, ha ágyuznak is körülötte, és tovább irt. És egyszerre olyasformán hallotta, hogy a mulatós az ő asztala felé jön. A szive dobogni kezdett, érezte, amint a vér a nyakába, az arcába tolul és -49- nem mert felnézni. Aztán a vállára ütött a mulatós. Suttogva szólt hozzá:

– De Istenem, Ádám, mit izgatja magát olyan nagyon… Nézzék csak! Hát beszéljünk nyugodtan. A főnök urról van szó.

– No hát, ugy gondoltuk, én is, meg a többiek is, hogy illendő volna egy kis bankettet rendezni; jól esnék a főnök urnak.

– Annak. Elmennénk együtt vacsorázni, aztán valami kávéházba feketére, aztán haza. Az asszonyokat is elhivjuk.

– Mi az? Talán ellenére van? Hát jól van, nem hivjuk el az asszonyokat! -50- Ádám, furcsa ember maga…

Szegény Ádám a zsebkendője után kapkodott. Izzadt és összefolyt előtte a betü az iráson. Zugott, kalapált valami a fejében erre a nagy csábitásra. Csupa uj, káprázatos dolog: bankett, kávéház, asszonyok… Istenem, asszonyok!…

Ádám olyasformát hebegett, hogy majd később megmondja. Gondolkodási időt kér.

– Jól van – szólt a kolléga – gondolkozzék, de annyit mondhatok, hogy megbánja, ha nem jön el… Sok szép asszony lesz ott, aztán a főnök ur is jó néven venné…

Igen. A főnök ur. És éppen ez a pont volt az, amely legjobban csábitotta Ádámot. Mert különben nem volt a dologhoz nagy kedve. Ő csak délben ment el a vendéglőbe, ahol megvolt a kis sarokasztala mindig. Még azt sem kérdezte a pincér, hogy bort parancsol-e, vagy sört, kéremalássan. Csak hozta a három -51- deci fehéret, meg a szódát hozzá. És olyan szépen megköszönte a három krajcárt.

Kávéház? Sohasem volt kávéházban. Hisz oda csak dologtalan emberek, meg lumpok járnak. Ő csak mellette járt el és lopva nézegette a tükörablakokat, amelyek mögött ujságot olvastak, kávét ittak az emberek.

Asszonyok? Hát tudja Isten, szép dolog az… Arra, az üllői-uton is jár mindig egy szép asszony, minden délben találkozik vele… És olyan jó szaga van a ruhájának, ha elsuhog mellette, a pici kis karja kiduzzad a ruhából és olyan ábrándosan néz… a lába meg akkorka mint valami… szóval igen kicsike.

Aztán baj az, ha az ember egyszer életében kirug a hámból? Ugyan ugyan… Hát kinek tartozik ő felelősséggel? Senkinek. Ki kérheti tőle számon, hogy hol volt az éjszaka? A házmesternek meg a szobaasszonynak -52- meg fogja mondani, hogy uri bankettre megy, csupa finom ember közé, jó társaság…

Semmit sem fog mondani! Nagyszerü! Kinek mi köze hozzá, ha elmarad. A férfi legyen ura akaratának. Meg aztán a főnök ur is ott lesz. Asszonyok is lesznek.

És hirtelen lebujt a fejével az irásai közé, mert nem kell azt a kollégáknak látni, ha az ember elpirul…

Otthon először is tiszta gallért kért a háziasszonyától, aki öreg volt és aki megjegyezte, hogy még csak szombat van.

– Bánom is én, akármi van, csak adjon gallért. Az ilyen uri társaságba nem mehet az ember piszkos gallérban. Aztán asszonyok is lesznek. -53-

És még meg is krétázta, mert nem volt elég tiszta. Az a mosóné mindig kiforditja, hogy kivül van rajta az irás.

Valahogy fölkászolódott, miután még be is tintázta kissé a fekete kabátját, ott, ahol kopottas zöld volt. Aztán nekiindult a bankettnek.

– Természetes – gondolkozott az uton – hogy nem fogok odaülni ahol az asszonyok vannak. Mert nem jó az, ha olyan nagyon szagos a ruhájuk. Ott valahol a főnök ur körül szoritok magamnak helyet és messziről nézem az asszonyokat. Bort nem iszom… majd csak nézem, hogy hogyan csip be a többi, mert ez igen mulatságos. Majd én hazakisérgetem őket. Igen. A kávéházban mindjárt feketekávét fogok inni, hogy ne álmosodjam el és elhozatom a nagy francia ujságot. Istenem, istenem, talán már el is felejtettem azt a kis franciát… Tényleg egy mondatot se tudnék konstruálni…

És szépen elérkezett a vendéglőbe, -54- amelynek a kerthelyiségében már nagy patkóban fehérlett az asztal. A sarokban magányosan szomorkodott ő rendes kis asztala. Mintha szemrehányásokkal illette volna:

Csak belékeveredett a zajongó nagy társaságba, ahol tényleg voltak asszonyok is. De az már igazán nem volt szép, hogy némelyik kolléga nem vett fekete ruhát. Aztán elszorult a szive, hogy látta azt a sok embert, aki között szegény maga ugy elveszett. Otthon, a tükre előtt, amikor kiegyenesedett, olyan volt, mint egy miniszter, a fekete kabátjában, a fényes fehér gallérjában. Itt, a sok cifra dáma, fecsegő ur között elenyészett, szinte nevetséges volt az ő elegánciája.

– Ide, Ádámka, a szép asszony mellé. Csak üljön le. Vér Ádám – Müllerné nagyságos asszony…

És a szép asszony mélyen belenézett az Ádám szemébe a koccintásnál. Ő csak azt figyelte, hogy a máséba is belenéz-e és majdnem sirt, amikor látta, hogy tényleg belenéz.

Ott ült mellette csöndesen, szerényen iszogatva a poharából, csak néha-néha loppal tekintgetett feléje. És ugyan miért kacérkodik az az asszony mással is? Mit bántja őt azzal, hogy másnak is a szemébe néz, hisz oly jól esett az ő szürke, csöndes lelkének, hogy simogatva, édesen végigszaladt rajta az a meleg asszonyi pillantás.

– Ilyen érzés lehet az – gondolta – ha megcsókolják az embert. Mert ennél jobb érzés nincs is a világon…

A cigány cincogni kezdett, majd hogy valaki tárgyalt a primással, belevágott egy szomoru nótába. A prim vitte a szót, a többi, cimbalom, brácsa, bőgő utána zudult a vontatott szomoruságával.

És csodálatos hangulat szállott Ádám lelkére. Ime, egy pillanat alatt belekerült abba az illatos, kavargó, káprázatos szinekkel ékes világba, amelyről eddig még csak nem is álmodott. Valami végtelen szomoruság ülepedett a lelke mélyére, és ő nem tudta, hogy azt a szomoruságot mi okozza.

Csak élvezte azt az érzést és nézte a szép asszony gyürüs pici kezét, amely ott nyugodott az asztalon. Mennyi pici vonás, ránc van ezeken a hussá vált rózsaszirmokon… Itt kicsi, rózsaszin gömbölyödés, harmonikus vonalka, ott fehér simaság, üdeség… Gödör is van rajta, apró, hullámos vonalu, -57- mintha valami virágnak a titkos, sziromvédte kelyhe lenne, amelyben az illat születik.

Oh, ha abba a kicsi gödörbe illeszthette volna a sóvár ajakát, a mely még nem érzett édesebb mézet a méhcsinálta méznél; ha megsimogathatta volna, az arcához szorithatta volna azt a hullámvonalas, dombos kis kézfejet, ő, aki a bársony puhaságát is csak ünnepen élvezte. Biztos volt felőle mámoros fejével, hogy ott menten megszakad a szive, ha az a szépséges királynő csókra nyujtja a kezét…

Istenem, hát az a néhány pohár bor okozta volna, hogy az alatt a rövidke pár perc alatt olyan szerelmes lett, mint valami huszesztendős diákgyerek?

Aztán hirtelen elkapta a pillantását a kicsi kézről és a pohár felé nézett. Mert még gyanakodnának, ha látnák, hogy azt bámulja…

Hát titka is volt már, édes, fájó titka az Ádám szürke lelkének. Ijedten nézett körül, hogy nem figyeli-e -58- valaki, és örült, amikor látta, hogy senki se vet rá ügyet. Mindenki mulat, lármázik, még annak az édes, kacér asszonynak a férje is, ott a tulsó végen. Hogy oly sokáig el tud maradni a felesége nélkül…

Mintha megbillent volna egész életének az egyensulya, ugy érezte. Hát itt marad reggelig, mulat, tönkreteszi magát, hisz ugyse látja többet az ő szép asszonyát, soha többet! És nem bánja, ha elaluszsza az időt nem megy többé hivatalba, elzüllik, és csapszékekben fogják összeszedni minden este. Mert összeroppant, megdőlt az egész világ, amiért férje van az ő szép asszonyának.

És elhatározta, hogy őrüljön meg, haljon belé, de megcsókolja azt az asszonyt. Föláll, átöleli és megcsókolja. Aztán verjék agyon, dobják ki, nem bánja.

