The Project Gutenberg eBook of A láthatatlan ember by H. G. Wells

Az idegen február elején érkezett, szeles, télies napon, szakadó hóban, – ez volt az utolsó hóesés abban az esztendőben – és gyalog jött a bramblehursti vasuti állomástól, kis fekete pakktáska a keztyüs kezében. Tetőtől talpig be volt burkolva és puha kalapjának széles, lehajtott karimája ugy eltakarta egész arcát, hogy csak az orra hegye látszott ki; a hó tenyérnyi vastagon födte vállait, kalapját, mellét és a kis pakktáskát.

Szinte félholtan támolygott be a „Postakocsihoz“ cimzett fogadóba s ledobva pakktáskáját rekedten kiáltott föl:

Lerázta magáról a havat és bement Hall asszonysággal a vendégszobába, a hol e rövid bevezetés után és néhány sovereign-nyel nyélbe ütötte a dolgát: megszállt a fogadóban.

Mrs Hall rögtön meggyujtotta a tüzet az idegen szobájában s ott hagyván őt, leszaladt a konyhába, mert maga akarta elkésziteni az ebédet. Télviz idején ugyanis hallatlan szerencse volt az utas Ipingben, meg kellett tehát becsülni az oly vendéget, a ki ilyenkor téved erre és aranynyal fizet. -4-

Mihelyt tehát az ürücomb illendően sülni kezdett, mrs Hall, a ki közben néhány szitokkal és hátbavágással elevenebbé tette örökké álmos cselédjét, maga ment föl a vendég „ebédlőjébe“, abroszszal, tányérokkal, stb. s roppant buzgalommal, hühóval látott hozzá a teritéshez. De meglepetve látta, hogy ámbár a tüz vigan lobogott a kandallóban, az idegen még se vetette le a kabátját, sőt még a kalapját se vette le, hanem háttal feléje állt az ablaknál és kinézett a szakadó hóba.

Keztyüs kezeit hátul összefogva tartotta s ugy látszott, hogy nagyon elmélyedt gondolataiba. Mrs Hall bosszankodva látta, hogy az olvadó hó mind lecsurog drága szőnyegjére az idegen kalapjáról és ruhájáról.

– Talán kivinném a kalapját és kabátját a konyhába, uram, – szólt édeskésen, – ott hamarabb megszárad.

De oly lassan mondta ezt, hogy mrs Hallnak ugy rémlett, mintha mit se hallott volna; megismételte hát a kérdést.

Az idegen erre kissé megforditotta a fejét s a vállai fölött nézett a fogadósnéra.

Mrs Hall csak most látta, hogy az idegennek igen nagy kék pápaszeme van s hogy sürü pofaszakállt visel, mely egészen eltakarja arcát.

– Jól van, uram, – felelte udvariasan. – Ahogy tetszik… A szoba különben is mindjárt átmelegszik.

Az idegen nem felelt s megint kinézett az ablakon; mrs Hall pedig érezvén, hogy rosszkor akart beszédes lenni, gyorsan elvégezte a teritést és eltisztult a szobából.

Mikor ismét feljött, az idegen még mindig -5- ott állt az ablak előtt, mint a kőszobor; gallérja fölhajtva, kalapja karimája legyürve, ugy, hogy egy csipetnyi se látszott az arcából. Mrs Hall csörömpölve tette le az asztalra a tojást, meg a sonkát és szinte kiabálva mondta:

– Köszönöm, – felelte az idegen; de meg sem mozdult, amig a fogadósné ki nem ment a szobából.

Mikor mrs Hall a konyhába ért, majd a guta ütötte meg mérgében; a lusta szolgáló épen akkor habarta a mustárt, amit a sonkával kellett volna föladni az asztalra!

S kikapván cselédje kezéből a mustárt, még hátba verni is elfelejtette az álmos leányt, ugy szaladt vele föl a lépcsőkön, az idegen szobájába. Kopogtatott, s feleletet se várva, berontott… Az idegen hirtelen lehajolt az asztal mögé, mintha fölvenne valamit a földről, a mit leejtett.

Mrs Hall gyorsan letette a mustárt az asztalra, mert más dolog izgatta mostan. Látta, hogy az idegen levetette kabátját s kiteritette a drága plüs karosszékre, a tüzzel szemben száradni; de lehuzta a cipőjét is, a mely csurom viz volt s a kandalló előtti fényes acél-rostélyra állitotta szikkadni.

– Most már levihetem ezt a holmit száradni a konyhába? – kérdezte oly parancsoló hangon, a mely nem türt ellenmondást.

Mrs Hall megfordult s látta, hogy a vendég már egyenesen ül és rája néz. De a fogadósnét -6- ugy meglepte, a mit látott, hogy egy álló percig szóhoz se tudott jutni.

Az idegen fehér kendőt tartott a szája elé s ez fojtotta el a hangját, ugy, hogy egészen eltakarta arcának alsó felét. De mrs Hallt nem ez döbbentette meg, hanem az, hogy az idegen feje keresztül-kasul össze-vissza volt kötözve kendőkkel; pápaszeme fölött keresztbe a homlokán, arca két felén a fülein át, ugy, hogy semmi se látszott belőle, csak a hegyes orra. Ez meg piros, szinte villogó, fényes volt…

Az idegen barna bársony-kabátot viselt s a nyakát fekete kendővel csavarta körül. Tömött, fekete haja, mely itt-ott kilátszott a sokféle kötés alól, különös csimbókokban, furcsa tincsekben bujt elő a kötések közt, mintha apró szarvak, sörte-csomók nőttek volna a fején. S ez a furcsa fej, az össze-vissza kötözött pofa ugy megdöbbentette a fogadósnét, hogy egy percig szólni se tudott.

Az idegen nem vette el a kendőt a szája elől s a fogadósné most azt is észrevette, hogy kezén, amelylyel tartja, barna keztyü van.

– Hagyja ott, ahol van! – ismételte az idegen tompán s pápaszemének két nagy üvegje mozdulatlanul meredt rá a meghökkent asszonyra.

Ez csak lassankint birta legyőzni megdöbbenését s tétován, zavartan felelt:

– Köszönöm – felelte az idegen szárazon s jelentősen nézett hol a asszonyra, hol az ajtóra.

S feleletet sem várva, fölkapta az idegen télikabátját és sietett vele kifelé… Mielőtt az ajtót becsukta, még egyszer visszanézett a bekötözött fejü idegenre, aki még mindig ajkai -7- előtt tartotta a kendőt. A fogadósné borzadva összerázkódott, mikor kint volt a szobából és lélekszakadva szaladt le a konyhába.

S nagy elképedésében még azt se látta meg, hogy Millie, az álmos konyhalány, megint bóbiskol az egyik kuckóban.

A vendég feszülten hallgatózott s mikor megbizonyosodott, hogy a fogadósné csakugyan lement a lépcsőkön, fürkészve nézett az ablak felé. Ekkor levette a kendőt a szájáról és folytatta az ebédjét… A szájába tett egy falatot és gyanakodva nézett az ablakra; megint egy falatot s megint gyanakodva nézett arra… Majd fölkelt, szája elé tartva a kendőt, odament s csaknem egészen leeresztette a függönyt, ugy, hogy a szoba elsötétült. Erre megkönnyebbülten ült vissza az asztalhoz és tovább evett.

– Ezt a szegény embert valami baleset érte vagy pedig operálták, – mesélte mrs Hall a konyhában. – Hogy össze-vissza kötözték a fejét, azok a sintérek!

Szenet rakott a tüzre és gondosan kiteritette az idegen téli kabátját száradni.

– Hát még azok a fene-nagy szemüvegek!… Uram Isten! nem is volt a szegénynek emberi ábrázatja!… És azt a kendőt le nem vette volna a szájáról egy pillanatra se!… Lehet, hogy össze-vissza szabdalták a száját is…

Mikor mrs Hall ismét fölment az idegen szobájába, hogy leszedje az asztalt, szinte megbizonyosodott arról, hogy vendégét csakugyan valami sulyos baleset érte, vagy pedig „a sintérek“ össze-vissza vagdalták a száját. Az idegen most már pipázott, de ameddig mrs Hall a szobában volt, egy percre se vette le álláról, szájáról azt a selyemkendőt, a mit rá kötött, ugy, -8- hogy egész arca be volt kötözve, csakhogy épen a pipa csutoráját bedughatta a szájába.

A különös vendég ott ült a karosszékben, a kandalló előtt, háttal az ablaknak s most már beszédesebb, sőt nyájasabb is volt… talán, mert jól evett-ivott s már nem is fázott. A tüz vöröses fénye rásütött nagy pápaszemének lencséjére, amelyek most már nem voltak oly ridegen ijesztőek és üresek, mint előbb.

– Van egy kevés podgyászom a bramblehursti állomáson, – mondta az idegen.

És kérdezősködött mrs Halltól, mi módon hozathatná el mielőbb; majd, mikor a fogadósné felelt neki, udvariasan bólintgatott.

S látszott rajta, hogy ez a késedelem kellemetlen neki, mert kétszer-háromszor is megkérdezte:

– Csak holnap?… Bizonyos benne, hogy nem lehet előbb? Hát ha külön megfizetem a fuvart?

Mrs Hall sohasem volt szófukar; most meg épen nagyon is bőbeszédü lett, remélve, hogy igy majd az idegenből is kivesz egyetmást.

– Van egy mély völgy az utban, uram, – felelte mentegetőzve – ahol már sok baleset történt s a fuvarosok nem igen mernek alkonyat felé arra hajtani. Tavaly is fölfordult ott egy kocsi s a kocsis is, az utasa is kitörte a nyakát. Az efféle baleset egy perc alatt megesik, – igaz-e, uram?

– Hamar megesik a szerencsétlenség, – folytatta mrs Hall – de annál tovább tart, mig az ember kilábol belőle… Itt van például Tom, -9- a hugom fia: – elvágta karját a kasza… ráesett szegény egy szénaboglyáról… s három álló hónapig kötözgetni kellett a sebét. Az ember nem is hinné! Mozdulni se tudott a boldogtalan… Azóta rá se birok nézni a kaszára.

– Akkoriban nagyon féltünk attól is, hogy megoperálják… levágják a karját, uram, annyira oda volt!

Az idegen hirtelen fölkacagott. Tompa, ugató nevetése volt, hogy a fogadósné önkénytelenül összerezzent a hallatára.

– Bizony oda, uram. És ez nem nevetni való dolog!… Ha tudná, mennyi baj volt vele! Mert én magam ápoltam, mivel a hugomnak elég sok dolga akadt az apróbbakkal… egyik kötést le, a másikat föl: akárcsak a kórházban! Ugy megtanultam ezt a mesterséget, uram, hogy ha önnek esetleg szüksége lenne rá…

Mrs Hall epésen akart felelni. Ez a gorombaság már mégis sok volt… Hisz ő egész barátságosan ajánlta föl szives szolgálatait… Rá akart förmedni vendégére, de még idején eszébe jutottak a sovereignek. Lenyelte hát méltatlankodását s oda vitte a gyujtót.

Evvel fölkelt, hátat forditott a fogadósnénak, az ablakhoz ment s félre huzván kissé a függönyt, kinézett. Szembetünő volt, hogy nem szeretett az operációkról és a seb-kötésekről beszélni… De mrs Hallt nagyon fölbosszantotta ez a goromba, udvariatlan magaviselet, melynek levét az ártatlan Millie itta meg a konyhában.

Az idegen egyedül maradt a szobában és -10- oly csöndesen viselte magát, annyira nem kivánt semmit, hogy a fogadósnénak egyetlen egyszer se volt alkalma betolakodni hozzá… Ugy látszott, folyton ott ül a kandalló előtt s a tüzet nézi, vagy pipázik, – vagy talán szundikál…

A kiváncsi hallgatózó egyszer-kétszer hallhatta volna, hogy szenet rak a tüzre; majd vagy öt percig, föl s alá sétálgatott a szobában s mintha e közben önmagával beszélgetett volna… Aztán a karosszék megreccsent, amint ismét beleült…

II. FEJEZET.
Mr Teddy Henfrey első benyomása.

Valamivel négy óra után, mikor már meglehetősen sötét volt s mrs Hall épen két kézre akarta fogni a bátorságát, hogy fölmenjen az idegenhez s megkérdezze, nem parancsol-e teát: betévedt az ivóba Teddy Henfrey, a falu órása.

– Szentuccse, mrs Hall! – kiáltott föl az órás, lerázva magáról a havat, – cudar idő ez annak, akinek likas a csizmája!

Kivül még sürübben hullott a hó s mrs Hall természetesen igazat adott az órásnak. Majd meglátva, hogy Henfrey komának nyakában a tarisznyája, melyben a szerszámait szokta hordani, hirtelen jó gondolata támadt és igy szólt:

Épen kapóra jött, mr Henfrey. Szeretném, ha megnézné azt a régi órát az ebédlőben. Jól jár, az igaz és üti is az órákat: de a nagy mutatója leesett és mindig a VI-oson áll…

Mindjárt föl is vezette az órást a lépcsőn s az idegen szobájához érve kopogtatott, majd benyitott.

Az idegen, amint a fogadósné látta, mikor rányitotta az ajtót, a karosszékben ült a kandalló előtt s bekötött fejét kissé oldalt hajtva, szundikált. -11- A szobában csak a tüz vöröses fénye világitott egy kicsit, ugy, hogy majd egészen sötét volt… De mrs Hallnak mégis ugy látszott, hogy vendége tátott szájjal bámul rá; – akkora volt a szája, hogy arcának egész alsó fele csupa száj volt…

Ez azonban csak egy pillanatig tartott; a szörnyü nagy száj, a roppant pápaszem, a fehér kendővel keresztül-kasul kötözött fej: de ez a pillanat rémes és iszonyu volt… Aztán a vendég megrázkódott, fölemelte fejét s mikor mrs Hall szeme hozzá szokott a félhomályhoz, már megint csak az előbbi idegent látta: ajkai előtt a selyemkendőt, mely egész alsó arcát eltakarta… Alighanem az árnyék, a félhomály csalta meg.

– Megengedi, uram, – kérdezte, magához térvén pillanatnyi meghökkenéséből, – megengedi, hogy az órás megigazitsa az órát?

Mrs Hall lement a lámpásért, az idegen pedig fölkelt és nagyot nyujtózott. Aztán a fogadósné behozta a lámpást, a szobában világos lett, mr Henfrey is bejött és szemben állt a bekötött fejüvel…

– Jó estét! – mondta az idegen, ránézve mr Henfreyre sötét szemüvegén át… „mint a rák“,… ahogy mr Henfrey beszélte ismerőseinek.

– Szó sincs róla, – felelte az idegen. – Bár azt hittem, – folytatta mrs Hallhoz fordulva, -12- – hogy ezt a szobát kivettem a magam kizárólagos használatára.

– Azt gondoltam, uram, – dadogta mrs Hall, – hogy ön is jobban szeretné, ha az óra…

– Mindenesetre, – vágott közbe az idegen; – de általában szeretek egyedül lenni és nincs kedvemre, ha zavarnak.

– Aztán pedig, – folytatta, – ha tulestünk ezen az óra-javitáson, majd kérek egy kis teát. De addig ne, mig az órával rendbe nem jövünk.

Mrs Hall már épen ki akart menni a szobából; – ezuttal meg sem kisértette a beszélgetést, nehogy az idegen még mr Henfrey jelenlétében is letorkolja, – mikor a bekötözött fejü azt kérdezte tőle, hogy gondoskodott-e már a podgyász idehozásáról. Mrs Hall azt felelte, hogy már izent a postamesternek, aki megigérte, hogy a kocsis holnap reggel haza hozza.

– Amit jöttemkor elmulasztottam mondani, mert nagyon fáradt és éhes voltam, hogy én föltaláló vagyok.

– És természetesen, szeretném, ha minél előbb folytathatnám a kisérleteimet.

– Különben azért jöttem Ipingbe, – folytatta -13- az idegen, némi elszántsággal, – mert… mert kivánkoztam a magánosság után. Nem szeretem, ha zavarnak a munkámban. Sokat dolgozom; aztán meg volt egy balesetem…

– S ez a baleset kényszerit rá, hogy visszavonultan éljek. A szemeim néha oly gyöngék és ugy fájnak, hogy órák hosszáig sötétben kell maradnom… ilyenkor be is szoktam zárkózni. Néha… időről időre, most semmiesetre sem. Ilyenkor a legcsekélyebb háborgatás is kihoz a sodromból… elég, ha bárki belép a szobámba, hogy fölcsattanjak, mert beteg vagyok… Jó, ha ön is tudja ezt…

– Mindenesetre, uram, – felelte mrs Hall. – S ha merné megkérdezni még azt, hogy…

– Azt hiszem, már mindent elmondtam, – felelte az idegen avval a parancsoló nyugalommal, amelyre nem lehetett válaszolni.

Mrs Hall más alkalomra tartogatta hát elnyelt kérdését és kiment. Az idegen pedig a kandalló felé fordulva, a tüzbe bámult, mialatt mr Henfrey hozzáfogott az óra megigazitásához.

Kiváncsi természetü lévén, az órás egészen szétszedte az óra szerkezetét, – amire pedig nem volt szükség, – abban a reményben, hogy igy tovább maradhat a szobában s esetleg beszédbe is eredhet az idegennel. De ez némán, nyugodtan és mozdulatlanul állt a helyén; – oly mozdulatlanul, hogy Henfrey egész ideges lett… Majd megfordul a vendég s bekötözött fejét az órás felé forditva, merően nézett rá a lámpa fényében csillogó pápaszemével; s ez a tekintet ugy megzavarta az órást, hogy ő is ránézett az idegenre… s pár pillanatig ugy néztek némán farkas-szemet. Aztán Henfrey borzongva sütötte le a szemeit; érezte, hogy nem birja tovább; szólnia kell… Hátha megkérdezné, hogy mit szól -14- ehez a szokatlanul hideg időhöz, – februáriusban?…

Föltekintett, s megemberelve magát, köszörülni kezdte a torkát. Majd meg is szólalt:

– Mért nem végzi a dolgát és takarodik innen? – vágott közbe az idegen nyersen. – Csak a mutatót kellett volna rácsavarni a tengelyére… A többi mind csalás; az órát se kellett volna szétszedni.

Mr Henfrey hamarosan elvégezte a dolgát és eltakarodott. De fölötte boszusan távozott.

– Vigyen el az ördög! – dörmögött magában, amint hazafelé botorkált a sürüen hulló hóban. – Hát csak nem fujhattam föl azt az órát?!…

– Még talán ránézni se szabad?… Cudar!… Miféle undok szerzet lehet ez az idegen?… Még akkor se pólyázhatná be magát jobban, ha gyilkosságért körözné a rendőrség.

A sarkon találkozott Hallal, aki nemrég vette feleségül a „Postakocsihoz“ cimzett fogadó tulajdonosnőjét s különben gyors-fuvaros volt és Sidderbridgebe meg vissza hordozta az utasokat. Most is épen onnan jött haza, de a hajtásáról itélve utközben alighanem felöntött a garatra.

– Mi ujság, Henfrey! – kiáltott már messziről, nagyokat durrantva az ostorával.

És Henfrey élénken rajzolta le, hogy micsoda furcsa vendég is szállt meg a felesége fogadójában.

– Olyan, mintha álruhában bujkálna… még az arcát se mutatja! Már pedig én ugyancsak megnézném annak az arcát, akit a házba fogadok! – hetvenkedett Henfrey. – De az asszonyok nem ily gyanakvók, ha… idegenekről van szó. Ez is, lám, szobát vett ki a fogadóban s még csak a nevét sem mondotta meg.

– Pedig szentuccse, ugy van! És egész hétre előre megfizetett. Már most, a mig a hete le nem telik, sehogyse szabadulhatsz tőle… S egész csomó podgyásza is lesz holnap: – ő maga mondta… Reméljük, Hall, hogy nem csupa kövek lesznek a ládákban…

És elmondta Hallnak, hogyan csalta meg nagynénjét egy idegen Hastingsben oly podgyászos ládákkal, amelyeket kövekkel tömött meg. Hall pedig bosszusan csapott le a lovára és fenyegetőzve mondta:

Teddy elégedetten baktatott hazafelé, remélve, hogy Hall majd elevenére tapint az idegennek. De nem ugy történt. A fogadósné kegyetlenül leszidta férjét, hogy hol csatangolt oly sokáig s a megszeppent papucshős alig győzött hazudozni, hogy tisztára mossa magát… Mindamellett a gyanu magva, mit Teddy szavai hintettek el szivében, ismét fölburjánzott, mikor a felesége abba hagyta a szidást. S mihelyt az idegen lefeküdt, – a mi ugy féltiz tájban történt, – fölötte harciasan benyitott az üres ebédlőbe s fürkészve vizsgálta sorra a felesége butorait, mintha mondaná, hogy nem az idegen az ur -16- itten; majd megvetően lapozgatott egy füzetben, melyet az idegen az asztalon felejtett s amely tele volt számokkal… mikor pedig lefeküdt, egész oktatást tartott a feleségének, hogy jól nézze meg másnap az idegen podgyászát, ha meghozzák a vasutról.

– Te csak a magad dolgával törődjél, Hall, – mondta neki a fogadósné, – az én dolgaimat pedig bizd egészen rám.

Ezt pedig legkivált csak azért mondta, mert az idegen neki sem igen tetszett, bár ezt a világ minden kincséért se vallotta volna meg a férjének, nehogy igazat kelljen adnia neki. Ugy éjféltájban föl is riadt egyszer; – csupa répafejekkel, össze-visszakötözött nyomorékokkal álmodott, akik mind őt hajszolták… De, mivel nem olyan asszony volt, aki megijedt a maga árnyékától, megivott egy pohár vizet, befordult a fal felé és nyugodtan aludt tovább.

III. FEJEZET.
Az ezer-egy palack.

Igy történt hát, hogy február 29-én, az utolsó zivataros téli napon, oda csöppent ez az idegen Iping faluba. Másnap aztán megjött a podgyásza is, – még pedig milyen podgyász! Voltaképen csak két nagy ládája volt: – egészen olyan rendes podgyászos ládák, mint akárki más emberfiáé, de ráadásul volt egy harmadik láda is, tele könyvvel, roppant vastag, nagy könyvekkel; csupa irás valamennyi, még pedig ismeretlen, érthetetlen irás… aztán meg vagy egy tucat apróbb-nagyobb láda, melyekben szalmába csavart dolgok voltak: – csupa üvegholmi, ahogy Hall mondta, a ki kiváncsiságból turkált benne.

Az idegen, tetőtől-talpig bekötözve, ugy -17- hogy megint semmi sem látszott az arcából, csak az orra hegye, meg a nagy pápaszem, türelmetlenül elébe ment Fearensidenak, a fuvarosnak. Hall épen azon tanakodott a kocsissal, hogy melyik ládát emeljék le először.

Az idegen tehát lement az udvarba s ügyet se vetve Fearenside kutyájára, mely a Hall lábikrái körül szimatolt, egyenesen a kocsi farához sietett.

– Rajta! hordják föl ezeket a ládákat, – mondta – már ugyis elég sokáig vártam rájuk.

De Fearenside kutyája, alig hogy meglátta az idegent, rögtön morogni, hörögni kezdett, majd hirtelen neki ugrott és elkapta a kezét.

– Kusti! – kiáltott rá Hall és ijedten odább ugrott, mert sohsem szerette a kutyákat.

Látták, hogy a kutya belemarta fogait az idegen keztyüs kezébe, aki másik öklével fejbe vágta az ebet… ez eleresztette a megharapott kezet, s annál dühösebben ugrott az idegen lábikrájának: – rekk!… s a nadrág nagy darabon végig hasadt. Ugyan e pillanatban lecsapott Fearenside ostora s a kutya vonitva menekült a szekér alá.

Mindez alig fél perc alatt történt. Senki se beszélt; mindnyájan kiabáltak. Az idegen gyorsan eltépett keztyüjére és nadrágjára pillantott, aztán hirtelen sarkon fordult, lóhalálban szaladt vissza a házba, föl a lépcsőkön… Hallották, amint fölrohant, egyenesen be a szobájába.

– Bitang dög! – káromkodott Fearenside, lemászva a bakról kezében az ostor, mig a kutya vinnyogva huzta meg magát a szekér alatt s onnan leste gazdája minden mozdulatát.

– Bizonyos, hogy megharapta, – szólt a fejét csóválva. – Jobb, ha megnézem, mit csinál.

Lassan fölballagott az idegen után s a folyosón találkozott a feleségével.

És fölment a lépcsőkön. Az idegen ajtaja félig nyitva volt! Hall tétova nélkül bement, mert sohsem szerette a sok ceremóniát.

A függöny le volt eresztve és a szobában sötét volt… Hall homályosan látott valami nagyon furcsa dolgot: egy kart, amelyen nem volt kéz s amely hevesen integetett feléje s egy arcfélét, rajta három nagy sötét folt, – akárcsak a macskaszem-virágon…

De ez csak egy pillanatig tartott, aztán valaki irtózatosan mellbe lökte, kitaszitotta a szobából, melynek ajtaja rögtön becsapódott az orra előtt. Mire eszére tért s be akart magának számolni avval, hogy mit látott, már ott állt kint, az ajtó előtt, az emeleti sötét folyosón.

Pár pillanat mulva fejcsóválva ment le a „Postakocsi“ udvarára. Ott már egész kis csődület volt; Fearenside már másodszor mondta el az esetet; körülállták pedig: mrs Hall, a ki bosszusan mondta, hogy a fuvaros megtanithatná kutyáját, hogy ne marja meg az idegen vendégeket! – ott volt Haxter, a szatócs, a főutcáról, a ki érdeklődve kérdezősködött a részletek felől; aztán Wadgers Sandy, a kovács, a ki egyszersmind kerületi esküdt is volt; továbbá még egy csomó asszony és gyerek, akik össze-vissza hadartak hetet-havat:

– De hát mért harapta meg?… kit harapott meg?… Minek is ilyen harapós kutyát tartani?… Nagyon megharapta-e?… – és igy tovább.

Mr Hall, megállván az utolsó lépcsőn, lebámult -19- a kis csődületre és szinte el se hitte azt a különös dolgot, a mi odafönt történt vele. Aztán meg a szótárban se igen volt elég szó az eset körülményes elmondására.

– Azt mondja, hogy semmi se köll neki, – felelte a felesége kérdésére. – Legjobb lesz, ha behordjuk a podgyászát a házba.

– Ki kellene égetni a marást, – tanácsolta mr Haxter, – kivált ha nagyon tüzes a seb.

– Miféle csődület ez? – kiáltott föl haragosan s ismét ott ált az idegen a küszöbön, a gallérja fölhajtva, kalapja a szemébe huzva, hogy megint semmi sem látszott az arcából. – Csak rajta, hordjátok föl a podgyászomat minél előbb…

– Nagyon megharapta? – kérdezte tőle Fearenside részvéttel. – Igazán sajnálom, hogy ez a dög kutya…

– Nem tesz semmit! – vágott közbe az idegen. – Még a bőrömet se karcolta föl… Hordják már ezt a holmit?!

Aztán magában káromkodott; legalább mrs Hall, aki közel állt hozzá, azt mondja, hogy hallotta.

Mihelyt az első ládát fölvitték szobájába, az idegen rögtön neki esett és lázasan szedte ki, ami benne volt, közben szerteszórta a szalmát a földön, szőnyegen, nem csekély bosszuságára Hall asszonyságnak, aki álmélkodva nézte, hogy kerülnek napvilágra a ládából a kisebb-nagyobb üveg-palackok, az egyik fehér, a másik szines, az egyik gömbölyü, a másik négyszögletes; -20- – tele mindenféle porral, folyadékokkal, akárcsak a patikárius üvegjei, melyek egyik-másikában méreg is van…

Aztán az egyiknek parafa-dugója, a másiknak üveg-dugója volt, a harmadiknak a szája meg csak ugy volt bekötve; hasas és lapos üvegek egész hadserege, melyeket az idegen, mint a katonákat, szépen sorba állitott az almáriom, a mosdó-szekrény, könyv-állvány tetején, az asztalokon, a polcokon, szóval mindenütt a szobában, ahol csak egy talpalatnyi hely volt.

Bizonyos, hogy a bramblehursti patikárius boltjában se volt ennyi üveg: talán még a fele se; ugy hogy öröm volt rá nézni amint szép sorjában álltak egymás mellett. S mikor a hat láda mind üres volt s a szobában térdig lehetett gázolni a szétszórt szalmában, még előkerült egy igen finom patikus-mérleg, meg néhány furcsa üveg-edény, aminőhöz hasonlót mrs Hall se látott eddig; – vegyi kisérletekhez való göregek és lombikok.

S mikor az üvegek mind ki voltak rakva, az idegen rögtön dolgozni kezdett, mit se törődve a sok szeméttel, sem avval, hogy a tüz már kialudt a kandallóban, – sőt még a többi ládákkal sem, melyekben a könyvei, ruhái s egyéb jószágai voltak.

Midőn mrs Hall fölvitte az ebédjét, ugy el volt merülve munkájában, hogy észre se vette, mikor az ajtó kinyilt; épen csöppenkint öntött valamit az egyik palackból a lombikba s csak arra rezzent föl, hogy mrs Hall, kissé talán nagyon is zajosan, összekotorgatta a sok szalmát, szemetet.

Félig arra forditotta a fejét, de aztán ismét elkapta. De mrs Hall látta, hogy a pápaszem nem volt az orrán, mellette hevert az asztalon; s ugy tetszett neki, hogy az idegen szemüregjei egészen üresek… közben az -21- idegen gyorsan föltette a pápaszemét és nyersen szólt rá mrs Hallra, a ki épen panaszkodni akart a sok szemét miatt:

– Lehet, hogy kopogott. De ebben a fontos munkában… valóban nagyon fontos és sürgős a munkám… minden csekélység izgat és megzavar…

– Ne kérdezzen semmit. Ha nem tetszik önnek a szalma, a rendetlenség, irja be a számlába, megfizetem…

És mrs Hallnak ugy tetszett, hogy az idegen ismét dörmögve szidja őt. S oly mérges és fenyegető volt, amint ott ült az asztalnál, egyik kezében a palack, a másikban a lombik, hogy mrs Hall valósággal megijedt tőle. De, elszánt asszony lévén, nem akarta hagyni a jussát, hanem megkérdezte:

– Egy shillinget… számitson egy shillinget. Egy shilling talán elég lesz?

– Ahogy parancsolja, – felelte most Hall s buzgón teriteni kezdett. – Ha ön meg van elégedve, természetesen…

Ebéd után pedig magára zárta az ajtót és egész délután dolgozott, még pedig, ahogy mrs Hall mondta, majd mindig a legnagyobb csöndben. Egyszer azonban tompa puffanás hallatszott -22- szobájából s az üvegek összecsörrentek, mintha nagyot ütött volna öklével az asztalra, aztán földhöz vágott egy üveget és gyorsan föl s alá futkosott a szobában.

Mrs Hall, aggódva, hogy valami baj történt, fölszaladt az ajtóhoz, de nem mert se kopogni, se benyitni, csak kivül hallgatózott.

– Nem folytathatom! – döhöngött az idegen odabent fogcsikorgatva. – Nem mehetek tovább!… Háromszázezer… négyszázezer!… Irtózatos!… Végem van!…

De bent az ivóban valaki – „’csés jó napot!“ – kivánt és most mrs Hallnak kénytelen-kelletlen abba kellett hagynia a hallgatózást. Mikor az alkalmatlan vendéget kiszolgálta és ismét fölment a folyosóra, már minden csöndes volt. Az idegen szorgalmasan, nyugodtan dolgozott tovább.

Mikor mrs Hall fölvitte este a teát, meglátta az összetört üveget a tükör alatt s a szőnyegen a nagy foltot, mit a kiömlött folyadék hagyott rajta. Szemrehányóan figyelmeztette az idegent a kárra.

– Irja be a számlába! – csattant föl az idegen hevesen. – Az isten szerelmére ne üldözzön evvel is! Ha kárt teszek, irja be a számlába és ne bosszantson engem.

Evvel tovább jegyezgetett a füzetbe, mely előtte állt és rá se nézett többé Hall asszonyságra.

Fearenside és Teddy Henfrey együtt iddogáltak az ipingi sörházban, jó késő délután. Egyszerre csak Fearenside rejtélyesen megszólalt:

– Tudod, arról a furcsa vendégről akarok beszélni, akit a kutyám megharapott… -23-

– Hát aztán?… Mondom, hogy az a fickó szerecsen. Legalább a lábszárai feketék.

– Mert láttam azon a likon át, amit a kutyám szakitott a ruháján… Sem fehér, sem piros volt a husa, hanem fekete… olyan fekete, mint a kalapom.

– Szentuccse, igazad lehet! – Hagyta helyben Teddy. – Bizonyos, hogy fura fickó… Az orra olyan fényes és piros, mintha pingálták volna!

– No látod! – mondta Fearenside. – Én is ugy láttam s meg is mondom neked, hogy mit gondolok. Olyan lehet ez az ember, mint a tarka ló: hol fekete, hol fehér, egyszóval foltos. Aztán bizonyosan szégyenli, hogy ilyen. Aféle mulatt lehet, aki felében fehér, felében meg fekete… Tudok én ilyen esetről, mert már hallottam. Aztán meg igy van a lovakkal is; – pejkancának, fehér ménnek tarka lesz a csikaja.

IV. FEJEZET.
Mr Cuss vallatóra fogja az idegent.

Ily körülmények közt szállásolta be magát az idegen Ipingben s április végéig elég nyugodalmasan meg is fért a „Postakocsiban“, bár mrs Hall néha sarkára állt s a „házi rend“ érdekében néhányszor összetüzött vele. De ezek a csetepaték muló természetüek voltak, mert az idegen mindig – fizetett s ezzel mindent rendbe hozott.

Hall nem szerette a furcsa vendéget s ha csak tehette, mindig bujtogatta a feleségét, hogy adjon tul rajta.

– Várjuk meg a nyarat, – felelte mrs -24- Hall bölcsen; – majd ha kezdenek a zöldbe csődülni a városból. Akkor majd meglátjuk. Lehet, hogy kissé terhünkre van és furcsa ember is: de pontosan fizet… aki pedig pontosan fizet, azt meg kell becsülni.

Az idegen nem járt templomba s nem igen tett különbséget hétköznap és ünnepnap közt. Nagyon szorgalmasan dolgozott mindig – ahogy mrs Hall mondani szokta. Némely napon már kora hajnalban fölkelt és bezárkózott az ebédlőbe. Máskor meg későn kelt, elherdálta az egész délelőttöt, pipázgatott, szundikált a karosszékben a kandalló előtt.

Nem érintkezett senkivel, mintha nem is törődött volna az egész világgal. Csak a természetét volt nehéz megszokni; legtöbbször oly ingerlékeny és mogorva volt, hogy egy szó is kihozta a sodrából; ilyenkor káromkodott, a fogait csikorgatta, toporzékolt, sőt néha tört, zúzott is mindent, ami keze ügyébe került. Rendes szokása volt, hogy félhangosan beszélgetett magával; – de mrs Hall akárhogy figyelt, sohse tudott megérteni semmit a beszédjéből, amelynek se füle, se farka nem volt.

Napközben ritkán ment ki a házból, de alkonyat felé néha elindult sétálni, tetőtől talpig beburkolva, bekötözve, akár szép idő volt, akár nem, ugy, hogy soha senki se látott az arcából egy krajcárnyit se. Rendesen a legelhagyottabb helyeken sétálgatott, fás, árnyékos, homályos helyeken s néha valósággal megrémitette az arra járókat, amint hirtelen elébük toppant, fején a mélyen arcába huzott briganti-kalap, szemén a két nagy, sötétkék, csillogó pápaszem… s egy este Teddy Henfrey, amint félrészegen ballagott haza, valósággal kijózanodott, midőn meglátta az idegent, aki födetlen fejjel – s micsoda halálfej volt! – toppant elébe, épen mikor a hold kibukott a felhők mögül és rásütött össze-vissza -25- kötözött koponyájára. A gyerekek, ha meglátták őt este az utcán, bizonyosan bikával álmodtak azon az éjszakán; – s aligha lehetett volna eldönteni, hogy gyerekek félnek-e tőle jobban, vagy ő kerüli a gyerekeket állhatatosabban.

Természetes, hogy ez a furcsa külsejü és még furcsább viselkedésü idegen szóbeszéd tárgya volt Ipingben. De a vélemények nagyon megoszlottak a foglalkozása felől. Mrs Hall rendesen a védelmére kelt; ha megkérdezték, elmondta, hogy az idegen „ki-sér-le-te-ző föl-ta-lá-ló“ s minden egyes szótagot keményen hangsulyozott. Ha aztán megkérdezték, hogy mi hát voltaképen az a „kisérletező föltaláló“: méltóságteljesen felelte, hogy ezt minden „müvelt embernek“ tudnia kell s aztán megmagyarázta, hogy „a föltaláló az, aki valamit föltalál“…

– A vendégemet valami baleset érte, – szokta volt hozzá tenni, – ami elcsufitotta arcát és kezeit; s mivel rösteli ezt a dolgot, nem is akar nyilvánosan mutatkozni.

Voltak azonban, akiknek egész más véleményük volt az idegenről; többek közt az, hogy ez a furcsa ember veszedelmes gonosztevő, aki bizonyára azért kötözgeti igy össze-vissza a fejét és az arcát, hogy a rendőrség rá ne ismerjen.

Ezt a véleményt először is mr Teddy Henfrey bocsátotta világgá; – de, fájdalom! az egész környéken senki se tudott valami nevezetes bünesetről, melyet február hónapban követtek el.

Mr Gould, aki segédtanitó volt a községi iskolában, azt vélte, hogy az idegen veszedelmes anarchista, aki álöltözetben bujkál, hogy annál biztosabban gyárthassa a robbanó szereket. Hogy pedig ezt a gyanuját be is igazolhassa, a derék segédtanitó „valóságos detektivmunkát“ végzett s a saját szavai szerint „folyton -26- leste, kémlelte az anarchistát“. Ez a „kémlelés“ azonban csak annyi volt, hogy ha találkozott az idegennel, merően farkas-szemet nézett vele, vagy pedig kérdezősködött felőle olyanoktól, akik semmit se tudtak róla.

Sok hivője volt mr Fearensidenek is, akik részint elfogadták, részint módositották a „tarka ló theóriáját“: – és Silas Durgan például azt hajtogatta, hogy az idegen rövid napon milliomos lehetne, – ha mutogatná magát; s mivel járatos volt a bibliában is, ahhoz az inashoz hasonlitotta az idegent, akinek a király – egy tálentomot adott.

Mások azonban egyszerüen ráfogták az idegenre, hogy bolond. Ennek a föltevésnek meg volt az az előnye, hogy minden más föltevés és találgatást kizárt. De bizonyos, hogy akár igy, akár ugy, mindnyájan ártalmatlan, bogaras embernek tartották az idegent, akitől nincs mit félni.

Mind amellett senki sem szerette őt. Ingerlékeny, ideges természete, amit a városi ember érthetőnek talál azoknál, akik sok szellemi munkát végeztek, nagyon szokatlan volt a nyugodt és higgadt parasztok előtt. Heves taglejtései, mozgó, szakadozott beszélgetése önmagával, makacs kerülése az embereknek, estéli sétái a sötét, árnyas helyeken, majdnem örökké lefüggönyözött ablakai, bezárt szobája, a titokteljes idegenszerüség, mely környezte: mind oly dolgok voltak, amelyek nem igen tetszettek a nyilt szivü és nyilt beszédü parasztoknak.

Ezért, ha megpillantották az idegent, már messziről kitértek előle, egyes jó kedvü suhancok pedig föltürték gallérjukat, szemükre huzták kalapjukat s utána sompolyogva utánozták, gunyolták őt, nagy gaudiumára a gyerekeknek és az asszonynépségnek. El is nevezték – „pápaszemes kigyónak“ – és miss Satcheh azon -27- a hangversenyen, amit az iskolás fiuk fölruházására adtak, egy csinos alkalmi dalt is énekelt róla, amelynek ismétlődő végsora a „pápaszemes kigyóról“ szólt. Ettől fogva, ha az idegen alkonyatkor sétálni ment, gyakran megesett, hogy a bátrabb és vásottabb gyerekek messziről utána kiabáltak.

