The Project Gutenberg eBook of Az első fecske és egyéb elbeszélések by Ferenc Herczeg

Fontos eseményeket néha csodálatosan rövid idő alatt elfelejtek, semmitmondó dolgok pedig gyakran érthetetlen szívóssággal ragadnak meg az emlékezetemben. Így homályosan tudok csak visszaemlékezni egy igen kedves emberem arcára, aki öt esztendővel ezelőtt halt meg, de tisztán látom magam előtt – mintha csak tegnap történt volna – azt a kanáritemetést, melyet huszonöt esztendővel ezelőtt rendeztünk a kertünkben. Hárman voltunk gyermekek, a kis hugom volt a pap, én voltam a sírásó. A halott madarat egy gyujtó-skatulyába tettük és elástuk a mogyoróbokrok árnyékában. A skatulyára sárga cédula volt ragasztva, német nyomtatással és kétfejü sassal.

Ilyen érthetetlenül erős benyomást tett rám egy kis füzet, amelyben nyolc esztendővel ezelőtt lapozgattam.

Nyolc esztendővel ezelőtt a fővárosban töltöttem a nyár egy részét és egy augusztusi -8- napon a véletlen a Váci-utcában összehozott egy jogászkori cimborámmal. (Cimborámnak mondom, mert a barát cím sok volna neki, az ismerős pedig kevés.) Az én cimborám akkor ügyvéd volt és családapa, és bár ujabb időben nem igen törődött velem, most, szalmaözvegyi unalmában, őszintén megörült a látásomnak.

– Szép volna tőled, ha nálam ebédelnél… Egyedül vagyok a lakásban… A délutánt eldiskuráljuk, alkonyatkor pedig kimehetnénk együtt a szigetre.

Lusta voltam valami ürügyet keresni, hogy kitérjek a meghivása elől és nála ebédeltem. Az ebéd jó volt, de a lakása nagyon barátságtalan volt; a gondos menyecske, mielőtt elutazott volna, leszedte a függönyöket az ablakról és vászonba varratta a bútorokat.

Fekete kávénál mind a ketten elszomorodtunk. Úgy tapasztaltuk, hogy nagyon idegenek lettünk már egymáshoz és nem tudunk beszélni egymás nyelvén. Titokban mindegyikünk szeretett volna már szabadulni a másiktól.

– Szoktál aludni ebéd után? – kérdezte a gazdám szeliden. – Mert én mindennap alszom egy órát.

Jó ideig nyitott szemmel feküdtem a diványon, egy kövér dongóra figyelve, mely egymásután vagy húszszor vágódott az ablaknak, aztán rettenetes unalom fogott el és mérgemben elnevettem magamat. Mit keresek én ebben a házban? miért fekszem én most ezen a diványon? miért ajándékozom oda a fél napomat ennek az idegen embernek?

Olvasni valót kerestem a cimborám könyvei közt. Jogi munkákat találtam, törvénykönyveket, lexikonokat. Petőfit és sárga borítékos regényeket, minőket a pályaudvarokon kinálgatnak az utazóknak. Az íróasztalon nagy csomó írás feküdt, azokat is végignéztem. Egy bekötött, vastag füzet akadt a kezembe. A kőnyomatu címlapon ezt olvastam: Az első fecske, elbeszélés, írta _*^*_* A második lapon egy jegyzet: kézirat gyanánt!

Ki írta ezt az elbeszélést? Hogyan került ide, kisebb és rendes polgári periratok társaságába? Mindegy! Ha egyébre nem jó Az első fecske, legalább bosszantani fog és akkor már nem unatkozom.

A következőkben elmondok a füzet tartalmából néhány töredéket, amely megmaradt az emlékezetemben. Azt is – természetesen – a saját szavaimmal leszek kénytelen elmondani. -10-

Az első fecske

Az idő éjfél felé járt és a József-utcai házsorok homályba borultak. Csak az egyik kisebb palotában, melyet gazdái ujabban bérházzá alakítottak át, lehettek még ébren; a földszinten és emeleten lámpafény szűrődött át az ablakfüggönyökön.

Éjfélkor a földszintes lakásban pisztolylövés dördült el. A lövés után – mely alig hallatszott ki az utcára – jó ideig várakozással teljes csend borult a sötét folyosóra, aztán egyszerre riadás támadt a házban: futkosás és ajtócsapkodás.

Mária akkor még olvasva virrasztott emeleti lakásában, a hová nem hallatszott el a dördülés. Nem tudott megválni kedves könyvétől, melyet most olvasott el vagy tizedszer. Az érdekes könyv címe különben: Hyrtl – Descriptive Anatomie.

Letette azonban a könyvet, mikor odakünn hirtelen megszólalt az előszoba csengetyűje, szemtelen kitartással vinnyogva. Aztán valaki a cipője sarkával dühösen döngetni kezdte az ajtót…

Inkább csodálkozva, mint ijedten lépett -11- ki Mária az előszobába. Az ajtót azonban nem nyitotta ki.

– Hamar, kisasszony, hamar! – könyörgött kivül egy szepegő férfihang. – A gazdám keresztül lőtte magát!

– A méltóságos úr, a földszinten… A diványon találtuk – csupa vér…

A dolgozószobából kihuzott egy kis böröndöt, amilyenben orvosok szokták tartani a sebészeti szerszámaikat. Már akkorra előkerült a cselédszobából az öreg Kata is.

– Nem okos dolgot művel. A miniszter megengedte a doktorkisasszonynak, hogy a női kórházban gyógyítson, de a magángyakorlattól eltiltotta.

– Akkor is segítségére mennék a haldoklónak, ha nem volna orvosi diplomám. Emberi kötelességemtől nem tilthat el a miniszter. Hozd a bundámat!

Vállára kanyarította a bundáját és lement a széles lépcsőn a földszintes lakás ajtajáig, -12- melynek keskeny réztábláján e név volt olvasható: Risztory György gróf.

Az első szobában, a hatalmas sárga ernyő alatt égő állólámpa fényében, egy széles bőrkereveten, ott feküdt a sebesült eszméletlenül, sápadt arccal, ökölbe szorított kezekkel. Frakkban volt; a hófehér plasztronon, a ragyogó gyémántgomb alatt, nagy vérfolt piroslott.

Mária nyugodt hidegvérrel hozzá látott a seb megvizsgálásához, közben halk hangon kérdéseket intézett a cselédekhez. Később a kis groomot és a házmesteréket, akik fogvacogva állottak az ajtóban, kiküldte az előszobába, csak a komornyikot hagyta maga mellett.

A lövés a tüdőt érte, a golyó a szív fölött haladt el és benn maradt a testben.

A doktorkisasszony határozott föllépése és hidegvére szinte hipnotikus hatást tett az emberekre. Egy óra felé a gróf antiszeptikus kötéssel a mellén, már hálószobájában feküdt. Mikor az ágyba emelték, halk hangon megszólalt:

– Nem akarom, hogy a rendőrséget értesítsék… -13- És az ujságokat sem… Senkit se zaklassanak miattam…

– Nem akarom a botrányt, – szólt a sebesült, de aztán Máriára esett a pillantása és elhallgatott.

– Bizonyos benne, hogy a gróf öngyilkossági kisérletet követett el? Én rám azt a benyomást tette, hogy a lövés egy-két lépés távolságból érte.

A szolga elmondott mindent, amit tudott az esetről. Mikor a lövést hallotta, be akart sietni a gazdájához, de az ajtó be volt zárva. A házmester segítségével törték be. A gróf már akkor eszméletlenül feküdt a kereveten. Senki sem látta a grófot hazajönni. Ha éjjel jött, nem csöngette ki a házmestert, hanem az utcáról egyenesen benyitott a lakásába, egy kis tölgyfaajtón keresztül, melyet a hálószobája mögött levő fülkébe töretett.

A sebről itélve, a lövés kiskaliberü fegyverből történt. A revolvert azonban hiába keresték.

Mária véget vetett a keresgélésnek, kijelentve, hogy virrasztani fog a beteg mellett, -14- senkire sincs szüksége, a komornyik is menjen aludni. Később oda lépett az ágyhoz és érdeklődve szemlélgette a beteget, aki álomszerü kábultságba merült. Körülbelül harmincöt esztendős lehetett. Karcsu termetü, izmos ember volt. Férfiasan szép, bár kissé már fonnyadt arcáról a halálos sápadtság nem tudta elmulasztani az elmésség, a malicia és az elbizakodottság kifejezését.

A lakás berendezése arra vallott, hogy gazdája nagy lábon élő világfi. A keresetlen elegáncia és a disztingvált izlés jellemezte ezt a lakást, melynek hatalmas angol kerevetei gazdájuk raffinált elpuhultságáról tettek tanuságot. A lakásról Mária következtetéseket vonhatott a lakó hajlamaira és jellemére is. A sok fegyver azt bizonyította, hogy szenvedélyes vadász, az exotikus vadászati trofeumok arról tanuskodtak, hogy vadászva járt délszaki vidékeken is. A dohányzószobában csinos könyvtárt talált, egy futólagos pillantás, melyet a bőrkötetekre vetett, meggyőzhette, hogy Risztory gróf nem foglalkozik a tudományokkal, a modern franciákat azonban és főleg az analitikusokat, jól ismeri. Hogy mindenek fölött pedig nagy tisztelője a női nemnek, azt számos kép és szobor bizonyította, mely utóbbiakon a doktorkisasszony kiegészíthette anatomiai ismereteit. -15-

Kiváncsiságának engedve, melyet magában érdeklődésnek nevezett, Mária nesztelen léptekkel járta be a lakást.

Mikor a hálószoba mellett levő fülkéhez ért, elmosolyodott: két üvegszekrény a gróf kalap- és cipőgyüjteményét tartalmazta. Hanem azért hirtelen elkomolyodott: a szeme megakadt egy fehér keztyün, mely a földön feküdt. Fölemelte. Keskeny kézre szabott finom fehér keztyü volt. A keztyüből erős mályvaillat áradt…

A fülke sarkát zöld függöny takarta el. Mária fölemelte a függönyt és most megpillantotta az utcára vezető kis ajtót, melyről az inas beszélt. E pillanatban hideg léghuzam csapta meg arcát: az ajtó félig nyitva volt! A kulcs a zárban.

– A merénylő nő, aki ismerte erre a járást… Mikor a gróf a kerevetre rogyott, a gyilkos esze nélkül elrohant…

Mikor Mária visszatért a beteg-szobába, a gróf nyitott szemmel feküdt ágyában. Jó sokáig figyelmesen nézte ápolóját.

– Bocsánat, gróf úr nem azért vagyok itt, hogy önt mulattassam, hanem hogy ápoljam… A szomszédszobában töltöm az éjt… Ha szüksége lesz valamire, nyomja meg a csengetyüt…

A kézirat, melynek olvasásába belemerültem, ilyenformán folytatja az elbeszélést:

Elmult egypár nap. Risztory állapota rohamosan javult és Mária azt mondta a háziaknak, hogy a beteg két-három hét alatt teljesen föl fog épülni. A golyó benne maradt ugyan a testében, de az nem baj és nem is veszedelem.

Mikor Mária egyszer megint a beteget látogató doktor komoly ábrázatával belépett a lakásba, a gróf megszólalt:

A doktor láthatólag kellemetlen meglepetéssel, kicsinylően mérte végig páciensét.

– Zavarban vagyok, hogyan köszönjem meg önnek, hogy megmentette az életemet.

– Véget fogok vetni zavarának. A gróf nem marad a lekötelezettem, ha öt forintot, vagy – ha vagyoni viszonyai megengedik – tizet fizet egy látogatásomért. A pénzt a kórházi alapnak szántam, mivel magam nem vagyok följogosítva magángyakorlat folytatására.

Azzal megfordult a sarkán és távozni készült. A gróf elképedve nézett utána.

Mária egy szökéssel ott termett az ágya mellett és erős fogással elkapta a kezét.

– Mondja kisasszony, mi jogon vet meg -18- engem? Megvetés és kicsinylés hangján beszél velem, méltatlannak tart még arra is, hogy hálás legyek ön iránt…

– Azzal fogadott, hogy bájos doktorkának nevezett. Kérdem először: Miért vagyok én doktorka? Kicsinyli a tudásomat? Azt hiszem, bebizonyítottam önnek, hogy én egész doktor vagyok…

– Istenem kell ahhoz külön jogcím? Azt hiszem, aki önt látja, bájosnak fogja találni…

– Teremtőm! – Nem értem önt, kisasszony… Sértés az, ha valakit bájosnak találnak? Ön nem tudná magáról, hogy szép?

– Tudom magamról, hogy fiatal, egészséges -19- és rendes alkatu vagyok. Ha ez szépség, akkor szép vagyok.

– Azzal sért meg, ha megmondja nekem, mert abból a lealázó föltevésből indul ki, hogy ilyen jelentőség nélkül való külsőségek konstatálásával örömet okoz nekem; azaz: ön hiúnak tart; más szóval: ostobának! Ahhoz pedig nincs joga önnek, gróf úr, aki kevesebbet tanult és kevesebbet tud, mint én.

– Százszor többet tud nálam, aki százszoros szamár vagyok! Bocsásson meg izetlenségemért. Igérem, hogy jövőben udvariasabb leszek…

– Ha már belekezdtünk az őszinteségbe, mondok önnek még valamit. Nem kérek abból a külön udvariasságból, melyet önök a nők számára tartogatnak. Azt akarom, hogy tiszteljenek engem, úgy, miként egy kötelességtudó és becsületes embert tisztelni szokás. Én önnek csak ember vagyok, nem nő. Nevetségesnek és lealázónak találom a nő kiváltságos helyzetét – amint önök nevezik… Önök, akik a nőt gyermeknek, virágnak, állatnak, tárgynak és minden egyébnek nevezik, csak embertársuknak -20- nem. Arcomba szökik a vér és föllázad az emberi méltóságom, ha elgondolom, hogyan gondolkoznak önök felőlünk. Meglátják egyikünket az utcán és csinosnak találják a járását meg az alakját – mintha csak valami nemes állatról volna szó… Aztán udvarolni kezdenek neki. Ostromolják bókkal, virággal és verssel…

A kisasszony-doktor egy kicsinylő mozdulatot tett a kezével és elhallgatott. A gróf csillogó szemmel nézte.

– Az első fecske! – mondta aztán halkan. – Egy új kor tavaszának első fecskéje.

– Tavasz! Fecske! – mondta Mária gúnyosan. – A gróf talán verseket is ír?

– Most már nem… De mondja, ismerni fogják az önök világában a szerelmet?

– Mit tud ön szerelemről? Önnek vannak rossz szokásai, amelyekre rákapott és amelyekről nem tud letenni; ilyen a dohányzás, a kártyázás és az, amit ön szerelemnek nevez. Önnél megvan mindig a szerelem, csak az objektuma változik… Ha majd elkövetkezik az új idő, a mi időnk, akkor nem a nőket fogja szeretni a férfi, hanem a nőt, individuális szerelemmel…

– Ha hű marad elveihez, – szólt a gróf, – akkor nem veheti rossz néven egy kérdésemet. -21- Szeretett ön már olyan individuális szerelemmel?

– Nem, – szólt Mária kissé elpirulva, de nem kerülve a gróf tekintetét. – Azt hiszem, nem is fogok szeretni soha. Az individuális szerelem föltétele két rokonlélek találkozása. Hol találjak rokonlelket én, szegény árva cölöp, az új korszak határmesgyéjén?

– Tulajdonképpen roppant pikáns! – mormogta magában. – Azt hiszem, könnyen bele tudnék szeretni…

Ha Risztory gróf jobban ismerte volna önmagát, konstatálta volna, hogy már is beleszeretett doktorába. A különös leány fantasztikus, idegenszerü varázst gyakorolt a grófra, akit betegsége kissé szentimentálissá tett.

Az este Mária doktor és az öreg Kata közt a következő párbeszéd folyt le.

– Egypár nap mulva újra kezdheti a léhaságait… Örülök különben, hogy megismerhettem ezt a különös embert… Fiziológiai szempontból érdekes és ritka tipust képvisel… Összes férfiismerőseim közt ő az egyetlen, akiben megvan az, amit bájnak szoktak nevezni… -22- Csodálatos, hogy ez a női tulajdonság nem esik a férfiassága rovására… Elképzelem, hogy közönséges asszonyokra szenzációs hatással lehet az ilyen ember…

– Szerencse, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok, – mondta Mária, mikor egypár nap mulva meglátogatta betegét. – Ha egy csepp prüdéria volna bennem, nem látogatnám meg többet, mert hiszen már jóformán egészséges…

– Ha nem látogat meg többet, gondoskodni fogok róla, hogy újra beteg legyek.

– Miért ütközik meg azon, ha azt mondom, hogy szükségem van önre? Ha így bánik velem, kénytelen leszek sajnálni, hogy nem férfi.

– Szeretném, ha férfi volna… Akkor megkérném, hogy legyen barátom, mert – úgy érzem – nem tudok már ellenni ön nélkül. Önnek ugyan nincs szüksége rám, mert nem adhatok semmit, ön azonban mindent adhatna nekem…

– Példának okáért: tartalmat adhatna az -23- életemnek. A betegségem ideje alatt foglalkoztam ezzel és úgy láttam, hogy az én életem rettenetesen üres. Így már folytatni sem érdemes… Tudom, hogy ennek magam vagyok az oka, vagy azok, akik neveltek. Romlott ember vagyok… Henye és léha… Semmiben sem hiszek… Elveim sincsenek… Hazárd vérmérsékletem van, szeretem az izgalmakat… Önző vagyok és lelkiismeretlen… Ami megtetszik nekem, az után kinyújtom a kezemet… Amit meguntam, azt eldobom… Fél tőlem, Mária?

– Nem félek, de sajnálom… Azt hiszi különben, hogy ezek a tulajdonságai megszerzik önnek a barátságomat?

– Azt hiszem. Mint orvos nem vállalja el minden könnyü beteg gyógyítását, de nem tagadja meg segítségét a súlyos betegtől.

– És ha azért nem akarok foglalkozni az érdekes esettel, mivel reménytelennek tartom?

– Tudnia kell, hogy a beteg bizalma fontosabb tényező az orvosi tudományban, mint az orvosé…

A komornyik belépett s egy levelet adott át gazdájának. Risztory megütközve szemlélte a boríték kuszált, szeszélyes női írását. Nem bontotta föl a levelet, hanem maga elé tette -24- az asztalra. A borítékból finom, de erős mályvaillat áradt.

– Most ír először ama éjszaka óta? – kérdezte Mária, aki élesen figyelt a gróf minden mozdulatára.

– Annyit tudok csak, hogy ezt a levelet ugyanaz a kéz írta, amely önre fogta a fegyvert…

– A merénylő akkor éjjel itt felejtette a keztyüjét, amelynek éppen ilyen mályvaillata volt, mint e levélnek… Különben olvassa el a levelet.

– Mit szándékozik most tenni? – kérdezte Mária, mikor átfutotta a levelet, melyet Risztory eléje tett.

– Azt sem tudom, hogy szerettem-e valaha. Ez az asszony nagyon bájos, nagyon -25- kacér és egészen kiszámíthatatlan. Tipusa annak, amit ön a régi kor asszonyának nevezne. Egyenes ellentéte önnek. Nem ember, hanem gyermek, virág avagy csinos állat… Lehet az ilyet szeretni?

– Szeret, ha szerelemnek lehet nevezni a hiúság, a kíváncsiság és a romlottság vegyi kompozitumát… A féltékenysége egyenesen a hiúságból fakadt… A fegyvert is akkor fogta rám, mikor egy levélből, melyet véletlenül az asztalomon felejtettem, azt gyanította, hogy szeretem egy régi ellenségét. Mindent megbocsátott volna, csak ezt az egyet nem… Rám szegezte a revolvert, melyet magánál szokott hordozni, a mióta kedve jött a halállal kacérkodni… Valljon be mindent – kiáltotta – vagy megölöm! A bébékalapos hölgy, a fegyverrel a kezében, olyan ellentállhatatlan nevetség volt, hogy a könyezésig kacagtam. A jó kedvem annyira bántotta a hiúságát, hogy a kis gyáva elvesztette az eszét… Lőtt… A többit már ön is tudja…

– Nem tudok elhatározáshoz jutni. Az út kétfelé válik előttem… Ha virágbokrétát küldök a szép asszonynak és bejelentem neki a látogatásomat, biztos vagyok benne, hogy könnyek közt kacagva fogad majd… Aztán ott kezdem az életet, ahol félbe hagytam… Meglehet, hogy ez az én végzetem, teknősbékaként a mocsárban élni…

– Gondolkoztam azon, hogy talán mégis lehetne új életet kezdeni… Tisztább, nyugodtabb és tartalmasabb életet… A saját erőmből azonban nem tudok rá vállalkozni… A lelkiismeretem régóta eltompult, az akaraterőm elgyöngült…

A komornyik ekkor újra belépett és jelentette, hogy a méltóságos asszony inasa választ vár a levélre.