Majd csöndesebb lett a lelke. Ravaszul lehajolt az asztal alá, mintha leejtett volna valamit és lenn, ahol idegesen, a cigány nótájának a taktusára -59- mozgatta aprócipős lábacskáját az asszony, finoman, ugy, hogy még ő is alig érezte, megcsókolta a térdén a suhogós selyemszoknyáját. Talán nem is ért hozzá az ajaka, de neki elég volt a tudat, hogy megcsókolta…

Aztán fölkelt és szó nélkül, köszönés nélkül ment hazafelé. Csak kiment a kertből az utcára, senkise kérdezte, hová megy. És ment a sötét éjszakában, a házak tövében, majd hogy nem surolta a falat tintás, kitisztogatott kabátjával. Mit bánta, ha meszes is lesz, hiszen csak azért volt érdemes élni, hogy azt az asszonyt lássa az ember. De tovább már nem birta.

Ment, sietve ment hazafelé és a mint a széles, lámpavilágos, kávéházas utcából az ő kis utcájába fordult, ahol a sötétségben messze pislogott a lámpa, Ádám előbb szepegett, majd rángatózni kezdett az ajka széle, aztán kitört belőle a sirás keservesen, nagy, sürü könnyekkel, amelyek végigsiklottak az -60- arca barázdáin, a szürke bajuszán és lehullongtak a gondosan kitisztogatott fekete kabátjára.

És nagyon sirt Ádám, az adóhivatalnok, akár csak valami bolondos szerelmes huszéves diák…

Lenn, éppen az ablakunk alatt valaki becsapta a vasrácsos kertajtót. Az asszony volt, a házigazdánk kis felesége. Becsapta maga után az ajtót és megállott előtte a napsugaras utcán. Begombolta a csöpp fehér keztyűjét, billegette az ujjait, megforgatta néhányszor a kezét, hogy elég formás-e benne, aztán kifeszitette a napernyőjét, balkezével fölkapta a világoskék ruháját és megindult előre, be a város felé, a templomba, és vissza se nézett ránk, akik az ablaknál állottunk. Pedig jól tudta, hogy mindannyian szerelmesek vagyunk belé.

A vasárnap délelőtt csöndes, unalmas hangulata szállott a mi napsugaras kis utcánkra. A kékruhás kis asszony után messze porzott az utca és mi néztünk utána mind, semmire -64- másra nem gondoltunk abban a percben. Még ott csillogott az utcavégen a fehér selyemernyője a napon, aztán eltünt.

És üres lett az utca, csöndes. Kocsi se járt rajta és fölhallatszott a kertből a méhek zsongása. Az ablakpárkányon fényes zöld legyek sütkéreztek lustán, mintha ők is unatkoztak volna. És megjöttek a másik utcából a halászok, kattogó facipőben, fura járással, amin meglátszott, hogy szétterpesztett lábbal szoktak állani a csónakban. Lányok is jöttek nagykendőkkel, kék ruhában, piros ruhában és ki volt cifrázva a hajuk, mintha egész héten azt kenegették, csavargatták, simitgatták volna.

És visszaültünk a helyeinkre mind az öten, kosztos fiuk, akik ott laktunk a tanár ur házában, és igen nagyon hallgattunk, mi kosztos fiuk.

Aztán az egyik, aki szőke volt, végigsimitotta a homlokát és igy szólt: -65-

Eddig mondta és senki sem volt kiváncsi a folytatására. Mindenki a fehér napernyőre, meg a világoskék fodros kis szoknyára gondolt. Azért mégis folytatta:

– Én megyek is. Kibontom az ágyát és megnézem. Hamar, mig vissza nem jönnek. Mert én meghalok…

És fölkelt, megindult az ajtó felé. Mi, szegény fiuk, akik olyan nagyon szerelmesek voltunk bolond tizennyolc éves fejünkkel, egyszerre fölkeltünk és mentünk utána. Egy szó se hangzott, csak mentünk hallgatag. -66- Le a lépcsőn, osonva, görnyedve, minden roppanásnál halálra ijedve. A szőke remegő hangon beszélt:

– Nem kell félni. Még most a rendes uton megyünk. Hátha a szalonba akarnánk menni, nem erre mennénk?

Azért mégis féltünk és csöndesen léptünk a szalonba. Az is az ő parfümjével, az ő nevének a kezdőbetűivel és az ő arcképeivel volt tele. A szőke borzasztó izgatott lehetett, mert zongorázni kezdett.

– Csak menjetek be – suttogta – én vigyázok. Ha abbahagyom a zongorázást, baj van.

És vakon tolongtunk előre a hálószoba ajtaja felé. Az egyik, aki piktor volt, azt mondta, hogy ő csak viccből jön velünk. Semmi köze az asszonyhoz, látott ő már hálószobát.

Borzasztó nagyot pattant az ajtó, amikor kinyitottuk. Végigszaladt rajtam az ijedtség és éreztem azt az érzést, ami máskor, esténként elfogott, a mikor az asszony aludni -67- ment. Akkor éppen igy pattant az ajtó.

Óh, csak egyszerü két vaságy volt és ott lógott fölöttük a feszület a falon.

És nem gondoltunk már arra, hogy rajtakaphatnak, mert megittasultunk ettől az izgalmas gyönyörtől, itt a párnás szobában. A szőke odament az ágyhoz és levette róla a takarót. Fölül két paplan volt, azt is le kellett emelni, csak alatta voltak a vánkosok.

Egymáshoz szorulva, kimeredt szemmel, visszafojtott lélekzettel néztük a párnákat. A szőke tovább kutatott. Aztán egyszerre lekapta a fejét az egyik vánkosra és azt mondta, hogy ez a tanár uré, mert ennek dohányszaga van. A másik illatos az asszony hajától és az az övé. Az ott a rózsaszinü szalaggal. És beleásta a fejét a szalagosba és szitta-szitta az illatát. -68-

Fölkapta a fejét és odanézett. Gondosan összehajtogatott pici ing volt. Finom a fogása, mint a selyemé, vagy a bársonyé, még annál is finomabb. És mind fogtuk, az arcunkhoz simogattuk az ingecskét. Akkor a nagy csöndben, hogy mindenki hallotta a saját szive dobogását, megszólalt akadozva köztünk a legkisebb:

Nagyon az arcába néztünk és megfontoltuk, amit mondott. A szőke elpirult és hirtelen visszarakosgatta az inget, a párnát, a paplant. A takarót én tettem a helyére.

Mély megvetést éreztünk a szőke iránt, de éreztük, hogy ámbátor csunyaságot tett, amikor ide csábitott, igen jól tett.

Kilopóztunk mind a szalonba, a szőke leghátul. Az ajtó roppant és megint ő pirult el. Aztán elővette a zsebkendőjét, letörölte az arcáról a veritéket és a zongorához ült. Pár -69- nagy, erős akkordot játszott, aztán abbahagyta.

– Igen, – felelt és becsukta a zongorát. Kiment a kertajtó felé, az utcára. Utána mentünk. A nagy forróságban aludt künn az élet. És az előszobán már hangos léptekkel jöttünk ki. A legkisebb künn az utcán elnézett a város felé, ahonnan a déli harangkongás szállott felénk a nagy csöndességben és szólt:

Mind éreztük, hogy igaza van és mind örültünk, hogy vétkeztünk. A szőke az egyik pici lábnyomot mutogatta:

És mintha csókolta volna a szemével, ugy nézett rá. Aztán meglökték az oldalát:

Mintha valami lopott dolgot, titkot akart volna elrejteni, hirtelen ráállott a csöpp lábnyomra a nagy cipőjével és szétnézett: -70-

És már akkor lassan, csöndesen, a napon szikrázó forró utcán megjelent a tanár ur, a karján a feleségével. A kicsi asszonynyal. Jöttek, lassan jöttek és a tanár ur levette kopasz fejéről a kalapját, melege volt.

Amikor már Páris felé közeledett a vonat, az a kartonruhás tanitónő, aki velem együtt szállott még Dijonban a harmadik osztályu kocsiba, képéből kikelve jött át az én kupémba.

És igazgatta még egy ideig a ruháját, aztán elővette a sárgafödelü könyvét és olvasni kezdett belőle. De már alkonyodott és különben is szomoru idő volt künn a mezőkön. Hullott a csöndes, őszi permeteg és köd ült a pirostetejü kis francia házakon; a mezőkön, a ligetek fái közt foszlányosan lengett. Hullámvonalas, szelid emelkedésü dombok olvadtak szürkés kékbe az esőfátyol mögött. -74-

II.

Pierre valami furcsa nevü kis falunál szállott föl a vonatra. Kicsi katona volt, igen fiatal, bajusztalan szőke fiu, olyan pirosnadrágos kicsi katona, akinek könnyezni szokott a szeme, ha az édesanyjáról beszélnek neki.

Amikor délután ott megállott a fáradt, tüsszögő mozdony azon a kis állomáson és tompa csörrenéssel tódultak egymásnak a vaggonok, nagy csönd volt. Az én szakaszomban egy öreg bácsi aludt, annak a horkolása hallatszott csupán. Künn a kavicsos térségen locsogott az eső, és az állomásfőnök az eresz alól bámulta a világot.