Mr Cuss, a felcser, majd meghalt a kiváncsiságtól. A „bekötözött fejü“ már csak azért is érdekelte, mert, mint orvos, ő is konyitott valamit a sebészethez; aztán meg, ő lévén a kis falu patikáriusa is, irigykedett az idegenre, akinek, mrs Hall állitása szerint, sokkal több üvegje és „patikaszere“ volt, mint amennyit „mr Cuss valaha látott!“ Egész áprilisban és májusban leste az alkalmat, hogy valami módon szóba állhasson az idegennel, de hiába. Végre, ugy pünkösd táján megjött a kellő alkalom; – a faluban gyüjtést inditottak valami lelencházra és mr Cuss elment az aláirási ivvel a „Postakocsiba.“

Ámde ott nagy megütközéssel hallotta, hogy mr Hall még a nevét se tudja az idegennek.

– Megmondta ugyan a nevét, – magyarázta mrs Hall, de hazudott, mert az idegen nem mondta meg a nevét; – hanem én bizony nem igen figyeltem oda s aztán meg el is felejtettem azóta.

Mrs Cuss furcsán csóválta a fejét, fölment a lépcsőkön, kopogtatott az idegen ajtaján és benyitott… Belülről nagyon is hallható káromkodás felelt a kopogtatásra.

– Bocsássa meg a tolakodást, – kezdte mr Cuss… de aztán becsukódott az ajtó s mrs Hall, aki fölsompolygott a felcser után, nem hallott többet a beszélgetésből. -28-

Körülbelül tiz percig hallgatózott s hallotta is a csöndes párbeszédet, de nem érthette meg… ekkor azonban mr Cuss hangosan fölkiáltott odabent, az idegen gunyosan fölkacagott, hallani lehetett, amint a szék odább tolódik, aztán gyors léptek közeledtek, az ajtó kicsapódott s mr Cuss megjelent a küszöbön… Az arca halálsápadt, a szemei révedezve forogtak… Meg se látta a hallgatózó mrs Hallt, csak elrohant mellette, le a lépcsőkön, ki az utcára, mintha kergetnék… Még a kalapját se tette föl… Mrs Hall meghökkenve állt egy helyben, ismét hallotta, hogy az idegen fölkacag a szobában, majd hirtelen becsapja az ajtót… Aztán csöndes lett minden.

Mr Cuss lélekszakadva sietett egyenesen a nagyon tisztelendő mr Buntinghoz, a tiszteletes urhoz.

– Elment-e az eszem? – kérdé mr Cuss bevezetés nélkül, mihelyt bent volt a tiszteletes szobájában. – Elment az eszem, mondja?… Olyan vagyok, mint az őrültek szoktak lenni?

– Mi történt önnel? – kérdezte a tiszteletes, félre téve a szent beszédet, amelyen ép dolgozott.

Mikor fölhajtotta a pohár serryt, kissé magához tért és elmondta a tiszteletesnek, hogy ép most jön a fogadóból, ahol meglátogatta az idegent. Lihegve, akadozva, zavartan beszélt:

– Bementem hozzá és kértem, hogy irja alá a gyüjtőivet… tudja, arra a lelencházra! Mikor beléptem hozzá, alighanem hirtelen zsebébe dugta a kezeit, mert ugy ült ott a székben hanyagul hátradőlve… Tüszentett. Mondtam neki, hogy hallottam, mennyire érdeklődik a tudományos -29- dolgok iránt. Azt felelte: – „Hogyne!“ – és ismét tüsszentett… Aztán egyebet se tett, csak tüsszentett, egyre csak tüsszögött: – irtózatosan meghülhetett valahol. Nem csoda! hisz ugy be van pólyázva mindig!… Elkezdtem beszélni a lelencházról és közben egyre néztem, vizsgáltam őt, meg a szobát. Üvegek, palackok, lombikok, mindenféle savak, vegyületek szanaszét a szobában… Látszik, hogy dolgozik és érti a mesterségét… De nekem az járt a fejemben, hogy aláir-e vagy sem?… Azt felelte, hogy majd gondolkozik a dolgon… Ekkor hirtelen megkérdeztem tőle, hogy mit dolgozik?… talán kisérletezik?… „Ugy van“ – felelte, – „kisérletezem“… „És hosszas, fáradságos a dolog?“… „Átkozottul az!“ – felelte nyiltan, tartózkodás nélkül… „Valóban?“ – kérdeztem érdeklődve. – „Bizony-bizony!“ – sóhajtott az idegen s erre, mintha csak megoldták volna a nyelve kerekét, ugy belemelegedett, hogy szegről-végre elmondott mindent; hogy van egy igen nevezetes találmánya, amelyet épen most akar tökéletesiteni… igazi csodaszer… de őrült nehéz munkával jár. Azt azonban nem akarta megmondani, hogy mi ez a csodaszer. – „Valami orvosság?“ – kérdeztem kiváncsian. – „Ez engem is érdekelne, mert orvos vagyok“… Megint tüsszentett, sőt most már köhögött is. Majd azt felelte, hogy, ha óhajtom, hát fölolvassa az előmunkálatokat… Hogyne óhajtottam volna!… Öt szerből készül; csodás hatása van: lasu tüzön kell főzni… Ekkor az ablak felé nézett, mely nyitva volt. Kint szél fujt és fölkapta az asztalán fekvő papirost… A kandallóban égett a tüz s a papiros egyenesen oda röpült… sőt égni kezdett. Az idegen hirtelen fölugrott, oda rohant, hogy megmentse a papirost… és ekkor…

– Hát aztán?… Nem volt keze! A kabátja ujja üres volt… Irgalmas Isten!… micsoda szerencsétlen nyomorék ez az ember! – gondoltam magamban. – Bizonyára gépkarja van s most levette. Aztán megint azt gondoltam, hogy valami boszorkányságnak kell lenni a dologban. Mert, ha nincsen semmi a kabátja ujjában, miért olyan gömbölyü s miért áll oly feszesen, mintha benne volna a karja?… Pedig, mondom, nem volt benne semmi sem. Üres volt egész hosszában; könyökig bele láttam… s valahol el is lehetett feselve a kabátja ujja, mert a likon bevilágitott a külső világosság… „Irgalmas Isten!“ – kiáltottam föl önkénytelenül… Erre az idegen megállt és felém fordult… Rám meresztette fénylő, nagy pápaszemét s aztán ránézett az üres kabátja ujjára.

– Ez az egész. Nem szólt egyetlen szót se, csak nézett rám merően, az üres kabátja ujját pedig hirtelen bedugta a zsebébe. – „Épen erről a receptről beszéltem, – szólt végre vontatva, – amely amint látja, kis hijja, hogy meg nem égett.“ – Itt megint tüsszentett és egyre merően nézett reám. Én pedig, magamhoz térve megdöbbenésemből, azt kérdeztem:

– Hát üres a kabátom ujja? – kérdezte vontatva. – Ön azt mondja, hogy látta, hogy üres?

Egész magasságában kiegyenesedve állt velem szemben és én is fölálltam… Ekkor lassan hármat lépett és közvetlenül az orrom előtt -31- állt… Megint tüsszentett s nekem ugy rémlett, hogy a fogait csikorgatja. Meg sem moccantam, ámbár akasszanak föl, ha bárkit ki nem hozna sodrából ez a bekötözött fejü pápaszemes kigyó, mikor oly lassan, fenyegetőleg közeledik az emberhez.

Ekkor megint nagyot tüsszentett és merően, szinte kihivóan kapcsolta arcomba a pápaszemét, mely félelmesen villogott… Majd ismét kivette kabátja ujját a zsebéből s a karját lassan emelte fölfelé, mintha megint meg akarná mutatni nekem… Lassan, nagyon lassan emelte a karját s én ujra bele néztem az üres kabátja ujjába… Egész száradt volt; – egész száradt!

Mondanom kellett valamit; nem birtam türni a néma csöndet. És kezdtem félni is… Mert jól láttam, hogy nincs semmi a kabátja ujjában… ő pedig lassan kinyujtotta felém ezt az üres kabát-ujjat… nézze, igy, mint most én a karomat… mig a kabát-ujja csak hat-hét hüvelyknyire lehetett arcomtól… Furcsa, ijesztő volt látni ezt az üres kabát-ujjat, amint egyenesen felém meredt!… Aztán pedig…

– Nos, aztán… valami… nem tudom, hogyan… de ép olyan volt, mint egy hüvelyk és egy mutató ujj… megcsipte az orromat.

– Nem volt a kabátja ujjában semmi! – ismételte mr Cuss s a hangja szinte sikoltott, amint ezt a szót kiáltotta, – „semmi!“ – Hiába nevet ön, bizony nincs ezen mit nevetni!… S mondhatom, engemet annyira megijesztett, hogy -32- durván félre taszitottam üres kabátja ujját és sarkon fordulva lélekszakadva szaladtam ki a szobájából…

A felcser elhallgatott. Kételkedni se lehetett azon, hogy ijedelme alapos és való. Összetörve, megsemmisülten ült a székben s még egy pohárral fölhajtott a kitünő tiszteletes silány sherryjéből.

– Mikor félre taszitottam a kabátja ujját, – folytatta Cuss, – határozottan éreztem, van benne valami… mintha a karja lett volna benne, pedig jól láttam, hogy üres volt.

– De mondom, hogy ugy volt!… Éreztem, hogy van benne valami; pedig a magam szemével láttam, hogy üres volt!

Mr Bunting elgondolkozott és gyanakodva nézett Cussre, hogy nem tréfál-e?… De a felcser oly komoly volt, hogy sértés lett volna föltenni róla a tréfát.

– Ugy van: nagyon furcsa eset! – ismételte a felcser, mély meggyőződéssel.

V. FEJEZET.
A tiszteletes urat meglopják.

A mr Bunting házában elkövetett lopás körülményeit legkivált a tiszteletesnek és nejének elbeszéléséből tudjuk.

A nevezetes eset pünkösd hétfőjének kora hajnalán történt. Mrs Bunting, akinek nagyon éber az álma, arra ébredt föl, hogy a hálószoba ajtaját valaki kinyitotta, meg ismét becsukta. Mivel nem volt egészen bizonyos benne, hogy jól hallott-e, vagy csak álmodott, nem költötte -33- föl mindjárt a férjét, hanem hallgatózva fölült az ágyában…

Ekkor azonban világosan hallani vélte, hogy valaki mezitláb topog a szomszédos szobában, onnan kimegy a folyosóra, egyenesen a lépcső felé. Most gyorsan fölrázta férjét, aki azonban nem gyujtott gyertyát, csak fölhuzta a nadrágját, a papucsát, a kabátját, föltette a szemüvegét s kiment a folyosóra hallgatózni… Amint ott állt, világosan hallotta, hogy feszegetik az iróasztal fiókját – s aztán valaki nagyot tüsszentett odabent.

Erre visszament a hálószobába, fölkapta a legelső alkalmas fegyvert, a piszkavasat s amily nesztelenül tudott, lement a lépcsőkön… Mrs Bunting pedig kijött a folyosóra.

Körülbelül hajnali négy óra lehetett és már világosodni kezdett. A folyosóban elég jól lehetett látni, de a tiszteletes dolgozószobájában, melynek ajtaja tárva-nyitva volt, koromsötét volt, mert éjjelre betették a belső fatáblákat. Temetői csönd volt az egész házban, csak a lépcsők nyikorogtak egy kicsit, amint mr Bunting lejött rajtuk, meg a dolgozószobából hallatszott némi nesz…

Aztán hangosan csattant valami, a betörő fölfeszitette a fiókot s hallani lehetett a papiros zörgését. Majd valaki káromkodott, gyujtót gyujtott s a dolgozószobában egyszerre világos lett. Mr Bunting most már szemben állt az ajtóval, a folyosó tulsó végén jól látta iróasztalát a feltört és nyitott fiókot, az égő gyertyát az asztalon… de a betörőt nem látta.

A tiszteletes habozva állt meg a folyosón, nem tudva, mit tegyen és mrs Bunting halálsápadtan reszketve, utána jött az emeletről, Mrs Buntingban csak az a meggyőződés tartotta a lelket, hogy a tolvaj bizonyára csak falubeli lehet. -34-

Most pénzcsörgést hallottak s ebből megtudták, hogy a tolvaj megtalálta a házi pénztárt, amelyben nem sok volt, – összesen harmadfél font sterling, fél-sovereignes aranyokban. A csörgés azonban gyors tettre ösztönözte a derék tiszteletest. Erősen megmarkolta a piszkavasat és elszántan rohant be a szobába. Mrs Bunting pedig a nyomában.

– Add meg magad, gazember! – kiáltott föl mr Bunting hősiesen… de mindjárt aztán meghökkenve állt meg.

De mégis ugy rémlett mindkettőjüknek, hogy valami mozgást hallanak a szobában… Vagy félpercig a lélekzetüket is visszafojtva, némán álltak ott és hallgatóztak; aztán mrs Bunting egyenesen a szekrényhez ment s a háta mögé nézett, mialatt mr Bunting lehajolt s az asztal alatt kereste a tolvajt… Sehol nyoma sem volt!… Ekkor mrs Bunting az ablakhoz sietett és széthuzta a függönyöket, mr Bunting pedig a kandallóba nézett be, sőt még föl is szurkált benne a piszkavassal. Aztán mrs Bunting kiforditotta a papiros-kosárt, mr Bunting pedig a széntartót… Végre mindaketten megálltak és bámészan, kérdően néztek össze.

– A gyertya! – kiáltott föl mrs Bunting, – ki gyujtotta meg a gyertyát?

– Hát az iróasztal? – visszhangozta mr Bunting, – ki törte fel a fiókját?…

E pillanatban valaki nagyot tüsszentett a folyosón. Mind a ketten kiszaladtak s épen akkor, mikor kiértek, a konyha ajtaja becsapódott. -35-

Mind a ketten hallották, hogy a konyha külső ajtajának vas-reteszét hirtelen nagy zajjal rántja vissza valaki.

Mikor a tiszteletes kinyitotta a konyhának folyosó felőli ajtaját, még látta, hogy ugyanakkor nyilik a tulsó ajtó, mely a kertbe vezet s a hajnali szürke világosság beárad a konyhába. De bizonyos volt abban, hogy senki se ment ki az ajtón… Ezt látta: az ajtó kinyilt, egy pillanatig nyitva állt, aztán hirtelen nagy zajjal becsapódott. Az igy támadt légvonat kioltotta a gyertyát, melylyel mrs Bunting éppen akkor szaladt be a konyhába a férje után… Mindez pedig egy percig se tartott.

A konyha már üres volt; kiértek a kertbe; ott se láttak egy lelket sem. Gyorsan visszatértek a konyhába, bezárták az ajtaját, fölhányták minden zegét-zugát, bementek az éléskamrába, föl a padlásra, le a pincébe, egyik szobából a másikba: – de hasztalan!… Hiába kerestek, kutattak: – sehol semmi nyoma se volt a tolvajnak.

Már fényes nappal volt és a tiszteletes meg a felesége még egyre kerestek, kutattak a konyhában, fenekestől felforgatva mindent.

– Ez a legfurcsább eset, ami valaha az életben ért, – mondta a tiszteletes, már talán századszor is, amint lihegve és kimerülten leroskadt a székbe.

– Már látom, hogy jön a Susie, – szólt mrs Bunting, kinézve az ablakon. – Majd beeresztjük a konyhába, mi pedig lefekhetünk még egy kicsit… -36-

VI. FEJEZET.
A megbolondult butorok.

Ugyanaz napon, vagyis pünkösd hétfőjének kora hajnalán, még egyéb is történt Ipingben. Mr Hall és felesége, még mielőtt kizavarták ágyából az örökké álmos Milliet, pitymallatkor szép csöndesen fölkeltek és leosontak a pincébe, ahol egynémely magán-jellegü dolguk volt a sörös hordók körül.

Alig értek azonban a pincébe, mrs Hall mindjárt észrevette, hogy nem hordtak elég sassaparillát s következésképen a sör nem lesz elég keserü, ha harmadrészben vizzel öntik föl. Mivel pedig mrs Hall volt a „szakértő“ s ő tudta legjobban, hogy kell kotyvasztani, nem volt más hátra, mint mrs Hallt felküldeni az emeletre, hogy hozzon még egy pint sassaparillát a készletből.

Mrs Hall engedelmesen föl is ment, de a folyosón meglepetve látta, hogy az idegen szobájának az ajtaja félig nyitva van. Nem sokat törődött a dologgal, hanem bement a maguk szobájába, megtalálta a sassaparillát s megint indult lefelé a pincébe.

Ám a földszintre érve ujabb meglepetés várta. Az utcai kapu belső keresztrudját levette valaki, ugy, hogy a kapu nem volt bezárva, csak kilincsre volt becsukva. Ez már szöget ütött mr Hall fejébe, mint a villám cikázott át agyán a Teddy Henfrey föltevése: hogy az idegen bizonyosan gonosztevő… Most már jól emlékezett, hogy tegnap este, mikor bezártak, ő maga tette föl a kapura a belső keresztrudat, mi alatt mrs Hall gyertyával állt mellette… Ha tehát valaki ismét levette a keresztrudat, csak azért tehette, hogy kimenjen a házból.

Mind ezt jól megfontolván, mr Hall habozás nélkül fölment a lépcsőn és kopogott az idegen -37- ajtaján… Semmi felelet… Ismét kopogott; s mikor erre se kapott feleletet, egész bátran sarkig tárta az ajtót és belépett a szobába.

Jól sejtett; egy lélek se volt ott. Üres az ágy, üres a szoba. De legfurcsább volt, hogy az idegen ruhái mind ott voltak a széken, a divánon; a cipője, a nadrágja, kalapja, kabátja… még azok a kötelékek is, melyekkel a fejét szokta bepólyázni; sőt még a szemüvegje is ott hevert az éjjeli szekrényen!… Pedig mr Hall nagyon jól tudta, hogy az idegennek nincs más ruhája, csak ez.

Amint álmélkodva tünődött e furcsa dolgon, lentről a pincéből, fölhallotta a felesége türelmetlen szavát. Erre összerezzent, gyorsan lefutott a lépcsőn s a pincegádorból lekiáltott:

– Janny!… tudod-e, hogy Henfrey eltalálta az igazat?… Az idegen nincs a szobájában. A kapu-ajtó meg nyitva van!

Mrs Hall eleinte nem értette meg ezt a beszédet, de mihelyt tisztába jött vele, hanyatt-homlok rohant föl a lépcsőn, egyenesen az idegen szobájába, közben pedig álmélkodva csapta össze a kezét:

– Ha nincs a szobájában, – tünődött magában, – ugyan hol járhat, ha a ruhája még ott van?… Ruha nélkül csak nem mehet sehová? Ez igazán különös eset!

Ő járt elől; de mialatt fölfelé szaladt, ugy tetszett neki, meg a férjének is, hogy valaki becsapta a kapu-ajtót… De mivel senki sem jött be, mindegyikük azt hitte, hogy rosszul hallott és akkor mindjárt ügyet se vetett a dologra…

Mrs Hall elhagyta a férjét s a háta mögött egyszerre csak tüsszentést hallott; azt hitte, hogy a férje tüsszentett, ez meg viszont azt hitte, hogy a felesége volt. Most mrs Hall fölért az emeletre és sarkig kitárta az idegen szobájának az ajtaját… -38- Meghökkenve állt meg a küszöbön: a szoba üres volt.

E pillanatban ismét tüsszentést hallott, közvetlenül mellette s amint megfordult, meglepetve látta, hogy Hall még vagy hat lépésre van tőle, az utolsó lépcsőfokon. De aztán Hall is odaért s ekkor mindketten beléptek a szobába.

Mrs Hall egyenesen az ágyhoz ment, megtapintotta a vánkost és benyult a takaró alá is.

– Egész hideg, – mondta aztán. – Legalább egy órája, ha nem több, amióta fölkelt.

Ekkor azonban fölötte különös dolog történt. A paplan hirtelen fölemelkedett, mintha valami láthatatlan kéz megfogta és félrehajtotta volna. Mindjárt azután az idegen kalapja is megmozdult s mintha szárnya nőtt volna, egyenes vonalban neki repült a mrs Hall arcának. Majd a szivacs a mosdó-szekrényből hirtelen felugrott és orrban találta mrs Hallt, aki ijedten tántorodott vissza; aztán a szék lerázta magáról az idegen ruháit, epésen fölkacagott – s ez a nevetés hasonlitott az idegen hangjához! – és fejtetőre fordulva, megállt a támláján, négy lábát fenyegetően meresztve mrs Hall felé…

Az asszony halálra ijedten sikitott föl, a szék pedig szép lassan feléje tartott, oda érve, gyöngéden hátba lökdöste és lassankint kituszkolta őt is, mr Hallt is a szobából. Akkor az ajtó hirtelen becsapódott az orruk előtt s valaki belülről bezárta. A szék és ágy pedig, pedig, mintha egy percig diadalmas táncot jártak volna odabent… mire ismét mély, temetői csönd lett.

Mrs Hall majdnem ájultan feküdt a férje karjaiban, aki csak nagy bajjal birta őt levinni a lépcsőkön az álmos Millie segitségével, aki a sok sikoltozásra fölébredt és szintén fölszaladt. -39-

– Kisértetek! – nyögte mrs Hall. – Tudom, hogy kisértetek… Már sokat olvastam róluk az ujságban… Hazajáró lelkek… Táncoltatják a széket, asztalt, ágyat…

– Igyál egy kis rozsólist, Janny, – mondta mr Hall, – ez majd helyrehoz. Itt az üveg, lelkem, csak igyál!

– Szaladj és zárd be az utca-ajtót! – nyögte mrs Hall, – hogy ne jöhessen be az idegen… Nem adok neki szállást tovább… Már ugy is adós két heti ellátásért… Azt mondja, hogy pénzt vár… Nekem nem kell… Inkább vesszen oda ez is… Csak ne lássam többé…

– De, édes Janny, – vigasztalta a férje, – inkább igyál!… Nézd, itt a jó rozsólis!

– Mindjárt tudhattam volna, hogy ez lesz a vége!… Csaló, ördöngős, boszorkánymester!… Csak rá kell nézni bekötött fejére, a nagy pápaszemre… És sohase megy templomba, még vasárnap se… És az a sok feneüveg… Azokban tartja a kisérteteket… és most beleeresztette őket a butoraimba… Az én jó öreg butoraimba:… Ah, abban a székben szegény boldogult anyám szokott üldögélni, mikor én még kis lány voltam!… Most pedig fejtetőre állt és megrohant engem!…

– No, még egy csöppet, Janny, – biztatta őt mr Hall. – Itt a jó rozsólis!…

Miután mrs Hall vagy ötödször is nagyot huzott a „jó rozsólisból“, átszalajtották Milliet mr Sandy Wadgershez, a kovácshoz, hogy hivja ide.

… Tiszteltetik, hogy a butorok az emeleten mind megbolondultak; nem lenne szives átfáradni?…

Ez a mr Wadgers nagyon tanult, okos -40- ember volt s mindig föltalálta magát. Az eset hallatára komolyan, fontoskodva csóválta meg a fejét.

– Vigyen el az ördög, ha nincs boszorkányság a dologban! – jelentette ki mély meggyőződéssel.

A Hall-házaspár rögtön föl akarta vezetni a kovácsot az emeletre, de ő nem találta a dolgot oly fölötte sietősnek. Inkább az utcán állt meg, a kapu előtt s ott tárgyalta az ügyet… A tulsó soron Huxter trafikos inasa épen a boltot nyitotta ki és szintén részt vett az eszmecserében. Pár perc mulva kijött maga mr Huxter is és a vita csakhamar a parlamenti beszédek magaslatára emelkedett: – azaz, mindenki beszélt és tanácsolt, csak tenni nem akart senki sem.

– Először állapitsuk meg a tényeket! – szavalt mr Wadgers – Bizonyosodjunk meg arról, hogy be lett-e zárva a kapu-ajtó tegnap este s hogy ma reggel csakugyan nyitva volt-e? Mert ez a kérdés a legfontosabb; – ha be volt zárva az ajtó, akkor be volt zárva, ha pedig…

E pillanatban fönt az emeleten csodálatos módon hirtelen kinyilt az idegen szobájának ajtaja s amint az utcán állók a nyitott kapun meghökkenve föltekintettek, látták, hogy a tetőtől-talpig beburkolt, bekötözött fejü idegen lassan jön le a lépcsőkön… s nagy pápaszemének sötét lencséi mintha fenyegetően, kihivóan mérték volna végig a kis gyülekezetet.

Mikor leért a földszintre, megállt egy pillanatra a folyosón, szemközt a meghökkent társasággal, mely ugy elnémult, mint a hal. Aztán kinyitotta a kezét és keztyüs mutató ujjával rámutatott a sassaparillás üvegre, melyet mr Hall ott tett le a folyosóban, a pince-ajtó mellé…

Mindnyájan önkénytelenül arra néztek, -41- amerre az idegen mutatott. Ez pedig gunyosan mondta:

Evvel epésen fölkacagott, sarkon fordult, ismét fölment az ebédlőbe és hevesen bevágta maga után az ajtót.

A lent állók némán néztek össze; egyikük se mert szólani. Végre, mikor már néhány perc telt el az idegen távozta után, a kovács fölkiáltott:

De nem fejezte be a mondatot, hanem oda fordult mr Hallhoz és határozott hangon mondta:

Jó időbe és sok fáradságba került, mig mr Hallt rá birták venni erre a válságos cselekedetre. De végre annyit beszéltek neki, hogy megemberelte magát és fölment az emeletre. Kopogott az ajtón… egyszer, kétszer, háromszor… aztán benyitott és elkezdte:

– Menjen a pokolba – rivallt rá az idegen dörgő hangon – és csukja be rögtön az ajtót!

VII. FEJEZET.
Az idegent leleplezik.

Az idegen ugy félhat óra tájban ment be az ebédlőbe és közel délig maradt ott. Az ablakokat lefüggönyözte, az ajtót bezárta s miután mr Hallt oly csufosan kikergette, senki se mert többé fölmenni hozzá.

Ez idő alatt egy falatot se kapott enni. -42- Három izben csöngetett; harmadszor már nagyon dühösen és sokáig… de senki se felelt neki.

– Ha a pokolba küldött bennünket, hát most koplaljon! – mondogatta mrs Hall és rá se hederitett.

Eközben már elterjedt a hire annak az éjjeli tolvajlásnak, melyet a tiszteletes házában követtek el s a részleteket összevetve sokan sejteni kezdték, hogy az idegen ludas lehet a dologban.

Mr Hall, a derék kovács társaságában, elment mr Shuckleforth kerületi biróhoz és mindent hiven elmondott neki.

… Senki sem mer fölmenni a lépcsőn… senki sem tudja, hogy az idegennek mi a mestersége… Néha-néha dühösen járkál a szobában… Káromkodik… papirosokat szaggat szét… üvegeket ver a földhöz…

A kerületi biró az utcán fogadta a kéttagu küldöttséget, mely csakhamar nagyon megszaporodott az ünneplőbe öltözött falubeliekkel. Pünkösd hétfője lévén, senki sem dolgozott s mindenki szórakozásra, mulatságra került…

Bent pedig a „Postakocsihoz“ cimzett fogadó ebédlőjében, leeresztett függönyök mellett, félhomályosan dolgozott az idegen, tetőtől-talpig felöltözve a nagy melegben, átkozva a játszogató gyerekeket, akiket ugyan nem látott, de a hangjukat annál jobban hallotta… s emellett éhezett, mert senki sem törődött vele. A kandalló mellett a sarokban vagy féltucat összetört üveg cserepei hevertek s a szobában szinte maró klór-büz áradt szét… E részleteket azoktól tudjuk, akik még az nap megfordultak odafönt.

Déltájban az idegen hirtelen kinyitotta ajtaját, megállt a küszöbön és merően lenézett az ivóba, melynek az ajtaja nyitva volt. -43-

A fogadósné nem sokkal rá be is jött; a lélekzete talán gyorsabb, izgatottabb volt, de elszántsága azért nem csökkent. Hall még mindig nem jött haza, de mrs Hall nem igen bánta ezt; ő már elhatározta, hogy mit cselekszik s ettől hajszálnyit sem fog tágitani. Kis tálcára tette az idegen számláját és felszólt hozzá:

– Miért nem adott ma reggelit?… Miért nem készitette el az ebédemet?… Miért nem jött, mikor csöngettem?… Vagy azt hiszi, hogy étlen-szomjan is meg birok élni?

– Miért nem fizeti ki, amivel tartozik? – felelt mrs Hall. – Erre a kérdésemre feleljen.

– Már három napja mondtam önnek, nem várok olyan pénzre, amelyik ugy sem jön meg… Micsoda jogon mer ön zsörtölődni azért, hogy ma nem kapott reggelit, mikor én már két hét óta nem kaptam öntől egy fillért sem?

Az idegen oly éktelen dühbe jött, hogy egy percig szólni se tudott. Az ivóban levők mind örültek és elismerték, hogy mrs Hall ugyancsak jól megfelelt neki.

– Engem ne „jó asszony“-ozzon az ur! – csattant föl mrs Hall, vérszemet kapva. -44-

– A zsebében?… Hisz három napja azt mondta, hogy nincs egy sovereign-ára ezüst pénze se!

– Jobban megnézte?… És talált is?… – gunyolódott mrs Hall. – Csak azt szeretném tudni, hol talált pénzt!

Látszott, hogy ez a kérdés szörnyen bántja az idegent. Mérgesen dobbantott a lábával és azt kérdezte:

– Semmit! felelte mrs Hall. – Csak azt, hogy szeretném tudni, hogy hol talált pénzt… S mielőtt elfogadnám ezt a pénzt, vagy enni adnék önnek, tudni akarok egy-két dolgot, amit nem értek, amit senkisem ért s amit mindenki szeretne érteni… Tudni akarom, mit csinált az én karos-székemmel; tudni akarom, miért volt üres az ön szobája ma reggel s hogy jutott ön be abba a szobába a zárt ajtókon át… Mert aki ebbe a házba jár, annak ott van az ajtó, a kapu, – ön pedig nem azon jött be… én hát tudni akarom, hogy hol és hogyan jött be. Aztán meg…

Az idegen hirtelen fölkapta ökölbe szoritott kezét és oly dörgő hangon kiáltott rá mrs Hallra, hogy ez rögtön elhallgatott:

– Ön nem tudja, nem érti, hogy ki és mi -45- vagyok én. De majd megmutatom! Isten szent uccse, megmutatom!…

Hirtelen az arcába kapott s mikor a kezét visszarántotta, arca közepén tátongó üresség támadt.

Egészen oda lépett mrs Hallhoz és a kezébe nyomott valamit; a meghökkent asszony gépiesen elfogadta, ugy meglepte az idegen arcának hirtelen elváltozása. De, amikor látta, hogy mi az, nagyot sikoltott, elhajitotta és ugy visszatántorodott, hogy majd lebukott a lépcsőről… Az orr pedig, – mert az volt… az idegen orra! – legurult a lépcsőkön, egyenesen be az ivóba.

Az idegen most levette pápaszemét s az ivóban levők mind elszörnyedve hörögtek föl. Majd levette a kalapját is, vad erőszakkal letépte pofaszakállát és a köteléket is fejéről… A kis társaságot irtózatos rémület fogta el.

Mindenki a legszörnyübbre volt elkészülve, hogy ugyanis az idegen arca gyalázatosan el lesz éktelenitve, csupa sebhely, forradás lesz… de semmi… ah, hogy semmi se legyen ott, ahol a fejének kellene lennie: azt senki se várta!

Mrs Hall, aki legközelebb állt az idegenhez, őrülten sikoltozott. A hamis pofa-szakáll, a fejkötelékek, az álhaj egymás után röpültek le az ivóba, ahol a vendégek iszonyodva ugráltak félre, nehogy hozzájuk férjen az a sok pokolbeli tárgy… Egyik a másikat löködte, mindannyi pedig iszonyodva, elbódulva bámult a lépcső legfelső fokára, ahol dühösen kiabálva állt az idegen: – lábtól nyakig ember, egész ember, mint ők… de fej nélkül!

A falubeliek, meghallván a nagy zajt, lármát a fogadóban, mind oda tódultak. S ép jókor értek oda, hogy még láthatták, amint mrs Hall -46- hanyatt-homlok rohan ki a kapun, ott elbukik a küszöbön, egész hosszában végignyulik a földön, mr Feddy Henfrey keresztül bukik rajta és betöri az orrát… aztán a többiek is mind lélekszakadva menekülnek: a bent rekedt Millie pedig ugy bőg és sivalkodik, mintha nyuznák.

S az ott lévők rögtön elbeszélték a szörnyü esetet, – egyszer, kétszer, tizszer, – mert a kiváncsiak egyre jöttek, s mindegyik elejétől akarta hallani a rémes történetet. Negyven, ötven, száz ember csődült össze a fogadó előtt pár perc alatt, s mindnyája egyszerre beszélt, ugy, hogy valóságos bábeli zürzavar támadt. Vagy tizen támogatták, ápolgatták mrs Hallt, aki még egyre ájuldozott, a többiek pedig össze-vissza fecsegtek és kölcsönösen izgatták egymást.

… A bekötözött fejü ember?… Ej, hisz nincs is feje?… Micsoda?… Nincs feje?… Nincs is; letépte az orrát, a kötelékeit, a szakállát, a haját!… Az nem lehet!… ki látott fejetlen embert?… Csalás… hazugság!… Én láttam!… Én is! Én is!… Gazember, aki nem hiszi!… Te vagy a gazember!…

És talán össze is verekedtek volna, ha az izgatottság tetőpontján ki nem rohan a házból Millie, az örökké álmos cseléd.

És Millie, reszketve, mint a nyárfalevél, elmondta, hogy a „fejetlen ember“ rátört a konyhában és enni kért tőle.

– Én ugy megijedtem, hogy szólni se tudtam, -47- – folytatta a leány, – ő meg azt hitte, hogy nem akarok neki szót fogadni és fölkapta a konyhakést…

– Erre én kétségbeesetten sikoltozni kezdtem, de ő rám se hederitett… Meglátta a kenyeret az asztalon, levágta felét, aztán benézett a szekrénybe, talált egy darab sajtot, azt kivette és fölment a szobájába…

Három ember közeledett: három elszánt férfi, akik előtt a kis tömeg tisztelettel nyitott utat. Az első mr Hall volt vörösen, mint a rák; a második mr Bobby Jaffers, a városi pandur, aki komoly méltósággal jött mr Hall mögött; a harmadik mr Wadgers, a kovács, szintén harcias hangulatban. Egyenesen a fogadónak tartottak – s kezükben volt az elfogatási parancs is.

A nép tolongó gyürübe szorult a három elszánt férfi körül és az uj részletek felől tudakozódott.

– Akár van feje, akár nincs, – mondta mr Jaffers, – azért jöttem, hogy letartóztassam, és le is tartóztatom.

Mrs Hall méltóságosan ment elől egész a lépcsőig; ott megállt, elül bocsájtotta a pandurt, s mikor fölértek az emeletre, az idegen szobája elé, igy szólt:

Mr Jaffers habozás nélkül belépett a szobába, mrs Hall mindjárt mögötte ment, s leghátul -48- kullogott Wadgers. A szobában sötét volt; a félhomályban is jól látták azonban a fejetlen alakot, akinek kezében egy fél cipó, a másikban meg egy nagy darab sajt volt.

– Mi az ördögöt akarnak itt? – rivallt rájuk az idegen hangja, a kabátja gallérja fölött.

– Ön rossz kvártélyos, uram, – felelte mr Jaffers. – De akár van feje, akár nincs, az elfogatási parancs a személyéről szól… a kötelesség pedig kötelesség…

Eldobta a kenyeret és a sajtot s az asztal felé ugrott, de mr Hall akkorra már elkapta a konyhakést az asztalról. Az idegen hirtelen lehuzta keztyüjét és Jaffers arcába vágta; de a pandur sem volt rest; rárohant, szerencsésen megkapta az idegen kezetlen csuklóját s egyuttal a torkát is. De a következő pillanatban az idegen ugy fültövön csapta a másik kezével, hogy fájdalmasan fölorditott.

Hall most átadta a kést Wadgersnek, aki óvatosan meghuzódott az ajtó közelében, ő maga pedig közelebb ment a küzködőkhöz, akik birkózva dulakodtak a szoba közepén… Egy szék az utjokba került, Jaffers megbotlott benne, mind a ketten elbuktak, – de a pandur került alul.

Mr Hall szót akart fogadni, de olyan hatalmas rugást kapott a vékonyába, hogy néhány másodpercre a lélekzete is elállt; mr Wadgers pedig látván, hogy Jaffers alul van s az idegen ugyancsak gyomrozza, kifelé kezdett hátrálni az ajtón és beleütődött mr Huxterbe és Sidderbridge fuvarosba, aki lélekszakadva rohant föl a dulakodás zajára, hogy támogassák a pandurt a törvény -49- végrehajtásában. Ugyan e pillanatban a dulakodók megrugták az egyik szekrényt, melynek tetejéről három-négy üveg csörömpölve leesett, összetört s a szoba megtelt maró, pokoli büzzel.

– Megadom magam! – kiáltott föl az idegen, bár ő volt fölül és Jaffers alatta vergődött.

Eleresztette a pandurt lihegve fölállt… megdöbbentő volt rá nézni, se feje, se kezei nem voltak, mert a dulakodásban a balkeztyüjét is elvesztette.

Furcsa, szinte ijesztő volt hallani a hangját, mely begombolt kabátja fölött a semmiből hangzott! De Jaffers nem sokat törődött ezzel, őt a kötelesség hajtotta. Föltápászkodott hát s előszedte zsebéből a vaspereceket, hogy majd ráteszi az idegen csuklóira. De aztán álmélkodva hökkent vissza.

– Az angyalát! – mondta a fejét vakargatva. – Ugy látom, hogy meg se vasalhatom.

Az idegen mellénye, valami láthatatlan, csodás módon hirtelen fölgombolódott. Majd azt mondván, hogy a bokája fáj, lehajolt kissé… Mr Huxter, aki épen mellette állt, ijedten ugrott vissza.

– Hisz ez nem is ember! – kiáltott föl hirtelen. – A gallérján át belátni a ruhájába… nincs benne semmi! Üres a kabátja, üres az inge… Nézzétek: beledugom a kezemet…

Kinyujtotta karját, hogy majd lenyul az üres ruhába, mely olyan volt, mint a zsák és szája a kabát nyaka volt… de a keze valami szilárd tárgyat ért s ugyanakkor az idegen hangja dühösen rárivalt: -50-

– Mit hadonász itt a szemem körül?… Talán csak nem akarja kiszurni, ostoba?

– Ha nem is lát, azért itt vagyok, – magyarázta az idegen mérgesen. – Van fejem, kezem, lábam, de láthatatlan vagyok. Átkozott baj, de nem tehetek róla… S ha igy van is, ez még nem ok rá, hogy minden buta paraszt nekem essék!

Most már minden ruhája ki volt gombolva, s amint két karját kiterjesztette, ugy látszott, hogy a kabát, a mellény, az ing csak ugy magától lóg, libeg a levegőben.

Ekkor már többen jöttek a szobába alulról, ugy hogy a kis ebédlő majdnem zsufolásig megtelt.

– Láthatatlan? – dünnyögte mr Huxter, a fejét csóválva. – Ugyan ki az ördög hallott már ilyet?

– Lehet, hogy furcsa, szokatlan az eset, – felelte az idegen, – de azért még nem bün. És szeretném tudni, miért ütnek rajtam ily durván…

– Oh, az megint más! – szólt közbe Jaffers. – Én nem törődöm azzal, hogy láthatatlan-e az ur vagy sem; nekem kiadták az elfogatási parancsot ön ellen; én tehát csak a kötelességemet teljesitem. Én nem a láthatatlanságot nyomozom, hanem egy lopást… Valaki betört a tiszteletes ur házába és meglopta őt…

– Reméljük, uram, hogy ön ártatlan. De nekem teljesitenem kell, amit rám biztak…

– Jól van, – felelte az idegen. – Nem -51- állok ellent… nem! Megyek önnel… de nem hagyom magamat megvasaltatni.

Az idegen most hirtelen lerugta cipőit, lerántotta a nadrágját, harisnyáit, gyorsan az asztal alá dobott mindent és fölugrott. Mind ez egy szempillantásban történt s mire az ott lévők észrevették, már kezdte levetni a kabátját és mellényét is.

– Hé, csak lassan! rivallt rá Jaffers, aki egyszeriben megsejtette, hogy mi fog történni.

Odaugrott az idegenhez és megragadta a gallérját: de a kabát a kezében maradt… a láthatatlan ember gyorsan kibujt belőle.