Risztory lassan fölkelt és íróasztalához telepedett. Tollal a kezében fordult Máriához, aki keresztbe font karokkal ült az ablakban.

– Miért avatkozott a dolgomba, mikor átlőtt mellel feküdtem? Akkor nem félt a felelősségtől, – miért fél most? -27-

– És ha kész vagyok önnek tanácsot adni, miféle kötelességet vállalok magamra?

Mária vagy tíz percig gondolkozott. A gróf ezalatt lehajtott fővel ült íróasztala előtt.

Jogászkori cimborám diványán feküdve, eddig jutottam az olvasással. Aztán félbe kellett hagynom, mivel a hálószoba ajtaja megnyílt és az ügyvéd belépett.

– Jóizűen aludtam! – mondta nyujtózkodva. – Ha úgy tetszik, kocsit hozatok és elhajtatunk a hajóállomáshoz…

Visszatettem a füzetet az íróasztalra és aznap, mikor a szigeten jártunk, nem is gondoltam többet Az első fecské-vel. Egypár nap mulva külföldre utaztam és útközben már éppen nem értem rá Risztory gróffal és a doktorkisasszonynyal törődni. Csak a rákövetkező -28- télen jutott eszembe megint a névtelen szerző elbeszélése és akkor nagy kiváncsiság fogott el. Hanem azért az ügyvédnek csak tavaszszal hoztam szóba Az első fecské-t, egy véletlen találkozás alkalmával.

– Az első fecske? Sohasem hallottam ilyen könyvről. Tévedés lesz a dologban; bizonyára másutt olvastad.

– Az íróasztalodon meg tudnám mutatni a helyet is, ahol a füzet a többi írás közt feküdt.

– Megálljunk csak! Augusztusban, mondod? Akkortájban a Kiss-féle csődtömeg gondnoka voltam és Kiss összes írásai nálam voltak egypár napig. Meglehet, hogy azok közt volt Az első fecske.

– Az bajos lesz. Úgy tudom, hogy még elmult őszszel elköltözött Dél-Amerikába.

Két esztendővel később különös véletlen esett meg velem. Két napra lerándultam Kolozsvárra, ahol valami dolgom akadt. Fájó foggal és megdagadt képpel érkeztem oda. Huszonnégy -29- órán át gyötört a fogam, azután dühös elszántsággal bekopogtattam a fogorvoshoz.

Jó sokáig kellett a várószobában lézengenem. A rendelőszobából egy boldogtalan embertársam nyöszörgése és gargalizálása hallatszott ki. A várószoba asztalán egypár nagy, fekete keztyü feküdt és egy borzas köcsögkalap. A kalap alatt kékkötésü füzet. A kezembe vettem a füzetet, találomra kinyitottam és szórakozottan olvasni kezdtem.

Bizalmas komornája különös hireket hozott Jolán bárónénak a józsef-utcai palotából. A gróf nem jár emberek közé. Reggel kilovagol rendesen, a délutánt és az estét otthon tölti. Egy-két barátja jár csak hozzá, más senki. A gróf sokat olvas. És ennek a különös átalakulásnak Risztory legújabb imádottja az oka, egy doktorkisasszony, aki félesztendő óta lakik az első emeleten…

(Teremtőm! – mondtam magamban – hiszen ezek az én régi ismerőseim: a józsef-utcai Risztory gróf és Mária doktor. Azt hittem, hogy kivándoroltak Dél-Amerikába, hogy ott megalapítsák az individuális szerelem köztársaságát és most, ime, összetalálkozom velük a kolozsvári dentista várószobájában… Lássuk hát, hogy mit művelnek tovább!) -30-

– Ő ír! – mondta a doktorkisasszony meglepetten. – Vajjon mit akar tőlem?

Aztán okoskodni kezdett: Ha véletlenül nem ismerném Risztoryt, akkor bizonyára nem tudnék ellentállani a báróné kérésének. És most a Risztory kedveért térjek le az egyenes útról? Senki kedveért nem változtatom meg az elveimet! Elfogadom a bárónét…

Másnap Jolán báróné suhogó selyemből készült eperszínü ruhában lépett a józsef-utcai házba. Bájosan, mosolyogva ölelte meg a doktorkisasszonyt, aki állig érő fekete ruhában fogadta. A két asszony aztán jó ideig mereven, telhetetlen kiváncsisággal és erőltetett mosolylyal nézte egymást.

– Egy jóbarátom, Risztory gróf, több ízben említette előttem a báróné nevét, – mondta Mária szokott merészségével.

A báróné a Risztory név hallatára oly alázatosan mosolygott, mint a Bellini Magdolnája.

– Tudja, kisasszony, – kérdezte Jolán, – hogy önt egészen másnak képzeltem?

– Azt hittem, hogy férfias szabásu ruhát, rövid hajat és pápaszemet visel… A helyett egy elragadó szépséget találok…

Igen, a betegsége! Ideges volt, álmatlanságban szenvedett, hallucinációi, nevető és sírógörcsei voltak. Néha rettenetes félelem fogta el. A rózsa szagától undorodott, a kátrányszagot imádta. Ha valamelyik utcában aszfaltot raktak le, a szaga kedveért két óráig is ácsorgott a füstös katlanok körül…

Másnap a báróné délután váratlanul betoppant Máriához, mikor Risztory éppen ott ült a doktorkisasszony szomoru kis szobájában. A gróf hidegen meghajolt és távozni akart, Mária egy parancsoló pillantására azonban -32- leült megint. Érdekelte a doktorkisasszonyt – tisztán lélektani szempontból érdekelte, – hogyan fognak a volt szerelmesek egymással szemben viselkedni. Kifogástalanul viselkedtek; a gróf udvarias volt és fagyos, a báróné szeretetreméltó és szerény.

– Tolakodó vagyok, – mondta Jolán, – tudom, de nem tehetek másképp. Édes Máriám, legyen elnéző egy szegény félbolonddal szemben. Nem képzeli, hogy milyen csodálatos, megnyugtató hatással van rám az ön fölséges nyugalma. Engem csak az ön társasága gyógyíthat meg, semmi más.

A gróf később azt mondta a doktorkisasszonynak, hogy ezentúl majd más időben fogja meglátogatni.

– Meglássuk! Nem akarom, hogy a báróné kedvéért megváltoztassuk az életszokásainkat. Én semmiben sem titkolódzom, az ön barátságát nem akarom rejtegetni…

A gróf azt a megjegyzést tette magában, hogy ellentétesebb két női tipust képzelni sem -33- lehet, mint azt a kettőt, melyet Mária és a báróné képvisel. Az egyik a régi tipust reprezentálja. Ez a rokokó Daphne, aki bájos, csélcsap, jószívü, alattomos, könnyelmü és ravasz egyszerre. Azonkívül még elmés, babonás, szentimentális és szemtelen. A másik a jövő asszonya: tiszta, éles, becsületes és öntudatos. Ő egyenrangu társa kíván lenni a férfinak, zsarnoka épp oly kevéssé, mint rabszolgája.

Mária, bár ezentúl már maga hívta meg a bárónét és érthetetlen makacssággal ragaszkodott hozzá, hogy Risztory részt vegyen összejöveteleikben, csakhamar elszomorodva konstatálta, hogy a gróf nem közömbös Jolán iránt. Tanuskodnak erről azok az elmés és rejtett célzások, melyek néha elröppentek a báróné szájáról és amelyeket a gróf mosolyogva fogott föl. Ez a titkos egyetértés bántotta Máriát és szokott nyiltságával egyszer szóba is hozta a gróf előtt.

– Nevessen ki, de bánt az ön modora. Nem a féltékenység, csak a sértett büszkeség, vagy ha úgy tetszik: a hiúság beszél belőlem.

– Rémképek gyötrik, – mondta Risztory boldog mosolylyal. – De ha valóban úgy gondolkozik, miért kényszerít mégis, hogy a bárónéval találkozzam? -34-

– Mert ki akarom önt gyógyítani. Ha nem látnám együtt önöket, akkor mindig az a gondolat bántana, hogy ön csak a báróné távollétében tud erős és józan lenni.

A doktorkisasszonyon – (folytatja aztán tovább Az első fecské-ről szóló elbeszélés) – csudálatos változás ment végbe. Ő, aki mindig meg tudta őrizni fagyos nyugalmát, ideges, zárkózott és kedvetlen lett. Néha igen rossz színben volt és szenvedőnek látszott, pedig főszépsége viruló egészsége volt. Néha különös ötletei támadtak. Analizálni akarta Jolán hatásainak titkát. Mivel bolondítja a férfiakat? Az öltözködésével? Az ideges modorával? Azzal, hogy beszédközben néha oldalvást hajtja a fejét? Megérdemelné ez az asszony, hogy saját fegyverével sebezzék meg: a kacérsággal.

Mikor a báróné egyszer megint fölkereste imádott Máriáját, meglepetten látta, hogy a doktorkisasszony igen elegáns szabásu, bár raffinált egyszerűségü, világos ruhát visel. Fűző ugyan nem volt rajta, de erre – a báróné szavait használom – hál’ Istennek nem is szorult rá. A haját is divatosabban fésülte.

Az este történt, hogy Mária oly fölfedezést tett, mely arcába kergette a vért. Jolán lakcipője az asztal alatt a gróf angol topánjának veszedelmes szomszédságába tévedt. A gróf -35- kabátjában egy gardénia virított és a báróné már több ízben elég világos célzásokat tett a világra… Mária egyszerre végett vetett a kacér játéknak.

– Ugyan mit csinál vele? – kérdezte a báróné, aki tudta, hogy Mária izetlennek találja a nők virág-kultuszát.

Előkelő fiatal urak zártkörü álarcos bált rendeztek az Operában. A bárónénak az a bizarr ötlete támadt, hogy el fog oda menni, és Risztory – aki ujabban megint többet járt a társaságba – megigérte, hogy ő is ott lesz. Aztán Máriát kezdték biztatni, a doktorkisasszony azonban hallani sem akart léha tervükről.

Este a gróf unatkozva járt az álarcosok -36- tömegében, mikor egy lángvörös dominó a karja alá fűzte a kezét. A báróné volt.

– Csakhogy eljött! Már attól féltem, hogy a nevelőnője nem ereszti el… Szegény Gyurkám! Mi lett magából!

Fecsegve és kötekedve járták körül a termet, aztán leültek az egyik sarokban, egy óriás legyezőpálma alá. A gróf úgy találta, hogy a bárónénak ma jó napja van…

Most egy fehér dominó, aki eddig dölyfösen utasította vissza a fiatal urak közeledését, letelepedett a szomszédságukba. Legyezőjét az állához szorítva úgy ült ott, mintha várna valakit, – csillogó szürke szeme pedig féltékeny éberséggel követte a fecsegő pár minden mozdulatát. Most suttogássá tompult a beszélgetés, Risztory pedig mosolyogva csóválta a fejét. Végre egy kis aluminiumkulcsot vett ki és odanyujtotta a vörös dominónak.

A vörös dominó eltünt a tömegben, a gróf még vagy félóráig ülve maradt helyén, aztán az óráját nézte és otthagyta a bált. -37-

Mikor az előcsarnokba lépett, egy fehérkeztyüs kéz érintette meg a karját. A fehér dominó volt.

A doktorkisasszony szófukar volt a kocsiban. Idegesnek és kedvetlennek látszott. Mikor kiszálltak a József-utcában, Mária a kapu mellett levő kis tölgyfaajtóhoz lépett.

– Nem szükséges felköltenünk a házmestert, bemehetünk az ön ajtaján is.

A fehér dominó gúnyosan elnevette magát. Odafenn, a saját lakása ajtaja előtt, egyszerre megint nagyon barátságos lett.

– Akkor jőjjön be, a dolgozószobámban elbeszélgethetünk még egy félórát…

A gróf aki tudta, hogy Mária nem törődik az emberek itéletével és ismerte barátnője tiszta gondolkozását, nem akadhatott fönn a meghiváson, amelyhez hasonlóban már máskor is részesült. -38-

Mikor Mária levetette dominóját, a gróf meglepetten látta, hogy kivágott fehér ruha van rajta, mely remek karját födetlenül hagyja. A doktorkisasszony kivágott ruhát viselt!

Tizenöt percig beszélgettek csak – a gróf közbe idegesen nézte az óráját – midőn odalenn az utcán kocsidübörgés hallatszott. A kocsi a ház előtt, vagy a közel szomszédságban állapodott meg.

– El akar menni? – kérdezte Mária, aki elálló lélegzettel figyelt az utcáról fölhangzó zajra.

Mária ekkor fölemelkedett a helyéről és lángoló arccal állott meg a gróf előtt. A keble viharosan pihegett, az ajkát pedig megremegtette a mérhetetlen keserűsége. Jó ideig farkasszemet néztek egymással. A gróf pillantása, ez az izzó és könyörgő pillantás, amelyben már-már fölvillant a diadalmámor, – oly hatással volt reá, hogy a leány lehajtotta a fejét és elfordult tőle. Alig hallható, puha hangon mondta, alig észrevehető mosolylyal az ajkán:

Eddig olvastam a kolozsvári fogorvos várótermében. Hogy Mária még mit mondott Risztory grófnak, azt már nem tudhattam meg, mivel a rendelőszoba ajtaja kinyilt és egy sápadt arcu, borzas úr vánszorgott felém, kendőjét arcához szorítva.

Az ajtóban pedig megjelent a fogorvos, egy nagy gonddal öltözött, aranyláncos úr, aki fényes acélfogót tartott a kezében és rettenetesen mosolyogva csalogatott befelé:

Beljebb sétáltam. Előbb még egy búcsuzó pillantást vetettem a verőfényes rendelő szobára: a borzas úr már akkor fölhúzta a két fekete keztyűjét, a fejére tette a köcsögkalapját, a hóna alá vette Az első fecské-t s aztán sietve elkotródott.

A következő órában nem törődtem sem az elegáns Risztory gróffal, sem az érdekes Mária doktorral, sem a kacér Jolán bárónővel. Még az este elutaztam Kolozsvárról és aztán évekig nem is hallottam semmit Az első fecské-ről.

A nyáron Bécsben jártam. Mikor hazajöttem, Pozsonyig ketten utaztunk a félkupéban, Pozsonyban pedig beszállt hozzánk egy harmadik úr. A harmadik úr azon kezdte az -40- ismerkedést, hogy szó nélkül ledobta a bőröndömet a hálóból és a saját bőröndjét tette a helyére. Én erre leemeltem a harmadik úr bőröndjét és így szóltam hozzá:

– Ha nem teszi vissza rögtön a kufferemet a helyére, kidobom a magáét az ablakon!

Nem mondom el, hogyan oldottuk meg a dilemmánkat, a kalauz és a vasuti főnök segítségével; elég annyi, hogy Budapestig együtt utaztunk, még pedig igen feszült hangulatban.

Alig hogy a vonat megindult, ellenfelem egy vastag füzetet vett ki a zsebéből és olvasni kezdett.

Érsek-Ujváron a vonat megállott egypár percre, az ellenfelem ekkor kiszállott és a perronon beszédbe ereszkedett egy zsandártiszttel. A füzetet ott hagyta az ülésen.

Istenem, most megtudhatnám, hogy mi lett a kisasszony-doktorral! A bőröndös vadállat előtt nem alázhatom meg magamat annyira, hogy kölcsön kérjem tőle a könyvet, -41- de míg künn pletykázik a zsandárral, hamar megnézem a regény végét.

Megkerestem a füzet utolsó lapját. Egy levelet olvastam, melyet Mária intéz Risztory grófhoz.

A levél ezzel még nem ért véget (sőt meglehet, hogy a tanulságos része csak azután következett volna), de a goromba úr időközben megjelent a kocsi ajtajában és én lopva visszacsúsztattam a füzetet a helyére.

Ha Prutkay őrnagy, ez az emberbe oltott orrszarvu, valami idegen helyre ment, az emberek meghökkenve néztek össze. Hát ezt ki ütötte pofon?

A fekete ábrázatján valóban egy óriás tenyér nyoma piroslott, már vagy tizenöt esztendő óta. A pofont legalább is két-három lóerővel mérhették az arcára, mert az állkapcsa ma is ferde volt tőle, a fél száját pedig félszeg mosolylyá torzította a rosszul beforrt seb.

Az óriás pofon nyomát egy elintézetlen ügy emlékeként viselte az őrnagy; az ügy közte és egy öles barna medve közt folyt le, valamelyik erdélyi havason. A medve különben nyugodt lelkiismerettel gondolhatott vissza az összekoccanásra, melyet nem ő kezdett és melyet a maga részéről tisztességgel fejezett be. Még a miatt sem kellett restelkednie, hogy Prutkay arcát egész életére elrútította, mert az őrnagy, szavahihető tanuk vallomása szerint, már azelőtt is förtelmes képü férfiu volt. Förtelmes -46- volt a lelke is a házsártos, erőszakos embernek.

A nagyfoku népszerűtlenség, mely az őrnagy úr személyét övezte, az Alpáry-párbajjal vette kezdetét. Azóta bizalmas körben csak úgy nevezték: az a vén gazember!

Az őrnagy, aki egyébiránt is kóbor természetü ember volt, e botrányos párbaj óta ideje javarészét külföldön töltötte. Nem mintha terhére lett volna neki honfitársai gyűlölete, hanem – mint mondani szokta – utálta a pesti pletykákat.

A szegény Alpáry pedig két esztendő óta alszik az ibolyától illatos családi kriptában.

Huszonnyolc esztendős volt, mikor a vén gazember golyója leterítette, mint a hajtásra került nyulat. A sírköve márványba faragott szelid géniuszt ábrázol, aki mélabúsan nézi a kettétört lantot… Mert a megboldogult, bár nagy vagyon örököse volt, nem ölte idejét a vadászaton és kártyaasztalnál, hanem könyveinek és a zenének szentelte életét. Epedő, mélabús dalait, melyek a miszticizmus iránt fogékony lelkéből fakadtak, ajkára vette a nép és az országban ma is szólnak még Alpáry dalai. És ennek az életnek, mely nyugodt, melankolikus és mély volt, mint az erdei patak folyása, ennek a harmónikus életnek egy éles diszakkord -47- vetett véget, egy párbajpisztoly csattanása. A pisztoly Prutkay őrnagy kezében füstölgött.

A házsártos öreg, mikor megtudta, hogy ellenfele beleit széttépte a golyó, közömbös arccal ment ki a vasutra, mintha egy kártya szívét lőtte volna ki a céltáblán. Megint elutazott valahová, aki tudni akarta, hogy hová, annak azt mondták: Valahová a pokolba…

Az emberek kutatták a párbaj okát. Az előzményekből nem lehetett kiokosodni. Annyit tudtak csak, hogy az őrnagy, miután éveken át idegen földön kóborolt, krokodilusokra vagy vizilovakra vadászva, megint hazajött Budapestre és első este elment az Operaházba. Ott összetalálkozott Alpáryval. A fiatalember jókedvüen kezet nyujtott neki.

Az öreget megint a csúz bánthatta, mert az arca elsárgult az epétől, a két gonosz kis rinócerosz-szeme pedig villogott, mint a tőr hegye. Köhögött, krákogott, zsebre tette a két kezét, majd odafordult a színházi szolgához.

– Hallja – izé – mondja meg ennek a fiatal rüpőknek, hogy ne tartsa a tenyerét az orrom alá!

Pedig egy vármegyéből való urak voltak és a két család rokonságot is tartott egymással. -48-

Ennyi volt az egész: semmi! A csúzos vén fenevad egy pillanat alatt ösztönszerűen meggyűlölte Alpáryt, miként a varangy gyülöli a szentjánosbogarat.

Az ősz anya aztán zokogva borulhatott a fia ravatalára, miközben a cigány még egyszer, utoljára, elhúzta Alpáry bús, halálos sejtelmekkel telt nótáját. Prutkay akkor már gyapotsipkával a fején és vastag szivarral a szájában ült a génuai gyorsvonaton és érdeklődve tudakolta egy olasz utitársától a vidék részleteit.

Prutkay nevének puszta említése is elég volt arra, hogy idehaza egész sereg ember szívét keserü haraggal töltse el. Gyilkosság volt, amit Alpáryn elkövetett, közönséges gyilkosság. A csalhatatlan biztosság, melylyel a vén spadasin a fegyvert kezelte, módot nyujtott neki, hogy förtelmes lelke vadállati ösztöneinek a lovagiasság szabályai szerint tegyen eleget.

Legjobban és legszívósabban gyülölte, a szerelmes asszony fanatizmusával gyülölte a vén gazembert Pongráczné.

