Megjegyzés:
A tartalomjegyzék a 71. oldalon
található.
TÓTH ÁRPÁD
HAJNALI
SZERENÁD
VERSEK
NYUGAT
IRODALMI ÉS NYOMDAI
RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
1913
-5-
KISVENDÉGLŐBEN.
Nagy Zoltánnak.
Setét csöbrök s olcsó székek
között
Átballagok nyugodtan:
odabenn
Bágyadt gázlángok égnek
csendesen.
Várnak lehajtott fők,
gyűrt kézelők
S a falra pingált ó,
fekete rózsák.
Körül szomorú déli zaj
csörög.
Jó nékem ez a zaj, s e sok
setét dolog.
A lelkem, a lankadt,
fekete rózsa
Szelíden hervad itt… és
elborongva
Egy kicsi, vézna testre
gondolok,
Mely már halott, s arra: mi
vár reám?
S mivégre ezek a beteg
dalok?
Sírj déli zaj… Egy kopott
diák, szembe,
Beszél társának jó
parókiákról,
Hűs erdők alján, e
Babilontól távol.
S falusi temetők
jutnak eszembe,
Poros akácok s kis,
poros katedrák,
Ahol majd tanítgatnak
és pipázgatnak, csendbe…
S az én sorom? Néhány szomoru
lánynak
És fáradt úrnak megtetszik a
lelkem
Egy-két percre; s únottan és
betelten
Eldobnak s hűs
klasszikusokra vágynak.
Lám, egyedül
maradok veletek
Ti gyűrött kézelők és
gyűrött vágyak…
-6-
Setét csöbrök s olcsó székek,
szeretlek.
Öreg barátként válok
tőletek.
És félszeg bútok lelkemen
remeg,
Míg furcsa szavakat ötvözök:
ékszereknek,
Hogy e bús kösöntyűkkel
halk, ifjú dalaim
Menjenek, sírjanak
és haljanak meg…
-7-
LÁTOMÁS.
Mint ezüst gyík villan setét
mohákon
Alakod úgy illan át hűs
szobámon,
Hol ó csipkéktől bánatos az
ablak,
S hol szűk, kerek üvegkalitba
zárva
Réztrónusán gubbaszt a lámpám
lángja
S rezzenve ijjedez, ha
hívogatlak.
Mint a setét színpadra, akkor
este,
Ezüstös apródként jösz most.
Kezedre
Karélyos csipke csügg,
csuklódon alván.
S mintha szelid
Hamlet halálát látnád,
Szemed úgy néz
felém a szűk szobán át,
S lágy
szalagcsokor reszket térded alján.
Ó, csak egy pillanatra jösz.
Megállasz.
Bomló hajadban tétován
babrálgatsz,
Makacs fürtjét szemedről
félrehajtva,
S már is, sebten, a hűs
falakba folysz át
S én nem tudom,
milyen volt drága orcád,
Emlékem
petyhüdt, mint a holtak ajka.
S egyszer majd végkép
elfelejtem állad,
S hogy ujjaim közt
fogtam… s párnás vállad
Illata
emlékemből messzereszket…
És mégis
hívlak s várom, visszatérsz-e?
Mint
hibbant agg, ki csillagokba nézne
S
az égre könnyes, vak szemet meresztget.
-8-
A VÉN LIGETBEN.
A vén ligetben jártunk mi
ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a
nyár;
Hozzámsimult félőn,
ijedten
S éreztem: nem a régi
már.
Sebten suhantunk, halk volt a
hangunk
S csendes volt a szívünk
nagyon,
És mégis csókba forrt az
ajkunk
Azon a sápadt
alkonyon.
Kezéből a fűre könnyesen,
gyűrve
Lehullott egy csöpp
csipke-rom,
Fehéren és halkan röpűlt
le
Akár egy elhervadt
szirom.
Szeme rámnézett kérdőn,
búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki
kérd)
Ily szomorúan, ily
koldúsan
Mért hívtuk egymást ide?
mért?
S mondta, hogy késő már az éj
s ő
Megy… mennie kell… s
elfutott.
Hallottam haló zaját a
lépcsőn
S nem tudom meddig álltam
ott.
Aztán… le s fel jártam a
parkban
Mint aki valakire
vár.
Gázolt a sarkam síró
avarban
S aludt a tölgy, a hárs, a
nyár…
-9-
TAVASZI ELÉGIA.
Előttem nők siettek. Testét
lomhán kinyújtva
Közénk terült a
távol… és míg az esti csendben
Elhalt
víg kacajuk, kezem szegény öt újja
Didergőn összesímult nyűtt, lim-lomos zsebemben.
S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a halk
szél,
Mely most testhez feszíti az
asszonyok ruháját,
S mely olyan
illatos, mint duzzadt dombu párnád,
S
szelid, mint női vállhoz simult bús
férfi-arc-él.
Merengtem: most vetik fel
fehérlő szűzi ágyad.
S irígyeltem
cseléded, ki vár, míg vetkeződöl
És
aki elmenőben kecses melledre láthat,
Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.
S eszembe tünt egy alkony, halkan súgtad
nekem,
Hogy egy imába foglalsz
fáradt, aggott apáddal…
Ó, látod-é
még, édes, a múlt ködein által
Apád
szelid, holt arcát s alázatos fejem?…
Hazaindultam aztán, bús
dolgokon tünődve:
E furcsa földi
létre mi végre kelle lennem?
Vágynom
melegre, fényre és karcsu testü nőkre
S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?
S vén utcapadokon hosszan
meg-megpihenve
Verseim mondogattam,
melyekben csendesen
Zokognak bánatim,
és egykedvűn figyelte
Fáradt,
reszkető számat fáradt szegény szivem…
-10-
LÉGYOTT.
Schöpflin Aladárnak.
Szürcsölte a teát s át
gyermeteg szemén
Tréfás árnyat vetett
a fordult talpu csésze,
S az
italemelő, lustácska, könnyü kézre
Az
éji csendben árván s szeliden néztem én.
S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát
Amint nyirkos, sekély, setétlő
mélyiből
Áttetsző, gyenge vállát
szomorún szegi föl
A lenge éji fény,
a lágy olajvirág…
S busongva eltünődtem: egy-két
perc, s csendesen
Majd útra készülök,
kabát, kalap, bot… s vége.
Lassan
leballagok a hűs feketeségbe,
Sírásra
ferdült szájjal, át siket tereken.
S
olykor majd gyujtót gyujtok: melyik utca ez itten?
Mi dolgom itt? És árnyam, az éji útra
kentet
Elnézem majd merőn, míg
fáradtan pihen meg
Torz válla egy
kövön s nagy karja sárba fittyen…
Tünődtem s fent az inga halkan
suhant az árnyban,
Sebten felém osont
s tréfásan hőkölt hátra,
S a halálra
gondoltam s áldott, szelid anyámra,
S
ki emlőit ölelve szunnyad a csendes ágyban:
Szép kis öcsémre… s főm búsan hajolt
előre,
S a vidám színeket a vén
szőnyegen, lábtul,
Úgy néztem, mint
aki nagy mélységekbe bámul,
S ő,
szürcsölte a teát, kecsesen, hátradőlve…
-11-
PHILOKLET.
Öreg Philoklet, vénhedt
cimborám,
Ó, nézd a hajnalt, milyen
sápadt…
Ez az utolsó hajnalod
talán,
Pendítsd meg hát a
szárazfádat.
Sikolts belé a
szürkületbe
Egy tüzes dalt a
rózsafakadásról,
Sóhajts vissza a
ligetekbe,
Hol primula feslik s
csalogány szól…
Öreg Philoklet, mily kék a
szemed…
Ejh, bolondság az, hogy a
kezed reszket,
Egy-két dalt kell, ó
kell még zengened
Mielőtt vénhedt
lelked elereszted.
Aztán repülhet,
mint arany hajó
Titkos határú, kéklő
tengeren
S magam maradok… ó mi
szörnyü szó:
Magam… Philoklet sem
lesz már velem…
Nevess Philoklet… méla
mosolyod
Jól esik nekem, mint az őszi
nap;
Jut-e eszedbe, amire
gondolok:
A csoda-ősz a platánok
alatt?