– Fogjátok meg! – kiabált Jaffers hangosan. – Ha leveti a ruháit, akkor vége…

– Meg kell fogni! – kiabáltak valamennyien s mind neki estek az ingnek, amely már csak egyedül volt látható az idegenből.

Az ingujj hatalmas ütést mért mr Hall orrára, ugy hogy a derék ember nekitántorodott az öreg Toothsomenak, a harangozónak, ez pedig levert a lábáról másik két parasztot. Az ing most fölemelkedett és ugy táncolt, libegett a levegőben, mint akkor szokott, ha az ember épen a fejét huzza ki belőle… Jaffers hirtelen megkapta és nagyot rántott rajta, de ezzel csak az idegennek segitett, aki most egészen kibujt az ingéből. Egyidejüleg valaki ugy szájon vágta, hogy egyszerre kibugygyant ajkain a vér s ugyanakkor Teddy Henfrey is kapott egy ökölcsapást a feje bubjára, amitől szédülve tántorodott meg…

– Vigyázz! – kiabálta mindenki, találomra öklözve a semmit és viaskodva a levegővel. -52-

– Fogjátok meg!… Be kell zárni az ajtót!… El ne ereszszétek!… Én már fogom!… Itt van!… Rajta!… Vigyázz!…

Bábeli zürzavar támadt a szobában. Ugy látszott, hogy mindenki egyszerre kap egy-egy ütést, ki a fejére, ki a hátára… mig végre Sandy Wadgers, akit egy hatalmas orrba-ütés egyszerre fölvilágositott a helyzetről, – hirtelen kinyitotta az ajtót és menekült.

A többiek rögtön utána tódultak, de a nagy tolongásban megszorultak a szük ajtóban s a láthatatlan ember egyre ütötte-verte, csépelte őket. Az unitárius Phippsnek kiverte két fogát, Teddy Henfreynek majd letépte a balfülét; Jafferst ugy állba ütötte, hogy majd elharapta a nyelvét, Huxtert hasba vágta, hogy a boldogtalan menten görcsöket kapott… s erre az egész tömeg halálra rémülten, kiabálva, hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön.

De Jaffers ugyanabban a pillanatban, mikor az ütést kapta, érezte, hogy egy izmos, meztelen mell neki szorul… Bár mit se látott, mégis megragadta ezt a valamit és irtózatos erőlködéssel birkózott vele.

– Megfogtam! – hörögte dühösen s mialatt a fogait csikorgatva küzdött, a nyakán és homlokán kidagadtak az erek…

Lent, a folyosón, álmélkodva, rémülten nézték az emberek ezt a furcsa birkózást… Egyszerre aztán Jaffers megbotlott, elesett, legurult a lépcsőkőn s a lent állók ijedten ugrottak szét. Jaffers fájdalmasan felkiáltott s ugyanakkor valami láthatatlan erő szétlökdöste, félretaszigálta a folyosón állókat…

– Fogjátok meg!… Láthatatlan! – kiabáltak össze-vissza, de senki sem mert mozdulni.

Egy paraszt-suhanc, aki a küszöb előtt állt, hirtelen odaszaladt, beleütődött valamibe, -53- megragadta, de valaki ugy mellbe lökte, hogy hármat bukfencezve bukott az orrára… Az asszonyok, kint az utcán, rémülten sivalkodtak, hogy valaki elrohan előttük… egy kutya, mely ugatva rohant a láthatatlan ember után, hirtelen vonitva repült át a Huxter kertjének a keritésén, ahova az idegen berugta s ez volt a szökés utolsó eseménye.

Egy darabig még ott tomboltak, kiabáltak a fölizgatott emberek… aztán jött a pánik, a csüggesztő rémület s a tömeg ugy elszoródott a faluban, mint ahogy az őszi szél szétszórja a lesárgult falevelet… Csak Jaffers hevert ott ájultan a fogadó folyosóján, arccal a föld felé.

VIII. FEJEZET.
Mr Thomas Marvel kalandja.

Mr Thomas Marvel széles arcu, nagy szakállu, meglehetősen nekigömbölyödő uri ember volt, akinek husos, biborcsós orrát és rövid, karika-lábát nagyon jól ismerték Iping környékén. Elnyütt, behorpadt cilinder-kalapot, ütött-kopott, foltozott gunyát viselt s a gombok hiánya, meg itt-ott a feslések, nyilván elárulták, hogy mr Thomas Marvel agglegény.

A derék csavargó az országut árokpartján ült, vagy másfél mérföldnyire Ipingtől. Mivel épen pihent, lehuzta mind a két cipőjét s a lábain csak folytonossági hiányokban szenvedő harisnyák voltak, melyeknek szellőző likain két nagy ujja ugy kandikált ki, mint a házőrző eb két fölálló füle. Félig boszusan, félig megvetően nézte a két cipőt, mert a duplatalpu, erős lábbeli nagy volt neki: Mr Marvel pedig gyülölte a nagy lábbelit, mert tapasztalásból tudta, hogy feltöri a lábát. És amint nézte a két otromba cipőt, boszuságában ugy tetszett neki, hogy soha -54- életében nem látott ennél utálatosabb emberi „készitményt.“

– Ajándék-marhának ne nézd a szarvát! – felelte mr Marvel foghegyről, meg se fordulva. – Én meg azt mondom, hogy ennél utálatosabb cipőt keresve se lehetne találni a föld kerekségén.

– Biz’ ugy, uram! – folytatta mr Marvel elkeseredve, – volt ugyan már rosszabb cipőm is… sőt sokszor nem volt semmilyen se… de ilyen arcátlanul utálatos lábbelim még soh’se volt. Egy hét óta egyebet se teszek, mint cipőket kéregetek, amerre csak járok; annyira gyülőlöm ezeket… de sehol se adnak másikat. Nem mondom, hogy rossz cipők; mert hát egész jók és erősek is… Hanem az ilyen magamfajta gentleman sokat jár gyalog s nem minden cipő felel meg neki… S akár hiszi az ur, akár nem: én bizony egyebet se kaptam ebben az áldott kerületben, mint ezt a gyalázatos pár cipőt… Nézze meg csak jobban; hát nem undok holmi?… Pedig a jó lábbeli tömérdek ezen a vidéken. Most nyolc éve is kaptam egy pár cipőt itten; se az előtt, se azóta nem is volt olyan jó cipőm… De most nem volt szerencsém… Ezt a csuf párt sózták a nyakamba…

– Na, ugy-e? – örült mr Thomas Marvel, hogy egy véleményen vannak. – Ezek a cipők!… Irgalmas Isten!… Igazi disznóság!

Lomhán hátra pillantott a bal vála fölött, hogy megnézze és összehasonlitsa a megszólitó -55- cipőjét a magáéval… de se a cipőket, se a megszólitót nem látta!… Most a jobb válla fölött nézett hátra: de akkor se látott semmit és senkit. Csodálkozva tápászkodott föl a földről.

Majd leesett az álla meglepetésében; – akármerre nézett, sehol senkit és semmit nem látott… csak a szél zizegett, de a sik földön, országuton egyetlen lélek se járt.

– Nini!… tán részeg vagyok? – tünődött magában. – Vagy álmot láttam?… és csak magamban beszélgettem?… Mi az ördög…

– Hé, te hasbeszélő bitang! – szitkozódik mr Marvel, maga körül forogva. – Merre vagy hát?… Velem ugyan ne komázz, mert mindjárt megmutatom, hogy nem ijedek meg…

– Majd megijedsz te ostoba gazember! – dühöngött mr Marvel. – Hol vagy te bitang?… Hadd tapintok a fejed lágyára!…

Megint semmi felelet. Mr Thomas Marvel elképedve állt ott, mezitláb és kissé szorongva.

– Ennek fele sem tréfa, – rezzent össze mr Marvel és megdörzsölte a homlokát.

Köröskörül, amerre látott, nem volt egyetlen élő lény sem. A poros országut s két felől a sekély árok, óriási kigyóként kanyargott északról délnek s ott sem, a mezőn sem járt senki. Nem volt semmi nesz, csak a távolból hallatszott az egyhangu kakukkolás.

– Szentuccse, az ital volt! – dörmögte -56- mr Marvel megnyugodva. – Mit nem tesz az a kis pálinka!… De tudhattam volna, hogy éhgyomorra megárt.

– Nem az ital volt, nem! – szólalt most a hang. – Ön épen oly józan, mint én magam.

– Mi volt ez? – hökkent meg mr Marvel és ugy elsápadt, mint a fal. – Mi volt ez?… az ital… a pálinka…

Szinte nem is hallhatóan suttogta ezt a pár szót és megint forogni kezdett, révedező szemekkel tekintgetve maga körül.

Ekkor azonban valaki megragadta a gallérját s ugy megrázta, hogy majd elbukott.

Mr Thomas Marvel végkép oda volt. Egész testében reszketett és elcsukló, siránkozó hangon jajgatott.

– Elittam az eszemet!… oh jaj!… elittam az eszemet!… Vagy pedig kisértetek törtek rám…

– Részeg vagyok! – nyögte mr Marvel keservesen; és tántorogva szaladni akart az elátkozott helyről.

És mr Marvelnek ugy tetszett, mintha valaki az ujjával megbökte volna a mellét.

– Hát mi egyebet hihetnék? – jajgatott -57- mr Marvel, egyre a szemeit dörzsölve, hogy nem kápráznak-e?

– No várj, – mondta a hang – Majd mindjárt meghajigállak kövekkel s akkor talán elhiszed, hogy nem képzelődöl.

– De mondja meg legalább, hogy merre van? – könyörgött a szegény csavargó.

A hang nem felelt… Vizz… süvöltött az első kavics és kis hijja, hogy el nem találta mr Marvel vállát… Vizz!… jött a második is, amely hirtelen emelkedett föl a földről nagy ivben, sebesen szelte át a levegőt s ott esett le a csavargó lábainál, aki, mintha megdermedt volna, mozdulni se birt… Vizz!… süvöltött a harmadik kavics, amely eltalálta mr Marvel fölálló nagy lába-ujját s aztán tovább ugrott az árokba…

De már erre mr Thomas Marvel eszére tért. Fölorditott fájdalmában és őrült futásnak eredt, de még husz lépésnyire se ért, mikor valami láthatatlan akadályban megbotlott és orra bukott.

– Nos – szólalt meg a hang közvetlenül mellette, – hát képzelődés vagyok-e, vagy valóság?

A csavargó felelet helyett ismét talpra ugrott és futni akart. De, mintha valaki gáncsot vetett volna neki… megint elbukott.

– Ha nem ülsz veszteg, – förmedt rá a hang, – fejbe doblak az első kővel.

– Könnyen beszél az ur! kesergett a csavargó s amint ült, kezébe fogta a fájós lábát, de félszemmel egyre azt a követ nézte, mely a levegőben látszott libegni.

– Könnyen beszél az ur! – ismételte panaszosan, – de én nem értek semmit az egészből… A kavicsoknak lábuk kél… A kövek beszélnek… Engem a földhöz vágnak… Jól van hát: megadom magam és szót fogadok. -58-

– Pedig egyszerü a dolog, – szólalt meg a hang. – Én láthatatlan ember vagyok.

– Hát mondja meg, amit nem értek, – könyörgött mr Marvel, reszkető, elcsukló hangon. – Hová bujt el?… Hol rejtőzik… Hogy tud beszélni?… Mind ezt nem értem, de azért megadom magamat… Szót fogadok.

– Az az egész, hogy láthatatlan vagyok, – felelte a hang. – Meg kell értened, hogy láthatatlan vagyok: ez az egész.

– Hisz ezt mindenki láthatja! – nyögte a szerencsétlen csavargó. – Ezért ugyan sohse legyen az ur olyan türelmetlen és indulatos… De, könyörgöm, mondja meg mégis: hogy tud igy elbujni?

– Uram bocsá’!… Ne tegyen lóvá az ur! hisz nem vagyok se vak, se bolond!… Még utóbb el akarja hitetni velem, hogy egészen olyan, mint a levegő!… Pedig én nem vagyok afféle irástudatlan csavargó…

– Pedig én olyan vagyok, mint a levegő!… Egészen átlátszó és te is keresztül látsz rajtam.

– Én is éppen olyan ember vagyok, mint te… van testem is… ennem is kell, innom is kell… ruhára szorulok… Csakhogy láthatatlan vagyok… Érted-e, láthatatlan vagyok… Ez az egész: láthatatlan!… Ha ezt megérted, akkor mindennel tisztába vagy.

– Hát adja ide a kezét, – mondta mr Marvel, – ha csakugyan van keze… Akkor talán még se lesz oly hihetetlen a…

– Uram Isten! – kiáltott föl hirtelen. – Hogy megijesztett!… Minek ugy megszoritani a kezemet?

Érezte, hogy a láthatatlan kéz ujjai erősen megfogják a bal kezét, ő pedig reszkető jobb kezével végig tapogatta a láthatatlan ember karját, föl a válláig, aztán izmos mellét, a nyakát és végre szakállas állát…

– Oda vagyok! – álmélkodott a csavargó szörnyüködve. – Ez a legnagyobb csoda, amióta világ a világ… Olyan ember, mint én és mégse látszik belőle semmi… csak… csak…

Élesebben megnézte a látszólag „üres levegőt“ s aztán habozva kérdezte:

– Hát ezt látom! – szólt mr Marvel. – Hanem azért szörnyen csodálatos eset ez!

– No, az én eszemnek nagyon is csodálatos, – felelte a csavargó. – De hogy az ördögbe láthatatlan ön, uram?… Ezt igazán nem értem.

– Most csak ennyit mondok, – folytatta a hang, – segitségre van szükségem. Ezért jöttem ide. Véletlenül akadtam rád… őrülten, -60- dühösen, kétségbeesve jártam erre… Embert tudtam volna ölni… És akkor megláttalak.

– Ide értem a hátad mögé… megálltam… haboztam… de nem bántottalak…

– Nem bántottalak, – folytatta a hang, – mert igy szóltam magamhoz: – „Ez is ép oly kitaszitott ember, mint én vagyok. Ilyenre van szükségem“, – ezért nem bántottalak s ezért szólitottalak meg.

– Irgalmas Isten! – jajgatott a szegény csavargó. – De hát miben és hogyan lehetek én önnek segitségére?… Hisz nem is látom önt!

– Segiteni fogsz, hogy ruhát, eleséget, tanyát szerezzek… s más egyebet is, amire szükségem lesz… Ha pedig nem akarnád, – akkor… De nem!… te okos ember vagy és szót fogadsz… szót kell fogadnod!

– De uram, az Isten szerelmére! – könyörgött szegény mr Marvel, levegőért kapkodva: – minek bánt engemet?… Lássa, én oly nyomorult, élhetetlen vagyok!… Ne rázzon tovább!… Aztán ereszszen az utamra… Hisz alig állok a lábamon!… És mindez oly érthetetlen… Sehol senki, sehol semmi: – se égen, se földön… És mégis hallom a hangját!… Mintha csak az égből jönne… És a kövek röpülnek… Érzem az öklét… Isten!… Csodatevő Isten!

– Szedd össze magad! – rivalt rá a hang, – mert teljesitened kell, amit rád bizok és parancsolok.

– Téged választottalak, – folytatta a hang – s te vagy az egyetlen, azokon a gazembereken -61- kivül, Ipingben, aki tudja, hogy él a világon „egy láthatatlan ember“. Te leszel a segitő társam, a cinkosom… Ha segiteni fogsz, – gazdaggá teszlek… Ugy fogsz élni, mint a kis király… mert a láthatatlan ember hatalom… szörnyü hatalom…

– De ha megcsalsz, vagy elárulsz, – folytatta fenyegetően – ha nem teszed meg, amit parancsolok…

Folytatásképen hevesen megrázta a csavargó vállát, aki fölorditott rémületében.

– Nem csalom meg, nem árulom el önt, uram! – szabadkozott mr Marvel és ijedten hátrált. – Ez eszébe se jusson, uram!… Én tiszta szivemből engedelmes szolgája leszek önnek s mindent megteszek, amit csak parancsol…

– Isten!… Isten!… tette hozzá magában kétségbeesve, – csak most az egyszer segits meg, én jó Istenem!

IX. FEJEZET.
Mr Marvel ellátogat Ipingbe.

Mikor a közvetlen rémület első kitörése lecsillapodott, a falubeliek rögtön kételkedni kezdtek, hogy valóban megtörtént-e mind az, ami oly roppant rémületbe ejtette őket? Valami ideges szkepszis szállta meg őket s a lakosság nagyobb fele nem volt hajlandó hinni a láthatatlan ember meséjében.

Azok, akik „látták“ – ha ugyan lehet látni, ami láthatatlan, – oly kevesen voltak, hogy a tiz ujjukra se jutott elég. S még ezek közül is eltünt egy-kettő. Mr Wadgers például ugy bezárkózott a kovácsmühelybe, hogy a szinét se látták -62- egész nap: Jafferst pedig bekötözött fejjel ápolták a „Postakocsi“-hoz cimzett fogadó belső termeiben.

Szóval, a nevezetes esemény szemtanui nagyon megfogytak s mivel a falubeliek már régóta vágytak erre a pünkösdi ünnepre, amelyen ember-emlékezet óta mindig mulatni, szórakozni szoktak, most sem voltak hajlandók lemondani a majálisról s hogy mi se zavarja meg jó kedvüket, inkább nem is törődtek a láthatatlan emberrel.

… Mese!… Képzelődés! – mondogatták még azok is, akik titkon talán aggódtak.

És délután már alig volt Ipingben valaki, – kivéve azt a néhányat, aki testén hordozta a láthatatlan ember kezének bélyegét, – aki beszélt volna a nevezetes eseményről. Ám ha nem beszéltek róla, a rejtélyes szorongás bizonyos nemétől mégse szabadulhattak s még kint a réten is, a hol a majálist tartották, el-elhallgatott néha a zajos vidámság s a mulatók tétován, aggódva néztek össze. De a gyerekek gondatlan lármája megint csak feledtette az izgató eseményt s a meglettek is megemberelték magukat.

Délután négy óra tájban egy idegen érkezett a faluba. Zömök, kissé pocakos ember volt s látszott rajta, hogy ugyancsak siethetett, mert a lélekzete minduntalan el elállt. Bár sietett, ugy rémlett, hogy szeretne megállni… néha egy percre habozva meg-megállt, de aztán annál gyorsabban lódult neki…

Egyenesen befordult a templom mellett és a „Postakocsi“ felé tartott. Az öreg Fletcher is látta… sőt ugy tetszett neki, hogy az idegen, aki pár lépésnyire ment el mellette, magában beszélget. Mr Huxternek szintén feltünt ez a körülmény, melynek azonban akkor mindjárt semmi jelentőséget nem tulajdonitott.

Végre az idegen megállt a „Postakocsi“ -63- előtt s mr Huxter későbbi állitása szerint szemmel láthatóan tusakodott önmagával, hogy bemenjen-e vagy se… Végre mégis belépett: s mr Huxter látta, hogy az idegen lopva oson fölfelé a lépcsőkön, egyenesen az ebédlő felé. De ugyanekkor az ivóból figyelmeztették az idegent, hogy rossz helyen kereskedik…

Az idegen összerezzent, megfordult és bement az ivóba. De pár perc mulva ismét kijött, keze fejével törülgette a száját és mr Huxter, aki egyre leste, nagyon elégedettnek látszott. Pár percig lopva kémlelődött s midőn senkit se látott, óvatosan az udvarba osont, a hová az ebédlő ablaka nyilt. Az udvarban nekidőlt a keritésnek, elővette kis cseréppipáját, megtömte, – mr Huxter látta, hogy az ujjai remegtek, – ügyetlenül rágyujtott s aztán, karba tevén két kezét a mellén, látszólag gondtalanul füstölni kezdett… de közben egyre hiuz szemekkel vizsgálgatott köröskörül.

Mr Huxter, a trafikos, jól látta mindezt a boltja ablakából s az idegen furcsa viselkedése annyira izgatta, hogy a világ minden kincseért le nem vette volna róla a szemét.

Egyszerre csak az idegen hirtelen kivette szájából a pipát és zsebre dugta. Aztán eltünt az udvarban. Ekkor azonban mr Huxter, gyanakodván, hogy az idegen lopni akar, gyorsan kijött boltjából, megkerülte a házat, hogy elfogja a tolvajt… Épen jókor ért oda a fogadó hátulsó kapujához: mr Marvel, – mert ő volt az idegen, – e pillanatban osont ki az utcára; egyik kezében nagy batyu, a másikban meg három könyv volt, melyeket, mint később kiderült, a tiszteletes ur cingulusával kötözött össze.

Mikor az idegen meglátta mr Huxtert, meghökkenve -64- jajdult föl, majd hirtelen sarkon fordult és lélekszakadva futásnak eredt.

– Fogjátok meg!… Tolvaj! – kiabált mr Huxter és rögtön üldözni kezdte az idegent.

Amit mr Huxter ez után „tapasztalt“, – pár szóval el lehet mondani. Látta az idegent, amint lóhalálában menekül előtte, látta a föllobogózott falut s azt a néhány embert, aki a zajra feléje fordult… Aztán még egyszer elorditotta, ahogy száján kifért:

De többre már nem emlékezett. Csak még arra, hogy valami láthatatlan erő megragadta a nyakát, nagyot rugott rajta hátulról… ami ez után történt, azt már a falubeliek mondták el… Mr Huxter nagyot bukott hasra, betörte az orrát: – s többé már semmi sem érdekelte, ami a világon történt…

X. FEJEZET.
A „Postakocsihoz“ cimzett fogadóban.

Hogy világosan megérthessük, hogyan és mi történt a fogadóban, vissza kell mennünk odáig, amikor mr Huxter legelőször pillantotta meg mr Marvelt.

Ugyanebben a pillanatban mr Cuss és mr Bunting fönt voltak az ebédlőben. Komolyan tárgyalták a ma reggeli különös eseményt és mr Hall engedelmével tüzetesen megvizsgálták, átkutatták az idegen minden holmiját. Jaffers már ugy, ahogy talpra állt és haza is ment, hogy otthon heverje ki a szörnyü nap gyászos következményeit.

A láthatatlan ember cók-mókja mind egy rakáson volt, ahogy mrs Hall az „eset“ után összehordta; a szobát fölsikálták, kiszellőztették, hogy kimenjen belőle a büz s az asztal mellett, -65- ahol az idegen dolgozni szokott, ketten ültek: mr Cuss és mr Bunting.

Mr Cuss lehajolt és turkált a földön, az idegen holmija közt. Egyszerre csak diadalmasan kapott föl három vastag könyvet, – csupa kézirás volt, – melyek legfelsején nagy betükkel pompázott ez a cim: – „Napló.“

– Ott a naplója! – kiáltott föl, az asztalra dobván a könyveket. – Most hát legalább megtudunk valamit.

A tiszteletes, két karját az asztalon nyugtatván, kiváncsian nézte a három könyvet.

– Ez a naplója! – ismételte mr Cuss és kinyitotta az első kötetet. – Hm… nincs rajta név… Mi a patvar?… Csupa számok… furcsa jelek… és ábrák… Nem értem!…

– Csupa szám! – kiáltott föl boszusan. – Nem értek belőle semmit, Bunting.

– Azt mondta, hogy ábrák is vannak benne? – kérdezte a tiszteletes. – Nézzük a képeket: hátha azok megmagyarázzák a szöveget.

– Nézze meg ön, – felelte mr Cuss. – Csupa szám, meg cirill betü… Azt hiszem legalább, hogy cirill betü és orosz… Ez meg itt mintha görögül lenne… Nos, ez az ön dolga… Ön tud görögül…

És hirtelen elővette a pápaszemét, melyet nagy buzgalommal kezdett törülgetni, bár a veriték szinte gyöngyözött a homlokán… Hogy is ne! mikor a görögöt még az egyetemen elfeledte!

– Persze, persze! – ismételte motyogva: -66- – ha görögül van, akkor sebaj: majd kibetüzöm valahogy.

– Előbb csak ugy általánosságban szeretném átlapozni, – felelte a tiszteletes, egyre törülgetve a pápaszemét. – Tudniillik, ha átlapozzuk, mindjárt tudhatjuk, hogy körülbelül mi van benne: aztán pedig részletesen is elolvashatjuk.

Köhécselt, föltette a pápaszemét, igazgatta az orrán, megint köhécselt és titokban azt óhajtotta, bár jönne valaki, aki megzavarná őket, hogy ne kelljen szégyent vallania a görög tudományával… Majd elvette a könyvet Cuss kezéből és hanyagul lapozni kezdett benne…

Ekkor azonban különös dolog történt. Az ajtó hirtelen, kopogtatás nélkül kinyilt és sarkig kitárult.

A két férfiu hevesen összerezzent, körülnézett, de csakhamar megnyugodott, egy pufók képü, tömzsi ember állt a küszöbön: – mr Marvel volt.

– Jól van, – hangzott a felelet; de mintha egész más, ércesebb hang lett volna, mint ahogyan az idegen először megszólalt.

– Bocsánatot kérek, – folytatta a tolakodó, az előbbi halk rekedt hangon.

– Jobbra át… indulj! – mire az idegen eltünt és becsukta az ajtót maga után.

– Katonaviselt ember, – mondta mr Bunting. – Jó kedvü fickók ezek az obsitosok!… -67- Jobbra át: indulj!… Annyi, hogy eltévesztette az ajtót s megy a dolgára.

– Hanem az bizonyos, hogy megijesztett! – felelte mr Cuss. – Ma különben egész nap ideges vagyok… Szinte leestem a székről, mikor az ajtó oly hirtelen kinyilt.

Mr Bunting elnézően elmosolyodott… pedig ő is majdnem lefordult a székről. Most azonban ismét a könyv fölé hajolt és sóhajtva, megadással mondta:

– Várjon csak! – szólt Cuss s fölkelve, bezárta az ajtót. – Azt hiszem, most már nem zavar senki.

E pillanatban mintha szuszogott volna mellette valaki, de mr Cuss ügyet se vetett rá.

– Egy dolog bizonyos, – mondta mr Bunting, közelebb huzva székét az asztalhoz; – hogy nagyon furcsa dolgok történtek Ipingben az utolsó napokban… nagyon furcsa dolgok. Én azonban mégsem hiszem el annak a láthatatlan embernek a meséjét…

– Persze, persze, mese az egész! – hagyta helyben mr Cuss. – Ugyan már miféle józan ember hihetné el az aféle őrültséget?… Ámbár bizonyos, hogy… bizonyos… hogy…

– Bizonyos, – folytatta mr Cuss, – hogy láttam a ruháját, amely egyenesen állt és nem volt benne semmi… Mikor a széken ült és lehajolt, beláttam a nyakán: s a kabátja üres volt…

– De jól látta? – kételkedett a tiszteletes – Nem képzelődés volt?… Hátha csalódott?… Például, valami tükör lehetett ottan… olyasmi, a hogy a cirkuszi bódékban is tányéron látjuk a beszélő emberfejet, a testét pedig nem láthatjuk, mert tükrökkel födik el…

– Aztán meg az ezermestereknek is annyi fogásuk van! – magyarázta a tiszteletes. – Lássa, némelyik levágja a tulajdon fejét, ott a szemünk láttára, hogy még a vére is csurog!…

– Ez is igaz! – hagyta helyben mr Cuss – s nem is vitatkozom önnel; bár, ismétlem, nagyon furcsa a dolog… Hanem most itt vannak ezek a könyvek… Hátha meg tudunk belőlük valamit?… Például: nézze csak… ez itt, ugy látom, görög irás… Próbálja olvasni.

Odabökött ujjával a könyv lapjára, mire mr Bunting zavartan köhécselt, igazgatta a pápaszemét és látszólag belemerült az olvasásba… Pedig tutajdonképen átkozta a sorsot, mely ebbe a csávába hozta… A faluban mindenki azt hitte róla, hogy kitünően tud zsidóul és görögül, pedig már a betük alakját is elfeledte ama harminc év alatt, mióta a szemináriumból kikerült… Már most mit tegyen? Bevallja-e tudatlanságát, vagy hazudozzék, hogy ezt és azt olvasta a könyvben?…

Mig ezen tünődött, egyszerre csak erős szoritást érzett a nyakán… Föl akarta emelni a fejét, de a szoritás még erősebb lett, ugy, hogy meg se mozdithatá a nyakát… mintha izmos, vasmarok fogta volna meg és szoritaná le az állát az asztalra…

– Meg ne moccanjatok, bitangok! – suttogta valaki, – mert mindjárt összetöröm a fejeteket!

A tiszteletes oldalt pillantott mr Cussre, aki mellette ült s akinek a feje szintén le volt nyomva az asztalra, mintha oda szögezték volna… s a mr Cuss arca eltorzult az iszonyatos rémülettől.

– Sajnálom, hogy durván kell bánnom önökkel, – folytatta a hang, – de kénytelen vagyok vele. -69-

– Micsoda gazság az, – szólt a hang ismét, – hogy a más naplójában mernek olvasgatni?…

A két koponya kopogva verődött az asztalhoz s a két halálra ijedt férfi nyögve jajdult föl.

– Micsoda gazság az, – ismételte a hang, – hogy be mernek törni egy szerencsétlen ember szobájába?…

A két koponya megint kopogva verődött az asztalhoz s az előbbi, fájdalmas nyögés ismét hallható lett.

– Zsiványok!… bitangok! – folytatta a hang, – hová tettétek a ruháimat?

A két összevert fejü ember mozdulni, szólni se mert, a hang pedig fenyegetően suttogott tovább.

– Hallgassatok ide!… Az ablak be van csukva, az ajtóról pedig lehuztam a kulcsot. Én erős ember vagyok s aztán itt van a piszkavas is… kétségtelen, hogy nyugodtan és kényelmesen megölhetnélek mindkettőtöket s aztán szép csöndesen odább állhatnék: – értitek-e?

– Látjátok? – folytatta a hang diadalmasan. – Nos, megigéritek-e, hogy ha eleresztlek benneteket, semmi ostobaságot nem követtek el s mindenben szót fogadtok nekem?

A tiszteletes meg a felcser összenéztek s beleegyezően kacsintottak egymásra, mert a fejüket meg se birták mozditani.

A láthatatlan kéz rögtön elbocsátotta őket s a felcser is, a tiszteletes is fölegyenesedtek. Mindkettőnek lángvörös volt az arca s mindegyik kényelmetlenül csóválta a fejét.

– Nyugodtan üljetek a széken! – intette őket a láthatatlan ember. – Nézzétek: itt van a piszkavas a kezemben!

S a piszkavas csakugyan ott volt – a levegőben -70- és fenyegetően suhogott, illetőleg táncolt…

– Mikor bejöttem a szobába, – folytatta a láthatatlan ember s a piszkavassal ott hadonászott a két ember orra alatt, – azt hittem, hogy senki se lesz itt. S azt is reméltem, hogy könyveimmel együtt megtalálom a ruháimat is… Hol a ruhám?… Nem! meg ne moccanjatok! Ugy is látom, hogy már nincs itt… Nekem pedig ruha kell… mert ha a láthatatlan ember bátran szaladozhatik ruha nélkül is; az éjszakák hüvösek s én nem akarok dideregni… Nekem ruha kell: értitek?… Ruha és minden más egyéb is… Meg ez a három könyv, amelyhez semmi közötök.

XI. FEJEZET.
A láthatatlan ember felbőszül.

Mialatt ezek a dolgok az ebédlőben történtek s mialatt mr Huxter gyanakodva leste mr Marvelt, aki látszólag egykedvüen pipázott az udvaron, neki támaszkodva a keritésnek, – addig mr Hall és mr Teddy Henfrey élénken beszélgettek a lépcsőházban az ipingi nevezetes eseményről.

Egyszerre csak nagy zuhanás hallatszott fölülről, mintha valaki neki esett volna az ebédlő ajtajának, aztán hangos jajkiáltás, amire… mély csönd következett.

És rögtön, elszántan fölment a lépcsőkön. Vele ment mr Teddy Henfrey is s amint fölértek -71- az ebédlő ajtaja elé, mind a ketten megálltak. Habozva, hallgatózva álltak ott pár pillanatig, majd mr Hall sugva mondta:

Teddy Henfrey bólintott és gyanusan szimatolt a levegőben. A szobából átható büz szivárgott ki és elfojtott, heves párbeszéd töredékes foszlányai hallatszottak belülről.

– Nincs baj odabent? – kiáltott mr Hall hangosan, bezörgetve az ajtón… majd ismét elülről kezdődött a halk suttogás s egyszerre csak hangosan fölkiáltott valaki:

Aztán hallani lehetett, amint egy szék nagy zajjal földül, mire heves, rövid dulakodás támadt… és ismét temetői csönd.

– Mi az ördögöt csinálhatnak odabent? – kiáltott be mr Hall ismét és megdöngette az ajtót.

Izgatottan hallgatóztak tovább. Bent ismét elülről kezdődött a halk, elfojtott, heves beszélgetés, mely lassan civakodássá fajult.

– Nem tehetem! – hallatszott a mr Bunting ingerült szava, – nem tehetem, uram!… Nem akarom!

– Azt mondja, hogy: „Nem akarom“! – sugta mr Hall. – Talán csak nem nekünk mondta? -72-

– Szerencsétlen! – ismételte Teddy. – Most azt mondta, hogy: szerencsétlen!… Ezt igen jól hallottam.

Ugyanekkor fönt az ebédlőben mintha ismét dulakodtak volna… aztán az ablak hangosan becsapódott.

Hall, Henfrey s valamennyien, akik az ivóban voltak, rögtön kirohantak az utcára… Még látták, hogy a sarkon épen akkor fordult az a különös idegen, aki kevéssel előbb jött be a fogadóba – és mr Huxter ugyanakkor nagyot karikázik és orrára bukik… az utca népe pedig mindenfelől összeszalad.

Mr Huxter ugy hevert a földön, mint a taglóval leütött szarvasmarha: se élt, se halt. Teddy Henfrey ott maradt mellette, mr Hall és két parasztlegény azonban kiabálva szaladtak s végig az utcán, üldözvén a tolvajt. A templomhoz érve még látták, hogy mr Marvel, aki hihetetlen gyorsasággal vágtatott, nekivág az országutnak…

Mind a hárman azt hitték, hogy a menekülő nem más, mint a láthatatlan ember, aki most hirtelen láthatóvá lett: – utána eredtek hát, hogy elfogják.

De mr Hall alig szaladt száz lépést, hirtelen fölorditott és bukdácsolva esett neki az egyik parasztlegénynek, aki mellette szaladt s végig hasalván a földön, ezt is magával rántotta. Később azt mondta, hogy fölrugták. A második paraszt, azt vélvén, hogy mr Hall csak véletlenül esett el, tovább futott, de valaki ugy oldalba vágta, hogy menten összerogyott és elállt a szava. Az első paraszt pedig, mihelyt föltápászkodott mr Hall alól, olyan ökölcsapást kapott a tarkójára, hogy szédelegve kapkodott levegő után, mint az őszi légy.

E pillanatban a rétről szaladt arra néhány ember, hogy megnézze, mi történik. Az első, -73- egy hatalmas timár-legény, aki hires volt a nagy erejéről, ugy bukott el, mint akinek gyors futtában hirtelen gáncsot vetnek; bátyja, aki utána jött, megbotlott benne s majd kitörte a nyakát estében. A mögöttük rohanó bérest ugy fejbe csapta valaki, hogy sikoltani se tudott; aztán még két ember vágódott el, – az egyik, mert mellbe lökték, a másik, mert hátba vágták… s az utánuk tódulók káromkodva bukdácsoltak az elesettek közt; – kit nyakszirten ütöttek, kit kupába vágtak, kit pedig gáncscsal, hirtelen lökéssel vágtak földhöz.

Ugyanakkor, mikor Hall és Henfrey meg a többi ivóbeli vendégek kirohantak azt utcára, mrs Hall, akit sok évi tapasztalatai megtanitották arra, hogy nem jó ilyesmibe avatkozni, visszament az ivóba. De majdnem egyidejüleg kinyilt az ebédlő ajtaja, amelyen mr Cuss rohant ki, rá se nézve a fogadósnéra, lélekszakadva szalad az utcára, – kiabálva, ahogy a száján kifért:

– Fogjátok meg!… Ne engedjétek, hogy eldobja a batyut!… Amig nála van a batyu, addig láthatjátok!… Utána!…

Ő ugyanis nem tudott mr Marvelről, sem arról, hogy a láthatatlan ember az ablakon át kiadogatta a batyut s a könyveket mr Marvelnek. Mr Cuss arca csak ugy lángolt a haragtól és az elkeseredéstől; de ruházata fogyatékos volt: – csak az alsó fehérnemüje volt meg, ami ugyan megjárta kényelmi szempontból juniusban, de tisztességes viseletnek épen nem volt mondható.

– Fogjátok meg! – orditott lihegve. – Ellopta a nadrágomat!… meg a tiszteletes ruháját is…

Alighogy elnyargalt mr Huxter mellett, – aki még mindig földön hevert, s Teddy alig birta fölmosni, – ő is elbukott, még pedig ugy, hogy hármat is hentergett a földön… egyuttal pedig -74- valaki kegyetlenül rátaposott a kezére. Mr Cuss fölorditott fájdalmában, nagy keservesen föltápászkodott, de megint leütötték a derekát, ugy, hogy csak négykézláb tudott odább vánszorogni: ekkor meg valaki hátulról fölrugta…

A szerencsétlen ember sántitva kelt föl, de kis hijja, hogy ismét fel nem lökték, el nem gázolták: a rétről mind őrülten menekültek az emberek a faluba, s amint mr Cuss, mint a sereghajtó, leghátul baktatott, egyszerre megint fültövön csapták hátulról, amitől ismét orrára bukott… Erre kétségbeesve fölorditott, összeszedve minden erejét, s mintha egyszerre meggyógyult volna: vadul vágtatott vissza a fogadóba.

Mögötte, amint épen beugrott a fogadó kapuján, a nagy kiabálás közt éles, dühös fájdalom-orditást hallott, mely hangos csattanásra következett, mint mikor valakit hatalmasan arcul ütnek… Megismerte, hogy a hang a láthatatlan ember hangja volt: – a dulakodásban valaki bizonyára véletlenül eltalálta…

A következő pillanatban mr Cuss már odafönt volt az ebédlőben, ahonnan mr Bunting ki se mert mozdulni.

Mr Bunting az ablaknál állt és szégyenlősen takarózott a szőnyegbe mit a földről vett föl meg egy nagy ujságpapirosba.

– Ki jön? – kérdezte ugy megrezzenve, hogy majd lebukott róla a szőnyeg.

– A láthatatlan ember! – felelte mr Cuss, és az ablakhoz szaladt. – Legjobb lesz, ha eltisztulunk innen… Az az ember megőrült!… öl, gyilkol mindenkit, akit előtalál.

Pár pillanatig habozott, hogy mit tegyen. Röstelte, hogy igy, félmeztelenül mutogassa magát a falubeliek előtt… de ekkor a dulakodás zaja már a fogadó kapujához ért… a tömeg hanyatt-homlok rohant be a házba. Most már mr Bunting se habozott többé: kinyitotta az ebédlő ablakát, összehuzta magán a szőnyeget, kiugrott s aztán lélekszakadva rohant haza a főutcán, ország-világ csudájára és álmélkodására.

E pillanattól kezdve lehetetlen részletesen elmondani, hogy mi történt Ipingben. Lehet, hogy a láthatatlan embernek nem volt egyéb szándéka, mint az, hogy födözze mr Marvel menekülését, aki a lopott ruhát és a könyveket vitte. De úgy látszik, hogy gonosz természete elragadta és boszura ösztönözte az ipingiek ellen, akik annyi keserüséget okoztak neki: – s ezért üldözte, ütötte-verte, csépelte őket.

A falu főutcája tele volt rohanó, menekülő alakokkal, akik a szó szoros értelmében dulakodtak, hogy a házakba bejuthassanak. Betörtek a trafikos boltjába, bedöntötték az öreg Fletcher kapuját… aztán mindenfelől csapkodták az ajtókat, ablakokat és bezártak mindent… az egész falu mintha kihalt volna: – csak itt-ott, a betett fatáblák mögül, leselkedett egy-egy ember az ablakon át, hogy csöndes-e minden az utcán?