A híres szép asszony nevét valaha sokat emlegették az Alpáryéval együtt. A fővárosi pletyka közönséges szerelmi viszonyról beszélt – és e csökönyös következetességgel föllépó hírt számos apró bizonyítékkal erősítgették -49- – a valóságban azonban csak valami érdekes barátságféle fűzte Alpáryt Pongrácznéhoz. Néha összetalálkoztak, ilyenkor elmés szofizmákban variálták a szerelem örök témáját, a szép asszony, saját hideg temperamentumának tudatában és barátja tiszteletteljes tartózkodásának láttára, megvető mosolylyal válaszolt a világ rágalmaira.

A hűvös barátságba csak akkor vegyült a szenvedély egy akkordja, mikor Alpáry már halálos ágyán feküdt. Az asszony felzokogott fájdalmas rémületében, aztán egyszerre úgy érezte, hogy nagyon szerette barátját. Mikor pedig a halál megváltotta a boldogtalant szenvedéseitől, az asszony megsiratta, mint elvesztett boldogságát. Érezte, hogy nem fog többet szeretni és volt egy pillanat, mikor átkozta kicsinyes okosságát, melylyel legyőzte és eltagadta szerelmét. Az öreg Prutkayt pedig – óh, hogy gyűlölte. Mint egy fekete, formátlan szörnyeteget, egy hideg, ocsmány hüllőt, mely meg-megjelent lázas álmaiban, rászegezte zöld szemét és halálos félelemmel töltötte el.

A nyáron történt, hogy a véletlen összehozta megint ezt a két halálos ellenséget. Pongráczné egyik tengeri fürdőben időzött és egy -50- nap egy gyanus alakot látott a parton sétálók közt. Másnap megint összetalálkoztak és az asszony rettenetes sebforradásáról most már megismerte Prutkay őrnagyot. Elsápadt a félelemtől és az undortól. Soha sem gondolta, hogy valaha még szemtől-szembe fogja látni a vén gazembert. Az őrnagy megemelte sapkáját.

Ezután gyakrabban látta az öreget, aki egész nap a parton lézengett. Hol a rakodó bárkák körül házsártáskodott, hol a gyerekekre ügyelő cselédekkel gorombáskodott. Szokása szerint mindenkivel törődött és mindenbe beleártotta magát. Ha az utcán két kutya verekedett, közéjük ment és a botjával szétválasztotta őket.

Pongráczné egyszer alkonyatkor a tengerbe kinyuló keskeny mólón sétált. Mire visszafordult, szembe találta magát az őrnagygyal. Jobbra-balra a tenger – most már nem térhetett ki előle…

– Semmi különöset. Csak szeretném tudni, miért nem fogadja a köszöntésemet? -51-

Most már nem félt az öregtől. A szeme szikrázott az őszinte, mélységes gyűlölettől. Összeharapott fogakkal suttogta:

– Tudom, hogy hazugság, – mondta az öreg nyugodtan. – Annak az úrnak nem volt vére, csak hiusága. Talán nem is akarta, hogy ön a kedvese legyen, megelégedett azzal, hogy a világ önt annak tartja.

– Soha sem beszéltem erről, de önnek elmondom, miért öltem meg azt az urat, mert nem akarom, hogy megsirassa. Úgy esett, hogy Fiuméból hazajöttem… Még aznap este elmentem az Operába… Előttem az első sorban, ott ült az az úr, virággal a kabátján és messzilátóval kezében, ön pedig ott ült a páholyában, egy társalkodónő formáju asszonysággal… -52- Ön a színpadot nézte, az az úr pedig önt nézte… Az első felvonás vége felé ön fölemelkedett helyéről, magára vette a bundáját, mosolyogva bólintott amaz úr felé és eltünt a páholyból. Az az úr egy percig várt, aztán fogta a kalapját és felvonás közben, nesztelen léptekkel ugyan, de jókora feltünést keltve, szintén eltünt a színházból. Az emberek mosolyogtak, néhányan az üres páholy felé néztek és én magam is azt gondoltam magamban: No, ezek ugyan értik egymást!

(Pongráczné arca lassankint elpirult a gallérjáig, az öreg pedig nyugodtan folytatta.)

– Az első felvonás elmult, a második felvonás is vége felé közeledett, mikor az az úr egyszerre megint megjelent a színházban. Nesztelen léptekkel jött, most is jókora feltünést keltve. Mikor megint elfoglalta a helyét, egyik mellette ülő barátja odaszólt neki:

A két fiatal úr diskrétül mosolygott össze. Én ekkor ezt gondoltam: Ez az úr tulajdonképpen rüpők.

– A második felvonás után, – folytatta az őrnagy, – fölmentem a buffetbe, hogy megigyam egy pohár cognacot… A guta majd megütött, mikor ott láttam önt, nagyságos asszonyom, néhány barátnője társaságában a vörös kereveten ülve… Valami szenzációs új ruhamintáról folyt a szó… Mondom: a guta majd megütött, mert hiszen az az úr azt mondta, hogy haza kisérte önt. Emlékezhetik, hogy megszólítottam önt. Ön nevetve mondta, hogy már az első felvonás alatt haza akart menni, de a lépcsőn összetalálkozott a barátnőivel és azóta egyre itt ülnek és pletykáznak, ruhákról és más egyébről. A barátnői is reáhagyták, hogy úgy volt, később a cukrászkisasszony is, akit bizalmasan kivallattam… Az az úr nem is beszélt önnel az este… Az az úr nem volt a kedvese önnek, talán nem is vágyott azzá lenni, ő csak azt akarta, hogy a színházi bérlők annak tartsák…

Nincs tovább, nagyságos asszonyom. Visszamentem a nézőtérre, hogy meghallgassam a harmadik felvonást is, – az az úr ekkor megismert, felém sietett és mosolyogva odanyujtotta a fehérkeztyüs kezét. Persze, hogy dühbe jöttem és pokrócgoromba voltam… Ennyi az egész.

Később, mialatt az asszony csökönyösen nézte a tengert, az öreg egyszerre összecsapta a két bokáját és kurtán mondta: Alászolgája!

Elment, magára hagyva az asszonyt, aki még egyre elgondolkozva nézte a partnak vágtató tajtékos taraju hullámsort.

A nyíló galagonya- és kökénybokroktól olyan fehér volt a domblejtő, mint a tavaszi vihartól tajtékzó tenger. A kis város végén a fehér özönvíz, mely elöntötte az egész vidéket, zátonyra talált és hatalmasan fölágaskodó hullámokkal ostromolta, óriási kavargó tölcsérrel körülfolyta a Torontálné kis kertilakát. A nyíló mandulafák és barackfák, a körtefák és a bodzafabokrok virágzó förgetege kidagadt a kertkerítés fölött, odabenn pedig elöntötte az utakat, csipkés hullámai körülözönlötték a házat és körülnyaldosták az alacsony tetőt. Olyan volt, mintha a tavasz kiáradt volna medréből és el akarná nyelni az egész világot.

A hegyi úton állottunk, a kőkereszt alatt, ahol hajdanában Török Ábrist, Bercsényi hadnagyát leütötték lováról a labancok.

A tavaszi nap édesen sütött az arcunkba, a kis városból pedig békés vasárnapi harangszó hallatszott. Nekem úgy rémlett, mintha minden egyes harangkongás hosszu uszályu, -58- fehér fantom képében, hulló csillag módjára, lassu ívben végigszántaná a napfényes égboltozatot.

A harangszó eszünkbe juttatta a régi diákmisét, mely elől meg-megszöktünk, ha vasárnap reggel itt gomboztunk a Török Ábris keresztjének rücskös talpán, Sándor cimborám meg én. Egymásra vihogtunk diákos jókedvünkben, aztán egyszerre szörnyen ostobának találtuk, hogy egyszerre, csak úgy tegnapról mára, szakállas, meglett emberekké lettek a gombozó diákok. Talán csak megálmodtuk, ami azóta történt… Az egyetem, a hivatal, az öregedés és a kopás: semmi sem igaz belőle. Kis diákok vagyunk megint, nem játszunk többet férfiasdit, megint a mi titkos tolvajnyelvünkön beszéltünk. Senki sem érti, ha megfordítva ejtjük ki a szavakat.

Talán még hajba is kaptunk volna és meghempergettük volna egymást a gyöpön, ha meg nem szólal a kerítés mögött egy csengő hang.

A virágzó bokrok közt, mint a najád a tajtékzó habokból, egy csinos, sötét leányarc bukkant föl.

Amint a ház felé menve, sarkon követtük a mosolygó kisleányt, titokban meg-megtaszigáltuk egymást, mint hajdanában, diákkorunkban, ha az erdész Sárija billegtette előttünk hetykejárásu, formás lábacskáit, a gimnázium előtti járópadlón.

Az öreg Torontálné ott ült a kertilak üvegfolyosóján. Galambősz, rózsásarcu, szelidszemü, édes megadással mosolygó öreg asszonyka volt. Húsz esztendő óta várta a halálát, mert szívbeteg volt, de az ilyen megrepedt üveg néha tovább tart az épp üvegnél. Soha sem láttam még szemtül szembe, de jól ismertem az egész pereputyát, valamint ő is az enyémet.

– A barátja is meghallgathatja, amit akarok, – szólt az öreg asszony. – Egy kis változást szeretnék tenni a végrendeletemen…

A szoba ajtaja nyitva volt és a szemben levő falon egy képet láttam. Arckép volt, egy pelyhes ajku, tizennyolc esztendős gyerek képe, aki bakaezredesi egyenruhát viselt. -60-

– Úgy gondoltam, jó lesz, ha ezt a kis gyümölcsöst is a Janikának testálom…

– De hiszen nemrégiben még úgy beszéltük meg, hogy legalább a gyümölcsös a nagyobbiké legyen, Ákosé?

Szelid, zavart mosolylyal mondta, de a mosolya alól kiéreztem acélkemény makacsságát. Sándornak láthatólag sehogy sem tetszett ez a dolog és kapacitálni akarta Torontálnét.

– Ha bajba kerülne Ákos, tudom, hogy Janika nem hagyná cserben. Neki aranyszíve van…

Az öreg asszony szeliden mosolygott. Szemmel látható volt, hogy a katonafiát jobban szerette a másiknál.

Torontálné nyugodtan bólintott a fejével, aztán szeretettel magához vonta a mosolygó kisleányt, Torontál Ákos leányát.

– Ezt a képét még kadét korában festették -62- meg… Amint aztán előléptették, Torontálné mindig hozzáfestett egy csillagot, majd hozzáfestette az aranygallért is.

Elmosolyodtam az anyai szív édes együgyüségén, de elkomolyodtam, mikor felém fordult a Torontálné vizsgáló, okos pillantása, mely oly különös ellentétben volt arcának szelid, igénytelen kifejezésével.

– Régóta nem láttam, mert messzi vidéken él, Boszniában és az ezrede nem tud ellenni nélküle… Hanem ír, minden esztendőben ír nekem, hosszu levelet. És ajándékokat is küld… Ezt a szép karosszéket is tőle kaptam… Ő mindenre gondol és el fog jönni… Karácsonykor biztosan el fog jönni…

– Csinálja meg, ügyvéd úr, azt az irást, mert különben nem lesz nyugtunk a nagymamától…

Mikor aztán megint a Török Ábris keresztje alatt voltunk, szóba hoztam Torontálnét. -63-

– Különös asszony! Az egyik fiát kitagadja a másik kedveért. Pedig jóravaló fiu Ákos is.

– Nem. Magam sem tudom, hogy miért, de eddig úgy rémlett előttem, mintha Torontál Jankó elesett volna Boszniában…

– Hetvennyolcban, mikor hadnagy korában Boszniába ment, az első lövés, mely eldördült, őt találta mellbe… Ott temették el a Száva partján…

– Az öreg asszony akkoriban halálán volt és a családja eltitkolta előtte a hírt. Később fölépült valamennyire, de az orvosok azt mondták, hogy az első izgalom előidézheti a katasztrófát… Így történt, hogy a hazugságot állandósították. Mikor az öreg asszony gyanakodni kezdett, leveleket hamisítottak Jankó írásával és mikor később türelmetlenkedni kezdett a fia lassu előléptetése miatt, előléptették a szegény Jankót. Ma már ezredes… A hazugságot nem volt nehéz fentartani, mert Torontálné nem igen jár ki a házából, a cselédjei és ismerősei pedig ki vannak tanítva. Sokan -64- a városban különben tényleg azt hiszik, hogy Torontál János él és egy ezredet vezényel…

– Végső elemeiben az ő boldogsága is csak olyan reális, mint akármelyikünké.

Elhallgattunk és a tavasz dagadó árja közepett elgondolkoztunk Torontálnéról, akit anyai szivének sejtelmes ösztöne arra készt, hogy jobban szeresse egyik fiát a másiknál.

Az egyiket, aki délceg, lovagias, kötelességtudó, gyöngéd, hálás, aki királyi hercegekkel szokott ebédelni és akit a felség hadi parancsaiban meg szokott dicsérni… Aki mintaképe volna a katonának és a fiunak, ha nem volna egy titkos fogyatkozása: az, hogy tizenhat esztendővel ezelőtt meghalt.

„Bleszkányi Fedor hadnagy úr e hó 25-én, este 11 óra után, bortól fölhevült állapotban megjelent a Málcsik-féle vendéglő kerti helyiségében, s miután feltünő modorával magára vonta a jelenlevő polgári közönség figyelmét, helyet foglalt egyik üres asztalnál, maga mellé rendelte a kerti helyiségben játszó népzenekart és eljátszatott egy zenedarabot. Néhány bankjegyet adott a karmesternek és háromszor ismételtette az imént előadott darabot. A hadnagy úr negyedszer is el akarta játszatni ugyanazt a zenedarabot, de mivel a vendéglős, vendégei sürgetésére, eltiltotta a karmestert a darab ismétlésétől, a zenekar beszüntette a további játékot. A hadnagy úr ezen való neheztelésében annyira megfeledkezett magáról, hogy erőszakkal kivette a karmester kezéből a hegedűt és többször oly erővel verte a vendéglős fejéhez, hogy a hangszer eltört. A hadnagy úr ezzel sem elégedett meg, hanem kihúzta tiszti oldalfegyverét és miután a zenekar -68- cimbalmát összezúzta, leütötte az asztalokon álló lámpákat és üvegeket, sőt a védtelen polgárokat is fenyegette testi épségükben. Csak akkor hagyott fel a garázdálkodásával, mikor Pankotay Ödön százados úr a helyszínére érkezett. A hadnagy úr föllebbvalójának egyszerü felszólítására hüvelyébe rejtette oldalfegyverét és nyugodtan távozott a kaszárnyába.“

Körülbelül ilyenformán hangzott a följelentés, melyet a X-ik ezred tiszti gyülekezetének tárgyalnia kellett. Még mielőtt azonban a tisztikar kimondhatta volna, hogy az ügy becsületbírósági eljárásra alkalmas, Bleszkányi Fedor, aki akkoriban gyöngélkedése miatt ideiglenesen szabadságot élvezet, távirati uton bejelentette, hogy lemondott a tiszti rangjáról és hogy kilépett a cs. és kir. hadsereg kötelékéből. Az ezred tehát utasította a panaszos vendéglőst és a cigányprimást, hogy forduljanak panaszukkal a polgári bírósághoz és a maga részéről nem foglalkozott többet az ügygyel…

Mikor Bleszkányi garázdálkodásáról értesültem, annyira elcsudálkoztam, hogy keresztet vetettem magamra, mint az oláh. Soha ilyet! Bleszkányiról, aki az egyenruhában is megmaradt alföldi parasztnak, mint osztrák szoldateszkáról cikkeznek a lapok! Bleszkányi, a -69- jó kövér, lusta Bleszkányi kardot rántott! Elkacagtam volna magamat, ha a dolog nem lett volna olyan szomoru…

Jámbor, álmodozó természetü fiunak ismertem, aki az ezredében humoros alak számba ment. Emlékszem: rendesen hallgatagon ült asztalánál, csípősségeinket udvarias mosolylyal nyugtázta. A bort nem igen győzte ugyan, de ha be is csípett, galambszelidnek mutatkozott. Ha meg végképp elázott, akkor legfölebb elpityeredett. Bajtársai különben azzal gyanusították, hogy titokban költeményeket szokott írni. Ezért Petőfi Fodrinak is nevezték.

Nem értettem a dolgot, de végül is megnyugodtam abban, hogy Bleszkányi, mint mondani szokás: kitörte a nyakát. Jó ideig még figyelemmel kísértem a lapok öngyilkossági híreit, mivel azonban Bleszkányi neve sokáig nem fordult elő, egészen megfeledkeztem róla.

Tavaly télen véletlenül összetalálkoztam vele. A rendőrségnél volt dolgom és egyik irodában ott találtam a szegény Bleszkányit a többi díjnokkal versenyt körmölve. Polgári ruhájában nagyon kopott volt; arcán is öregedett. Vagy csak én láttam öregebbnek, mert borotválatlan volt. -70-

– Nem jársz néha a Lissza-kávéházba? Én esténként ott vagyok… Beszélgethetnénk a régi időkről.

Biztosra vettem, hogy nem fog a Lisszába jönni, a régi időkről beszélgetni. Nem is jött; egy félévig se láttam.

A nyáron, a Svábhegyről jövet, este bevetődtem egy budai csapszékbe a Margithid tájékán. Hogy mit kerestem ott, arra már nem emlékszem tisztán, – ismerőst azonban semmi esetre. Mégis találtam egyet. Ott ült, egyedül egy asztalnál, nehéz pillákkal, jobbra-balra billenő fővel. Bleszkányi Fedor volt; hallgatta a muzsikát. Nehezen ismert csak reám; mikor megismert, láthatólag megörült; a zsebében kotorászott és pezsgőt akart hozatni. -71-

Most láttam, hogy nem annyira boros, mint inkább álmos. Keveset ittunk, aztán beszélgettünk. Ő maga terelte a szót arra a nagy árvízre, amely elsodorta mindenét.

– Már megbékültem a sorsommal, – mondta. – Semmit se sajnálok már, csak a lovamat, a Fruskát. Szeretném tudni, ki az új gazdája? Jól bánik-e vele?

Ez így szokott lenni sok katonával, akitől elveszik a kardot. A becsületét nem sajnálja, a kardját sem. A becsület, a kard nem él, azt nem lehet szeretni, de a ló él, azt lehet szeretni.

– Hogy eshetett az a bolond dolog? – kérdeztem. – Te, aki olyan csendes vérü fiu voltál mindig…

Nem válaszolt, hanem ivott. Már azt hittem, hogy megbátottam a kiváncsiságommal, mikor jósokára beszélni kezdett.

– Elmondom. A Rákóczi-induló tett tönkre. Nevetsz? Hallgass reám! Nem tudom, más ember is úgy van-e vele: semmi a világon nincs reám olyan hatással, mint az a fölséges, vad zene. Ha megszólal, valami titokzatos démon kerít hatalmába. Megragad, fölráz nyugalmamból, – ami erő, tűz, dühös lelkesedés, rombolási ösztön, isteni és állati szenvedély -72- a lelkemben van, azt vadul összekavarja…

– Nem fogsz megérteni, hisz’ én magam sem értem. Ismerem ezt a betegségemet, félek attól a zenétől és néha mégis úgy megkivánom, mint a beteg a morfiumot… Ott ülök a vendéglőben. A zene játszik, mint most is, de én nem is törődöm vele. Egyszerre valami hatalmas villámos ütést érzek az egész idegrendszeremben… Mi az? Hej! a Rákóczi-induló! Végem van! Nem hallok semmit, csak látok: – egy irtóztató vizió vonul el szemem előtt. Az induló első daktilusainál hullámozni kezd alattam a talaj és az egész mindenség. Fekete, hosszura nyujtott hullámok vágtatnak felém, elnyelve míndent: az asztalokat, az embereket, a falakat. Csak engem emelnek magukkal, mint egy labdát. Alattam a végtelen, hullámzó oceán; fölöttem fekete felleglégiók sorakoznak az égboltozaton. És ez az egész kétségbeejtő feketeség ütemesen hullámzik és harsog, mintha ezer orgonasíp szólana egyszerre…

Aztán keskeny rés nyílik a fekete felhőfalon, amelyből sápadt, tejszínü fénykévék törnek elő. A rés óriás felhőkapuvá tágul, a fény erősödik és vörös lesz, míg az egész mindenség bíborvörös északi fényben lángol… A -73- tenger is sötétvörös, – vértenger! Most a felhőkapuból fantasztikus hadoszlop tör elő. Ágaskodó, fekete paripákon titáni, harcias alakok, görbe karddal, kerek pajzsokkal a markukban, kopjákkal, zászlókkal… A vezér már előttem van, az utóhad lassan kígyózik elő az égbolt szédítő mélységéből… Vannak köztük páncélos vitézek, kalpagos leventék, medvekacagányba burkolt vad martalócok, szűrös kurucok, dolmányos honvédek… De valamennyinek a ruhája tépett, véres, fegyverzete tört, csorbult. Sápadt, irtóztatóan összevérzett arcukon halálos fáradtság és végtelen búskomorság ül; szemükben sötét, gyilkos dac… Egy egész nemzet fiai, akik évszázadok óta ismétlik ugyanazt a halálos attakot, hogy valami félelmetes szörnyeteget távol tartsanak láthatatlan anyjuktól… Hajrá! a hadoszlop tova vágtat, mint a fergeteg… Látod?