Akkor esett, hogy kis vita
hevében
Kezet emeltem rád, vén
cimborám…
Nevess, nevess… oly fáradt
már a vérem…
Az az idő nem is igaz
talán…
-12-
Öreg Philoklet, hogyha eljő
Cháron,
A mord hajós, és eltünik
veled,
Pendüljön ott is nóta
szárazfádon,
Meleg, mint a tavasz és
bús, mint a szelek.
Zengd azt a dalt
az aranykígyócskáról,
Mely Kleopátra
vérétől haldokol,
És fel fog nyögni
bánat mámorától,
Mint most szivem, a
mélységes pokol…
Öreg Philoklet, vénhedt
cimborám,
Ó nézd a hajnalt, milyen
sápadt,
Ez az utolsó hajnalod
talán,
Ó, pendítsd meg a
szárazfádat.
Sikolts belé a
szürkületbe
Egy tüzes dalt a
rózsafakadásról,
Nem visz már út a
ligetekbe,
Hol primula feslik s
csalogány szól…
-13-
ESTI KÖNNYEK.
Fenyő Miksának.
Lehunytam a szemem s jaj, az ő
arcát láttam,
Jaj, az ő testét láttam
szűz ágya tiszta vásznán
S csodáltam
mélyen és szeliden és paráznán
S úgy
jajdult el szívemben vérző, ledöfött vágyam
Oly búsan s elvetetten, mint harc után a
tarlón
Az átszúrt katona, ki zsibbadó
fejét
A hűvös földbe gyúrja s
szegény, pihenne még
Távol babája
mellett s csókolná vállát forrón.
S egyszerre felzokogtam és
lüktető fejem
Betegen s árván bújt
meg ijedt tenyereimben
S ők, mint
gondos nővérek puhán s nagyon szelíden
Simogattak sokáig s remegtek csöndesen…
Hiába… s elzuhantak hosszan bús
kezeim
Az asztalon s átfonták egymást
kétségbeesve
S imádkoztak… s szemem
tétován, tágan leste,
Mint csavarja
szép ujjuk torzzá a szörnyü kín…
Éjfél lett lassan… s lomhán
nyúltam egy szivarért én
S furcsa
csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló
Ujjaim közt víg fénnyel föllobogott a gyujtó
S hogy törődött ajkamról illatos füst szállt
békén.
S aludni készülődtem s úgy
nyujtózott karom,
Mint ólom-Krisztus
karja elvadult út keresztjén
És
elgyötört orcámat lassan aláeresztém
S az „elvégeztetett“ vonaglott ajkamon…
-14-
TAVASZI HOLDTÖLTE.
Táncolva suhannak a szőke
sugárkák,
Hűs hold aranyával elöntve
a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép,
szines árkád,
A méla nagy ablakok
ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirúl a
virág-dísz,
Rég elfeledett kezek ósdi
müve:
Foszló violák, halovány, puha
nárcisz,
Mind, mintha virulna, oly
édes, üde…
Ily este merül fel előmbe sok
emlék,
Mint messze homálybul a tarka
hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg
még,
Majd kél a vitorla s piros
lobogó.
S mint sík, ragyogó habu,
méla vizekből
Felszökken a játszi,
ezüstszinü hal,
Hűs lelkem ölébül ily
este remeg föl
S fürgén ütemezve
iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély komor
udvar
És benne a rőtrügyü, bússzavu
fák,
Szállok haza, messze, a barna
darúval,
Amerre ezüst utat ős Tisza
vág,
Hol mén dobajátul a föld szive
retten,
Hol hallgat a tölgyes a
puszta ölén,
S hol mély remegésü,
nagy, ifju szerelmem
Mint hársszirom
illata szállt le fölém…
-15-
Nem nyírt, buja lombu, öreg
liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok
orgonafán,
Szép, gyermeki álom
igézete vár rám,
Mély, tiszta
tekintetü, szőke leány.
Nagy,
tűzszemü gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: „Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny… maga nem feled
el?…“
De íme a holdat a köd
beborítja
S álmom zivatar zaja
kergeti szét,
Fáradt fejem ablakaimra
szorítva
Már érzem a nyirkos üveg
hidegét.
S míg éles eső sürü cseppjei
mossák
A fákat, ahol ragyogott a
sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifju
bohóság
Nem fonja körül szivemet soha
már…
-16-
ŐSZ.
Kábultan füsttől s éji
zajtól
A nedves karikákat
néztem
Miket a pohár talpa
rajzol
A márványos hűs
asztalszélen.
Az utcára kék fény
omolt ki,
Künn lucskos, setét kocsik
álltak,
Ó, egy illatos, puha
vállat
Oly jó lett volna
megcsókolni…
Mentem… Magányos utcák
vártak
És hervadt fák. Egy régi
téren
Állt egy alak, vénhedt és
fáradt;
Botjára dőlt; csendben
kitértem.
Botja olyan volt, mint egy
thyrsus,
Fekete szárát
körülfonták
Aszú venyigék s lankadt
rózsák.
És csendesen utánam
indult.
A sarkon késő zene
zengett,
Szomorún s tétován
megálltam.
Ő jött, a sok bús rózsa
lengett,
S reszketve megfogta a
vállam:
„Kedves fiam, vezess el
engem
A lányomhoz, a
városaljba…
Fütyölhetsz is… mért
mennénk csendben?
Hisz Anni meghalt,
úgyse hallja…
-17-
De lásd, kitudtam ám a
módját:
Vén szilfaágból botot
nyestem,
Rá ó venyigét s késő
rózsát.
S most kimegyünk hozzá mi
ketten.
Erős, édes, illatos
élet
Hármas imáját
elmormoljuk,
Botunk háromszor
megsuhantjuk,
És Anni, meglásd, újra
éled…“
S elindultunk a halk
esőben,
Az út üres telkekre tért
ki,
Nagy őszi éjben, őszi
csöndben
Mentünk távol sírok felé
mi.
Mentünk elalvó bús
ütemmel
Megbolygatni egy csendes
ágyat:
Egy ifjúember, aki
fáradt
És egy megőrült
öregember…
-18-
ESTI SZONETT.
Kovács Józsefnek.
Mint nyugvó úrnőt piperéz
remegve
A néger rabnő lágy s illatos
ujja
Úgy szépíti a lankadt tájat
ujra
A setét ujjú alázatos
este.
Bús rableány! ki kékszinűre
fested
A fák kontyát s a holdnak
hervadt arcát
Ezüstösre kendőzöd,
csúnya hajszák
Miatt gyűrött orcám
úgy símogasd meg,
Mint régen egy lány, ki mióta
elment
Oly fáradt illatú nekem az
élet
Mint most a mély és elsötétült
kertek,
S kiért, míg csüggedt fővel
várlak téged,
Oly forró s oly könnyes
a szívem vágya
Mint jöttödkor, est,
az özvegyek ágya.
-19-
KINCS.
Emléked már oly ódonan
aranylik…
Ha este véle búsan
bíbelődöm
Már úgy csillantja lelkem,
mint nagy, antik
Gyűrűjét agg kéz,
reszketőn, tünődőn…
Forgatná még a bűvös gyűrűt
bágyadt
Lelkem s várná, hogy mint
gigászi szolgák
Jelenjenek elém a
régi vágyak,
De egy se jő már s nem
röpítnek hozzád…
S egy este majd, míg úgy mered
sötéten
Rám sok nyűtt emlék, mint hol
búsan éltem
Tört bútorok az olcsó,
vak szobákban,
Lelankad lelkem karja
bánatában,
A kincs kisiklik ájult
ujja közzűl
S setét lomok közt lassan
messzegördűl…
-20-
MEDDŐ ÓRÁN.
Turcsányi Eleknek.
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a
könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam
vagyok a föld kerekén.
-21-
A PARKBAN.
Kaffka Margitnak.
Halk hangon sírdogálnak a
szelek
Mint eltévedt és meghökkent
fiúcskák,
Fakó aranyvonal a
holdszelet
S átlépte már a hervadt
hegyek csúcsát
A sápadt hajnal s
halkan közeleg.