A láthatatlan ember avval mulatott egy darabig, hogy a „Postakocsi“ valamennyi ablakát betörte, aztán levett egy utcai lámpást és bedobta a mr Grogram szalonjába. Bizonyára ő vágta el a telegráfdrótokat is az adderdeani országuton, a Higgins majorja mögött… Ez volt utolsó gaztette Ipingben: – ettől kezdve senki sem látta ott többé, ami már azért is könnyü volt, mert egyáltalában láthatatlan volt. -76-

XII. FEJEZET.
Mr Marvel megkisérti a lázongást.

Mikor már alkonyodni kezdett és Iping halálra rémült lakossága lassan-lassan ismét előbujt, a bramblehursti országuton egy alacsony, pocakos ember baktatott a fák alatt. Hóna alatt három nagy könyvet cipelt, amelyek össze voltak kötve, a másik kezében pedig nagy, kék abroszba kötött batyut vitt. Neki vörösödött arca levert, fáradt volt, ő maga pedig kimerültnek, látszott bár azért nagyon igyekezett… mintha valami láthatatlan kéz egyre lökdöste volna.

– Ha még egyszer megpróbálod, – szólt mellette egy hang fenyegetően, – ha még egyszer megpróbálod a szökést… jaj neked.

– Én nem probáltam meg a szökést, – mentegetőzőtt mr Marvel, csaknem sirva. – Esküszöm, hogy nem próbáltam meg… Eszembe se jutott! Mit tudom én, hogy arra a keresztutra nem szabad menni!… Egyszerre csak azt éreztem, hogy leütötték a derekamat…

Mr Marvel menten elhallgatott és behuzta a nyakát; végkép oda volt; ránézni az arcára annyi volt, mint szemtől-szembe látni a kétségbeesés megtestesülését.

– Ugy is elég bajom van ezekkel a gazemberekkel! – csikorgatta fogait a hang. – -77- Most már mindenki tudja, hogy láthatatlan vagyok: s még te is meg akarnál szökni a könyveimmel?… De jaj neked!… Csak azt tudnám, hogy mit tegyek? mihez fogjak?…

– Most már mindegy!… Holnap bent lesz az ujságokban!… Mindenki engem fog hajszolni… Az egész világ tudni fogja a titkomat… Mindenki óvatos lesz és vigyázni fog…

A hang irtózatos káromkodásra fakadt s aztán hirtelen elhallgatott. Mr Marvel arcán a kétségbeesés kifejezése még sötétebb lett; a szegény ember járása meglassusodott.

Mr Marvel megrezzenve ugrott előre s kis hijja, hogy el nem ejtette a batyut, meg a könyveket.

– Vigyáz a könyveimre, ostoba! – kiáltott rá a hang, és mr Marvel feljajdult, mert hátba ütötték.

– Annyi bizonyos, – folytatta a hang, – hogy hitvány, nyomorult féreg vagy… Nyomorult féreg vagy, de szükségem van rád.

– És gyáva is vagyok… Ezt a kis -78- dolgot, például, jól elvégeztem nagyon… de el is véthettem volna… Oh, Istenem!… Bizony, bizony kis hijja, hogy el nem hibáztam!

– Oh, ne tegye, kérem… Legjobb, ha elereszt… Én nem árulom el az ön terveit, szándékait… És ha rám bizza, lehet, hogy nem birom végrehajtani… még utóbb elhibáznám.

– Lássa, könyörgöm, nem is igazság, hogy igy bánik velem… Nekem tökéletes igazságom van… ha egyszer nincs kedvem…

Mr Marvel meggyorsitotta lépteit s egy darabig némán baktatott az uton. De nem sokáig állta szótlanul.

A hang nem is hederitett rá. A csavargó ismét várt egy darabig, majd ismét elkeseredve szólalt meg:

– Mi hasznom is van az egész életből?… Inkább haljak meg legott, mint sem…

– Oh, befogod-e már a szádat? – kiáltott föl a hang hevesen és megrázta a csavargót. – Majd megtanitlak emberségre, szófogadásra!… Azt teszed, amit parancsolok… És jól elvégezd, amit rád bizok, különben!… Ostoba vagy, nyomorult vagy, de azt teszed, amit parancsolok!… -79-

– Alázattal könyörgöm uram, – siránkozott mr Marvel: – én nem való vagyok önnek… Engedje meg hogy…

– Csönd legyen! – harsogta a hang. – Ha nem hallgatsz: jól elverlek, érted?… Én gondolkozni akarok… Meg ne mukkanj hát, mig csak nem kérdezlek!

E pillanatban két világos ablak vöröslött át a fákon, s amodább egy templom tornya meredezett az ég felé.

– Vigyázz! – szólt a hang hirtelen. – Ráteszem kezemet a válladra, s ugy megyünk végig a falun… Egyenesen menj az orrod után, s vigyázz, hogy ostobaságot ne cselekedjél!… Mert megkeserülöd!…

S a boldogtalan, elgyötört csavargó busan baktatott végig a falun, hátán a batyu, hóna alatt a könyvek… majd a falun tul eltünt az alkonyat sötét homályába.

XIII. FEJEZET.
Kaland Port-Stoweban.

Másnap reggel tiz órakor mr Marvel kócosan, sárosan, álmosan üldögélt egy kis csapszék udvarában Port-Stowe külső végén. Látszott rajta, hogy fáradt és ideges, a két arcát föl-fölfujta, mintha nagy dologra szánta volna el magát, aztán meg ismét csüggedten horgasztotta le a fejét. Mellette, a padon, volt a három könyv, most már madzaggal összekötve, a batyu azonban már hiányzott. Elrejtették a bramblehursti országut mentén, a kis fenyvesben, mert a láthatatlan ember időközben megváltoztatta a tervét.

Mr Marvel tehát ott üldögélt a padon, két kezét könyökig bedugta a zsebeibe s bár senki se törődött vele, mégis folyton aggódva, lázasan -80- tekintgetett körül, és folyton idegesen izgett-mozgott.

Mikor azonban már vagy egy óráig üldögélt odakint, egy éltesebb matróz jött ki a csapszékből, kezében ujság, és letelepedett melléje a padra.

– Egészen olyan idő, amilyen ilyenkor lenni szokott, – folytatta a matróz barátságosan.

A matróz fogpiszkálót vett elő a mellényzsebéből és munkához fogott vele. Eközben nem beszélt ugyan, de egyre kiváncsian szemlélte a csavargót. Mikor ugyanis kijött a csapszékből és mr Marvel felé jött, ugy tetszett neki, hogy pénz-csörgést hallott; mintha a csavargó épen akkor csusztatott volna a zsebébe egy marék pénzt… s ez szeget ütött a fejébe.

Kiváncsian nézte hát mr Marvelt, s egyszerre csak eszébe jutott valami, ami már egész reggel nagyon izgatta.

– Könyvek? – kérdezte hanyagul, eltéve a fogpiszkálót, s ráütve öklével a három könyvre.

– Az ember sok furcsa dolgot olvashat a könyvekből, – folytatta a matróz.

– Hanem az ujságokból is, – végezte be -81- a matróz. – Néha igazán furcsa dolgokat olvas az ember az ujságokból.

– Például ebből is! – szólt a matróz s azt az ujságot mutatta, amelylyel kijött.

Mr Marvelnek leesett az álla, s kis hijja, hogy ő maga is hanyat nem esett a padról.

– Ugyan már miféle bolondság ez? – kérdezte hebegve. – Ez csak nincs benne?

– Irgalmas Isten! – kiáltott föl mr Marvel, megrezzenve és ijedten nézett körül.

– Ha mondom, hogy itt van, – szólt a matróz, mr Marvel nagy megnyugvására, – ugy értem, hogy itt ir róla az ujság… De azt nem mondom, hogy a láthatatlan ember itt van mellettünk…

– Láthatatlan ember? – álmélkodott mr Marvel. – Ugyan ki hinné el az ilyen badarságot?

– Badarság? – felelte a matróz, egyre gyanakodva nézte mr Marvelt. – Már hogy lenne badarság, mikor itt van a nyomtatásban.

– Ugy van: Ipingből indult el. De hogy honnan jött oda, azt a jó Isten tudja… Valamint azt is, hogy hová lett… Itt van ni: – „Szen… zá… ciós… eset… Iping… -82- ben“… S ez az ujság azt mondja, hogy az eset bizonyos… olyan világos, mint a nap!

– Pedig szörnyü furcsa történet ám!… A tiszteletes meg a felcser látták… akár meg is esküsznek rá, hogy látták; azaz, hogy nem látták, mert hát láthatatlan… Hanem a „Postakocsi“ fogadóba volt szállva, és senki se tudott róla, hogy micsoda szörnyü szerencsétlen ember… egész addig, mig egyszer csak összekapott valamin a fogadósnéval…

– Akkor mérgében letépte a haját, szakállát, az orrát, és kitünt, hogy a feje láthatatlan… Mindjárt le is akarták tartóztatni, de hát nem lehetett, mert hirtelen lehányta a ruháit, s akkor senki se látta… De mégis nagy dulakodás támadt, s e közben a láthatatlan ember több embert veszedelmesen megsebesitett… például, ahogy az ujság mondja, mr Jaffers is, a falu érdemes pandurját… Na, ugy-e, hogy csinos kis történet?… És itt vannak a nevek is mind!

– Uram bocsá’! – álmélkodott mr Marvel, idegesen fészkelődve a helyén s igyekezvén megolvasni zsebében a beléhullatott pénzt. – Ez igazán furcsa és hihetetlen!

– Ugy-e?… Furcsa és hihetetlen… Az embernek az esze is megáll!… Én még sohase hallottam eféle láthatatlan emberről: de manapság annyi furcsa dolog történik, hogy az ember sohase tudhatja…

– Van még… van még egyéb is? – kérdezte mr Marvel, látszólag könnyedén, bár majd oda volt ijedtében.

– Azt kérdem, hogy nem tért-e vissza véletlenül?… Vagy az ujságban csak annyi van, hogy megszökött? -83-

– Csak annyi? – csodálkozott a matróz. – Hát még ez se elég? – Ugyan mi kellene még egyéb?

– Hát cimborája?… Nem mondja az ujság, hogy volt cimborája is? – kérdezte mr Marvel szorongva.

– Micsoda?… még cimborája is? – méltatlankodott a matróz. – Mintha nem elég isten-csapása lenne ő maga is!

– Az embernek végigborsódzik a háta, ha rágondol, hogy ez a fickó szabadon kóborol a környéken!… Senki se tudja, hogy merre jár a cudar, de egynémely jelekből azt hiszik… ez az ujság mondja… hogy erre vette az utját, Port Stowe felé… Hogy a bagó rugja meg! Ez nem afféle amerikai csoda-történet, hanem való igazság! Gondolja csak meg: mi mindent követhet el büntetlenül az a bitang!… Ha például neki megy önnek és fültövön vágja; ki gátolja meg ebben? Ki vonhatja ezért számadásra?… Vagy ha lopni, rabolni, gyilkolni akar?… Köd előttem, köd utánam, mint a mesében, senki se látja és arra megy, a merre neki tetszik!… Mi többiek olyanok vagyunk mint a vakok. S a hogy például én is gáncsot vethetek a vaknak, a nélkül, hogy látná, ki bántja: ép ugy ez a láthatatlan ember is elbánhat velem… sőt meg is ölhet, ha kedve tartja!… Sőt még könnyebben! mert vakoknak rendesen nagyon jó fülük van: én legalább ugy hallottam… És ha például kedve kerekedik inni…

– Akármelyikünk poharából kiihatja a bort, -84- vagy a sört! – felelt mr Marvel. – Annyi bizonyos, hogy elbánhat az emberrel.

Mr Marvel az egész beszélgetés alatt egyre idegesen nézelődött jobbra-balra és feszülten hallgatózott, hogy nem hall-e csöndes, zajtalan lépéseket… Majd, mintha nagy elhatározásra szánta volna el magát, köhécselni kezdett…

Mr Marvel még egyszer körülnézett, ismét köhécselt, majd egész közel hajolt a matrózhoz és suttogva igy szólt:

– Hát… ha épen tudni akarja… én magam is tudok egyet-mást arról a láthatatlan emberről… Egészen privát forrásból.

– Szeme szája eláll, ha meghallja! – suttogta mr Marvel. – Irtózatos!… mondom: irtózatos!…

– Na ez derék! – érdeklődött a matróz s közelebb huzódott mr Marvelhez.

S fájdalomtól eltorzult arcán meglátszott, hogy valami fizikai szenvedés gyötri. -85-

Aztán hirtelen fölugrott, hóna alá csapta a könyveket és gyorsan igy szólt:

– De hisz ép most akarta elmondani, hogy mit tud a láthatatlan emberről! – tartóztatta őt a matróz.

– Mindegy! Azért mégis ostobaság! – felelte mr Marvel. – Ismerem azt a bitangot is, aki világgá bocsátotta ezt a hazugságot… Hazugság az egész: – láthatatlan ember nincs, nem is volt, nem is volt soha!… Mondtam: lóvá tették önt!

A matróz rábámult és fölvette az ujságot. Mr Marvel félénken tekintgetett körül.

– Várjon csak! – szólt a matróz vontatva és fölkelt. – Ön tehát azt állitja, hogy…

– Akkor hát mért unszolt és biztatott, hogy mondjam el az esetet szegről-végre?… -86- Vagy azt hiszi, hogy az orromnál fogva lehet engem vezetni, mint a bolondot?

Mr Marvel fölfujta a pofáját. A matróz hirtelen elvörösödött és ökölre fogta a kezét és mérgesen mondta:

– Egy fertály óráig beszélgettem veled tisztességesen, te rongyos csavargó s te benned még annyi becsülettudás sem volt, hogy…

De többet már nem mondhatott, mert innentől kezdve ugy bukdácsolt előre az uton, mint akit ököllel, térddel biztatnak. Valamivel odább pedig ugy tetszett, hogy hangosan pöröl, felesel valakivel.

– Bitang csavargó! – kiáltott utána a matróz; kimenvén az országutra, szétvetette a két lábát, karba tette a kezeit s ugy nézett a bukdácsolva baktató ember után. – Még te mersz belőlem bolondot üzni, hitvány?… Mikor itt van az ujságban?!

Mr Marvel visszafordult, hogy majd megfelel a matróznak, de nem birt szólni s ugy megtántorodott, hogy majd hanyatt esett. Aztán pedig az ut kanyarulatánál eltünt a fák alatt. A matróz azonban csak állt az ut közepén, mint a tilalomfa, mig egy parasztszekér el nem zavarta onnan. Akkor megfordult s a fejét csóválva, dörmögve ment vissza a csapszékbe:

– Akaszszák föl a hitvány gazemberét!… Még lóvá akar tenni!… Pedig szóról szóra bent van az ujságban! -87-

Később ismét hallott valami furcsa, nagyon furcsa dolgot, ami nem messze történt attól a csapszéktől. Ez pedig az volt, hogy „egy marék pénz“ szabadon járkált, röpdösött a levegőben, mintha szárnya lett volna… Egy matróz-pajtása látta ezt a csodálatos dolgot ugyanaz nap reggel. Utána is szaladt a pénznek, de hasra vágódott, mielőtt elérte volna, mert megbotlott valami láthatatlan akadályban s mire föltápászkodott, a pénz már eltünt… A mi matrózunk ugyan nem nagyon babonás és hiszékeny ember volt, de ez már neki is sok volt. Később azonban ő is másként gondolkozott.

Mert ennek a levegőben szálló, járó pénznek a története igaz volt. Az egész környéken tudtak róla és sokan voltak, akik látták is: az országut menti majorokból, csárdákból, házakból, – amint a „marék pénz“ szép lassan sétált a levegőben: sovereignek, shillingek, koronák és pennyk; amelyek hirtelen eltüntek, ha valaki utánuk eredt. S aki jól utána nézett, azt is látta, hogy a pénz mindig annak a tömzsi, rongyos, fáradt csavargónak a zsebében tünt el, aki ott üldögélt a port-stowei csapszék előtt ama bizonyos matrózzal.

Tiz nappal később, – amikor már szájról-szájra jártak a burdocki eset részletei is, – ugyanez a matróz összevetette a maga tapasztalatait ezekkel a részletekkel s akkor meggyőződött, hogy az a csodálatos, láthatatlan ember ugyancsak közel járt hozzá Port-Stoweben azon a juniusi reggelen.

XIV. FEJEZET.
A burdocki fölfordulás.

Kora alkonyat táján dr Kemp a dolgozószobájában ült, kis tornyu villájának sarok-szobájában, -88- mely a Burdock fölé emelkedő dombon épült. A kis szobának három felé is volt ablaka: éjszaknak, nyugotnak és délnek, közepén nagy iróasztal állt, az egyik ablaknál mikroszkóp és egyéb tudományos müszerek, a falak mentén könyves polcok, tele mindenféle orvosi és vegytani könyvvel.

Dr Kemp már meggyujtotta a lámpását is, bár még világos volt, de az ablakok belső fatábláit nem csukta be, mert kivülről ugy se leshetett be senki. Ez a doktor Kemp magas, szikár fiatalember volt s azt remélte, hogy értekezésével, amelyen dolgozott, a tudományos akadémia pályadiját is megnyeri…

Most épen föltekintett munkájáról és kinézett az ablakon. A nap már hanyatlott s nyugaton az ég alja biborvörös fényben uszott… Egyszerre csak kivált ebből a fényből egy fekete pont, mely gyorsan nagyobbodott és közeledett: – apró, zömök ember volt, aki lélekszakadva futott Burdock felé, oly gyorsan, hogy a lábai szinte ugy forogtak, mint a kerék küllői.

– Megint egy futóbolond! – dörmögte dr Kemp. – Párja annak a másiknak, aki majd levert a lábomról ma reggel, mikor orditva elrohant mellettem: – „jön a láthatatlan ember!“ – Föl se foghatom, mily őrült babonás a nép!… Mintha csak a XIII. században élnénk.

– Ugy látszik, igen sietős az utja! – folytatta lenézve a rohanó emberkére. – De nagyon lassan fut, mintha ólmot rakott volna a zsebeibe…

A szemközti villa most elfödte egy percre a futó embert, aki azonban mindjárt ismét előbukkant a ház mögül… aztán megint eltünt a második, majd a harmadik, a negyedik ház mögött…

– Futóbolond! – mondta dr Kemp mégegyszer -89- és visszament dolgozni az iró-asztalához.

De azok, akik egész közelről látták a futó embernek rémülettől eltorzult arcát, nem osztották a doktor megvetését. A szerencsétlen nem nézett se jobbra, se balra, csak nyargalt, mint az őrült, lefelé a domb lejtőjén és kimeredt szemeit egy percre se vette le a kivilágitott ablakokról, melyek felé lóhalálban igyekezett. A szája tátva volt, habos tajték gyült meg az ajkain s a lélegzete oly hörgő, ziháló volt, hogy szinte szörnyü volt hallani… s akik látták, mind meghökkenve álltak meg és egymást kérdezgetve tünődtek, hogy mitől ijedhetett meg ily nagyon?…

S akkor egyszerre, fönt a dombon, egy kutya vonitva menekült az országutról az árokba: a bámuló emberek pedig ugy érezték, hogy valami elsuhan mellettük, majd hallani vélték a meztelen lábak gyors futásának zaját; – pad, pad, pad: – s valakinek a lihegő lélegzését.

Mind ijedten sikoltottak föl s a kiáltás futó tüzként terjedt tova s még előbb beért a városkába, mint mr Marvel az első utcáig eljuthatott… S e kiáltásra rémült mozgalom támadt az utcán: hirtelen bezárták a házak kapuit, a boltokat, az ablakokat, szóval minden nyilást… Mr Marvel látta ezt; még egy őrült erőfeszitést tett s végső kétségbeeséssel rugaszkodott neki… de már késő volt! A szörnyü hir a rettegés megelőzte s az egész városban hangzott a rémes kiáltás:

A „Vörös ökör“ korcsma épen a domb tövében van, ahol a lóvasut pályája kezdődik. A korcsmáros kikönyökölt az ablakon s épen a lovakról beszélgetett egy nyurga, vérszegény -90- kocsissal, mig bent az ivóban egy fekete szakállu, szürke ruhás vendég sajtot evett és politizált a szolgálattevő rendőrrel.

– Micsoda kiabálás ez! – kérdezte a vérszegény kocsis és kissé fölebb ment a dombon, hogy szétnézhessen.

Rohanó lépések zaja közeledett a dombról lefelé… majd hirtelen megjelent mr Marvel, aki inkább gurult, mint szaladt a lejtőn lefelé: mint a bomba, hullott be a korcsma ajtaján, – haja csapzott a veritéktől, kalapja nem volt, a ruhája össze-vissza tépve; – az ajtóban elbukott, hirtelen fölugrott, roppant erőfeszitéssel be akarta csukni az ajtót: de nem birta, mert kötéllel ki volt kötve.

– Jön! – nyögte eliszonyodva. – Már itt van!… A láthatatlan ember!… Engem kerget!… Az Istenért!… Segitség!… segitség!…

– Be kell csukni az ajtót! – kiáltott föl a rendőr. – Ki jön?… Micsoda lárma ez?…

Fölugrott, eloldozta a kötelet és becsapta az ajtót; a szürke ruhás vendég pedig a másik ajtót csukta be az alatt.

– Hadd menjek be! – könyörgött mr Marvel, csaknem sirva és egyre görcsösen szorongatva a három könyvet. – Hadd menjek beljebb, a belső szobába… Zárjanak be valahová?… Mondom, hogy engem kerget!… Megugrottam tőle!… S azt igérte, hogy megöl…

– Itt nem kell félnie semmitől! – mondta a fekete szakállas. – Az ajtó be van zárva… De hát mi történt?

Majd őrülten fölsikoltott, amint az ajtót megdöngették kivülről s valaki hangosan kiabált, hogy ereszszék be.

Mr Marvel őrjöngve tapogatta a falakat s mindenütt ajtókat keresett, egyre mondogatván:

– Megöl… Tudom, hogy megöl!… Már van kése is!… Oh, az Isten szerelmére!…

– Bujjon be ide, – mondta a korcsmáros és kinyitotta a söntés ajtaját. – Itt nem bánthatja.

– Be ne ereszszék, az Isten szerelmére! – kiabált mr Marvel, – könyörgöm, be ne ereszszék!… Oh, jaj! hová bujjak előle?

– Hát ez a láthatatlan ember? – kérdezte a fekete szakállas. – Ideje volna, hogy már lássuk is egyszer.

Az ivó ablaka hirtelen betört s az üvegcserepek csörömpölve hullottak a földre, mialatt odakint sikoltozva menekültek az emberek… A rendőr ott állt a zárt utcai ajtó mellett s a kulcslikon kinézve erőltette a szemét, hogy nem lát-e valakit.

Háttal állt a söntés ajtajának és nézte a betört ablakot. Majd kinyitotta a mellékszobát s oda tuszkolta a remegő mr Marvelt.

– Ide menjen, – mondta neki, – ennek kulcsa is van; bezárhatja, ha akarja.

Mr Marvel még hálálkodni is elfelejtett; bement, illetőleg beugrott a szobába s mindjárt belül vette a kulcsot is, hogy bezárhassa.

– Szeretném, ha itt volna a furkósbotom, – szólt a rendőr habozva. – Ha kinyitjuk az ajtót, akkor bejön és nem birunk vele.

– No csak ne igen nyitogassuk azt az ajtót! – mondta a vérszegény kocsis aggodalmasan.

– De csak nyissuk ki bizony! – szólt a fekete szakállas. – Ha bejön, majd szivesen látjuk…

– Tudom, hogy mi lehet, mi nem, – felelte a fekete szakállas. – Csak a combjába lövök… Ki kell nyitni az ajtót…

Elszántan oda ment az ajtóhoz, levette a keresztrudat, fölhuzta a revolverét, kissé kinyitotta az ajtót, háta mögé rejtette a pisztolyt és testével elállván az ajtónyilást, halkan kiszólt:

De senki sem jött be; az ajtó meg se mozdult… Öt perccel később, mikor kivülről egy reszkető lóvasuti kocsis bedugta a fejét, még mindig mozdulatlanul álltak ott mind az ajtó előtt, a mellékszobából pedig Marvel dugta be fejét és siró hangon kérdezősködött:

– Be van zárva minden ajtó?… Mert az a gyilkos körüljárja a házat és mindenütt szerencsét próbál!… Oly agyafurt és ravasz, hogy még az ördög eszén is tuljár!

– Huj, az áldóját! – kiáltott föl a korcsmáros ijedten, – hátul bejöhet!… Vigyázzatok erre az ajtóra…

Mr Marvel ijedten zárta magára a mellékszoba ajtaját, mialatt a korcsmáros kirohant az -93- udvarra, a konyha felől… Egy perc mulva már ismét bejött; hosszu konyhakés a kezében.

– Az udvari ajtó nem volt bezárva, – mondta rekedten és halálsápadt volt.

– A konyhában nincs, – mondta a korcsmáros. – Ott csak a két asszony van… Össze-vissza szurkáltam mindenfelé evvel a késsel… S ők is azt mondják, hogy nem hallották bejönni…

– Csak késő ne legyen! – mondta a fekete szakállas és ismét zsebébe tette revolverét.

E pillanatban nagyot recscsent az az ajtó, amely mögött mr Marvel szorongott… aztán hirtelen sarkig kitárult és rögtön aztán mr Marvel oly éktelenül és kétségbeesetten sivalkodott, mint a malac, mikor ölik…

Valamennyien berohantak a szobába, hogy megszabaditsák… Elsőnek a korcsmáros ért a küszöbre s megdöbbenve állt meg: látta, hogy mr Marvel őrülten küzködik, tusakodik valami láthatatlan erővel, mely a konyha felé hurcolja…

A rendőr gyorsan félrelökte a csaplárost és épen jókor ért oda, hogy meggátolja mr Marvel megfojtását, akinek arca már kékülni kezdett. A rendőr megragadta azt a láthatatlan kezet, mely a csavargó nyakát szorongatta, de a következő pillanatban akkora ökölcsapást kapott az arcába, hogy megszédülve tántorodott meg. Ám ugyanekkor a második lóvasuti kocsis megmarkolt valamit, mig mr Marvel vadul vergődött, hogy kiszabaduljon a láthatatlan vasmarkokból.

Most a pohos korcsmáros is rávetette magát a láthatatlan ellenségre és sikerült is átfognia a derekát.

Mr Marvel, akit a láthatatlan ember elbocsátott, négykézláb mászott a földön a dulakodó emberek mögé s igyekezett visszamenekülni a szobába, mert a láthatatlan ember már egészen a konyha küszöbéig hurcolta.

Itt, a küszöbön folyt a vad dulakodás. Most először hallották a láthatatlan ember hangját, aki fájdalmasan fölorditott, mert a rendőr rátaposott a lábára… De ugyanekkor ugy dolgozott a két öklével, mint két cséphadaróval… Az egyik kocsis hörögve jajdult el és kétrét görnyedt az ütéstől, mit a gyomrára kapott. A rendőr nagyot lökött a láthatatlan emberen, aki átrántotta magával ellenfeleit is a konyhába… Mr Marvel, aki csak ezt várta, hirtelen becsapta az ajtót és kulcscsal is bezárta… A négy ember ugyanekkor azt vette észre, hogy egymással, illetőleg a levegővel viaskodik.

– Csak erre! – mondta a rendőr s az udvarba nyiló félig nyilt ajtóra mutatott.

A fekete szakállas a küszöbre ugrott s mindjárt aztán egy nagy kődarab süvöltött el a feje mellett s neki ment a konyha-edényeknek.

S kirántva pisztolyát először a hajitott kő irányában, majd az udvar egész szélességében, mint ahogy kaszálni szoktak, kilőtte az öt golyót.

– Öt golyó! – mondta a fekete szakállas. -95- – Bizonyos, hogy valamelyik eltalálta… Lámpást kell hozni és tapogassuk végig az egész udvart, mig rá akadunk a testére.

XV. FEJEZET.
Dr Kemp látogatója.

Dr Kemp nyugodtan irogatott tovább dolgozószobájában, mig a lövések zaja föl nem riasztotta… krakk, krakk, krakk… dördült el egymás után az öt lövés.

– Halló, mi ez? – hökkent meg dr Kemp hallgatózva, – ki az ördög lövöldöz ily vadul Burdockban?… Végkép elment az eszük ezeknek a szamaraknak?

Odament a déli ablakhoz, kinyitotta, rákönyökölt az ablakdeszkára és kibámult a sötét éjszakába, le a városra, melynek lámpásai, kivilágitott ablakai apró bogarakként pislogtak.

– Mintha csődületet látnék amott a korcsmánál, – dünnyögött magában és tovább nézegetett, hallgatózott.

A hold első negyedében volt s csak kevéssel előbb bukott föl a domb mögül; a csillagok fényesen ragyogtak, s az éjszaka csöndes volt… Dr Kemp még nézegetett, hallgatózott egy darabig, aztán boszusan becsukta az ablakot és visszament az iróasztalához.

Körülbelül egy óra hosszat dolgozott, mikor valaki meghuzta az utcai csengőt… Erre megállt kezében a toll; ő maga pedig figyelt, várta a késői látogatót. Hallotta, hogy a cseléd lemegy a lépcsőn, kinyitja a kaput… dr Kemp megvárta, hogy feljön és megjelenti, ki volt itt és mit akart… De a cseléd csak nem jött…

Tovább akart dolgozni, de nem birt. Valami ideges nyugtalanság hajtotta; fölkelt, kiment a folyosóra, lecsöngetett a cselédnek s a lépcsőkorláton áthajolva lekiáltott neki, hogy ki járt itt.

– Nem, uram, – felelte a cseléd. – Valami csavargó rántotta meg a csengőt.

Visszament a szobájába s ezuttal erős akarattal ült neki a munkának… Nemsokára lázasan dolgozott is. – A szobában mit se lehetett hallani, csak a fali óra halk, egyhangu ketyegését, meg a toll gyors percegését a papiron.

Két óra lehetett éjfél után, mikor dr Kemp fölkelt az iróasztaltól. Nagyot ásitott, nagyot nyujtózkodott és fáradtan indult a hálószobájába. Már a kabátját és a mellényét is levetette, mikor egyszerre csak eszébe jutott, hogy szomjas. Fölvette a gyertyát és bement az ebédlőbe, hogy majd szódás whiskyt iszik.

Tudományos foglalkozása fölötte kifejlesztette dr Kempben a megfigyelés képességét; a mint lefelé ment a lépcsőkön, egyszerre csak valami sötét foltot látott meg a linoleum szőnyegen… kezdetben ügyet se vetett rá; de aztán, mikor ismét visszafelé ment szobájába, megfordult, letette a szódát meg a whiskyt s lehajolva megdörzsölte ujjával a foltot… kissé meglepte, hogy az a folt aludt vér: – legalább ő annak nézte.

Megint fölvette a szódát és a whiskyt s fölfelé mentében azon tünődött, honnan kerülhetett oda az az aludt vér?… Fölérve azonban, meghökkenve állt meg; – hálószobája ajtajának a kilincse is véres volt.

Ránézett a kezeire: – mind a kettő tiszta -97- volt. Aztán eszébe jutott az is, hogy mikor lejött a dolgozószobájából, hálószobájának az ajtaja nyitva volt, tehát meg se kellett fognia a kilincset… Sőt, mikor lement a szobájából a szódáért meg a whiskyért, akkor se csukta be az ajtót; most ellenben be volt csukva és a kilincse véres volt…

Dr Kemp nem szokott megijedni az árnyékától. Szemei véletlenül az ágyra tévedtek… Látta, hogy a vánkos véres, a takaró pedig félre van hajtva; az ágy szélén pedig gyürött a lepedő, mintha valaki ült, vagy feküdt volna rajta… Az előbb mikor bejött, mind ezt nem vette észre, mert egyenesen az öltözőbe ment és vetkőzni kezdett.

Mind ez ugyan különös volt; de még különösebb volt, hogy ugyanekkor ugy rémlett neki, mintha valaki halkan a nevén szólitaná:

Dr Kemp meghökkenve, révedező szemekkel bámult a rendetlen ágyra… Valóban hallotta ezt a halk hangot, vagy csak hallucinál?… Megint körülnézett, de csak a véres ágyat látta… Majd világosan hallotta, hogy valaki járkál a szobában a mosdó-szekrény mellett.

Minden ember, bármily müvelt és fölvilágosodott is, többé kevésbbé babonás természetü. Ez a szorongó babona jött rá most dr Kempre is. Becsukta az ajtót, előre jött s letette a szódát, meg a whiskyt az asztalra… S ekkor majd megtántorodott: – közte és a mosdó-szekrény közt egy vérfoltos, vizbe áztatott kötést, a tulajdon törülköző-kendőjét pillantotta meg a levegőben!…

Álmélkodva nézte ezt a kötést. Rendesen megkötözött, orvosi sebkötés volt; – de üres volt, teljesen üres és magától állt, libegett a levegőben.

Kemp oda ugrott, hogy megfogja, de valaki -98- visszatartotta; ugyanakkor, egészen mellette ismét megszólalt az előbbi halk hang:

– Maradjon higgadt, Kemp, – felelte a hang; – én láthatatlan ember vagyok.

Kemp szólni se tudott egy darabig, csak egyre az üres kötést bámulta. Majd habozva kérdezte:

Az a badar história, amit az nap reggel hallott a láthatatlan emberről, hirtelen átvillant a dr Kemp agyán… Ugy látszott, hogy nincs nagyon megijedve, vagy talán csak palástolta a meglepetést.

– Azt hittem, hogy mese az egész, – szólt aztán. – És ez a kötés… az ön testén van?

– Oh, ez badarság! – szólt egyszerre Kemp. – Badarság, vagy csalás… De majd a végére járok…

Hirtelen közelebb lépett és a kötés után kapott. De a kezét láthatatlan ujjak fogták meg.

– Legyen józan, Kemp, az Isten szerelmére!… Nagyon bágyadt vagyok… Ne bántson!

Dr Kemp ki akarta rántani kezét, de a láthatatlan kéz, melyen a sebkötés volt, hirtelen átölelte… aztán egy másik kar is átfogta a derekát s következő pillanatban dr Kemp az ágyon feküdt… Kiáltani akart, de ekkor a láthatatlan ember hirtelen szájába tömte a vánkos csücskét, őt magával pedig erősen lenyomva tartotta az ágyon.

Dr Kemp nem mozdulhatott, de az öklei -99- szabadon lévén, irtózatos csapást mért a levegőbe… s érezte, hogy ökle szilárd testbe ütközik; s ez a szilárd test olyan volt, mintha emberi test lett volna… sőt Kempnek ugy tetszett, hogy bordákat is érez.

Kemp még egyre küzködött, de a láthatatlan ember most már egész testével ráfeküdt és lefogta.

– Megfojtalak, ha nyugodtan nem maradsz! – hörögte a láthatatlan ember dühösen.

– Ha kiáltani mer, szétzuzom a fejét!… Én láthatatlan vagyok… Ez se nem badarság, se nem bűvészet. Valóban láthatatlan vagyok… és szükségem van önre… Nem akarom önt bántani; de ha oly őrülten ficánkol, kénytelen leszek vele… Hát nem emlékszik rám, Kemp?… Én Griffin vagyok… Griffin, és tanulótársa voltam önnek az egyetemen!

– Hadd keljek föl, – könyörgött Kemp. – Nyugodt leszek és meg se mukkanok… Csak hadd gondolkozzam egy kissé.

– Én vagyok Griffin, – folytatta a hang. – Griffin, az ön volt tanulótársa… Én láthatatlanná tettem magamat. Máskülönben épen oly ember vagyok, mint bárki más… Hiszen ön ismert is!… csak láthatatlan vagyok.

– Az, az: Griffin! – felelte a hang. – Fiatalabb voltam önnél… Szőke, csaknem albino… hat láb magas, széles vállu fickó… az arcom sápadt volt, a szemeim vörösek… Én nyertem meg az első dijat a chémiából.

– Zavart vagyok, – mondta Kemp. – Az agyam háborog… Mi köze önnek Griffinhez? -100-

– Ön… Griffin! Ez szörnyüség!… De mi az ördögnek kellett történnie, hogy láthatatlan lett?

– Ebben nincs ördöngösség… Bonyolódott, de érthető vegyi folyamat az egész.

– Ugy van, szörnyüség!… De én most megsebesültem… Szenvedek és fáradt vagyok… Irgalmas Isten!… Oh Kemp, ön férfi!… Legyen hát józan és higgadt… Adjon valamit ennem és innom s hadd üljek le magam is, az ön szállásán, az utolsó menedékhelyemen.

Kemp rábámult a sebkötésre, amely fölemelkedett, libegve végigment a szobán a karosszékig; aztán a karosszék odagördült az ágyhoz, – recseget és az ülése lesüppedt vagy egy arasznyira.

– Ez több, mint a kisértetek! – mondta Kemp, megdörzsölve szemeit és ostobán fölkacagott.

– Hála Isten, csakhogy már nyugodtabb! – szólt a láthatatlan ember. – Jobb is igy.

– Adjon whiskit! – szólt a hang. – Azt hiszem, mindjárt meghalok, oly bágyadt vagyok.

– No, nem mondhatnám! – felelte Kemp, az előbbi dulakodásra gondolva. – De merre van ön?… Ha fölállok, nem ütöm meg?… Ah, ott van?… Helyes!… Tessék; itt a whisky… Hová tegyem?

A szék ismét megreccsent és Kemp érezte, hogy valaki huzza ki kezéből a whiskyt. A doktor vonakodva eresztette el a palackot, mely megállt -101- a levegőben, aztán szép lassan meghajlott fölött és hallani lehetett csöndes kotyogását, a mint a láthatatlan ember jót huzott belőle.

– Ez… ez hipnotizmus! – dadogta dr Kemp elképedve. – Ön hipnotizált engem s elhitette velem, hogy láthatatlan.

– Ma reggel, – kezdte Kemp, – kétségtelen módon bebizonyitottam, hogy…

– Ki törődik avval, hogy mit bizonyitott be, mit nem? – vágott közbe a hang nyersen. – Éhes vagyok… és fázom is igy, meztelenül, mert az éjszaka hüvös.

– Hogyne! – felelte a láthatatlan ember; s a palack magától oda állt az asztalra. – Van talán házi kabátja?

Kemp meghökkenve csóválta a fejét, oda ment szekrényéhez és elővett egy vörössel szegett nappali kaftánt.

A láthatatlan ember kikapja kezéből. A kaftán egy darabig szállt, libegett a levegőben, aztán a két karja egyenesen állt, a ruhadarab lelógott a földig, szép rendesen begombolódott tetőtől talpig s végre – illedelmesen leült a székbe.

– Nadrág, harisnya és papucs szintén kellene, – szólt a hang követelően. – Most pedig enni szeretnék.

– Minden meglesz… De ez a legőrültebb dolog, amit valaha életemben láttam!

Előszedett mindent, amit a láthatatlan ember kért s aztán lement az ebédlőbe eleségért. Néhány szelet hideg marhasülttel jött vissza, -102- jókora darab kenyeret is hozott s mindent letett az asztalra.

– Kés nem is kell! – szólt a vendég… s az egyik darab hus mindjárt föl is emelkedett s hallani lehetett a láthatatlan fogak rágását.

– Mindig szeretek felöltözni, ha eszem, – folytatta a láthatatlan ember, – pedig hát ez csak ostoba szokás.

– Igaza van. De még furcsább, hogy véletlenül az ön házába tévedtem. Ez az első szerencse, ami annyi baj után ért! Ámbár… az volt a szándékom, hogy… De semmi, no!… Most már csak meghálok ebben a házban… Kellemetlen ugy-e, látni a véremet, hogyan szivárog?… Azért kötöztem be vizes ruhával. Amint látja, mihelyt megalszik, rögtön látható is lesz a vérem. Csak az élő test, a müködő szerveket birtam láthatatlanná tenni… ha meghalnék, azt hiszem, ismét látható lenne egész testem… Tudja-e, hogy már három óra óta itt vagyok a házában?

– De hogyan cselekedhette ezt? – kérdezte Kemp, szinte magán kivül és elkeseredve. – Átkozott eset!… Elejétől kezdve oly képtelen és hihetetlen…

– Sőt ellenkezőleg, – vágott közbe a láthatatlan ember, – nagyon is érthető és hihető.

Megint fölvette az asztalról a whiskys palackot és nagyot huzott belőle, mialatt Kemp szájtátva bámult az üres kaftánra, mely ily mohón evett-ivott.

– Mi volt az a lövöldözés? – kérdezte aztán. – Ki kezdte?… És miért lövöldözött?

– Egy hitvány gazember… akit szövetségesemmé tettem… hogy akasztanák föl -103- a bitangot! – szólt a láthatatlan ember. – El akarta lopni a pénzemet… Sőt el is lopta!… És megszökött vele.