Aztán hirtelen ropogni kezdett a a kavics, és a kocsisor előtt megjelent Pierre. Piros nadrágban, szürke köpönyegben, piros sapkával. Sietett, sietett, alig ért a nyomába az az -75- öreg, fakóruhás parasztasszony a tarka esernyővel. Aztán a kalauz kinyitotta a szomszéd kupé ajtaját, ahová át lehet látni, és Pierre fölkapaszkodott a kocsiba, mert már ültek ott katonák, négyen, vagy többen is, akik éppugy a szabadságukról utaztak a párisi kaszárnya felé, mint a bajusztalan, szőke Pierre. Aztán becsapták az ajtót és a Pierre mamája, a fakóruhás, öreg parasztasszony sikoltozni kezdett:

Pierre kihajolt az ablakon és átvette a madarat. Kalitkában volt szegény és piros kendővel volt átkötve. Letette az ülésre. Az öreg parasztasszony egy skatulyát nyujtott föl.

– Az eleség… el ne feledj neki adni fiam, mert megdöglik… Susannet tisztelem, csókolom… mondd, hogy egy félesztendeig kuporgattam a krajcárokat, amig megvehettem neki a kanárit… a kalitkába nádpálcácskákat tegyen, abban benne marad a bogár… -76- vigyázz rá, fiam, hogy örüljön neki a szegény beteg Susanne… azt is megmondhatod, hogy irhatna már a szegény öreg anyjának, irja meg, jó helye van-e, sok-e a dolog… nem felejted el, Pierre?

Pierre csak bámult ki a perronra, az anyjára, a tarka esernyőre, a fák mögé, ahol a pirostetejü kis házak rejtőztek.

És már lassan, egyenletesen ment is előre a vonat. Az öreg asszony mellette tipegett egy ideig.

És fölhuzták az ablakot, mert becsapdosott az eső. Még láttuk egy ideig az öreg asszony tarka esernyőjét a földeken, az eső ködében, aztán eltünt. A mozdony vágtatott, csattogva, sisteregve, bele az esőbe, Páris felé…

Pierre a sarokba ült, a zuáv katona -77- mellé, aki rossz dohányt szitt, aminek köhögésre ingerel a füstje. Az ölébe vette a kalitkát, fölhajtotta róla a kendőt és belenézett. A kis madár ott didergett, gubbasztott a sarokban.

III.

– Nem szoktam – felelt Pierre – aztán a madárnak se jó… az édesanyám olyan sokáig gyüjtötte a pénzt, amig megvette… nézze…

Egy ideig csönd volt, a többi katona bóbiskolt és a zuáv azt mondta Pierrenek, hogy Franciaország egészségére huzzon egyet a pálinkás üvegből.

Erre aztán az egyik katona nagyon nevetett a sarokban és miközben pipára gyujtott, megjegyezte, hogy mért nem maradt akkor a szürke öreganyja mellett, ha olyan rongy katona, hogy még csak nem is iszik.

Pierre letette a kalitkát és ivott. De nagyon mulatságos arcot vágott utána és mosolyogtunk mind rajta.

Aztán vidám lett és hogy a többiek elkezdtek énekelni egy igen együgyü nótát a katonai egyenruháról, ő is velük dudolt. A zuáv a pipájával a kalitkán verte hozzá a taktust. Már akkor nagy volt a füst és dulakodott két katona. Csak tréfából vagdosták egymást a padhoz, ugy, hogy a dijoni kisasszony halálra ijedt a tulsó sarokban.

IV.

És hogy száguldott a vonat a -79- mezőkön, a dombok alatt, igen zajongtak a katonák a füstben. A butykos kézről kézre járt, és Pierre szólót énekelt a katonai egyenruháról. Aztán az egyik kinyitotta az ablakot, hogy jobb levegő legyen.

És Pierre jól érezte magát. Ő volt a mulatság központja, ő mulattatta az egész társaságot. Lázba jött és egyre produkálta magát. Torzképeket vágott, fütyölt, és utánozta a kutyaugatást. Nagy sikere volt és egészen belepirult a dicsőségbe.

Egyszerre csönd lett. Van olyan pillanat, amikor ok nélkül elhallgat mindenki. És ebben a csöndben az egyik piros nadrágos, aki félig feküdt a padon és onnan élvezte a mulatságot, igy szólt:

Pierre rögtön fölkapta a kalitkát. -80- Az ablakhoz ment vele és támolygott a pálinkától. A szeme keresztbe állott. Részeg volt és az együgyü nótát dadogta. Az ablaknál meghökkent. Aztán ujra mosolyba szökött az ajaka, kinyitotta a kalitka ajtaját és a fázós kis madár kiröpült az esőbe.

Aztán leült a helyére, a sarokba, és hallgatott. A többiek még nevetgéltek. Künn sötétedett és már a lámpák is égtek az őrházak előtt. A zuáv aludt. És a többi kezdte összekeresgélni a cókmókját.

Fáradtak, összetörtek voltunk és kábultan bámultunk a semmiségbe, valami csömörrel a sok nevetés után. Minden csontját érzi az ember ilyenkor, a hosszu utazás után. -81-

És aztán akkor ott a nagy csöndben, hogy a vonat is annyit zakatolt már, hogy rá se hederitett, nem is hallotta már az ember, szepegés, siró szepegés hallatszott.

Szilveszterrel megint fogadtunk, mert Szilveszternek mindig furcsa ideái vannak. Ő az asszonylelkek őrök kutatója, akinek kutatásközben megdobban a szive egy-egy asszonyért, s aki a végén, amikor lajstromba akarja szedni az analizált lelkeket, mindig sirva fakad, mert az egyikről is, másikról is édes emlék marad a szivében, amelynek a jóleső melankóliáját olyankor élvezni szokta.

Éppen az apácákról folyt a szóbeszéd a doktoréknál. Maga a kis doktorné, aranyos szőke, kövérkés asszony, legjobban belemelegedett a témába. Aztán egyszerre nyolc órakor megfogta a bodorfejü, szöszke kis fiának a kezét és körülvezette a kertben:

A kis fiut össze vissza csókolta a társaság, aztán aludni vitte a kis mamája. Néhány perc mulva visszatért, miután óvatosan, csöndesen tette be a verandaajtót.

És olyan boldogan mosolygott, hogy összeszorult a szivünk, nekünk, agglegényeknek, a kutató Szilvesztert sem véve ki, aki pedig nem volt nagy barátja a családi jeleneteknek.

A szép doktorné azzal a helyére ült, fölkavarta a cukrot a limonádéjában és igy szólt:

– Igen, az apácák – szólt hirtelen Szilveszter, aki örült hogy folytathatja a vitát – igen, az apácáknál hagytuk el. Az én véleményem az…

– Az én véleményem az, hogy ideális fölfogás szerint az apácáknak nem kell éppen a kolostorban élniök. Lehetne valaki apáca itt künn -87- az életben is. Ha megvan benne az a rajongás, az a mélyenfekvő, külső jeleket nem kereső szent érzés, ami ugyis kell, ha az ember a kolostorba megy, itt künn is lehet apáca. De nem igy van. Csak a véghetetlen nagy gyöngeségükről tesznek tanuságot a nők, ha bezárják magukat a cellába, mert félnek, hogy elcsábitja őket a fényes világ zaja; nem bocsátanak férfiembert maguk közé, mert félnek, hogy szerelmet lop a szivükbe. Igenis, tisztelt doktorné asszony, hiába mosolyog, igen nagyon gyöngék az asszonyok. Arról nem is beszélek, hogy természetellenes, erőszakos dolog megfosztani egy nőt az anyaságtól és a világot egy anyától…

– Éppen azért nem is szólok róla – mondta Szilveszter – csak arról beszélek, hogy minden kolostor valóságos szimbolikus szobra, emlékköve a nők örök nagy gyöngeségének. Olyan ez kérem, mintha -88- én levágnám a két kezemet, hogy ne lophassak…

– Nincs igaza Szilveszternek! Nincs igaza és én be fogom bizonyitani, hogy nincs igaza.

Közelebb huzták hozzá a székeiket. Szilveszter is megadta magát, s minthogy róla volt szó, szorosan odaült a szép doktorné mellé, hogy egy szót se veszitsen el abból, amit mondani fog.

És ahogy suhogott a nagy fák közt az esti szellő, rózsaillatot lopva közibünk, hogy elbujt a hold valami nagy, ezüstrojtos szürke felhő mögé, a hangulatos sötétségben mesemondó komolysággal kezdett beszélni a doktorné: -89-

– Idestova öt éve, hogy megtörtént… Bizarr história, és lesznek benne részletek, amelyeket el fogok hallgatni…

– Ha nem tetszik, sajnálom, de ugy lesz. Mint mondom, idestova már öt esztendeje, hogy megtörtént. Volt egy apáca a kórházban, akiről igen sokan mondták, hogy nagyon szép. Két beteg szerelmes is volt bele. Az egyik pláne annyira ment, hogy az egész morfiumot ki akarta inni miatta. De az apáca bele avatkozott. Pedig igazi, rajongó apáca volt, igaz menyasszonya a Jézus Krisztusnak. Elvette tőle a morfiumot és megsimogatta a homlokát. Ez az apáca lesz az, akivel meg fogom cáfolni a maga elméletét, Szilveszter.