Bleszkányi Fodri talpra ugrott és lángvörös arccal, szikrázó szemekkel tett néhány lépést előre.

Irgalom atyja! – a cigány, a kert tulsó végén, éppen a Rákóczi-indulót kezdte reá! Odasiettem Bleszkányihoz, karon fogtam, csitítani próbáltam. – Hiába. – Visszataszított és dühösen mért végig, aztán oda lépett a cigányhoz és fölemelt ököllel kezdte a taktust ütni. -74-

– Bleszkányi Fodri, – gondoltam magamban, – neked úgy sincs már mit veszítened, hát bátran itt hagyhatlak!

Ott hagytam a csapszéket. Mikor a Margithídra értem, egy pillanatra megállottam. Alulról kuszált zene és zavaros lárma hallatszott. Mintha valaki réztálcákat rakott volna a cimbalomra és úgy verne ki rajta valami pokoli himnuszt… Aztán mintha valaki ököllel dobolna a nagybőgő hurjain… Egy harsogó hang meg teli tüdővel kiáltoz…

Az ajtó függönye megsuhant, a vöröskeresztes ápolónő simára fésült feje megjelent a könyvtár-szobában. Odaát meg valami halk nyöszörgés hallatszott.

A tanár úr nem hallotta, elmélyedve dolgozott íróasztalán, tolla sebesen szántott végig a fehér papiron.

A fehér papiron nyílegyenesre gyöngyözött betűsor, – az írás maga is oly erős, logikus és kérlelhetetlen, oly harcias, mint a gondolat, melyet szóba füz…

Az írás csatakiáltás az évszázados háboruban: itt a tudós, ott a hit fanatikusai!

A tudós elméje acéléles, szíve jéghideg, lelke kristálytiszta… Kezében a tudás fáklyája. Amint vakító fénynyel a hegyestornyu templomok homályába világít, odabenn szétfoszlik a tömjénfüst, sápadtabban csillognak a gyertyák, az aranykoronával kérkedő szentek, meg a véres mártirok alakjai eltorzulnak…

A kisleány ott fekszik összegyűrt párnáin, kuszált hajjal, zavaros szemmel, láztól égő arccal.

A tanár megfogja a kisleány két kezét. Kicsi, forró kéz, puha és erőtlen, mint a selyemfátyol.

A tanár egyszerre magához kapja az egész pehelykönnyü termetet, melynek szőke feje erőtlenül hanyatlik vállára. Kétségbeesetten néz a mosolygó arcba.

Így, éppen így mosolygott reá, évekkel ezelőtt, egy másik lázvörös arc, melyhez ez oly csodálatosan hasonlít. Mosolygó gyermekarc – egy ifjukori álom édes emléke. Lázas volt az az álom és édes, nagyon édes és nagyon rövid, mint a csók, melyet egy szerelmes pár vált virágillatos hajnalon.

– Nem akarok meghalni, jobb élni… A szép ruháimat sajnálom, a virágaimat, a madaramat, meg téged is, apa…

A tanár ezért megcsókolta a keze csuklóját, a leány pedig tovább beszélt halk, szakgatott hangon:

– Nem tud engem meggyógyítani senki, csak valaki: a tóparti csodatevő szűz… Igen! Herta nővér mondta, tudod, az a szép, sápadt, szent a kolostorban… Egyszer este kivezetett a boltives folyosóra, mikor a hold odasütött… Igen! Azt mondta, a fülembe sugta: a tóparti szűz ott lakik a víz fölött, a sziklacsucson, bádogtetejü templomában… nagyon szereti az orgonaszót, meg a gyertyafényt, azért éjjel-nappal száz gyertya ég előtte, meg szól az orgona… Hatalma van a fiatal leányok élete fölött, az égben pedig nem tagadják meg semmi kivánságát… Ha egy fiatal leány halálán van, akkor el kell küldeni egy jámbor asszonyt a szűzhez, hogy hirt vigyen a veszedelemről… a jámbor asszony vigyen ajándékul annyi vastag viaszgyertyát, ahány éves a beteg leány, aztán tegyen a fejére bádogkoronát, térden állva csusszon a Mária-oltár körül és mondjon el hét üdvözlégyet…

– Tizennégy éves vagyok, hát tizennégy gyertya kell, jó vastag gyertya… A Náni asszony mehetne, a mosóné, az jól tud imádkozni… Hanem a Rézi is menjen vele, mert a Náni szeret inni és be találná inni a gyertyáimat…

Ostobaság! De mit nem tesz meg az ember egy kisleány kedvéért, ha a kisleány beteg? Egy beteg gyermek szeszélye is megér tizennégy gyertyát.

A Náni asszony útra kelt, a Rézi is vele ment. Egy ponyvás tetejü szekéren mentek, mindketten vasárnapi ünneplőben. A Náni asszony büszke volt a missziójára, mint egy kinai követ, a Rézi meg előre örült a búcsujáró legények léhaságainak.

A tanár azalatt a leányát ápolta, a könyvéről pedig egészen megfeledkezett.

„… szánalom fogja el az emberbarátot, ha látja a sötét csodahit áldozatait. Aggok, gyermekek, fanatikusok, nyomorékok, hosszu sorban vánszorognak a csodatevő bálványkép elé. Amit a hegyek ózona még meggyógyíthatna, azt elsorvasztja a tömjénfüsttől, gyertyagőztől -81- romlott levegő, a nyugalomra vágyó idegeket elgyötri a rejtélyes kultusz ingere, az orvosság, az erősítő táplálék árát elnyeli az örökké éhes áldozati persely…“

Náni asszony rendben elvégezte az imádságait, saját jóvoltából meg is toldotta néhány miatyánkkal és hiszekegygyel, be is dobta a perselybe, ami a szűznek kijárt, visszajövet sietett is egy kicsit, mert nem szerette volna, ha más mosdatná meg, öltöztetné fel az aranyos kisasszonykát, ha időközben meg találna halni.

Milyen könyv volt! Fölényes, harcias, ellentállhatatlan, – ilyet csak oly ember írhat, aki lerázta évezredes előitéletek bilincseit és nem hajt térdet semmiféle bálvány előtt, mert nem remél, nem vár semmit, megtalál mindent önmagában. Egy ember, aki nem fél semmitől, nem fél a haláltól sem, mert tudja, hogy az nem egyéb az organikus lét befejezésénél és nem félelmetesebb a születésnél. Egy ember, aki tudja, hogy a világ nem templom, hanem műhely… -82-

A világosság barátai örömmel fogadták a könyvet, három feketecsuhás pap pedig tüstént neki ült választ írni, sárga epébe mártva tollát.

A kisleány annyira fölépült, hogy fürdőhelyre mehettek. Elmentek a tóparti fürdőbe.

– Föl kell látogatnunk a csodatevő szűzhez, mondta a leány, – meg kell köszönnünk a szívességét… Mert egy leány egyszer fogadalmat tett a szűznek és nem tartotta meg, – mikor letelt a nap és az óra, a leány egyszerre egy szúrást érzett a szíve tájékán és szörnyet halt… Herta nővér mondta, igen…

Mit nem tesz az ember egy kisleány kedvéért, ha a kisleány beteg? Aztán – egy kis hegymászás jót fog neki tenni…

Végigmentek a lombos parton. Odafenn, a bádogos toronyban, diadalmasan zúgtak a harangok. Karonfogva mentek, a leány fehér szoknyában, karjára akasztva szalmakalapját.

A csodatevő szűz ünneplő ruhájában fogadta vendégeit, aranyhimzésü, szélesredőjü, kék bársonyruhában, ezüstkoronával fején. Akkora nagy koronával, mint egy főkötő. Lába előtt száz gyertya égett, trónusa körül ezüstfelhőben kavargott a tömjénfüst, az orgona meg zúgott.

A pap felmutatta a híveknek a csodatevő ruhafoszlányt, a kisleány egyszerre térdre -83- vetette magát, a tanár pedig, egyedül állva a térdeplők között, úgy érezte, mintha elvesztette volna egyik inggombját, azért lehajtotta a fejét és keresgélni kezdett a földön.

A csodatevő szűz kőajkai mereven mosolyogtak. Ha beszélni tudott volna, valószinüleg azt mondta volna:

– Nagy volnál te, óh ember, nagy és fölséges, csak a kisleányod ne volna néha beteg…

A nánási várkastély a parti domb tetején emelkedik, a sötét fenyvesek alján. Fekete rácsos, ósdi ablakai a Vágra néznek. A főépületet Mátyás korában építette valami velencei mester, a lagunák ó-gótikájának komor motivumai szerint. A kastély különben inkább falainak óriás tömegével, mint stilusának arányaival imponál. Az oldalszárny kapujától, a hajdani bástyák helyén, ma márványkorlátokkal és gyöpös lejtőkkel szegélyezett kerti terrászok hosszu sora vonul le a víz partjáig. A kastély boltives erkélyének magasságából tekintve, olyan ez a park, mint egy óriás lépcső, melyre virágos arabeszkekkel himzett, zöld szőnyeget terítettek. Valami kisebb fajtáju király igen jól ellakhatnék itt.

A kastély hajdani gazdái egy ideig tényleg kiskirályok módjára székeltek a Vág fölött. A török- és a németjárás zavaros napjait a régi Bertalan grófok, azok a rakoncátlan és cselszövő oligarkák, arra használták -88- föl, hogy hatalmukba kerítsék a szomszédos vármegyéket és városokat. Pénzt verettek, vámot szedtek a Vágon, néha megtámadták szomszédjaikat, a náluk nem kevésbbé rakoncátlan és cselszövő Hadfalussy hercegeket. Hol a némettel szövetkeztek, hol a pogánynyal, hírük pedig eljutott a római pápáig is, aki többízben külön kiátkozó bullában emlékezett meg róluk.

Ma már csak egy ember viseli a Bertalan nevet: az is asszony. Egy szép szőke asszony, özvegye az utolsó Bertalan grófnak, a volt párisi nagykövetnek és aranygyapjas vitéznek.

A grófné – aki özvegységének napjait télen Párisban, nyáron pedig vágvölgyi kastélyában töltötte – már elérte azt a kort, mikor a grófnékat kellemetlenül kezdi érinteni a gótai almanaknak az az indiszkréciója, hogy számon tartja a születésök évét. Habár különben az arca már nem is volt rózsás, hanem érdekesen halvány: még szép asszony számba mehetett; olyanféle érett szépség volt, minőnek a nagy Zrinyi Ilonát szokták elképzelni: fölségesen kevély, magas, karcsu és izmos. A szemének felső pillája egyenes metszésü volt és állandóan eltakarta a pupillája felét; emberismerők ezt a fölényes elmésség, -89- az energia és a forró vér jelének mondják. Meglehet, hogy elméssége tartotta vissza a grófnét attól, hogy első házasságában szerzett tapasztalás után másodszor is férjhezmenjen.

Egy nyári nap alkonyán történt, hogy a kastélyba vendégek érkeztek. A grófné leánykori barátnője, Hadfalussy hercegnő, meg a kis fia.

A grófné a terrász lépcsőjén várta vendégét és mikor a két özvegy, tíz esztendő után megint megölelte egymást, kicsit elérzékenyedtek és sirva fakadtak. Különösen a hercegnő sírt keservesen, mint mondják, nyárspolgári módon boldog volt a házasságában.

A hercegnő alig volt öt esztendővel idősebb, mint a barátnője, de ha az ember egymás mellett látta őket, bátran a grófnő édesanyjának nézhette volna. Fiatalabb korában is igénytelen külsejü beteges nőcske volt, most meg, hogy a haja két esztendő alatt teljesen megőszült, egész öreg anyókává töpörödött. Sárga kis arcát csak a szeme tette rokonszenvessé, ez a jóságos, szelid tekintetü anyai szem, mely annyit könnyezett csöndes éjszakákon.

– Csak két napig, édesem, mert orvosi rendeletre Karlsbadba kell mennem; de a fiamat hat hétig nálad hagyom, aztán majd eljövök érte… Nem akarom magammal vinni a fürdőbe, mert féltem a nagyvilági élet zavaros benyomásaitól… Jó, okos gyermek, nem lesz sok bajod vele…

E pillanatban valaki, két óriás bőrönddel a vállán, fölszaladt a lépcsőn. A hercegné korholó hangon fordult feléje.

– Olyan gyönge legények ezek a lakájok, kismamám, négyen sem birnak egy tisztességes kufferrel…

Lehel letette a terhét és a jónevelésü fiu udvarias zavarával hajolt meg a grófné előtt.

Tizennyolc éves fiu lehetett, de két fejjel magasabb volt az édesanyjánál, a válla és a karja pedig erős volt, mint egy fiatal gladiátoré. Meglátszott rajta, hogy meg tudna verekedni egy fiatal bikával, – pedig a rózsás arca -91- bájos és szelid volt, mint egy fiatal leányé, a tekintete pedig tiszta és ártatlan.

Ő mindig éhes volt. Ő tulajdonképpen még soha sem lakott jól életében, mert a villáját mindig csak az édesanyja kérésére tette le a kezéből és sohasem a saját jószántából.

Hadfalussyné megnyugodva utazott el Karlsbadba, miután a kis herceget nevelőstül a grófné gondjaira bízta. Tényleg nem volt a fiúval sok baj; az édesanyja igazat beszélt; engedelmes, okos gyerek volt.

Igaz, hogy a nap nagy részét nyaktörő sportgyakorlatokkal töltötte el, de a nevelő megnyugtatta a grófnét, hogy e tekintetben nem kell a herceget félteni semmitől. Ügyes és erős, mint egy akrobata, úgy lovagol, mint egy csikós és evezni is tud, akár egy matróz. Ha a vad csikó sehogysem akar a kezére járni, kemény rántással leülteti a földre, ha megfordul alatta a csónak, legrosszabb esetben két mértföldet is elúszik a Vágon. Különben is az anya nevelési tervébe tartozik, hogy a fia tanuljon szembe szállani minden veszedelemmel. -92- Hadd gyönyörködjék a saját izmai játékában, száguldozzon végig a verőfényes réteken és kalandozza be tomboló jókedvében a fenyves rengeteget.

Akármilyen viharosan pezsgett is a hatalmas gyermek életkedve: megérzett rajta az asszonyi nevelés, alapjában véve lágyszivü és szelid fiu volt. A grófné iránt ismeretségük első napjától kezdve valami gyerekesen lovagias rajongást mutatott; a nevelője, az a vékonymellü pap, egy-egy pillantással könnyen el tudta kormányozni; mindenkivel szemben, a cselédekkel szemben is, udvarias volt a gyöngédségig és jószivü a gyöngeségig. Ez a fiu, aki nem ejtett ki még a száján egy hazugságot és akinek nem volt még egy tisztátalan gondolata, csodálatos lelkesedéssel csüngött az édesanyján. Mindennap írt neki a fürdőbe, egy-egy hosszu, bolondos levelet, valóságos szerelmi vallomást. Néha felolvasta levelét a grófnénak, aki megindultan nevetett és titokban irigyelte barátnőjét.

Ebédután, ha a pap elment egyet szundítani és ők ketten tovább elültek az asztalnál, a háziasszony a könnyezésig el tudott kacagni Lehel naivságán.

– Ismerek ám sok fiatal urat, aki a maga korában úgy viselkedik, mintha férfi volna…

– Én is ismerek! A fiatal Pardubicz bárók – monoklit viselnek, a fülükig érő kráglit, aztán rácsolnak és lóversenyekre járnak fehér gamásniban… A kabátjuk csupa vatta és hatot közülök félkézzel földre vágok…

– Katona, mint az édesapám. Szeretném ha a muszkaháborút elhalasztanák addig, míg én is elmehetnék… Hogy aprítanám őket.

– És nem sajnálná azokat a szegény embereket, akiket meg kellene ölnie? Képzelje el őket: sápadt arccal, véres csonka tagokkal hevernének ott, otthon pedig megsiratnák őket szüleik meg a gyermekeik…

Kicsit lusta asszony volt különben a grófné, mint az ilyen junói termetü nők többnyire, most azonban, hogy mulatságosnak kezdte találni gyámanyai tisztét, gyakran hosszabb kirándulásokon is elkisértette magát a kis herceggel. Kocsin elhajtatott vele a szomszédos apátságig és a fiu, akinek különben öröme telt benne, hogy szárnyukra eressze a gyors muszkákat, ilyenkor szilárd marokkal fogta a gyeplőt és óvatosan figyelt az útra. Ha meg a csónakban ültek, akkor éles szemmel ügyelt a fodros árban úszó fatörzsekre.

A fiu, aki már pompásan ismerte a járást a rengetegben, egy mesgyére tért.

Otthon is lettek volna, ha egy veszélyes folyásu hegyi patak nem szeli át az útjukat.

– Úgy, hogy leveti a cipőjét meg a harisnyáját, aztán átgázol rajta. -95-

A grófné megrázta a fejét. Nem, öreg napjaira nincs kedve Daphnis-t és Chloe-t játszani…

– Igazán nem tudom, hogy miért nem akarja… Az édesanyámat már akárhányszor vittem… Háromszor ekkora terhet is elbirok ám!

– Igaza van, fiam… képzelje el, hogy megint az édesanyját viszi és nem is fog csalódni…

A fiu karjára ültette a grófnét, könnyen és gyöngéden, mint a pólyás babát, aztán óvatosan belegázolt a kavicsos mederbe. A ruha csipkéi széles hullámban simultak a melléhez, a nyakán pedig a szép asszony két karjának szorítását érezte. Lassan ment előre, a patak közepén a szép asszony megállította.

Egy óriás fenyő hajolt a patak fölé, annak letépte egyik galyát és odatűzte a fiu kalapjára. -96-

Mégis úgy látszott, mintha egyszerre ólomsúlylyal nehezednék a karjára ez az édesen meleg selyem- és csipkegombolyag, mely elvette a lélegzetét és arcába kergette a vért. A patak csendes vize egyszerre szédítő sebességgel vágtatott a bokája körül, a parti fák pedig forogni kezdtek a szeme előtt.

A parton aztán fölvette megint a cipőjét és szó nélkül haladt tovább a grófné oldalán. Szórakozott volt és komoly.

– Lehel barátom, maga három nap óta rettenetesen ellustult… Ki sem mozdul többet a kastélyból… Pedig a szürkékre is ráférne már, hogy megjártassa őket egy kissé…

– Majd befogatok, – mondta a kis herceg szolgálatkészen. – Hová megyünk?

– Én nem megyek sehová sem, mert kissé fáj a fejem, de maga hajtson át az apátságba…

Lehel arca kissé elborult, de szó nélkül engedelmeskedett. Félóra mulva a kocsi már tova robogott a part mentén kanyargó országúton, -97- gyorsan, mint a szélvész. A grófné pedig, akinek tényleg fájt kissé a feje, egy angol könyvvel a kezében letelepedett a legfelső terrász sarkán álló kerti pavillonba.

Két lapot olvasott csak, abból sem maradt meg semmi a fejében; a pillái aztán lecsukódtak és ő elaludt kényelmes kerti székében. Nem is volt igazi álom, inkább valami álomszerü, édes zsibbadás. Puha, kellemes köd borult az öntudatára, de azért mindent érzett és mindent hallott, ami körülötte történt. Érezte a fenyőszagot és a szék karjának a szorítását és hallotta a tücskök cirpelését és távozó komornájának halk lépteit, – de képtelen volt megmozdulni, vagy a szemét kinyitani.

Jó ideig szendergett így, mikor lassankint az a biztos tudat kerekedett felül benne, hogy valaki szemben ül vele, a kis puffon és figyelmesen nézi az arcát. Azt is tudja, hogy kicsoda; ő – a kis herceg. A grófné szeme le van hunyva, de azért tisztán látja a fiut, amint a boldogságtól ittasan, a bálványimádó rajongásával, csillogó, szomjas szemmel nézi, közbe meg a kalapjával óvatosan zavarja el a zümmögő szúnyogokat… Egészen más a fiu tekintete most, nem többé gyermekiesen nyugodt, inkább zavaros és tüzes. A grófnét nyugtalanítja és megzavarja ez az állhatatos tekintet. -98- Viaskodik az idegeit megbénító zsibbadás ellen, föl akar emelkedni, meg akar szólani: de semmire sem képes, csak sóhajtani tud. A fiu aztán egyszerre gondol egyet, mélyen lehajlik és bár az ajkával csak a ruhája szegélyét érinti: a grófné mégis minden idegével érzi ezt a perzselő csókot. Lehel aztán fölemelkedik, még egyszer visszanéz és eltünik a bokrok közt.