– Várjon csak… Nincs több enni valója?… Szeretnék jól lakni, mielőtt a dologhoz fogok… Szinte beteg vagyok az éhségtől; ön meg azt kivánja, hogy meséljek!…

– Persze, hogy nem én!… Valami őrült gazember, akit soha életemben se láttam, találomra lövöldözött rám… Hanem megtáncoltattam őket az bizonyos!… Erre aztán mind rám rohantak… Átkozott kutyák!… Hallja-e, Kemp, mondtam már, hogy éhes vagyok!

– Mindjárt megnézem, van-e még valami odalent, – felelte Kemp. – De félek, hogy nem igen sok lesz.

A láthatatlan ember, miután jóllakott, – és pedig három ember helyett evett, – szivart kért. Mohón leharapta a végét, még mielőtt Kemp kést adhatott volna neki, s aztán nagyot káromkodott, mert a külső dohánylevél levált róla.

Különös volt látni, amint szivta a szivart: – a szája, torka, orra és tüdeje csupa gomolygó füst volt; de ennél egyebet nem lehetett látni.

– Nagyszerü Isten áldása ez a szivarzás! – mondta a láthatatlan ember, s csak ugy okádta a füstöt. – Igazán szerencsés vagyok, hogy önre bukkantam, Kemp. Ön segiteni fog rajtam… segitségemre lesz mindenben… Lám, hogy épen most találtam meg önt! A legutolsó percben, amikor már majdnem megőrültem!… Micsoda dolgokon mentem keresztül!… De sebaj! Most már, ketten együtt, oly dolgokat müvelhetünk, hogy…

Elhallgatott, fogta a whiskyt meg a szódát, -104- megtöltötte a poharat és jóizüen ivott. Kemp is fölkelt, keresett egy másik poharat, és szintén tele töltötte.

– Őrült eset, – mondta a fejét csóválva: – de azt hiszem, hogy azért ihatom.

– Ön nem sokat változott, Kemp, e tiz-tizenkét év alatt, – szólt a láthatatlan ember. – De nem csoda… Nyugodtan, rendszeresen élt… Én ellenben… Nos, hát együtt dolgozunk?

– De hogyan cselekedte mindezt? – kérdezte Kemp. – S hogy lett ilyen… ilyen… láthatatlan?

– Hadd szivarozzam egy kicsit nyugodtan az Isten szerelmére! – csattant föl a láthatatlan ember, – aztán majd ugyis mindent elmondok önnek.

De azon az éjszakán még se mondta el a történetét. A válla, hol a sebet kapta, kegyetlenül sajogni kezdett, majd a láz gyötörte, össze-vissza beszélt mindenről, – hogyan rohant le a dombról, hogyan dulakodott a korcsmában… majd meg ismét másról fecsegett, előhozta Marvelt, akit szidott, átkozott,… egyre gyorsabban, hevesebben szivta szivarját, a hangja pedig rekedtebb, fulladozóbb lett.

Kemp nagyon odafigyelt, hogy megértse amit vendége beszél, de nagyon keveset tudott kivenni belőle.

– Félt tőlem, a hitvány, félt tőlem, – ismételte a láthatatlan ember többször. – És mindig meg akart szökni… folyton ezen járt az esze. Óh, mily őrült is voltam!

A láthatatlan ember elhallgatott, mintha meghökkent volna. Majd kis vártatva igy felelt: -105-

Hirtelen följajdult, mintha nagyon fájna a sebe, s aztán előre hajlott, egész közel Kemphez.

– Kemp, – szólt csaknem suttogva, – már közel három napja, hogy nem aludtam. Csak néha-néha szundikáltam egy-egy órát… Most már nagyon álmos vagyok és aludni akarok.

– De hogy alhassam?… Ha alszom, az a gazember megszökik… Oh, jaj!… De mit törődöm vele?!

– Fáj, de nem veszedelmes… Csak fölhorzsolta a bőrt… Irgalmas Isten, mily álmos vagyok!

A láthatatlan ember hallgatott… mintha merően nézte volna Kempet… Majd lassan, vontatva mondta:

– Mily őrült vagyok! – kiáltott föl a láthatatlan ember dühösen, és nagyot ütött öklével az asztalra. – Most magam sugalmaztam ezt a gondolatot önnek!

XVI. FEJEZET.
A láthatatlan ember alszik.

Bár meg volt sebesülve, s a fáradtságtól, kimerüléstől alig állt a lábán, a láthatatlan ember még se érte be Kemp becsületszavával, aki égre-földre esküdözött, hogy nem fogja elárulni őt.

És elkezdte vizsgálni a szobát, hogy van-e belőle menekvés, ha esetleg rátörnék az ajtót. Kinyitotta az ablak fatábláit és kinézett. Az ablakok a dombos rétre nyiltak, elég alacsonyak voltak, hogy veszedelem nélkül leugorhatott a földre, s a ház körül nem volt kerités. Erre tehát bármikor megszökhetett.

Most szemügyre vette az ajtókat; mindben bent volt a kulcs és valamennyit bezárhatta belülről. Ez jó volt; – ha esetleg zajt ütnek, mielőtt betörhetnék az ajtót, kiugorhatik az ablakon.

Visszament a hálószobába, leült a karosszékbe és nagyot ásitva folytatta:

– Sajnálom, hogy ma éjszaka már nem mondhatok el mindent, ami velem történt. De nagyon fáradt és álmos vagyok… Ne vágjon közbe, kérem… Ez a csoda az én találmányom. Nem akartam elárulni senkinek, de a szükség rávitt, hogy társat keressek. Az első, akit találtam, megcsalt, rászedett, elárult. De ön… Ah, mily nagyszerü dolgokat fogunk müvelni együtt!… Hanem hagyjuk ezt holnapra. Most pedig jó éjszakát, Kemp, mert én mindjárt leesem a lábamról.

Kemp a szoba közepén állt és álmélkodva nézte a fejetlen kaftánt, mely lassan fölemelkedett, mialatt beszélt, s most szintén egyenesen állt előtte.

– Azt hiszem, ideje lesz, hogy menjek, – szólt dadogva. – Ez a dolog szörnyü… hihetetlen. Ha még egy, vagy két ily eset történnék velem, azt hiszem, beleőrülnék… És mégis valóság!… van még szüksége valamire?

– Akkor hát jó éjszakát! – szólt a doktor, -107- s megrázta a láthatatlan kezet, mely az övét kereste.

Mialatt féloldalt az ajtó felé ment, a kaftán utána sietett és megállitotta.

– Értsen meg jól! – rivalt rá fenyegetően. – Nehogy eszébe jusson valami ostobaság!… Ha elárul, vagy kisérletet tesz rá, hogy elfogasson… Vigyázzon!…

Mikor kiment az ajtón, a láthatatlan ember rögtön bezárta a szobát. Amint álmélkodva, révedezve állt ott a folyosón, hallotta, hogy az öltöző és a társalgó szoba ajtaját is bezárják belülről; a láthatatlan ember teljesen elszigetelte magát.

Fölkacagott, és megpróbálta kinyitni a bezárt ajtót, de a kilincs nem engedett.

– Ez képtelen ostobaság… ha csakugyan az… kizárt a tulajdon hálószobámból! – mondta halkan.

Végigment a folyosón, a lépcsőig; ott megállt, visszafordult és ismét fejcsóválva nézte a bezárt ajtót.

– Nem álmodom, nem! – dörmögte félhangosan, és megtapogatta nyakát, mely fájt egy kissé a láthatatlan ember kezeinek szoritásától.

– Nem álmodom, nem! – ismételte csüggedten és lassan lement a lépcsőkön.

Az ebédlőben meggyujtotta a lámpást, szivart vett elő, rágyujtott és szivarozva járt föl s -108- alá a szobában. Közben ki-kitört belőle az egymással küzködő gondolatok kiáltó szava.

– Láthatatlan! – szólt hirtelen megállva s nagyot dobbantott a lábával.

– Hát van-e élő lény, amely láthatatlan?… A tengerben, minden esetre van… Ezer, százezer millió is!… A naupliusok és tornariák, egynéhány kocsonyás testü puhány, a lárvák, egész csomó apró állat?… Sőt a tengerben több a láthatatlan élő lény, mint a látható!… Hogy ez sohsem jutott eszembe azelőtt!…

– A tengerben, lehet!… De a levegőben?… a levegőben!… Soha!… Szó sincs róla!…

… Megőrülök!… Ez lehetetlen!… Ha a legfinomabb üvegből lenne, még akkor is látható volna!…

Egyre jobban belemerült az észvesztő töprenkedésbe… Három szivart szitt el egymásután szótlanul s a fehér hamu mind ott hevert a szőnyegen, ahol leverte járkáltában… Ekkor egyszerre fölkiáltott és bement a rendelő szobájába.

A szoba kicsiny volt s tulajdonképen semmi szükség se volt rá, mert Kemp nem igen fogadott betegeket; elég jó módu volt, hogy ne kellesen a gyógyitással fáradoznia.

Egyenesen az asztalhoz sietett, melyen még fölbontatlanul hevertek az aznapi ujságok. Hirtelen fölkapta az elsőt s alighogy belenézett, rögtön megtalálta az „Ipingi furcsa eseményt“, melyet a port-stowei matróz oly részletesen magyarázgatott mr Marvelnek. -109-

… Hát csakugyan?!… Be volt kötözve… Egy falatnyi se látszott sem az arcából, sem a kezéből… Senki se tudta, kicsoda, honnan jött… Azt hitték, baleset érte… Kerülte az embereket…

Hirtelen megpillantotta a Sz. James Gazette-et, mely szintén az asztalon hevert. Fölkapta és lázasan olvasni kezdte.

De alig pillantott bele, álmélkodva hökkent vissza. Három oldalon tárgyalták az esetet s a cikk élén feltünő nagy betükkel meredt feléje az a szenzációs cim:

És mohón olvasta el másodszor is ugyanazt, amit az imént olvasott a helyiérdekü lapban. A komoly londoni ujság szóról-szóra lenyomatta a vidéki lap szenzációs közleményét és Kemp ujra elolvasta a nevezetes esemény alcimeit:

… Elmenekült… Aki elébe került az uton, fellökte, megöklözte… Jaffers pandurt félholtra verte, fojtogatta… Mr Huxter még mindig oda van… Nem tudja elmondani, hogy mit látott… A tiszteletesről minden ruhát lehuzott… A nők félig megőrültek ijedtükben… Beverte az ablakokat… Lehet, hogy az egész rémes történet kacsa… De a nyomdafestéket minden esetre megérdemli…

– De hát az a csavargó?… Hogy került -110- a dologba az a csavargó is?… És miért kergette, üldözte?… Nekem azt mondta, hogy szerette volna megölni…

Megborzadva ült le a karosszékbe és remegő kezeivel végigsimitotta veritéktől gyöngyöző homlokát.

– Nem csak láthatatlan, – suttogta rekedten. – hanem őrült is!… Gyilkos!…

És mikor a hajnali szürkület világossága beszürődött az ablakon. Kemp még mindig föl s alá járkált az ebédlőben, egyre szivarozva és iparkodva megérteni, fölfogni a hihetetlen eseményt.

Sokkal izgatottabb volt, semhogy aludni tudott volna. Az inas, meg a szobalány, mikor álmosan lejöttek takaritani, ott találták őt föl s alá járkálva az ebédlőben s azt hitték, hogy reggelig dolgozott. Nem igen ütköztek meg a dolgon, mert ilyesmi már többször megesett vele.

Kemp azt a szokatlan, de világos utasitást adta nekik, hogy két személyre teritsenek a villásreggelihez a dolgozószobában s aztán ne háborgassák őt egész nap. Ő maga pedig tovább járkált föl s alá az ebédlőben mindaddig, amig megjöttek a reggeli ujságok.

Ezekből sem okosodott ki, bár igen sok volt bennük a láthatatlan emberről. A tegnapi események megerősitéseül szegrül-végre le volt irva a Burdockban történt eset, amelyből Kemp megtudta, mi történt a csapszékben, mi volt az oka az öt lövésnek; megtudta azt is, hogy a csavargót, akit a láthatatlan ember hajszolt, Marvelnek hivják.

– Huszonnégy óráig voltam a rabszolgája, – vallotta mr Marvel a rendőrbiztos előtt.

Az ipingi eset néhány apróbb részlettel megbővült: megirták például azt is, hogy a láthatatlan ember elszakgatta a telegráfdrótokat…

De arról, hogy micsoda viszony volt közte -111- és a csavargó közt, semmit sem irtak a lapok, – mert mr Marvel egy szót se szólt a könyvekről és a pénzről, melynek ellopásával a láthatatlan ember joggal vádolhatta őt. Ám az bizonyos volt, hogy az eset nem volt kacsa; ma már az ujságok is oly határozottan irtak róla, mint kétségtelenül megtörtént dologról s egész sereg reporter járt utána, hogy apróra földeritse a titokzatos eset minden részletét.

Kemp az utolsó betüig elolvasott mindent s aztán elszalasztotta a szobalányt, hogy vegyen meg minden reggeli ujságot, amit csak kaphat. Aztán, mikor megjöttek, ezeket is mind elolvasta.

– Láthatatlan! – mondta magában. – Olyan, mint a mese… és ez a mese rögeszméje lett sok ezer embernek… Meg nekem is!… Ah, irgalmas Isten!… Micsoda szörnyü, rettenetes hatalma van ennek a nyomorultnak!… Mennyi gazságot követhet el büntetlenül!… És most odafönt van a szobámban!… S most oly szabad, mint a madár!… Oh csak tudnám, hogy mit tegyek?…

– Szószegés lenne-e… megsértése lenne-e az adott becsületszónak, ha?… Nem!

Fölugrott, oda sietett a kis asztalhoz, amelyen a receptjeit szokta irni és levelet kezdett irni… Még félig se volt vele készen, mikor izgatottan összetépte és másikba kezdett… Ezt végig megirta, gondosan elolvasta, boritékba tette és elkezdte irni a cimet:

A láthatatlan ember épen most ébredhetett föl s alighanem nagyon rossz kedve volt, mert Kemp, aki hirtelen fölugrott s a lélekzetét visszafojtva figyelt, hallotta hogy két szék nagy robajjal földül s aztán valami edény csörömpölve -112- törik darabokra: a mosdó-szekrény vizes kancsója volt.

XVII. FEJEZET.
A láthatatlan ember theoriája.

– Dühös voltam, – felelte a láthatatlan ember. – Elfelejtkeztem a sebesült karomról; pedig irtózatosan fáj.

Kemp odament a mosdóhoz s kezdte fölszedegetni az eltört üvegkancsó cserepeit.

– Minden kiderült önről, mondta e közben. – Az ujságok részletesen megirtak mindent, ami Ipingben és a dombon történt… itt, Burdockban… meg a csapszékben is, a domb aljában. A társadalom már tudja, hogy van egy láthatatlan tagja is. De azt senki se tudja, hogy ön itt van…

– Most már kipattant a titok, – folytatta Kemp. – Fájdalom, ezen nem segithetünk. De mindegy. Ámbár nem ismerem az ön terveit, mégis kész vagyok rá, hogy mindenben segitségére leszek.

– A villásreggeli már vár bennünket, – szólt Kemp s iparkodott oly elfogulatlanul beszélni, ahogy csak tőle telt s nagyon megörült, -113- mikor látta, hogy vendége mindjárt fölkelt e hivásra.

Kemp ment elől s a hátulsó lépcsőn vezette föl vendégét a dolgozószobába.

– Mielőtt bármihez foghatnánk, – mondta Kemp, – valamivel többet kell tudnom az ön láthatatlanságáról.

Leült, idegesen nézett az ablak elé, majd hirtelen Griffinre bámult, aki az asztalnál ült és épen láthatatlan száját törülte meg a szalvétában, mely csodás módon libegni látszott a levegőben.

– A dolog nagyon egyszerü és hihető, – felelte Griffin, letéve az asztalkendőt.

– Nos, igaza van!… Mert az első pillanatban nekem magamnak is csodás, hihetetlen volt a dolog. De most már!… Oh, nagy, hatalmas, félelmetes dolgokat müvelhetünk együtt… Tehát: először Chesilstoweban jöttem rá.

– Ott, Londonból oda mentem. Tudja, hogy voltaképen orvosnak készültem, de aztán ott hagytam ezt a pályát és a chemiára, fizikára adtam magamat?… Nem tudta?… Nos, igen: hát igy volt… A »fény« megbabonázott.

– Az… A fény fizikája, törvényei… Az optikai csalódások!… Az egész, amit róla tudunk, gyerekség, egyszerü, könnyü theoria, csakhogy sok benne a hézag… Én tehát, huszonkét éves koromban, tele igazi lelkesedéssel, azt mondtam magamban: – „Ez a probléma oly fontos, hogy megérdemel egy egész emberéletet. Én hát neki szentelem az enyémet“. – Hisz ön is tudja, mily bohó az ember, mig fiatal!

– Tehát hozzá fogtam a munkához – folytatta Griffin, – és dolgoztam, mint egy rabszolga. És alig fáradtam, dolgoztam félesztendeig, egyszerre csak hirtelen rájöttem valamire, ami az első pillanatban megdöbbentett, elvakitott… Megtaláltam a fénytörésnek egy sajátságos törvényét: a négy dimenzióban mozgó fénysugár geométriai formuláját… Oh, abban a három könyvben, amit az a gazember csavargó ellopott tőlem, több ilyen világra szóló fölfedezés van: csupa csodák, hihetetlen dolgok!… Ez a fölfedezés volt a vezető eszme, a világosság sugara… Egyszerü törvény, amelyet azonban fejleszteni, alkalmazni lehetett a gyakorlatban s amely szerint – kivéve bizonyos szineket – bármely testnek fénytörési indexét csökkenteni lehet egész addig, amig azonos lesz a levegő fénytörési indexével.

– Ez nagyszerü! – kiáltott föl Kemp. – De még most sem értem, hogy… Bizonyos, hogy a törvény segitségével, ha a gyakorlatban is beválik, láthatatlanná tehet például egy drágakövet s ellophatja anélkül, hogy látnák… De mi ez ahoz képest, hogy az emberi testet láthatatlanná tegye?

– Persze a különbség óriási, – felelte Griffin. – De ne feledje, hogy a láthatóság voltaképen attól függ, hogy a testek miként hatnak a fényre. Vagy, ha jobban tetszik, forditsunk egyet a dolgon s magyarázzuk azokkal az ismert törvényekkel, melyeket minden iskolás fiu tud.

– Mindjárt megérti. Tudjuk, hogy a testek vagy elnyelik, vagy megtörik, vagy visszaverik -115- a rájuk eső fényt s e tulajdonságaik miatt láthatók. Amely test se el nem nyeli, se meg nem töri, se vissza nem veri a fényt, – nem is látható. Ezt a vörös könyvtáblát például azért látja ön, mert a szine elnyeli a fény egy részét, más részét pedig: – mint a vörös sugarakat – visszaveri. Ha semmit se nyelne el a fényből, hanem mind visszaverné, akkor ragyogó fehér szinü lenne… Például: ezüst!… Ha gyémántból lenne, csak nagyon kevés fényt nyelne el, még kevesebbet verne vissza, hanem megtörné itt-ott s evvel szinte vakitóan átlátszó fényben tündöklenék… Azt mondhatnók, hogy a gyémánt a fény csontváza… Az üveg, például, nem oly vakitó s kevésbbé is látható: mert a fénytörés és visszasugárzás csekélyebb rajta…

– Mi lesz ebből?… hisz ezt mindenki tudja!… Csak nem akarja Griffin lóvá tenni őt?…

– Következik ebből, hogy például a nagyon vékony, közönséges üvegből készült kocka, illetőleg üres doboz, a félhomályban nem is látható, mert alig nyel el valamelyes fényt s még sokkal kevesebbet tör meg vagy ver vissza. S ha például a közönséges üveget vizbe vagy még sürübb folyadékba teszi, majdnem láthatatlanná lesz, mert a fénysugár, mikor a vizből átmegy az üvegbe, csak alig törik meg, vagy verődik vissza. Az üveg ugyanazon törvény folytán lesz láthatatlan, amely törvény folytán a hidrogén se látható a levegőben.

– Ugy van! – hagyta helyben Kemp, – ez világos. Annyira világos, hogy ma már minden iskolás gyerek tudja.

– Van még egyéb is, amit minden iskolás gyerek tud, – folytatta a láthatatlan ember. – -116- Ha összetörjük az üveget, Kemp, ha porrá törjük, sokkal láthatóbb lesz… a levegőn fehér por lesz belőle, ugy-e? Még pedig azért, mert a porrá törés következtében megsokasodnak élei, lapjai, szóval az a felület, mely a fényt megtöri vagy visszaverheti. Az üveglapnak csak két felülete van: ha pedig porrá törjük, több ezer s ezek mindegyike elnyel, visszaver, vagy megtör valamit a ráeső fényből…

– Ámde ha ezt a fehér, porrá tört üveget vizbe teszszük, legott eltünik… láthatatlan lesz! Mert a porrátört üvegnek és a viznek fénytörési indexe majdnem ugyanaz és a fény csak kevéssé törik meg, midőn egyik anyagból a másikba megy át.

– Ha ez természetes, – folytatta Griffin, – akkor természetes az is, hogy minden test láthatatlan lesz, mihelyt oly anyagba, környezetbe helyezzük, amelynek fénytörési indexe azonos az övével. Tehát, például, a porrá tört üveg a levegőben is láthatatlan lenne, ha fénytörési indexét valami módon egyenlővé tennők a levegő fénytörési indexével… Igaz-e, Kemp?

– Persze, hogy nem az, – felelte Griffin – mert még sokkal áttetszőbb!

– Micsoda?… S ezt ön mondja… orvos létére?… Csodálatos, hogy felejt az ember! Tiz év alatt igy elfeledte, amit a fizikában tanult?… Jussanak csak eszébe mindazok a testek, amelyek áttetszők, bár nem látszanak annak… Például a papiros: csupa áttetsző rostokból készül s csak azért fehér és nem áttetsző, mert rostjai közé levegő szorult: -117- de ha e rostok közeit kitöltjük – teszem azt, olajjal – ugy, hogy a fénytörés és a fényvisszaverődés csökken, mindjárt oly áttetsző lesz a papiros, mint az üveg… De nem csak a papiros lesz ilyen, hanem a gyolcs, a gyapot, a posztó, a fa, a csont, Kemp, a hus, Kemp, a haj, Kemp, a körmök, Kemp, az idegek, Kemp: szóval az egész emberi test, Kemp… Kivéve a vér vörös szinét és a haj, a szőrök festékanyagát… Mert az emberi test legnagyobb része, az eleven ember rostjai általában ép oly áttetszők, – vagy ha jobban tetszik: átlátszók, – mint a viz.

– Persze, persze! – kiáltott föl Kemp izgatottan. – Hisz épen az éjjel gondolkoztam ezen… s eszembe jutottak a lárvák, a kocsonyás-testü puhányok, a naupliusok meg a tornariák…

– Na lássa!… S én tudtam mind ezt már Londonban; de nem árultam el titkomat senkinek… Hobbema, a tanárom, – hisz ön is ismerte, mily becstelen irodalmi kalóz volt! – folyton lesett, vizsgált mindnyájunkat, hogy meglopja fölfedezéseinket, ha kisérletezés közben rájönnénk valamire… Vigyáznom kellett hát, hogy észre ne vegyen semmit s ezért csak lassan, titokban dolgozhattam… De nem törődtem vele; ugy is azt akartam, hogy ne tudjon senki a dolgomról, még csak egészen tökéletes nem lesz; akkor egyszerre, hirtelen állok elő vele s egy csapásra világhirü ember leszek.

– Hihetetlen, de mégis igaz? – felelte Griffin. – És a véletlen szerencse, mely annyi nagy fölfedezésnek főmestere volt, nekem is segitségemre jött…

– Ah, hogy mi volt az?… Hát ez: Ön tudja, hogy a vér vörös szinét a benne uszkáló testecskék okozzák… Nos, ezeket a testecskéket -118- át lehet változtatni fehérré, anélkül, hogy ez bármi módon ártana szervezetünknek, vagy gátolná, csökkentené a vörös vértestecskék élettani funkcióját.

Kemp hihetetlenül meglepetve kiáltott föl, mialatt a láthatatlan ember fölkelt s izgatottan járkálva folytatta.

– Értem a csodálkozását. Jól emlékszem arra a nevezetes éjszakára… késő éjszaka volt, mert rendesen olyankor dolgoztam, mikor tudtam, hogy senki se zavarhat; s egyszerre csak átvillant agyamon a bóditó gondolat… Egyedül voltam a tágas laboratoriumban s csak a gázlángok halk sercegése hallatszott a csöndes éjszakában… „Láthatatlanná tehetnék akármily állatot: egész testét, kivéve a hajában, szakállában levő festékanyagot… Magam is láthatatlan lehetnék“… És hirtelen görcsösen összerándultam örömömben; hisz albino voltam, csuf arcu, idétlen fiatalember, akitől még tanulótársaim is önkénytelenül borzadtak… Rettenetes dolog volt ez!… Oda támolyogtam az ablakhoz és kibámultam a csillagos éjszakába… „Láthatatlan lehetnék!“… mondogattam magamban gépiesen…

Kemp szinte rémülten bámult rá Griffinre, aki sóhajtott és álmodozva folytatta:

– Azt gondoltam, hogyha megtehetném ezt, valósággal fölébe kerekedhetném felebarátaimnak… Szemeim látták, elmém megsejtette a roppant előnyt, mit a láthatatlanság adománya biztosithatna… A rejtélyességgel járó borzalom, a korlátlan szabadság, a roppant hatalom… Gondolkozzék csak rajta!… És én a csuf külsejü albino, a nyomorral küzködő szerencsétlen tanárjelölt lehetnék ilyen; hirtelen, máról holnapra!… Feleljen őszintén, Kemp, feleljen őszintén… Nem tántorodott volna meg-e ön is?… -119-

– Bizonyára mindenki rávetette volna magát erre a fölfedezésre… Épen ugy, mint én… Három álló esztendeig dolgoztam rajta irtózatos, egetvivó erőfeszitéssel… S valahányszor fölkusztam egy-egy szédületes meredekre, megint egy másikat pillantottam meg, amely még magasabb, még szédületesebb lett… A sok részlet, a sok figyelmen kivül hagyott apróság!… És a csüggedés, a kétségbeesés!… És ráadásul Hobbema, aki folyton lesett, kémlelt és egyre kiváncsian zaklatott, hogy mikor teszem már közé rejtélyes kutatásaim eredményeit… Oh, Kemp, bizony-bizony mondom, hogy irtózatos küzdelem volt!

– A vége?… A vége az lett, hogy három esztendei képtelen erőfeszités után rájöttem, hogy a titkomat nem valósithatom meg… Lehetetlen volt, – lehetetlen!

– Nem volt pénzem! – felelte a láthatatlan ember s az ablakhoz menve, kinézett a csöndes, verőfényes vidékre.

Kemp hevesen fölkiáltott és fölugrott; Griffin pedig halkan, szinte suttogva tette hozzá:

– A pénz nem az övé volt… s midőn nem tudott beszámolni a más pénzéről – agyonlőtte magát. -120-

XVIII. FEJEZET.
A portland-utcai házban.

Kemp megdermedve állott egy pillanatig és lélektelenül nézett arra a fejetlen alakra, amely háttal feléje kinézett az ablakon. Majd, mintha eszébe jutott volna valami, gyorsan odaszaladt hozzá, karon fogta és elvezette az ablaktól.

– Ön fáradt, – mondta neki, – üljön le ide a karosszékembe. Én majd sétálgatok, mialatt ön mindent elmond nekem.

Ugy ültette Griffint, hogy ne láthasson ki az ablakon, ő maga pedig folyton ott járt-kelt és mozgott a láthatatlan ember és az ablak között.

– Mikor ez történt, én már nem voltam Chesilstoweban. A mult évi decemberben történt. Szobát fogadtam Londonban; nagy, butorozatlan szobát a portland-utca egyik ócska házában… Megvettem apám pénzén mindent, amire csak szükségem volt a munkához és hihetetlen szorgalommal dolgoztam. Minden nap közelebb vitt egy lépéssel a célomhoz; ugy tetszett, hogy sürü ködből jövök kifelé, egyre közelebb a világossághoz, a naphoz… Ekkor történt apámmal az a szerencsétlenség. Emlékszem temetésére. Egész valómat ugy betöltötte a munkám, hogy nem is tudtam egyébre gondolni; még csak a kis ujjamat se mozditottam meg, hogy tisztára mossam apám becsületét… Emlékszem a temetésre: olcsó, szegényes temetés volt… rossz fakoporsó, egyetlen egy pap; ez is régi barátja, aki csupa szivességből bucsuztatta el a megboldogultat…

… Emlékszem, hogy egy csöppet sem sajnáltam apámat, amint lassan hazafelé ballagtam -121- a ködös téli napon… áldozata lett beteges érzékenységének; többre becsülte a más pénzét, mint a tulajdon életét… Gyönge volt: elbukott…

… Fölmentem a lakásába. Szomoru, elhagyatott, rendetlen volt… Itt éltem gyermekéveimet… Egy pillanatra, mint valami büvös vizióban, ujra láttam magamat, mint boldog gondtalan, ártatlan fiucskát… A szivem fájni, sajogni kezdett… Aztán láttam azt a lányt, aki tiz esztendővel ezelőtt először hallotta tőlem a szerelmem hazug szavait… Ennek az emléke is fájt, sajgott… De csak egy percig; aztán kitéptem szivemből mindent, a multat összes emlékeivel, minden hiábavaló érzéseivel és mentem haza a szobámba, dolgozni…

… Ah, mily más volt ott minden!… Elememben voltam; müszereim, gépeim közt, amelyek évek óta egyetlen barátaim, vigasztalóim, segitő társaim voltak!… Ez volt az én életem: ez volt a jövő, amely minden szépet és jót igért… még pedig rövid időre, mert minden készen volt immár s csak az utolsó kisérletet kellett megtennem…

… Előbb-utóbb elmondom önnek, Kemp, az egész bonyolult kisérletet. Most nem akarok részletesen foglalkozni vele. Legnagyobb részében ugy is pontosan és tüzetesen leirtam abban a három könyvben, amit az a csavargó elrabolt tőlem… Oh Kemp! vissza kell szereznünk azt a három könyvet: még ha az életébe kerül is annak a gazembernek!… De hagyjuk ezt most!

… Tehát: meg kell találnom a módot, hogy oly réteggel veszem körül a testemet, amelynek fénytörési indexe ugyanaz legyen, mint a levegőé… Erről majd később részletesebb magyarázatot adok önnek; egyelőre elég annyi, hogy ezt a kisérletet először egy darab posztón végeztem el… -122-

… Volt két dinamo-gépem e célra s e két kis gépet gázzal hajtottam. A módját is elmondom később: ne higyje azonban, hogy a hires Röntgen-sugarakkal dolgoztam!… Szó sincs róla!… Tehát: a kisérlet fényesen sikerült; a posztó lassan-lassan halványodni kezdett, majd áttetsző lett, mint a köd, a füst… s végre elenyészett, eltünt… nem láttam többé!…

… Ha nem magam csináltam volna, sohse hittem volna el, Kemp!… Nem láttam semmit: de ha odanyultam, megfoghattam a kezemmel – s ugyanaz a vastag, erős posztó volt!… Megrezzenve ejtettem le a földre… s aztán alig tudtam megtalálni!

… Most egy másik, még különösebb kisérlet következett. Nyávogást hallottam az ablakom alatt; kinéztem s láttam, hogy a tüzfalhoz épitett félszer tetején, elgémberedett macska didereg… Hirtelen átvillant agyamon a gondolat: – „Itt a kedvező alkalom a legfontosabb kisérletre!“ – Odamentem az ablakhoz, kinyitottam és gyöngéden, szeliden becsaltam a macskát a szobába…

… Az állat beugrott és duruzsolva dörgölődzött a térdemhez… Félig éhen halt már; én odaadtam neki a tejet, amit reggelire hozattam s amely még ott volt a csészében… A macska mohón megitta mind, aztán óvatosan, szimatolva körüljárt a szobában, hogy megbarátkozzék uj környezetével… Véletlenül rábukkant a láthatatlan posztódarabra is; ah, ha látta volna, mily nagyot ugrott és hogy fujt, prüszkölt ijedtében!… De hamar megnyugtattam; fölvettem az ölembe, szépen megsimogattam s odafektettem ágyamba, az egyik vánkosra.

– Két körülmény hiusitotta meg: a karmok és az a sötét festékanyag, mely a macska szeme mögött van… Ön tudja, mit gondolok.

– Ugy van: tapetum… Ez hiusitotta meg… Tehát, miután beadtam a macskának azt a szert, amitől a vérvörös testecskéi szintelenek lesznek, vánkosostól rátettem a készülékre és elaltattam kloroformmal… A két dinamo-gép berregve müködött; a macska és a vánkos lassankint átlátszók lettek, majd végkép eltüntek… de megmaradt két apró, kisértetiesen villogó macska-szem.

– Nem tudom, mi az oka… Történt azonban, hogy az állat fölébredt, még mielőtt végkép láthatatlanná tehettem volna. Mivel elővigyázatból megkötöztem, nem szabadulhatott el, de keservesen nyávogni kezdett… Ugyanekkor kopogtak az ajtómon; egy iszákos vén banya volt, aki a portás-szobában lakott s a macskáját kereste… Hirtelen odaszoritottam a macska orrához a kloroformos szivacsot, mire a szerencsétlen elhallgatott és ismét elbódult…

– Nem az én macskám van odabent? – kérdezte kivül a vén banya egyre kopogtatva.

… S biztos lévén, hogy a macska alszik, kinyitottam az ajtót. A vén asszony gyanakodva nézett be a szobába; a két kis dinamo-gép vigan berregve dolgozott, a gázlámpás fénye pedig bevilágitotta az egész szobát… Félre álltam, hogy a banya jobban beláthasson a szobába s ez ugy látszik, megnyugtatta, mert udvariasan köszönt és elment.

– Három vagy négy óráig a macskával. Legutoljára tüntek el a csontjai, az idegei, a haja és szőrének tarka végei… De, amint már mondtam, a karmai és a szemei nem lettek láthatatlanok.

… Már rég éjszaka volt, mielőtt a kisérlet véget ért s a macskából csak két szemet meg a karmait lehetett látni. Megállitottam a gépeket és megsimogattam a láthatatlan állatot, mely még mindig bódultan feküdt ott; feloldoztam a zsineget, melylyel lekötöztem s mivel nagyon álmos voltam, ott hagytam őt és magam is lefeküdtem… De nem igen birtam aludni. A nagy izgatottság kiverte szemeimből az álmot: bágyadtan feküdtem ágyamban, ujra meg ujra átgondoltam az egész kisérletet, majd azon tünődtem, mi mindent fogok tenni, ha magam is láthatatlan leszek s mialatt a lázas ábrándok megszálltak, lassankint valami öntudatlan lidércnyomás jött rám…

… Éjfél után két óra tájban hirtelen fölriadtam: a macska ijesztően nyávogott a szobában… Fölugrottam és meg akartam fogni, hogy elhallgattassam, de sehogy se birtam megfogni… Egyre nyávogott s hol itt, hol amott láttam két villogó szemét, amely röpülni, suhanni látszott a levegőben… Végre kinyitottam az ablakot és nagy zajjal kergetni, hajszolni kezdtem… Azt hiszem, hogy erre megijedt és kiugrott… Mert azóta se nem láttam, se nem hallottam többé…

… Ekkor, Isten tudja, hogyan, hogyan nem, ismét az apám temetése jutott eszembe… Nem birtam aludni, a fejem zugott… végtelenül fáradt, csüggedt voltam, alig vártam a reggelt… -125- s mihelyt megvirradt, azonnal sétálni mentem.

– Csak nem akarja elhitetni velem, – szólt közbe Kemp hevesen, – hogy egy láthatatlan macska kóborol Londonban?

– Valószinü, hogy agyonverték, – folytatta Griffin. – Négy nappal később még élt, mert mikor a Tichfield-utcán jártam, egész csomó embert láttam, akik mind azt nézték, honnan jön az a rejtélyes nyávogás, melynek okát sehol sem födözhették föl.

– Nem tudom, hol és merre kóboroltam az nap reggelén, de egyszerre csak ott voltam az Albany-utcában és láttam, hogy a huszárok épen kilovagolnak gyakorlatra… Ekkor már oly rögeszmévé lett bennem a láthatatlanság vágya, hogy mindenáron kész voltam megvalósitani tervemet. De a szükség is kényszeritett rá, a pénzem is fogytán volt s ha nem sietek, ismét elszalasztom az alkalmat… Álmosan, bágyadtan támolyogtam haza, megebédeltem, nagy adag sztrychnint vettem be és ruhástól feküdtem az ágyba… A sztrychnin nagyon jó idegerősitő, Kemp; ha valaha szüksége lenne rá…

– Hallottam, hogy valaki kopog az ajtón, – folytatta Griffin. – Kinyitottam: a szállásadóm volt… egy vén lengyel zsidó, hosszu, szürke kaftánban, őszes pájeszszel. Fenyegetőleg -126- támadt rám, hogy az éjjel egy macskát kinoztam… ő biztosan tudja, mert többen hallották a szegény állat kinos nyávogását… Tudni akarja tehát, hogy mi történt, mert az állatkinzás szigoruan tilos, ő pedig nem akarja, hogy velem együtt őt is megbüntessék.

… Én tagadtam a macskát. Erre a zsidó azt mondta, hogy a kis dinamogépek zugását az egész házban hallani s a lakók nem tudnak tőle aludni… Ebben igaza volt… Mialatt beszélt, gyanakodva, kémlelődve nézelődött a szobában ezüst-keretes pápaszeme mögül, ugy, hogy én megijedtem, hátha kitalálja a titkomat?… ha megsejti, hogy miben járok és fölád, elárul?…

… Gyorsan oda álltam elébe, hogy ne lássa a két kis dinamogépet, melyet már ugy állitottam föl, hogy csak épen rá kellett ülnöm és meginditanom a motort… Ez azonban csak még jobban fokozta az öreg zsidó gyanuját…

… Mit csinálok itt?… Miért titkolózom ugy?… Miért vagyok mindig egyedül?… Nem tiltja-e a törvény azt, amit teszek?… Nem életveszélyesek-e a kisérleteim?… Az ő házában mindeddig soha semmiféle tiltott dolog nem történt…

… Erre már dühbe jöttem. Hevesen rákiáltottam, hogy rögtön takarodjék ki a szobámból… A vén zsidó tiltakozni kezdett, azt hánytorgatta, hogy övé a lakás, tehát jussa van itt lenni… De én nyakon ragadtam, a gallérja a kezemben maradt… ekkor hátulról megragadtam a vállát és kilóditottam a szobából… Aztán hirtelen becsaptam az ajtót és bezártam…

… Kint a folyosón még toporzékolt egy darabig, de én rá se hederitettem. Aztán elment… De ez végkép megérlelte bennem eddigi szándékomat. Éreztem, hogy sietnem kell, különben nem lesz időm… Ha ki kell hurcolkodnom, megint oda lesz néhány nap s különben -127- is mindössze alig volt husz font sterlingem… El kellett tehát tünnöm nyomtalanul, különben mindennek vége!

… Arra a gondolatra, hogy az utolsó percben hiusulhatna meg a tervem, amelynek megvalósitásán évek óta fáradtam, lázas tetterő szállt meg. Gyorsan összeszedtem könyveimet, meg a checkkönyveimet, mert minden pénzem egy bankban volt – ez most mind annál a bitang csavargónál van! – s a legközelebbi postahivatalban föladtam egy portland-utcai postahivatalba cimezve poste restante.

… Mikor haza jöttem, a lépcsőn találkoztam a házi gazdámmal. Ha látta volna, hogy megijedt, mikor megpillantott és hogy félre állt az utamból!… Én gyorsan fölszaladtam, hevesen becsaptam magam után az ajtót; aztán hallottam, amint az öreg zsidó is fölsompolygott halkan a lépcsőkön, megállt az ajtóm előtt és hallgatózott… Én azonban nem törődtem vele, csak lázasan dolgoztam.