Nos kérem, hogy, hogy nem, ez az apáca, aki olyan rajongó volt, beleszeretett a kórház egyik fiatal doktorába. Ez olyan mindennapi eset, amit már az ujságba se irnak ki. És a lelke mélyén viselte volna a -90- halála pillanatáig ezt a nagy, első nagy szerelmet, ezt a titkok-titkát, ezt az édes-bus, reménytelen érzést, ha… ha a fiatal doktor viszont őbelé nem szeretett volna… Mert, amint mondtam, azt állitották az apácáról, hogy nagyon szép volt.

És itt kezdődik az, amit már az ujságba is kiirnának. Nagyon szerették egymást, de nem szóltak egymásnak. Az apáca kötelességtudásból, a férfi a szent lány iránt való tiszteletből. Csak néha, amikor dolguk volt együtt, érezték, hogy nagyon de nagyon szeretik egymást.

– Itt az orvosság – szólt a doktor – vigye el kedves testvér az ötös terembe.

– Igenis doktor ur – szólt a testvér és sirni szeretett volna mind a kettő. Olyan szomoru dolog volt ez! Az apáca azonban nem volt közönséges lelkü lány. Urilány volt. Voltak bizarr ideái. Elhatározta, hogy kilép a rendből, a felesége lesz a doktornak és – mégis apáca marad. Látja Szilveszter? Hallja? Apáca -91- marad az életben is, anélkül, hogy levágná a kezét.

És meg is tette. Kilépett a rendből és még az esküvője napján nagy, szent fogadalmat tett, hogy tiszta marad. De szeretni fogja a férjét, a gondozója, az ápolója, a szerelmes testvére lesz. És a férfi is ritkalelkü ember volt. Beleegyezett. Az esküvő után elutaztak, de azt senki se tudta, hogy az első állomáson leszállott az apáca-menyasszony és éppen az ellenkező irányban elutazott az anyjához. A férje meg Olaszországba ment képeket nézni. És két hét mulva ott találkoztak azon a kis állomáson, és a férj hazahozta az apáca-feleségét ugy, ahogy elvitte. Mert rajongó volt az apáca és egyesiteni akarta az életben az ő két mélységes nagy szenvedélyét, a fehéret meg a pirosat. És ne higyje, Szilveszter, hogy azért váltak el az első állomáson, mert a lány félt önmagától! Nem. A férfi félt. És volt benne annyi rendkivüliség, annyi tisztelet és szeretet ez iránt a nő iránt, hogy elváljon -92- tőle. Csak azért utaztak, hogy a világ ne tudjon semmit. Minek vicceljen a világ két fehér léleknek a rovására?

És hazatértek a városba. Lakást vettek és két külön szobában aludtak… És a lány minden este ugy imádkozott, mint a kolostorban. A földön aludt, a kemény földön. És nyitva volt az ajtó, mert az apáca rajongó volt és nem félt önmagától. Nem vágta le a kezét, Szilveszter.

Hanem levágta a hosszu, aranyszőke haját és mivelhogy bizarr lélek volt, ha csak a legkisebb árnyalatát, a leghalványabb jelét is érezte annak, hogy nagyon is szereti a férjét, felöltötte az apácaruháját… Magára vette a bőszabásu, esetlen kék ruháját, a fejére tette a szélesernyős fehér főkötőjét, a kezére füzte az olvasóját és odatérdelt a feszülete elé… Tükör nem volt az egész lakásukban.

Nos, hitetlen Szilveszter, mit szól ehhez a históriához? Mit szól a fehér asszonyhoz, aki apáca tudott maradni az életben is? -93-

– Tisztelt doktorné asszony, – kezdte Szilveszter – ön igen szép asszony. Csókolom a kezét…

És megcsókolta egymásután a gömbölyü, puha két kezét a doktornénak. Aztán elhallgatott.

– Már beszéltem. Ön igen szép asszony, doktorné, és ha akarja, megcsókolom még egyszer a kezét…

Szilveszter fölállott a helyéről és a hölgyek közé ült, jó távol a doktornétól. Onnan beszélt:

– Ön gyönyörü szép asszony, doktorné, de meg fog nekem bocsátani, ha udvariatlan leszek és őszintén meg fogom vallani, hogy nem hiszem az egész históriát…

– Oh, a világért sem… csak mint jó gazdasszony, gondos háziasszony, mulattatni akarta a vendégeit egy érdekes históriával. Miért nem ir novellákat?

A férje, aki a sarokban, egy fa alatt cigarettázott, mosolyogva bólintott igent a fejével.

Valahol a székek alatt, a porban egy kicsi, tarkára festett falovacska feküdt. A Gyuricáé volt, a doktorné kis fiáé. Szilveszter fölvette, lefutta róla a port és fölmutatta a társaságnak. Majd gunyos mosolylyal szólt:

A doktorné a fehér csipkeköténye csücskével babrált és elpirult. Aztán halkan, szégyenlősen felelt:

És pirulva, karjával takarva el az arcát, beszaladt a házba. Odakünn a kertben, a nagy lámpás alatt mindenki mosolygott.

Szilveszter pedig meglóbálta a kopott kicsi tarka falovat és mint valami diadalmas, győzelmi jelvényt tartotta magasra,

A nagy kertilámpa fényében millió kis bogár, lipe táncolt. A hold megint előbujt és messze, a földeken ciripeltek a tücskök. Ha az egyik elhagyta, egyhanguan, élesen belevágott a másik. Aztán kórusban cirpeltek. És illatot hozott megint az esti szellő a rózsák felől, az akácok felől, és Szilveszter a bajszát pödörte. Aztán diadalmasan, a doktorné szégyenlős hangját utánozva szólt:

Arra a városliget felé, valami poros, homokos utcán jártam tikkasztó délben. Alig járt ember véges végig a gyalogjárón; aki járt, meghuzódott egy düledező ócska palánk silány árnyékában. A deszkák tövében kifakadt a fű gyatrán, ott élősködve a száraz homokban. Megülte, szürkére festette az utca pora.

Odább nagy házat épitettek és a munkások déli pihenőn hevertek szerteszét. Az egyik homokdomb tövében egy pici gyerek játszott. Szegény, mezitlábos fiucska volt, kopott csikos vászonnadrág volt rajta, meg valami valaha kék trikóing, ami nagyon régen láthatott vizet. Ott ült a porban, a hátát égette a nap, s a feje bubjára tolta szakadt sárga szalmakalapját, ami a füléig ért.

Először kört rajzolt valami fadarabbal -100- a homokba. Aztán óvatosan kisöpört belőle minden kavicsot, fadarabkát, és kezdett körben a homokból falat épiteni. Balról különösen magasra kellett emelni az erőditést, mert valószinüleg onnan fognak jönni a katonák. Aztán, hogy megvolt köröskörül az egész fal, pici lyukat vágott benne. Ez a kapu.

No és most jöttek a katonák. A zsebéből néhány fadarabkát szedett elő, szilánkokra hasogatta a krajcáros bicskájával, és szép sorjában kettőt-kettőt egymás mögött, a vár földjébe szurdalta valamennyit. Egyet a falba is szúrt, az volt a poszt, akinek a legexponáltabb helyzete vala. A kapitányt, mivelhogy nem volt érzéke a magasabb stratégia iránt, a csapatok élére állitotta. Kivül az ostrom már előrehaladt állapotban volt. Körülállták a fakatonák a várat, és ő maga, a szalmakalapos generális éppen a tenyerébe tütült, amikor egy krajcár repült a várudvar közepébe, nagy pusztitást vivén véghez a hadsorok között. -101-

A krajcárt egy arrahaladó uriember hajitotta oda, s azzal tovább ment; hátra sem nézett.

Az én kis hadvezérem pedig eleinte nagy szemeket meresztett a rombolás láttára, aztán fölhuzta az alsó ajkát, szomoru arccal szepegni kezdett, majd kitört belőle a keserves zokogás és poros pici öklével törölgette szét a szeméből bőven omló könnyeket.

Sirt egy ideig, aztán abbahagyta. A szeme még könnyes volt; szepegett, és a szájaszéle is megmaradt a siró állapotban. De azért már a csatasorok közé nyult, fölállitotta a lebombázott kapitányt, meg a többi hősi halált halt katonát, s akkor, ott a porból előkaparva azt a gyilkos valamit, tágra meresztett szemekkel, megdöbbenve vette észre, hogy az egy krajcár.

A tenyerére fektette, lefujta róla a port és az ujjaival is megtörölgette, hogy igazán krajcár-e? Mert Istenem, hiszen… egy krajcár! -102-

Egy krajcár, amiért ő egész életében keserves munkákat végezett, jól viselte magát az önmegtagadásig s még azt a földöntuli élvezetet is megtagadta magától, hogy vadonatuj ruhájában meghengergőzzék az utca porában!…

Egy krajcár, amiért máskor egész délutánokon, sőt napokon át jól viselte magát, vigyázott a ruhájára! Amiért ő a kezét számtalanszor megmosta – szappannal! Egy krajcár, ez a mérhetetlen vagyon, a kincsek kincse, a jóság jutalma, a tisztaság eredménye! Aztán kezdte a szemeivel keresni azt az urat. Mert lehetetlen, hogy valaki vagy nagyon gazdag, vagy király ne legyen, ha igy minden viszontszolgáltatás nélkül, hiába, ingyen valakinek egy krajcárt ad!…

Az az ur már messze haladt a palánk silány árnyékában, levett kalappal, törölgetve az izzadtságot a homlokáról kék zsebkendőjével; valami kopott diurnista lehetett.