Bertalanné hirtelen fölriad álmából. Körülnéz: semmi! A komornájától hallotta később, hogy a fiatal herceg már régóta visszatért útjáról, azóta a kertben látták és most a szobájába vonult…

A vacsoránál látta megint. A kis herceg nagyon nyugodtnak látszott, ámbár az arca sápadt volt kissé. Némán lesütött szemmel ült helyén. Csak egyszer pillantott föl, mikor azt hihette, hogy senki sem látja: megint az az idegen tűz ragyogott a szemében.

– Vidd el, édesem, a fiadat, vidd el, mert szerelmes belém. Sajnálom, hogy így van, én nem tehetek róla…

Mikor a hercegné negyednapra eljött a fiáért, nem tudakolta a részleteket és a grófné nem is mondta el neki. -99-

– Már hazudik! – mondta Hadfalussyné magában. – Most hát vége a gyermekkor nyugalmas tisztaságának, mindenkorra vége a tavaszi verőfénynek… Jön a perzselő, viharos nyár, az ifjukor, minden küzdelmével, hazugságával és tisztátalan titkolózásával… Eddig az én fiam volt, ezentúl mindenkié lesz, csak az enyém nem…

Mikor a kocsi megindult, Lehel sötét arccal ült az édesanyja oldalán. Az ajkát rágta, a szíve pedig – amely fölött egy fenyőgalyat őrzött – oly viharosan dobogott, mintha meg akarna szakadni forró, dühös bánatában.

Nem mert többet visszanézni a kastély felé és így nem is láthatta, hogy az erkélyen egy magas női alak áll, aki keresztbe tett karokkal, elgondolkozva bámul a kocsi nyomában kavargó fehér porfelhő után. Utána bámul, míg könny nem szivárog a szemébe, amelytől elborul a tekintete. Amint aztán zsebkendőjével -100- fölitatja ezt a könnyet, valami különös, édes sejtelem érinti meg, melyet nyomon követ a bús lemondás.

– Ha én még egyszer húsz esztendővel fiatalabb lehetnék, – mondja suttogva, – húsz esztendővel fiatalabb!

Emberi hang hallatszott a hegytetőn, ahol az elhagyottság csendjét csak a sziklák közt tévelygő szél süvöltése és a ragadozó madarak károgása szokta zavarni.

Ádám és a felesége ott jártak a hegycsúcs puszta, lepörzsölt gyepén, a törpe fenyőbokrok és fehér szikladarabok közt, melyek úgy heverésztek szanaszét, mint egy özönvíz előtti állat korhadó csontjai. Ádámné aztán fölmászott az egyik meszes kőszálra, a legmagasabbikra, amely messzire fölnyúlt a levegőbe, mint a vízben fuldokló ember keze. Fölötte semmi sincs, alatta, a tízezer lábnyi, hajmeresztő mélységben, mohlepte vakandtúrásokként símulnak az erdős halmok a hegyóriás lábához. A halmok közt van egy tenyérnyi világos folt: a fürdő parkja, hol mikroszkopikus tarka pettyek, piros és fehér napernyős infuzóriák végzik a déli sétájukat. A vékonyan csillogó vízfonál szélén pedig egy kis fekete féreg tolja magát előre, fehér füstöt eregetve: a déli gyorsvonat, amely -104- a szemhatáron ezüstködbe borult oceánként elterülő rónaság felé halad.

Ádám lefeküdt a vörhenyes gyöpre, messzilátóval a kezében. Nem a vidéket, hanem a feleségét nézte, aki lobogó ruhával támaszkodott a hegymászó-botjára. Az asszony arca sápadt volt; szótalan megindulással, szinte rémülten nézte a kolosszális térséget, amelyben a lelke eltévedt, mint a madár, amelyet a vihar elsodor a nyilt tengerre.

Az asszony kivánságára jöttek föl ide. Korai szürkületkor indultak, végigmentek a fürdőhelyet övező parkon, napfölkeltekor pedig betértek a szüzies, baltát nem látott őserdőbe, hol a bükkfák lombja a szélben zizegő, titokzatos kupolát vont a kidőlt faóriások korhadó törzse fölé. Aztán végtelen, fehér kőomlásokon haladtak végig, majd egy kiszáradt patak sziklás medrében folytatták útjukat. Minden kanyarulatnál azt hitték, hogy már elérték a hegy legtetejét, a tetőre érve pedig ujabb lejtőt láttak maguk előtt, elérhetetlennek látszó, ködös magasságban.

Összekapcsolt kezekkel, egymást emelve haladtak fölfelé: elől a férfi, nyomában a társa. Néha meg-megálltak, összenéztek, sápadt mosolylyal és lihegve. Ádám hatalmas tüdeje szivta a vadon szabad levegőjét. Valami gyermekes -105- büszkeség töltötte el, hogy kiemelhette az asszonyt a völgynek párás köréből. Ő nem szerette azt a levegőt odalenn, a fürdői élet idegsorvasztó páráját, hol titokzatos, előtte érthetetlen beszédekkel gyötörték és hol rejtelmes vágyak idegenítették el tőle az asszonyt.

Most, mikor megfeszített izmokkal és harmonikusan összevágó léptekkel törtek a magasba, a hűvös szélben szétfoszlottak sötét töprengései és hetek után először érezte megint, hogy az asszony mégis csak az övé. Az övé, a vadon fölséges csendje közepett, az övé itt, hol senki sincs, aki elragadhatná tőle. A felhőket szántó keselyük rémült szárnycsapásokkal menekülnek, az erdei nyulak és őzök pedig hanyathomlok illannak el a bokros lejtőkön, ha közeledik a teremtés legfélelmetesebb ragadozója, az ember. Az ember pedig, gyöngébb társa kezét fogva, kevélyen teszi reá lábát a hegyóriás szűzies nyakára.

Ádámné jóideig elgondolkozva nézte a vidéket, aztán egyszerre nem látott semmit. Felhők torlódtak össze a völgy fölött, aranyos hátu, barna felhősárkányok, melyek lomhán gomolygó csordákban úsztak a levegőben és útjukban elnyelték az erdőket, a fürdőt és a folyót. Az egész mindenség elmerült a ködben, a világból nem maradt meg semmi, csak egy -106- puszta, vad kis földdarab, a hegy csúcsa, amely elhagyottan úszott a szürke semmiségben, mint egy parányi korálsziget a messze oceánon. Minden elveszett a ködben: a föld, az emberek. És elvesztek azok a titokzatos erők is, amelyek fölülemelkednek az emberek tömegén és irányítva, parancsolva és zsarnokoskodva belenyulnak az egyesek életébe. A társaság, a szokás, az illem, a divat… Nincs! Nem is volt soha. Csak Ádám álmodta ezeket a zürzavaros ostobaságokat, mikor a mészkőnek támasztva fejét, egy pillanatra lehunyta a szemét.

Csak ők vannak a világon, a két ősember, a szélesvállu, bátorszemü férfi és a délceg, rejtelmes pillantásu asszony. Barnahaju mind a kettő.

Egyszerre valami különös nesz üti meg Ádám fülét; a ködös mélység hangot ad, szabályszerü időközökben csökönyösen ismétlődő hangot, mintha valami óvatosan közeledő fenevad talpa alatt mállana a kő. A ködfátyol mögött egy óriás körvonalakban szétfolyó, fantasztikus alak bukkan föl. Fölemelt fővel, két lábán jár: a ragadozók legfélelmetesebbike, az ember.

És amint ruganyos, erőteljes léptekkel halad föl a lejtőn, egyenesen Ádámnak tartva, aki párja oldalán pihen a sziklák közt: Ádámnak -107- egy különös hallucinációja támad. Ő maga az ősember, saját fajának dédapja: a harcias, barna barlanglakó. Az ott, aki közeledik, a szőke ellenség, idegen, ravasz nemzetség szülötte. Hetek óta érzi már közellétét. Hetek előtt fölbukkant az erdőben, azóta folyton a nyomában van és egyre szűkülő ívben környékezi. Esténkint, ha künn ül párjával a víz partján, látja a szőke ellenséget, amint fantomként oson el a túlsó parton. És olykor is látja, mikor hazatér a vadászatról, látja meglapulni a távoli fatörzsek mögött. Öklében kőbaltáját szorongatja, nesz nélkül surran el a bokrok mögött, izzó pillantása pedig egyre az asszonyt keresi, a barna ember asszonyát… És az asszony? Hallgat, a lelke pedig egyszerre bezáródik a férje elől is, mint a mimóza kelyhe…

A szőke most egyenesen feléje jön. Vállát és csipőjét állatbőr borítja, hosszu karján és lábán vasizmok feszülnek, irtóztató kőbaltáját vállán viszi. Fölemelt fővel, barátságot színlelve közeledik. A barna ember körülnéz, a szeme megakad egy hatalmas kődarabon. Ha ezt most hirtelen fölragadná és szóhoz nem juttatva ellenségét, szétloccsantaná az agyvelejét…

– Ah, tehát ez a rengeteg még sem annyira elhagyott, mint gondoltam? Azt hittem, csak magam vagyok szenvedélyes hegymászó…

– Engedje meg, hogy hasznomra fordítsam ezt a szerencsés véletlent és bemutassam magamat: Reinard báró vagyok…

Látásból már jól ismerte Ádám a kalandos hirü fiatal bárót, a személyes ismeretséget máig sikerült elkerülnie. Most nem védekezhetett ellene többé és mikor kelletlen arccal elfogadta a feléje nyujtott kezet, egy gyors, gyanakodó pillantást vetett a feleségére… Vajjon tudott-e a báró idejöveteléről? Előre kicsinált dolog volt? Ki tudná? Az asszony arca nyugodt és kifürkészhetetlen maradt, mint a bezárt ablak. Ilyen maradt akkor is, mikor a báró udvarias kérdéseire válaszolt.

Mind a hárman ott álltak a mélység előtt. A felhők foszladozni kezdtek és egy résen át látni lehetett a fürdőt, a vasutat és egy darabot a kéklő rónaságból. Tehát még sem volt álom – gondolta Ádám magában – a világ, az élet, az emberek, az illem és a divat nem álom, hanem valóság. Minden való, – álom csak a nyugalom.

Nem történt meg, amit most el akarok mondani, csak álom volt. Valaki álmodott: egy ijedős, szerelmes asszony, miközben alkalmasint lidércnyomás gyötörte…

Éjfél volt és Magda, aki gyönge lázzal feküdt le az este, egyszerre fölriadt álmából. Az éj némaságában egy irtóztató hang hallatszott, inkább állati üvöltés, mint emberi hang, olyan vérfagyasztó és baljóslatu volt. És egyszerre megelevenedett az éj sötétsége is. Vörös lámpafény csillogott az ablakok alatt, a lépcsőn pedig egy nehéz testet cipeltek föl, nyöszörögve támolygó emberek. Aztán mélységes csend lett megint.

Az asszony a szíve rémült dobogásán olvasta a múló másodperceket. Nem tudott mozdulni, sem szólni, gondolkozni sem tudott, csak annyit érzett, hogy valami történt. Valami kimondhatatlan bánatos esemény. Egy többé -112- soha jóvá nem tehető szerencsétlenség, amely ezermázsás, fekete terhével ráhengeredik a rémülten dobogó szívére.

S most már tudta is: a férjét, Lajost, holtan hozták haza a vadászatról. A legkedvesebbik pajtása lőtte agyon, véletlenül…

Azt mondta Magda: Nem igaz, nem igaz! Hazugság, – álom! Én most ágyamban fekszem, álmodom… De reggel fel fogok ébredni s akkor nem lesz igaz semmi!

Az apja meg az édesanyja ott álltak az ágya mellett. Sirtak vele, simogatták és beszéltek is hozzá.

– Kelj föl, Magdánk, szegény Magdánk. Nem álom, hanem siralmas valóság: ifju urad holtan fekszik az ebédlő diványán.

Magára kapott valamit és odafutott az ajtóhoz: az ura ott feküdt a diványon, sápadtan, mozdulatlanul, összevérezve. Körülötte meg idegen emberek állottak, feketeruhás, fakóképü öreg emberek, akik fejükkel bólintgattak és halk kórusban sóhajtották: Óh, a szegény özvegyasszony!

– Lajos, kelj föl, – mondta halk, remegő hangon. – Ez rossz tréfa ám…

Aztán maga is megborzadt attól a kiáltástól, -113- amelyet hallatott. Térdre rogyott, rávetette magát a halott urára, hozzásimult és szenvedélyesen, szinte dühösen magához ölelte.

– Nem bánom, akár álom, akár valóság. Ha valóság, akkor együtt fognak bennünket eltemetni, ha meg álom, akkor együtt fogunk fölébredni…

Megint egyedül találta magát a néma sötétségben. Dacosan lehunyta a két szemét és aludni akart, álomra fordítani az eseményt és félálmában is érezte, hogy mellette van az ura hideg és mozdulatlan teste.

Hathónapos házasok voltak. Még jóformán gyerekek voltak mindaketten, mikor megfogadták, hogy egymáséi lesznek. Egykorúak voltak, Lajos talán félesztendővel idősebb, mint Magda… Mielőtt egymáséi lehettek volna, hosszu és elkeseredett küzdelmükben próbálták ki a szerelmüket. Mindenki ellenezte a házasságukat, az egész világ az ellenségeik sorába szegődött, még az édes szülőjük is. Hanem ősi szokás szerint a szerelmesek energiája végül mégis kifárasztotta az öregek ellenállását és megtarthatták a lakodalmat.

A hat hónap, ami aztán következett, úgy mult el, mint egyetlen tavaszi hajnal. Oly ifju -114- volt akkor még a boldogságuk, hogy nem mertek benne hinni. Minden éjjel azt álmodták, hogy még iskolába járó gyermekek, akik az ablakon át kacérkodnak egymással. Ha aztán fölébredtek, megkönnyebbülten sóhajtottak föl: De jó is ilyen öregnek lenni, férjnek és feleségnek, akiknek a csókjait nem tartja számon se a tanító, se a nevelőnő…

Minden eszébe jutott megint Magdának, mikor álmában ott feküdt a halott ura mellett. Tudta, hogy csak álmodik és mégis hideg szomorúság, majd sötét félelem vett erőtt rajta. Föl akart ébredni, küzködött a ködös ár ellen, amely akarata ellenére sodorta magával, de minden erőfeszítés után megbénultan hanyatlott vissza megint. Végül imádkozni kezdett kétségbeesésében. Csudálatosan zavaros imát mondott.

– Édes jó Istenem, add, hogy álom legyen minden, ami most a lelkemet gyötri. És add, hogy fölébredjek megint és világosság legyen körülöttem és béke szívemben…

A kérése teljesült. Valaki megrázta a karját és a szívén megszünt az az irtóztató nyomás. Az ágya mellett gyertya égett.

Az ura szólt hozzá, de azért jó negyedóráig is eltartott, míg az asszony teljesen visszanyerte -115- öntudatát. Addig szenvedélyes zokogással ölelte magához Lajost és egyre csak azt hajtogatta:

II.

Tizenöt esztendővel később történt, hogy egyik fővárosi lovardában párbajban agyonlőttek egy urat. Inkább véletlen baleset volt, mint tragédia, mert senki sem kivánta a halálát, még az ellenfele sem, aki harminc lépésnyi távolságból, irgalmatlan rossz pisztolylyal lőtt rá. Egy vad tivornyán történt, hogy a két jó cimbora ellenségeskedésbe került, valami sáfránhaju szépség kedveért. Mikor (inkább a világ, mint becsületük kedveért) egymásra sütötték a pisztolyukat, azzal a szándékkal tették, hogy azután majd meg fogják egymást ölelni… A véletlen azonban másképp akarta és a győztes fél elszégyelte magát.

– Ezt igazán nem akartam… Egy ilyen semmiség miatt! Most már szeretném, ha szegény Lajos inkább pofon vágott volna…

Pedig ezentúl következett csak a dolog kellemetlen része: a halott embert át kellett -116- adni a családjának, amelylyel édes-keveset törődött életében, hogy legyen, aki gondoskodik róla a halála után.

A felesége, Magda, akiről azt beszélték, hogy válni készül tőle, hosszabb idő óta már vidéken lakott a szüleinél, de a segédek táviratára azonnal fölutazott a fővárosba.

Az özvegyasszony sápadt arccal és nedves szemmel lépett az ura koporsójához. Az emberi részvét csalta szemébe a könnyeket, de nem a hitves gyásza. Ő özvegynek érezte magát már régóta, amióta az ura a becsülésével együtt elvesztette a szerelmét is. Sőt, ha őszinte akart lenni az asszony, be kellett magának vallania, hogy nincs oka zúgolódnia a Gondviselés ellen, mely egy fekete vonással befejezte Lajos erkölcsi csődjének zárószámadását: fájdalmas megaláztatások szakadatlan soránál egyebet már nem várhatott volna tőle.

Egy imazsámolyt talált a koporsó lábánál, arra letérdepelt Magda és imára kulcsolta két kezét. De nem tudott imádkozni, inkább tenyerébe hajtotta arcát és elgondolkozott a multja fölött. Vajjon mivel szolgált rá arra, hogy annyira boldogtalan legyen? Amíg az ura szerette – ami ugyan rövid ideig tartott, – addig nemes volt, önzetlen és jóindulatu. Mikor aztán ráúnt a felesége határtalan odaadására: -117- sívárlelkünek és önzőnek mutatta magát. Nem titkolta többet, hogy a fonnyadó asszony már nem vonzza őt, ő pedig, mintha egyre fiatalodnék, szükségét érzi, hogy kitombolja ifju kedvét. Egy kényelmes teóriát csinált magának az udvarias férjről és a türelmes feleségről… Óh, azzal az udvariasságával gyülöltette meg magát végleg a lealázott asszonynyal!

Magda meg ott térdepelt előtte. Azon járt az esze, hogy neki most meg kellene siratnia az urát és illendő volna, ha nemcsak a ruháján, hanem a szívében is özvegyi gyászt viselne. De nem lehet! Ha könnyezik: csak önmagát siratja meg. És amit a szívében érez, az nem gyász, hanem valami szomoru megkönnyebbülés, hogy elmult az örökös veszedelem, mely a családja nyugalmát és büszkeségét fenyegette…

Az özvegy aztán félénken oda lépett a koporsóhoz és habozva fölemelte a szemfedőjét. A halott arca megnyult kissé, sápadtabb is volt és jóval fiatalabbnak látszott. Éppen ilyen volt, ilyennek látta a felesége, egyszer, álmában, mikor átlőtt mellel hozták haza a vadászatról…

Az asszonynak hirtelen a fejébe szökött a vére, váratlanul megérintette megint az a szenvedélyes fájdalom, amelynek tengerében egykor -118- álmában fuldoklott. Szédülés fogta el s miközben lehunyt szemmel támaszkodott a koporsójának, különös, zavaros vágy fogta el, amelyet halk szavakban rebegett el mintha imádságot mondana:

– Óh add, nagy ég, hogy mindez csak álom legyen… Minden, ami tizenöt esztendő óta történt, szörnyü álom… És édes valóság, hogy az én ifju uramat halva hozták haza az erdőből és én soha sem szünő könnyárban kisírhatom utána a két szemem világát.

Szerdaynéról följegyezte a krónika, hogy büszke, kissé hiú, eléggé csinos, kimondhatatlanul ideges és alapjában véve kifogástalan életü úrhölgy volt.

Mindazáltal kacér volt. A kacérságának azonban különös volt a természete: ő nem úgy kacérkodott, mint a könnyüvérü asszonyok szoktak, hanem mint azok a szentimentális leányok, akik férjhez szeretnének menni. (Az ilyen asszonyok hasonlatosak ama gyanus kártyásokhoz, akik pénz nélkül ülnek le játszani. Csak nyerni akarnak, de a veszteségre nem készülnek el.)

A szép asszony valóban férjhez is akart menni. Természetesen valami előkelő, legalább is vagyonos, jellemes és – ezt elsősorban kellett volna mondanom – a szerelemtől lángoló férfihoz. Nem akarta, hogy csinos legyen a jövendőbelije, – a csinos férfiakat, mint sok más asszony is, ő is lenézte, – inkább legyen előkelő külsejü, gondolta. Kissé komornak -122- képzelte, nagyon gyöngédnek, a vakmerőségig bátornak és az őrjöngésig féltékeny embernek. Olyan féltékenynek, hogy egy kacér pillantásaért megölje a feleségét.