… Azon az estén s a rákövetkező éjszakán mindent elvégeztem… Bevettem a szereket, melyek a vért szintelenitik s amig hatásuktól bódultan hevertem az ágyon, hallottam, hogy ismételten kopognak az ajtómon… Mivel nem feleltem, a kopogás abba maradt; de nem sokára ismét hallottam, hogy valaki oda jött az ajtóm elé s láttam, hogy valami papirost dugnak be a küszöb és ajtó-nyilás közt… Összehajtogatott kék papiros volt…

… Dühösen fölugrottam az ágyról, kinyitottam az ajtót és ráförmedtem a házigazdámra mert ő volt…

… Az öreg zsidó volt; az a papiros pedig hivatalos fölszólitás volt, hogy költözködjem ki a lakásból… A vén ember szótlanul nyujtotta oda a papirost, de valami furcsát láthatott -128- a kezemen, mert meghökkenve tekintett föl az arcomra…

… Megtántorodott és hörögve kapkodott lélekzetért… Aztán hörögve fölsikoltott, elejtette a gyergyát és rémülten, tapogatózva menekült a sötétben… Hallottam, hogy el is bukott, amint lefelé ment a lépcsőkön…

… Becsaptam az ajtót, bezártam s aztán a tükörhöz siettem… Most már értettem a zsidó rémületét!… Az arcom fehér volt, mint a márvány… még fehérebb: mint a gipsz.

… De a kisérlet maga irtózatos szenvedésekkel járt. Ezt nem vártam. Iszonyu, rettenetes éjszakám volt. Képzelhetetlen fájdalmak gyötörtek… Egyik ájulásból a másikba estem s hogy elnyomjam kiabálásaimat, betömtem a számat, csikorgattam a fogaimat s oly rémesen hörögtem, hogy most is megborzadok, ha rá gondolok… Most már értettem, mért nyávogott az a szerencsétlen macska oly rémesen, a mig kloroformmal el nem altattam… Szerencse, hogy csak magam voltam a szobában; mert mikor a fájdalom jobban elővett, ugy nyögtem és hörögtem, hogy irtózatos volt hallani!…

… De aztán vége lett ennek is. A fájdalmak lassankint csillapultak, de ekkor oly bágyadt lettem, hogy mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy megöltem magamat; de nem sokat törődtem vele… eközben virradt s kissé megjött az öröm is… Ah, Kemp!… Sohasem fogom elfeledni azt a reggelt!… Hogy elborzadtam, mikor megpillantottam a kezeimet, amelyek olyanok voltak, mint az átlátszó üveg és egyre jobban elvesztették alakjukat, körvonalaikat; mig végre tisztán láttam rajtuk keresztül is… oly tisztán, mintha semmi se lenne előttem!… És hiába csuktam le a szemeimet is; tisztán láttam akkor is; mert a szempilláim átlátszók voltak!

… Megöltem az álmot, Kemp, mert csukott -129- szemekkel is láttam, mindig láttam, mindent láttam!… És a lábaim, combjaim, a fogaim… s végre csak a körmeim látszottak még homályosan… aztán, azok sem,… csak itt-ott holmi barna folt, amit valami maró sav hagyott rajtuk!…

… Föltápászkodtam fektemből, de eleinte szinte járni se tudtam, mert nem láttam a lábaimat s nem tudtam, hová rakom őket… Gyönge és fölötte éhes voltam. Oda mentem a tükörhöz és belebámultam a semmibe… Ugy van, a semmibe!… Mert semmit se láttam a tükörben, – semmit, csak valami körforma apró kerek foltot; szemgolyóimnak azt a kis festék-anyagát, amely még nem tünt el egészen…

… Valóban, őrült akaraterőre volt szükségem, hogy visszavánszorogjak a gépemhez, hogy ismét ráfeküdjem és bevégezzem a szörnyü, hajmeresztő kisérletet!…

… Aztán egész délelőtt aludtam, kendővel takarva be a szemeimet, hogy sötétben legyek. Dél tájban ismét kopogtak az ajtómon… Most már erős voltam, mert pihentem és fürgén ugrottam föl… Hallottam, hogy suttognak az ajtóm előtt… oda siettem a géphez, amily halkan és nesztelenül lehetett, szétszedtem az egészet, szerte hordtam részeit a szobában, hogy senki se tudja majd összerakni, ha esetleg rá akadnak…

… Közben a kopogás ismétlődött és erősebb lett; majd hangokat is hallottam: először a gazdám, aztán két meglett fia hangját… Hogy időt nyerjek, felelgettem nekik belülről… kezembe jött a láthatatlan vánkos és posztódarab is; gyorsan kinyitottam az ablakot és kidobtam őket… De amint az ablaknyilást meghallották, azok hárman odakint neki feküdtek az ajtónak… Az ajtó recsegett, de az a két vas-tolózár, amit én szögeztem rá belülről, ellentállt… -130-

… Erre meghökkentem, de egyszersmind dühbe is jöttem… Gyorsan kezdtem összehordani mindenféle papirost, ujságot és szalmát, ami csak a szobában volt és oda vezettem a gázt egy gummicsövön át… Az ajtót kegyetlenül döngették… Nem találtam a gyufát! Dühömben az öklömbe haraptam, de nem tehettem semmit!… Szétrugdostam a papirost, visszaforditottam a gázt, kiléptem az ablakon a falhoz épitett félszer tetejére s óvatosan behuztam az ablakot, sőt a függönyt is leeresztettem…

… Aztán vártam, hogy mi lesz… Nagy feszitő vasat dugtak az ajtó alá, egy nagy reccsenés és – bedőlt az ajtó… A házi gazdám meg két fia, hatalmas, termetes suhancok, berohantak a szobába… s mögöttük kullogott az az utálatos vén boszorkány, aki tegnap a macskáját kereste rajtam.

… Meghökkenve, elképedve álltak meg, mikor látták, hogy a szoba üres… Az egyik rögtön az ablakhoz szaladt, fölhuzta a függönyt és kinézett… Kimeresztett szemei, duzzadt ajka, szakállas arca alig volt az enyémtől két arasznyira… Már föl is emeltem öklömet, hogy az arcába csapok, de még idejében meggondoltam a dolgot.

… A fickó nem is sejtette, hogy ott vagyok előtte és körösztül nézett rajtam… Ugyanugy körösztül néztek a többiek is, mert szintén odajöttek; de aztán mind visszarohantak a szobába és mindenütt kutattak engem… Midőn sehol sem találtak, hevesen vitatkozni kezdtek azon, hogy valóban hallották-e a hangomat, vagy csak képzelődtek?… Nekem pedig, amint az ablakra könyökölve néztem őket, nagy megkönnyebbülés szállt a szivembe és szinte szerettem volna fölkacagni!…

… A vén zsidó, amennyire zagyva beszédéből kivehettem, azt állitotta a vén banyával -131- együtt, hogy eleven állatokat boncolok; a két fiu ellenben azt bizonyolta, hogy elektrotechnikus vagyok, ami abból is látszik, hogy két dinamo-gépem és radiátorom van… Ugyanekkor jött arra az a házaló, aki a szomszédszobában lakott egy hentessel; ezt is behivták és elmondták neki az esetet…

… Közben a vén banya kiváncsian nézegette a radiátorokat… Erre megijedtem… Ha valami éles eszü, okos elektro-technikus meglátja ezt a készüléket, rögtön gyanithatja, hogy mi célra kellhetett s akkor féltve őrzött titkom nem titok többé… Gyorsan bemásztam az ablakon, nesztelenül odasompolyogtam a vén asszony háta mögé, kikaptam kezéből az egyik radiátort és teljes erőmből a földhöz vágtam… aztán fölkaptam a másikat is és azt is földhöz vágtam…

… A két készülék izzé-porrá tört… De látni kellett volna ezt a négy embert, hogy elrémült!… Szinte egy percig szólni se tudtak… s mielőtt még magukhoz térhettek volna, óvatosan kiosontam a szobából…

… Lementem a lépcsőn s megvártam, mig kitakarodnak a szobámból… Zajosan, izgatottan beszélgetve jöttek ki, csalódva, hogy semmi „iszonyatos dolgot“ se találtak s egyuttal aggódva is, hogy nem lesz-e valami következménye a törvény előtt is ennek az erőszakos betörésnek… Mig elszéledtek, én ismét fölosontam a szobába, kezemben egy egész skatulya gyujtó… Összekotortam a szalmát és papirost a szoba közepén, oda hordtam a székeket, az ágyat, az asztalt, a gummicsővel odavezettem a máglyára a gázt és avval meggyujtottam…

– Ugy van, fölgyujtottam! Mert ez volt -132- az egyedüli módja, hogy elpalástoljam a nyomaimat… A ház különben is biztositva volt. Aztán nyugodtan lementem a lépcsőn, ki az utcára… Láthatatlan voltam és most kezdtem meg az uj életet, melynek vad, vakmerő tervei már egymást kergetve kóvályogtak fejemben…

XIX. FEJEZET.
Az Oxford-utcában.

Kemp végigsimitotta homlokát reszkető kezével, mi alatt Griffin tovább folytatta elbeszélését:

– Mig lementem a lépcsőn, váratlan nehézség lepett meg; kétszer is elbuktam, mert nem láttam, hogy hová rakom lábaimat a lépcsőn… kiérve az utcára, olyas valamit éreztem, amit ön érezhetne, ha a véletlen egyszer oly városba vezetné, ahol csupa vakok laknak… Nagyon ingerelt, ösztönzött valami, hogy tréfáljam meg az utcán járó-kelőket; gáncsot vessek ennek… hátba vágjam amazt… leüssem kalapját az egyiknek… megráncigáljam fülét a másiknak…

… De alig értem a Portland-utca szögletére, ahol a nagy szabóüzlet van, mindjárt valami csörömpölést hallottam mögöttem és erős lökés érte a hátamat, hogy majd orromra buktam… Megfordulva egy szolgát láttam, aki nagy kosár szódásüveget vitt a vállán és meghökkenve nézett terhére… Ámbár a lökés kegyetlenül sajgott, az ember álmélkodása oly furcsa volt hogy mégis önkénytelenül elnevettem magamat.

… S kikapván a kosarat a bámész ember kezéből, magasra tartottam a levegőben. -133-

… De egy őrült kocsis, aki épen akkor jött ki a szemközti sörházból, egyenesen nekem rohant s el akarván kapni a levegőben lógó kosarat, kinyujtott kezével a képembe vágott, persze akaratlanul és tudtán kivül… Én hozzávágtam az egész kosarat s a következő pillanatban egész csődület volt körülöttem, – minden felől összeszaladt a nép s egyik ember jobban kiabált, mint a másik…

… Csak most kezdtem átlátni, mily ostobaságot cselekedtem s átkozva őrült hevességemet, egy kirakatnak a mélyedésében huztam meg magamat, lesve a pillanatot, amelyben észrevétlenül megszökhessem… De nem habozhattam; a csődület egyre nagyobb lett… Hirtelen elszántam hát magamat, félre löktem egy bámész mészároslegényt, aki szerencsére nem nézett utána, hogy ki lökte meg s következő pillanatban már a kocsis kocsija mögött voltam… Aztán, mit se törődve avval, hogyan intézik el az összecsődültek az ügyet, gyorsan átszaladtam az uton, mely szerencsére szabad volt ebben a pillanatban és neki vágtam a Oxford-utcának.

… Együtt akartam menni a hömpölygő emberáradattal, de oly nagy volt a tolongás, hogy lépten-nyomon lökdösték, tiporták a lábamat. Lementem a kövezetről a lovasoknak föntartott utra, de ott meg a murva és a kavicsok nagyon bántották a lábamat… Át akartam menni a tulsó oldalra, de egy kétkerekü kocsi rudja ugy megütötte a lapockámat, hogy a lélekzetem is elállt. Tántorogva ugrottam félre s kis hijja volt volt, hogy le nem ütöttem a lábáról egy ladyt… De most a kocsi mögé jutottam…

… Ez volt a megmentőm!… Mindenütt a kocsi mögött mentem s igy kikerülhettem az összeütközést… Ijedten és remegve -134- ballagtam a kocsi után, nem hittem, hogy első kirándulásomban is ennyi veszedelem ér!… Remegtem, de reszkettem, dideregtem is a nagy hideg miatt: januárius volt s én ruhátlanul bolyongtam London utcáin!… az a sár pedig, mely ujjnyi vastagon födte az utcát, hideg volt, mint a jég, sőt tán fagyott is!… Én pedig, ámbár láthatatlan voltam, a hideget csak épen ugy éreztem, mint az előtt.

… Ekkor egyszerre az jutott eszembe, hogy bele is ülhetnék a kocsiba… Gyorsan megkerültem, észrevétlenül bele ültem és dideregve bujtam meg a sarkában… Igy mentem a kocsiban jó darabig, mig aztán valahol a Mudie táján egy lady megállitotta a kocsit és beleült… Épen csak annyi időm volt, hogy észrevétlenül kiugorhattam a másik oldalon… de a lóvasuti kocsi majd hogy el nem tiport!

… Fogvacogva igyekeztem a British Muzeum felé, ahol sohasem szokott sok nép járni, midőn egyszerre csak egy kis, fehér kutya szaladt ki az egyik házból és mérgesen csaholva utánam iramodott… Eddig még sohasem törődtem avval a furcsa igazsággal, hogy a kutyának tulajdonképen a szimatja a szeme, most azonban magamon tapasztaltam ezt… Az a dög egyre ugatva hajszolt engem, s bár futottam is, el nem maradt tőlem mindaddig, mig a Montague-utca sarkán föl nem rugtam, hogy hatot is bukfencezett… Akkor aztán vonitva elmenekült…

… Alig fordultam be a Montague-utcába, mikor az első kereszt-utcából hirtelen nagy néptömeg özönlött felém, hangos zeneszó mellett… Megijedtem, ezen a tömegen nem törhetek keresztül ugy, hogy észre ne vegyenek… ha pedig visszafordulok, megint csak oly népes utcába jutok, ahol ezer veszedelem környékez… -135- Fölszaladtam tehát a Muzeum keritésével szemben álló házak egyikének fehér lépcsőire s ott vártam meg, mig a menet elhaladt…

… Az „Üdv hadserege“, mert ez volt a menet, fülsiketitő zenével járta be az utcákat s ép akkor gyujtott rá egy indulóra, mikor szemben találkoztam vele… Bum-bum-bum!… Csinnadratta-bum!… „Ha szinről-szinre látjuk őt“… Ez volt az induló s a kürtök ugy harsogtak, a nagy dob ugy zuhogott, hogy egy pillanatra szinte elkábitott s nem is vettem észre azt a két suhancot, aki megállt annak a lépcsőnek az alján, amelyre én fölszaladtam.

… A két suhanc szájtátva nézte a sáros lábnyomokat, miket én hagytam ott, mi alatt a lépcsőkön fölszaladtam… A járó-kelők lökdösték, taszigálták őket, de a két suhanc nem tágitott… „Bum-bum-bum… Ha szinről-szinre… csinadratta… látjuk… bumma-csinnadratta… Őt, az ég urát… bum-bum-bum!“ Harsogott a banda, de a két suhanc már nem is törődött vele!

– Itt egy mezitlábas ember ment föl a lépcsőkön, – mondta az egyik. – Látod-e?

– Már hogyne látnám!… De hova lehetett?… Mert nem látszik a nyoma, hogy le is jött onnan felülről…

… A nép zöme már elment mellettünk, de a két suhanc csak nem akart mozdulni!

… És meglepetve mutatott oda, ahol a -136- lábam volt… Letekintettem és meghökkenve láttam, hogy a lábamra tapadt vékony sárréteg egész jól megmutatja a talpam és a sarkam körvonalait… Szinte megdermedtem az első pillanatban.

– No már ez furcsa! – szólt az öregebbik. – Átkozottul furcsa!… Akár csak valami kisértetnek a lába volna!…

… Habozva közelébb lépett s lehajolva a lábam felé nyult. Egy ember meg egy leány, akik épen arra mentek, megálltak s kiváncsian nézték, mit akar fölvenni a suhanc… Ez pedig már majdnem megfogta a lábamat… Most megjött a hidegvérem és az eszem… Hirtelen előre léptem, a suhanc nagyot kiáltva hátra hőkölt, én pedig egy ugrással bent termettem a szomszédház kapujában. De a fiatalabbik suhancnak fölötte éles szeme volt, meglátta a gyors ugrást s még mielőtt bent voltam a házban, már kiabálta, hogy merre szöktem.

… Mind oda szaladtak, meglátták sáros lábaim nyomait a fehér márványon és meghökkenve tanakodtak.

– Egy láb… egy gazdátlan láb!… Erre szaladt! – kiáltoztak össze-vissza.

… Három üldözőm kivételével a tömeg mind az Üdv Hadserege után tódult, de e kiabálásra többen megálltak. Éreztem, hogy nincs vesztegetni való időm; gyorsan fölrugtam hát az „éles szemü fickót“ s a következő percben már nyakló nélkül rohantam a Russel-uton lefelé… Nyomomban hét-nyolc üldöző vágtatott s mivel sáros lábaim nyomát elég jól láthatták a fehér és tiszta kövezeten, könnyü volt követniök.

… Négyszer futottam körül a nagy oszlopos palotát, ujra meg ujra keresztezve előbbi nyomaimat s midőn gyors futástól fölmelegedett lábaimon megszáradt a sár s mi nyoma sem maradt -137- a kövezeten, hirtelen neki vágtam a Tavistock-utnak s ott hagytam üldözőimet tanácstalanul a keresztül-kasul futó lábnyomok tömkelege előtt…

… Ebben a futásban kissé kimelegedtem s most már nyugodtabban, bátrabban jártam a kevésbbé népes utcákon. De azért el voltam keseredve, mert ez a kirándulás keserves tapasztalatokkal végződött. A torkom és a fejem fájt a kocsis durva öklétől, vállapockám sajgott a kocsirud lökésétől, egyik lábamra kissé sántitottam, mert hüvelykujjamat valami cserép elvágta… közben még kétszer-háromszor beleütköztem a járó-kelőkbe, akik ugyancsak álmélkodva kapkodták a fejüket, mikor meghallották káromkodásomat, de engem nem láthattak…

… Közben hatalmasan meghültem s bárhogy erőlködtem is elfojtani, minduntalan elővett a tüsszentés. Ha pedig kutyát pillantottam meg, siettem mindjárt messzire kitérni, mert ezek az átkozott dögök mind szörnyen szimatolták a nyomomat.

… Aztán nagy kiabálást, zürzavart hallottam messziről. Majd utca-gyerekek, nők és férfiak vegyest, rohantak az uton lefelé, kiabálva, hogy tüz van… Rögtön agyamba szökkent a vér és öröm megdobogtatta szivemet: bizonyos voltam benne, hogy az a ház ég, amelyben laktam… a ruháim, gépeim, egész laboratóriumom: egy szóval mindenem… kivéve három könyvemet, ami a portland-utcai postahivatalban volt… Fölégettem tehát hajóimat magam után s mikor az utca sarkára értem, láttam, hogy a ház lobogva ég… Többre nem nem is voltam kiváncsi!

A láthatatlan ember elhallgatott és gondolkozni látszott. Kemp idegesen nézett ki az ablakon és izgatottan mondta:

XX. FEJEZET.
A nagy áruházban.

… Igy tehát, január végével, épen mikor heves hózivatar volt kitörőben, fáradtan, éhesen, átázva-fázva, csüggedten, testben összetörve, lélekben megtörve, megkezdtem uj életemet, amelynek kinszenvedéseire magam itéltem önmagamat.

… Nem volt a világon senki, akibe bizhattam volna; nem volt senki, akinek elmondhattam volna nagyszerü és rettenetes titkomat… mert tudtam, éreztem, hogy ha elmondom, egyszerre végem lesz s legfölebb csak mint ritkaságot mutogatnának…

… Egynéhányszor mégis ugy elővett a magam inségének és nyomoruságának az érzése, hogy szinte-szinte megszólitottam egy-két jóságosabb arcu járó-kelőt: – „könyörülj rajtam!“ – De még idején megembereltem magamat és elszántan ugyan, de már fásultan kóboroltam tovább…

… Mivel a hózivatar, ha kitör, okvetlenül elárul, mert a testemre hulló, rátapadó hó egész alakomat rögtön láthatóvá tenné, első ösztönöm az volt, hogy födél alá meneküljek a hózivatar elől, már csak azért is, mert kegyetlenül fáztam… Később majd ráérek a jövőről tervezni…

… Egyelőre azonban, bár láthatatlan voltam, keservesen tapasztaltam, hogy a londoni házak kapui nem nyilnak meg nekem; a zárakat, lakatokat és vasrudakat nem birtam leverni a kapukról s most már aggódni kezdtem, hogy a hózivatar a nyakamba szakad s előbb-utóbb vagy megfagyok, vagy éhen pusztulok el.

… Ekkor azonban fényes ötletem támadt. Kóborlásaim közben elértem a Tottenham-Court-Roadig, -139- amelynek sarkán a nagy áruház van; tudja, az a roppant raktár: „Omnium“ a neve, ahol mindent lehet venni: lisztet, kenyeret, hust, butorokat, ruhákat, cipőt, sőt még olajfestményeket, gépeket is, egy szóval mindent, ami csak szükséges az életben.

… Azt gondoltam, hogy ha bejutok ide, elláthatom magamat mindennel, amire csak szükségem lesz. Az ajtó azonban be volt csukva és várnom kellett, mig jön valaki… Az első vevőnek nyomában én is besurrantam a nagy áruházba s épen abba az osztályba jutottam, ahol keztyüket, szalagokat, harisnyákat s más eféle szövött holmit árultak. Óvatosan tovább mentem a nagy áru-hegyek közt s igy értem oda, ahol a kosarak és fonott butorok raktára volt.

… De itt sem lehettem biztonságban, mert a nép egyre hullámzott föl s alá s minden pillanatban válságos helyzetbe jutottam, hogy megszorulok a vevők között s aztán láthatatlanságom dacára is megragadnak… Fölsurrantam tehát a lépcsőkön az emeletre, ahol meghuztam magamat és kényelmesen végig nyujtóztam.

… Itt már kellemes meleg volt s el is határoztam, hogy itt maradok. Az idő lassankint későre járt és kezdték becsukni a raktárt. Én csak erre vártam. Ugy okoskodtam, hogy éjszaka, ha majd egészen magam leszek, lopok eleséget, ruhát, kikutatom az egész raktárt, alszom reggelig s ha megint kinyitják a boltot, szépen megszököm.

… Tervnek jó volt a terv, de a megvalósitása nem ment oly könnyen, mint hittem. Ruhát akartam szerezni; beburkolni magamat ugy, hogy elfogadható emberi formám legyen s lopni egy kis pénzt is, hogy kiválthassam könyveimet a portland-utcai postahivatalból. Aztán majd lakást fogadok valahol s terveket eszelek ki, amelyek segitségével teljesen kiaknázhatom azokat -140- az előnyöket, – mert azt hittem akkor, hogy vannak ily előnyök! – amelyekkel láthatatlanságom kinálkozik.

… Nemsokára aztán be is csukták az üzletet. Alig hevertem egy óráig a derékaljak tetején, mikor kezdték lehuzni a külső ablakok vas-redőnyeit, a vevők pedig mind kitódultak az ajtókon. A segédek és hivatalnokok pedig bámulatos gyorsan visszarakták helyére az el nem kelt árut, ugy, hogy rövid fél óra alatt tiszta volt az egész roppant raktár s amit el nem adtak, mind be volt rakva a szekrényekbe, vagy szép rendben ott állt a polcokon.

… A segédek és hivatalnokok, köztük igen sok fiatal leány is, mihelyt elvégezték dolgukat, rögtön siettek haza; aztán jött egy csapat háziszolga és kisöpörte az egész raktárt, összeszedte a szemetet, kihordta az utcára, mialatt én még mindig fönn kuporogtam a derékaljak tetején. Végre körülbelül egy órára rá, hogy bezárták a raktár külső ajtait, kezdték bezárogatni az udvarra nyiló ajtókat is… majd eloltották a gázt és végre halálos csönd lett… Még vagy félóráig vártam a helyemen s mikor semmi neszt se hallottam, szép lassan lemásztam rejtekhelyemről.

… Koromsötét volt és tapogatózva indultam arra felé, ahol bejöttem, mert ott árulták a harisnyákat és szövött alsó ruhát. Mindenek előtt gyujtót kellett keritenem és sok keresgélés után találtam is az egyik pénztáros fiókjában, melyet feltörtem; ugyanott találtam gyertyát is. Ezt most meggyujtottam és hozzá láttam az öltözködéshez.

… Nem sokáig kellett keresgélnem; kéznél volt ott minden. Jó meleg alsó ruhát választottam ki, fölhuztam egy pár gyapju-harisnyát s aztán átmentem a szabó-osztályba. Találtam ott is, ami kellett: nadrágot, mellényt, kabátot, téli -141- bundát és cipőt, meg egy széles karimáju jezsuita-kalapot, amely fél-arcomat eltakarta. Most már, hogy félig-meddig ember voltam, enni szerettem volna.

… Fönt az emeleten volt a buffet; odamentem hát. Itt már nem kellett félnem, hogy meglátják a világosságot kivülről; meggyujtottam hát a gázt, jól laktam hideg sülttel és a gázon még kávét is melegitettem. Erre tovább indultam kutatni; eljutottam a füszeres-osztályba, majd a cukros boltba, ahol kitünő süteményeket találtam s mikor itt másodszor is jól laktam, megittam rá egy üveg fehér burgundit.

… A cukros-bolt mellett volt a játékszerek osztálya s ekkor pompás gondolatom támadt. Találtam néhány álarcos orrot, persze csuf, nagy orrokat, de evvel nem igen törődtem, hanem szemüvegeket is kerestem, hogy elfödjem láthatatlan szemeimet. De a raktárban nem voltak szemüvegek. Ez bosszantott ugyan, de nem segithettem rajta. Egyelőre tehát beértem a mesterséges orral, meg az álszakállal és bajuszszal, aminek segitségével ugy, ahogy mégis emberi külseje lett láthatatlan ábrázatomnak.

… Erre aludni mentem s mondhatom, hogy nagyon jó kedvem volt. Azt gondoltam, hogy reggel majd észrevétlenül kiszököm a raktárból, az arcomat bekötözöm, mintha valami baleset ért volna, szemüveget veszek a pénztáros fiókjából ellopott pénzen s igy aztán teljesen fölismerhetetlen leszek… Elaludtam, látni véltem a csuf kis lengyel zsidót, két bámész fiát, amint üres szobámba léptek, meg azt a vén banyát, aki a macskáját kereste rajtam… Majd hirtelen ugy rémlett, hogy kint vagyok a temetőben és látom apám koporsóját a megásott sir szélén…

– Te is menj le vele a föld alá! – rivalt rám egy dörgő hang s én hiába igyekeztem -142- szabadulni… Láthatatlan kezek megragadtak és lökdöstek, vonszoltak a sir felé… Fölorditottam, de a temető-szolgák nem hallották hangomat, nem látták küzködésemet; hisz láthatatlan voltam!… A koporsót lebocsátották, a tilos erő nagyot lökött rajtam… és én is lebuktam a nyitott sirba, a koporsóra, a sirásók pedig rám lapátolták a földet…

… Irtózatos erőlködéssel sikoltottam még egyet és fölébredtem… A szürke londoni hajnal már virradt s a roppant raktárban kétes, fantasztikus félhomály derengett. Fölültem a derékaljon s az első pillanatban valóban nem tudtam, hogy hol vagyok; néma csönd, a boltozatos roppant terem, az egymásra halmozott áruk oszlopai megrémitettek… De lassankint visszatért öntudatom s ekkor mindjárt beszélgetést hallottam…

… Lent a földszinten, ahol már fölhuzták egy pár ablaknak a vasredőnyeit, két embert pillantottam meg. Ijedtemben hirtelen fölugrottam, de erre a neszre mind a ketten hirtelen oda néztek s valószinüleg meglátták az alakomat, mely lopva osont le a derékalj-hegyről…

… Én pedig lélekszakadva menekültem a keskeny folyosón s amint a szegleten befordultam, kalap nélkül, tehát látható fej nélkül, egy tizenöt éves suhanc jött velem szemközt… Mikor meglátott ugy, fejetlenül, iszonyodva fölsikoltott, én leütöttem és rohantam tovább, de a következő szögletnél hirtelen meglapultam a fal mögött s hallottam, hogy rohannak el mellettem az üldözőim.

– Be kell csukni az ajtókat! – kiabálták többen, mig mások meghökkenve kérdezősködtek:

… A lélekzetemet is visszafojtva lapultam a falhoz s annyira meg voltam rémülve, hogy eszembe se jutott a menekülés egyetlen, biztos módja, pedig csak a ruhámat kellett volna levetni!

… Ám ez nem jutott eszembe; azt hiszem azért, mert ruhástól akartam kiszökni a raktárból s ez volt a baj. Az egyik segéd megpillantott a földszintről s elorditotta magát:

… Egyenesen felém rohant a lépcsőkön, én pedig fölkaptam egy széket, hozzá vágtam s aztán futottam előre… A fickó megtántorodott, még hangosabban kiabált, de nem maradt el: folyton a nyomomban járt. Ekkor, a fordulónál, fölszaladtam a lépcsőkön. A második emeleten roppant hegyekbe rakva álltak a festett vázák és edények, amelyekkel a lakásokat szokták disziteni… Fölkaptam egyet és fejbe hajitottam vele üldözőmet… Még most is hallom rémes sikoltását, amint elterült a földön… Aztán megrugtam az egész hegyet s a cserép-edények óriási robajjal zuhantak alá a lépcsőn, szinte eltemetve az ájult embert.

… De ekkor már minden oldalról futó lépésben közeledtek felém az üldözők. Kétségbeesve szaladtam föl a buffetbe, ott azonban egy fehér ruhába öltözött ember – azt hiszem, a szakács – állta utamat. Félre löktem: még egy emelettel följebb rohantam, ahol lámpásokat és bronz-tárgyakat árultak; s midőn a szakács utánam szaladt, fölkaptam egy nehéz csillárt és hozzá vágtam… Ugy terült el, mint a bika, ha homlokán éri a tagló; én pedig menekültem tovább.

… Most már megjött a mentő gondolat… Kezdtem vetkőzni; a kabát, a mellény, a nadrág le is jött valahogy: de a gyapju alsóruha ugy rám tapadt, mintha második bőröm lett -144- volna… Mögöttem egyre közelebb jöttek az üldözők: a szakács ájultan hevert a lépcsőkön s nekem megint menekülnöm kellett… szerencsére az üldözők megálltak egy percre a szakácsnál s ez elég volt, hogy közben kibujhassak az alsó ruhából is…

… Végső erőfeszitéssel rántottam le magamról a gyapju alsó-inget is és ujra szabad voltam… ugyanabban a pillanatban, amikor a rendőr és három segéd a szögleten befordultak. Mint a hiénák rohantak rá elhányt ruháimra melyeket diadalmasan kapkodtak föl a földről.

… És keresni kezdtek, mint a tüt; én pedig lihegve, fáradtan néztem őket egy darabig az oszlop mögül, átkozván a balszerencsét, mely ismét megfosztott a ruháimtól. Aztán fölosontam a buffetbe, ittam egy kis tejet, amit ott találtam és leültem a tüz mellé, elmélkedve helyzetemről és a jövőről.

… Nem sokára két segéd jött be és fölötte izgatottan beszélgettek az esetről. Azt beszélték, hogy a tolvajok több száz font ára holmit loptak az éjjel, s az egyik véletlenül itt rekedt a raktárban de estig okvetlenül megcsipik, mert a rendőrség már elállt minden kijárást… Megvetően mentem ki a buffetből, lelopóztam a raktárba s azon tünődtem, hogyan csinálhatnék egy csomagot mind abból, amire szükségem van s hogyan küldethetném el a raktárból valami postahivatalba…

… De nem tudtam a szállitás módját, s mivel nem mutathattam volna magamat a postahivatalnál sem, abba hagytam ezt a tervet, s átláttam, -145- hogy nincs mit keresnem a raktárban tovább. Tizenegy óra tájban tehát, mivel a hó már csak szállingózva esett s hulltában mindjárt el is olvadt, elhatároztam, hogy ismét neki vágok Londonnak és másutt próbálok szerencsét.

XXI. FEJEZET.
A Drury Lane-en.

– Most már talán ön is kezdi átlátni, mily szörnyü nehézségekkel járt az uj állapotom, – folytatta a láthatatlan ember. – Nem volt lakásom, nem volt ruhám, nem volt mit ennem: valósággal olyan voltam, mint a bélpoklosok az ókorban, akiket a társadalom kiközösitett a kebeléből… És még ha lett volna is mit ennem: akkor se ehettem volna, mert a meg nem emésztett eledel látható lett volna bennem!

– Én magam se, – felelte Griffin. – A hó pedig uj veszedelmekre figyelmeztetett. Hóeséskor nem járhattam az utcán, mert a hó rám rakódhatott s akkor a körvonalaim láthatókká lettek volna. Az eső szintén megmutatta volna testem alakját: mint a buborék, olyan lettem volna az esőben – s a ködben szintugy megláthatták volna testem páraszerü formáit… Továbbá a por, a sár, amit utjártamban nem kerülhettem ki, előbb-utóbb vékony réteggel vonhatta volna be testemet, amely ily módon szintén látható lett volna.

– E gondolatokkal tépelődve, – folytatta a láthatatlan ember, – lassankint ismét oda kerültem, ahol azelőtt laktam. Az utcasarkon azonban megálltam, mert a nép még sürü tömegben -146- állt a ház előtt, melyet fölgyujtottam… A ház egyre füstölgött s ugy látszott, hogy gázrobbanás is történt, mert az utca tele volt mindenféle törmelékkel.

… Legelső gondom most az volt, hogy ruhát szerezzek. Az egyik zug-boltban, amely mindenféle ócska holmit árult, a játékszerek közt egész csomó álarcot, szakállt pillantottam meg s ekkor rögtön eszembe jutott, amit a nagy áruházban akartam megcselekedni… Nekem mindenek előtt ruha kellett: ruha s más egyéb, olyan holmi, amivel az arcomat is elfogadható ember-ábrázattá tehetem.

… Óvatosan odamentem tehát ehez a bolthoz, amelyről később megtudtam, hogy szinészeknek való ócskaságokkal kereskedik; de mialatt az uton átmentem, majd elgázolt egy kocsi.

Ugy történt a dolog, hogy egy duhaj mészároslegény, aki utánam jött, gyorsabban menvén mint én, elért és ugy félre taszitott, hogy majdnem elbuktam az utca közepén; ugyanekkor egy kétlovas kocsi fordult be a sarkon és egyenesen nekem hajtott, kis hijja volt, hogy le nem ütött a lábamról… Mérgemben jó nagyot vágtam öklömmel a kocsis hátára s aztán fáradtan, lihegve ültem le egy padra, az omnibusz-megálló mellett; de ott sem maradhattam sokáig, mert nagyon csiklandozott a tüsszentés és féltem, hogy elárulom magamat, ha tüsszentek.

… Fölkeltem hát és bementem a boltba, melynek ajtaja a Drury-Laneről nyilt. A bolt ócska, alacsony, sötét volt, a ház pedig négyemeletes… Mielőtt beléptem, belestem az ablakon, hogy van-e bent valaki?… Látván, hogy üres, benyitottam; a csengő élesen megszólalt: az ajtót nyitva hagytam s gyorsan az egyik szögletbe surrantam, egy papirból készült páncél mögé… Vagy fél percig senki se jött; -147- akkor nehéz lépteket hallottam a bolt mögötti szobában, melynek küszöbén megjelent a boltos.

… Most már egész határozottan tudtam, hogy mit akarok és mit fogok cselekedni… Megvárom az alkalmas pillanatot, felöltözöm, szerzek hamis orrot, álszakállt, parókát, szemüveget s aztán neki indulok a világnak. Lehet, hogy furcsa lesz az alakom, de semmi, ha elfogadható alak lesz… Persze, ha lehet, lopni is fogok a házban; például a boltnak minden pénzét elviszem.

… A kereskedő zömök, pupos emberke volt s ugy látszott, hogy épen evett, mikor megzavartam. Várakozva nézett szét a boltban, de mikor nem látott senkit, az arca haragos lett.

… Lejött a lépcsőn az utcaajtóig, lábával boszusan berugta az ajtót és megint vissza cammogott a hátulsó szobába.

… Én lassan utána lopóztam, de lépteim neszére hirtelen fülelve megállt. Magam is hirtelen megálltam; de a pupos éles hallása nagyon meglepett… Mire ismét utána akartam menni, már fölment a pár lépcsőn és becsapta az ajtót az orrom előtt.

… Habozva álltam meg… Egyszerre csak hallom, hogy megint jön… kinyitotta az ajtót, megállt a küszöbön és vizsgálódva nézett szét a boltban. Aztán lejött a pár lépcsőn, dörmögve az utca-ajtóhoz ment, kinézett és kételkedve csóválta a fejét… Mivel pedig a hátulsó szobába vezető ajtót nyitva hagyta, amig ő az utcára kinézett, én beszöktem.

… Kis, négyszögletes szoba volt, kevés butorral, de a szögletei tömve voltak mindenféle szinész-kosztümökkel. Az asztalon ott volt az ebédje; s mondhatom, Kemp, kegyetlenül izgató, boszantó volt, érezni a kávé és pecsenye illatát… Csakhamar visszajött a kereskedő is és -148- folytatta megkezdett ebédjét, ami még jobban ingerelt és dühbe hozott…

… A kis szobának három ajtaja volt: az egyik a boltba nyilt, a másik az emeletre, a harmadik az udvarba, azaz a konyhába. De mind a három ajtó be volt zárva s amig a boltos ott volt, én se szökhettem meg. De mozogni se igen mozoghattam, oly éles hallása volt hogy még talán a fü növését is hallotta volna… Kétszer majd eltüsszentettem magamat s csak nehezen tudtam a tüsszentést elfojtani.

… Végre megebédelt a pupos; összeszedte edényeit és ment velük a konyhába. Mivel mind a két keze tele volt, nem csukhatta be maga után az ajtót s igy én is utána osonhattam… A konyha félig a pincében volt s a pupos mindjárt kezdte elmosogatni az edényeit. Mivel nem volt mit keresnem odalent s a tégla különben is hideg volt a lábaimnak, fölmentem a szobába s leültem a kandalló előtt. A tüz csak pislogva égett, én hát rátettem néhány darab szenet.

… E kis neszre a pupos rögtön fölszaladt és megállt a küszöbön. Meglátva a föllobbanó tüzet, oda jött a kandallóhoz s az arca alig volt egy arasznyira az enyémtől. Vizsgálódva nézett szét a szobában, de látszott az arcán, hogy nincs megelégedve… Majd kifelé indult; a küszöbön még egyszer megállt, körülnézett és fejcsóválva lement.

… Megvártam mig visszajött, de ez majd egy századig tartott. Csak keresztül ment a szobán, egyenesen le a boltba s én utána osontam.

… De ekkor majdnem baj történt. A lépcsőn ugyanis oly hirtelen állt meg, hogy majdnem beleütköztem. Gyorsan megfordult és szemtől szembe állt velem, de persze nem látott. Hallgatózott egy darabig, előre nyujtotta a nyakát, majd boszusan dörmögte: -149-

… Lassan ment le a két-három lépcsőn. Keze már rajt’ volt a kilincsen, akkor ismét megállt és megfordult s az arca ujra elárulta mérges szorongását. Ugy látszik, hihetetlenül éles hallása volt s megint meghallotta lépteim zaját a háta mögött. Most éktelen dühbe jött és hangoson fölorditott:

… Nem szólt többet csak a zsebébe nyult, kotorászott benne s nem találván meg, amit keresett, vissza rohant a szobába s alig hogy félre tudtam előle ugrani. Kis vártatva visszajött, leszaladt a lépcsőn és – becsapta az ajtót az orrom előtt. Ugy látszik, mániája volt, bezárni, becsapni az ajtókat.