De hát miért jár gyalog egy ilyen -103- gazdag ur? Vagy talán – uram bocsáss – tévedés lett volna?

Hirtelen, álmodozásából fölriadva körülnézett. Gyanakvó pillantást vetett rám, aki tanuja voltam az oktalan pazarlásnak, a nagy tévedésnek. Aztán óvatosan, lopva a zsebébe csusztatta a krajcárt, a szemére huzta a nagy, rongyos kalapot, s amikor mégegyszer körülnézve, észrevette hogy figyelem, pici lábainak minden erejéből lélekszakadva rohanni kezdett az ellenkező irányban. Az egyik kezével a kalapját tartotta, a másikat görcsösen szoritotta a zsebére…

Aztán egyszerre nagy porfelleget verve megtorpant az utca közepén. Visszanézett arra felé, ahol még büszkén meredt a homokvár az ég felé és benne szomorkodtak a katonák. A tenyerét a szeme fölé tartotta, és igy még a kapitányt is látta legelől, büszkén, imponáló fensőségében…

Hm. Hát érdemes azért a kopott krajcárért otthagyni mindezt a szép ostromállapotot? -104-

Megindult, lassan jött visszafelé. Szégyenkezve tekintgetett rám, aztán, hogy odaért a vára elé, belenyult a zsebébe, kihalászott belőle először egy bicskát, aztán két kavicsot, egy nagy üveggolyót, egy kopott, hegyetlen, elrágott plajbászt és végül a kincsek-kincsét, a krajcárt. A kezébe vette, ránézett még egyszer, aztán a gazdag ur után tekintett. Majd megvetőleg lebiggyesztve ajkát hátrahajlott, fölemelte a kezét és abban a pillanatban már ott röpült a krajcár nagy ivben arra felé, a merre a gazdag ur elment…

Suhog odakünn az eső, maholnap füteni kell. És én még sem a virágbontó nyárra gondolok, meg a meleg sugarakra, hanem én a télre gondolok, amikor behunyom a szememet.

Akkor hó boritja az utcát, a közepén van csak sok hosszú, piszkos sáv, ahol a kocsik járnak. A gyalogjárón szépen elsimul a fehér pihe, ha összetapossák, hull helyébe másik csöndesen, lassan, szállingózva. Ilyenkor nagyon hallatszik a szó az utcán ugy estefelé, és a boltok előtt, ahonnan az izzadt üvegen át nagy fehér sugarak szóródnak ki a sötétbe, táncol, kergetőzik, cikázik az ezüstpihe a levegőben.

Igen, a télre gondolok én, amikor kipirult arcocskákkal járnak a leányok és olyan jó, egészségesen hideg -108- az arcuk, ha megcsókolják őket. Fiatal asszonyok meg-megállanak a kirakatok előtt, prémesszegélyű ruhájukat ügyesen megemelik és ugy vitáznak a mikulások, karácsonyfák előtt, hogy szinte öröm nézni.

Benn, az uri helyeken, csupa jókabátos ember, prémgalléros asszony jár. Nem is hiszem, hogy fázik egy is közülök.

De a kis Éva fázni fog, mert neki nincs olyan ruhája és ezért is gondolok én a télre. Nem a kandallós, kedélyes, csöndes télre, hanem a zuzmarás, hóviharos, fagyasztó télre.

Csak ugy véletlenségből tudtam meg a kis Éva nevét. A hajón láttam először, napsugáros nyári vasárnapon, amikor háttal ült a Dunának és ugy félre hajtotta a fejét, mint valami hamis kis veréb. Mosolygott is hozzá, telt, rózsaszinű volt az arcocskája és hogy a piros kalapján átlopózott a fény, olyan pirosságot -109- vont az arcára, mint aminő az egészséges őszi baracké.

Ne higyjétek, hogy valami olyan gondolattal néztem az arcát, meg a leányos, szükvállu termetét… Én csak néztem, néztem a világoskék kartonruháját, amely alul tenyérnyi sötétkék sávban végződött, valószinüleg azért, mert rövid volt és hogy meg kellett toldani.

Óh, mindjárt kitaláltam én, amikor ott ült és a háta mögött izzó rézvörös pikkelyek reszkettek a Dunán, hogy varróleány, vagy más ilyen.

Mindjárt kitaláltam, mert szegény volt és mégis oly jókedvű, oly pajkos mint valami – megint csak az jut eszembe – mint valami hamis, okosszemü kis veréb.

Dicséretére legyen mondva, rám se nézett az egész uton, csak kacagott csöndesen, elfojtva, ahogy a varrodában megszokta, mert a barátnője sugdosott neki.

És oly édes volt, ugy hasonlitott valami napon sütkérező kis vadvirághoz, hogy aznap folyton rágondoltam. -110- Budán kiszállottak, és láttam, amint igyekeznek a hegyek felé.

Oly szép volt, oly egyszerü volt, és ugy félre volt taposva szegénynek a cipőcskéje…

Jött, eltünt mint valami jelenés, az üde tisztaság illatát, a leányosság verőfényét hagyta maga után.

És már alig gondoltam rá, amikor a multkor megint találkoztunk. Szürke, csorgós idő volt, nem mondom, hogy esett az eső, mert nem láttam. Csak nedves volt minden, és az esernyőn is millió ezüstporszem képében csillogott a permeteg.

És még mindig a kis kék kartonruhájában volt. Nagy, otromba esernyő alatt ment egy férfival, de a férfi csak öt éves lehetett. Biztosan a kis öcscse, ugy hasonlitott rá.

Utána mentem jó darabon, és fájt nekem, amikor jókabátos, gummicipős, selyemernyős urak visszanéztek utána és aztán összebujtak mosolyogva. Az egyik utána is eredt, és -111- én nagyon haragudtam rá, pedig neki legalább is annyi joga volt utána menni, mint nekem.

Nem nézett hátra, csak le-lehajolt a kis fiuhoz, megigazitotta a bolyhos kendőt a kis fiunak a mellén, aztán megcsókolta és tovább ment.

Az urak nézték, nézték és én cinikus lettem. Azt gondoltam, hogy hát mi lesz ennek a vége, én istenem… A virágok is elfagynak, ha nem teszik őket üvegházba, amikor a tél sikong a fák között és omlik, libben a hó…

Aztán tegnap este a kávéházban ültünk. Már nem lesz többé csillag az égen – gondoltam – mert annyi a viz, az eső, a borulat… Most már esik, egyhanguan, zaj nélkül, örökösen.

Ott virágárus lányok járnak a kávéházban este és reszket az ajakuk amint bejönnek a hidegről. Vendéglőből ki az esőre, onnan megint a -112- melegbe, majd ismét ki az októberi éjszakába… Határolt piros folt izzik az arcukon, csillog a szemük és köhögnek…

Kicsi kosárral, néhány szegfű, drótra fűzött tubarózsa volt benne, bejött a kis Éva a kávéházba. Most az ő mellén volt hátrakötve a bolyhos kendő és azért reszketett az ajaka. A kék kartonruha volt rajta.

Benn, a füstben, olyanok voltak az emberek, mint valami festmény vázlatán, durva, szénnel rajzolt konturokban. Elnyujtották a lábukat, széles volt a válluk, szivaroztak. A pincér szaladgált, a kasziros lány osztályozta a cukrokat. Sáppadt sugárral fehérlettek a lámpák.

– Nem tetszik – szólt röviden az egyik és tovább vitatkozott. A másik azt mondta, hogy gyászol, pedig sárga mellény volt rajta és fehér nyakkendő. Mulattak a kis Éván, -113- ugy, hogy én pirultam el belé. Megfogták a kezét, cirogatták, rosszaságokat mondtak neki, de nem vettek tőle virágot.

Ha most rögtön virágot veszek tőle, elmegy és talán soha többé nem látom. Előbb beszélek vele.

– Ismerem – szóltam – nyáron, a Dunán, a hajón… akkor, vasárnap… hová ment?

Oh, rosszul esett ez nekem. Mintha féltékeny lettem volna arra, akibe ő szerelmes volt akkor. Nekibátorodtam, és szinte ugy szóltam, mintha felelősségre vonnám: -114-

– Mi köze hozzá? És mit gondol, olyan lány vagyok én? Hát mindenki mer velem igy beszélni?

Most éreztem csak, hogy jogom van megfogni a kezét, jogom van rossz vicceket csinálni vele, de nincs jogom a lelkébe nézni, ahol tiszta, ahová senki se ér. Mert hát utóvégre ki vagyok én, hogy igy merek vele beszélni?

– Idegen ember ilyesmit kérdez tőlem. Hát hogy mer maga éntőlem ilyet kérdezni? Mindent szabad maguknak, azt hiszik? Hát nem szabad… azért mert én keresem a pénzt… én keresem… -115-

Aztán elment, belekavarodott a füstbe, a zajongásba, az elmázolt szinek közé, hogy csak kék foltnak látszott a ruhája.

Nem is tudjátok, ti többi emberek, hogy nekünk, álmodozóknak, hogy elszomorodik a lelkünk az ilyen kicsiségekért…

Még a kaszinószobába is beszivárgott a nedvesség, úgy zuhogott künn az eső. A lapokat már végigolvasta mindenki, s éppen ezért, hogy átmenet legyen az olvasás és a kaláber között, jó ideig néztek a petróleumlámpába, amelynek nagyhasú üvegje mögött egyre ugrált a finom lángcafrang, mintha nyaldosta volna sárga nyelvével az üveget.