A nyersanyagot ehhez a férfi-mintához egy utazása alkalmával szerezte be. Egyszer Tirolban járt és valamelyik fürdőhelyen egy angol herceget látott, aki a beteg feleségét maga emelte le a kocsiról. Féltucat libériás inas állott a kocsi mellett, de az angol nem engedte, hogy megérintsék a sápadt, szőke hercegnét, hanem hatalmas karjára vette, mint a pólyás babát. Nagyon elegáns, szélesvállu, barnaarcu férfi volt és végtelen gyöngéd embernek látszott a herceg. Az ilyen embert nagyon lehet szeretni.

Ezek után különösen hangzik, ha elmondom, hogy Szerdaynénak férje volt és hogy elég jó békességben együtt is élt a férjével. Ez a Szerday úr igen rokonszenves képü, de tényleg kétségbeejtően flegmatikus úr volt, aki minden idejét és erejét a rétháti nagy láp lecsapolása kérdésének szentelte.

Két esztendő óta jóformán se látott, se hallott; fülig belemerült a lápjába. A feleségét, – amióta elültek házasságuk első viharai és amióta az asszonynak rögeszméjévé lett, „hogy a férje nem képes őt megérteni“, – a feleségét, -123- mondom, sehogysem akarta komolyan venni. Kissé félvállról, olyanformán beszélt vele, mint egy kedves és elkényeztetett gyermekkel szokás, akivel az ember nem akarja éreztetni, hogy unja a csacsogását.

Nem egy ilyen félreismert asszony jár-kel a világban. A nagy csalódásuk rendszerint akkor következik be, amikor a férjük első ízben – ingujjra vetkőzik ebéd után. Attól kezdve nem tudnak többet megbékülni a helyzetükkel. Látszólag csendesen elélnek az uruk oldalán, titokban pedig hóbortos terveket szőnek, melyek mindama nagy, elementáris boldogság körül fordulnak, amelylyel – meggyőződésük szerint – a sors adósuk még. Erről a bizonyos boldogságról csak akkor mondanak le, ha őszülni kezd a hajuk. Kivétel csak az a félreismert asszony, aki festi haját: ő soha sem mond le.

Ismétlem, hogy Szerdayné kifogástalan asszony volt, de azért, mint a jóvérü iskolásleány, örökké szerelmes volt valakibe, vagy legalább is érdeklődött valaki iránt, akit titokban figyelemmel kisért, hogy hátha ő az a bizonyos valaki, az igazi, aki őt meg tudná érteni.

Egyszer aztán az történt, ami a mesékben szokott történni: eljött az a bizonyos, az igazi. -124-

A földbirtokosok közt, akiket a láp lecsapolásának kérdése közelebbről érdekelt, volt valami Simon nevü úr is. Nem volt már egészen fiatal ember, de testileg, lelkileg is egész fejjel kimagaslott a vármegyei hadból. Előkelő modoru, hallgatag, kissé sötét arcu és izzó tekintetü ember volt, olyan, kinek pillantása villámos ütésként éri az ideges nőket. A multja is elég regényes volt. Gazdag családból származott, de fiatal legénykorában ellenkezésbe jutott a szüleivel és kivándorolt Braziliába, ahol kávét vagy talán dohányt termelt és ahelyett, hogy elkallódott volna, vagyont szerzett a saját emberségéből. Mostanában nem igen beszélt a tengerentúli élményeiről, de meglátszott az egész emberen, hogy erős viharokat állott ki.

Szerdayné az első találkozás után esze nélkül belebomlott Simonba. Míg vendége volt, közömbösen elbeszélgetett vele, de mikor magára maradt és gondolkozni kezdett, valami titkos zár pattant ki a szívében és az asszony egyszerre megértette, hogy a sok férfi, akit eddig ismert, nem volt férfi, és a szerelem, amit eddig érzett, nem volt szerelem.

Szerelmében is következetes maradt önmagához és úgy viselkedett, mint egy fiatal leány; ábrándos lett és ellustult, folyton Simont -125- emlegette, közbe meg el-elpirult, mintha tetten érte volna önmagát. A különben annyira elbizakodott asszony egyszerre szelid és kezes lett; a keszkenőjét teleitatta a Simon parfümjével, a ruháin is a Simon kedves színeit viselte.

Az indiánus, – ez volt Simon becéző neve, – nőkkel szemben jóval tapasztaltabb lehetett az átlagos férfiaknál, mert jóideig barátságnak nézte Szerdayné rajongó ragaszkodását és megőrizte fölényes nyugalmát. Színt csak akkor vallott, mikor a szép asszony, barátjának rettenetes nyugalmán fölindulva, szenvedélyes jelenetet rögtönzött.

Úgy történt, hogy Szerdayné megkarmolta a kezét egy virág tövisén. Az indiánus fölitatta a vércsöppet zsebkendőjével és mosolyogva végigsimított az asszony puha, finom kezén. Szerdayné ekkor megborzongott.

Ez több volt, mint amennyit a szép asszony elbírhatott. Fatuskó ez az ember, vagy mulat rajta? Dühbe jött, gorombáskodni kezdett, majd sírva fakadt és meg akart halni. Olyan félelmetes erő volt ebben a kitörésében, hogy az indiánus komolyan megszeppent.

Annyira nem volt fatuskó Simon sem, hogy mikor a szép asszony könnyes szemébe pillantott, meg nem értette volna a rajongó odaadás, a gyöngéd könyörgés kifejezését.

Két-három hétig ráért ezen gondolkozni az indiánus, aztán azon vette észre magát, hogy nem tud már tovább gondolkozni, a saját gondolatai elvették az eszét. Úgy járt, mint a vincellér, aki megrészegszik a saját termésétől. Mikor újra fölkereste Szerdaynét, hamar megértették egymást. Ekkor is Szerdayné volt a támadó fél. Finom asszonyi ösztönével megérezte, hogy mi lappang már most Simon komor nyugalma alatt és vallomásra kényszerítette.

– Mit játszik velem? Minek alakoskodik? Bűn az, ha az ember elmondja azt, amit gondol?

– Ellent kellene mondanom, érzem, hogy drágábbra kellene magamat tartanom – de nem lehet… Nem fog azért elitélni?

Simon úgy emlékezett, hogy Julia is ilyesmit mond Romeónak. Hogy a szerelmes asszonyok mind egyformák!

De a férje! Arra nem is gondolt, hogy a -127- szép asszonynak férje is van… Szerdayné erre csak keserűen mosolygott.

– A férjem? Nekem nincs férjem! Az az ember, akit a világ a férjemnek nevez, akkor volna csak boldog, ha megszabadulhatna tőlem… Nyűg vagyok a nyakán! A férjéről kezdett beszélni, aki őt soha sem tudta megérteni, sivár családi életükről és a saját martiriumáról. Olyan keserü, kicsinylő hangon beszélt Szerdayról, hogy az indiánusban fölülkerekedett a jó fiu és védelmébe vette barátját.

Ettől kezdve mindennap eljárt Szerdayékhoz, korántsem mint az asszony szeretője, hanem mint a vőlegénye. A férj házában végigélték a mátkaság boldog tavaszát, nem engedvén el egymásnak amaz apró-cseprő viharokat sem, amelyeknek elvonulása után tudvalevőleg annál édesebben tűz alá a szerelem napja.

Ha magukra voltak, a jövőjükről beszélgettek. Az indiánus, aki energikus ember volt és minden föladatot, melyet az élete eléje tűzött, gyorsan és alaposan szeretett megoldani, kész tervvel lépett a szép asszony elé.

– Legjobb lesz, ha egyszerűen elviszem -128- Szerday házából. Ne ijedjen meg: egyenesen az édesanyámhoz fogom vinni… A jó asszony azt teszi, amit akarok és sírva, de tárt karokkal fogadja majd magát… Aztán rögtön fölkeresem Szerdayt és elmondom neki, hogy mi történt. Olyan helyzetben találja majd magát, hogy föltétlenül bele kell egyeznie a gyors válásba… Amint egybekeltünk, külföldre utazunk és félesztendőt Olaszországban és Franciaországban töltünk. Akkorára lecsendesedett a föltünés és mi békében bevonulhatunk a simonfalvi kastélyba…

Később rátértek a részletekre is és szóba hozták a simonfalvi lakásuk berendezését. Az indiánus elmondta minden tervét, csak az asszony szobájáról nem akart beszélni, azt meglepetésnek tartotta fenn. Bevallotta azonban, hogy a pejcsikóját iskoláztatni akarja, az lesz a felesége paripája.

– Hamarább, mint gondolja! Készüljön és bízzék bennem. Ha elérkezett a pillanat, nem fogok habozni.

Szerdaynénak akkoriban egyszerre sok dolga akadt a házban. A ruháit rakosgatta, az -129- ékszereit rendezgette, meg a kedves könyveit. A cselédek el nem képzelhették, hogy mi készül, az ura pedig nem törődött vele…

Végre megjött a várva várt értesítés. Egy este Simon inasa levelet hozott Szerdaynénak.

Az indiánus az éjjel nem aludt semmit. Éjfél felé irtóztató izgatottság vett erőt rajta; bekocsizott a városba, aztán elment a szép asszony háza elé. Szerdayné ablaka ki volt világítva. Hajnali három órakor megeredt az eső, de a szép asszony lámpája még akkor is égett.

Reggeli kilenc órakor a négyes fogat már ott állott a szakadó esőben, a temető fala mögött. Simon tíz óráig türelmesen várt. Semmi! Gyötrő türelmetlenséggel figyelt a ködös utcába, mikor az óra a féltizenegyet is elverte. Tizenegy – és senki sem jön!

Most egy bepólyázott női alak közeledett, esernyővel a kezében. Nem Szerdayné volt, hanem a szobaleánya. Levelet hozott Simonnak. -130- A plajbászszal írt, átázott céduláról nagy nehezen a következőket betűzhette le:

Simon háromszor is elolvasta a levelet, amíg megértette, aztán rekedt hangon szólt rá a kocsisára:

Jó sokáig, majdnem félesztendeig, nem látták aztán a városban, ahol azt beszélték, hogy az indiánus megint külföldön utazgat.

Félesztendő mulva, mikor meg kellett látogatnia az új főispánt, váratlanul összetalálkozott megint Szerdaynéval.

A szép asszony első pillanatban nagyon megszeppent, de mikor Simon hűvös udvariassága megnyugtatta, csakhamar szentimentális lett. Ez később is megesett vele akárhányszor, ha az indiánus csengő négyese elrobogott az -131- ablaka alatt. Ilyenkor csak nehezen tudta fölvidítani az a költői hajlamu fiatal tanár, akivel ujabb időben teoretikus fejtegetéseket folytatott a meg nem értett asszony martiriumáról és akinek verses kötetét az ágya párnája alatt őrizte.

Jer, szomoru szemü istennője a lombot hervasztó ősznek, és segítsd megénekelnem a jegenyetermetü asszonyt, aki azzal hivalkodott, hogy sikerült megállítania az idő kerekét, s aki – miután igen sokszor ünnepelte meg harmincharmadik születésnapját – egyetlen délután megöregedett húsz esztendővel.

Mert nem való, amivel csacska mesemondók példálóznak, hogy az ember élete hasonlatos az égő gyertyához, amely percről-percre szemmel láthatólag fogy. Inkább hasonlatos az a vízmosásos parthoz, melyet évekig észrevétlenül kiváj az ár, míg aztán a legelésző kecske könnyü lába alatt dörögve leszakad.

A boltosok igen sokáig kisasszonynak nevezték a fiatal menyecskét, ismerősei pedig a gyermek-asszony névvel kényeztették. Később a szép asszonynak nevezte az egész város. Végül az érdekes és a még mindig szép asszony lett -136- a neve. (Az irigyei pedig mindenkor kacérnak nevezték.)

Olga férje megőszült és hosszu szakált növesztett, a hajdani udvarlói pedig, ezek a szép, vékony aljegyzők és nyalka hadnagyok, idővel kövér főispánok és törzstisztek, vagy kedvetlen öreg nyugdíjasok lettek. Ha az öreg urak összeszólalkoztak Olgával az utcán, csodálkozva és gyönyörködve fordultak utána.

– Nem fog az ilyen asszonyon az idő! Még ma is többet ér a fiatal gárdánál.

Túlságosan divatos ruhákat viselt, hetyke léptekkel járt, a termete karcsu volt, a szeme pedig csillogott a kacér jókedvtől.

– Mit kiván tőlem, boldogtalan! Tanulja meg, hogy egy asszony annyi idős, amennyinek látszani tud…

Lámpafény mellett, különösen ha kivágott ruha volt rajta, még királyi szépség volt. A válla, a karja üde és tiszta volt, mint a márvány, az arcán pedig kacér gödrök mosolyogtak. Nappal sem mutatott sokkal többet harminc -137- esztendőnél, ha az ember húsz lépésről nézte. Csak egészen közelről látszott, hogy a mosolygó gödrök helyén merev ráncokban hervad az arc bőre.

Egy verőfényes délután történt az a nevezetes eset, hogy Olga egy háromujjnyi vastag, hófehér hajfürtöt fedezett föl a homloka fölött. Egy éles szúrást érzett a szíve tájékán, a szeme elhomályosult… Az időt mutató ébresztő óra ezalatt alattomos flegmával ketyegett tovább az éjjeli szekrényen.

Sok esztendővel ezelőtt, mikor a szép asszony még fiatal volt, fésülködés közben egy-egy ezüst hajszálat talált a fekete fürtök közt, amelylyel aztán kacérkodva eldicsekedett. Fiatal asszony korában az ősz hajszálak szaporodni kezdtek és Olga feljogosítva érezte magát arra, hogy a természet e különös szeszélye ellen egy hajfestőszerrel védekezzék, mely szerre nagy előszeretettel alkalmazta az ártatlan jelzőt. Rendesen használta a festéket és csak három héttel ezelőtt hagyott föl vele, mikor a gyöngélkedése miatt az ágyat kellett őriznie. Amikor most, ágyából fölkelve, kibontotta vastag haját a tükör előtt, meggyőződött -138- róla, hogy híres szép haja, amelyre valaha verseket írtak a poéták, egészen megőszült.

A szürke hajkorona, mely a homlokára símult, egyszerre oly különös, idegen kifejezést adott az arcának. És most vette csak észre, amit eddig is láthatott volna, de látni nem akart, hogy a szeme és szája körül száz apró, alig látható ránc fut össze, mint egy selyemháló rostjai… Egyszerre valami kegyetlen kiváncsiság fogta el, az a kiváncsiság, amely egy hóbortos császárt arra ösztönzött, hogy még élve koporsóba feküdjék és temetést rendeztessen magának. Olga magára zárta a szoba ajtaját és előkészítette a saját temetését: öreg asszonynak öltözött.

A rizsport lemosta az arcáról, az ősz haját símán hátra fésülte a fején. Aztán füző nélkül egy régi szabásu, sötét ruhát vett magára, s egy bársonyszalagos kalapot tett a fejére. Mikor így a tükör elé lépett, az örökös mosoly megfagyott az ajkán, a szemében pedig könnycsepp villogott… Óh, a maskara rettenetesen jól sikerült! Öreg asszonynak akart öltözni, és most látta, hogy öreg asszonynyá lett.

Lehetséges az, hogy valaki ünnepelt szép asszonyból minden átmenet nélkül öreg asszonynyá legyen? -139-

Az asszony ott ült a széken, összekulcsolt kezei közé fogva térdét, és elszomorodva gondolt vissza elmult napjaira. Az élete egy tavasz volt, tavasz, amelyet mesterségesen nyujtott ki. Most arcába csapott a közeledő tél jeges lehelete s ő követelte a sorstól az elmaradt nyarát és az őszét. Hiszen az élete nem is volt élet, csak előkészület az életre. Úgy emlékezett, hogy mindig készült valamire, mindig várt valamit, ámbár jóformán maga sem tudta, hogy mit. Talán valami mesés boldogságot, amelyről valaha a nevelőintézetben álmodozott és amelynek reményéről meghidegült, elöregedett férje oldalán sem tudott lemondani.

De hát igazán megöregedett, visszavonhatatlanul? Hátha csak valami gonosz tréfa az egész, amely ellen tiltakoznia és kétségbeesetten védekeznie kellene? És megértette, hogy mások is úgy vannak az öregséggel, mint ő: nem akarják észrevenni. Kacér asszonyok és vénleányok, akik füzőbe szorítják a formátlan termetüket és kiknek az ibolyás kalapja alatt ráncos vén arc mosolyog. Fogatlan agglegények, akik az utcán karonfogva járnak fiatal suhancokkal, és a táncteremben halálra fárasztják öreg testüket. Milyen nevetségesek ezek az emberek! És ami a legrettenetesebb: mindegyikük -140- kacagja a többit, de egyikük sem hiszi el, hogy rajta is kacagnak…

Az utolsó farsangból maradt még egynéhány kinos emléke. Azok a léha fiatal urak, akik olyan fesztelenül viselkedtek a még mindég szép asszony társaságában, akiről tudták, hogy jobban megbecsüli őket, mint a többi fiatal asszony… Miért tűrte el ezt ő, aki különben olyan büszke volt? Hogy fiatalnak lássék. És miért akart fiatalnak látszani? Hogy ezt eltűrhesse.

Az ajtón kopogás hallatszott, hazajött a férje. Olga ajtót nyitott. Az öreg meghökkenve mérte végig nejét. Valami változást látott rajta, de maga sem tudta, hogy mit. A nagy tenyerei közé fogta a szép matrona tiszta arcát és megelégedetten mondta:

Egészen férfias vacsorát rendezett magának az unatkozó két asszony, pezsgővel és fekete kávéval. A kávéhoz likőrt is ittak. Később bevonultak a kis szalónba, magukra csukták az ajtókat és letelepedtek a selyemsátor alá. Malvin végignyujtózott a kereveten, Vilma pedig egy alacsony, formátlan, de nagyon kényelmes karosszékbe ült.

A villamos lámpákat eloltották, csak a távoli ablakfülkében álló bronz Glória koszorújában égett két kis izzólámpa, tompa és szomoru fényt árasztva a szoba túlsó sarkába. Malvin szemét még így is bántotta a fény. Leeresztette a sátor csipkefüggönyét, amely permetező esőfalként folyta körül a fészküket.

Malvin, a háziasszony, cigarettára gyujtott; a hamut egy régi, fekete ezüsttálba verte, mely mellette állott a széles kereveten. Az asszonynak szabályos, szép és sápadt profilja volt, nyilt, szinte merész tekintetü szeme.

A másik, Vilma, gömbölyü, szerény, -144- szelid és alamuszi volt; a pezsgő, amit vacsorára ivott, ellustította és ábrándossá tette.

– Mondd csak, kincsem, – kérdezte Malvin egyszerre, – igazán válik az urad?

– Látod, ez kedves! Egy esztendőben születtünk, egy farsangon mentünk férjhez és most a férjeink egyszerre kergettek el.

– Mert eddig még soha sem láttalak őszintének. Még a nevelőintézetben sem. Én azt hiszem, az ilyen szelid, fehér galamboknak a vérükben van a hazugság.

– Soha sem hazudtam. Megpróbáltam, de nem sikerült. Undorodom tőle, mint a szennyes ruhától, nem annyira erkölcsi, mint inkább esztétikai okokból. Hanem kérdeznék tőled valamit.

Vilma arca lángvörös lett. Jó sokáig küzködött magában. A barátnőjének cinikus őszintesége végre olyan hatással volt reá, hogy megmondta a valót.

– Gondoltam… Tulajdonképpen hallatlan szerencséje van annak a szamárnak. Mert azt tudod, kincsem, hogy az én uram is Dobó miatt válik.

Vilma első pillanatra nyugodtan fogadta ezt a hírt, aztán meggondolta magát és egyszerre olyan mozdulatot tett, mintha nagy meglepetésében föl akarna szökni a helyéről.

– Ne affektálj, kincsem. Tudtad te azt régen. Különben engem nem csalt meg Dobó, nekem nem igért semmit és nem is vártam tőle semmit… Dobó nem is nyomorult, hanem szamár, aki oroszlán hírébe fog keveredni, az ég tudná, hogy miért… Jámbor csacsi, akinek oroszlán-tehetsége nincs, még csak tisztességesen bömbölni se tud… Véletlen lett híressé, mint az a bárd, amelylyel lefejezték Stuart Máriát.

Kissé haragos lett, miközben Dobóról beszélt, -146- csakhamar azonban elnevette magát és bizalmaskodni kezdett.

– Te, – most magunk közt vagyunk! – Miért csaltad meg tulajdonképpen az uradat?

Most megeredt a nyelve s amit a gyóntatójának nem mondott el, azt a pezsgő, a fantasztikus félhomály és a bizalmas együttlét hatása alatt elmondta maliciózus barátnőjének.

– Nagyon szeretett az uram, de éppen ez volt a baja… Nem adtam rá okot és ő a házasságunk első napjától fogva féltékeny volt és gyanakodó… Lealázott, megbántott, kétségbeejtett az örökös kémkedésével. Nem akarta, hogy csinosítsam magamat és dühbe jött, ha emberek közé mentem. Nincs az a bohózatba való izetlenség, amit el ne követett volna rajtam…

– Feltörte a szekrényeimet, elutazott, -147- hogy hirtelen visszatérjen megint és megvesztegette a cselédeket…

– Hogyne! Hat hónap előtt kezdett hozzánk járni Dobó, inkább az uram kedveért, mint az én kedvemért. Hiszen ismered Oszkárt! Jó nevelésü fiu.

– Most már a gyanusításoknak nem volt se vége, se hossza. Ha színházba akartam menni, akkor találkozóm volt Dobóval…

– Megelégeltem a sok zaklatást és levelet írtam Dobónak. Megkértem, hogy családi békénk érdekében kerülje a házunkat…

– Dobó úr is azzal válaszolt… A levele tele volt szerelemmel, tisztelettel és lemondással.

– Felbontotta! Irtóztató jelenet folyt le közöttünk… Hiába esküdöztem neki anyám üdvösségére, ő meg volt bolondulva.

– Hozzá, – mondta Vilma egyszerüen. Elhallgatott, csak nagysokára jegyezte meg: – Megütött – ok nélkül… Jól van – hát adtam neki okot! Az én helyzetemben te is így cselekedtél volna, Malvin.

– Te, Vilma! Ha divatban volna még a hűtelen asszonyokat megégetni, akkor két kezemmel hordanám máglyádra a rőzsét.

– Sokkal tökéletesebb gentleman volt, minthogy ilyen gyöngeségei lehettek volna. Ha észrevette, hogy valamelyik fiatal urat kitüntettem a többi közül, rögtön meghivta a házunkba…

– Nagyon kellemes. Ő maga is nagyon kellemes ember volt, az uram, – udvarias, -149- gyöngéd, tapintatos… Szenvedélyesnek, haragosnak soha sem láttam…

– Mindig jó volt hozzám. Tulajdonképpen úgy bánt velem, mint egy elkényeztetett gyermekkel. Már alig mertem a műcsarnokban megdicsérni egy képet, vagy az utcán egy lovat, attól kellett tartanom, hogy másnap elhozza nekem.

– Nem tudom. Azt hiszem, hogy nem. Esténkint elment mindig hazulról; ő azt mondta, hogy a kaszinóba megy és meglehet, hogy tényleg oda is ment. Egy időben észrevette, hogy unatkozom egyedül és attól kezdve velem töltötte az estéket. Olyan udvarias volt és tapintatos, – nem fogadhattam el tőle ezt az áldozatot és magam kértem, hogy menjen megint a kaszinóba.

– Semmi. Csak gondolkozni kezdtem egy nap és azon vettem észre magamat, hogy az én életem olyan sima és egyenes, mint a vasuti sín. Haladok és az egyforma napok úgy maradnak el mellettem, mint a távíró-oszlopok, vénülök és előre tudom, hogy milyen lesz az út közepe és a vége. A vége az lesz, hogy megérkezem az utolsó stációmra, ott -150- harangoznak egyet, aztán örök időkre beállítanak a magazinba. Ennyi az egész.

– Igen, vonatkisiklást rendeztem, mert meggyülöltem azt az örökös döcögést…

– Ő volt a bárd, amelylyel én, a megfordított Stuart Mária, lenyakaztam magamat. Nagyszámu udvarlóim közt ő volt a legostobább és legneveletlenebb, tolakodásával a legbékésebb férjet is dühbe hozhatta volna.

– Most már az, én neveltem ki ennyire… Elkövettem mindent, hogy a férjemet féltékenynyé tegyem. Kétségbeesett makacssággal ragaszkodtam e rögeszmémhez, mert úgy képzeltem, hogy ekkor minden másképp lesz… Az uram féltékeny lesz, nem fog olyan hófehér és kőkemény plasztronokat viselni. Dobót ki fogja dobni, velem házsártoskodni fog, talán meg is fog ütni… Akkor aztán jó dolgom lesz…

– Hiába volt minden. Vérlázítóan kacér -151- voltam, szemtelenül kacér voltam – ő mindvégig kifogástalan és udvarias maradt.

– Keserűségemben rendeztem aztán a vonatkisiklást, amelyért megindult a válópör.

– Akkor is tökéletes gentleman maradt… Kedvesem – mondta – óhajtanám, ha mellőznők a botrányt. Majd kigondolunk valami tisztességes okot a válásra, az anyagi kérdések tisztázásánál pedig számítson az én előzékenységemre… Másnap fogadóba költözött, a lakás – mint látod – nekem maradt…

– Semmit sem sajnálok! Megcsaltam és ő még csak meg sem ütött – micsoda férj az ilyen? Aztán jobb így, mint örökké a sineken haladni…

– Malvin, – mondta Vilma – Malvin, te megérdemelnéd, hogy megkövezzenek!

A háziasszony megint végignyúlt a kereveten s mindaketten mély hallgatásba merültek. A szomszédszobában fölrezzent a kanári madár és félálmában halkan csicseregni kezdett.

Egy verőfényes tavaszi reggel történt, hogy Kata, mikor Katalin hercegnő kidugta bolyhos szőke fejét az ágy függönyei közül, kezében két hosszu selyemkeztyüvel, letérdepelt az ágy előtt levő szőnyegre. A hercegnő jó ideig meghökkenve nézte a keztyüt.

Kata most vette csak észre végzetes tévedését. Az arca lángvörös lett, aztán hirtelen lehajtotta fejét az ágy szélére és szégyenében elkezdett keservesen sírni. A hercegnő maga is megszeppent a Kata szeméből patakzó könnyártól és csitítgatni kezdte a komornáját.

Kata, ámbár a hercegnő körül ő végezte az összes bizalmas szolgálatokat, nem ment cselédszámba, hanem kivételes helyet foglalt -156- el a hercegi udvartartásban. Az udvarhoz tíz esztendővel ezelőtt került, mikor édesatyja, a szegény bányamunkás, harmincadmagával ott veszett a bányában. A rémes eset híre akkoriban eljutott a hercegi kastélyba is és a kis Katalin hercegnő, hallgatva jó szíve szavára, az egyik bányász-árvát játszótársul maga mellé vette. A játszótársból később komorna lett és a komorna kifogástalanul végezte szolgálatát mindaddig, míg egy nap a fenség csinos lábát keztyübe nem akarta bujtatni.

E naptól kezdve Katán a szórakozottság aggasztó szimptomái mutatkoztak. A sok közül elég lesz még egy példát említenem. A hercegnő egyszer a parkba készült és a lépcsőről visszaküldte Katát, hogy hozza utána a japáni napernyőjét. Ő fensége jó negyedóráig várakozott a lépcsőn, a lenge öltözetü homokkő Herkules lábánál. Végül megunta a félisten társaságát és Katája keresésére indult. Katát ott találta a fehér szalón erkélyén, amint kipirult arccal délfelé tekintett és a japáni napernyővel a várkert százados bükkfái felé integetett. Mikor úrnője a vállára tette kezét, Kata halálra rémült és megint sírva fakadt, a hercegnő minden kérdésére pedig csak újabb könnyárral válaszolt.

A probléma megoldása különben nem -157- váratott sokáig magára. Mikor Katalin hercegnő félórával később a kert bükkfái alatt sétált, egy vadászruhás fiatalemberrel találkozott össze. A hercegnő elcsudálkozott, hogy a kertben idegen ember jár, még inkább elcsudálkozott azonban, mikor az idegen levett kalappal megállott előtte és krétafehér arccal dadogta: Fenség! fenség!

Az idegen kuszált beszédéből megérthetett annyit, hogy Farkas Sándornak hívják, hogy gyakornok a hercegi erdőhivatalnál, hogy szereti Katát, hogy továbbá Kata őt viszont szereti és hogy ezért leste meg Katalin fenségét reggeli sétáján, hogy megkérje tőle Katája kezét…

A hercegnő, mikor később Katának elmondta ezt az élményét, egy sajnálatos germanizmussal élt, mondván: – Mikor az az ember így megfogott a kertben, egészen paff voltam!

– Ő is akarta, hogy én szóljak, – de én megmondtam neki, hogy meghalok inkább…

Kata – ujabb szokásához híven – megint -158- sírni kezdett és Katalin hercegnő szintén közel volt a síráshoz. Szívét anyai aggodalmak szállták meg.

– Igazad van, Kata, becsületes embernek kell lennie… Nyilt, barna arca és őszinte kék szeme van… Jól megnéztem ám!

Estebédnél a hercegnő óvatosan szóba kozta a szülei előtt Kata kiházasításának kérdését, és mivel ötletét felsőbb helyen tetszéssel fogadták, boldogan sietett vissza komornájához.

Kata elsápadt a nagy boldogságtól és némán csókolgatta Katalin kezét. Aztán még éjfélutánig elbeszélgettek a kis szalónban. A csillár lámpáit eloltották, csak a velencei tükör üvegrámájában égtek a villámos rózsák, bágyadt fényük pedig átszűrődött a csipkefüggönyökön. Katalin fehér pongyolában telepedett a sátoros kis kerevetére, Kata pedig úrnője lábainál helyezkedett el, a vastag szőnyegen.

– Én Istenem, hát különös… Az ember mindig ő reá gondol, aztán olyan édes szédülést érez és éjjel nem tud aludni… Olyan szomoru boldogság ez, hogy az ember szeretne sírni örömében…

Kata híven elmondott mindent. Egy erdei kiránduláson ismerte meg, aztán a hivatalnokok bálján látta megint. Aztán az erdőben látták egymást, majd a kertben…

– Kata, most valami nagy dolgot kérdezek, – füllentened nem szabad… Megcsókolt?

Kata ajkaival némán szorongatta a hercegnő kezét. A hercegnő pedig csillogó szemmel hajolt hozzá:

A homály bátorságot adott Katának. Bevallott mindent. Megcsókolták egymást, – egyszer, tízszer, százszor… Ki tudná azt számon tartani? Az erdőben, a kertben. -160-

A két leány még félóráig együtt volt, némán és mozdulatlanul egymáshoz símulva. A tükör szines rózsái sötét tüzben csillogtak, de a szobát nem tudták megvilágítani. Katát egészen elkábította a boldogsága. Katalin hercegnőt pedig valami édes, bánatos sejtelem fogta el.

Farkas Sándor erdész úr egész nap künn veszekedett az erdőkerülőkkel és mikor alkonyatkor hazaért a cselei erdészlakba, maga mondta, hogy fáradt, mint a kutya és éhes, mint a farkas. Kata – aki időközben szépen nekigömbölyödött – csinos szabásu háziruhában jött eléje.

– Füh, de elegántos vagy! – mondta az erdész, megcsókolva felesége fehér nyakát.

– Azért jött, hogy megcsókolja a keresztfiát és hogy elbúcsúzzék tőlem. Képzeld, engem is megcsókolt!

– Be kár, hogy nem voltam itthon! Ha -161- már benne volt a csókolózásban, talán nekem is kijutott volna…

Kata, aki az udvarnál nevelkedett, lojális megbotránkozással hallgattatta el a férjét.

Az erdész időközben elnyúlt karosszékében és egy erélyes perdítéssel a térdére ültette feleségét.

Kata most már végleg kilépett előkelő tartózkodásából és kényelmesen elhelyezkedett az ura ölében.

– A jövő héten elviszik a Fridolin herceg székvárosába… Ott tartják meg a lakodalmat…

– Hát mégis elveszi a herceg? Hiszen egy félévig azt beszélték, hogy felbomlott az eljegyzésük…

– Bolond beszéd! Hogy bomlott volna föl? Csak akadályok merültek föl, amelyeket el kellett hárítani az útból…

Az asszonykán most már erőt vett a pletykázó kedve és töviről-hegyéről elmondott mindent a férjének.

– A hercegnek van egy énekesnő szeretője… Tavaly megigérte a szüleinek, hogy szakítani fog vele és eljött ide, hogy megkérje a Katalin hercegnő kezét… Otthon azonban -162- megint meggondolta magát és visszatért énekesnőjéhez… A herceg és apja közt akkoriban viharos jelenetek folytak le, de a jó Fridolin makacskodott és nem akart többet tudni a menyasszonyáról… A két udvar akkor elhatározta, hogy az esküvőt bizonytalan időre elhalasztják, míg a herceg ráun a kedvesére… Most, – úgylátszik, – ráunt…

– Barátom, te kissé ostoba vagy! Azt hiszed, a hercegeknél is úgy járja, hogy: szeretlek – elveszlek? Fridolin herceg királyi vérből való és rokonságot tart három nagyhatalommal…

– Ugyan melyik az a Fridolin herceg? Tavaly vadászott nálam egy egész csapat nagyúr… Volt köztük egy epésképü, hirtelenszőke, egyik cigarettát a másikon gyújtotta meg, a feje pedig olyan furán mozgott, mintha a Vitus-táncot járná…

– Mikor megcsókolta, a szeme tele volt könynyel. Azt mondta: – A keresztfiamat sem fogom többet látni! Föl akartam vidámítani és az új székvárosáról beszéltem… Szép város, – mondta a hercegnő, – de sokszor ködös. És én úgy irtózom a ködtől! Úgy irtózom!

Az asszony közelebb huzódott a férjéhez és az arcán meglátszott a csöndes, önző öröm, hogy nem született hercegnőnek.

Az aranybulla 1222-ben kelt, a mohácsi vész 1526-ban volt, Luther Márton 1483-ban született, Amerikát 1492-ben fedezték fel, a szatmári békét 1711-ben kötötték meg, a westfáliai békét ellenben már 1648-ban. Hanem hogy a marathoni ütközet mikor volt, azt igazán nem tudom.

Pedig szó volt róla a gimnáziumban. Sőt tisztán emlékszem az ütközet egyes részleteire. Forró nyári nap volt, az osztályteremben egy kövér dongó zümmögött, a nyitott ablakon át egy gőzgép sistergése hallatszott a közeli pályaudvar felől. A fiúk egyrésze nyitott szemmel szundikált, csak hátul mozogtak egy kicsit: az öregek huszonegyeztek. Én mozdulatlanul ültem a padban, a tisztesség kedveért hébe-korba egy-egy lelkes pillantást vetettem a szegény Török páterre, közbe meg Jókai Mór Új földesur-át olvastam a pad alatt. A szegény Török páter hevesen gesztikulálva járt fel-alá a dobogón, kétségbeejtően fisztulázó hangon magyarázva -168- a marathoni ütközetet. Ilyenkor nem látott és nem hallott semmit. Ha belemélyedhetett a klasszikus kor történetébe, olyan volt, mint a szerelmes fajdkakas.

Mikor óra végén csöngettek, én már elkészültem az Új földesur-ral, de a szegény Török páter még nem végzett a marathoni ütközettel.

– Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának élete árán vásárolta meg e diadalt, mely dicsőségének babérkoszorújában mindenkor a legszebb levél maradt…

Nem engedtük tovább beszélni, fölemelkedtünk a padokban és kórusban kiáltottuk: Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Megkérdezték tőlem az aranybullát, a mohácsi vészt, Luther Mártont és Amerikát. Mindent tudtam.

– Talán elég is lesz már? – vélekedett az igazgató, kérdő pillantást vetve a főigazgatóra.

– Még csak a marathoni ütközetet, – mondta a szegény Török páter, könyörgő pillantást vetve a főigazgatóra.

Engedtem a főigazgatónak egy másodpercnyi időt, hogy nyilatkozzék. Nem nyilatkozott -169- és én kétségbeesett vakmerőséggel kezdtem hadarni:

– E diadal, melyet Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának élete árán vásárolt meg, mindenkor a legszebb levél maradt dicsőségének babérkoszorújában…

Aztán egyszerre köhögési rohamot kaptam, fuldokolni kezdtem és nem tudtam tovább beszélni. (Ha kellett, hideglelést és lázt is tudtam magamnak szuggerálni, – ilyenkor, a pillanatnyi szükséghez képest, lángolt a fejem, vagy vacogott a fogam.)

A főigazgató korholó pillantást vetett a szegény Török páterre, az igazgató pedig diadalmaskodott.

Leültem, szelid megadással, mint egy martir. Az arcomról ezt olvashatták le: Óh jaj nekem, miért nem mondhatom végig a marathoni ütközetet? A szívem pedig cigánykerekeket hányt örömében, mert érettnek éreztem magamat és mert tudtam, hogy ezentúl már kávéházba szabad járnom és senkinek sem lesz joga megkérdezni tőlem, mikor lesz a marathoni ütközet.

Mikor fölkerültem az egyetemre, igen sok kérdést intéztek hozzám. Megkérdezték tőlem, hogy tudok-e billiárdozni és hogy értek-e a -170- tarokkhoz? Majd azt tudakolták tőlem, hogy tudok-e vívni és hogy a kereset tárgyát tevő váltót én írtam-e alá? A marathoni ütközetről soha sem volt szó. Csupa olyan kérdésekre kellett megfelelnem, amelyre nem oktattak az iskolában.

Évek multán, egyszerre, mikor már azt hittem, hogy a világ egészen megfeledkezett a marathoni ütközetről, meglakoltam ifjukori vétkemért. Elmondom, hogyan.

Bebarangoltam a görög szigettengert, aztán Athénbe mentem. Fenn a hegyen van az Akropólisz fantasztikus romvára, márványbástyáinak és titáni oszloplabirintusának ékesen szóló némaságával, – lenn a város, gipsz-Zeusokkal ékesített házainak és héroszok nevére elkeresztelt poros utcáinak semmitmondó lármájával.

Az egész szigettengeren végig kisért egy bájos kisértet, miss Kant. Senki sem ismerte, azt sem tudták, honnan jön, nem is mondta, hová megy. Egyedül utazott, imádásra méltó energiával törve magának utat a kikötők csőcseléke közt és mosolygó önzéssel ütve villáját az ebédlőasztalok pecsenyés tálaiba. Szemüveget viselt – rendes körülmények közt én is rettenetesnek találom ezt a szerszámot egy nő orrán, – miss Kant a szemüveget is kedvesen -171- tudta viselni. Különben karcsu, izmos és szőke volt, a szeme jéghideg és okos, de a szája, ez a viruló, kivánatos száj, rácáfolt a kék szemére.

Úgy látszik, hogy ugyanegy utat tettünk meg, különböző vonalakon, mert többször is összetalálkoztunk egymással, majd újból elvesztettük egymást szem elől. Később, ha az induló hajó födélzetén megismertem az ő csinos bőröndjeit, gyerekes öröm fogott el; ha pedig kiszálltunk valamelyik kikötőben, mindig kissé elszomorodtam. Heine ezt az országút poézisének nevezi.

Miss Kant tudhatta, hogy egy magánosan utazó nőnek nem szabad ismeretséget kötni. A hajóstiszteken kívül senkivel sem állott szóba.

Mikor az Oreste megkerülte velünk a Matapan-fokot, a tavaszi szél hosszu hullámgátat sodort elénk; a hajó erősen mozogni kezdett, miss Kant elszédült mellettem a födélzeten, de mikor feléje nyujtottam a kezemet, gőgösen végigmért és szó nélkül lement a kabinjába. Nem is láttam többet, csak a Pireuszban, mikor a danaida fiakkeresekkel alkudozott.

És miss Kant most egyszerre itt állott megint mellettem, az akropóliszi Nike-templom márványlépcsőin, mely templomot a marathoni ütközet emlékezetére építették Perikles korában. -172- Most sem vett tudomást rólam. De a tolakodó franciáról sem, aki ott leselkedett a Parthenon oszlopai közt és aki már az Oreste-n is megvesztegette a szolgákat, hogy az asztalnál miss Kant oldalán adjanak neki helyet.

Mondom: miss Kant ott állott mellettem. A szemüveget a kezében tartotta és elgondolkozva nézett a ködös messziségbe. A szél kissé szétkuszálta homlokán a hajat, arcán, melyet a gőg különben kissé merevvé tett, most egy lágy, asszonyias vonás mutatkozott.

Egyszerre az a biztos, erős meggyőződés vert bennem gyökeret, hogy miss Kant most azon gondolkozik, miképpen szólítson meg engem. Megunhatta az örökös zárkózottságot, szeretne egy óráig megint asszonynyá lenni. Szeretne egypár bókot vagy léhaságot hallani…

– Odaát látják a Nimfák hegyét. A másik oldalon, az a kék hegycsúcs, a Pentelikon, mely márványbányáiról híres.

– Azon túl megint tenger van, a marathoni öböl, ott folyt le a híres marathoni ütközet. -173-

A marathoni ütközet? Erre már nekem is meg kellett szólalnom. Félig a vezetőhöz fordulva mondtam:

– E diadal, melyet Athéne százkilencvenkét vitéz harcosának életével vásárolt meg, mindenkor a legszebb levél maradt dicsőségének babérkoszorújában…

Miss Kant ekkor hirtelen hozzám fordult. Egy pillanatig mosolyogva tekintett a szemembe, aztán szelid, kissé fátyolozott hangon kérdezte:

A marathoni ütközet! Ha az aranybullát kérdezte volna, vagy a mohácsi vészt, vagy Luthert, vagy Amerikát: minden jó lett volna… Hanem éppen a marathoni ütközetet kérdezte! Az iskola füledt levegője járt megint eszemben, a szegény Török páter fisztulás hangja, a távolból sistergő lokomotiv és az Új földesúr, – aztán valami csodálatos gondolattársulás által okozott szuggeszció következtében köhögési rohamot kaptam, fuldokolni kezdtem és nem tudtam beszélni…

A miss rémülten nézett rám, a vezető pedig ijedten ütötte a hátamat. Attól félt, hogy itt halok meg a Nike-templom lépcsőin, mint a marathoni ütközet százkilencvenharmadik áldozata. -174-

Mikor magamhoz tértem, miss Kant már a Parthenonnál járt, mellette léptetett a francia. A francia élénken beszélgetett, – nem tudom, hogy a marathoni ütközetet magyarázta-e neki, – miss Kant pedig mosolyogva hallgatta szavát.

Én ekkor elhatároztam, hogy most már soha sem fogom megtanulni a marathoni ütközetet. Miss Kant iránt való kegyeletből üresen hagyok egy helyet az emlékezetemben; olyan lesz ez, mint Deák Ferenc helye a budapesti képviselőházban.

Nánay Janka Lotte jelmezében jelent meg a kevei urak nyári bálján. A kosztüm korhű volt, korhű a nagy bébékalaptól kezdve egészen a keresztbe kötött cipőszalagig, csak a Janka arca nem volt korhű. Ez a józan, okos arc, maliciózus szemével és szkeptikus mosolyával, nagyon magán viselte a század régészeti bélyegét és sehogysem illet a szentimentális jelmezhez.

A bált az idén is a jerinai parkban tartották meg. Mikor alkonyatkor a párok az első négyeshez sorakoztak, Janka vagy féltucat kosarat osztott szét tisztelői közt, aztán felmászott a Bimbószobor márványtalpára és onnan nézte a táncot. Bimbó tudvalevőleg a gyorslábu Gyöngyöm leánya volt. A jerinai kegyelmes úr nagy tisztelője volt Bimbónak és mikor a jeles kanca a hamburgi derbyn kitörte a nyakát, ezt a szobrot állította emlékének, két szomorú fűz közepett.

Nánay Janka tehát a bronz-ló két első patája -176- közt ült, meglehetős merész helyzetben és cipőjesarkával a márványon dobolva, kimondhatatlan unalommal nézte a táncot. Mikor később elásította magát, odaát a büffénél valaki szintén ásított. Lisztes arcu pierot volt, pries helyett nagy japáni legyezőt tartott a hóna alatt. Janka állhatatos pillantásainak az lett az eredménye, hogy a pierot monoklit keresett elő és lassan közeledett feléje. Most már fölismerte benne Pogány Gyulát. Ő sem táncolt, bár külön e bálra hozatták le a magas Tátrából, ami – tekintettel arra a szép asszonyra, akinek ott élet-halálra udvarolt – nem volt éppen könnyü dolog. Valami cinikus szeszélye vihette reá, hogy férfias szép arcát belisztezze és hatalmas termetét ebbe az idétlen jelmezbe bujtassa.

– Jó helyet kerestél ki magadnak, hogy megbámultasd a lábaidat, – mondta Pogány.

Már megszokta, hogy Nánay Jankával ilyen hangon beszéljen. Janka vállat vont.

– Harminchatos számu cipőt viselek, Bojtárné lába két számmal kisebb…

A kevei familiák mind rokonságot tartanak egymással és ezért, kezdve a jerinai grófoktól egészen a legendi hétszilvafásokig, össze-vissza tegezik egymást. Tulajdonképpen csupa rokon volt a bálon is, kivéve azt a pár katonatisztet, -177- akit a fiatal gróf hozott magával a svadronjától.

Mikor Pogány mellette ült és most már négy cipősark verte a Boccaccio-négyes taktusát, Janka cigarettát kért szomszédjától.

Két évvel ezelőtt vesztek össze, valami vidéki lóversenyen. Pogány akkoriban egy kicsit udvarolt is Jankának. Hanem az összetűzés okára már egyikük sem emlékezett.

– Szabad neked dohányoznod? – kérdezte a fiatalember, cigarettás dobozát keresve elő, amelynek ezüstfedelén zománcos ballerina pompázott.

Két év előtt halt meg az édesapja, egy eladósodott katonatiszt. Azóta a nagynénjénél élt a jerinai kastélyban.

– Óh igen, nekem minden ostobasághoz van tehetségem. Hanem amióta először megkérdeztem magamtól, hogy mire való a tánc, már csak elvétve járom a bolondját… Két emberfia összeölelkezik, aztán végigugrál a homokon… Ezt csak azért hozták divatba, hogy két félig idegen ember összeölelkezhessék… Ha valakivel meg akarom magamat öleltetni, akkor táncolok vele, de különben nem, azt már nem teszem, hogy sorra öleltessem magamat az egész világgal, csakhogy egyvalaki, az igazi is sorra kerüljön… A Bojtárné már másképp gondolkozik.

A nyalka Bojtárné ott táncolt előttük. Az öreg alispán volt a párja, hanem egy főhadnagy a szomszédja. Az alispán karján forgott, hanem a szeme a huszár pillantását kereste. Ezek a szomjas pillantások határosak voltak a tettlegességgel…

– Én azt hiszem, – folytatta elmélkedését Janka, – Bojtár Béni nagy szamár lehet!

– Ugyan ne affektálj! Huszonhárom éves korában mindent tud az ember, még ha véletlenül kisasszony is az ember!

Pogány halkan nevetett. Ez a Nánay Janka -179- különben mindig különös gyermek volt. Azelőtt híres volt a lármás jókedvéről meg a kacérságáról, ujabb időben pedig a cinikus őszinteségéről. A fiatal urak nagyon szerették, de az asszonyok ki nem állhatták. Talán csak azért nem, mert főleg velük szemben adta a rosszkor megszólaló enfant terrible-t. A fiatal urak sorra udvaroltak neki, – ezen keresztül kellett esniök, mint a bárányhimlőn, – komoly kérője azonban máig sem akadt. Más okból sem, de azért sem, mert szegény leány volt…

– Sohse mosakodjál előttem! Tudom, hogy nemcsak te vagy így velem, a többiek is így vannak… Egyideig udvarolgattok nekem, elmulattok velem, mert olyanféle vagyok, amit ti a kaszinótokban jukker-leánynak neveztek… Kényelmesnek találjátok a társaságomat, mert fabatkát sem adok a legszellemesebb bókra és -180- igénytelen jó cimbora tudok lenni… De éppen ez az én bajom! Nekem csupa jó cimborám van a férfiak közt, szerelmesem még egy se volt. És ha valaki többet érez irántam a jóbarátságnál, akkor úgy végez velem, hogy elgondolja: milyen kár is, hogy ez a tűzről pattant kis teremtés nem menyecske! Pompásan lehetne neki udvarolni, csak volna neki férje! Valami jó öreg mamlasz, mint Bojtár Béni, – mi?

– Pedig nem úgy van, – én jobban ismerlek titeket is. Ha asszony volnék, sem kellenénk egymásnak… Ti az asszonyban is jobb szeretitek az alamuszi fajtát, aki úgy tud mosolyogni meg pillantani, mint ez a Bojtárné…

Szokása szerint száraz, gúnyos hangon beszélt, de Pogány mégis úgy érezte, mintha a mellette ülő leány lelkét végtelen szomorúság töltené el. Bizalmas mosolylyal mondta hát:

– Megállj, Janka, majd másképp beszélsz te is, ha elérkezik az a bizonyos valaki… Az igazi!

– Ej, el akarsz csitítani, mint a síró gyereket? Barátom, én nem hiszek már semmiben. -181- Óh, a szerelem sem egyéb természeti ösztönnél, akár az éhség. Az okos ember le tudja küzdeni az éhséget, ha bolondgombát tálalnak föl neki, – miért ne tudja leküzdeni a szerelmét is? Egyszer azt hittem, hogy szerelmes vagyok. Valami névtelen emberbe, valami írófélébe. Az is csak azért szeretett belém, mert nem ismert. Ha ismert volna, ő is beállott volna jó cimborámnak… Csak látott messziről, a jockey-klub páholyában vagy lawn tennis-nél a grófokkal. Tudta, hogy leánya vagyok Nánay tábornoknak és unokája a kegyelmesnek, azért is szeretett tán belém… A többit nem mondom el. Hanem a vége mégis az lett, hogy kétfelé mentünk és érintetlenül hagytuk a bolondgombát az asztalon… Egyikünknek sem lett komolyabb baja, pedig én azt képzelem, hogy komolyan szerettük egymást… Olyan simán ment a dolog! Akkoriban így kezdődött a legkedvesebb versem: És sírok, mert már semmim sincs, amért sirhatnék… Ej, én nem hiszek már semmiben, mert nekem az egész mindenség bliktri!

– Nem éppen, de nem szeretnék vénleány maradni, a néni kedveért sem. Nem hiszem ugyan, hogy Horkay főkötő alá hozna, de nem akarom, hogy rajtam múljék.

– Eleintén nagyon udvarolt, de most már nem küldöz virágokat és tízszer is mondja napjában, hogy nagyon szeret. Az egész világ előtt mondja… Rossz jel, ő is kezd már a jó cimbora stádiumba lépni…

Janka azzal a tánchely felé ment. A pierot utána nézett és ilyesmit gondolt magában:

– Szeretném, ha Horkay elvenné ezt a tűzről pattant leányt… Pompás menyecske lenne belőle, Pistából meg jámbor, öreges férj.

A nagybátyám kisleányát, a Luca hugomat, nemrégiben könnyek közt találtam. Az ablakfülkében ült, a csipkés függöny mögött, az alacsony zsámolyon. Erősen csuklott, csinos szeme könnyben úszott, a szája szélén pedig ott vonaglott a bánatos keserűség. Egy kövér kis Niobe, aki elmerült, szinte fölolvadt bánatának mérhetetlen oceánjában.

E látvány nem lepett meg túlságosan. Ismerem a mi Lucánkat. Láttam én már Lucát fölbontott hajjal és jajveszékelve futkosni a házban, mikor a szakácsné a forró vasalót ráejtette a pettyes macska farkára. És hallottam Luca szívrepesztő zokogását, mikor a kanárija csömört kapott a kendermagtól és világgyülöletében fölfujta magát golyóbissá.

Azt hiszem, Luca egészsége megkivánja, hogy egyszer hetenkint alaposan kisírja magát. Ha egyéb jogcíme nincs a síráshoz, akkor előkeresi a régi képes lapokat és – nem tudom hányadszor! – elolvassa a mexikói császár -184- utolsó óráit, vagy az Elba hajó elsülyedését.

Érzékeny lelke különben nem akadályozza meg Lucát abban, hogy asztalnál hatalmas étvágyat fejtsen ki, a fiúkkal pedig hébe-korba keményen össze szokott perelni. Ezt, persze, csak mellesleg mondom.

Mondom, az ablakfülkében könnyek közt találtam Lucát. Nem is kérdeztem, rögtön tudtam, hogy az a piros kötésü könyv ríkatta meg, melyet a térdén tartott. Az utolsó lapnál volt. A kezembe vettem a könyvet és átfutottam az utolsó, rövid fejezetet.

LVII. FEJEZET.

A falusi templom tornyában megint megszólaltak a pünkösdi harangok. Méla akkordjaik zengő galambok rajaként siklottak el a verőfényben úszó, virágillatos táj fölött, besurranva a kastély csúcsíves ablakain…

Béke és nyugalom mindenütt! Csak a tengerzöld boudoir bűvös homályában nem honol a béke, csak a csipkéslevelü pálmák alatt lázban vergődő karcsu, fehér leány szivében nincs nyugalom… Izaura grófnő! Nem -185- Izaura, – csak Izaura árnyéka… arca halovány, szinte átlátszó, mint az almafavirág, ha megcsipte a dér: a csalódás dere…

A harangkongásra fölriadt lázas álmodozásából. Bánatos mosoly jelent meg finom metszésü ajkán, majd halkan suttogta: Elemér! Elemér!

E pillanatban felpattant az ajtó. A küszöbön napbarnított, utiruhás délceg férfi jelent meg.

A válasz egy halkan elhaló sóhaj volt. Könnyü, mint a pillangó szárnylebbenése: Megbocsátok!

A kevély férfi térdre vetette magát és keservesen zokogott. Először sírt életében.

A pünkösdi harangok zúgtak. A Robozok kastélyának rézkupoláján föllebbent a selyem gyászlobogó, ünnepélyesen és komoran, mint egy óriás fekete holló…

Pünkösd napja volt… Béke és boldogság mindenütt… Csak odabenn, a tengerzöld boudoirban, kérdezte a jegesmedvebőrön térdeplő férfi, szívrepesztő zokogással:

Bizony, ez több volt, mint amennyit Luca elviselhetett. Oly szépen indult minden! Pünkösd, – napfény, – virágillat… Nagyúri parkok – nyílegyenes platánfasorokkal, márványistenekkel és kupolás kastélyokkal… Hercegek, őrgrófok és közönséges grófok, akik lovagolnak, száz üveg pezsgőbe fogadnak és nemesi becsületszót adnak… Aztán ő – Elemér gróf! Az imént jött haza Afrikából; fél fejjel magasabb a többinél és ha beszél, kipirul a homlokán a sebhely. „Báró úr, ön gyáva!“ mondja. Vagy: „Tudok a park végén egy csendes helyet, ott egypár golyót válthatnánk!“ Aztán összetalálkozik Izaurával… A kevély Elemér a jéghideg Izaurával! Oly ellenséges pillantásokat váltanak és oly hidegen beszélnek, az ember mindjárt tudja, hogy szeretik egymást. Aztán valami összekoccanás esik köztük. Elemér elmegy Afrikába, Izaura elmegy a tengerzöld boudoirba, – Luca pedig mosolyog magában. Mert Luca az anyai szigor dacára is tapasztalt regényolvasó és tudja, hogy Izaura arca hiába hervad napról-napra. Elemér gróf egy év mulva, talán éppen pünkösd napján, vissza fog jönni és aztán kivirulnak ismét a rózsák Izaura grófnő arcán…

Aztán egyszerre, – mi az? Ah, az a bizonyos villamcsapás a tiszta égből! A szegény -187- Luca rémülten kaparászta a könyv tábláját, hogy nem-e ragadt oda egypár lap, – aztán megtörve, megsemmisülve, megdermedve süppedt össze magába. Izaura grófné meghalt! Meghalt, mikor legérdekesebb lett volna a regény. Meghalt minden szokás és hagyomány ellenére, meghalt komolyan és visszavonhatatlanul meghalt fájdalmas mosolylyal a finom metszésü ajkán… És Elemér gróf most ott térdepelt a tengerzöld boudoirban, Luca pedig az ablakfülkében és mindaketten zokogva kérdezték: miért? Alighanem most értették csak meg mindaketten a regény címét, azt az ártatlannak látszó és mégis annyira alattomos kérdést: Miért?

– Luca, legyen eszed! Nem kell ezt az ostobaságot komolyan venni. Nem megtörtént dolog, a szerző úgy füllentette össze.

– Ha úgy hazudta össze, miért nem hazudta másképp? Miért nem hazudta úgy, hogy boldogok lesznek? Miért?

Luca, szegény Lucám, kövér kis Luca, hallgass reám, elmondom neked, miért halt meg Izaura grófnő, bánatos mosolylyal a finom metszésü ajkán.

Az író, a Miért? szerzője, egyszer a nagynénjénél ebédelt és fekete kávé után azt mondta: -188-

Írhatnékja volt. A szobában egyszerre mélységes csend lett, az öregek sokatmondóan néztek össze, Mariska pedig felszökött a helyéről és azt mondta:

Öt perc alatt elkészített mindent a szobájában. A kis íróasztalára husz árkus fehér papirost tett, meg egy csomó tiszta aluminium tollat. Egy pohár friss vizet is tett oda, a majolikakorsóba pedig, az Eötvös József mellszobra mellé, néhány nyíló orgonafaágat tűzött. (Az Eötvös szobrát a gipszöntő talián néha mint a Kossuth Lajosét, néha pedig mint a Széchenyi Istvánét is szokta árulni.)

A gyerekeket kituszkolták a szomszédba, a madárkalitkát pedig leterítették zsebkendővel. Olyan ájtatos csend volt a lakásban, az ember meghallhatta volna a légy dongását, vagy a múzsa ruhasuhogását.

„Kedves Rabinovicz úr! Ha ön azt hiszi, hogy engem a licitációval megijeszthet, akkor nagyon csalódik. Ha azonban még hat hétig várni akar, megkapja a pénzét az utolsó krajcárig. Mondtam már önnek, hogy egy Miért? címü regényen dolgozom, amelynek a fele már -189- el is készült. A kiadómnak, a Farkas és társa cégnek, fájdalom az a különös rögeszméje van, hogy nem akar pénzt adni, mielőtt a regény befejezését nem látja. A befejezéshez pedig még kell vagy hat hét. Várjon türelemmel, hagyjon békében dolgozni, akkor lesz nekem is pénzem, meg önnek is.“

A levelet borítékba zárta és zsebre tette. Mariska a kiváncsiságtól csillogó szemmel várta az ajtóban.

Szerette volna, ha a bátyja egész regényt ír az ő asztalán. Az író azt mondta:

A gyerekek pedig később elkérkedtek a szomszéd gyerekek előtt: A mi bácsink tud apercu-t írni, a tiétek nem tud!

– Luca, akarod tudni, milyen ember az a kedves Rabinovicz úr? Se nem kedves, se nem úr. Alig négy láb magas, vézna kis izé, amely mindig feketében jár. A jobb lába félaraszszal kurtább, mint a bal lába, azért a jobb cipőjén félarasztnyi fatalpat visel. A feje csupa homlok, az arca valahogyan lecsúszott a gallérjáig, ahol más embernek szája van, -190- ott van az ő szeme; ahol más ember az állát viseli, ott viseli ő a száját.

Az apercu olyan hatással volt Rabinovicz úrra, hogy másnap néhány hivatalos ember társaságában feljött a kopogó fatalpával a Miért? szerzőjének a lakására és megtartotta az árverést.

Az író, összes földi javai közül, csak a frakkját sajnálta. Nem, mintha a többi holmija íránt mostohább szívvel lett volna, hanem mivel a frakkjára, tekintettel a küszöbön álló farsangra, nagy szüksége volt. Rabinovicz úr azonban hajthatatlan maradt, csak annyit igért meg, hogy a frakkot fogja az árverés végére hagyni. Az árverés eltart egy óráig, addig lehet pénz után járni.

– Luca, – te azt kérded, hogy mi köze a frakknak Izaura grófnő halálához? Luca, – a frakk ölte meg Izaura grófnőt! Az író, amint sötét arccal járt-kelt a szobájában, kezébe vette a Miért? befejezetlen kéziratát. Hej, – ha hamarjában befejezhetné a regényt…?

Ekkor támadt az ötlete, hogy megöli Izaurát. Megöli és kurtán befejezi a regényt. Sokáig küzködött magában. Melyiket áldozza fel, – Izaura grófnőt, vagy a frakkot? Szerette mind a kettőt! Izaura szép, fiatal és nemesszivü. A frakk is elég jó szabásu, de már nem új, a bélése pedig kezd kopni. -191-

– Luca, a frakk győzött! Mialatt az „öregnemü üzérek“ a kockás esőköpönyegét ócsárolták éppen, az író leült és megírta az LVII. fejezetet. Aztán kocsiba ült, elhajtatott a Farkas és társa céghez és átadta nekik a kéziratot. A kiadók csudálkoztak egy kicsit, hogy a regény olyan kurta lett, de aztán kiszámították, hogy mennyi jár egy ívért és kifizették a tiszteletdíjat…

– Luca, szegény Lucám, készülj el a legszomorubb dologra! Az író, mikor a zsebében érezte a pénzt, nem ment haza, hanem azt mondta magában: Nem kell nekem az az ócska frakk, – majd csináltatok újat a télen… Elegáns új frakkot, fényes kamgárnból, atlaszbéléssel… Mikor eljött a farsang, az írónak nem volt frakkja, se ócska, se régi, a kiadó rossz regényt kapott. Rabinovicz nem hajtotta be az árverés költségeit sem. A szegény Izaura grófnőnek azonban meg kellett halnia, élete virágában, bánatos mosolylyal az ajkán, – és senki sem tudja, hogy miért?

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK AZ ELSŐ FECSKE ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.