… Magam maradván, elhatároztam, hogy kikutatom a házat. Vén rozzant épület volt, csupa omladék, a falak nedvesek, hogy a papirkárpit sok helyütt rongyokban lógott le róluk. Az ajtók vasrudakkal voltak elzárva belülről s ezek oly rozsdásak voltak, hogy nem mertem hozzájuk nyulni, mert féltem, hogy a pupos meghallja csikorgásukat. A szobákban mindenütt szinházi butorok, lim-lom ruhák, palástok hevertek rakásban. A pupos szobája mellett volt egy raktár-féle, benne egész halom ócska, viseltes ruha…

… Mindjárt neki estem ennek a lim-lomnak s elkezdtem keresgélni benne a nekem való holmit. Közben elfelejtettem a pupos éles hallásáról… Egyszerre csak arra rezzentem össze, hogy halk lépteket hallok… Ép idején fordultam meg s láttam, hogy a félig nyilt ajtón bekukkant, kezében a régi, rozsdás revolver… Meg sem mozdultam. Pár pillanatig halálos csönd volt, de a pupost ez már nem csalta meg… -150-

… Óvatosan becsukta az ajtót s rögtön ráforditotta a kulcsot. Aztán hallottam, hogy elmegy. Vagy egy percig nem tudtam, hogy mit tegyek. Az ajtóhoz, majd az ablakhoz futottam, hogy folytatni fogom a ruhaválogatást. Ám amint hozzányultam a nagy halomhoz, egyszerre összedült. Ennek zajára ismét visszajött a pupos és most már egyenesen nekem tartott. Nem birván kitérni előle, belém ütközött…

Ijedten, hörögve ugrott vissza s jó időbe került, amig kissé lecsillapodott… Ugy állt ott, mint a kőszobor, ujja az ajkán és hallgatózott. Óvatosan a háta mögé akartam lopózni, hogy majd kiszököm az ajtón, de az egyik deszka megrecscsent a lábaim alatt. Erre ismét nagyot ugrott, de mindjárt aztán kiszaladt a szobából, egyik ajtót a másik után bezárta s a kulcsot a zsebébe tette.

… Ez végkép kihozott a sodromból. Most már rabja voltam és nem menekülhettem. Elfutott a méreg s mivel tudtam, hogy teljesen egyedül van az egész házban, nem sokáig haboztam, hanem leütöttem.

– Micsoda! – kiáltott föl Kemp elszörnyedve. – Hát leütötte azt a szegény embert?…

– Le… Fejbe vágtam az öklömmel, mikor a lépcsőkön lefelé ment. Épen csak hogy elájult… ugy gurult le, mint a krumplis zsák…

– Ezek csak a közönséges polgárokra nézve kötelezők. De nekem minden áron ki kellett jutnom abból a házból, Kemp; még pedig ugy kellett kijutnom, hogy emberek közé mehessek, tehát felöltözve… Ennek pedig csak ugy ejthettem módját, ha megszabadulok -151- ettől az éles hallásu hörcsögös természetü szörnyetegtől…

– Ej, ha mondom, hogy nem volt rá más mód!… Aztán guzsba kötöttem kezét-lábát…

– Guzsba… sőt betömtem a száját is, őt magát pedig egy lepedőbe csavartam s ugy ahogy volt, háromszor-négyszer is keresztül kötöztem, hogy ki ne bujhasson… Ej ne mereszsze ugy rám a szemeit, Kemp! annak a puposnak revolvere volt s bizonyára lelőtt volna, ha lát. Aztán meg nem kockáztathatom, hogy rám ismerjen később, vagy elmondhassa, milyen ruhákat loptam tőle s hogyan voltam öltözve, mikor a boltjából távoztam!

– De hisz ez szörnyüség! – kiáltott föl Kemp – Angliában, a XIX. században!… S a pupos ráadásul otthon volt, a maga házában; ön tehát… nos, igen… ön tehát kirabolta.

– Kiraboltam!… Vigye el az ördög azt a pupost!… Ön utóbb még azt is kisüti, hogy tolvaj vagyok!… Ej, Kemp, azt hittem, ön már sokkal fölvilágosultabb, semhogy ilyen ócska hurokat pöngessen!… Hát nem érti a helyzetemet?… Nem volt a kés a torkomon?…

Kemp arca hirtelen elsápadt. A doktor hevesen akart válaszolni, de hirtelen nagyot nyelt és fékezte magát.

– Azt hiszem, – szólt aztán, egészen megváltozva, – hogy nem cselekedhetett másként. Ön zsákutcába került s nem volt csak ez az egy menekvése… Mind amellett…

– Ugy van, zsákutcába kerültem, pokoli -152- zsákutcába… Az a pupos pedig éktelen dühbe hozott, felhuzott revolverrel hajszolt, üldözött és rám zárt minden ajtót… Ön se tett volna másként… Vagy szóljon: kárhoztat-e?… Mondja hát: kárhoztat-e?

– Én sohasem kárhoztatok senkit, – felelte Mr Kemp nyugodtan. – Ez már rég kiment a divatból… De beszéljen tovább: mit cselekedett azután?

– Éhes voltam. A konyhában találtam egy cipót, meg sajtot, amivel elvertem az éhségemet. Találtam szódás brandyt is, aztán pedig megint fölmentem a ruha-raktárba s először is kinéztem az utcára az ablakfüggönyök mögül… Kivül nagy sürgés-forgás volt. Egymást érték a kocsik, az emberek… Sietnem kellett hát, nehogy valaki betérjen a boltba és tetten érjen.

… Mindent összeszedtem, amiről azt gondoltam, hogy hasznát vehetem s aztán elkezdtem válogatni. Eleinte az volt a szándékom, hogy szint festek az arcomra, de mindjárt meggondoltam, hogy ez kellemetlen lenne, mert ha el akarok tünni, ismét le kell mosni a festéket, ami időbe kerül. Azt határoztam tehát, hogy álszakállt, bajuszt ragasztok föl, parókát viselek, az orromra pedig egy tisztességes, bár jó nagy szinházi orrot raktam föl… Aztán felöltöztem, össze-vissza kötöztem a fejemet, mintha baleset ért vagy operáltak volna, végre fölhuztam a pupos ünneplő cipőit, melyek jó nagyok voltak, fölvettem egy ócska, széles karimáju kalapot…

… Készen voltam tehát, de ekkor különös aggodalom szállt meg. Vajon természetes volt-e a külsőm, az ábrázatom?… Megnéztem magamat a tükörben, elülről, hátulról, minden oldalról… A külsőm bizony nagyon furcsa volt; de azért eléggé ember-formáju voltam és senkinek se juthatott eszébe, hogy kisértet vagyok. Most még keztyüt huztam, feltörtem a pupos -153- kasszáját a belső szobában, ahol nyolc font sterlinget találtam aranyban s elvettem azt a pár shillinget is, ami a boltjában volt.

… Most óvatosan kilopóztam az udvarba, a kapun kinéztem az utcára s mikor láttam, hogy nem sokan járnak arra, két kézre fogtam bátorságomat, hirtelen félre rántottam a vasrudat, kinyitottam a kaput és kint voltam az utcán…

– Aztán?… Aztán gyorsan előre siettem… Tiz-tizenöt lépéssel odább emberekkel találkoztam és fürkészve, szivdobogva néztem őket, hogy nem állnak-e meg, nem fordulnak-e meg utánam… De oly közömbösen mentek el mellettem, mintha észre se vettek volna… Az első nehézségen tehát szerencsésen tulestem.

– Mit tudom én! – felelte Griffin vállat vonva – Nem hallottam róla semmit, de nem is törődtem vele… Azt hiszem, hogy elvágta a kötelet, amivel megkötöttem, vagy pedig a szomszédjai oldozták ki. De én nem igen kérdezősködtem felőle…

Megint elhallgatott, odament az ablakhoz és kibámult rajta. Kemp azonban, bizonyos okokból, minden áron távol akarta őt tartani az ablaktól és ezért hirtelen azt kérdezte:

– Oh, megint egymást érte a sok csalódás!… Azt hittem, hogy most már szabadon járhatok-kelhetek s azt tehetem, ami nekem tetszik… Akármit teszek, büntetlen tehetem. Elég ha lehányom magamról a ruhát s aztán eltünök, mintha a föld nyelt volna el… Senki -154- se foghat meg, senki se üldözhet… Onnan vehetek pénzt ahonnan nekem tetszik… Elhatároztam, hogy mindenek előtt pompás lakomával ünneplem meg a mai napot, aztán pedig lakást veszek valami előkelő fogadóban és megkezdem a portyázást… De aztán, mikor beléptem egy fényes ebédlőbe s épen meg akartam rendelni az ebédet, hirtelen eszembe jutott, hogy ha eszem, mindenki látni fogja… azaz senki se fogja látni… láthatatlan arcomat s evvel elárulom féltve őrzött titkomat. Azt mondtam tehát a pincérnek, hogy tiz perc mulva visszajövök és dühösen, fogcsikorgatva mentem ki a teremből… Alig hiszem, hogy ön érzett valaha az enyémhez hasonló tantalusi kint!

– Ily furcsán semmi esetre se jártam, – felelte Kemp, – de azért érzem csalódásának a keserüségét.

– Majd a guta ütött meg mérgemben s vagy két óra hosszat céltalanul bolyongtam a városban… Végre oly éhes lettem, hogy szinte szédültem… Elszántan bementem hát egy másik étterembe és kértem, hogy külön szobában teritsenek számomra. – „Az arcom nagyon el van éktelenitve, – mondtam magyarázatképen – és nem szeretném, hogy mindenki rám bámuljon“; – kiváncsian néztek rám, de beérték evvel a magyarázattal s igy végre kaptam ebédet. Nem volt valami jó ebéd, de nekem elég volt… Mikor jó laktam, szivarra gyujtottam és tervelgetni kezdtem, mialatt kint erős hózivatar volt készülőben…

… Minél tovább gondolkoztam a dolgon, Kemp, annál jobban átláttam, hogy a láthatatlanság nagyon is kétes értékü, sőt határozottan veszedelmes „kincs“ az oly hideg országban, mint Anglia s az oly népes városban, mint London… Mielőtt elszántam magamat erre az őrült vállalkozásra, ezer meg ezer előnyét láttam -155- a dolognak; ez a mai nap azonban a csalódások szakadatlan láncolata volt. Kétségtelen, hogy a láthatatlan ember könnyen és veszély nélkül hozzáférhet mindenhez, amire ember csak vágyhatik, könnyen el is veheti, meg is szerezheti… de ha megvan, nem veheti hasznát, nem élvezheti!… Világ-életemben sem szerettem semmiféle emberi hivalkodást; utáltam a politikát, gyülöltem a népszerüséget, nem vágytam dicsőségre… még a szerelem se izgatott; mire való volt hát nekem a láthatatlanság? Csupa ostoba szeszélyből eldobtam magamtól a reális élet örömeit és most ott voltam London közepén, össze-visszakötözött ábrázattal, egyedül, mindenkitől elhagyatva, örökké aggódva, hogy meglepik a titkomat…

Elhallgatott és megint az ablakhoz lépett… de Kemp hirtelen odament hozzá és visszavezette a székbe s ezt kérdezte tőle:

– Dolgozni jöttem ide… Még volt egy reménységem… Félig megérlelődött eszme volt akkor; megerősödött bennem e mai napig… Az volt a tervem, hogy kitaláljam a módját, hogy lehessek ismét láthatóvá… Persze, akkor, amikor nekem tetszik. Amikor láthatatlanul elvégeztem mindent, amit csak akartam s élvezni óhajtom a szerzetteket… És főleg erről akartam önnel beszélni…

– Egyenesen. Csak kiváltottam három könyvemet, vettem alsó-ruhákat, vegyszereket, lombikokat, görebeket, egy szóval mindent, ami a tudományos vizsgálathoz szükséges és aztán legott hozzá fogtam a számitáshoz, a kisérletezéshez… Majd megmutatom, mihelyt a könyveimet megkaptam… Roppant sok van abban a három könyvben… Érdekes fölfedezések, titkok… oh, majd meglátja; nem is hinné, -156- mennyi fontos és hasznos fölfedezéssel gazdagithatom az emberiséget!…

– Ez mind nagyon szép, – felelte Kemp, – csakhogy tegnap, mikor el akarták önt fogni… ha ugyan igaz, amit az ujságok irtak…

– Igaz… ez egyszer az ujságok se hazudtak… Tudom, mire céloz… a dulakodásra, ugy-e?

– Nem, – felelte Kemp. – Jó helyben hagyta ugyan, de remélik, hogy meggyógyul.

– Ez hát szerencséje!… Akkor igazán oly dühös voltam, hogy majd megőrültem… A hitványok!… Miért bántottak?… Miért törtek rám?… Hát az a nyomorult felcser?

– Ugy kell neki! – dörmögte Griffin boszusan – Minek avatkozik a más dolgába!

– De hát az a szegény csavargó? – kérdezte Kemp. – Az nem avatkozott az ön dolgába, csak véletlenül került az utjába és mégis…

– Nyomorult gazember! – csattant föl a láthatatlan ember dühösen. – Meg akart lopni… Még most is bánom, hogy meg nem fojtottam!

– Higyje el, Kemp, ön nem tudhatja, mi a düh, a kétségbeesés!… Dolgozott volna csak évek hosszu során át, mint én s aztán került volna össze oly hitvány, ostoba, hülye gazemberekkel, mint ezek, akik csupa kiváncsiságból, rosszakaratból keresztül huzzák minden számitását és zavarják becsületes munkájában!… -157- Mind, mind ellenem voltak, holott én sohasem bántottam egyiküket sem!… De ha még ez után se hagynak békémet, esküszöm, hogy ugy tiprom el őket, mint a leghitványabb férgeket!…

XXII. FEJEZET.
A meghiusult terv.

Kemp összerezzent, kissé elsápadt és nyugtalanul tekintgetett az ablak felé; majd habozva, tétován kérdezte:

Ezt mondván, hirtelen fölkelt, bizalmasan oda ment Griffinhez és elébe állt, hogy ne láthasson ki az ablakon a dombra, ahol három férfi jött fölfelé, még pedig, ahogy az izgatott Kempnek tetszett, igazi csiga-lassusággal.

– Mi volt a célja, mikor ide jött Port-Burdockba?… És miért jött épen ide?

– Eredetileg itt akartam hagyni Angliát… fölosonni valami hajóra és külföldre szökni, – felelte Griffin. – De amióta önnel találkoztam, megváltoztattam ezt a tervemet… Egyelőre elég meleg van itt is és nem kell félnem, hogy megárt, ha meztelenül járok-kelek a szabadban… Most különben nehéz is lenne észrevétlenül megszöknöm. Mindenki tudja a titkomat s ha felöltözve, bekötözött fejjel járnék, bizonyára rögtön gyanakodnának rám.

– Tehát el akart menni Angliából? – kérdezte Kemp, fölötte nagy érdeklődést szinlelve.

– El. Tudtam, hogy innen, Port-Burdockból, rendes hajójáratok indulnak Franciaországba. Meg akartam kisérteni az átkelést… Onnan aztán tovább mentem volna vasuton… talán Spanyolországba vagy Olaszországba… sőt meglehet, -158- hogy Algériába… Ez nem is lett volna nehéz… Ezekben az országokban meleg van s nem kellett volna félnem az időjárás viszontagságaitól… Tehát láthatatlan lehettem és dolgozhattam volna… Azt a csavargót használtam hordárnak és – pénzes erszényemnek, de később, ha már nem lett volna rá szükségem, futni hagytam volna.

– Jól tartottam, etettem-itattam s a gazember mégis meglopott és megszökött tőlem!… Elvitte a könyveimet, Kemp!… A könyveimet, egész életem munkájának a gyümölcseit!

– A rendőrségen van; bezárták saját kérelmére, a legszigorubb sötét cellába.

– Meg kell szereznünk azokat a könyveket… Most ez a legfontosabb, oly fontos, mint maga az élet!

– Minden esetre, – felelte Kemp idegesen és szorongva hallgatódzott, nem hall-e kivül lépteket…

– Ez talán nem is lesz nehéz dolog… Hisz az a csavargó nem tudja, mi van a könyvekben s ha például én kérem tőle, hogy megveszem drága pénzen… talán csak ide adja? -159-

– Minden esetre, – felelte Griffin és ugy látszott, hogy elmerül gondolataiba…

Kemp megijedt. Minden áron folytatni akarta a beszélgetést, hogy elterelje a láthatatlan ember figyelmét a külső világról, de hamarjában semmi okos dolog se jutott az eszébe… Szerencsére Griffin maga szólalt meg.

– Az a véletlen, mely az ön házába vezetett, Kemp minden tervemet megmásitotta… Ön az az ember, akit kerestem, az a szövetséges, akire szükségem van. Bár a titkom nem titok immár, noha a könyveim elvesztek, noha sokat szenvedtem: azért mégis az vagyok, aki vagyok… és sokat tehetek…

– Nem mondta meg senkinek, hogy itt vagyok? – kérdezte Griffin hirtelen gyanakodva.

A láthatatlan ember nagy lélekzetet vett, hátra tette két kezét s föl alá kezdett járni a szobában.

– Nagy hiba volt, Kemp, mondta gondolkozva, – nagy hiba volt, hogy magamban vállalkoztam erre a dologra. Elfecséreltem az erőmet, időmet s elszalasztottam a kezdet kedvező pillanatait… Egyedül!… egymagam!… Csodálatos, mily keveset tehet az ember egymagában!… Ugyszólván semmit!… Lophat,… talán gyilkolhat is… de avval vége.

– Nekem orgazdára van szükségem, Kemp, segitő cimborára, ahol elrejtőzhetem. Oly helyre, ahol békén alhatom, ehetem-ihatom, ahol senki -160- sem gyanit, senki sem keres… Szövetségesre van szükségem; ha ez megvan, nagy dolgokat mivelhetek!

– Mind idáig, – folytatta a láthatatlan ember – nem is igen volt határozott, bizonyos célom. A láthatatlanság, önmagában véve, nagyon becses dolog; de csak ugy, ha tudjuk hasznát is venni… Tulajdonképen nem arra való, hogy tolvaj legyen, aki láthatatlan; mert, teszem azt, ha tetten érnek és megragadnak, én se menekülhetek… Viszont igaz, hogy megfogni engemet, nehéz dolog… s ez az, amit hasznomra fordithatok. Két esetben becses a láthatatlanság: az első az, ha szökni, menekülni kell; a második az, ha orozva kell megközeliteni valakit… És ez az igazi, az orgyilkosság! Hozzá férhetek bárkihez, akármilyen fegyvere van, arról az oldalról támadhatom meg, amerről nekem tetszik, leüthetem, megölhetem, aztán… köd előttem, köd utánam, kedvem szerint szökhetek, amerre a szemem lát!

Kemp idegesen pödörgette a bajuszát… Nem lépéseket hallott a lépcsőkön?…

– Tehát gyilkolni fogunk, Kemp! – mondta a láthatatlan ember ünnepélyesen.

– Gyilkolni fogunk, – ismételte Kemp gépiesen. – Hallom a terveit, Griffin, de nem igen értek velük egyet… Miért kell épen gyilkolnunk?

– Nem vakon, hebe-hurgya módra kell gyilkolnunk, hanem okosan, tervszerüen. Ez a dolog nyitja… Most már mindenki tudja, hogy van egy láthatatlan ember s ez a láthatatlan ember megteremtheti a Rémuralmat… Ugy van, Kemp, a Rémuralmat!… Nos, miért hökkent meg?… A láthatatlan ember fölüti valahol a székhelyét, például épen itt, Burdockban és terrorizálja -161- a várost. Rendeleteket bocsát ki, parancsokat osztogat… Ezt ezer módon megteheti… Papirosra irja, amit akar s a papirost behajitja az ablakon, bedugja az ajtó alatt… S aki nem engedelmeskedik parancsainak, azt megöli… valamint azokat is megöli, akik segiteni mernek a halálraitélten.

– Hm! – felelte Kemp, kételkedve s most már nem a Griffin szavaira figyelt, hanem arra a halk csattanásra, mit háza kapujának a kinyitása okozott.

– Lássa, Griffin, én azt hiszem, hogy az ön szövetségesének igen hamar meggyülnék a baja a büntető törvénykönyvvel.

– Senki se tudná, hogy az én szövetségesem, – felelte a láthatatlan ember komolyan. – Senki se tudná, hogy…

– Lássa, Griffin, én nem egyezhetem bele ebbe. Értsen meg, igazán nem egyezhetem bele… De miért is törne az emberi nem megrontására?… Hogy is remélheti, hogy jó vége lesz az ily őrült, késhegyre menő küzdelemnek? Minek akar farkas lenni?… mikor hasznos tagja is lehetne a társadalomnak?… Tegye közzé kutatása eredményét, vagy legalább nemzetét ne zárja ki a haszonból, amit ez a roppant fontosságu fölfedezés biztosithat… Gondolja meg, mi mindent tehetne, ha egy millió, tiz millió, harminc millió szövetségese lesz!… Gondolja meg ezt, Griffin – – –

A láthatatlan ember félbeszakitotta Kempet… -162- két karját kitárta, a derekát előre hajtotta és fojtott hangon mondta:

Ettől fogva az események gyorsan követték egymást. Kemp habozott egy pillanatig s aztán előre ugrott, hogy elállja Griffin utját… A láthatatlan ember visszahökkent és fölorditott:

A következő percben kigombolta vörös szegélyü kaftánját, leült egy székre és kezdte lehányni magáról a ruhát… Kemp három ugrással az ajtónál termett… de erre Griffin is fölugrott, bár a lábai már láthatatlanok voltak s nagyot kiáltva szaladt Kemp után… Ez már kinyitotta az ajtót és kiugrott rajta…

Kemp ügyesen visszalökte a láthatatlan embert, aki utána akart tolakodni és becsapta az ajtót… A kulcs kivül volt a zárban s a következő percben Griffin fogoly lett volna az erkély-szobában, ha valami véletlen közre nem játszik… Amint Kemp hevesen becsapta az ajtót, a kulcs kiesett belőle!…

Kemp halálsápadt lett és mind a két kezével, teljes erejéből huzta a kilincset… Egy pillanatig tartotta is… aztán az ajtó kinyilt hat hüvelyknyire; de Kemp, minden ereje megfeszitésével, még egyszer becsukta… Ám a következő pillanatban egy lábnyira nyilt ki az ajtó s a szük nyiláson megjelent a hálóköntös… Ugyane pillanatban vasmarok szoritotta össze Kemp torkát, aki ijedten, félholtan eresztette el a kilincset, az ajtó egészen feltárult… Kemp fejére csapott a láthatatlan ököl, aztán, -163- mint a zsákot, odalökte a sarokba és rádobta a hálóköntöst…

Fél-uton a lépcsőkön állt Adye ezredes, a burdocki rendőrség kapitánya, akinek Kemp levelet irt reggel… Megkövülve látta Kemp hirtelen kiugrását az ajtón, majd az utána kitolakodó üres hálóköntöst… hallotta az ököl tompa zuhanását Kemp fején… látta, hogy Kemp elbukik, mint a lesujtott ökör… látta, amint még egyszer föltápászkodik és menekülni akar, de megint elbukik… aztán látta röpülni az üres hálóköntöst a levegőben…

A következő pillanatban heves lökést kapott… Semmitől!… Ugy rémlett neki, hogy nagy teher hull reá, magával rántja le a lépcsőkön, a torkát vasmarok szorongatja, mellén pedig két térdet érez… Aztán valaki megrugdossa, végigtapos a hátán… a mögötte jövő két rendőr nagyot kiáltva hanyatthomlok bukik le a lépcsőkön… az utcaajtót hevesen fölrántják és nagy robajjal becsapják.

Adye ezredes a lépcsők aljáig gurult s ott bambán fölült. Látta, hogy Kemp tántorogva jön lefelé a lépcsőkön, a feje bubján ökölnyi daganat, az ajka csupa vér és kékre dagadt, kezében a vörös kaftán.

– Irgalmas Isten! – nyögte dadogva. – Vége a játéknak:… A sátán megszökött!

XXIII. FEJEZET.
Hajtóvadászat a láthatatlan emberre.

Jó időbe került, mig Kemp annyira össze birta szedni magát, hogy elmondta azt a kevés dolgot, ami az utolsó pár pillanat alatt történt. Ott álltak a folyosón, Kemp lázasan összefüggéstelenül beszélt s egyre szorongatta a Griffin ott hagyott kaftánját. Adye ezredes csak nagy -164- nehezen értette meg a dolgok veszedelmes állapotját.

– Őrült! – dadogta Kemp. – Őrült… kegyetlen… Gyilkos!… Maga az önzés… Nem gondolt egyébre, mint a maga hasznára, a maga jólétére… Irtózatos volt végighallgatni, amit beszélt!… Durva, kegyetlen fenevad… Öl, gyilkol, ha dühbe jön… Nem törődik semmivel… Ha meg nem gátoljuk, itt is ölni fog… Rémuralmat akar teremteni… Senki se állhatja utját!… Most dühöng és jaj, akit utjában talál!

– El kell fognunk őt, – mondta Adye. – Az bizonyos… különben baj lesz… El kell fognunk!

– Rögtön hozzá kell fognunk az üldözéshez és talpra kell állitani minden épkézláb embert… Önnek meg kell akadályozni, hogy az a gyilkos elhagyhassa a kerületet… Ha egyszer elmenekül innen, ölni, gyilkolni és rabolni fog utjában… Rémuralmat akar teremteni! Érti-e, rémuralmat!… Sürgönyöznie kell mindenfelé, hogy állják el az utakat, vigyázzanak a vonatokra, a hajókra. Fegyverbe kell szólitani a helyőrséget is… ön pedig sürgönyözzön Londonba, katonaságért és rendőrökért… Az egyetlen dolog, ami még itt tarthatja, az a remény, hogy visszaszerezheti a könyveit. Majd erről is beszélek még… A rendőrségen van egy csavargó… valami Marvel…

– Tudom, – felelte Adye ezredes; – tudom… A könyvekről is tudok… nagyon helyes… De az a csavargó azt mondja…

– Azt mondja, hogy nincsenek nála a könyvek… De a láthatatlan ember azt hiszi, -165- hogy nála vannak… Meg kell tehát akadályozni, hogy ehessék vagy alhassék… A környéken éjjel-nappal talpon kell lennie és vigyáznia, hogy se eledele, se nyugalma ne legyen. Minden élelmiszert gondosan el kell zárni, minden élelmiszert… ugy hogy erőszakkal kelljen betörnie érte… A házakat is mind be kell zárni… ajtót, ablakot… Bár Isten esőt adna; esőt és zivatart, meg hüvös éjszakát! Az egész vidéknek vadásznia kell rá, folyton, lankadatlanul… Mondom, Adye, ez az ember halálos veszedelem, valóságos isten-csapás, ha el nem foghatjuk, oly dolgok történhetnek, hogy rágondolva is égnek mered minden hajam szála!

– Mi egyebet tehetünk még? – kérdezte Adye. – Én rögtön megyek és megkezdem az üldözés szervezését… De miért nem jön velünk ön is?… Persze, csak jöjjön!… Odalent hadi tanácsot tartunk; majd meghivom Hoppsot is, meg a vasuti hivatalnokot is… Szentuccse, a dolog fölötte sürgős és fontos… De jöjjön hát!… Az uton majd szegről-végre meghányjuk a dolgot… Mi egyebet tehetnénk még? Dobja el azt a rongyot és jöjjön!…

Adye ezredes gyorsan lement a lépcsőkön és Kemp utána baktatott. A kapu tárva-nyitva volt s a küszöbön ott állt a két rendőr, kibámulva a semmibe.

– Rögtön a kapitányságra kell mennünk, – szólt Adye. – Egyiktek szaladjon és hozzon kocsit… De siess! – kiáltott a futó rendőr után.

– Kutyákat kell hozatni, – mondta Kemp. – Kutyákat!… A kutyák nem látják ugyan, de megszimatolják… kutyákkal kell üldözni őt.

– Jól van, – hagyta helyben Adye. – -166- Nem szabadna ugyan, de ebben az esetben… Én tudom, hogy Halsteadban vannak igen jó vérebek… azonnal elküldök értük… Hát még?

– Ne felejtse el, hogy az, amit eszik, mindaddig látható a gyomrában, amig csak meg nem emészti. Tehát evés után el kell rejtőznie pár órára… Ezért folyton keresni, hajszolni kell őt. Minden bokorban, félreeső zugban hajszolni kell… És félre kell tenni, el kell zárni minden fegyvert, vagy bármi olyant, amit fegyvernek használhatna… Mindent, mindent, hogy semmi egyebe ne legyen a puszta öklén kivül… Az is sok, mert félelmetes nagy ereje van.

– Aztán, – folytatta Kemp halkabban, – üvegcserepeket kell keresztben szórni az utakon… Ez irtózatos kegyetlenség, jól tudom; de gondolja meg, hogy kivel van dolgunk!

– Ez embertelen dolog, – szólt rekedten, a fejét csóválva. – De mindegy!… Ha kell, hát kell!… Gondoskodom róla, hogy beszórják az utakat üvegcserepekkel…

– Az az ember kegyetlen gyilkos, – ismételte Kemp. – Én bizonyos vagyok benne, hogy mihelyt tulesett e mostani szökése izgalmain, rögtön hozzá fog látni, hogy a Rémuralmat megteremtse… Oly bizonyos vagyok benne, mint a hogy most önnel beszélgetek. Egyetlen reményünk a szabadulásra csak az lehet, hogy megelőzzük őt… Ez a Kain elszakadt az emberiségtől; tulajdon fejére szálljon a vére! -167-

XXIV. FEJEZET.
Mr Wicksteed meggyilkoltatása.

A láthatatlan ember szinte őrjöngött dühében, mikor Kemp házából kirohant. Egy kis fiut, aki a kert-ajtóhoz közel játszott, fölkapott a földről s eldobta vagy tiz lépésnyire, ugy, hogy a szegény gyereknek eltört a csipeje. Ez után pár órára eltünt szem elől.

Senki se tudta, hová lett, mit müvelt. Csak gyanitják a később történtekből, hogy vadul vágtatva szaladt a forró juniusi napon egyenesen keresztül a réten, a hintondeani kis erdőbe, amelynek hüvös árnyában megpihent kissé és valószinüleg boszu-terveket kovácsolt. Ezt onnan gyanitják, mert délután két óra tájban szörnyü tragikus eset történt ezen a helyen.

Bizonyos, hogy lelke mélyéig fölháborodhatott Kemp árulásán, akiben annyira megbizott, hogy mindent elmondott neki, sőt szövetségesévé is akarta tenni. De egyelőre, legalább délutáni két óráig, ugy eltünt, mintha sohasem is élt volna.

Ez az elfecsérelt, tétlenül eltöltött idő azonban végzetes lett rá nézve. Mert Burdockban lázasan készülődtek ellene és Kempnek proklamációja élet-halálra szóló küzdelemre hivta föl a környék összes lakosságát. Most már mindenki tudta, hogy a láthatatlan ember nem puszta legenda és mese, hanem félelmetes ellenség, akit el kell fogni, vagy ha nem lehet, üldözni kell, meg kell sebesiteni, sőt meg is ölni mint vérengző fenevadat.

És a hajtóvadászatra készülő lakosság hihetetlen gyorsasággal szervezkedett. Például két óráig délután a láthatatlan ember még megszökhetett volna, ha fölkapaszkodik valamelyik vonatra, de két óra után ez már lehetetlen volt, -168- mert minden személyszállitó vasut ajtai légmentesen be voltak zárva, a teherforgalmat pedig csaknem teljesen fölfüggesztették a Southampton-Winchesteri és a Brightonhorshami vonalon. És körülbelül husz mértföldnyi körben Port-Burdock körül, puskával, revolverrel, doronggal fölfegyverzett emberek cserkésztek mindenfelé, hármasával-négyesével s majd minden csapatban voltak kutyák is.

Az országutakon lovas rendőrök vágtattak végig, megállva minden ház, korcsma és major előtt, figyelmeztetni a lakókat, hogy jól zárják be a házukat s ha kimennek, vigyenek fegyvert magukkal. Három órakor bezárták az iskolákat s a gyerekek futva szaladtak haza.

Kemp proklamációját, amelyet ő csak megirt, de voltaképen Adye irt alá és bocsátott ki, délutáni öt órára már minden utcasarkon kifüggesztették. Ebben röviden minden megvolt, ami szükséges lehetett a sikeres küzdelemre: hogy nem szabad pihenni hagyni a láthatatlan embert, hogy vigyázni kell minden enni valóra, gondosan el kell zárni minden fegyvert, stb.

S a hatóság oly gyorsan intézkedett, a lakosság oly föltétlenül hitt a láthatatlan ember veszedelmes voltában, hogy még az éjszaka előtt több száz négyszög-mértföldnyi terület valósággal ostromállapotban volt… És, hogy a lakosság még nagyobb erélylyel segitsen a hatóságoknak a veszedelmes ellenség megsemmisitésében, egy szörnyü hir kelt szárnyra: a mr Wicksteed meggyilkolásának rejtélyes hire.

Ha a rémes eset mellék-körülményeiből következtetni lehet, a láthatatlan ember, mint fönt is irták, a hintondeani kis erdőbe vonult pihenni, de kora délután már ismét előjött onnan; hogy mily szándékkal, azt persze nem tudhatjuk. De, hogy semmi jót nem forralhatott, bizonysága -169- az a vasdorong, amit nem tudni, hol szerzett s amelylyel mr Wicksteedet agyonverte.

A gyilkosság részleteiről természetesen semmi bizonyosat nem tudhatunk. Csak azt tudjuk, hogy az országut mentén, az árokparton történt, alig kétszáz lépésnyire lord Burdock kastélyának parkjától. Minden jel arra mutat, hogy a gyilkos és áldozata hevesen küzködtek; a fü körös-körül le volt taposva, mr Wicksteednek egész teste tele volt sebekkel és ütésekkel, ketté tört sétabotja csonka darabját görcsösen szorongatta még holtában is s a koponyáját valósággal péppé verte szét a gyilkos.

Ez a kegyetlenség már az őrültséggel volt határos, legkivált, ha megfontoljuk, hogy mr Wicksteed, ez az ötvennégy-ötvenhat éves ember, lord Burdock inasa, igen csöndes, békeszerető és szelid természetü volt, aki ugyan össze nem veszett volna senkivel, aminthogy soha még csak szóváltásba se keveredett senkivel a környéken… Ugy látszik, hogy a kegyetlen gyilkos utját állta a békés embernek, aki haza igyekezett ebédelni, megtámadta, leütötte a vasdoronggal s aztán őrült dühében szétverte a fejét.

De két körülmény ellene mond ennek az utóbbi föltevésnek. Az első az, hogy a hely, ahol az áldozatot találták, kivül esett mr Wicksteed utjának az irányán s körülbelül háromszáz lépésnyire volt attól az ösvénytől, amerre járni szokott. A második körülményt egy kis iskolás leánytól tudjuk, aki, midőn az iskolába ment, látta, hogy mr Wicksteed különös módon „baktatott“ a mezőn keresztül az árok felé. Ugy tett, mintha kergetne valamit, mert a botjával egyre csapdosott a földre s mind untalan előre kapott, mintha meg akarna valamit fogni…

Ez a kis lány látta őt legutoljára élve; holttestére két óra tájban akadtak rá az emberek.

E két körülményből azt gyanithatjuk, hogy -170- Griffin nem gyilkos szándékból hordozta magával azt a vasdorongot. Lehet, hogy mr Wicksteed épen arra jött s meglátta a vasdorongot, amely megmagyarázhatatlan módon járt, libegett a levegőben… Mit sem tudván a láthatatlan emberről, önkénytelen kiváncsiságból utána szaladt a járó vasdorongnak s a kis leány ezt láthatta… Már most, ha meggondoljuk, mily hirtelen természetü volt a láthatatlan ember s különben is mily elkeseredett lehetett a Kemp árulása miatt, könnyen érthető, hogy első dühében vakon rohant rá az éltesebb emberre, akit ott menten kegyetlenül leütött és megölt.

Ám ez csak föltevés, bizonyos ellenben az hogy a hullát megtalálták az árokban s tiz-tizenöt lépésnyire tőle megtalálták a véres vasdorongot is, a bokrok közt. A fegyvernek ez az elhajitása azt mutatná, hogy Griffin, elkövetvén a szörnyü gyilkosságot, eliszonyodott és borzadva dobta el véres fegyverét. Bizonyos, hogy fölötte önző és hirtelen ember volt, de lehet hogy áldozatának – első áldozatának – láttára fölfakadt az ő sivár lelkében is a megdöbbenés, a lelkifurdalás fájó érzése, mely megutáltatta vele a kegyetlen vérontást.

Ugy látszik, hogy mr Wicksteed meggyilkolása után el is akart menni a környékről. Legalább beszélik, hogy napszállat táján többen hallották Fern-Bottom közelében, amint valaki – akit nem lehetetett látni – hangosan beszélgetve, néha nyögve, szinte zokogva sietett tova az országuton, egyenesen völgynek le a magas rozs-vetés között… De lehet, hogy ez is csak mende-monda.

Ellenben bizonyos, hogy a láthatatlan embernek csakhamar volt alkalma tapasztalnia, hogy Kemp komolyan vette az üldözést és hogy ez a vidék kezd szük lenni neki. Bármerre ment mindenütt zárt ajtókra talált s uton-utfélen olvashatta -171- Kemp kegyetlen proklamációját… Alkonyat felé pedig erdő-mező megnépesült fegyveres emberekkel s minden felől kutyaugatástól visszhangzott a vidék.

Ez a hajtóvadászat végtelenül elkeseritette és leverhette a láthatatlan embert. Bizonyos, hogy azon a napon nem mert csinálni semmit és gondosan kerülte üldözőit, ha látta is őket valahol… Ám az éjszaka tanácsot hozott… Alighanem eleséghez jutott valami uton-módon és jól alhatott is, mert másnap ismét a régi lett… erélyes, dühös, szivtelen és önző, szóval félelmetes ellenség, aki lázasan készülődött utolsó nagy csatájára a világ ellen!

XXV. FEJEZET.
Kemp házának ostroma.

Kemp doktor különös levelet kapott; gyürött, piszkos papirosra ceruzával irt levelet, melyet növekvő rémülettel olvasott.

„Ön fölötte ügyes és erélyes volt, – igy szólt a levél, – de hogy mi hasznot remélt ebből, azt igazán nem tudom. Ön ellenem esküdött. Egy álló napig hajszolt, üldözött, még az éjszakai nyugalmamtól is meg akart fosztani. De hiába erőlködött, volt mit ennem, sőt aludtam is és a játék voltaképen csak most kezdődik… A játék; értem a haláltáncot… Ez a levelem proklamálja a Rémuralom első napját. Port-Burdock nem az angol királynő városa többé: megmondhatja ezt ezredesének s a többieknek is; Port-Burdock az én birtokom, a Rémuralom székvárosa. Ez a nap az uj korszak első esztendejének a napja, evvel kezdődik a Láthatatlan Ember Rémuralma. Kezdem pedig avval, hogy példaadás okáért halálra itélem egyik lázadó alattvalómat, egy Kemp nevü árulót. A -172- Halál ma délután indul érte. Bezárkózhatik, elrejtőzhetik, körülvétetheti magát katonákkal, rendőrökkel; a Halál, a láthatatlan Halál mégis elviszi. Csak hadd óvja magát minél jobban, annál megdöbbentőbb lesz a játék és a lecke a többi alattvalóimra nézve… Ezt a levelet a postás fogja elvinni s ez a levél a Halál hirnöke… A játék tehát kezdődik, a halálra itélt Kempnek ma van az utolsó napja!“

– Ez már nem tréfa… Ráismerek a hangjára és érzem, hogy komolyan beszél…

Megforgatta a levelet s látta, hogy azon a felén, ahol a cim volt, a hindondeani postahivatal bélyege van rajta, mellette pedig ez a prózai részlet: – „2 d. to pay“… Vagyis, mivel a föladó nem tett rá bélyeget, még neki kellett érte 2 pencet fizetni.

Épen villás-reggelizett, mikor a levelet kapta; de rögtön elment a kedve az evéstől. Lassan fölkelt és fölment dolgozószobájába. Aztán csöngetett a házmesternek, meghagyta neki, hogy járja körül a házat, vizsgáljon meg minden ajtót és ablakot és minden ajtót, ablaktáblát zárjon be. Ő maga mindjárt bezárta dolgozószobájában az ablakok belső fatábláit. Aztán elővette kis revolverét, gondosan megtöltötte és bele tette a kabátja zsebébe. Majd több levelet irt: egyet Adye ezredesnek s ezt rögtön oda is adta inasának, hogy vigye el.

Mikor az inas elment, Kemp még tünődött pár percig, aztán ismét lement az ebédlőbe és lassan, gondolkodva evett. Majd hirtelen nagyot ütött öklével az asztalra és fölkiáltott: -173-

Megint fölment dolgozószobájába és gondosan bezárt maga után minden ajtót.