Megcsobbanó, híg sárban
gázolok
S az őszi kertben messzenézni
félek,
Elhervadt ajkam csendesen
zokog
S érzem édes ízét tört, sűrü
vérnek;
Az ágakon gyászlobogó
lobog.
Egyszerre édes, lázas
képeket
Látok kialvó szemmel, késő
vággyal,
Hallok szelid, lágy
menüetteket
S halk, surranó,
selyembevont bokákkal
Az Élet a bús
fák közt ellebeg…
-22-
REGGEL.
Karinthy Frigyesnek.
Hunyorgva néz felém, mint
szürke, ébredő szem
A messze, nyirkos
ablak; dereng a vállas ágyvég;
Ajkam
álombeli, szelid csókoktól lágy még,
S még szunnyad tarka ingem, petyhűdten és
redősen.
Ó, van-e még dolog ily bús,
mint fáradt törzsem,
Amint elferdűlt
árnya a hűs padlatra dűl?…
Vén,
robotos ruhám a széken feketűl
És
várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem…
Ágyam elébe ejtve setéten
tárul széjjel
Egy ócska, furcsa
térkép… s eszembe ötlik álmom:
Könnyű
hajóval jártam nagycsendű óceánon
S
banános szigeteknél suhantam el az éjjel.
Úgy volt, hogy lábbadoztam s gyengén, párnákba
gyúrtan,
Öblös karszékben űltem,
szemközt a fénylő víznek,
S
kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek,
Hogy tétova kezemből az óbor
félrecsurran…
Ó, drága, szőke misszek, vén
borok, halk hajók!
Ó, csendes pihenés
napos fedélzeten!…
Lassan felöltözöm
s míg fázva, félszegen,
A hűvös
lépcsőházban lomhán leballagok,
Ti
vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek,
Sárral befent lábtörlők… s ha este visszatérek,
Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s
fehérebb,
S ha gyáván sírok én,
szeliden tűritek…
-23-
ADY ENDRÉNEK.
Mester, egy ifjú ember szól ím
köszöntve hozzád.
Szeresd, mert sok
setét sorod érte sziven
S mert
egykor, úgy beszélik, űlt a térdeiden
S látta fénylő szeme húszévesnek az orcád.
Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly
mélyen,
Mint amaz ifjak hajták szép
térdöket a földig,
Kik ámulón
figyelték az Úr komoly szemöldit
Ama
bibliabéli, hegyibeszédes éjen…
Csodállak, aki jöttél e víg
Kánába s készítsz
Setét, erős bort
nékünk könnyeid szent vízéből,
S
áldlak, mert újra zengő s ámbrás, csókod ízétől
Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar
Poézis.
Áldlak, mert csodát mívelsz…
bénák s vakok között,
Míg gőggel
megtagad sok vénhedt írás-túdó,
S míg
fitymál unt rimekkel sok ósdi sírás-túdó,
Áldlak, mert szent magyar vagy, nagy és
megöklözött…
Áldlak, mivel szilaj vagy s
szelid, mint ama Másik,
Kinek kemény
kezétől a templomi kufár-had
Üvölt
vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt
Énhozzám jőjjön el s lel megnyugasztalást itt…
Áldlak, mert engem is, ki halkan s
meghatottan
Szólok hozzád, a lelked ó
hányszor megvigasztalt,
Ha súlyos
térdeim vonszoltam és az aszfalt
Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam…
-24-
Elébed szőke szűzet ma százat
küldenék,
Kiknek fiatal ajka zengőbb
szavakra nyíl fel
S kiknek meghajló
törzse szebb alázattal ível
Mint szóm
s e könyvrehajló bús férfiú-derék.
Ma, ó áldott költője a vérnek és aranynak,
Fáj, hogy csendes dalos vagyok s hogy
nemzetem
Kemény fiai közt hirdetlek
félszegen,
Félénk apostola az én erős
uramnak…
De lásd, ős Debrecenben él s
kora-ősz már s roskadt
Egy szobrász,
kit szerettél s ki nagyokat akart ott
És akit meg se láttak, bár választott magyar volt
S ki estve, szomorún, most nagyokat
borozgat:
Az ő fia vagyok, az ő vére
és teste
S tört lelke jut eszembe,
míg könnyel hirdetem
Te tört lelked
nagyságát s míg érzem: int nekem
S
vár rám is egy jövendő, szomorú, boros este…
-25-
VERGŐDÉS.
Bán Ferencnek.
Ó éj… csuklóm lelankad és
bénult ujjaimhoz
Puffadt háttal
feszülnek a csúf, setét erek.
Egykedvűn bámulom… egy perc… és nem merek
Tovább nézni e kézre s a lámpa fénye
kínoz.
Ó hűsítsd éji lágy lég
asztalra csüggedő főm!
Hadd higyjem:
símogatva anyuska ül ma itten,
Kinek
érintésétől halkan billent s szelíden
Fiatal térdei felé remegő bölcsőm…
Hiába. Kimegyek s a párás
parti kertet
Remegő térddel járom s a
nyult folyó-szalag
S minden, szegény
szememben, a roppant hold alatt
Torz
óriássá puffad s bús symbolummá dermed:
Istenem, kik ezek? e szörnyű gyermekek,
Kik fényes kocsik sínjét egykedvűn
igazítják?
S ki tudja ama békés
bárkák nyugalma nyitját,
Mik bizton
elballagnak az örvények felett?…
S e rajban tóduló emlékek mit
akarnak?
Mért jár eszemben egyre a
kenetes, vén kántor:
„Fiaim, gyáva
volt még ő is, a másként bátor
Deák
Brutus, mikor beléje dőlt a kardnak…“
S gyermekvágyak búsítnak, sok, régi, drága estém:
„Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy
pap-diákok,
Maga az első padban
üljön, ha prédikálok…“
… S egyszerre
eltünődöm: ha most holtan elesném?…
-26-
Egy asszony kellene… ne lenne
más, csak asszony,
Kinek csak víg
enyelgés, ha fáradt homlokom
Kecses
mellére hajlik s tréfa, ha átfogom
Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony;
Ki tettetőn figyelné, ha szóba
kezdene
Arról ajkam: mi az, mi olykor
elsetétít
S titkon tükörben nézné
fénylő csecsebecséit,
Míg halkan
felnevetnék… egy asszony kellene…
-27-
DÉLI DERŰ.
Várady Istvánnak.
Nyakam nyugtatja most puhácska
pázsit
S nézem a fénylő fákat,
fülledt árnyban
S a fűszált, mely
rámdől s furcsán parázslik.
Ó boldog
bágyadás… egykedvűn ásít
A fáradt
száj s izzadt izmokkal, lágyan
Hevernek karjaim s ernyedt kezem…
A tavon víg nők mennek
csónak-útra,
Arcuk csiklándja
szeleburdi szél,
A blúzokon kecses
redőt nyom ujja
S csipkéiket hevült
nyakukra fújva
Hajló füvek közt
halkan erre tér
S nedves szájjal
megcsókol csendesen…
Áldott derű! ó hányszor
hívtalak
S lásd, izzadt fák közt,
most suhansz le hozzám,
Mikor a
holtralankadt gondolat
Aléltan alszik
homlokom alatt
S minden vágyam: hogy
fáradt, forró orcám
Egy nyomorú tál
vízben megmerítsem…
Ó símogasson illatos
kezed
S áltass, hogy a jövő csodákat
hoz még,
S mely bánatok közé
temetkezett
Hordozd meg szép álmok
közt lelkemet
Mint béna aggot hord
könnyű toló-szék
Napfényes fák alatt,
csendben, szelíden…
-28-
Ó most, míg minden búm
ernyedten elhal
Mutass, csendes derű!
szép víziókat:
Kis házat, télizöldes,
tiszta fallal,
A balkonra szép nő
lépjen ki halkal
S mondja: édes… s
mondjon más drága szókat,
Mik
lágyabbak, mint pongyolája fodra…
Hisz az örök törvény a szörnyü
alkonyt
Ma is elhozza s nézem majd
leverten
A csendes házakon a puszta
balkont
S míg elhagyott utcákon
halkan elkong
Léptem, a bú tükrére
hajlik lelkem,
Mint csonka tönk
ferdűl az éji tóra…
-29-
EGY LEÁNY.