Aztán a doktor alkalomszerűnek tartotta, hogy elővegye a kártyát. Ott ültek négyen-öten a nagy asztal körül, erős, robusztus alakok, csak a gyógyszerész volt nyápic. Csupa egészséges alak, aki mintha csak az anyaföldből szitta volna a nagy erejét, akinek nem árt a pipa a bor, az asszony. Egészséges mély hangja van mindnek, éppen olyan -120- egészséges az eszejárása. Mondom, csak a gyógyszerész volt ideges, csak ő hordott cvikkert és csak ő olvasta Schopenhauert.

A doktor elővette a kártyát. És hogy bevezesse a hangulatot, aforizmát mondott:

– Fölsőst játszunk… az alsós komisz játék. Először jön a gyilkosság, második az alsós kaláber, és csak aztán jön a lopás…

És éppen kevert a doktor, a többi meg elrendezkedett az asztal körül, hamutartót tett maga elé, közelebb huzta a székét, amikor a függönyös üvegajtó kinyilott. Talán kopogtattak is, de oly gyöngén, hogy senki se hallotta.

És megjelent a füstös szobában egy csöpp asszony. Olyan finom csöpp városi asszony, aki eleven ellentéte a sok úri parasztnak. Megállott az ajtó előtt, föltolta a homlokára a fátyolát és minden félénkség nélkül szólt: -121-

A szélesvállú jegyző nyugodtan fölállott, letette a szivarját az asztalra és nagyra meresztette a szemét. Aztán csodálkozó hangon szólt:

Erre már mind fölálltak. A gyógyszerész erőnek erejével be akart mutatkozni, úgy lökdöste vissza a többi. A jegyző ismételte:

A csöpp asszony pedig kezet nyujtott neki, aztán belekapaszkodott a hatalmas karjába és vonszolta kifelé, miközben minden különösebb fölindulás nélkül megjegyezte:

Azzal kihuzta az előszobába. A jegyző nehány pillanat mulva visszatért. A vállát vonogatta:

Vette a kalapját és elment. Az ajtóból még visszanézett, és megint fölhuzta a vállát:

Benn pedig egyelőre abbamaradt -122- a kaláber, mindenki erről a jelenésről beszélt. Csak a gyógyszerész, aki adta a blazirtat, idegeskedett:

II.

– Az az ostoba Árpád az utolsóelőtti állomáson leszállott, nem tudom én, valami süteményt akart hozni nekem. És lemaradt szegény a vonatról, mikor jön a legközelebbi vonat?…

Pál csak ment mellette, szinte belefáradt abba, hogy nem merte szoritani a puha, leányos karját az asszonynak.

Hazamentek, a Balás Pál lakására, és az egész uton az asszony beszélt, nagyon örült neki szegény Pál. Azt gondolta azalatt magában, hogy mit jön ez az asszony ide az ő csöndes házába, ugyis fölzavar mindent, nyugalmat, kényelmet. Vigyázni kell, hogy még ingujjban se legyen az ember, a lábát se tegye föl a székre pipázni se szabad talán… -123-

– Mindjárt gondoltam, hogy maga a Pál – fecsegett a kicsi asszony – mindjárt gondoltam, mert hasonlit Árpádra… brr, de hideg van, adja ide a kezét…

Otthon aztán vacsorához ültek, Pál megint haragudott, de csak belül, kivül barátságos volt, finomkodott. Annyira nem volt paraszt, hogy ezt ne tudta volna tenni.

Aztán, ahogy jóllakott, a vacsora után jól megnézte az asszonyt. Szép, finomarcu, francia tipusú kis teremtés volt, kicsit borzas a haja, rendetlen, mintha éppen most csókolták volna meg erős öleléssel. A nyaka fehér volt és finom hajlású, az álla is.

És az üvegajtóra mutatott, amely mögött járt-kelt az öreg cseléd szilhuettje, vetette az ágyat. -124-

– Nagyon fáradt is vagyok már, ugy kimeritett az utazás. Ólmot érzek a térdeimben. Nem is tudja, micsoda strapa az, tizennyolc órát utazni! Sokat utazik?

– Ez az én szobám? Már megyek is… jójcakát, Pál. Reggel költessen föl, kimegyünk az uram elé. Képzelem, milyen arcot fog vágni a bolond…

A paraszt már nem is szólt, csak nézte az asszonyt. Ilyen finom teremtést még nem látott. Volt része az érett falusi gyümölcsökben, ölelt már asszonyt, nem is egyet… Aztán bakfislányoknak is adott szerenádot, ostoba fejjel, mámorosan, dáridó után. Sőt verset is irt. De ez az asszony finom volt, törékeny, és parfümje se volt, mégis, mintha érezte volna az illatát. Van olyan virág is, aminek érezni a szagát, pedig nincs. Aztán az öcscse felesége, tehát elérhetetlen, vagy legalább is… -125-

És a csöpp gyerekasszony mosolyogva állott meg a küszöbön, leányos bókot csinált. A paraszt érezte, hogy oda kell mennie és magához kell ölelni azt a teremtést. Tett is egy lépést feléje, de aztán megállott. Összeszoritotta az ajkát és csöndesen szólt:

Csodálatos dolog. Jól vacsorált és mégsem tudott aludni. Hánykolódott az ágyában, egyszer a vánkost találta nagyon melegnek, megforditotta. Aztán nagyon a fejébe ment a vér, hát lehajtotta a párna csücskét, de ugy se volt jó.

Fölkelt, magára kapkodta a ruháját és kiment az udvarra. Esett még az eső csöndesen, igy éjszaka lehetett hallani a suhogását, locsogását is. Hangosan csorgott az eresz. Odament az asszony ablaka alá, de -126- az már sötét volt. És ugy érezte, hogy oly jól esik ott az ablak alatt állni, jól esik meg fáj is.

– Aludjunk – szólt – arra fogok gondolni, hogy hogyan folyik a folyó… igy, ni… folyik, folyik…

III.

Hajnalban nem esett az eső, csöndes volt minden és hüvös a levegő. Az asszony már fölöltözve várta, aztán mentek ki, a mezőn, a vasut felé.

Csupa szomoruság végig a réteken. Az erdőszélen, a ritkás fák közt halovány köd, messze lilák voltak a hegyek. Alig van már zöld, csupa halványpiros, zöldeskék folt mindenfelé. De azért csupa szin mindenütt. Elmosott, szétmázolt, határozatlan -127- halvány szinei az ősznek, amiket nem lehet különválasztani. Szürke az ég, nagyon szürke…

Ment mellette az asszony, kicsit halványabb volt, de azért üde, friss. Fogta a karját, élvezte a puhaságát, néha a kezét is a kezébe vette a paraszt. És szomoru lett a lelke, ő sem tudta, miért. Csak eddig tartott az egész, mert mindjárt itt lesz a férj és megcsókolja a feleségét. Akkor aztán vége mindennek. Nem is tudta, hogy miért, de érezte, hogy nagyon szép ez az ő szerelme, ami tegnap este született, és már ma reggel meg fog halni. Olyan elmosott szinű, határozatlan őszies akkord, ami nincs bevégezve és ezért csengeni fog végig, mindvégig…

Megjött a férj és egymás nyakába borultak a feleségével ott az állomáson. Már el is ment a vonat, amikor Pálra került a sor. Aztán szépen, lassan megindultak vissza a falu felé, a férj karonfogta a feleségét, mellettük ment a paraszt. -128-

Sok mondanivalójuk volt a gyerekeknek, egyre beszéltek, úton-utfélen csókolóztak, ahogy muszáj a fiatal házasoknak. Mentek lassan az ut szélén, belegázoltak a piros gazba, lesorvadt, összegörbült falevélen jártak, nézték a szürke, kék vonalakat a látóhatáron.

És szépen, lassan csak elmaradt tőlük Pál, észre se vették. Fecsegtek, kacagtak, és a paraszt hátrább jött néhány lépéssel. A nagy csizmájával megtaposta az útszéli gazt, piszkált a bokrok közt a botjával és mosolygott. Ugy mosolyogva temette hűvös őszi reggelen azt az elmosódott, halvány érzést, ami tegnap született a lelkében.

Csak ment utánok, nézte őket, nézte az asszony fejét, amint ráhajlott az ura vállára, és igazán csak mosolygott, amikor mondta magában.