– Veszedelmes játék, – mondogatta magában, – nagyon veszedelmes!… De minden körülmény engem segit, mr Griffin, ámbár ön láthatatlan!… Majd meglátjuk!… Griffin… contra mundum… A láthatatlan ember… az egész világ ellen!… Gyönyörü játék, az bizonyos, csakhogy meg is kell ám nyerni!

– Minden nap ennie kell s eledelt csak élet-veszélylyel szerezhet… Valóban, nem irigylem a sorsát!… Vajon csakugyan aludt-e a mujt éjszaka?… Lehet, hogy aludt valahol a mezőn, vagy valami fa tetején… Bár jégeső lenne, vagy jó hideg idő, tartós nyári zivatar…

Egész közel ment az ablakhoz és kinyitotta a belső fatáblát… E pillanatban nagyot koppant valami a falon, mindjárt az ablak mellett s Kemp ijedten hökkent vissza.

De azért elmult jó öt perc, mielőtt ismét oda mert menni az ablakhoz… Megint kitekintett s nem látva semmit, megnyugodva mondta:

Egyszerre csak hevesen csöngettek az utcai ajtón és Kemp sietve leszaladt a lépcsőn. Levette a vasrudat, megforditotta a kulcsot és óvatosan kinyitotta a kaput… Adye volt, az -174- ezredes, aki hirtelen besurrant, mire Kemp rögtön becsapta a kaput.

– Ugy van. A láthatatlan ember. Elvette az ön levelét az inastól és most itt csatangol. Zárja be az ajtót.

Kemp hirtelen ráforditotta a kulcsot, előre tolta a vasrudakat és hüledezve bámult Adye, aki szemmel láthatóan elégedett volt, hogy a kapun belül lehet. Nagyot lélekzett és gyorsan folytatta:

– Megrohanta az uton… Földhöz verte… Elvette tőle a levelet…! Az inas ott van a rendőrségen… Félig ájult, félig őrült az ijedtségtől… A láthatatlan ember pedig itt van!… Mit irt hát abban a levélben?

– Mily őrült voltam!… Pedig tudhattam volna!… Hisz Hintondeátől idáig csak egy óra-járás! Hát már itt van?

– Jöjjön, jöjjön! – mondta Kemp és fölvezette az ezredest dolgozószobájába.

– Kieszeltem, hogy hogyan kerithetnők csapdába… Ezt irtam meg és az inasomra biztam… Mily őrült voltam!… Ah, mily őrült voltam.

– Ez a levél csupa frázis, mondta. – Esküdni mernék, hogy már el is tisztult a környékről és csak rá akart önre ijeszteni.

E pillanatban csörömpölve tört be az ablak a földszinten… Kemp összerezzent, Adye pedig meglátta Kemp zsebében a revolver csövét.

A következő percben egymásután két másik ablak csörömpölt, ugyancsak az ebédlőben, majd a dolgozószobára került a sor, melynek három ablaka egymás után tört darabokra, ugy, hogy az üvegcserepek mindenfelé szétszóródtak s egy kő majd eltalálta Kemp fejét.

– Ide fönt nincsenek, de a földszinten minden ablakon vannak… Ah, a gazember…

– Már folytatja! – mondta Kemp elkeseredve. – Ugy látszik, nem akar kegyelmezni egyetlen ablaknak sem!… Őrült, bolond!… Minden ablak fatábláját bezárattam s az összetört üveg mind kifelé hull le a földre s a bolond még elvágja benne a lábát.

Megint egy ablak csörömpölt és Kemp meg Adye tanácstalanul néztek össze. -176-

– Megvan! – kiáltott föl Adye hirtelen. – Adjon egy botot, vagy valami fegyvert… Visszamegyek a rendőrségre és elhozom a vérebeket… Azok majd elbánnak vele!

– Majd visszahozom! – mondta Adye. – Hisz itt ugy se érheti önt veszély!… Az egész ház be van zárva.

Kemp, elszégyelvén magát pillanatnyi kishitüségeért, átadta a revolvert Adyenek.

Lement a lépcsőkön s mialatt a kapu mögött csöndesen álltak, hallották, hogy a láthatatlan ember egymás után veri be az ablakokat az épület hátsó részén… Most itt volt hát a kedvező alkalom!… Kemp gyorsan és nesztelenül hátra tolta a vas-rudakat, megforditotta a kulcsot. Az arca nagyon sápadt volt.

A kapu félig kinyilt, Adye hirtelen kiugrott a szük résen, Kemp pedig rögtön becsapta és bezárta a kaput.

Az ezredes pár pillanatig habozva állt meg a legfelső lépcsőn… Biztosabban érezte magát, hogy a háta födve volt… De aztán megemberelte magát, lement a lépcsőkön, egyenesen keresztül vágott a kerten, neki az ajtónak… Ekkor ugy tetszett neki, hogy valami szellő suhan végig a gyöpös uton; valaki járt a közelében!

Adye megállt, mintha lábai a földbe gyökereztek volna és görcsösen markolta meg zsebében a revolver agyát.

– Legyen szives és menjen vissza a házba! – folytatta a hang, ép oly parancsolóan, mint az imént.

– Sajnálom, de nem arra van az utam, – felelte Adye kissé rekedten s megnedvesitette ajkait a nyelvével.

A hangot balra, elülről hallotta s hirtelen átvillant az agyán, hogy hátha rálőne találomra?…

Adye hirtelen arra fordult s a napsugár fényesen csillant meg revolverén, melyet egyre szorongatott.

Még jóformán ki se mondta e szavakat, mikor hátulról elkapta valaki a nyakát, a térdével nagyot lökött rajta, ugy hogy Adye előre bukott. Villámgyorsan fölugrott, megfordult, kirántotta revolverét és lőtt… A következő percben irtózatos ökölcsapást kapott az arcába s a revolvert kicsavarták a kezéből… De ő is megragadta a láthatatlan ember egyik lábát, ez azonban nagyot rugott rajta és Adye hanyatt esett a füvön.

– Megölhetném önt, – mondta, – ha nem sajnálnék egy golyót elpazarolni.

És Adye látta a revolvert a levegőben hat lábnyira tőle s a fegyver csöve egyenesen a mellének állt. -178-

– Vigyázzon! – figyelmeztette őt a hang szigoruan, – nem türök semmiféle ostobaságot! Ne feledje, hogy én látom önt, de ön nem láthat engem s ügyelek minden mozdulatára. Vissza kell mennie a házba.

– Azt igazán sajnálnám, – mondta a láthatatlan ember, – mert ennek ön inná meg a levét, pedig önnel semmi bajom.

Adye ismét megnedvesitette ajkait a nyelvével. Ránézett a revolver fénylő csövére, majd másfelé tévedt a szeme és látta a távolban kéklő tengert, a zöldelő rétet, a sárgán hullámzó kalászokat, a domb alján nyüzsgő várost… és érezte, hogy édes az élet!… Mindez egy másodpercig se tartott s akkor tekintete ismét ráesett a fénylő fegyverre.

– Hogy mit tegyen?… Hisz már megmondtam!… Vissza kell mennie a házba… Nem akarom, hogy nyakamra hozza a rendőreit!

– Jól van, megkisértem. De, ha beeresztenek, megigéri, hogy nem tör be velem együtt a házba?

– Én semmit se igérek, – felelte a hang nyersen. – Különben is mondtam már, önnel nincs semmi bajom.

Kemp rögtön fölszaladt a lépcsőkön, mihelyt Adyet kieresztette a házból. Óvatosan odalopózott az ablakhoz s az üvegtörmelékek mögül leskelődve lenézett a kertbe… De, mire fölért, a revolver már a láthatatlan embernél volt s Kemp nem hallhatta a lövést, mert a folyosónak igen vastag falai voltak. -179-

Ismét kinézett az ablakon s ekkor látta megvillanni a revolver csövét… A fegyver a levegőben libegett!

– Igérje meg, hogy nem tör be velem együtt a házba… Ne kényszeritsen a végletekre… Ha már elvette a fegyveremet…

– Ne feleseljen! – rivallt rá a hang. – Én nem igérek semmit!… Azt mondtam, hogy menjen vissza a házba!

Ugy látszott, hogy Adye hirtelen elszánja magát e szavakra. Megfordult, egyenesen a háznak tartott, a kezeit hátra tette és lassan ment az uton… Kemp álmélkodva nézte… A revolver hol eltünt, hol fölcsillant ismét s a megrémült Kemp iszonyodva látta, hogy a levegőben libegve lépésről lépésre követi Adyet!…

Aztán az események nagyon gyorsan követték egymást. Adye nagyot ugrott hátra, hirtelen hozzá kapott a revolverhez, de nem tudta megfogni… éles, rövid dörrenés csattant el, az ezredes föltárta két karját s aztán egész hosszában arcra vágódott s a levegőben kis, kékes füstfelhő gomolygott… Kemp szinte nem is hallotta a dörrenést, csak látta, hogy Adye még föltápászkodik a félkarjára, még egyet vonaglik s aztán mozdulatlanul nyulik el a füvön.

Kemp kővé meredve nézte egy darabig a mozdulatlan Adyet. Rekkenő hőség és csöndes idő volt, semmi sem látszott élni köröskörül, a -180- temetői csöndben egy levél se rezdült, csak két pillangó kergetőzött a kertben… Adye ott hevert a kertajtó közelében… Valamennyi dombon fekvő villa ablakai be voltak zárva, csak az egyik, zöldre festett, nyári lakás verandáján ült valaki fehér ruhában s ugy látszott, hogy alszik…

Kemp szétnézett, nem látja-e valahol a revolvert, de a kis fegyver eltünt… Szeme ismét rátévedt Adyere… Ah, a játék jól kezdődött!

Most hevesen csöngettek, dörömböltek a kerti kapun, de a cselédség, Kemp utasitásainak megfelelően, a fülét se mozgatta az éktelen lármára… Aztán mély csönd következett… Kemp hallgatózott egy darabig, majd óvatosan kinézegetett a dolgozószoba három ablakán, de mit se látott… Fölvette a piszkavasat és lassan lement a lépcsőkön, egyre hallgatózva… Végigjárta az egész házat és valamennyi földszinti ablakot ujra megvizsgált, hogy jól be vannak-e zárva s elég erős-e a vasrostély… Minden szilárd és csöndes volt.

Erre ismét fölment az emeletre, a dolgozószobába és kitekintett. Adye még mindig mozdulatlanul hevert ott, ahol elbukott… Lent a dombra vezető uton két rendőr jött sietve a villa felé.

A halálos csöndet nem törte meg semmiféle nesz… Kempnek ugy tetszett, hogy a két rendőr csiga-lomhasággal közeledik… S mialatt őket nézte, azon tünődött, hogy hová lehetett halálos üldözője…

A feleletet csaknem rögtön megkapta rá. A földszinten nagy zuhogás hallatszott s az egész ház visszhangzott a nehéz csapásoktól s az összetöredező fa recsegésétől… Kemp ijedten rezzent össze, habozva hallgatózott pár pillanatig s aztán óvatosan lefelé indult a lépcsőn… -181- A zuhogás egyre tartott s most már tisztán hallotta a vas éles csengését is…

Megforditotta a kulcsot a konyha-ajtóban és benézett… Majd összerogyott ijedtében… Az ablak-ráma még ép volt ugyan, de már ingott eresztékeiben, a vasrács pedig félelmetesen rendült meg minden ujabb ütésre… Kivülről pedig egy fejsze suhogva, nagy erővel sujtott le ujra meg ujra a megrongált ablakra, hogy a vakolat, a téglák csak ugy hulltak a konyhában… Egyszerre aztán eltünt a fejsze, a rombolás munkája szünetelt…

Kemp látta, hogy a revolver kint fekszik az ablak alatt a gyepen, de most hirtelen fölugrik… Kemp ijedten ugrott ki a konyhából s alig hogy becsapta az ajtót, eldördült a fegyver, a golyó süvöltve furta át a konyha-ajtót s a folyosó falán eltompulva a földre hullott… Kint a kertben Griffin ujjongva kacagott s a következő pillanatban ismét visszhangzott a ház szilaj fejsze-csapásaitól.

Kemp lélektelenül állt a folyosón és gondolkozni igyekezett. A láthatatlan ember minden percben betörhetett a konyhába. Ha szétverte az ablakot, ezt az ajtót egy csapásra bedöntheti és akkor…

Most ismét csöngettek a kerti ajtón… Ezek bizonyára rendőrök lesznek… Kemp gyorsan oda szaladt, kiszólt az ajtón, hogy ki az s mikor megbizonyosodott, hogy csakugyan a rendőrök, kinyitotta nekik. A két ember egyugrással bent termett s aztán megint bezárták az ajtót.

– A láthatatlan ember! – szólt Kemp rekedten. – Van revolvere is… még két golyó van benne… Adyet agyonlőtte… Vagy legalább sulyosan megsebesitette… Nem látták a gyöpön?… Ott fekszik!

– A láthatatlan ember! – felelte Kemp. – Most veri be a konyha ablakát… Mindjárt itt lesz… Egy fejszét talált valahol.

Hirtelen az egész ház megrendült; a láthatatlan ember már a konyhában volt s a folyosón nyiló ajtót döngette… A szobaleány sikoltva ugrott ki a mellékszobából és egyenesen az ebédlőbe menekült. Kemp gyorsan, szakgatottan beszélt és igyekezett fölvilágositani a két rendőrt a helyzetről… A konyhaajtó recsegve-ropogva engedni kezdett…

– Erre, erre! – kiáltott föl Kemp az élet-ösztön lázas hevével és betolta a két rendőrt az ebédlőbe.

Azt amit magával hozott oda adta az egyik rendőrnek, a másiknak pedig kezébe nyomta az ebédlő kandallójának piszkavasát… Ő maga pedig beugrott az ebédlőbe, előre tolva a két rendőrt a küszöbre.

– Vupp! – kiáltott föl az egyik rendőr s a piszkavassal a fejszére ütött…

A revolver eldördült, de a Kempnek szánt golyó elkésve érkezett s egy becses olajfestményt likasztott át… A másik rendőr rácsapott piszkavasával a kis fegyverre, mely nagyot koppanva esett le a földre: ugy, mint mikor a darazsat, vagy méhet leütik a földre.

A szobalány, mikor a lövést meghallotta őrülten fölsikoltott és egyenesen az ebédlő ablakának rohant, mintha arra akarna menekülni… Ez az ablak oldalt volt, oly helyen, hogy -183- csak az ajtóból lehetett oda látni, de a folyosóról nem…

Kint a folyosón ott állt a láthatatlan ember, a fejszét lábához eresztve, ugy látszott, hogy neki támaszkodik a konyha ajtófélfájának… A két rendőr jól hallotta, hogy fáradtan liheg.

– Menjenek innen önök ketten! – szólt a láthatatlan ember. Nekem csak avval a Kemppel van dolgom.

S hirtelen előre lépve, odasuhintott a piszkavassal, amerről a hangot hallotta. A láthatatlan ember valószinüleg visszaugrott, mert a piszkavas a puszta levegőt érte s a két rendőr, akit a hirtelen mozdulat előre rántott, neki esett az esernyőtartónak…

Ekkor fölemelkedett a fejsze, suhogva szelte át a levegőt, lecsapott a megtántorodó rendőrre, akinek sisakja hitvány papirosként horpadozott össze s a szegény ember kettőt is fordulva eszméletlenül roskadt le a földre.

De a másik rendőr, a fejsze mögé suhintva a piszkavassal, valami lágy testet ért, mely nagyot koppant… A láthatatlan ember fájdalmasan fölkiáltott s elejtette a fejszéjét… A rendőr ismét feléje sujtott, de csak a levegőt érte… Aztán megállt s előre tartva a piszkavasat, figyelt, hallgatózott a legcsekélyebb neszre is…

Hallotta, hogy az ebédlő ablaka kinyilik s kivül a kertben gyorsan fut valaki… Most a társa is föleszmélt kábultságából és felült a földön; arcából csurgott a vér…

– Nem tudom, – felelte a másik. – Én eltaláltam és megsebesitettem. Itt kell állnia valahol a folyosón, ha csak el nem surrant a hátad mögött, pajtás… Dr Kemp!… Hej, uram!… Dr Kemp!…

A másik rendőr nagynehezen föltápászkodott a földről és bágyadtan neki dőlt a falnak. E percben hallani lehetett, hogy valaki mezitláb fut lefelé a konyha lépcsőin…

És hirtelen utána hajitotta a piszkavasat. De a fegyver csak egy kis gázcsillárt zuzott darabokra.

A rendőr utána akart eredni a láthatatlan embernek, de aztán meggondolta a dolgot… Fontosabb volt, hogy Kemp doktort megoltalmazza s ezért bement az ebédlőbe.

– Dr Kemp! – kezdte harmadszor is, de aztán hirtelen elhallgatott; még a szája is tátva maradt bámultában.

– Az ám!… anyámasszony katonája! – felelte a második rendőr, zsebkendőjével törülgetve a vért, mely lassan csurgott végig az arcán.

A rendőrnek igaza volt; az ebédlő ablaka tárvanyitva volt és sem a szobalánynak, sem doktor Kempnek nyoma se volt a szobában!

XXVI. FEJEZET.
A hajtóvadászat.

Mr Heclas, aki legközelebbi szomszédja volt Kemp doktornak, édesdeden aludt zöldre festett villájának verandáján, mikor Kemp házának ostroma megkezdődött. Mr Heclas amaz „elenyésző kisebbséggel“ tartott, amely nevetséges ostobaságnak jelentette ki a láthatatlan ember meséjét. A felesége ellenben teljesen elhitte az egész dolgot s végkép oda volt, mikor látta, hogy a férje ép oly nyugodtan sétálgat a -185- kertben most is, mint az előtt s egy csöppet sem törődik avval, hogy a szomszédok mind légmentesen bezárkóznak.

Mr Heclas évek hosszu során át megszokta már, hogy délutánonkint szundit egyet villája verandáján: s ugy tett ezen a nevezetes napon is. Átaludta a Kemp-féle villa ostromának első jeleneteit, értjük az ablakok bezuzását, de mikor fölébredt, ugy rémlett neki, hogy valami nincs rendben a környéken… Oda tekintett Kemp házára; megdörzsölte a szemeit és megint oda tekintett… Aztán fölállt és hallgatózott… Egyre mondogatta magában, hogy álmodik; de azért folyton csak a házat nézte, amely olyan volt, mintha legalább is két hete ott hagyták volna, miután teljesen kirabolták és kifosztották: – egyetlen egy ép ablaka se volt!

– Meg mernék rá esküdni, hogy fél órával ezelőtt minden ablaka ép volt!

Mialatt a házat s a körülötte heverő üvegcserepeket nézte, olyasvalami történt, aminek láttára meghült benne a vér. Kemp ebédlőjének ablaka hirtelen kitárult s a szobaleány őrült sietséggel kapaszkodott föl az ablakra… Mögötte pedig dr Kemp állt, aki tőle telhetőleg tolta, emelte, segitette a leányt kifelé.

A szobaleány kiugrott s mindjárt eltünt a a bokrok közt. Most Kemp doktor kapaszkodott föl az ablak párkányára, aztán ő is kiugrott s mi alatt mr Heclas álmélkodva kiáltott föl, lopva, bujkálva osont tova a bokrok közt, mintha félne, hogy meglátják… Igy ért a keritéshez; egy ugrással átvetette magát rajta s aztán őrülten vágtatva nyargalt egyenesen mr Heclas villája felé.

– Irgalmas Isten! – kiáltott föl mr Heclas és egyszerre világosság támadt az agyában. -186- – A láthatatlan ember!… Hát mégse mese?…

Gondolni és cselekedni egy volt mr Heclasnál; a következő percben berohant a szobába csöngetett, kiabált, parancsokat osztogatott s ugy bömbölt, mintha a föld kifordult volna a sarkaiból:

– Be kell zárni az ajtókat… Be kell zárni az ablakokat!… Be kell zárni mindent!… Jön a láthatatlan ember!…

A házban egyszeriben nagy lárma, fölfordulás támadt! mindenki tett-vett, kiabált, menekült… Mr Heclas visszafutott a verandára, hogy bezárja a nagy, szárnyas üveg-ajtót s épen, mikor hozzáfogott, megpillantotta Kemp doktort, aki akkor mászott át a keritésen s beugorva a kertbe, szilajon vágtatott a ház felé a spárga-veteményeken keresztül.

– Ide nem jöhet be! – orditott rá mr Heclas tele tüdőből. – Sajnálom, hogy kergeti önt… de ide nem jöhet be!

Kemp arca eltorzult a rémülettől; de mire a házhoz ért, már minden ajtó, ablak be volt zárva. Kétszer is körülszaladta a villát, megpróbálva minden ajtót, ablakot s mikor látta, hogy hiába, egyenesen a kertajtónak tartott, kiugrott rajta és fokozott sebességgel indult neki a városnak, a domboldalon lefelé.

Ugyane e pillanatban mr Heclas iszonyodva látta, hogy a spárga-veteményeket ismét letapodja valaki… ah, a lábát s őt magát se lehetett látni!… s e szörnyüségtől ugy megrémült mr Heclas, hogy ijedten beugrott a verandáról és többé mit sem látott, csak azt hallotta, hogy ugyanaz a kertajtó, amelyen az imént Kemp menekült, ismét kinyilt és nagy zajjal becsapódott…

Kijutván a kertből Kemp ugyanazt az utat választotta, amelyen két nappal előbb mr Marvel -187- menekült. Ámbár Kemp már régóta elszokott az eféle sportoktól, a bőréről lévén szó, ugy futott, mint a parancsolat, bár az arca halálsápadt volt, homlokáról pedig csurgott a veriték.

Józanságát és lélekjelenlétét azonban még ebben az őrült hajszában sem vesztette el, mindig kereste a legrögösebb, kövesebb utat s ahol messziről meglátta az uton keresztben elhintett üveg-cserepeket, mindig arra fordult, mit sem törődve üldözőjével, hogy jön-e utána mezitelen lábaival, vagy pedig kerülőt csinál.

Kemp doktor most tapasztalta először életében, hogy mily roppant hosszu is az ut az ő villájától a városig s keservesen tapasztalta azt is, hogy jobbra-balra oly kihalt és elhagyatott az országut, mint a temető… minden ház be volt zárva s a szomoru az volt ebben, hogy épen az ő, Kemp parancsára zárták be!… Persze, hagyhattak volna nyitva egy-egy egérlikat, az ily eshetőségekre számitva!…

Most már előtte állt a város és elfödte a tengert, melyet eddig jól látott a dombról lefelé futtában. Lent, az utcákon sürgött-forgott a nép, a lóvasuti állomásra, ép most érkezett egy kocsi a domb aljában… Azon tul volt a rendőrkapitányság…

Lent az utcán néhány ember szájtátva állt meg és rábámult Kemp doktorra, aki lélekszakadva közeledett. Már-már fulladozott, de nem hagyta magát… A lóvonat alig pár lépésnyire volt tőle s a kis csapszék, ahová mr Marvel menekült, ijedten csapta be az ajtót, mikor meglátta a rohanó embert… Kemp doktornak az jutott eszébe, hogy fölugrik a lóvonatra s becsapja maga után az ajtót, de aztán mégis azt határozta, hogy tovább fut a rendőrségig… -188-

A következő pillanatban elrohant a csapszék előtt s most már emberek közé jutott… A lóvasut kocsisa és a kalauz abba hagyták a lovak kifogását s ugy bámultak a vadul rohanó Kempre, hogy a pipa is kieset a szájukból… Amodább egész csomó matróz fordult meg s kiváncsian kiabálták, hogy mi az?… Mi történt?…

Kemp meglassitotta futását, mert már kifogyott a lélekzete, de ekkor mindjárt hallotta üldözője lépteit s megint szilaj ugrással rugaszkodott neki a futásnak.

És, valami ihlet folytán, átugrott az árkon ugy, hogy a matrózok csoportja közéje és üldözője közé került. Aztán, lemondván arról a gondolatról, hogy a rendőrségre menekül, befordult egy kis mellék-utcába, elrohant, be a pékhez, aztán neki vágott egy fasornak, mely ismét a főutcára vezetett, ahonnan jött.

Két-három kis gyerek játszott a porban ottan, de láttára ijedten sikoltva rebbent szét, az anyák pedig rémülten kiabáltak, hivták gyerekeiket… Kemp pedig ismét kibukkant a főutra, vagy háromszáz lépésnyire a lóvasut állomásától s mindjárt látta, hogy egész csomó ember szalad, kiabál és rohan utána…

Kemp hátra nézett. Alig tizenöt lépésnyire mögötte jött egy bivaly-erejü haditengerész katona, aki káromkodva csapdosott jobbra-balra a kardjával s mindjárt nyomában rohant a lóvasuti kalauz, mellére szoritva csontos ökleit. Amodább pedig tizen-tizenöten is futottak e kettő után… Előtte meg szintén megelevenedett az utca; öt, hat, tiz, husz ember rohant vele szemben s jól látta, hogy majd mindegyiknek van valami fegyvere. -189-

Kemp gyorsan megértette, hogy a helyzet változott. Megállt és lihegve, hörögve kiáltott föl:

E pillanatban a láthatatlan ember ugy fültövön csapta, hogy elbukott. De Kemp nem hagyta magát, fölugrott, szembe fordult ellenfelével s nagyot ütött öklével az üres levegőn… Ekkor az arcába kapott egy rettenetes ökölcsapást, szédülve rogyott le… megérezte, hogy valaki a mellére térdel, megragadja a torkát, de az egyik kéz szoritása már gyöngébb volt, mint a másiké… Végső erejével ő is megkapta gyilkos támadójának a kezeit… hallotta, amint fájdalmasan fölsikoltott… aztán a tengerész katona kardja suhintva szelte át a levegőt Kemp feje fölött s tompa zuhanással akadt meg valamiben…

Kemp érezte, hogy valami meleg csordul az arcán s a láthatatlan ember hirtelen elereszti a torkát… Végső erőfeszitéssel lerázta melléről támadóját, megragadta a vállát… ez kicsuszott a kezéből… majd elkapta a könyökét, egész közel a földön…

– Megfogtam! – kiáltott föl rekedten. – Segitség!… tartsátok erősen!… Itt fekszik a földön!… Fogjátok meg a lábát!…

Valamennyien rárohantak a láthatatlan ellenfélre, s ha valaki, mit se tudva, hogy mi történik, meglátja e szilajon küzködő, kavargó ember-gomolyagot, bizonyára azt hiszi, hogy szenvedélyes labdarugók küzdenek a goalért… És Kemp kiáltása után nem hallatszott egyéb, mint lábdobogás, dulakodás, döngő ökölcsapások és ziháló lihegés…

Aztán a láthatatlan ember, még egy óriási erőfeszitéssel talpra állt… De Kemp ugy -190- belecsimpeszkedett, mint a jó vizsla a szarvasba s az övén kivül egész tucat kéz fogta, markolta, rángatta a láthatatlan embert. A lóvasuti kalauz megragadta hátul a nyakát és ismét lerántotta a földre.

Lent tovább folyt a vad dulakodás, melyből csak a tompa, sulyos ütések zaja és a fogak csikorgatása hallatszott ki. Aztán a láthatatlan ember vadul fölorditott:

– Vissza, őrültek! – szólt most Kemp rekedten, lihegve; – halálos sebet kapott… Vissza, ha mondom.

Az összegabalyodott tömeg lassan szétvált és némi helyet csinált Kempnek, aki letérdelt a földre s amint látszott, vagy tizenöt hüvelyknyire a földről, ráhajtá a fülét valamire és hallgatózott… Egyik kezében pedig mintha láthatatlan kart fogott volna.

– El ne ereszsze! – kiabált a markos tengerész-katona, megsuhogtatva véres kardját a levegőben. – Mondom, hogy rászed bennünket! Csak tetteti magát!…

Kemp arca biborvörös volt s halántékain lüktettek a kiduzzadt erek, zihálva, szinte dadogva beszélt, mert ajka egészen földagadt a láthatatlan ember öklétől… Eleresztette a kezében tartott kart és tapogatózni látszott a föld fölött…

Hirtelen fölkelt, majd átment a másik oldalra és ismét letérdelt a földre… közben egyre érkeztek uj kiváncsiak; a csapszék ajtaja most már tárva-nyitva volt s a többi házakból -191- is tódult a nép… De szólni alig szólt valaki… Kemp végigtapogatta a láthatatlan testet s igy szólt:

– Már nem lélegzik… S nem hallom a szive dobogását sem… Irtózatos sebet kapott az oldalán!

Egy vén asszony, aki a hórihorgas tengerész-katona hóna alatt dugta körösztül a fejét, hirtelen fölkiáltott:

Mindnyájan oda néztek, ahová a vén asszony ráncos ujja mutatott – s mindnyájan látták egy átlátszó kéz bizonytalan körvonalait, amely mintha üvegből lett volna, ugy, hogy minden ér, csont és ideg jól meglátszott rajta… És ez a kéz egyre sötétebb, tömörebb lett, amint nézték…

– Halló! – kiáltott föl egy rendőr, – itt meg már a lába is látszik.

És igy, lassankint, a kezén és lábán kezdve, a combjain és karjain fölfelé, folytatódott a testnek ez a fokozatos elsötétedése, melyben egymás után lettek láthatóvá előbb az erek, az idegek és csontok, majd a hus s végre a betört mell és a vállak, meg az arc eltorzult vonásai…

És, amint Kemp fölállt, mindnyájan látták az egész hosszában kinyujtózkodott „láthatatlan embert“ a földön; vagy harminc esztendős fiatalember lehetett, egész teste össze-vissza törve, a haja és szemöldöke hófehér, de nem a kor miatt, hanem mert albino volt; a szemei pedig vörösek voltak, mint a gránát. A kezét ökölbe szoritotta, arca csupa fájdalom és gyötrelmes keserüség volt.

– Takarják el az arcát! – kiáltott föl valaki. – Az Isten szerelmére, takarják el az arcát!

Hamarosan leteritették egész testét egy lepedővel és bevitték a csapszékbe. És ott feküdt -192- a boldogtalan, kiváncsiaktól, részvétlen, sőt kárörvendő emberektől körülvéve, holtan összetörve, senkitől nem siratva, nem méltányolva; ott feküdt Griffin, a legelső láthatatlan ember… a világ legtehetségesebb fizikusa és vegyésze…

Igy végződött a láthatatlan ember csodás, hihetetlen kisérlete. Aki többet akar tudni felőle, menjen el abba a kis kurta-korcsmába, amely a Port-stowei országut mentén van és kérdezősködjék a csaplárostól. A korcsmát a ciméről lehet megismerni: egy üres dolmány, fölötte kalap, alatta egy pár csizma: „A Láthatatlan Ember“, ahogy a történetünket is elneveztük. A csapláros pedig maga mr Marvel… Az olyan vendégnek, aki jól tud inni, mr Marvel bőbeszédüen elmond mindent a láthatatlan emberről; sőt még azt is, hogyan akarták a prókátorok kitudni őt abból a kis vagyonkájából, ami nála volt, mikor Burdockba menekült a láthatatlan ember elől.

– Mikor látták, hogy nem tudják bebizonyitani, kié is az a pénz, – igy beszéli mr Marvel, – rám fogták, hogy kincset találtam, a pénz tehát az államé… De hát evvel se mentek semmire!… Aztán jött egy gentleman, akiről azt beszélték, hogy tintanyaló… Ez minden este adott egy guineát, hogy beszéljek el neki mindent szegről-végre s amit mondtam, mind pontosan fölirta, utóbb pedig le is nyomtatta az egészet…

Aki pedig azt akarja, hogy mr Marvel elhallgasson, csak azt kérdezze tőle: hogy hová lett az a három könyv, amelyet a láthatatlan ember irt?…

Mr Marvel elismeri, hogy látta ezt a három könyvet, de nem tudja, hová lett. Sokan -193- azt mondják, hogy ő dugta el; de hát nem igaz…

– Maga a láthatatlan ember vette el tőlem a könyveket, mielőtt megszöktem tőle Port-Stoweban… Csak mr Kemp hiresztelte el, hogy én rejtettem el a könyveket.

Ezt mondván, mindjárt talál magának dolgot és faképnél hagyja a kiváncsi kérdezősködőt…

Egyébként agglegény, igen komoly, tekintélyes ember, mély filozófus; nagy hire van a faluban és a környéken… tanácsért járnak hozzá a parasztok, ha ügyes-bajos dolguk akad.

Vasárnap reggel, minden vasárnap reggel és esténkint, tiz óra után, mikor a csapszék zárva van, mr Marvel behuzódik kis „szalónjába“, tölt magának egy pohár „legfinomabb“ gint, gondosan megnéz ajtót, ablakot, hogy bevan-e zárva s nem lesnek-e rá kivülről… s ha látja, hogy nincs veszedelem, óvatosan kinyitja kulcscsal bezárt szekrényét, kivesz három, barna bőrbe kötött vastag könyvet s ünnepélyesen leteszi őket az asztal közepére… A könyvek táblája kissé zöldes, penészes, mert valamikor egy nedves árok fenekén pihentek s egynehány lapjukról az irást is lemosta a szennyes viz… Mr Marvel pipára gyujt, kinyitja a könyveket egymás után és gondolkozva figyelmesen lapozgat bennük…

– Uram-Istenem! – sóhajt, nagyot fujva pipájából, – micsoda eszes ember is volt az a mr Griffin!…

Majd hátra dől karosszékében s mig élvezettel hörpölgeti a „legfinomabb“ gint, el-elmélázik:

Megint iszik, megtömi pipáját és ismét rágyujt. És ujra átéli, visszaálmodja azt a csodás hetet, amit a láthatatlan ember szolgálatában töltött… És elmosolyodik, ha mr Kempre gondol, aki éveken át kutatta, vadászta ezt a három könyvet, amely nyitva fekszik előtte… tele csodás, hajmeresztő titkokkal.

És nem is kapja meg, se Kemp, se más, egész addig, mig az egykori csavargó meg nem hal. Mert ő jól tudja, hogy rajta kivül senki se méltó e könyvek birtokára; de meg attól is fél, hogyha másnak a kezébe kerülnek, megismétlődhetnék a rémes két hét, amikor a láthatatlan ember rabszolgává tette őt…

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6	idegem feje	idegen feje
6	fetelt:	felelt:
16	raádásul	ráadásul
22	hagyott tajta	hagyott rajta
27	„bektözött fejü“	„bekötözött fejü“
27	érdekette	érdekelte
35	bezártak az ajtaját	bezárták az ajtaját
37	pincegrádorból	pincegádorból
38	Hall lelé	Hall felé
40	tárgyala	tárgyalta
44	Cak azt	Csak azt
48	Mi az örögöt	Mi az ördögöt
58	meg érted	megérted
72	mentem összerogyott	menten összerogyott
73	hirtelén lökéssel	hirtelen lökéssel
74	vagy kiabálás	nagy kiabálás
76	FFJEZET	FEJEZET
79	ostobságot	ostobaságot
79	Masnap	Másnap
80	könyvebkől	könyvekből
85	lászott	látszott
98	végére jarok	végére járok
99	öklei… ütközik	ökle… ütközik
106	közbe, kéram	közbe, kérem
106	megcsalt, részedett	megcsalt, rászedett
106	valmire	valamire
120	hirteten	hirtelen
127	posta hivatalba	postahivatalba
127	kinyi tottam	kinyitottam
137	erő ködtem	erőlködtem
164	Onnek	Önnek
174	elégedett vott	elégedett volt
192	emberrről	emberről

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A LÁTHATATLAN EMBER: FANTASZTIKUS REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of A láthatatlan ember: Fantasztikus regény

A LÁTHATATLAN EMBER

I. FEJEZET.
A furcsa idegen érkezése.

II. FEJEZET.
Mr Teddy Henfrey első benyomása.

III. FEJEZET.
Az ezer-egy palack.

IV. FEJEZET.
Mr Cuss vallatóra fogja az idegent.

V. FEJEZET.
A tiszteletes urat meglopják.

VI. FEJEZET.
A megbolondult butorok.

VII. FEJEZET.
Az idegent leleplezik.

VIII. FEJEZET.
Mr Thomas Marvel kalandja.

IX. FEJEZET.
Mr Marvel ellátogat Ipingbe.

X. FEJEZET.
A „Postakocsihoz“ cimzett fogadóban.

XI. FEJEZET.
A láthatatlan ember felbőszül.

XII. FEJEZET.
Mr Marvel megkisérti a lázongást.

XIII. FEJEZET.
Kaland Port-Stoweban.

XIV. FEJEZET.
A burdocki fölfordulás.

XV. FEJEZET.
Dr Kemp látogatója.

XVI. FEJEZET.
A láthatatlan ember alszik.

XVII. FEJEZET.
A láthatatlan ember theoriája.

XVIII. FEJEZET.
A portland-utcai házban.

XIX. FEJEZET.
Az Oxford-utcában.

XX. FEJEZET.
A nagy áruházban.

XXI. FEJEZET.
A Drury Lane-en.

XXII. FEJEZET.
A meghiusult terv.

XXIII. FEJEZET.
Hajtóvadászat a láthatatlan emberre.

XXIV. FEJEZET.
Mr Wicksteed meggyilkoltatása.

XXV. FEJEZET.
Kemp házának ostroma.

XXVI. FEJEZET.
A hajtóvadászat.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of A láthatatlan ember: Fantasztikus regény

A LÁTHATATLAN EMBER

I. FEJEZET. A furcsa idegen érkezése.

II. FEJEZET. Mr Teddy Henfrey első benyomása.

III. FEJEZET. Az ezer-egy palack.

IV. FEJEZET. Mr Cuss vallatóra fogja az idegent.

V. FEJEZET. A tiszteletes urat meglopják.

VI. FEJEZET. A megbolondult butorok.

VII. FEJEZET. Az idegent leleplezik.

VIII. FEJEZET. Mr Thomas Marvel kalandja.

IX. FEJEZET. Mr Marvel ellátogat Ipingbe.

X. FEJEZET. A „Postakocsihoz“ cimzett fogadóban.

XI. FEJEZET. A láthatatlan ember felbőszül.

XII. FEJEZET. Mr Marvel megkisérti a lázongást.

XIII. FEJEZET. Kaland Port-Stoweban.

XIV. FEJEZET. A burdocki fölfordulás.

XV. FEJEZET. Dr Kemp látogatója.

XVI. FEJEZET. A láthatatlan ember alszik.

XVII. FEJEZET. A láthatatlan ember theoriája.

XVIII. FEJEZET. A portland-utcai házban.

XIX. FEJEZET. Az Oxford-utcában.

XX. FEJEZET. A nagy áruházban.

XXI. FEJEZET. A Drury Lane-en.

XXII. FEJEZET. A meghiusult terv.

XXIII. FEJEZET. Hajtóvadászat a láthatatlan emberre.

XXIV. FEJEZET. Mr Wicksteed meggyilkoltatása.

XXV. FEJEZET. Kemp házának ostroma.

XXVI. FEJEZET. A hajtóvadászat.

TARTALOM.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

I. FEJEZET.
A furcsa idegen érkezése.

II. FEJEZET.
Mr Teddy Henfrey első benyomása.

III. FEJEZET.
Az ezer-egy palack.

IV. FEJEZET.
Mr Cuss vallatóra fogja az idegent.

V. FEJEZET.
A tiszteletes urat meglopják.

VI. FEJEZET.
A megbolondult butorok.

VII. FEJEZET.
Az idegent leleplezik.

VIII. FEJEZET.
Mr Thomas Marvel kalandja.

IX. FEJEZET.
Mr Marvel ellátogat Ipingbe.

X. FEJEZET.
A „Postakocsihoz“ cimzett fogadóban.

XI. FEJEZET.
A láthatatlan ember felbőszül.

XII. FEJEZET.
Mr Marvel megkisérti a lázongást.

XIII. FEJEZET.
Kaland Port-Stoweban.

XIV. FEJEZET.
A burdocki fölfordulás.

XV. FEJEZET.
Dr Kemp látogatója.

XVI. FEJEZET.
A láthatatlan ember alszik.

XVII. FEJEZET.
A láthatatlan ember theoriája.

XVIII. FEJEZET.
A portland-utcai házban.

XIX. FEJEZET.
Az Oxford-utcában.

XX. FEJEZET.
A nagy áruházban.

XXI. FEJEZET.
A Drury Lane-en.

XXII. FEJEZET.
A meghiusult terv.

XXIII. FEJEZET.
Hajtóvadászat a láthatatlan emberre.

XXIV. FEJEZET.
Mr Wicksteed meggyilkoltatása.

XXV. FEJEZET.
Kemp házának ostroma.

XXVI. FEJEZET.
A hajtóvadászat.