Egy kobzos görögös lányt
szeretek én,
Akit ti sohse
láttok,
Vár rám magányos utcák
szögletén,
Karcsú és izmos, akár egy
legény,
Nyakamba ugrik s
átfog.
Elhagyott parkokban ütjük fel
tanyánk,
Csörgő
vizeknél,
A lombok felett bujdos az
égi láng,
Sok csodacsillag néz le
miránk,
S az a hely
szentély.
Nagy hárfája ezüstösen villog
az éjben
S penget sok régi
dalt,
S a furcsa pitypang táncol az
útfélen,
S billeg sok bóbitás banka
kevélyen,
S a szél
sohajt.
S egyszerre elhagyja a lány a
hárfát
S nem tudom mire
gondol,
Ledobja selymes, puha
ruháját,
Rámfonja testét,
rámtapasztja száját
S csókol,
csókol…
Tán arra gondol: meg kell
egyszer halnunk
S nem lesz többé
kacaj, csók az éjszakán,
Lehull a
csillag, elporlad az ajkunk,
Elfutnak
a vizek, meg kell halnunk…
Szegény
leány…
-30-
ŐSZI ALKONYAT.
Gellért Oszkárnak.
Nézem a vén napot, amely a
hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon
pompás aranyszint fen szét,
Ó most
minden dolog oly titokzatosan szép
S
magános s mozdulatlan… s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére
hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este
a szfinx alján
A fantasztikus és
fáradt arab.
Ó most buja mosollyal s epedve
nyujtja ki
Karját jövőm felé vágyam,
mint lomha szultán,
Kinek, szép
háremhölgye lágy derekához nyulván
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden
S táncol előttem szűzen s mezítlen a
jövő,
Fényes lombok illatja mint
arany füstölő
Gőze, úgy részegít s
nehéz főm félrebillen…
S egyszerre… újra oly fáradt s
levert vagyok
És ébred a szivemben
egy-egy bús, régi emlék
Mint
ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép
S a szeme a sötétben ijesztően
ragyog…
Aztán ennek is vége…
elnyúlnak a vadak,
Olykor még
egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben… s én bámulok a messzeségbe hosszan
S a vén kert körülöttem egyre
homályosabb…
-31-
És hanyatt terülök a fűben s
csendesen
Tünődöm: van-e még az éj
tág tengerében
Oly nyomorú sziget,
mely oly búsan s setéten
Borong az ég
felé, mint most fáradt fejem?
Ó van-e
még hegy háta oly kincsrejtőn is árva
Mint dombos homlokom s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy
tartanak
S mégis oly szomorúak, mint
mély szemeim párja?
-32-
INTÉRIEUR.
Bálint Aladárrak.
Olykor az élet szép csodákat
sejtet
S ujjaim boldogan s jólesve
nyúlnak
Mint lyány keze, ha kéjelegve
bújhat
Langy víz alá, vagy símít
drága selymet.
Karszékemet tárt
ablakomhoz húzom
S az egyszerű utcát
csodálva nézem,
A satnya fák
ragyognak künn merészen
S mily lágy
vonal feszül sok olcsó blúzon…
Meghitt akkor minden vén, únt
dolog
S miket árván szoktam bámulni
este
Szelid s kecses otthonná bújnak
egybe
A félszeg és szegényes
bútorok.
S mint fínom ujju szobrász
élveteg
Gyúr illatos viaszból furcsa
aktot
A lelkem lomhán és bizarrul
alkot
Filigrán és buja
reményeket.
Fülem egy messzi nő halk
szavát hallja
S tenyerem, míg a szék
karját becézi,
Az ő remegő kézfogását
érzi,
S tudom: most szép zárt ajkam
bús vonalja.
Az ábránd egyre
fantasztikusabb
S egyszerre
fölrémlik, mily kúsza s dőre…
S fejem
álmos mosollyal dől előre
S számból
kihull a hűlt szivarcsutak…
-33-
ORFEUMI ELÉGIA.
Oláh Gábornak.
Táncolt s míg lomha csellók
halkan s busan kisérték
Reszketett a
szivem: mily szép lehet, ha lágyan
Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban
S mélyen nyomja a vízre illatos, forró
térdét…
Körül zajos szatócsnép vigadt
s csámcsogva majszolt,
Arcukon a
vasárnap kéjének zsíros fénye,
Ó,
olyan jó lett volna a márvány asztalszélre
Szorítni a fejem s sírni egy hosszú
jajszót:
Ó, én finom csodákra sovárgó
árva lelkem!
Hát így bújsz meg, én
drágám, lomha elteltek s olcsó
Kacajok közt, didergőn, mint nyomorú vadorzó
Vak és sáros bozótban, meddő és fájó
lesben?
Hát ennyit ád az élet? egy-egy
halk, meleg szépség
Remeg feléd
nagynéha a dolgok vadonában:
Távoli s
illanó káprázat a homályban
S csak
annál iszonyúbb utána a sötétség…
S szánnivalón, gyötrődve
szorult össze az öklöm
S
kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra
S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta
hátra
S a fülledt termen át vad taps
ujrázta dörgőn…
-34-
SÉTA AZ ALKONYATBAN.
Schöntág Alfrédnak.
A setét bolt nagy
üvegablakán
Figyelt ki s keskeny
öklére könyöklött,
Néztem e
teltszárú, lágyzárú öklöt
S éreztem:
messze-messze űl e lány
S tudtam:
nincsen számomra mosolya…
S a bánat halkan így szólt
hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával
átkaroltad
S ez is, ha fáradt fővel
ébredsz holnap
Bús víziód lesz s
sírni fogsz, hogy áldott
Keze
homlokod nem éri soha…
Ne nézd tovább, beteg vággyal
ne nézd őt,
Aki másért olyan szép,
nem teérted,
Hisz maholnap elfárad
ifju térded
S gyakran hajtod már
kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha
eddig elmulasztád…
Hiába már, ha olykor vad vágy
ver föl,
Hinned: itat még borával az
élet
S hogy papjaként, ki nem tud
bút, se kételyt,
Te is, dalodból,
mint aranykehelyből
Osztod még
áhitattal szent malasztját…
Hiába!… már a városvégi
lankán
Bolyongtam, künn egy agg
szántotta földjét,
A bölcsek szelid
nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca
évötvözte lapján,
Köszöntött és én
elmerengve néztem.
-35-
Ökrei a barázdát lomhán
vonták,
Mint egykedvű évek az
arcredőt…
S szivemben akkor halkan
arcra dőlt
A méla bánat s kék
kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a
sűrüdő setétben…
-36-
SÓHAJ.
Peterdi Istvánnak.
Mint túlédes, setét, únt
kávéházi lőrét,
Úgy szürcsölöm már
sokszor a halkuló harangszós
Fülledt,
fáradt estéken lankadt illatu, langyos
Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb…
Bús sorsom keze már, mint könnyű, kényes,
úri
Lyánykéz, mely játszva völgyez
ruháin ferde ráncot
Oly lágynak és
szelídnek rémlik, bár elcsigázott
Orcámat megütötte s tudom, redősre gyűri…
Már gyakran, ravaszúl s
élvezve s betegen
Ügyelek, hogy
gyötrelmim bús órája ugy essék,
Hogy
valamely finom, mesterkedő ügyesség
Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem:
Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától,
Szép combjait mint nyitja lépésre, mily
kihívón
S lágyan… s kedvenc parfőmjét
agyzsongulásig szívom,
Mint ki
halálba zsibbad a rózsák dús szagától…
S jaj, van, hogy vígan szólok:
már kisvárosi élet
Gyógyítottja
vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir,
Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt
hír
S ki egészen a csendes és szürke
dolgoké lett.
S mikor már
megnyugodnék, hogy a lassú kín átka
Életemről letelt s bízón a szürke dolgok
Szivén el-lepihennék, látom, hogy
övükoldott
Titkok ők s fanyar mellük
uj bú tejét kinálja…
-37-
Im, most is… tenyerem arcomhoz
szoritom,
Ó, örök gesztusa szegény,
bús tagjaimnak!
S összeszorított
foggal tűröm, hogy könnyekig hat
Egy
távoli, kántáló, borbélyos bariton…
…
Uram! add legalább, hogy vad kín, nyersen, mélyen
Metélné lágy szivem s mint durva
felcserek
Kontár kése nyomán a fínom,
dús erek,
Pirosan, gyorsan, vérzőn
halna el ifju éltem!…
-38-
EGY LEÁNY SZOBÁJÁBAN.
Nagy Lajosnak.
Az ágya szélén ültem s mint e
sötét, kopott ágy
Oly gyűrött volt
szivem, amelyen forró testét
Lustán
és finoman vetette el az esték
Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy.
Néma volt s elhagyott volt a
kis szobában minden
S a fakó
aranyszínű alkonyatban
Mint beteg
princ a díszes halk fogatban
Lankadt
illatok nyujtóztak szelíden.
Már vetkőzött a szőke némber s
busongva néztem
Milyen únott s hideg
a karja mozdulása
S lelkem hervadt
kertjében bús gondolatok hársa
Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.
Nézd, szólottam magamhoz, mily
zölden s haloványon
Csillog e nő
szeme az estben… érzed? érted?
Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted
Komor sínjei közt egy sötét
állomáson…
Ó lesz-e állomás, hol szebb
fény s jobb melegség
Fogadjon,
feleség és boldog vacsora?
Vagy
szörnyü kóborlásod már nem szűnik soha?
S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett
esték?
S könnytelen, megsirattam a
petyhüdt nyoszolyán
A régi-régi
percet, mikor még nem volt mindez,
S
még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez
A csodarejtő élet zárt, titkos
kapuján…
-39-
SZEPTEMBERI SZONETT.
Laczkó Gézának.
Szeptember szép szultánja,
Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a
hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús thuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz s halkan imázva
mormog,
Sárga selyemben várnak a szép,
hervatag ormok,
Rabnők, kiket
elgyötresz s kik engedelmesek;
S te
jösz, puhán s pompázón s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is
csillog.
Ki gőggel és egykedvűn, de
fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg
mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.
Hatalmas úrkezed ereszd
vállamra keggyel
S ha térdre tör hűs
súlya, szólj halkan: most eredj el
S
átkos, dús ajándékúl az őszi bút vigyed.
-40-
ESTE A TEMETŐN.
Füst Milánnak.
Vén, halottas esti
kert.
Itt-ott ferdén,
egyedűl
Egy-egy tél-túl
földbevert
Furcsa fejfa hegye
dűl:
Megpihenne, ósdi
rom,
Elzuhanna békiben
Lent a fűves, ó siron,
Hol gazdája rég pihen…
Most a tiszta esti
ég
Gyengezöld és tág
mező,
Nyúgodalmas, rest
vidék,
Egy-egy halkan
érkező
Csillag csillog: angyal
ott,
Őrző angyal, azt
hiszem,
Földre ballag most
gyalog
S kézi kis lámpást
viszen…
Béke, béke… lomb
megett
Vén feszűlet
feketűl,
Karja most, az
átszegelt,
Kétfelé lágyan
vetűl:
Elgyötörte
estelig
Véres és szöges
tusa,
Ölelő most és
szelid
Ívű fáradt
gesztusa…
Béke, béke… élni
ma
Nem fáj úgy, nem
tépdesem
Lelkem váddal, vén
ima
Zsongat búsan,
édesen:
-41- Utbafáradt vén
legény
Estimája… dédapám
Énekelte még, szegény,
Vándorútján hajdanán:
„Útvigyázó szent
kereszt!
Vándor míves
esdekel,
Új bolygásra úgy
ereszd:
Féluton ne esne
el;
Légy kegyelmes
tútora,
Vén csontot, hadd várja
már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál…“
Régi emlék, furcsa
dal…
Ó mikor még, kis
legény,
Próbálgattam
fiatal
Félénk hangocskámmal
én,
Kandallós, vén, víg
tanyán,
S megrettenve hagytam
el,
Látva: szép, szelíd
anyám
Mily busan s némán
figyel…
Béke, béke… vár
reám,
Egyre vár az ócska
ház,
Ablakában űl anyám
És az estbe kivigyáz…
Jaj, de lelkem-testemen
Lomha,
bús egykedvüség
S eltünődöm:
istenem!
Messze kell-é menni
még?…
-42-
EVOKÁCIÓ EGY CSILLAGHOZ.
Osvát Ernőnek
Csillag! e csüggedt órán, míg
bánatok zilálnak
A fogcsikorgatások
bolygóján s reszketek,
Engedd feléd
feszítnem, szédűlőn, reszketeg
Lajtorjáját szegény emberfantáziámnak.
Örök fényed figyelve fenséges ős
planéta
Oly jó most eltörpülnöm s
nagy búm, alázva, mérnem:
Mily halk s
kis mozgolódás a roppant, régi térben
Szivem fájó verése s e lomha éji séta…
Lásd, szörnyü óra volt ez,
forró könnyem kigördült
S zord
vízióként láttam: sok fáradt, furcsa útam
Iszonyú tömkeleggé mint bogozódik rútan
S csüggedt csavarodással mily bús hurokba
görbült,
Hol édes ifjuságom ájuldoz,
szűnő szívvel
S elhal… s már drága
célig torz utak kusza bogja
Nem
oldozódhat többé lendűlőn és ragyogva
Mint víg ösvényszalag, mely dús ormokhoz
ível…
Ragyogj, nyugalmas, hűs fény
reménytelen s hazárd
Utamra, ős
tüzednél e sok, bús borzalom ma
Szeliddé félszegűl s úgy nézem torz halomba
Torlódott bánatim, mint ó, bizarr
bazárt,
Hol, nyűtt dobozok mélyén:
sok-sok bús gondolatban
– Ó, lelkem
régi lomja! – lappang a halk halálvágy,
Az ócska, furcsa krampusz s felszegné ferde
vállát,
De fáradt már szegény s oly
úntan s késve pattan…
-43-
Most, csillag, megszerettem,
lásd, árva és sötét
Éltem s komoly
korongod a régi, égi csendben
Úgy
nézem már tünődőn és békén s elpihenten
Mint nyugtató örök rend szép égi hírnökét;
Most érzem: bús kis útam vezet még
valamerre
És lágyan s édesen emeli
elcsitult,
Fáradt lelkem a lét, mint
álmos kis fiút
Halk, ringató anyák
szelid és puha melle…
Csönd… csönd… Isten követje,
nemes, arany jelenség,
Setét áhítatom
most meghódol neked
S úgy emeli
feléd, remegőn, szívemet
Ez élő és
meleg és fájdalmas szelencét
Mely
könnyek balzsamával s vágyak kincsével áldott,
Mint bizarr drágaságuk és furcsa
füstölőik
A mély, setét uton, mely
Betlehem felé vitt,
A szent csillag
fényében a szerecsen királyok…
-44-
DERŰ?
Schöntag Lajosnak.
Ez, ez hát a derű? ez a
túlkönnyű játék?
Nem remegek s nem
pirulok bele,
Közelhajlok s mondom:
ime, fehér halánték,
S lesem: reá a
csókom halvány pírt lehel-e?
Távolhuzódom s mondom: íme kis karcsú termet,
S lesem: rándul-e válla utánam,
remeg-e?
– Ez hát az élő öröm, mely
kínná sose dermed?
A boldog szerelem?
az élet-csemege?
– És túl lombok cikk-cakkján
apró falu fehérlik,
És túl fehér
falun cikk-cakkos kicsi hegy –
Tünődöm: itt a jó hát? s mellettem súgva kérdik:
„Becses bús gondolatja kószálni merre
megy?“
S oldalt hajlok mosolygva,
lustán s a lány szemébe
Fúvom
szivarom füstjét s az évődő kacag –
Ez hát a csodahangszer? a jó órák zenéje
Innen cseng? lássuk, lássuk: kövérke, kicsi
nyak!…
Mért hát hazudni s torzan
mosolyra vonni ajkad
S szépnek vélni
a létet, mert szépnek vallja más?
Ki
már halál felé szelíd-ügetve hajtat
Minek neki bús utján kis derű-állomás?
Minek még kis ürűgyek: nyájas táj, lágy
kisasszony,
Megállni, tétovázni és
próbálgatni még?
Légy elszánt és
kevély s egy rongy perc ne marasszon,
Ha már torkodra öklend a fáradt szó: elég…
-45-
Hopp! jó szivem, csak csínján,
hiszen megint becsaptak!
Hopp!
bolondúl dobogni és kalimpálni kár,
Hopp! meg ne illetődj, megint csak semmit adtak!
Hopp! gőgösen! hisz ujra üres, bús óra
vár!
Kopp! jó, beteg szívem, szép
csínján, lassú koppal,
Tovább,
halkan, egykedvűn, bús véred majd eláll,
Topp! fáradt, furcsa vándor, szép csínján, lassú
toppal,
Majd csak gáncsot vet egyszer
s elfektet a halál…
-46-
SZOBÁK.
Vörös márványból építek
neked
Házat fehér madarak bús
szigetjén,
Ahol örökös, rózsaszín,
hideg fény
Borong a végtelen vizek
felett.
Fényes karú, mezítlen, barna
nők
Surolják majd, hajlongva, hűs
szobáid
S dalolják messze otthonuk
danáit
Míg setét rózsákként csügg bús
fejök.
Első szobádban kád lesz, drága
kád,
Hol lágymeleg hab símogassa
vállad,
Csókolja emlőid és hosszu,
bágyadt
Karjaid közt lomhán suhanjon
át.
Itt gyolcsok lesznek s régi,
sárga selymek,
Vörös rózsák és apró
nárciszok;
Ha jősz, egy kis fiú
tapsolni fog,
És én szomoruan s
alázattal figyellek.
Másik szobádban ódon ágy
legyen,
S mint téli síkra ejtett
ékszerláda,
Ferdén a hóba fúrva,
kifosztva és kitárva,
Heverjen drága
tested a tiszta lepleken.
Kis
asztalodon könyvek legyenek,
S míg
bennük lapozol lágy, lassú ujjaiddal
Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal
Itasd meg csendesen s ringasd el
lelkemet…
-47-
S ha majd este a vén vizeken
át
Távol partok felé merengnek a
cselédek
S a mi bús asztalunkon elhűl
az esti étek,
Én furcsa bánatim,
édes, ne nézd tovább:
Vezess be
kisanyásan a harmadik szobába,
Ahol
születnek a setét rimek,
Forralj
kedveskedőn lágy, zümmögő vizet
És
hints teát és mérget szelíden a pohárba…
-48-
A RABRÓL, AKI KIRÁLY VOLT
E síró szavak, úrnőm, zengő és
furcsa bilincsek,
Melyekkel láncra
vertem és küldöm hozzád: menjen!
Alázatos és szenvedő szerelmem.
Én édes úrnőm, hallod? most halkan egy reszketeg rím
cseng:
A láncok csörrentek, mert
szeliden
Béklyós karját szegény
szerelmem kitárta feléd –
Hallod?
most téveteg és fáradt az ütem
Mert
elindult rabod s remegve lép
Közelébb, közelébb
S megáll –
lemondón, fájó, réveteg csendben…
Elér-e hozzád? sóhaja leng
előtte, halk madár, feléd ivel sovárgva
S finom és zengő hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése
a légben,
Ó, ereszd most kezedre
fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen
S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis,
nemsokára,
Még e bús
hajnalon.
Meg kell őt
fojtanom
S lásd, a mi halottunk lesz
csak, gyászold,
Hisz nemrég még
király volt, gőgösen gázolt
Az
életembe, ífju volt, ő volt a vídám esztelenség,
Karjai lüktető meztelenjét
-49- Kéjesen feszitette a
hegyek felé, keményen,
Ó, táncolni
tetszének az ormok a rezgő, hajnali fényben
S én elbúsongva az ablak előtt e dús pompában
koldusan álltam
De hozzám toppant s
ujja közé csippenté pajkosan állam
S
lassan a fénybe fordította orcám…
S
mutatta a tavaszi fűveket, a karcsú és zsenge
ragyogókat,
S a fákat, miket a halk
szél szeliden billegni nógat
Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó
táncra…
S kacagtak a boldog fák s ő
is, mint a szélzengette levelek tapsolt és csengett
S nevessek én is: unszolt s becézve simult
hozzám
S jól esett, úrnőm, mert neved
dúdolta s szépséged fuvolázta
S
főhajtva s térdalázva
Hallgatták
akkor bánatim s eléje halkan mind hódolni
mentek…
S mikor eljött az Éj s hozta
lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet
S csillagok s illatok lengtek a mély és bús
világban – szerelmem
A Csend szívén
megbújt s így, szemlehunyva, távoli, gyönyörű dolgok felé
merengett:
Hej, most, míg sétál
tűzvirágos égmezőn a lomha hold nehéz brokátban
Hány büszke asszony lankad el kegyesre
váltan
És búvik búgva
férfimellre!
-50- – Ezen tünődött
kéjesen szerelmem s szemeidre is gondolt, távoli és gyönyörű
szemedre,
Míg édes vágya lassan
fájásig feszült s úgy tetszék: elviselhetetlen!
S bánatim akkor, furcsa,
fekete rabnők, lábainál kuporogva megültek
S dudoltak néki zsongító dalt:
vontatott
Lépéssel léptek s
elzuhantak ájultan a mondatok
S mely
úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklő
láncaként:
Dús ifjuságom zengték
altatón, a messzetűntet –
S így szólt
a dal: a furcsa dal a furcsa rabnők ajkán mélabúsan így
zenélt:
„Ó, Áfrikánál áfrikább, forró,
bizarr táj, távol Ifjuság!
Fénylő,
derűs vidékeidre, ott születtünk, visszavágyunk,
Ott csodapálmák közt szelíden ringott
hintaágyunk,
S örök napfény érlelte
gyenge tagjaink finom husát.
Ott
zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba,
Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe
táncra,
Őrömek voltunk, – víg király
táncos, hárfás szolgái, ezeren,
S
hallgatta bíbor ágyán víg dalunk a víg király: az Első
Szerelem…
Jaj, jaj… már elmaradt a
boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék!
A víg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét
szemét,
-51- Mert törvény:… jaj, jaj…
minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Áfrikák!
Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid,
altatunk,
Hajoljon rád s legyezzen
álmos, álmos, halk dalunk
Mint
szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“
Hallgatta bánatim nyújtott
szavát szerelmem s néha, halkal
Dudolta ő is félálomban a borús dalt téveteg
De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju
öklét s vad haraggal
Arcúl ütötte és
elűzte szitkozódva a szelíd cselédeket
S őrjöngve hívott, úrnőm, majd lihegőn hörögte neved és
átkozott s gyalázott…
Riadtan bújtak
össze akkor megvert s megalázott
Bánatim és remegve mondogatták s halkan
sírdogálva:
„Jaj, jaj… már meghal ő
is, új urunk, kínos, nehéz halállal meghal
nemsokára…“
Úrnőm! alázatos már s szenvedő
e nemrég gőgös és izgága szerelem!
Én
szánom őt, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon…
S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg
és finom ajkadon
Jó volna,
rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet
édesen,
De jaj, itt állok én a hűs
hajnalban és bús gyilkolásra készülődöm
-52-
S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony,
úgy jő: bizonytalan s tünődőn,
Fényt
gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére
rátapintott
S mint pici, színes
lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók,
Már fényt vető keze a hűs mezőt behinti
halványzöld, szelíd parázzsal,
De oly
hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmuló
varázzsal
Bűvölték volna el a setét
és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen
derengő.
S én didergek, úrnőm s furcsa
és zengő
Szavaim síró bilincsébe
verem szerelmem s küldöm hozzád,
Álljon meg ágyad előtt és nézze ájulásig, utólszor,
orcád,
S ha ébredsz, szóljon, ha mit
tud, alázatos és búcsúzó beszédben
S
te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan,
szépen
S figyeld e méla rabot, –
meghal úgyis, nemsokára,
Még e bús
hajnalon.
Meg kell őt
fojtanom…
-53-
ESTI VIZIÓ.
Boross Lászlónak.
Boldog isten! hát mindig így
lesz már most?
Magamat én, szegény,
elengedem
S mint züllött küllők rívó
tengelyen
Átfordulnak a régi és a
sáros
Búbánatok szédűlő
lelkemen
Monoton körforgással, újra,
újra…
S ülök és bámulok a lenti
útra:
A kövek alól felszakad az
este,
A tikkadt tenger… enyhe, renyhe
teste
Melyülve nő s már ablakom
bezúzza,
Vak tócsákat loccsant a
szegletekbe
S lomhán lapúlva árad
fellebb-fellebb…
S már körülfojtogat és lassan
ellep,
S a süllyedt házak lenti
ablakából
Mint halk sellők alanti
hablakából
Dal szól… tán csak egy
cseléd énekelget
Pihenő órán,
egykedvűn, szokásból,
De nékem most,
szegény, halált izen…
S mint fulladó az örvénylő
vizen
Végiglátom egy ájult
pillanatban
Az életem… s érzem: most,
messze, halkan
Valaki sír… anyus sír
azt hiszem
S tompán tünődöm: mért
sírhat?… miattam?
S oly furcsa, hogy
az én szemem is nedves…
-54-
És szólanék: ne sírj anyuska
kedves.
De míg csak egy szót is
kimondanék
Már úgy rémlik: igen,
valaha, rég,
Akartam szólni… s
elnézek a csendes
Homályba s ott egy
nagy setét kerék
Forgatja küllőit…
oly furcsa, furcsa…
Monoton körforgással… újra,
újra…
-55-
EGY MOZDULAT.
Tersánszky Jenőnek.
A síró s hencegő érzésből,
tépett szívem,
Az „örök“ szerelemből,
lásd, ez a rongy maradt,
E kéjes
mozdulat, mellyel a poharat
Az édes
poharat bús számhoz közelítem.
Ez immár züllött gesztust,
először, finom ívben
Szerelmem
ügyeskedte, mohó és mégis félénk
Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még:
A kedvesem kezét emeltem ily
szelíden…
Ó, lendülj most szilajjá,
érzelgős mozdulat!
Mit görbülsz
ajkamig ily sunyin a pohárral?
Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél…
Lendülj ki duhajul, csattantsd
a poharat
A pallóhoz! mi gondod a sok
nyomoru vággyal
Mely a szivembe
rothadt és mérgez, bár nem él…
-56-
Ó, VIGASZ!
Lányi Viktornak.
Ó, Vígasz! lágy és csacska
istenasszony,
Te bárki ronggyal
jószívűn parázna,
Aludj már vélem is!
őrjöngve rázza
Vállad kezem s esengve
hív panasz-szóm!
Emlőd közé hadd fúrom könnyes
arcom,
Tán elsimúl a szájam rángó
ránca,
Suttogj nekem, leslek, gyáván,
vigyázva,
Suttogj, suttogj, akármit!
tán elalszom…
Ki ócska szókkal bús
borbélylegények
Kezéből a revolvert
kiveszed:
Furcsa patkányok, fussanak
szegények –
Nézd, sírva kérem együgyű és
régi
Játékaid s kövér, langyos
kezed:
Cirógass és keríts meg: élni,
élni!…
-57-
JŐJJ, VIHAR!
Lányi Saroltának.
Várom: még egyszer tán zengő
vihart hoz
Az élet s halk hajóm a
tengeren
Hazárd, utolsó táncra
engedem:
Zuzódjon szét, vagy lengjen
drága parthoz!
Csak ez a csend, e tespedt,
ájulat rossz
Csendje ne volna!
egy-két emberem
Teng-leng a bús hajón
reménytelen:
Pár vánnyadt vágy, pár
züllött, vézna matróz…
Mert elfogyott a nyomorú
ital,
Az állott rum: az egy-két csöpp
reménység
S jaj, józanok a szegény
tengerészek…
Jőjj, tégy velük jót irgalmas
vihar,
Hadd lenne boldog part borától
részeg
Már végre mind… vagy nyelje el
a mélység!…
-58-
RETRAITE
(Samain.)
Térj meg ma halk hajós tünt
éveid vizére
S hunyt szemmel olykor
tétlen fúrd légbe eveződ!
Szél száll
a mult parkjából s kik már görnyedezők
Az elfáradtak arcát lágyan biccenti mélyre.
Most, szívedben, kopár s tág
útjaitól félre
Keresd, hol fejfák
dőlnek, a fűves, bús mezőt:
Figyeld
setét legét, a multról neszezőt
S
hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te.
Gondolj a szem nyilára, mely
élted általfúrta
S az órákra,
melyekre, mint mélyen zengő húrra
Szerelmed arany körme simúlt s vont halk
vonót…
Ó köznap esték csöndes s bús
ötvöse, hasítsd ma
Emlékid ékkövekké
és finoman csiszold
S belőlük antik
gyűrűt formálj szép ujjaidra…
-59-
HAJNALI SZERENÁD.
Virrad. Szürkűl a város renyhe
piszka,
De túl, az enyhe, tiszta
messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti
az égen
A hajnal, a nagy
impresszionista.
Ezüst ónnal
szeszélyes felhőt rajzol
És álmodozva
pingál enyhekéket
S ragyogva tűzi az
isteni képet
Az űrbe a hold, nagy
rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút
csuha
Lebomlik a fák törzsén
nesztelen
S borzong a jó hüvösben
meztelen
Az erdő, az örök, buja
csuda:
Most, mielőtt pompás testét
kitárja
Mindenkinek, nyujtózik
hallgatag
S várja, hogy a vén, dús
kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy,
zöld hajába.
De itt, a szűk utcák közé
bezárva
A szürke hajnal szennyes és
sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta
már
A lenge gázláng, az éj bús
virága.
Itt-ott mered csak s furcsán,
betegen
Lobog a kétes és nehéz
homályba
Egy-két borús fa, mint
fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a
siket tereken.
-60-
Annuska, alszol? bús utcák
során
A bús hajnalban járok
egyedűl,
S hogy vígasztaljon, halkan
hegedűl
Fantáziám, a magános
cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad
mosolyával
Hangfogózza dalát, míg
ballagok,
Jó volna most megállni
ablakod
Alatt egy édes, fájó
szerenáddal.
A szívem adnám oda
hegedűnek,
A szívem, melyből bú és
vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe
bánatot
És kósza vágyat, mely árván
röpűlget,
Hogy szűz álmodban, halkan,
édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az,
amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre
elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött
életem.
-61-
TÁRCÁMBAN EGY KÉP.
Mért jó: meleg szemedbe nézni
hosszan?
Mért jó: meleg, kis
kebeledre búni?
Mért jó: meleg, telt
combodtól reszketni?
Mily jó is: elfáradtan öledbe
ereszkedni,
Mily jó: langy
lehelléssel gyenge bőrödre fúni,
Érezni kicsi térded, amint borzongva
moccan.
E két sovár, égő szem
végigragyogja vállad,
Ó mint két
nyomorú és félénk tolvajlámpás,
Mely
csak téged kutat éjben, magányban s búban.
Gyengén szorító kerek
koszorúban
Ez a két ölelő kar be itt
maradna nálad
Te édes és puha, te
illatos és pompás.
Mily furcsa, hogy nekem most
tőled el kell mennem,
Mily furcsa,
hogy az utcán majd szivarozva lépek
S
lekötnek majd ügyek, gondok és emberek.
S csak úgy viszlek szivemben,
mint tárcámban egy képet,
Mit futó
pillanatra s csak nagyritkán lehet,
Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.
-62-
CSAK ENNYI.
Félbehagyott
Versek szegény, halkúló rebegése,
Félbehagyott
Sírás
halkúló, békélt szepegése,
Félbehagyott
Küzködés békélt,
mindegy-legyintése
Csak ennyi,
lásd
Halkúló, békélt, mindegy-éltem
vége.
Jó itt nekem
Kis, hajnali kávéház-zúgban,
Jó itt nekem
Hajnali, csendes mélabúban,
Jó
itt nekem
Lassacskán, szépen végit
várnom,
Csak ennyi, lásd
Hajnali, csendes elhalálozásom.
Csak sose sírj,
Nem volt az élet énhozzám kegyetlen,
Csak sose sírj,
Én
voltam lusta, gyáva és ügyetlen,
Csak
sose sírj,
Nem illet engem itten
joggal semmi,
Csak ennyi,
lásd
Köszönni illedelmesen és
menni.
Áldott az élet,
Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik,
Áldott az élet,
Keze
felém is illendően nyílik,
-63-
Áldott az élet,
Hullott kezéből rám is némi jó,
Csak ennyi, lásd
Csendeske,
fáradt rezignáció.
Isten veled,
Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb
versek,
Isten veled,
Vigasztaljanak zengőbb, szebb
szerelmek,
Isten veled,
Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon
Csak ennyi, lásd,
Hogy én eltüntem és hiányzom.
-64-
ÖRÖM.
Elek Alfrédnak.
Érkező vonatok füttye át a
ködön
Ujjong… ujjong… hallgatom
estelente.
Mily szép ez… s olykor,
mintha szivemből csengne:
Ideges
jelzés berreg: most! berobog az öröm?
Aztán csend… csend… lehúnyom a
szemem,
Jaj, ha most jönne… jaj, ha
most rohan rám!
Forró kereke
átszántna szivemen
S megölne,
megölne… s hagynám, hagynám…
-65-
HÓFEHÉRKE.
Igen, ez csak vers: lim-lom,
szép szemét,
Játék, melyet a halk
gyermek, a Vágy
Faragcsál s olykor
lustán félbehágy
S merengni húnyja
álmatag szemét.
Most ezt faragta: kis szonett,
setét
Szavakból ácsolt bús
ébenfa-ágy
S ráfekteti gyengéden
gyenge, lágy
Szerelmem holt, virágos
tetemét.
Pihenj szerelmem! nézzenek a
boldog
Élők, mint nyugszol némán,
hófehérbe,
Tündérmeséim édes
Hófehérje.
Ágyad szélén vigyázva
üljenek
Mint árva törpék, furcsa, bús
koboldok
S csendeskén sírjanak a halk
rimek.
-66-
LEVÉL.
Ha ez a levelem
megérkezik,
Édesem, gondolj rám egy
kicsit.
Képzelj magad elé:
szivarozgatok,
Fáradt vagyok és
csendes és nagyon elhagyott.
Azt gondolom, maholnap
meghalok,
S azt is gondolom, nem kár,
ha meghalok.
Elküldöm neked ezt a
levelet,
De nem mint régen: csevegni
veled.
Tudom én, kopott rongy már a
szavam,
Jaj, hogy kényes szavam is
odavan.
De kell, hogy mégis írjak
teneked,
Kell, hogy búsan nézd e bús
jeleket.
Felszakadó sírásod kell
nekem,
Szivarozgatva tűnődni
ezen.
Gyilkosság ez, gyilkosság ez,
tudom,
De lásd, egyedül kínlódom
nagyon.
S szivemnek jólesik ez a kis
meleg:
Hogy még valaki felsír, ha
izenek.
-67-
VÁGYAK TEMETÉSE.
Havas Gyulának.
Elföldelem a szívem
vágyait;
Ó! kopott és zenétlen
temetések,
Züllött úrfiak züllött
gyászpompája.
Ledülnek nyirkos síri ágyba
mind
S én gyásztalan közönnyel tovább
lépek,
Miért tünődnék értük vissza
fájva?
Üres fickók voltak, mihaszna
társak,
A szívem vérét itták és ha éj
lett,
Duhajkodtak, hencegtek,
fogadkoztak,
És ők is csak gyürötten keltek
másnap,
Sóhajtoztak: hogy így-úgy,
fáj az élet,
Henyéltek, tespedtek,
semmit se hoztak.
És őbelőlük sem lett semmi sem
–
Az egyiket pedig soká
szerettem,
Hazudta: ő az a
táltos-királyfi,
Ki hipp-hopp, egyszer majd
kiküzd nekem
Egy szép király-lányt
hősi küzdelemben, –
Becsapott ő is,
elfáradtam várni.
És most már nincsen vágyam. –
Hajnalonta,
Ha hazavet a robot,
összetörve,
Nem űlök álmodozni, magam
csalni.
Feleség, pénz, Páris, – sok
drága gyolcsa
A létnek, tudom, már
sohse kötöz be,
Sebaj, így is csak
meg lehet majd halni.
-68-
TÉLI VERŐFÉNY.
Elek Artúrnak.
Mit ablakom körülfog vén
kerettel,
Megfrissül most az únt,
szomoru táj,
Víg napsugár pingál
aranyecsettel
Az ócska képen és
restaurál:
A régi Mester megkopott
müvét
Ragyogni szítja most az új
lazúr,
E vén világba zárt örök
szivét
Feldobogtatja nékem most az
Úr.
Egy ócska házon a rőt
téglakémény
Most ég felé bibor
kedvvel feszűl,
Az égbe szökken víg
erotikával
S az édes levegőbe
idvezűl.
A lanka dombok telt, kerek
vonalja
Kigömbölyül szelíden a
leples, tiszta hóra,
Hűs paplana
alatt a dús föld, mélyen alva,
Most
szívja kebleit tán duzzadóra.
Jó volna a mezőkre futni
mostan
Ugy-e, szivem, bánat beteg
bolondja?
Torkomból, melyből vér
hördült pirossan,
Hurrák skárlát
szökőkútja bugyogna.
Két fáradt, bús
karom a ragyogásba fúrnám:
E két
karon, mely az égbe ivel,
E két
feszűlő, lüktető csatornán
A boldog
magasságba folyni fel!
-69-
Csitt! megvakúlt a fény, oda a
részeg percek,
Sötét lett a szobám,
csönd, alkonyi ború,
Szivem körül
zsebórám hallom: tünődve perceg,
Vagy
tán szivembe bent a bú, a régi szú?
Fázom s lomhán megűlök a kályha mellé bújtan,
Hát ma se sikerültél: szent életöröm?
Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az
újjam
S tenyerem húsát vájja a
kínlódó köröm.
-70-
-71-
TARTALOMJEGYZÉK.
- Kisvendéglőben 5
- Látomás 7
- A vén ligetben 8
- Tavaszi elégia 9
- Légyott 10
- Philoklet 11
- Esti könnyek 13
- Tavaszi holdtölte 14
- Ősz 16
- Esti szonett 18
- Kincs 19
- Meddő órán 20
- A parkban 21
- Reggel 22
- Ady Endrének 23
- Vergődés 25
- Déli derű 27
- Egy leány 29
- Őszi alkonyat 30
- Intérieur 32
- Orfeumi elégia 33
- Séta az alkonyatban 34
- Sóhaj 36
- Egy leány szobájában 38
- Szeptemberi szonett 39
- Este a temetőn 40
- Evokáció egy csillaghoz 42
- Derű? 44
- Szobák 46
- A rabról, aki király volt 48
- Esti vizió 53
- -72-
- Egy mozdulat 55
- Ó, vigasz! 56
- Jőjj, vihar! 57
- Retraite 58
- Hajnali szerenád 59
- Tárcámban egy kép 61
- Csak ennyi 62
- Öröm 64
- Hófehérke 65
- Levél 66
- Vágyak temetése 67
- Téli verőfény 68
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
| 51 |
En szánom |
Én szánom |
| 52 |
Alljon |
Álljon |
| 54 |
Es szólanék |
És szólanék |
| 62 |
Aldott |
Áldott |
| 63 |
Aldott |
Áldott |
| 67 |
VAGYAK |
VÁGYAK |
| 68 |
VERŐFENY |
VERŐFÉNY |