Virágos kertben, virágos bokrok közt, most, amikor már lehullott a halovány szirompehely az almafákról és ott boritja a gyepet, mint valami illatos, tündérvilágból hullott gyönge hópihe, hogy már ott zümmög a méhe a virágbaborult bokrok fölött, hogy fehérbe, rózsaszinbe és halovány zöldbe öltöztek a gyümölcsfák a lugas mögött, most jut eszembe a mamzell Clairette szomoru története…

Az almafák kivirágoztak az idén is és kivirágoznak jövőre, meg azután is mindig… Tavaszi párák szállanak föl a földből és elsuhannak a Clairette sirja fölött, ahol nincs más virág, mint az a néhány elszáradt, valaha édes illatu almavirágos ág, amit a masamódleányok vittek oda ki kora tavaszszal. -132-

Fehérpárnás ágyában, amikor kockát rajzolt a dunnára a déli napsugár, belopózva a kis négyszögletes ablakon, megmozdult mamzell Clairette. Sovány fehér karját fölemelte és révedező, bizonytalan mozdulattal emelte ki a székre tett pohárból az almafavirágot. Be akarta szivni az illatát, de amig remegő gyönge kezével az arcáig vitte, lehullott a halovány szirma. Ott hevert aztán a dunnán az a néhány rószaszinű, lehelletkönnyű szirom és csak a porzós, megtépett szálnak szivta be édes illatát mamzell Clairette. Lehunyta a szemét és amint szivta, valami szerelmes borzongás remegtette meg sovány, beteg testét; halovány orcáján pir gyult ki; kitágultak az orrcimpái és összeharapta az ajakát. Aztán igy, még mindig görcsösen szoritva a megtépett virágszálat, halkan szólt: -133-

A két kisirt szemű, borzas masamódleány, aki csupa jószivből ott virrasztott a mamzell ágya mellett, egyszerre ugrott az ablakhoz, hogy bebocsássa a friss levegőt. És amint az első derüs, napfénytől üde lehellet besuhant a vasrácsos kis nyiláson, szegény beteg mamzell fölült az ágyában, elsimitotta haját a homlokáról és bágyadt mosolylyal, teli tüdővel szivni kezdte, mintha nem is a zsibárus-utca udvaráról, hanem valami almavirágos tündérkertből lebbent volna oda. Aztán köhögni kezdett és visszaesett a párnájára.

– Csukjátok be… csukd be Marika… suttogta fuldokolva. Aztán nagyot sóhajtott és mélységesen szomoru mosolylyal tette hozzá:

Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy Jutka, aki ott sirdogált a sarokban, hogy miért szereti ugy az almavirágot a mamzell. -134- Csak azt tudták, hogy a mamzell beteg és azért a Verona szolgál ki a zsibárus-utcai kis boltban, amelyik ott szorong a többi között, amelynek az ajtajában éppen ugy állanak a kartonruhás, borzashajú lányok vajaskenyeret majszolva, mint a többiben, s amelynek a kirakatában éppen ugy sorakoznak a piros zöld, sárga kalapok, tollal, virággal, üvegszemű madarakkal…

Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy a sirdogáló Jutka, hogy a mamzellnak a vánkosa alatt egy imakönyv van, annak egyik lapján pedig ott szárad, sárgul már évek óta egy szegény, könyvbe ölt almavirág, az igazi, az édes, a könnyekkel áztatott… Mit tudták ők azt, hogy ez a többi almavirág, amit a házmester hozott a mamzellnak, csak közönséges, nem az igazi és csupán arra való, hogy a mamzell almavirágot lásson, mert nem akarja mutatni a szárazat, az imakönyvbe préseltet, az igazit!

Mert azt régen kapta. Virágos tavaszszal -135- adta neki valaki, valahol egy szép zsendülő kertben, ahová kalapot vitt a nagyságának. Kicsi fekete bajusza volt annak a valakinek és édes volt a csókja… Egyszer ott suttogtak alkonyatkor a gyümölcsösben, akkor tépte le a fiu a fáról az almavirágot, ami ott szárad az imakönyvben.

Akkor még masamódleány volt a mamzell, azóta már üzletet nyitott és ott ragyog az aranyos fölirás a portál fölött korrekt franciasággal: Mademoiselle Clairette. Akkor még Klárikának hivták… Óh régen volt az! Azóta már el is hagyta a fiú, már meg is nősült. Szép fiatal felesége van… sokszor látja őket, amint erre sétálnak…

Csöndesen lihegett ott az ágyon és félig lehunyt szemével az ablak felé nézett. A Marika megigazgatta a feje alatt a párnát, aztán le akarta söpörni a dunnáról a szirmokat.

– Ne bántsd Marika… hagyd itt őket… szólt a beteg és védőleg tette viaszfehér ujjait a gyönge szirmokra. -136-

Aztán csönd volt sokáig. A boltból, ahol egymás tetején állanak a nagy fehér skatulyák, néha be-behangzott a függönyös üvegajtón keresztül a masamódlányok vihogása. Aztán mintha az egyik figyelmeztette volna a többit, egyszerre elcsöndesett mind és halk suttogással folytatta a beszédet.

Künn, az utcán tolongott a déli korzó vidám népe. Jobbról is, balról is látszott, amint az utca végén sétált a tömeg. Fehérruhás lányok, napernyős fiatal asszonyok, kettesével, hármasával tolongtak a gyalogjárón, amelynek a szélén mosolyogva állott sorban a férfiak kiöltözött, jókedvü serege. Néha-néha a váci-utcából meg a másikból is asszonyok, lányok fordultak be a zsibárus-utcába és szines napernyőik alatt ott vitatkoztak a kalapos kirakatok előtt.

A mamzell Clairette kis szobájába nem hallatszott be a zaj. Csak az udvaron veszekedő cselédek hangja. A Marika regényt olvasott, a Jutka aludt a kopott pamlagon, a mamzell -137- pedig még mindig azzal a szomoru mosolylyal az ajkán szunnyadozott a párnáin. A keze is ott volt még a szirmokon.

Egyszerre aztán a fehér függönyös ajtón megjelent a Verona árnya, Marika odasietett lábujjhegyen és kinyitotta egy pillanatra az ajtót de csak azért, hogy odaszóljon:

– Azt a piros moarészallagos kalapot akarja, de csak kilenc forintot igér érte…

– Tizenegy – suttogta a mamzell – máskor talán odaadnám kilencért is… de most… kell orvosságra doktorra…

Verona visszament. Az ajtó nyitva maradt és a mamzell félkarra könyökölve figyelt. A boltban folyton beszélt egy üde, fiatalos asszonyi hang: -138-

– De mit gondol, édes lelkem? csak nem gondolja, hogy ezért tizenegy forintot adok! Ugyan, hogy is képzelhet ilyet! Még kilencet sem igértem volna, de hát az uram beleszólt! Mit is beszélsz te, öreg buksi, amikor nem értesz hozzá!

Benn, a fehér ágyon a beteg Clairette megvonaglott erre a hangra. Tágra meresztette a szemét, az alsó ajkába harapott és görcsösen kapaszkodott az ágy előtt álló szalmaszék támlájába. Hörögve, sajátos hangon susogta:

A két lány csak bámult egy ideig, aztán kisompolygott, hogy a mamzell még egyszer rájuk szólt:

Aztán amikor kimentek, Clairette gyönge, ingadozó testtel kihajolt az ágyból, hogy a boltba lásson. Megragadta a szék támláját és arra nyugtatta a fejét, bámult, merev tekintettel -139- nézett a férfira. Az nem látta őt. Hörögve, a melléből fölszakadó sirással meresztette rá a szemét és csak bámulta, nézte… Nem is változott meg azóta. Csak a kis fekete bajusza lett nagyobb.

Az asszonyka a tükör elé állott és a fejére tette a pirosszallagos kalapot.

– Remekül… ahhoz a te göndör fekete hajadhoz, ahhoz az édes szép, nagy szemedhez…

A mamzell benn lehunyta a szemét és önmagát csalva boldog volt egy pillanatig, ugy képzelte, mintha neki mondaná ezt a sok szerelmes szót az a férfi… de azért lehunyta a szemét, hogy ne lássa, mint cirógatja, becézi ott künn a feleségét. Aztán boldog mosoly szállott az ajakára. A férfi folytatta:

– És igy profilban, akár egy angyal… Az a pici, csöpp száj… te édes… -140-

Clairette fölnyitotta a szemét és látta, amint a férfi a szép kis kövér asszonyt ott a boltban, a lányok előtt magához szoritotta és megcsókolta a pici husos ajakát. Csupa élet volt az a kettő: az erős, szép fiu, és a duzzadó, piros kis asszony, akinek kivillant fehér karja a ruhaujja alól.

– Adjátok oda… vigye el!… csak ne halljam a hangját… ne lássam: adjátok oda… kilencért, nyolcért… ingyen! Vigye el, menjen!… óh én édes Istenem…

És zokogva tört elő a sirás beteg melléből – ott vonaglott az ágyán, a vánkosát is a földre dobta:

A kis kövér asszony nagyot nézett, -141- aztán a férje karjába kapaszkodott és igy szólt:

És kisétáltak a boltból. Akkor már mind a négy lány ott volt a mamzellnál, aki görcsösen kapkodott egyiknek a vállához, másiknak a karjához.

– Igazán nem értem, hogy ilyen semmiségért a mamzell igy esoffirozza magát…

Megint süvöltöz a szél a házak között hajnalban, szürke hajnalon. Sáppadtarcu emberek, ki tudja honnan, ki tudja hová surrannak az utcán. Összehuzzák magukat, a kezüket a zsebükbe sülyesztik. Csak későn süt ki a nap, de nem fehér, sárga már a sugara; este piros, mint a dércsipte levél, nem melegit, ott haldoklik az aszfalton. Végigszaladoz az utakon, lángot gyujt ablakon, utcalámpán, szivébe lopja magát az embereknek.

Sötét emberek az alkonyatban állnak, járnak és érzik a szeptembert. Vágyakozik a lelkük a tarlóra sárga mezőkre, ahol a nyár siránkozik, összehuzza virágos szárnyait, lepkehimes ruháját, szomoruan, lassan -146- eltünik az erdőben alkonyatkor, amikor kipirul az ég.

Szomoru hajnalon indulásra készen áll a vonat. Kopogtatják a kerekeket. Az egyik mélyen szól, a másik magosan. Hosszu fekete sorban állanak a vaggonok, előttük füstöl, gőzölög a mozdony. A gépész törülgeti kóccal, olajos bádogedény van a másik kezében. Alól a kerekek közt sistereg, zug, forr valami, és vékony fehér gőzsugár tolakodik elő a feketeségből.

Egyedül a perronon sötét ruhában, sürü fehér fátyollal egy asszony áll. Finom uri aszszony. A férjétől megy, szökik haza az anyjához, mert bántotta a férje nagyon, rosszasággal vádolta a szomoru asszonyt.

Nem is sir. Szereti a férjét és semmivé szeretne válni, hogy se itt ne kelljen maradnia az uránál, se az anyjához ne kelljen mennie.

Beszáll a kupéba. Nedves, hideg minden. Egy szürkebajuszos ur ujságot olvas a sarokban. Jobb volna egyedül lenni, de most már mindegy.

És odamegy az ablakhoz, kibámul a perronra. Nini, ott az ablak mögött lámpánál irkálnak a hivatalnokok. Ők itt maradnak, ebédelni mennek a városba, meg megint visszajönnek. Itt, ahol izzik a levegő az érkezések örömétől, a távozások fájdalmától, ők az érzéketlenek. Irnak, semmi közük az egészhez. Kitöltik a rubrikákat, mindegy ha sirnak, nevetnek is künn.

Az egyik egyenruhás eldarálja az állomásokat. Az ajtón kitódul a pakkos, nagykabátos nép előrehajtott fővel, komoly sietéssel. A parasztasszonyok hosszu sorban kopognak végig csizmájukkal az aszfalton, a harmadik osztály felé.

Már hogy jönne az ide. Nem jön utána. Pedig lett volna ideje, még nincs későn, de nem akart.

Már beszállott mindenki. A hordárok a homlokukat törlik piros, kék, fakó zsebkendővel, néhány a pénzét számolja. Aztán elkullognak. A kalauz siet ide-oda.

Bevetette magát a sarokba, a fejét a nagy bőrtámlára támasztotta és nézett, de nem látott. A szürkebajuszos öreg ur egyet lapozott az ujságjában. Aztán tovább bujta.

Észre sem vették, már ment a vonat. Vagy talán az a másik megy, ami ott van mellettük? Nem, az övék megy. Előbb lassan, aztán gyorsabban.

Künn aztán, hogy kiértek a csarnokból, bevagdosta a szél az esőt a kupéba. Az öreg ur letette az ujságot, -149- kinézett a szemüvege fölött a bokrokra, fákra, fölhalmozott sinekre, aztán az asszony felé fordulva halkan szólt:

Szomoru mosolylyal bólintott igent. Az öreg cibálta a szijjat, amig egyszerre csak engedett és becsukódott az ablak.

És kivűl maradt a lárma, zakatolás, süvités. Tompa, kábult bugás lett belőle, amelyhez a kerekek zökkenése verte a ritmust. És az asszony utánozta ezt a zökkenést:

Fojtogatta valami a mellét. A fátyolát fölhajtotta és ugy nézett az ablak felé. Semmire sem gondolt, zugott a feje a virrasztástól, egész éjszaka töprengett.

És egyszerre csak észrevette, hogy az öreg ur részvéttel nézi a sáppadt, finom arcát, az idegességtől csodálatosan fénylő szemét, ugy a szemüvege -150- fölött, meghajtott fővel, olyan komikusan…

Estefelé ott lesz a vonat, mind a sok kocsi, ahol az édes anyja lakik. Nem tudja senki, hogy jön, senki se jön elébe.

Majd csak begyalogol szépen a faluba, bekopogtat az ajtón. Fehérhaju öreg mama ki fogja nyitni az ajtót, hátra fog lépni a csodálkozástól.

Ez elkoptatott párbeszéd, de igy lesz, igy kell lennie. Aztán ledobja a kalapját és odaborul az anyja vállára. Sirva mondja el, elmondja mind, ami csak a szivén fekszik, és vele fog sirni az édesanyja estélig, bele a késő éjszakába. Annyit fognak beszélni, annyi mindent el fognak mondani, oly nagyon fog fájni, és az oly jó lesz… -151-

Csikorog a fék, megállanak oldalt a fák, póznák, sárga mezők. Az állomáson egyhangu kongással jelzik a következő állomásnak a vonatot. Az öreg ur mosolyog a szürke bajusza alatt és gondolja, hogy mily bolond az ifjuság.

Végig a nagy mezőkön csönd szunnyadoz. Még nincs sötét, de ott leskelődik már a sötétség a hegyek mögött.

II.

Fehérhaju öreg mama az ablaknál ül, bőrpárnás széken. Künn a szőlők mögött alkonyodik, és az üvegen belopja magát a szines sugár. Olyan az ég, mintha üvegből volna, áttetsző. Alól vörös, mint a pipacs, följebb sárgul, halványzöldre ultramarinkékre válik. Egészen fönt még világos. De már előoson a hegyek mögül a szürkeség, és messze, tul a földeken sipol a csősz hosszan, bántóan.

És már ott áll a küszöbön Lili, -152- ahogy a festők a megtérő bűnösöket rajzolják.

Öreg mama kezéből kisiklik a kötés. Szürke fátyol hull a hegyekre. És borzongat a szél.

Érti az öreg mama, szót sem szól, vele született a tapintatos jóság. Lili leül, a kalapját leveszi. Nincs drámai jelenet.

– Ej, ej kicsi lányom, dőlj le a pamlagra. Hozd ide azt a vánkost Teréz, ugy ni. Ide, ide picikém… följebb a fejecskédet… ugy. Pihend ki magad gyermekem. Hüvös van odakint.

Szállnak, suhanva szállnak a rongyos fekete felhők a földek fölött. A hegyek peremén piros vonal.

– Pszt, csöndesen Teréz… alszik… Hozd be a lámpát, majd meggyujtjuk, ha kell.

Gyorsan feketedik minden kivül. Már égnek a csillagok a nagy boltozaton -153- szerte. Sok csillag, millió csillag… A hold a felhők mögül leskelődik. A kis szobában álmos, bágyadt csönd, nesz se hallszik, pedig ugy dübörg, zug, csattog a lárma mindkettejük lelkében.

Nem kérdezi, hogy miért jött a lánya. Tudja jól, mi hozta ide. És a lány se szól, minek szóljon, igy nem fáj olyan nagyon, ha senki se tudja.

Öreg mama a pamlag szélén ül, a lánya lábánál. Lili a vánkosba buvik, fogja az ujjával a cihát, belecsuklik, belesir a puha tollba, csak ez a hang lüktet a sötétben,

Mesebeli anyókák néznek ugy, mint a fehérhaju mama, akinek idecsöppent a fájdalom a lakásába. Eddig rendben volt minden, boldog a lánya, most sötét van és szomoru az ő öreg szive.

Künn alkonyatra megered az eső. Csak akkor hallik, amikor az ereszről megindul a csöpögés. És csöpög pontosan, egyik csöpp a másik után hull a kopott téglára az eresz alatt. -154-

Mesemondó sötétség van, csak a kandalló tüze hiányzik. Nem alvó, nyugodt tél ez, de nyirkos, hüvös, szeptemberi est. Szeptember künn, szeptember a szivekben.

Öreg mama nem sir, de érzi, hogy a vállára kapaszkodnak. Apró gyerekek, kicsi fiu, pici lány… Játszanak a hajával, kihuzgálják a hajtűjét, nevetnek, csókolják, kis dundi karjukkal átfogják a nyakát és mulatnak:

Máskor beteg a kis lány. Ott piheg az ágyában, két kézre fogja, mohón iszsza a vizet, lehanyatlik, nyöszörög:

Öreg mama fölriad. Álom volt az egész. Künn kialudtak a csillagok és suhog az eső. Néha a szél is fuj, hosszan, süvitve, utána sóhajtanak a nagylombu akácok.

Ott bug, a párnákba nyomva fejét, Lili asszony. Remegő testtel fekszik a kopott, fakó pamlagon, borzas a haja, nem is látni szegénynek az arcát, mert beletemette a párnába, a tiszta, puha tollas falusi párnába és onnan nyöszörög mint ötéves korában:

Öreg mama néz, néz és bólogat a fejével. Künn csurog a viz, locsog az eső, amely mintha kioltotta volna a holdat, a csillagokat, hogy soha többé ne legyen reményteli világosság a völgyek fölött.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MAGDOLNA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Magdolna és egyéb elbeszélések

MAGDOLNA
ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

MAGDOLNA.

I.

II.

III.

IV.

A CSÓK.

ÁDÁM, A HIVATALNOK.

A BŰN.

A PIERRE MADARA.

I.

II.

III.

IV.

AZ APÁCA

A KRAJCÁR.

IRÁS A KIS ÉVÁRÓL.

A PARASZT.

I.

II.

III.

MAMZELL CLAIRETTE.

SZEPTEMBER.

I.

II.

TARTALOM:

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE