The Project Gutenberg eBook of Görög tüz by Mór Jókai

A Hedzsira ezerkétszáznegyvenedik esztendejében, a keresztyén időszámítás szerint 1836-ban, egy hatalmas hajóhad jelent meg Szucsuk-Kaleh előtt; több volt ötven vitorlánál.

Ez a hajóhad tizenötezer orosz-katonát hozott magával Anapából, egész hadjárathoz való ágyuparkkal, lőszerrel, s a jövő télre kitartó élelmi készlettel ellátva.

A hadi gályák lőtávolba érve, horgonyt vetettek, széles oldalaikat, ágyúik sorával a part felé fordítva s a szállító hajók vízre bocsáták dereglyéiket, a mikre a partra szállítandó fegyveres nép kezdett átrakodni.

Az orosz főparancsnok, Weljaminoff tábornok, a csapatvezéreket magához hivatva az admirálhajó födélzetére, ott kiosztá valamennyinek a napi parancsot. A cserkeszek erődét, Szucsuk-Kaleht és a «Szemes» folyócska másik partján fekvő hasonló nevű várost, gyors megrohanással elfoglalni az első feladat, s csak akkor, ha ez nem sikerűlne, szólnak bele az öreg ágyúk. E szerint minden csapatnak ki lett mutatva a maga működési czélja s az egyes dandárvezetők a hadművelet összefüggő tervezetével megismertetve.

Utolsónak maradt egy fiatal ezredes, ki a hajón hozott csapatok egyedüli lovasságát, a csernomori kozákoknak egy ezredét vezényelte.

– Riumin! Mondá neki a tábornok. Te az alatt, a míg -2- gyalogságunk a várost elfoglalja, lovasságod két szótniájával felnyomulsz a Szemes medrén, az most elég sekély. Igyekezni fogsz, a meredek part által eltakarva, a folyamon levő dereglyéket elfoglalni, s azután annál a négyszögletű fehér épületnél, a mit távcsővel jól kivehetsz, előtörsz a folyammederből s azt az épületet elfoglalod. Neked jutott a legnehezebb feladat; mert a míg társaidnak csak férfiakkal lesz dolga, neked leányokkal kell elbánnod. Az a fehér épület a leányvásár rakhelye. Ide hordják a cserkeszek azokat a szépségeket, a kiket a stambuli és kairói kereskedők a háremek számára megvásárolnak. A Ramazán-ünnep közeledtekor néha kétszáz cserkesz leány is van e házban. Ezeket kézre kell kerítened. És azután fejed rajta, hogy katonáid a leányokkal semmi baromságot el ne kövessenek. Magadra is ügyelj nagyon, hogy valamelyiknek a szemébe mélyen bele ne találj nézni. Mert a cserkesz leányok szeme tele van varázslattal. A ki a cserkeszleányt megveszi rabnőnek, az magát adta el a cserkesznőnek rabszolgául. Nagyvezérek és szultánok is voltak már ilyen rabszolgák. S a cserkesznők szemeiből háborúk és palotaforradalmak jöttek elő. Neked pedig baj volna ilyen rabságba esned, mert az elfogott cserkesz leányok felől az a határozata a czárnak, hogy azok bántatlanul szállíttassanak Moszkvába. Azt tudod, hogy minden cserkesz leány egy övet visel a derekán, a mit csak a vőlegénynek szabad tőrével kettévágni. Ennek az övnek sértetlenül kell maradni. Mert ezek a leányok, kiket le kell foglalnod, az «új Jeruzsálem» zárdában apáczáknak fognak neveltetni. E szerint e lefoglalásnak kettős czélja van. Egyik az, hogy a barbar leányvásár a cserkesz partokon megszüntettessék, másik pedig az, hogy a bennszülött leányokból alkalmas hittérítők neveltessenek, kik később hazájukba visszahozatva, a keresztyén vallást és a czivilizált szokásokat a már meghódolt kaukázusi népek leányai között sikeresen terjeszszék. Minden térítés az asszonyok utján megy leghatályosabban. -3- Valamint a pogányok fanatizmusát is leghevesebben élesztik az asszonyok. Megértettél. Tehát a rableányok hánjában történtekről nekem és a czárnak felelsz. A gyermekeket azonnal felvilágosítod, hogy semmi bántásuk nem lesz. Ha a lefoglalás után megtámadtatol, s nem védheted az állásodat, egyenkint mindegyiket egy lovas mögé ültetve, magaddal elhozni törekszel. Ha őreik rájuk gyujtanák a hánt, a leányokat a tűzből kiszabadítod. Ha védnék magukat fegyverrel, cserkesz leányoknak az szokásuk, hagyod magadat és társaidat szúrni, vágni; leánykéz nem üt mély sebet; de vissza nem vágsz; lefegyverzed őket s kárt nem ejtesz bennük. További parancsaimat elvárod. Mehetsz!

Kalamoff Theodorovics Riumin Oleg ezredes az első dereglyébe szállt be, mely a tengeröbölből a Szemes folyó torkolatába evezett félszótnia kozákkal, kik paripáikat a dereglye mellett usztatva vitték magukkal s távcsövével folyvást kémszemlészte a kijelölt magas fehér épületet.

Riumin délczeg, daliás alak volt; érdekes halavány arcz, veresbemenő hajzattal, bajuszszal és szakállal. Nagy felhőszürke szemeiben volt valami mélabús kifejezés, a mi a harczias alak tekintetét rajongó ábrándozóvá tette.

Tiszti rangját és érdemrendeit a törökországi balkáni hadjáratban nyerte, a mikor még csaknem gyermek volt. Családja egyike az ős bojár törzseknek Oroszországban, a kik azt mondták magukról, hogy nekik négy szabadalmuk van: egyik «botokat osztogatni másoknak»; másik: «botokat senkitől nem kapni»; harmadik: «a czártól közvetlenül elnyomatni»; negyedik: «ha a nyomást nem tűrhetik, a czárt megfojtani». Egy ötödik is volt, de ez már elavult, hogy a czárnak az ő családjaik valamelyikének leányaiból kellett feleséget választani.

Riumin sok költői hajlammal bírt, phantasiája elevenen kiszinezte a rábizott feladat drámai fejlődését. Tárgy egy byroni hőskölteményre. A felriasztott szépségek; a kétségbeesés harcza, magukat fegyverrel védő leányok s -4- fegyvert nem használó férfiak között. Vajjon mi lesz a neve annak a szépnek, a kinek a tőrét ő fogja kicsavarni gyönge kezéből? Zuelma? Fatime? Zoraida? Hogy fogja majd szelid szavával felszárítani könyjeiket. Lesz talán, ki a hős iránt szívdobogást érez majd, s tekintetét rajta feledi epedőn. Akkor aczéllá válni előtte, s azt mondani neki: «Tőlem megmenekülsz. Nálamnál nagyobb urad lesz. És nagyobb a szultánnál is, te az Isten menyasszonya vagy!

A dereglye zátonyt ért, a kozákok felkaptak lovaikra, s Riumin az első fél szótnia élén megkezdte az előnyomulást a zátonyos mederben.

Az első utasítást, hogy a dereglyéket foglalja el, nem teljesíthette; azok el voltak már sülyesztve mind. Annál gyorsabban haladhatott a hán felé.

Egész odáig legkisebb ellenállást sem talált, a part mente kihaltnak látszott. Azt hitte, kelepczébe csalják, a hogy a cserkeszek szoktak harczolni, váratlanul támadva ellenfeleikre. A karabélyt mindenki felvonva tartá, s a kivont kardot szijjra akasztva kézcsuklóján.

Mikor aztán a lejáróhoz értek, mely a hánhoz felvezetett, ott Riumin «hátra a fegyvert, s hüvelybe a kardot!» vezényelt s úgy kaptatott fel a nagy négyszögű épülethez. Kifelé egy ablaka sem volt annak. A ki a szabadba akar kinézni, az felmegy a háztetőre, mely lapos terraseokra van osztva. A hán kapuja nyitva volt; nem is állt előtte őr. Körülfogták azt hirtelen, elállták minden kijáratát s azzal Riumin maga tört be legelől az udvarra s onnan a szűk lépcsőn fel a rácsablakos tornáczra, követve kozákjaitól. Sehol még csak egy élő lelket se talált.

A hosszú termek, a boltozatos folyosók mind üresek voltak, a mozaikpadlaton még ott hevertek az apró fazsámolykák, a miket a keleti nők lábaikra kapcsolnak, mikor végig sétálnak a hideg kőpadlaton s a fürdőterem nagy vízmedenczéjében még ott uszkált egy hosszú piros szalag, mely valamelyik cserkesz nympha hajából tévedhetett -5- oda. A veres márványfalak tele voltak karczolva nevekkel és versekkel, miket az itt járt szép gyermekek irkáltak oda fel hajtartó nyilaik hegyével. A cserkesz irás olyan, mint egy arabeszk rajz, egymásba font kacskaringós czikornyával.

Riuminnak arra az esetre nem volt semmi utasítása, hogy mit csináljon, ha semmit se talál itt? Elég ideje volt a falakra írt arabeszkeket betüzgetni, s elolvasni az eltűnt tündérek neveit: «Leila, Zuelma, Zoraida» és az utánuk irt verseket. Jól értett cserkeszül.

A közben várta, hogy talán majd akad valami feladata, ha megindul az erőd és város elleni ostrom. De hasztalan várt. Még csak egy lövés, egy kiáltás sem hirdeté, hogy itt ma várostrom van és városelfoglalás.

Akkor egy nyargoncz érkezett hozzá a tábornoktól, a ki parancsot hozott a számára, hogy siessen őt felkeresni a városban.

Riumin csapatját első kapitányára bízva, maga sietett a nyargonczczal Weljaminoffhoz.

Útközben minden utczán a már partra szállt orosz csapatokkal találkozott, a melyek a házakba igyekeztek magukat elszállásolni, Weljaminoff a főpiaczon fekvő bazárépületben ütötte fel a főhadiszállását.

– Egy kis felsülésünk van, mondá a tábornok a belépő Riuminnak. A cserkeszek nagyon jókor voltak értesülve közeledtünk felől, s a várt ellenállás helyett tökéletesen kiürítettek előttünk mindent. Egy élő ember vagy állat nem maradt a városban. Úgy látszik, még a gólyákat is magukkal vitték. Az erődöt nemcsak szétrombolták, hanem még a köveit is behajigálták a tengerbe, azt nem is fogjuk újra felépíteni, hanem a Szemes torkolatánál hányunk új redoutokat. Úgy hiszem, hogy te is csak az üres kaliczkát kaptad meg a madarak nélkül.

– Valóban, egy pár száz szentet ezuttal elszalasztott az ég, mondá gúnyorosan Riumin. -6-

– Franc maçonszki! feddé őt a tábornok. Ne gúnyolódjál az éggel; mert megbánod. Tudod-e, hogy mi feladat vár most reánk?

– Úgy hiszem az, hogy miután a rabnőkereskedést megszüntettük, czélunkat elérve, visszatérünk mindenestől Anapába.

– De nem az volt a czélunk; hanem hogy itt helyet foglaljunk és azt megerősítsük.

– Kivétel történik veled, s meg fogod érteni azt, a mihez erős segédkezet kell nyujtanod. Te a vakmerőségig bátor férfi vagy, Riumin; hajlamaid vannak a kalandorságra; egy kissé phantastának is hiszlek; erős nyelvtanulási tehetséged ismeretes; ötleteid leleményességről tanuskodnak.

– Ön nagyon sok előnyt tulajdonít nekem, tábornok! szólt Riumin, kit nyugtalanított ez a felülről jövő hizelkedés.

– Te jó szinész is vagy; úgy tudom, hogy Moszkvában az udvar előtt játszottál is valami darabban s mindenki bámulta nagyszerű alakítási tehetségedet. Még énekelni is tudsz.

– Tehát jobb szeretnéd, hogy ha stratégiáról beszélnék veled? Az is meglesz. Azt már tudod, hogy a kaukázusi hadjáratot Szentpétervárott két eszményi szárnyra osztják, a jobb szárny és bal szárny hadjáratára. A bal szárny támaszkodik a Kaspitengerre, a jobb szárny a Fekete tengerre. Amaz nyomul előre a Wladikawkazi hadi úton, emez az abchaz tengerpart mentén s mind a kettőt elválasztja ez a hosszú sziklabirodalom. -7-

– A minek a hány aulja van, annyi nemzet lakik benne. Az arabok nem hiába nevezik a Kaukázust a «nyelvek hazájának». Szuchum-Kaleh kikötőjében Srabo korában háromszázféle nyelven kereskedtek, s mindezeknek a képviselői most is megvannak a Kaukázusban, egyik a másikat ma sem érti, egymással nem keveredik. Külön öltözetet visel, arcza, alakja százféle néptypust mutat be, egy album az egész világ népeiből, a hol összekerültek a földabroszról letörült országok elnevezői, régen kihalt népfajoknak utolsó maradékai, s azok között olaszok, görögök, francziák, kik a keresztes háboruból züllöttek ide s jámbor németek, kik az atyáskodó würtembergi fejedelmek pálczája elől menekültek Ázsia határára. Ilyen szép gyűjteménye az Úr Istennek csakugyan nincs második a kerek földön.

– Sejtem. Először is azért, hogy legyen Oroszországnak egy nagy katonai iskolája, a hol béke idején is gyakorlati téren tanulmányozhassa fiatalságunk a hadviselést; másodszor, hogy bizonyos gőzöknek destilláló kazánul szolgáljon; a míg tudniillik a «seprű»-t Szibéria nyeli el. A nyilt lázadókat, összeesküvőket s aztán a rablókat, gyilkosokat a Baikál és az Obi mellé küldjük; de a kik csak philosophok, szabadkőművesek, vagy a kik csak a vallási rajongás bolondjai, azoknak a számára igen jó lerakodó hely a Kaukázus. És harmadszor: ez az ország egy állomása a keletindiai útnak.

– Mind a háromban van valami, szólt erre Weljaminoff nyugodtan. De mindezek fölött van még egy főindok, a mit te még nem tudsz és a mit én most megismertetek veled. Jelenleg a kerek földön csak két ország hoz napfényre -8- nagyobb tömegben aranyat 1) Magyarország és Oroszország. Magyarország évenkinti aranytermése megy 8–900 pudra,2) Oroszországé 350–400-ra. A többi ország alig jön számba. Ennek a bányászata is igen nagy költségbe kerül. Magyarországon a kincstár csaknem mind rá költi a nyert arany értékét a kezelésre, s Oroszország bányáiban is, mint tudod, ötvenezer emberkéz működik a gépeken kívül, s bár a bányászok egy része elitélt bűnös, de azért ember és gép mégis kenyeret és kőszenet fogyaszt, s a nyert nemes érczen alig van egyéb haszon, mint az, hogy annyi érczpénz kerül a földszinre, mint a mennyit az irigy parasztok évenkint elásnak a földbe, hogy a gazdáik elől elrejtsék. Az orosz birodalom nagyságának az aranytermelés nem felel meg.

– Vagy talán már az ásványtanból is elég volt? szólt Weljaminoff egész kedélyeskedéssel. No hát térjünk át a népismére. A legrégibb irók feljegyezték, hogy a legelső arany hazája a Kaukázus volt. Valamikor a világkereskedelem volt ezen a helyen összpontosulva. Az aranyművesség hirhedett tökélyre fejlődött e hegyek országában s a kaukázusi ötvösök még ma is remekmunkákat készítenek. Az ezüstniellozást sehol oly bámulatos szépen nem állítják elő, mint itt, s a fegyverek aczélpengéi, miket a szuanetek készítenek, aranynyal vannak átdolgozva, a mit a taus művészetnek nevezünk, s ha meglátod egyszer a wladikawkazi, tifliszi bazárokban azokat a «hazarp»-okat, a hosszúnyelű kancsókat, s azokat a guitarrealakú kulacsokat, miket az öveken viselnek, miknek «kullah» a neve, s a csavarnyakú korsókat szinaranyból, vagy csodálatos ezüst- és arany-keverékből, akkor el kell hinned azt az állítást, hogy a Kaukázus a leggazdagabb -9- aranyország a földön; mert ide aranyat be nem hoz senki, ellenben kivisznek sokat külföldi kelmékért. De hol lehet ennek a gazdag aranytelepnek a hazája: ez a nagy kérdés.

Riuminnak az egyik válla fölfelé mozdult. (Biz ez nagy kérdés; de ő meg nem felel rá).

– Látod: az Uralban elárulta az Uralfolyam az arany ottlétét, Erdélyben elárulta az Aranyos, ezek a folyamok apró arany-szemecskéket, sőt egész termésdarabokat mostak alá; de a Kaukázusból lejövő folyamok egyikéből sem lehet aranyat mosni. Annak a holléte eddigelé felfedezhetetlen maradt. Mi folyvást toljuk minden irányban előre úttörőinket. Elébb egy kis meghódított népfajt; annak a nyomán egy kitelepített orosz községet, egy csoport nyugtalan roskolnikot, egy-egy hazájából kiátkozott bez popovčit, az emberiség ellen összeesküvő szkoptsikat; a fanatikus chlistiket, a bomlott agyú duchoborczikat; kik odahaza mind a rend fölforgatására törnek; itt pedig törik szépen előre az Elborus, a Kazbek hegyei közé az utat a rejtett Eldorádóhoz.

– Hiszen, ha azt tudnák, akkor már mindent tudnának. Csupán csak egy kiindulási pontja van a talány megoldásának. A Kaukázusban van egy város: Nučha. Ez nevezetes a selyemvásárjáról. Évenkint egyszer eljönnek a marseillei és lyoni kereskedők ide, s ugyanekkor megjelennek a vásáron egy népfaj küldöttei, a kik öszvérkaravánokat hajtanak föl, megterhelve selyemgubókkal. Tehát ezeknek olyan helyen kell lakniok, a hol hegyektől körülzárt meleg vidék van, kifejlett mezőipar és túlnépesedés. A selyemgubó ennek a háromnak a tanuja. Ezeket az embereket a kabardaiak «láz»-oknak, a daghesztániak «udi»-nak nevezik. Egyik azt mondja, hogy keresztyének, a palestinai hadjáratok maradványaiból települtek le; a másik egyptomi ivadéknak állítja. De se keresztyén templomba, se ozmán mecsetbe, se synagógába, se samán -10- imahelyre, se buddha bálványhajlékba, se parz tűzimádó barlangba nem látta őket senki bemenni soha; pedig azok országos vásár idején mind tele vannak hivekkel, kik a világ minden részéből idesereglenek. Hisz ez országban van az Ararát hegye: a népek kiindulási pontja; itt van, Bakuban, a legrégibb vallás, a tűzimádás székhelye, míg követőik távol Keletindiában laknak s onnan járnak ide bucsúra. Miért ne lehetnének «hegyeink» közt régi «Isis imádók» is? Nyelvüket sem érti a mit egymás közt beszélnek, semmi tolmács. Egészen elüt az az itteni nyelvek mindegyikétől, a mik versenyeznek egymással a kimondhatatlan magánhangzók halmozásában. Ezeknek a beszédében kellemes hangzatosság van. Még azzal is megkülönböztetik magukat másoktól, hogy a leüléshez mindig valami magas helyet keresnek s soha se ülnek le a földre keresztbetett lábakkal, mint valamennyi keleti népfaj szokott, akár mohamedán, akár indus, akár chinai. Viseletük sem hasonlít ez ország egész muzeumot képező népruházatához. A szövetek drágaságán kívül kitünteti azt a viselt ékszerek soknemüsége, a miket meg sem tudunk nevezni. És aztán még a kengyelük hágója és paripájuk zablája is tiszta szinaranyból van. A mi legnevezetesebb pedig, az, hogy köpenyeik elején vörös vagy fekete keresztet viselnek. A selyem-gubó terhet, a mit magukkal hoztak, nem adják el pénzért, hanem cserébe vesznek értük kelméket és újabb találmányu lőfegyvereket. Pénzt nem fogadnak el s pénzt nem adnak ki. A mely nap jöttek, az nap visszamennek; s senki sem tudja, honnan és hová?

– Tehát valószínüleg ezek a birtokosai annak az országrésznek, a hol a Kaukázus aranytelepei vannak, a mik a Kabarda és Daghesztán valamennyi ötvösének munkát adnak s felfoghatóvá teszik, hogy még a legszegényebb cserkesznek is, ha rongyos is a ruhája, de a «besmet» gombjai nemes érczből vannak, s még a közharczosnál is a tőrhüvely, a «saska»-markolat, s a puskaagy ezüsttel, aranynyal van kiverve. -11-

– Látod, hogy rájösz az összefüggésre. Ha ezek a barbár népek a régi kezdetleges bányászat mellett ennyi nemes érczczel tudják teleszórni ezt az országot, mi lenne még az eredmény, ha mi vennők e telepeket újabbkori tökéletesített mívelés alá?

– Hát hisz azt igen könnyű volna feltalálni. Olyankor, mikor a selyemgubó-eladók visszatérnek, a nyomukat kellene követni.

– Azt hiszed, hogy erre az ötletre te jöttél először? Számtalanszor megkisértettük. Az utánuk küldött kémek közül soha egy sem tért vissza. Próbáltunk erős kozákcsapatokat elindítani az udii vásárosok után. Soha sem láttunk egy embert se közülök többet. Megbíztuk e feladattal a vidékkel és népekkel ismerős leghívebb gruziakat, oszszeteket, mind odamaradtak. Kísérletet tettünk örményekkel, a kik a világ minden zugába be tudják magukat fúrni: mind odavesztek. Mi történt velük? Ki nem lehet találni. Ha kelepczébe csalták őket, ha fogságba estek, lehetetlen, hogy egy legalább ki ne szabadúlt volna közülök, a ki hírt mondjon a többiről. Azt is megtevék az embereink, hogy postagalambokat vittek magukkal, a mik által izenetet küldhessenek arról a helyről, a honnan gátolva vannak a visszatérésben, leírva az addig bejárt utakat és tájakat; de még a postagalambok sem jöttek vissza.

– Akkor annak kellett történni, szólt Riumin, hogy küldötteink csakugyan rátaláltak arra az országra, a mit kerestek, de ott olyan jól éreztek magukat, olyan szépnek találták a vidéket, a leányok szemeit, és a szabadságot, s olyan jó fogadtatásban részesültek, hogy nem kivánkoztak többé a küldőikhez vissza.

– A mit mondasz, azon nincs mit mosolyognod, szólt Weljaminoff. Ez több, mint valószinű. Az egész Kaukázusban egy harmadrészszel nagyobb a nők száma, mint a -12- férfiaké, s valamennyi «karulti» faj, valamint az «adidzsé» faj minden törzse: a csecsencz, dzsiget, sapszuch, kiket «odakinn» mind cserkeszeknek hínak, nevezetes arról, hogy leányai csodaszépek. S mert olyan szépek, mert fölöslegesek, mert van rá vevő, azért hát eladják őket. Természeti ratio szerint igazuk van. A leány otthon férjet nem kap, túl kell rajta adni, s a török fajnak még előnyére válik, ha a nemes kaukázusi typus idomító befolyást gyakorol rá s aztán az eladott leányok nem lesznek rabnők, hanem úrnők. Ámde az udii nép gazdag. Az nem szorúlt rá, hogy szép leányait eladja. Ezért igen természetes, hogy a közéjük tévedt idegen férfi tárt karokkal fogadott vendég, a kit olyan lánczokkal kötöznek magukhoz, a mik legkevésbbé eltéphetők. Kivált azok, kik szellemi képzettséget, bátorságot, tudományt és testi erőt visznek oda magukkal. Te Riumin, nem volna kedved azt az országot fölkeresni – és aztán hírt hozni felőle?

– Te nem maradnál ott; mert először is nincs olyan orosz tiszt a földön, a ki az orosz hadseregben elfoglalt rangját a világ bármi más rangjáért otthagyná. Hadseregünkben szolgálnak francziák, németek, olaszok, de se franczia, se német, se olasz nem dicsekedhetik azzal, hogy egy orosz ezredes beállt volna hozzájuk tábornoknak; pedig azok is vannak olyan derék nemzet, mint az «Udi». Téged visszahoznának az epaulettjeid és az érdemrendeid.

– Én pedig tudok valamit olyan orosz főtisztekről, a kik ott hagyták a vállrózsáikat és rendjeleiket s kimentek idegen földre, nem új vállrózsákért, hanem – kapálni; vagy a mi még annál is rosszabb: – könyveket irni.

– No de másodszor – s ez már csalhatlanabb biztosíték, te nagyon szereted a családodat. Vannak felőled pontos adataim. – Mikor Izmailoff ostrománál az egyik -13- őrtorony elfoglalásakor úgy kitüntetted magadat a falhasadékban, melybe a zászlót feltűzted, egy bokor saxifragát találtál, azt letépted s kebledbe dugtad. Bajtársaid kérdék, kinek lesz az? Azt mondád: «van egy kis hét esztendős hugom, annak küldöm emlékül». Ez a hugod most tizenhat esztendős, s te őt most is nagyon szereted. A mely napon a czár ezredesi rangra emelt s rendjelét a hadsor előtt melledre tűzte, az napon odahaza az apád keményen megdorgált, a miért elfeledtél neki kezet csókolni, s te sirtál, mint a gyermek, úgy kértél tőle bocsánatot. – Egyszer egy szép szeszélyes hölgynek udvaroltál, ki sokáig hajthatatlan volt. Mikor aztán egy napon azt tudatta veled, hogy ma nem lesz otthon a férje s a kert felőli ajtó nyitva, akkor az anyád arra kért, hogy kísérd el őt falusi jószágára. S te nem a légyottra mentél az imádottadhoz, hanem az anyádat kísérted el az útra s ezért elvesztetted a szeretődet. Te nagyon erős lánczokkal vagy idekötve, hogy Udiban ne maradj.

– A mi azonban felesleges biztosíték, miután odamenni úgy sem szándékozom.

– Ha küldve volnék, az egészen más. Ha kiküldetem, akkor a tábornokom kiadja az utasítást. Legelőször is a térképen megmutatja, hogy hol van Udi? Azután megparancsolja, hogy mely úton haladjak előre? milyen és mennyi számú hadcsapatokat vegyek magamhoz? mennyi időre lássam el őket élelemmel? minő pontokon hagyjak hátra helyőrségeket? hol emeljek tuskóváracsokat? S ha azt parancsolja, hogy menjek az Elborusra fel s menjek addig, míg utolsó emberembe, utolsó töltényembe tart, engedelmeskedem és úgy teszek. Katona vagyok, annak szegődtem.

– Hát ha azt mondaná – nem a tábornokod, hanem az orosz czár meghatalmazottja, hogy nincs itt semmi térkép, és nem tudja senki, hogy hol van a titokteljes Udi nép országa? Sejteni sem lehet, mely út vezet hozzá? -14- A te feladatod az, hogy találd ezt ki. Nem is kapsz semmiféle hadcsapatot, a mit magaddal vigy az út kierőszakolására; hanem elindulsz egyesegyedűl, legfeljebb egy szolgát viszesz magaddal, valami hű bennszülöttet, a ki neked mint kalauz és tolmács szolgál az úton. Nem kapsz semmi utasítást. Mégy, a merre világot találsz. Keresed a kalandot. Nem viszesz magaddal más fegyvert, mint a vadászpuskát, medve, párducz és csőcselék elleni védelemre. Hatalmasabb ellenségeknél keresztül segíted magad a barbárok erénye, a vendégszeretet felhasználásával. Kiadod magadat angol touristának. Az angolokat minden vad respektálja. Vagy más szerepet gondolsz ki. A lazisztáni troubadourok az egész Kaukázust bejárják, s minden aulban szívesen látott vendégek. Te jól tudsz cziterázni, énekelni is. Betanulsz egy pár hőskölteményt, felveszed a cserkesz besmetet, fejedbe nyomod a «papást» s keresztül-kasul járhatod ily alakban az Elborus és Kazbek minden rejtett völgyét. A férfiakkal együtt iszod a «kacheti» bort, míg a «kuptsinában» tart, s az asszonyoknak udvarolsz. Mámor között, szerelmi suttogás között legjobban kitudhatod a titkokat, a mik tovább vezetnek. Ha találsz két néptörzset, mely egymásra féltékeny, az egyiket feltüzeled a másik ellen; fölhasználod úttörőnek, s ha végre rátalálsz küldetésed czéljára, előveszed minden fölényedet, a mit daliás alakod, lángeszed, ismereteid, bátorságod biztosít s befészkeled vele magadat a legfőbbek bizalmába. Meghódítod asszonyaikat a csábítás varázshatalmával s kitudod országuk titkait, gazdaságuk kútforrását, védő és támadó erejük nagyságát, erődítményeik elhelyezését, népszámukat, harczmódjukat, összeköttetéseiket és viszálkodásaikat. Tudomást szerzesz vallási és társadalmi fogalmaikról és mikor mindezt megszerezted, akkor vigyázva és minél gyorsabban visszatérsz. – Nos, mit szólnál ahhoz, ha ezt a megbízást intézném hozzád?

– Hát azt mondanám rá, hogy a tábornok úr ma ugyan -15- tréfáló kedvében van. Sajnálom, hogy jó kedve nem ragadt rám. Én katonának szegődtem. Megyek karddal, puskával, a hová küldenek s elvérzeni kész vagyok az orosz birodalomért és a czárért; de komédiásnak nem szegődtem, hogy rajzalbummal mint angol traveller, vagy cziterával, mint lazisztani troubadour barangoljam be a hegyeket; s cserkesz leányok szíveit meghódítani vállalkozzam. – Elég volt a tréfából ennyi mára! A többit másnak engedem.

Weljaminoff tábornok e szóra maga is komoly vonásokra ránczolta eddig családiasan mosolygó arczát.

– Igaza van önnek, herczeg Kalamoff Theodorovics Riumin ezredes. Ez a mai nap különösen nem alkalmas a tréfálkozásra, beszéljünk valami komoly dologról. Ismer ön valami Hertzen nevű fiatal tisztet a hadseregnél?

– Azt nem mulasztották el. Önök egy társulatnak tagjai voltak, a minek a neve «orosz phœnix».

– Az nem titok. A czár engedélye mellett alakult s irodalommal és népismerettel foglalkozott. Az én részvétem tájak és népfajok ismertetésére vonatkozott.

– Tudom. Hanem ennek a társaságnak a tagjai politikai változások előidézésének gyanujába keverték magukat s mindnyájan elfogattak és elitéltettek; maga Hertzen is. A nála talált levelek között önnek az iratai is előfordultak s azoknak a nyomán az ön atyja házánál is kutatás történt, önnek a hazaküldött levelei után.

– Azok kizárólag családi érzelmekről szóltak! sietett hevesen beleszólni Riumin, nem bírva elrejteni felindulását.

– Lehettek bennünk czélzatok, a mik a társulat titkos irányzatára vonatkoztak. Ennek következtében a törvényszék -16- kimondta önre a degradatiót; elitélte önt vállrózsáinak elvesztésére, érdemjeleitől megfosztatásra s hatévi közkatonai szolgálatra a gelendzsiki várőrségben.

– Én még Anapában megkaptam önnek az itéletét; de késtem a végrehajtásával. Azt gondoltam, itt a mód Szucsuk Kahle ostrománál egy különben vitéz katonának alkalmat adni, hogy becsületesen meghalhasson a csatában. Olyan helyre küldtem önt, a hol legbizonyosabb volt a hősi meghalás. Az önvédelmet is megtiltottam. Mit tehetek róla, hogy az ellenség ravasz fogása meghiúsította jó szándékomat.

– Köszönöm, szólt Riumin keserű mosolylyal. Tegyen ön velem, a hogy parancsolva van.

S azzal büszkén emelte föl a fejét, mint a ki érzi azt, hogy leszámolt a világ minden nagy uraival: «nincs semmije és nem tartozik semmivel».

– Hiszen ha ezzel be volna fejezve a szomorú történet! mondá Weljaminoff; de azt is meg kell még önnek tudnia, hogy ősz atyját herczeg Kalamoff Stefanovics Tódort, ugyanez ügy miatt elitélték Szibériába deportáltatásra.

– Atyámat! kiálta fel Riumin indulatosan. Az én szegény atyámat. A hang elszorúlt a torkában.

Weljaminoff tábornok folytatá azzal a merev egykedvűséggel, mint ha egy viaszalak beszélné el mindezeket.

– Hát hiszen nem szakítják el tőle. A herczegnő is követi férjét a fogságba.

– Hogyan? Az én anyám! Az én szegény, szenvedő anyám; a kinek az életét csak a gondos ápolás tartja fönn, elhurczolva Szibériába! Megfosztva minden kényelemtől, -17- a mi beteg testét fenntartotta, megfosztva minden ápolástól!

A köny elfojtotta szavait; a nagy erős férfi el kezdett zokogni, mint a gyermek s arczát eltakarta tenyerével, a mi kard és lándzsaforgatásban kérgesült meg.

– Hiszen nem lesz megfosztva az ápolástól, vígasztalá őt Weljaminoff tábornok. Ott lesz mellette leánya is.

– Micsoda? Még hugom is! kiáltá fel Riumin s könyeitől nedves kezét most már ökölre szorítá. Tatjánám! Az én kedves kicsinyem! – Ugy tudom, hogy menyasszony volt!

– Akkor meg ne mondja ön nekem a vőlegénye nevét, mert még azt is bajba keveri.

Riumint átfutotta a düh, fejébe tódult a vér; egy mozdulata azt árulta el, a mint jobbjával vállrózsájához kapott, hogy saját maga akarja azt onnan letépni, hogy előljárójának a lábához s a szentséges hatalomnak a szeme közé vágja azt, s aztán sarkával tapossa össze vérével szerzett érdemrendeit; hanem a másik perczben már lehűté lángbaborult lelkét az a gondolat, hogy indulatoskodásával megint családja sorsát nehezítené; aláereszté kezét s csendes hangon szólt:

Külön házban lakik. Igaz, hogy annak csak egy szobája van, s abban rajta és családján kívül még annak a négy katonának is ott kell tanyázni, a kik őrizetére vannak rendelve s a kik közül egynek mindig ébren kell lenni és vigyázni minden mozdulatára. Hanem azt megszokja időjártával az ember.

– Akkor elszállítják Irkuczkba, vagy Nercsinszkbe, s az ólombányákban fog dolgozni. Itt már csak minden héten egyszer láthatja a családját, úgy hogy azok látogatják meg a bányában. Biz ez nehéz sors. De utóbb ezt is -18- csak megszokja az ember. Itt megint három évig fog maradni.

– Azután felszabadul, s csupán belebbeztetni fog a tobolszki kerületbe, a hol a nyestvadászok telepét fogja szaporítani. Ez már olyan sors, a hol teljes szabadsága van mindenkinek; – de azt, mondhatom, hogy soha se szokja meg az ember…

– No úgy-e, hogy ezek már elég komoly dolgok Kalamoff herczeg? szólt Weljaminoff tábornok. Már most hát édes Riumin, mit gondolsz, ne térjünk vissza az elhagyott tréfás tárgyra megint? Ha azt mondanám még egyszer: eredj el, járd be, a mi hegy és völgy van a Kubán és a Terek között; igyekezzél feltalálni azt a vidéket, a melyben a Kaukazus aranytelepei vannak; ha megtaláltad, jőjj vissza. Akkor megkapod újra vállrózsáidat, a vezényletet azon hadoszlopnál, mely e vidék elfoglalására lesz kiküldve, a kormányzói rangot e fölfedezett tartományban, s azon a napon vissza lesz híva a családod, ha három év alatt hajtod ezt végre, a jekaterinvári fogházból, ha hat alatt, a bajkáli ólombányából, ha kilencz alatt, a tobolszki vadászgunyhóból s ismét visszakapja apád palotáját és uradalmait, anyád zsöllyeszékét és hugod a vőlegényét; – nem nevetnél ki vele?

Mint angol utazó akarsz-e barangolni, a mihez sok pénz kell, de a mennyi kell, rendelkezésedre áll; vagy pedig mint kóborló nemzeti bárd, a mihez nem kell egyéb, mint egy czitera.

– Az mindegy ám; mert a mi pénz erre már egyszer utalványozva van, akár te viszed el, akár más; többet a maga kútforrásához vissza soha nem folyik. -19-

– Akkor küldje ön el a nekem szánt összeget szegény atyámnak, hogy nyomorát enyhíthesse vele.

– Hidd el nekem Riumin, hogy a mennyi kézen ez a pénz keresztül menne, a te apádhoz egy rézkopek se jutna el belőle. Majd segít az öreg magán. Megtanúl kosarat fonni, vagy pipát faragni. Az anyád is tud kártyázni s megteheti, a mit Trubetzkoi herczegnő tett, hogy leül az őrül berendelt katonákkal kártyázni, s minden nap elnyer tőlük annyi kopeket, a mennyivel a családját élelmezheti. Az asszonyok a megélhetés dolgában nagy mesterek. Te ha csakugyan azt a vándorlási módot választod, a mihez nem kell úti költség, legjobban teszed, ha a fölösleges pénzedet eltraktálod a bajtársaiddal. Még most a kantintartónak vannak borai s még most a tiszttársaid megéljeneznek, ha megitatod őket; holnap, mikor megtudják, hogy degradálva vagy, úgy is elfelejtik nevedet.

– Természetesen. Nekem is ki kell hirdetnem az itéletedet és egyúttal azt, hogy megszöktél, s a ki élve visszahoz, ezer rubel jutalmat kap. Ezzel kettős czélt érek el: egyet azt, hogy te ugyancsak sietni fogsz magadat minél előbb túl tenni mindazon a vidéken, a hová az orosz fennhatóság kiterjed, másikat pedig, a sokkal fontosabbat, hogy mihelyt e hirdetményem az ellenség kémei által, a kikkel körül vagyunk untalan véve, szépen elterjed, téged abban az esetben, ha valahol mint idegent fölismernek, nemcsak hogy meg nem ölnek, sőt még oltalmazni fognak s elősegítenek a továbbmenekülésben, azt gondolva, hogy a mi üldözöttünk vagy. Látod, hogy milyen jól gondoskodtam rólad.

– No hát ne soká időzz. Keress magadnak egy kalauzt, ne abcházt, mert az ostoba, ne is csecsenczet, mert az áruló, hanem oszszetet, a ki hű és okos. Hajadat, szakállodat fesd be feketére, mert a szőke gyanus szín a hegyek között. Aztán vigyázz az életedre és az egészségedre. Tudod, -20- hogy neked nem szabad meghalnod! Használd föl minden tehetségedet, hogy minél előbb czélhoz juthass. Tehát a viszontlátásig.

Még ma tehette. Még ma nem volt kihirdetve Riumin itélete, mely őt infamiával sújtja.

II. MČZCHETISZ, AZ OSZSZET KALAUZ.

Mire Rumin visszatért a csapatja által megszállt házhoz, már ott várta az előre küldött oszszet kalauz.

Alacsony, szikár alak volt, világos szinű kaukázusi jellegű arczczal, nemzeti viseletben, a mit kiegészített az oldalára kötött saska, az övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt ércztölténytartó, az övéről lecsüggő kulacs és lőportülök, a nyakából lelógó érczsíp, a hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni a vándor utensiliák folytatását, a kurtanyelű baltát és a sallangos dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölcscsel, hogy «omnia mea mecum porto.»

A mint Riumin egyedül maradt vele a hán toronyszobájában, melynek ablaka a hegyek felé nyilt, az oszszet a fajánál szokásos üdvözlet után, a mi abból áll, hogy a köszöntő a tenyerét végighúzza az arczán, egy levelet adott át Riuminnak Weljaminofftól, a miben csak ennyi volt írva: «Bízd magadat erre az emberre, ő a mi hívünk.»

– Hogy odatalálunk, azt hiszem; hanem hogy visszajövünk-e, azt nem tudom. -21-

Ezalatt Riumin hozzáfogott a toilettjéhez. Utibőröndjéből kiszedte a cserkesz viselethez szükséges alkatrészeket, a miket a vadászkirándulásoknál használni szokott, a georgiai harcztalan táborozás alatt. Minden orosz tisztnek a Kaukazusban van cserkesz ruhája, a mit vadászaton hord: a nélkül könnyen ő maga lenne a «vad». E közben az oszszet neki gyürkőzött s a magával hozott dióhéjolajjal bedörzsölte Riumin haját, szakállát, míg az szép gesztenyeszinűvé lett.

– Tehát azt hiszed, hogy akadálytalanul hatolhatunk be a hegyek közé? kérdé rögtönzött komornyikjától Riumin. Nem hiszed, hogy felismerik bennem a kiejtésemről az idegent.

– Sőt bizonyos, hogy felismerik az «idegent», mert itt minden völgy népe más nyelven beszél; hanem egyet megért mindenki, a nemzeti dalt. Ez mindenütt ismeretes. «Tamara királynő hősregéje», «a gruzi királynő vérboszúja» olyan dalok, a mikkel a lazisztáni énekesek az egész Kabardát és Csecsniát bejárják. S ha azokat tőlem megtanulod s szép csengő hangod van, repülhetsz vele, mint a madár egyik fáról a másikra; mert a cserkesz szereti a dalt, de maga nem énekel.

Riumin megkisérté próbáját adni a hangjának. Az oszszet el volt tőle ragadva.

– A megholt próféta. De az élő próféták felszabadították -22- s a cserkesz azokra hallgat és megiszsza, a mit Allah és a Daal adott.

– A Daal a «suani» nép istene, a kik között az «Udi» az uralkodó faj. Ezeket akarjuk épen meglátogatni.

– Azt neked jobban kell tudnod. Ti külditek őket ide. A te fajodbeli népek, a kik otthon nem tudnak a többiekkel megférni. A hány ault alakítanak, annyiféle vallásuk van: valamennyi mind keresztyén, egyik mondja: «raszkolnik», a másik «moraltsik»; a harmadik «bespopovczi»; a negyedik «skoptsi»; megint tovább a «čhlistik», a kik a bolhát meg nem ölik, mert embervér van benne, hanem a kis gyermekeket elássák élve; vagy még aztán a «duchoborcsik». Ezek mind gyülölik egymást, s meg nem nyitják az ajtót az idegen előtt, s ha nem úgy van a kabátod szabva mint az övék, ha nem úgy veted a keresztet, mint ők, ha nem úgy dörzsölöd a nyelveddel az «rz» betűt: akkor nem kapsz tőlük egy falat kenyeret, egy ital vizet, s kalauzolás helyett belevezetnek a mocsárba. S ha még a «bezszlovecsniék» közé tévedsz, ott járod meg hiresen. Azoknak a vallása azt kivánja, hogy némák legyenek. Se pénzért, se ütleggel egy szót ki nem vehetsz belőlük. A hová a magatok keresztyén faját beültettétek, ott meg kell veszni az utazónak, ha nem vitt magával fegyvert, ételt, italt, meg bundát.

– Biz igen. A hatalmas Woronzoff herczeg kihirdetteté, -23- hogy minden oszszet, a ki megkeresztelkedik, kap egy rubelt, meg egy inget. S az ing bizony csak elszakad egy esztendő alatt, ha viselik; aztán egy rubel is jól esik.

– Tökéletesen igazad van. Hát aztán keresztyén istentiszteletre elszoktál-e járni?

– Mert azokat legjobban megértem, aztán a ceremóniájukba is legjobban beleegyezem. Tánczolva és ugrálva dicsérik az Istent.

– Hiszen próbáltam az igazhivők között is; de rosszul ütött ki. Egyszer a megkereszteltetésem után a pap ottmarasztott, hogy várjam végig, mi lesz? A két keresztkomám megfogta az övemet, hogy el ne mehessek. Én szépen feltettem a papást a fejemre. Arra odajött a pap s úgy pofonütött, hogy a szemem is szikrát hányt. «Azt hiszed, hogy teveólban vagy, hogy a papást fölteszed a fejedre?» Akkor aztán elkezdett a pap magamagának valamit beszélni olyan nyelven, a mit senki sem értett. Gondoltam: az én rám nem tartozik. Mondom az egyik komámnak: «hát csak nem adod a kanczatevédet az én hóka lovamért?» Rám förmedt, hogy ne lármázzak. «Még a csikaját is odaadom ráadásul», mondok. Erre befogták a számat s a fejemre kopogtattak. A pap meg csak egyre énekelt meg ivott; de engem nem kinált. Nagyon untam a dolgot: akkorákat ásítottam, mint egy agár. Szerettem volna leülni a földre: de az sem volt szabad. Kaptam magam, hogy el ne aludjam, előhúztam a pipámat, megtöltöttem a zacskómból s aztán neki fogtam, hogy majd kicsiholok. Hát akkor látom, hogy nincsen tűzkövem. «Melyitek lopta el a kovámat?» mondok az egyik komámnak. Az jól oldalba döfött a könyökével. Akkor a másikhoz fordulok szépen kérve: «add ide kölcsön a kovádat.» Az meg azt mondta, hogy neki sincsen. Erre a pap odajön -24- felém: a kezében lóbál egy nagy füstölőt, tele parázszsal: «utczu de jó, hogy épen jösz, mondok neki: adsza egy kis tüzet a pipámba.» Arra fölkaptak a levegőbe, kezemnél-lábamnál fogva, s úgy kidobtak az ajtón, hogy az orrom is betörött. Hát hogy menjek én oda, a honnan kidobtak, holott senkit se bántottam?

Ezalatt összekapcsolá az ötven apró ezüstgombot, a mi a besmetet összetartja s engedé az oszszettől a dereka körül csavargattatni az övet, mely gyönyörű aranynyal áttört kashmir-szövet volt; szétbontva egész palást, övnek pedig ötször átéri az ember derekát s abba jön a cserkesz kindzsálja és pisztolyai: az lesz a halotti lepedője, ha a csatából meghozzák: az a fehér aranyos öv.

– S hát én aztán valahányszor híni akarlak, mindig trüszszentsek? Mčzchetisz!

– A mire én viszont mindig nagyot karistolok a torkomon, s egyet köpök, a mi annyit tesz, hogy «zdrawtvoujtje!» (légy üdvöz.)

Az oszszet most fejébe nyomta neki a magas papást, lefelé húzta a bajusza végeit s aztán eléje tartotta a kézi tükröt, hogy nézze meg benne magát.

És Riumin még arra sem mosolyodott el, a mi pedig rendes, hogy az ember elvigyorodjék, mikor a tükörben meglátja magát szokatlan álczában.

– Hallod-e Mčzchetisz, szólt Riumin szigorú tekintettel. Mindig ilyen tréfás ficzkó vagy te? -25-

– Én uram? Én sohasem vagyok tréfás ficzkó. Most csak kipróbáltalak, hogy tudsz-e igazán cserkeszül?

– Nem az teszi meg egyedül, hogy milyen mélyből tudja valaki a szavakat feleregetni, mintha nem is melléből, de a hasából beszélne föl, hanem az, hogy milyen komoly tud maradni? A cserkesz férfi nem nevet soha. Azt tartja, hogy a kaczaj asszonyok és gyermekek hangja. A mint azt a kort eléri, hogy fegyvert kap a kezébe, nevetés ki nem jön a száján soha. Az orosz pedig mindig röhög. Kettő-három: ha összejön, alig vált három szót, már vihog. Sőt messziről vigyorog egymásra, ha összetalálkozik. Erről ismer rá álruha alatt is a cserkesz. Bohó kalandokat mesélnek a lakoma alatt, ivás közben. A ki elmosolyodik, az idegen, az moszkó! A cserkesz arcza mindig olyan marad, még a dáridó közepett is, mintha mindig apja, anyja, huga volna ellenség fogságában, s folyvást azon törné a fejét, azokat hogyan szabadítsa ki?

Riumin még a cziteráját kereste elő, a hű bajtárst, a ki a kaukazusi favárak unalmas napjait szokta neki megrövidíteni. Azt egyenruhájáról levett vállszalagjára kötötte s úgy akasztá a vállára. A vállszalagon az Alexander Newszki érdemrende csüggött. A czitera pedig egy szinlapba volt takarva, mely a moszkvai hires udvari hangversenyt hirdeté, a hol Riumin is bemutatta művészetét a herczegekből és fejedelmekből álló közönség előtt; (ugyanakkor Shakespeare Hamletjéből is előadtak egy felvonást, mint tudva van, a czár parancsára orosz egyenruhákat használva a dán darabban) Riumin eldobta a földre a szinlapot is, meg az érdemrendet is.

– Ohó! szólt az oszszet utitárs, ennek még én mind hasznát vehetem. S felszedte a szinlapot, meg az érdemrendet s eldugta besmetje zsebébe.

– Hanem már most így átöltözötten nehéz lesz innen kimenni, mondá Riumin. Az őrtálló kozák megjegyezte, -26- hogy ide a toronyba egy orosz tiszt, meg egy cserkesz jöttek fel: két cserkeszt az innen visszamenni nem enged.

– Azon könnyen segítünk, szólt az oszszet. Én felveszem a te egyenruhádat; te pedig a hátadra veszed az én batyuba kötött öltözetemet, dudámat s hozod utánam. Azt már nem jegyezte meg a kozák, hogy a magasabb volt-e az orosz, vagy az alacsonyabb?

Úgy történt. Mčzchetisz felvette Riumin levetett öltönyeit s Riumin ment utána alázatosan. A tábori jelszót ismerték. Az oszszet két egymáshoz szokott cserkesz lovat, jó hegyjárókat, hozott kettőjük számára: más ló a kaukazusi sétából kidől. Lovaikon ülve a Szemes part mentében eljutottak feltartóztatlanul az utolsó előőrsig, a hol négy kozák volt felállítva. Három a nyeregben ült felvont karabélylyal, a negyedik lováról leszállva, kalapácscsal igyekezett valami irott papirost felszegezni egy, az út közepén álló terebély bükkfa törzsére.

Az oszszet odalovagolt Riuminnal s olvasá magában mind a kettő a hirdetményt.

«Szucsuk Kaleh. Mai napon Kalomoff Riumin Theodorovics Oleg, egykor herczeg és ezredes, most pedig degradált közkatona, kit a szentpétervári senatus hütlenségért elitélt, zászlójától megszökött. A ki élve visszahozza, ezer rubel jutalmat kap. Weljaminoff tábornok.» Következett a szökevény személyleirása.

– Ez ugyan sarkal bennünket! dörmögé az oszszet Riuminhoz. Azután a kozákhoz fordult, parancsoló szóval:

– Hát akkor minek szegezted fel megfordítva a hirdetményt? (A hirdetmény pedig jól volt felszegezve.)

– Hát meg van fordítva? No várj, majd megigazítom. -27- Mert hát csak pénzt tudok olvasni, aztán meg a katonákat megolvasni, meg ha valakit hideg lel, arra ráolvasni; de papirosrul olvasni – nem vagyok én pópa!

Azzal kihuzogatta a fogával a fából a szegeket s aztán megfordította a hirdetményt fejével lefelé.

– Aztán ne olyan alacsonyra szegezd, hogy könnyen letéphessék, hanem jó magasra, te «durák».

S azzal jót húzott a kozák hátára a nogajiszkával, a mi nem más, mint egy légycsapó alakú bőrkorbács, a mi ezen a tájon a beszélgetéshez mulhatatlanul megkivántatik. Ez a hangsúly.

A kozák aztán felállt a lova hátára s olyan magasra szegezte fel a megfordított hirdetményt, hogy ott földi ember hozzá nem férhetett.

– Most már ballaghatunk csendesen, szólt az oszszet s halkan léptetett előre a lovával az úton, míg annyira haladtak, hogy a fák eltakarták őket a kozákok elől. Akkor azt mondta Riuminnak: – Már most add ide a besmetemet és a papásomat, hadd öltöm fel az orosz egyenruha fölé, mert ez könnyen kilikad ebben az erdőben.

Olyan erdőket csak a Kaukazusban lehet látni: a bükk, a tölgy, a platán és a szelid gesztenye oly óriásokká magasulva, mint a legszálasabb fenyő, s az erdő alja tele nőve ölnyi magas puszpáng és tiszafabozóttal, míg a fák derekait mint óriás-kigyók ölelik át a százados vadszőlő tekervényes fonadékai, fönn a fák koronáiban összeölelkezve a repkény örökzöld lombos indáival: ez egy oly végtelen sötét labyrinthot képez, a mibe napsugár le nem látogat soha. A vihar nem képes ezt az összenőtt rengeteget megbontani, s a hol egy ösvény vezet a hallgató országba, az oly sötét, mint egy barlang: állatoknak való, a miknek a szeme a sötétben világlik.

Csendes, zaj nélküli út ez: emberkéz alkotása, bár a legkezdetlegesebb. A fák kivágva oly szélességben, hogy -28- négy-öt lovas elférjen egymás mellett: a csonka törzsek ott vannak most is az út közepén. A hol ritkás az erdő, ott csak a bozót van kiirtva, s hol az út a folyam medrébe száll le, ott a gázló egyre változik, a hogy a rohanó folyam változtatja zuhatagait s sziklatorlatait előbbre tolja. Hidakat nem építenek itt. A tátongó sziklaszakadékon úgy ugratnak át a lovak. Ezt az útat a «leányok útjának» nevezik: az ide szállított eladó leányok után.

A két lovas nem találkozott sem előttük menő, sem szemközt jövő emberi lénynyel; csak a ragyogó tollú fáczánok repkedtek keresztül a fejeik fölött, egyik fasátorról a másikra. Még négylábú vad sem csatangolt előttük bujkálva, a miből azt lehetett sejteni, hogy az erdők hallgató mélye tele van elrejtőzött emberekkel.

III. A DUCHOBORCZIK.

A mint a szucsuk-kalei kikötőn uralgó első hegy magaslatára felértek, ott egy koloszszális sziklacsompó emelkedett fel a sűrű lombfák közül. Innen a dombtetőről le lehetett látni nyugatra az elhagyott Szucsuk-Kalehra és a tengerre, kelet felé a még magasabb hegyektől körített völgybe.

A völgyben már alkonyi árnyék volt, a hegyoldalban fehér és fekete pontok mozogtak: juhok és fekete hosszúszőrű kecskék.

Az elhagyott város házait és a széthányt erőd romjait pedig tűzvörös visszfényben ragyogtatá az alkonyodó nap, kettősen odatűzve a sötétkék tenger tükréből.

Annak a magas sziklacsompónak a tetején pedig ült valami száz darab sas. Legszebb példányai a kaukazusi keselyűnek. Még csak föl sem rebbentek a lovasok köze ledtére. Úgy látszott, mintha haditanácsot tartottak volna, hogy merre forduljanak?

– Még ma el kell a völgybe jutnunk, mond Mčzchetisz; -29- ott emberi telep van, bizonyítják a juhnyájak s nekünk nem szabad az éjjelt a szabadban töltenünk, mert a lovainkat levágják a farkasok.

Hanem a völgyet elérni már nehéz föladat volt. Az út szándékosan el volt rongálva; kivágott szálfák voltak keresztül-kasul döntögetve, a miken csak a cserkesz lovak tudnak keresztül szökellni.

Késő este volt, mire a legelső tüzet megpillantották, a hogy a fák közül kivillant.

Az pedig sajátszerű tűz volt. Egy gúla alakú gunyhó égett. S ezt a gunyhót egy csoport férfi állta körül, a kik nem hogy eloltani törekedtek volna a tüzet, sőt még boróka- és puszpánggalyakat hánytak rá, a mitől az még vígabban lobogott. Ezeket megint az asszonyok állták körül, mozdulatlan és szótlan bámulva.

A férfiak kurta ködmeneket viseltek, a nők viselete pedig tökéletesen hasonlított a magyar alföldi falvak népjelmezéhez.

– Ah, ezek jó barátok! kiáltá föl az oszszet; ezek duchoborczik. Valamennyi orosz nép közt csupán ők viselnek kurta ködment. Itt szivesen leszünk látva. Most, a mint látom, épen husvétjuk van. Csak arra kérlek, ne mond nekik, hogy orosz vagy s ne kérdezd tőlük, hogy mit csinálnak azzal a nagy tűzzel: az náluk valami ünnepélyes szertartás.

– A mai napra nem esik semmi ünnep: legkevésbbé husvét, jegyzé meg erre Riumin Oleg.

– Akkor hát más ok van erre a szertartásra. Bizonyosan megtudták, hogy orosz sereg szállt partra a közelükben, azért építik azt a nagy tüzet.

– Annak a gyászára. Akkor ők elkezdik a bőjtöt, s mi ezentul, a míg csak a roskolnik telepeket el nem hagyjuk, nem kapunk egyebet, mint kenyeret és tejet.

– Azon szomorkodnak, hogy védelmezőik újra elfoglalták Szucsuk-Kaleht? kérdé Riumin hitetlenül. -30-

– Természetesen. Mert a míg a védelmezőik távol voltak, addig az abchazok szép jó barátságban éltek velük. Az orosz roskolnikok jámbor, békességes emberek; szőnek, fonnak a cserkeszek számára; szántanak, vetnek, kereskednek, sert főznek; senkinek nem vétenek, őket sem háborgatja senki. De a mint az orosz sereg leteszi a lábát az abchaz partra, első, a ki a földühített cserkeszek haragjának útjába esik, az orosz telepítvényes. Ha pedig a cserkeszekkel ki tudnak alkudni, akkor meg bizonyos, hogy a kozákok jönnek a nyakukra, meg az igazhitűek pópái és tsinovnikjai 3) s azoktól még jobban félnek, mint a cserkeszektől.

Az orosz eretnekek faluja csinos kis telep volt egy rejtett völgy mélyén; utczáját egy patak hasítá át, s a patakon malom is volt, annak a jeléül, hogy itt kenyérevő emberek laknak.

Mikor az égő gunyhó körül összegyült emberek a két jövevényt meglátták: cserkeszül üdvözlék őket s maguk kérték, hogy maradjanak ott éjszakára.

– Mink is duchoborczik vagyunk, meghódolt oszszetek, sugá Mčzchetisz a nép élén álló hosszu szakálu ember fülébe, mire az kezet szorított vele. Férfia, asszonya mind olyan komoly, szigoru, sovány volt: egy fiatal férfit nem lehetett közöttük látni; vén volt az már suhancz korában is mind, egymás között sem igen beszéltek.

A falu véne, a kit Mčzchetisz «prófétának» tisztelt meg, meghivta őket a vallási szertartásukhoz, a mi éjjel megy végbe. Egy nagy tágas, gömbölyű faházban gyűltek össze mind, s helyet foglaltak a lóczákon, külön a férfiak, külön az asszonyok. Középen ült a próféta, egy nehéz tölgyfaasztal mellett. (A máglyát az alatt hagyták égni.)

«Duchoborczi» szó szerint annyit jelent, hogy «szentlélekkel-küzdő.» Az igazhivő orthodoxok e szóból azt magyarázták, hogy a schismatikusok a szent lélek «ellen» -31- küzdenek, holott ők azt értik alatta, hogy a szentlélekkel az ördög ellen.

A próféta olvasta a bibliát, s a gyülekezet hallgatta, kezeiket szépen összetéve: nem különben, mint egy kálvinista falusi gyülekezet a délesti prédikácziót, s Riumin eddig nem talált ebben az egész szertartásban semmi különöst. Egyetlenegy faggyugyertya világítá be az egész gyülekezetet, mely oly csendesen ült a helyén, mint egy halottak csoportja. (Már a leülés maga is nagy hæresis az orthodox egyházban. Mint tudva van, Miklós czár egy német tanárt, ki a szentpétervári Izsáktemplomban, az állásban elfáradva leült, ezért a bolondok házába záratott be, a hol az azután valóban megőrült.)

Egyszer csak azt veszi észre Riumin, hogy a mellette ülő hóri-horgas suhancz elkezdi a szemöldökeit, az állkapczáját rángatni, az ökleit fölemelgeti, a lábával rugdalódzik, utoljára nagyot rikkant, magasra ugrik, s elkezd a levegővel birkózni. A gyülekezet csendesen nézi a magában dulakodót. Nemsokára társa akad. Kettő-három ugrik föl a helyéről, s az is elkezd toporzékolni. Most az asszonyokra kerül a sor. Rikoltozva ugrálnak föl helyeikről. Az ugrándozás elkapja az egész gyülekezetet; mindenki tánczolni kezd, tagficzamító rugdalódzásokkal, utoljára maga a próféta is fölugrik az asztalra, rákezdi a leglehetetlenebb mozdulatok ficzamait, minden combinatión kivül eső hadakozásait karoknak és lábaknak, kezével a térde alatt, fejével a lába között, sarkával a levegőben, úgy birkózza le a láthatatlan rossz szellemet: a szent düh ragadós lesz; Riumin egyszer csak azt látja, hogy oszszet kisérője is belevegyült a szent ugrándozásba, s bakugrások remekeiben tul tesz valamennyi hitsorsosán. Ez nem tettetés. Ez valódi fanatizmus. Már maga Riumin is azt kezdi érezni, hogy a szája rángatódzik, s kezeit kénytelen eldugni az övébe, nehogy ő rá is elragadjon az őrjöngő vidatáncz. A dühöngés addig tart, a míg csak asszony, férfi erőfogyottan ki nem dül, s a földre nem hull. Utolsónak marad az -32- oszszet proselyta, meg a vén próféta maga. Azok legtovább kitartják, s végesvégül, egy groteszk pas des deuxben, a közbeszorult láthatatlan ördögöt előlhátul agyba-főbe úgy összerugdalják, hogy annak lesz mit megemlegetni, ha hazakerül. Utoljára valamelyik leütötte a fejével az egyetlen gyertyát a polczrul, s ezzel vége lett az áhitatoskodásnak.

E kegyeletes szertartás után az egész gyülekezet fölkerekedett az urvacsorájához.

Férfi- és asszonynép kivonult a szabadba ismét. Az égő gunyhó üszkei még most is megvilágíták az egész vidéket. Ezen a máglyagulán túl egész sorozata volt látható valami sajátszerű halmoknak, a mik hasonlítanak a sütőkemenczékhez: elől mindegyiknek ajtaja van. A legutolsót kivéve, valamennyi mind nyitva volt.

A próféta most egy csákányt vett a kezébe s ezt a bezárt agyagdarabot felnyitá vele. Épen olyan agyagtévő tömte azt be, a minőt a mi sütőnéink használnak a kemenczéik elzárására. S csakugyan sütőkemencze volt az.

A próféta egy roppant nagy, hosszukás, halformára idomított kenyeret huzott elő az üregből.

Ezt a kenyeret épen ma esztendeje tették be abba a kemenczébe. Ilyen kenyérrel áldoznak a duchoborczik.

A kenyér a légmentesen elzárt sütőkemenczében nem penészedhetett ugyan meg, hanem annyira ki volt száradva, hogy a próféta csak fejszével tudta szétdarabolni; aztán mindenkinek adott belőle. De mivel azt emberi fog megőrölni képes nem lett volna, az asszonyok mindenkinek hoztak egy fatálat, tele kecsketejjel; az abba beáztatott kenyér aztán megehető volt.

– Mondtam, sugá az oszszet Riuminnak, hogy nem kapunk már ezentul egyebet, mint tejet és kenyeret: azt is tavalysültet.

– A jövő esztendei czipó valószinüleg itt sül, ebben a gunyhóforma máglyában? dörmögé vissza Riumin.

Ezután valami zsoltárt kezdtek el énekelni a duchoborczik, s igen jó néven vették a két jövevénynek, hogy egyik a dudájával, a másik a cziterájával kiséré a szent éneket. Ezt folytatták addig, a míg a parázs a rakott máglyán csaknem egészen elhamvadt. Akkor mind elhallgattak s a kantákban maradt tejjel végkép elolták a tüzet.

Riuminnak úgy tetszett, mintha a csend közepett valami elfojtott, letemetett hang onnan a föld alól folytatná azt a vontatott, elszomorító dallamot. A próféta felhivta az idegeneket, hogy menjenek éji szállásukra.

Egyike a legcsinosabb fakunyhóknak volt számukra rendelve, a minek az egyik ablaka az őserdő felé nézett. Tulajdonképen nem nézett, mert vak volt: üveg helyett olajos papirral takarva. A vendégek számára vetve volt az ágy birkabőrökből. Mčzchetisz a mint levetette magát a fekhelyére, már a másik perczben horkolt.

De Riumint soká nem engedték elaludni a lelke előtt elvonuló káprázatos képek. A szörnyű fordulat, mely egész életét kitaszítá pályaköréből. Még reggel herczeg és ezredes; a tsinn tizenegyedik hágcsófokán, gazdag és hős, a kinek a neve előtt ez a czím állt: «vycokoprevoszkodithretro» (magyarul «nagyméltóságu-kegyelmes») és este már szökevény, álczázott komédiás, koldus és száműzött, kinek már nincs neve, csak czíme van: «voncsik» (szökött rab).

És aztán az a képlet, mely szerencsétlen családja hosszú útjának szomorú tableauiból egymásba folyik. A megalázott apa, a beteg anya, a gyönge testvér a vigasztalan hómező közepett!

Az élénk képzelet még az álomtündér ölében sem hagyja magát elringattatni. Odaragadja az alvó lelkét a futó szán nyomába, mely kedveseit viszi magával, felmutogatva előtte az erdőket, a bérczeket, a fenevadakat, a mik között végig korbácsolja őket a zivatar. És mindennek emberalakja van, a bércznek, felhőnek, a száraz fának; maga a a zivatar, mint egy bundás, szakálas, süveges rém csapkod -34- a kancsukájával, a villámmal feléjük. S a fenevadak, a mik seregestül rohannak utánuk, mind emberarczot viselnek. Ezek talán a «szakállasfarkasok» a meséből?

És az valami rettenetes: ez az ordítás! Az ember szive lázdobogást kap tőle s tagjain a hideglelés borzongása fut végig.

Riumin felriadt álmából. És azt a rémületes ordítást még akkor is hallá.

Ez nem vadállati, ez dæmoni üvöltés! Mintha ezernyi meg ezernyi ördög versenyezne egymással, hogy melyik tudja a másikat tulordítani? Gunykaczaj, hienanevetés, csikaszvonítás, vérszomjröhögés, fenyegető bölénybőgés, éhes farkas kínordítása, bőszült mén kihivó nyerítése keveredik össze egy érzékzsibbasztó hangzürzavarrá, a mitől reszketés áll az ember inaiba.

– Mi ez? kiált fel Riumin, fekhelyéről felugorva. Nem hallod-e? szólítja társát.

– Hallom, felel ez nyugodtan. Ez a cserkeszek csataordítása. Nem nekünk szól. Aludjunk tovább.

A rettenetes ordítás lassan elhangzott, elveszett a távoli erdőkben s aztán mély csendesség lett.

De Riumin szemeire nem jött vissza többé a szender. Álmának képei az ébrenlét rémhangjaival összeidomultak, úgy tünedeztek végig előtte a mély éjjeli csendben: látható hangok és kiáltó képek.

Egyszer aztán ebben a siri némaságban megszólalt feje fölött egy újabb rejtélyes hang.

Olyan volt az, mintha közvetlen mellette szólalna meg valami test nélküli lélek; azon a mélakisérteties hangon, a mit a dajkamesék emléke hagyott fenn: valami lassu, vontatott, sirbolti dünnyögés:

Erre az oszszett rögtön talpra ugrott s a süvegét, a mit addig vánkosul használt, felcsapta fejére.

– Ez már nekünk szól. Most már lássunk a lovaink után és meneküljünk. Ez a «čhva» békának a hangja. Innen fussunk.

– Fussunk egy béka elől? kérdé boszusan Riumin, ki még alig szunnyadt egy órára valót.

Az oszszet azonban sietett a sötétben megtalálni a dudáját s nem látszott tréfálni.

– Már hiszen a čhva béka se nem olyan nagy, hogy elnyeljen bennünket, se nem olyan mérges, hogy megsebezzen, ha megharap; hanem azért mégis jó előle elfutni az idegennek; mert a hol az megszólal, azt jelenti be, hogy a vidéken megérkezett a jövevények legkegyetlenebb pusztítója: a kaukazusi láz. A čhva béka és ez a rettenetes járvány együtt jelennek meg a földből. Ez a béka több moszkót eltemetett, mint «Kasi Mulláh» és a «murtizigátorok.»

A kisértetes ümmögés nem maradt egyedül; nem sokára az egész aul zengett a vartyogásától, brekegésétől a föld alá hivogató állatnak; Riumin szükségét látta, hogy kulacsából egy jó korty rakival elűzze a tagjaiba állt baljós borzongást. Odakünn hajnalodott már. Tovább lehetett menni bucsúvétel nélkül. A legelső föladat volt, az orosz települők vidékeiből kikeveredni.

Mikor ismét nyergükben ültek a kalandorok s jól eltávoztak a duchoborczik falujától, azt mondá az oszszet Riuminnak:

– Ugy van. Arra való a kemencze. A hány kemenczét -36- láttál, annyi esztendős a telep. Hanem a kemencze alatt van még valami más is. Egy sirbolt. A tavalyi prófétát, ki mindig a legöregebb ember az aulban, ebbe a sirboltba teszik le elevenen: arra ráépítik a sütőkemenczét s máglyát raknak fölé, hogy a próféta lelke átmenjen az áldozatkenyérbe. Mi a tavalyi próféta lelkét ettük meg. Az idei prófétát hallhattad a föld alul fölénekelni. A jövő évben megsütendő prófétával pedig együtt tánczoltunk. Ez így megy.

– Azt teszik a duchoborczik. Nem tudom, a starovecsniknél 4) ki vállalkoznék ilyen föltétel alatt a püspökségre?

– Ez még csak tréfa; ha a moraltsikok közé találunk tévedni, ott majd furcsább dolgokat látsz. Azok olyan kegyes emberek, hogy nem várják be a halálukat, hanem mikor kedvük szottyan hozzá, máglyát raknak, ráfeküsznek s élve égetik meg magukat. Úgy nevezik, hogy «tűzkeresztség». Ezek roppant gazdagok, messze földre eljárnak kereskedni, be a hegyek közé s le a kikötőkig. Az orosz tsinovnikok kegyetlenül üldözik őket, mert a moraltsikok sok katonát elcsábítanak a vallásukra: az áttérőnek tízezer rubelt is adnak. Míg a tízezer rubelben tart, addig vigan él az ember, s ha elfogyott, akkor megégeti magát.

Riuminnak a gondolataiban ez ragadt meg, hogy a moraltsikok messze behatolnak a hegyország belsejébe s azt mondta rá:

Ez alatt lassan fölértek a völgyet bezáró hegyoldal keleti magaslatára. Ez ismét a kikötőt elzáró domb fölött uralgott. A hegytető sziklás gerinczen végződik, s innen, -37- a mint egyszerre elmaradt mögöttük a sűrű őserdő, megláthatták a kalandorok, hogy hajnalodik az ég.

Az volt a különös, hogy nemcsak kelet felől, hanem nyugot felől is hajnalodott. Keletről biborban, nyugatról tűzfényben.

– Tudod, hogy mi az ott? mondá Mčzchetisz Riuminnak. A cserkeszek megrohanták az éjjel Weljaminoff seregét. Annak szólt a rémordítás, a mi téged fölriasztott. Az a tűzfény bizonyítja, hogy sikerült nekik az alvók fejére rágyujtani Szemes várost, s a hogy a cserkesz épületek vannak alkotva, csupa fából, ott ma egy ép hajlék nem marad.

A sasok nem ültek már tanácsot a sziklacsompón, oly tömegben kóvályogtak a szucsukkalehi öböl tája fölött, mint vidékeinken a varjusereg. Ugy látszik, munkájuk akadt.

Ugy is volt. Az abchazok az éjjeli támadásban az oroszoktól elfoglalt várost a földig leégették, nem maradt a kiszálló sereg számára egy zúg sem, a hova a fejét lehajtsa. Azzal megint eltüntek az erdőben.

Weljaminoff tábornok aztán elküldé Szentpétervárra a diadaljelentést, hogy sikerült Szucsukkálét Szemes várossal együtt elfoglalnia, a cserkeszek tökéletes megsemmisítésével. Részükről volt egy halott. A mire Szentpétervárát fényesen kivilágíták.

IV. TAMERA KIRÁLYNŐ VÁRA.

Az út most a mély völgybe vezetett le. Igen jól kivehető út volt. Alig néhány nap előtt tízezrei a lovaknak és ökröknek vonultak azon végig, miket a Szemes várost elhagyott cserkeszek hajtottak el biztos hegyszakadékaik által védett havasi völgyeikbe. Mindenütt nyomukon lehetett haladni. Még egyéb útjelölők is vannak a Kaukazusban, a benszülöttek «gurbán» néven hívják. Hosszúkás, -38- lapos dombok azok, a négy szegletükön négy kővel. A gurbán az útban elhaltak csontjait takarja. A cserkesznek azért van széles lapátalakú és éles kengyelvasa, hogy ott azon a helyen, a hol meghalt, mindjárt sirt lehessen vele ásni a számára. Derekán a halotti lepedője, talpa alatt a sirverem ásója. Az út ismét letért a Szemes folyó völgyéhez, mely mind jobban összeszorult; a folyamnak hol az egyik, hol a másik partjára térve át, a mikor a cserkesz paripák egész megszokottan vágtak neki a hullámnak s átúsztattak lovasaikkal. A hegyszakadék falai egyre magasabban emelkedtek fel mind a két oldalon; de még e kopár falak is be voltak futtatva repkénynyel és szőlővenyigével. Az útszoros hasonlított egy sziklafolyosóhoz, melyben viszhangot költött a zuhatag zenéje.

E tündérvilági zenekiséret mellett tanítá be az oszszet utitárs Riuminnak a lazisztáni bárdok dalait: a hős balladát Tamera királynéról, a kit a Kaukazus minden népe, mely a «Kartuli» fajhoz számítja magát, a maga őskirálynéjának vall s tőle származtatja le történetét ezredévek távol homályából. Valaha történet volt az, most már csak néprege. Tamera királynő és Semiramis egy időben éltek. Az ozmanok «Van» várát a hegylakók most is «Shemiramgard»-nak hiják. Shemiram volt a legszebb asszony a földön, Tamera a legjobb asszony, s Ariál a legderekabb férfi, Tamera férje. Shemiram köröskörül minden országot meghódított; s a hány királyt elfogott, azt mind férjévé is tette. Mikor megúnta a férjét, akkor megölette. Mikor megölette, akkor megsiratta. Pompás Babyloni kertjében nagyszerű siremléket építtetett a megölt férj hamvai fölé. Egész városa volt már sirpalotákból, mikben megölt férjei laktak. Hire ment Shemiramhoz a legnagyobb hősnek, Ariálnak. Neki ajánlá kezét és országát. Ariál visszaizente: van már nekem királynőm is, országom is, másik nem kell. Shemiram azt felelte: No hát elveszlek erővel. Nagy sereggel jött ellene: hegytetőről nem lehetett végét látni táborának. Ariált követte a csatába, a ki csak férfi volt -39- egész országában. Shemiram maga jött a csatába, megparancsolva vezéreinek, hogy Ariált élve fogják el, meg ne öljék. De Ariál eldobta a pánczélt, paizst, sisakot, úgy harczolt. El is esett az ütközetben, úgy hozták Shemiram elé. Shemiram ölébe vette a halottat, melengeté csókjaival, megfüröszté könyeivel; összehivatta varázslóit, hogy adjanak neki új életet; de nem jött az életre többé. Shemiram a férjei sirvárosában Ariálnak emeltetett legpompásabb halottkastélyt. «Nem adtad a férjedet a babyloni asszonynak!» izent Shemiram Tamera királynénak, «azért megölte a babyloni asszony a kartuli férfiakat s jön az országodat elvenni.» De Tamera királyné lóra ülteté a kartuli asszonyokat, leányokat, sisakot, pánczélt adott rájuk, nyilat, kardot a kezükbe s a kaukazusi várak előtt csonthalmokat csinált az assyr harczosokból s aztán visszaizent Shemiramnak: a kartuli asszonyok megölték a babyloni férfiakat, téged pedig öljön meg az, a kit legjobban szeretsz. Ki ölte meg Shemiramot? A saját egyetlen fia. Tamera nevét pedig megtanulták rettegni a szomszéd népek, s reszketve szóltak a kartuli asszonyokról, a kik lóháton harczolnak s nyillal lőnek; s azért, hogy jobban tudjanak czélozni a meghúzott kézijjal, leányaik jobb keblét kiírtják.

Így szól Tamera királynő regéje, a mit a lazisztáni énekesek vándorútjokban dalolnak.

– Különös, mondá Riumin, a mint utána dalolta az oszszetnek a balladát, hogy a keleti népeknél is megvan az a mese az amazonokról, kiknek egyik keblét kiirták, hogy a nyíllal lőni tudjanak; a hogy ezt görög nevük bizonyítja.

– Ez nem mese, szólt az oszszet, vándorútunkban találni fogunk még ilyen leányokat, kiket most szenteknek tartanak, s jóslatokat mondatnak velük: leginkább a te hazádfiainál, a moraltsikoknál fordulnak elő.

Riumin nem hozta ezt kétségbe. Tapasztalatból tudta, hogy a hol az orosz keresztyének letelepülnek a pogányok -40- között, a helyett, hogy azokat térítenék meg, ők veszik át azoknak a babonáit, bálványimádó szokásait, mysteriumait: emberáldozatok, gyermekek kivégzése, nők, férfiak megcsonkítása hitágazataik rettentő titkait képezik.

– No ezt remekül betanultad. Biztatá Mčzchetisz Riumint, csak egy hiányzik még belőled, hogy tökéletes lazisztani hegyedüs légy. Egy kisérő leány. Azok rendesen másodmagokkal szoktak járni, s míg az énekes dalol és a húrokat pengeti, az alatt a leány tánczolva fejezi ki a történet változatait s némelyik oly remekül tudja azt arczával, kezével, szökelléseivel előtüntetni, hogy azt még az is fel tudja fogni, a ki a szavakat nem érti. Egy szép leány kellene melléd! – Még erre sem mosolyogsz? – Így nagyon jó. – Mert a cserkesz minden nevetés közt a legnehezebb szívvel veszi azt, ha egy leányra nevetnek. Azt «megvenni» becsület; «elrabolni» vitézség; de «elcsábítani» czudarság.

Délfelé Riumin egy őzet lőtt s Mčzchetisznek alkalmat adott szakácsművészetét bemutathatni; a puszpángfa nyersen is pompás tüzet ad, minél finoman meg lehet sütni a pecsenyét. A mit meg nem sütöttek, tarisznyára rakták. A maradék kedves utiteher lesz, a míg a «tejfaló» orosz atyafiak telepén keresztül vergődnek a vándorok; a hol az új települők az istenáldotta Kaukazus földét azzal gyalázzák meg, hogy burgonyát termesztenek rajta. Az óhitüek «malakainok»-nak csufolják a sectariusokat, azért hogy azok pálinka helyett csupa tejet isznak.

A sziklafolyosó szakadatlanul bezárva tartá az utat; még semmi völgy nem nyilt belőle: az előrehaladt gulyák, ménesek mind a két partján a közbeszorult folyónak rücskössé taposták az iszapot.

Egyszer aztán, jó alkony felé, olyan helyre ért a két kalandor, a hol a sziklafolyosó egy tág öbölbe kezdett -41- szétterülni, hanem e bérczkatlan fenekét egy messze kiálló sziklatömeg zárta el.

A bércztömeg valóságos előfok volt; nagy sötét trachitszikla, tetején laposra vágott fennsikkal, melyről várrom alakú sziklacsoportok meredeztek föl, míg oldalaiból félgömbölyű barlangnyílások sötétlettek elő. Egy keskeny ösvény, melyen egyszerre csak egy ló léptethetett végig, vezetett föl a sziklatömeg magaslatára, néhol a meredekebb kapaszkodónál lépcsők voltak vágva az ösvénybe.

– Ez már a negyedik várrom, a miről azt hallom, hogy Tamera királyné vára, viszonzá Riumin.

– Még hallani fogod azt nem négyszer, de negyvennégyszer. A Kaukázus valamennyi folyamának mentét őrzi egy ilyen vár. S Tamera királyné várától sokan visszatértek már, a kik erővel akartak keresztül törni.

– Hanem akárkié legyen ez a vár, nekünk erre, úgy látom, hogy föl kell másznunk.

A szikla-előfok annyira előre volt dőlve, hogy csaknem elzárta a hegyvágányt. Az összeszorított Szemes folyónak itt már épen semmi martja sem volt. A víz a vár sziklájának az oldalát alámosva csiszolt a maga számára egy félfedett alagutat, mely a medertől számítva, embermagasságnyi lehetett s itt oly sebes rohama volt a hullámnak, hogy azzal szemközt embernek, állatnak előrehatolni lehetetlenség volt. A lépcsőzetes zuhatagok a legjobb paripát is leütötték volna lábáról.

Az előrehaladt nyájak nyomai itt ennél a szorosnál véget értek. Hogy haladtak itt tovább? A vízrohammal szemközt uszniok képtelenség volt: az pedig, hogy oly rövid idő alatt, a mely az orosz hajóhadnak a tengeren -42- megjelenésétől a kikötéséig letelt, a cserkeszek tízezernyi marhái mind egyesével ezen a meredek sziklaúton hajtattak volna keresztül, szintén lehetetlenség.

Mčzchetisz előre indult a sziklába vágott uton, fegyverét lövésre tartva készen.

– Az nagy megtiszteltetés Európára nézve. Eddig azt hittem, hogy a párduczok hazája Ázsia.

– Nem igen ismerik ám azok a térképet. Igen sok cserkesznél láthattál párduczbőr nyeregtakarót.

A mint a kalandorok fölfelé haladtak a Tamera várához vezető ösvényen, meggyőződtek róla, hogy a hegyek közé menekülő cserkesz nép a maga csordáival nem ezen az úton haladt végig. Csordajárásnak ott semmi hátrahagyott nyoma. Ellenben az út mellékén, a mint az szélesedni kezd, írtatlan szövevénye látszik a kaukázusi bozótnak. A piros bogyójú repkény, a szagos virágú iszalaggal oly sűrű berekké fonódik össze, hogy a saskával kell rést vágni a lovak előtt. Hetek óta nem járt ezen az úton senki. A fensíkra fölkanyarodó ösvényt elnyeli az öles puszpángbokor s a gyümölcstermő galagonya; a sűrűből csak a siketfajd kurrogása, s a vadmacskák nyervákolása hangzik elő. Évek óta nem járt ezen az úton senki. Talán Tamera királyné óta sem. Annak pedig háromezer esztendeje! De hát merre járnak akkor?

A két lovag a bozót közül egy toronyalakú romot látott fölmeredni; ahhoz igyekezett utat törni.

A torony cyclopi építészet szerint volt összerakva; észak felőli oldalán egy félkerek ablakkal, mely valami üregbe vezethetett le, körülötte félig összerágott csontok hevertek. Valami dúvad tanyája lehetett itt.

A kőfalat befutó karvastagságú repkényen fölmásztak a férfiak a torony tetejébe, hogy onnan a magasról tájékozást szerezzenek maguknak. -43-

Meglepő kép tárult föl előttük. A nap akkor áldozott le a meghaladt hegyek mögött, s a zodiacus fényoszlopa félredült parabolájával világítá be az eget.

Szemben az eddigieknél még magasabb hegygerinczek állták el a láthatárt, valamennyi arany köddel elfátyolozva, s túl a legmagasabb hegyeken, mint valami álomkép, mint egy égre rajzolt felhő csillámlott a fenséges Elborusz.

Közben pedig hullámzó völgyek feküdtek, végighasogatva a sziklákról leomló patakoktól, s ezek a patakok egy völgymedenczében mind egyetlen tóvá egyesültek, melynek csendes smaragd tüköréből az erdő borította hegyoldalak viszképe tetszett vissza. A hol tűz égett a hegyoldalban, tűz ragyogott a tóban is.

Ez a völgy maga aztán ezreivel, meg ezreivel volt megrakva a szarvasmarháknak és lovaknak; a dombtetők fehérlettek a juhoktól, s az uszóbivalyok nyomán a sötét tó felszinén ezüst vonalak huzódtak végig. Itt voltak az elmenekült cserkesz nép asszonyai, gyermekei és minden gazdagsága.

De hogy tudták azt idehozni? Hogy birtak a Tamera vára alatti zuhatag szorosán fölhatolni?

Egy zsilippel a tulsó hegyszakadékból alárohanó Szemes folyam el volt zárható, s egy gát lerombolása által az egész folyam ama tó sziklamedenczéjébe vezethető. Azalatt a Tamera vár alatti szoros, és a Szemes egész medre szárazon maradt, a menekülőknek csordáikkal együtt át lehetett rajta kelniök. Akkor ismét megnyitották a zsilipet, elzárták a megnyitott gátat, s a Szemes rohant tovább az előbbi medrébe, s ezzel a rejtett völgy kapuja be volt csukva. A folyam volt az örökké éber őr: egymaga hadsereg és ágyutelep; stratagema és hadvezér, csalhatatlan és megvesztegethetetlen.

Ha ez a kapuja az «arany országot» elzáró bérczfalnak, akkor ugyan kulcs kell hozzá, a mely felnyissa! -44-

Az a kérdés, hogy kik laknak a kapu közelében, a kik egy jeladásra a Szemes zsilipjét leeresztik s a gátjait felnyitják?

Az utazók ismét leszálltak a toronyból s haditanácsot tartottak a további teendőkre nézve.

A Szemes völgyébe leszállni oktalan merénylet volna tőlük. Ott most a környékből elmenekült abcház nép asszonyai vannak csupán, a férfiak a szucsuk-kalehi erdőkben vannak elrejtőzve, onnan folytatják az éjszakai megrohanásokat; a házaikból kivert, tűzhelyeiktől elüzött asszonyok pedig nem asszonyok most, hanem furiák: azoknak az útjokból ki kell térni. A Tamera várának sziklatömege előfoka látszott lenni egy kelet felé benyuló erdős hegyhátnak, s az ős bükkfarengetegben látszott egy végig kigyózó irtás a hegytetőn, a mi azt árulta el, hogy ott emberkézvágta út van.

Az est közel volt: tanácsos volt e helyen megmaradni. A magas torony oldalában volt egy mindenféle folyondárral benőtt kapuív, e szivós bozóton keresztül baltáikkal bejáratot vágtak a férfiak s ott helyet csináltak éjszakára maguknak és lovaiknak.

Azután az estebéd elkészítéséhez láttak: Mčzchetisz előhuzta a tarisznyából az őzczombokat s fanyársakat faragott hozzá; Riumin pedig tüzet rakott egy kandallónak ajánlkozó romüregben.

A mint a tűz pattogni kezdett, a torony fél körű ablakán belül valami nyüzsgés, nyöszörgés hallatszott. A lovak vették azt legelébb is észre s horkolásuk, nyugtalan toporzékolásuk fejezte ki megijedésüket.

Erre a két férfi is figyelmes lett a toronyüregből közeledő neszre s felvont fegyverével kezében várta, hogy mi jön onnan elő.

Annak nevezhető, nem egyébnek. Ilyen alakot nem teremtett Isten: ezzé csak ember torzíthatta el embertársát. -45-

Egy leány, a kinek arcza még fiatal, de már teli ránczokkal, beesett szemeiben az őrültség lángja s az arcz inkább halálfő, mint emberi kép. Haja összekúszáltan csügg előre s sovány keze, a mint az üregből előmászik, mint valami eltakaró függönyt hárítja azt a hajsátort félre, hogy kilásson alóla. Tagjai soványak s az elkallott rongy, a mi rájuk van vetve, látni engedi az iszonyú sebhelyet, a mit e rémalakon istentelen kezek ejtettek. Jobb kezével azt a helyet takargatja mellén, mintha folyvást visszatérő fájdalom emlékeztetné veszteségére.

Az első rátekintés megmondja, hogy ki ez? Ez az eretnekek szentté csinált alakja. Nem Tamera királynő amazonja, hanem a moraltsikoké.

A szent megszólalt. Valami fájdalmas panasz volt az: hasonlatos a nyügös betegekéhez, a kiknek teher az élet s mégis félelmes halálkínba kerűl a szó, de a szótól még az is szenved, a ki azt hallja.

– Oltsátok el a tüzet! s hogy rögtön meg nem fogadták szavát, haragba jött: «parancsolom, hogy oltsátok el». Parancsának hatást szerezni sajátszerű eszköze volt. Elkezdett minden tagja reszketni, fogai összevaczogtak a tehetetlen indulattól, míg a férfiak nem állhatták ki tovább a reszketését nézni s megtették a kivánságát, elfojtották a tüzet rádobált kövekkel.

Akkor aztán odavánszorgott a nyomorult alak hozzájuk és összekuporodva, leült előttük. Olyan kicsiny kis gubaczczá tudta összezsugorítani magát, hogy nem hasonlított emberi alakhoz, inkább varangyhoz. A hol a rongy nem takarta a testét, ott tenyereivel igyekezett azt elfedni. Fázott.

– S te azt odaadod a párducznak, azért hogy ne egyen meg? hát aztán magad mivel élsz?

– Mikor az angyalok fiai azt akarják, hogy a szent elmenjen a mennyországba, s más szent jöjjön a helyébe, akkor nem hoznak neki több kecskeczombot, s aztán a párducz eltemeti magát a szentet.

Az mohó kapzsisággal ragadta azt meg mind a két kezével, s egyszerre beleharapott a fogaival. És aztán egész erejéből szivta, szopta belőle a nyers hús nedvét, hogy csak úgy ragyogtak bele a szemei, mint a hiuzé. Hamar -47- jóllakott – egy harapást se nyelve a húsból – a puszta nedvvel. Az őzczombot aztán elrejté az ölébe: «Jó lesz az uramnak».

Úgy örült neki, hogy még egy napig megválthatja az életét. Ezt a nyomorult életet.

Riumin megszánta a szerencsétlen teremtést s odanyujtá neki a pálinkás csutoráját; hadd melegítse fel vértelen alakját e tűzitallal.

A rémalak nagyot huzott a kulacsból, a mekkorát csak lélekzete kibirt; s akkor aztán egész boldogság terült az arczán. Mosolygott. Egy halálfej, egy mumia, a ki mosolyog. S a mosolygás közben meglátszott vonásain, hogy azok valaha szépek voltak. Szemei a legragyogóbb kék szivárványok. A lángital föllobbantá kialudni kész életerejét. Háladatosan tekinte Riuminra s száraz csont kezét odatevé az övére.

– Hány éves voltál, mikor szentet csináltak belőled? kérdé tőle Riumin.

(Csak négy év óta! Tehát e borzasztó eléktelenítés után négy év annyi, mint negyven év! S még négy évig lehet e kinzás után élni.)

– Azért, hogy közbenjárójuk legyek. Én elviszem az izeneteket az Istenhez, s meghozom onnan a választ; jóslatokat mondok és bűnbocsánatot. Csak hogy már nem tudom olyan jól elmondani az Isten előtt, a mit az emberek rám biztak, és az embereknek, a mit az Isten izent. Ezért nincsenek velem megelégedve. Talán haza is küldenek. (Hová: «haza?»)

Riumin kedélyét a szánalom és borzadály tartá elfoglalva ez élő áldozatával szemközt a vallásos tévelygésnek; hanem a ravasz oszszetnek az esze messzebbre járt.

– Mi is az angyalok fiai közé akarunk felvétetni, mondá -48- ájtatos arczczal a szentnek; útasíts bennünket, mit tegyünk, hogy befogadjanak.

S azzal, mintha védelmet keresne, háttal Riuminhoz közeledett s kezeit az oszszet felé tartá begörbített ujjaival.

Mčzchetisz inte a szemöldeivel Riuminnak. Ez elérté azt s azt mondá a reszkető szentnek:

Erre a leány leroskadt a földre és zokogott; de könytelenül. Még a köny forrása is kiszáradt nála régen. Azután térdreemelkedék s inte a két férfinak, hogy jöjjenek hozzá közelebb.

Köröskörül a feketezöld puszpángbokrok sűrű rejteke, fejük fölött repkedő denevérek.

Riumin emlékezett erre a dallamra. Többször hallá azt, csendes éjszakákon, a szabadban táborozva, s most már kezdett kapcsolatot találni az énekhang és a következményei között. Azon az éjszakán rendesen elszöktették a moraltsikok egynehány katonáját.

Szomorú, kisértetszerű, gyászszal teljes dallam az, egészen méltó a szövegéhez. A szent két ujját ajka elé tartva dúdolá azt Riuminnak:

Az embernek a hátába áll a borsózás e fanatikus őrjöngés danájától, a mire egy kripta-lakó tanítja az élőket.

A mint az énekhang elnémult, a bozótban megszólalt a párducz röhejszerű hurrogatása s a sűrű lombsötétből két tűzfényű szem ragyogott. A lovak tombolva nyerítettek a boltüregben, míg a fenevad bátran jött elő a bozótból a tisztásra: nem félt az emberektől, tudta jól, hogy ő a bálvány: őt nem bántja senki; ő a nagy «temető», a ki a szenteket bekebelezi.

A szerencsétlen teremtés arczát eltakarta az iszonyattól egyik sovány karjával, odahajítva a fenevad elé a Riumintól kapott őzczombot, a mit az morogva kapott fel s aztán a farkával verve a két oldalát, tanakodni látszott rajta, hogy a pecsenyét egye-e meg, vagy inkább annak az adóját.

Vén párducz volt már, a kinek a vadászat nehezére eshetett, nyugdíjon élődött inkább, s azt a prédát válogatta, a melyik nem védi magát s nem tud előle elfutni.

Ott maradt a lakomáját elkölteni, folyvást rémítve mormogásával a szegény leányt, ki jelenlététől reszketett, mintha láz gyötörné s a mellett alázatosan térdelt az ő zsarnoka előtt.

– Hát te bajuszos goszpodár! Nem szégyenled, idejönni s megzabálni egy szent leánynak az utolsó falatját? Ha becsületes fenevad volnál, te hordanál a pusztában lakó szentnek ennivalót, a hogy megosztotta az oroszlán Mohamed prófétával az antilopét a pusztában, a hogy hordott a holló Illés prófétának zsemlyét a szájában, s te még a szenthez jársz koldulni! előtted van az egész erdő; foghatsz benne vad kecskét, a mennyi kell. Soha se láttam tányérnyaló párduczot. Most sem akarok látni!

S azzal odahajított hozzá egy nagy követ. Erre a párducz nagyot ordított a csörtetve tünt el a bozót között. A paripák ijedve nyeritettek rejtekeikben.

A szent leány a párducz eltünése után is reszketett. A harmattól fáztak érzékeny idegei. Vértelen tagjai egymásra kuczorodva kértek egymástól kölcsön meleget. Riumin még egyszer megkinálta őt a kulacscsal.

– Nem, nem! szólt a nyomorult, elutasítva a tüzitalt s mutatá, hogy az első kortytól is nehéz lett már a feje. Lábai nem birták. Térdein, könyökein csúszmászott vissza a torony üregébe, a hol a szénaágyába elbujhatott, s még azután sokáig hangzott ki a sírbolti üregből:

– Minthogy tüzet nem szabad raknunk, mert arról megtudnák, hogy a Tamera vára előtt idegenek tanyáznak, mondá az oszszet, annálfogva azt tesszük, egyikünk ébren marad s fegyveresen őrt áll, mig a másik alszik. Aludjál előbb te.

Riumin nem mondatta ezt másodszor magának, lefeküdt a földre és elaludt. Az oszszet hagyta őt alunni reggelig. Látta, hogy milyen édesdeden aluszik. A hajnalsugár verte csak fel.

Arról a hugáról álmodott, a kivel legutolszor a Czarszkoe Zélo kertjében sétált karöltve.

A bozóton át kivehető volt a csapás, amit az áhítatos testvérek törtek, kik a faluból ennivalót hordtak az angyalok fiai szentjének.

V. AZ ANGYALOK FIAI.

Az «angyalok fiainak» tanyája a rengeteg mélyében feküdt egy szabályos négyszögű irtás közepett.

Az irtványföld nagy táblákban volt mívelve. Egyik koczka felszántott ugart, másik learatott tarlót, harmadik burgonya, negyedik máléföldet mutatott fel; a legujabb törés, fehér virágával tatárkavetést árult el. Ez a föld nincs felosztva, együtt míveli a lakosság s a termékét egyenlőn osztja fel. A moraltsik telepben a communismus uralkodik.

A házak is olyan egyformák mind. Csinosan, jó izléssel készült épületek, magas tetőkkel, a miknek szarufái keresztekben végződnek. Az utczák egyenesek, a falun keresztül folyó patak rendes mederbe van szorítva s onnan rétöntöző csatornák vezetnek szerteszét, s karfákkal ellátott hidak kötik a két utczasort össze. Minden ház mögött gyümölcsös-kert van, s a mosolygó gazdag termés gondos ápolásról tanuskodik. A faluhoz vezető út már a civilisatio nyomát árulja el – a kerékvágást. A moraltsikoknak szekereik vannak, igaz, hogy e tájhoz alkalmazottan hosszuak, alacsony tömzsi kerekűek s azok elé tiz-tizenkét ökör van fogva. -52-

A két utazónak nem volt semmi szüksége a szenttől eltanult zsoltárt énekelni, hogy az angyalok fiainak városába befogadtassanak. Cserkesz ruhájuk volt, dudát, cziterát hordtak magukkal. Az idegent szivesen fogadják itt, az eretnekek csak a saját fajtájuktól félnek.

Munkaideje volt: buzatakaritás; de azért a legelső férfi, a kit megszólítottak, otthagyta a megrakott szekerét az útfélen, hogy elvezesse őket a sztaroszta házához.

Meglepő volt, hogy ebben az országban, a hol minden ember álltól sarkig felfegyverkezve jár, eszik és alszik, az itteni férfiak egészen fegyvertelenek, még csak egy csizmaszárba dugott kést sem hordanak magukkal. Az is feltünő sajátsága volt a népnek, hogy a míg a fiatal férfiak bajuszt és szakállt viseltek, az éltesebbek közül egynek sem volt semmi szőr az arczán. Végül az is, hogy ifju asszonyt és gyermeket nem lehetett az utczán látni. A mi künn járt, az vén asszony volt.

A sztaroszta háza, hova Riumint és útitársát vezették, egész európai kényelemmel volt berendezve; a butorok csinosak s különösen tiszta minden.

A sztaroszta maga jó husban levő magas, erős férfi volt; arcza sima, szőrtelen. Volt két szép suhancz fia. Ez ugyan rendkívüliség az angyalok fiainál; mert náluk egy apának csak egy fimagzattal szabad nemzetségét tovább terjeszteni s azontul «szent» lesz a neve. Hanem ezek ikrek voltak, egyszerre születtek: ez okozta a kivételt a szabály alól.

A sztaroszta maga kereskedő volt. Cserkesz ötvösök által készített ékszerekkel és kirakott fegyverekkel járt egész Szuchum-Káléig a hol még damaskusi és bagdadi kalmárok nagyban vásárolták e czikkeket, s onnan viszont persa és kashmir szöveteket hordott vissza, a miknek a cserkeszeknél volt nagy keletük. Aklaiban nyolczvan teherhordó öszvér állt, a miket utazásai alkalmával pénzért fogadott abchaz fegyveresek szoktak kisérni a szomszéd falvakból. A sztaroszta gazdag ember volt. -53-

Az egész község tehetősségről tanuskodott. A nép dologszerető, keveset eszik és tejet vagy sört iszik, a mit maga készít, nem pálinkát. Mindenben szakított a nemzetével, mintha a nyelvén kivül mindent le akarna magáról vetkőzni, a mi orosz. Valamennyi komoly, nem fecsegő, nem hazug. Nem hetvenkedik, de nem is hizelkedik. Iparkodik, tanul, jót tesz, senkivel harczot nem visel, tür minden bántalmat, mindenért megbocsát; maga nem lop, nem csal, s ha őt meglopják, megcsalják, nem perlekedik érte. Külön vagyona senkinek nincs, hogy az enyim tied fölött veszekedjék; a mit a sztaroszta, mint kereskedő gyűjt, a roppant gazdagság, az arravaló, hogy uj proselytákat szerezzenek vele.

És ez a felekezet a legkegyetlenebbül üldözött népe az orosz birodalomnak.

Száz erényét és jó tulajdonát lenyomja tévhitének egyetlen alapelve. Ők az emberinem kiirtására esküdtek össze.

Mesés gazdagságuk, a mit össze tudnak gyüjteni, megfoghatóvá teszi, hogy rettentő vallásuk számára annyi proselytát tudnak szerezni. Makacsabb, erősebb ellenségei a czár kettős keresztes koronájának, mint minden hitetlene az izlamnak és Buddhának és a Shamannak. Ezek a gyökerében támadják meg az égbenövő orosz fenyőfát.

Riumin azt a tervet gondolta ki magában, hogy a fanatikusok hitközségéhez ragaszkodást tettetve, valahogy alkalmat szerezzen magának valamelyik kereskedőt egy olyan útjában követhetni, a mely a Kaukázus belsejébe viszen, a hol számítása szerint a keresett arany-, ezüsttelepnek létezni kell. Tény az, hogy ott egy egész ötvösművészet fejlődött ki e hegyvilág közepett, melynek remekeit Bagdadtól Londonig és Delhitől Szent-Pétervárig az érczérték négyszeres, ötszörös árával fizetik. Az oszszet által megsugatta a sztarosztának, hogy ők mindketten oszszet-keresztyének, hajlandók az ő felekezetébe áttérni. -54-

A sztaroszta azt mondta nekik: «maradjatok addig a házamnál, míg a szent főlavatás ünnepe elkövetkezik».

A sztarosztának felesége is volt. Szikár, rideg tekintetű alak, az egykori szépség kigyóvonalai mind szegletekké váltak már az arczán. Kevés beszédű teremtés volt. Fiatal leány nem került a szobába. Evés előtt és után, felkeléskor, lefekvéskor igen hosszan imádkozott minden ember, úgy hogy Mčzchetisz mindig elaludt alatta.

Riuiminnak többször a nyelvén volt már megkérdezni házi gazdájától, hogy mi történik a Tamera várában lakó szenttel? de mindig másnapra halasztotta a kérdést.

Egy éjjel, mikor az álom ismét kerülte szemeit, Riumin azt a zsolozsmát hallá megzendülni a mit a tameravári martyrnőtől eltanult. A mellette levő szoba falán hangzott az keresztül.

Ugyanazok a strófák, az égrekiáltó refrainnel: «Oh Jehova nézz reánk!» Most egy mélabúsan csengő leányhang énekelte azt.

Fölkelt az ágyából s addig kutatott, míg a gerendák között, mikből a közfal össze volt róva, valahol fölfedezett egy hasadékot, a melyen át a mellékszobába beláthatott.

A szobában gyertya égett egy asztalon s mellette volt egy Máriakép; hasonlatos azokhoz, a minőket Oroszországban készítenek, arany alapra rikító szinekkel festve s virágokkal körülkoszoruzva.

E kép előtt térdelt egy fiatal leány, kinek karcsu termetét csak egy lenge vékony gyapjuing fedte; de azonfelül, mint egy gazdag aranypalást terült el vállain a hullámzó hosszú hajsátor, mely térdeltében a földet seperte.

A leány finom vonásaiban, nagy tündöklő szemeiben, picziny ajkaiban a legnagyobb áhítat volt kifejezve. Úgy tünt az föl, mint egy álomlátás, mint egy varázsszerű tünemény.

Egyedül volt a szobájában. Mi oka lehetett mély éjszakának idején fölkelni s a szent kép előtt ezt a gyászzsolozsmát énekelni? -55-

Riumin meg akart felőle győződni, hogy nem álmodik-e? Elővette cziteráját s a szobájába áthangzó éneket kisérni kezdé annak húrjain.

Erre rögtön félbeszakadt az ének, a mellékszobában sötét lett, a varázstünemény elmult előle.

– Ma beavatnak minket a szertartás rejtelmeibe. Uj szentet csinálnak maguknak az angyalok fiai. Kegyetlen egy áldozat. A leánynak folyvást a zsolozsmát kell énekelni alatta. S nekünk uj beavatottaknak az éneket a cziteránkkal és csimpolyánkkal kell kisérni. De hát mi nem tartozunk elérzékenyülni. Mit tartozik ez mi reánk? Mi útkeresők vagyunk. Ma a moraltsikok áldozatainál csak azt nézzük, hogy folyik el egy leány vére, s a legközelebbi alkalommal tán egy cserkesz vérboszu kalandjában kell résztvennünk, a hol a magunk vére folyik. Csakhogy elérjük a czélt. A hogy mondtam. A cserkesz arról ismer rá a moszkóra, ha az a tréfára elneveti magát; a moraltsik pedig arról ismer a starovecsnire, ha az összeborzad, mikor az ő kegyetlen szertartását végig nézi. Hát csak hideg vér, Riumin Oleg. Ne gondolj te arra, a kit előtted kinoznak, hanem arra gondolj, hogy herczeg voltál s voncsik vagy.

Riumin még egyébre is gondolhatott. Azt hitte, hogy kipróbált muszka hidegvérét soha sem fogja elárulni.

A helységnek a Tamera vára felé eső szélén volt egy nagy négyszögű épület, mindenben hasonlatos az óhitüek templomaihoz, csak hogy tornya nincsen.

A szaroszta két fiával együtt ünnepi öltözetben járult a házhoz, Riumint és társát közrevéve, kik egész cserkesz fegyverzetükben, lóháton és hangszereikkel együtt jelentek meg a templom előtt, ott megkötötték lovaikat a tornácz oszlopaihoz s süveglevéve beléptek. -56-

A szertartás épen úgy kezdődött, miként a duchoborcziknál. Közepett volt egy roppant nagy fatuskó, azon egy asztaltábla, a fölött csüggött le a gerendáról egy négyágú gyertyatartó, alig derítve föl a nagy épület rideg homályát. Egy oldalon ültek a férfiak, más oldalon a vén asszonyok; egy fiatal női arcz nem volt jelen, sem egy gyermek.

A sztaroszta először valamit olvasott fel a bibliából. Az is sajátszerű egy biblia volt; egyenesen a moraltsikok számára készítve, úgy, hogy az mind az ő tanaik bizonyságául szolgáljon. E bibliában Ábrahám valósággal megáldozza Izsákot, s Noé, a vallásfelekezet feje az első moraltsik. A betüi sem az orosz cyrill jegyek, hanem a kaukázusi mčhdruli irás, hogy a pópák ne tudják azt olvasni. Aztán rákezdé azt a félelemidéző, kisértetes zsolozsmát. A gyülekezet énekelt csendesen. Alig látszott, hogy az ajkát mozgatja valaki. A czitera és csimpolyakiséret még szomorubbá tudta tenni az éneket.

Mikor az ének folyt, akkor a sztaroszta leemelte az asztaltáblát s kitünt, hogy a mit az eltakart, a fatuskó kádnak van kivájva s az félig meg van töltve vízzel.

E jeladásra megnyilt a sötét háttérben egy kis mellékajtó, s ezen belépett a sztaroszta felesége.

Az egyik kezében volt egy kés, a másikkal egy fehér, hosszú gyapjuingbe öltözött leányt vezetett.

A leány haja hosszan leeresztve takarta termetét, két összefogott kezében egy aranyozott szent képet szorított s szemeit folyvást arra függesztve tartá.

Az asszony odavezette a leányt a víztartó áldozatmedenczéig. Riumin megdöbbenve ismerte meg mult éjjeli álomképét.

Akkor a sztaroszta fölemelte a szent könyvet két kezével a feje fölé s csendes, izgalomtalan hangon szólt:

– Angyalok fiai! A mi őrszentünk haza készül térni az égbe, a hova híják s onnan vissza nem jön többé. Uj szentet küldünk helyébe, a ki közbejárónk legyen az ég -57- és a bűnösök között. A sors Izménére esett s Izméne az én leányom. Jefta megáldozta az ő leányát: én sem leszek Jeftánál rosszabb. Teljesüljön Jehova akarata. Amen!

És azzal a szent könyvet a leány fejére tette, ki ajkait a szent képhez szorítva tartá.

– Énekeljetek! mondá a sztaroszta a gyülekezetnek. S erre az áldozatra szánt leány szava is beleszólt a gyászzsolozsmába, ugyanaz a hang volt az, melyet Riumin a mult éjjel álmodni vélt. Egyedüli csengő hang a gyülekezetben. Egy szeráf éneke az elkárhozottak zúgása közepett.

Riumin cziterája már nem kisérte az éneket. Mčzchetisz fujta egyedül hozzá a csimpolyát s a dudafujástól kidülledt szemeivel aggódva vizsgálta Riumint, hogy mereszti az előtte állókra vad tekintetét s kezével oly hangszert keres, a minek pengése a halálordítás kisérő zenéje szokott lenni: a saska markolatát fogdosta.

Most férfiak, asszonyok felkeltek helyeikről s elkezdték lassú tánczléptekben körüllejteni a rettenetes oltárt, hozzá mély, zúgó hangon e rithmust dönögve: «po pjaszszachom
po goruchom
na Szionszkaju goru!»
(no tánczoljunk! no danoljunk! a Sion hegyén!) s a közben mindegyik megmosta az arczát annak a medenczének a vizével.

A leány lehunyta szemeit s engedte magát a medencze szélére leültetni, folyvást énekelve és kezei között a szent alakot szorongatva.

Riumin nem nézhette tovább! Minden csepp vére fellázadt ez istenmegcsufoló merénylet ellen. Elfeledé e pillanatban a Kaukazus minden aranyhegyeit s Szibéria minden hósivatagait. Elfeledé azt, hogy herczeg volt s voncsikká lett. Csak az jutott eszébe, hogy férfi, s ez ott előtte egy leány, ártatlan és védtelen, a kit egy csoport -58- őrjöngő szemeláttára szét akar marczangolni! Felugrott székéről, kirántotta kardját, eltaszítá az asszonyt a leánytól, ki éles kését annak keble felé emelve tartá s ordító hangon kiáltá a gyülekezetbe:

– Óhitü! Áruló! Kém! rivalták felé száz torokból. Az asszonyok voltak legdühösebbek.

Azok ugyan mind fegyvertelenek voltak de százan kettő ellen, s a vakbuzgónak nincs félelme az éles kard iránt. Riuminnak e tusában el kell veszni.

Hirtelen szétrántotta besmetjét melléről s kitárta az alatta lévő orosz ezredesi egyenruhát, mellén a ragyogó Alexander Newsky érdemrend csillagával s rikácsoló parancshangon kiáltá a zaj közé:

Ez olyan szó, a minek varázsereje még a Kaukazus bérczei között is utoléri az oroszt; a mi megtalálja őt még az ellenlábasok világában is, a mi kiveszi a lázadó kezéből a fegyvert, megfagyasztja panaszkodó szájában a szót, bárd alá hajtja a daczoló fejét. «Jaj! A czár!»

S hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, előhuzta a kebeléből Mčzchetisz azt a moszkvai szinlapot, a mire óriási kék és veres betükkel volt nyomtatva az udvari hangverseny programmja s kiterjeszté azt a gyülekezet előtt. -59-

Mit tudták azok, hogy mit tartalmaz e cyrill-betüs nyomatott lap, csak azt látták, hogy a közepén ott van az óriási nagy kétfejű sas; a mindennél erősebb jelvény, s reszketve hullottak előtte térdre: «Jaj! jaj! A czár!»

– Nem. Szólt Riumin. Tévelygéstek undorító; irtózatos, ti megcsufoljátok az Istent, a mikor imádni hiszitek. De én nem vagyok pap, mi közöm vallástokhoz. Hanem lovag vagyok. Előttem egy leányt kínozni nem szabad.

– A hogy neki tetszeni fog. Szólt a sztaroszta nyugodtan. Nem hurczolta ide senki. Nem kábították el bódító itallal, hogy ne tudja hová jön. El volt készítve ez áldozatra. Saját anyjával jött ide. Feleljen ő. Akarod-e ez áldozatot? Ha akarod, tárd ki kebledet.

A leány lihegve, megtört szemekkel tekinte anyjára; de annak tekintetében nem talált semmi irgalmat: aléldozva széttárta két karját, s libegve, suttogva énekelte a zsoltár végsorát: «Oh Jehova nézz reánk.»

Hanem a mint az anyja vállára tette a kezét, fölsikoltott, az életvágy ifjuságának ösztöne, a szép világ iránti szeretet, az iszonyat erőt vett rajta s mindkét kezével összeszorítva keble fölött öltönyét, leveté magát a földre s megtagadta az áldozatot.

– Átkozott! Átkozott! Átkozott! hangzott feléje minden oldalról. Apja, anyja, testvérei mondták legelőször és legutoljára e szót.

– Emberek! orosz alattvalók! dörgé Riumin kardját hüvelyébe taszitva, s karjait összefonva mellén. Én a czár nevében meghagyom és parancsolom nektek, hogy ez ártatlan szűzön itt semmi kegyetlenséget se most, se az én eltávoztommal el ne kövessetek!

– Hahaha! kaczagott fel a sztaroszta; te megparancsolod, és úgy lesz. Légy nyugodt felőle. Az angyalok fiainak szentje csak ártatlan, tiszta hajadon lehet. Ez a -60- leány itt fogja tölteni az éjszakát veled, s egy leány, a ki egy férfival be volt zárva egy éjen át, bizony hidd el, hogy nem lehet az ur szentje többé; oszoljatok szét. Ez nem templom többé, hanem rabszolga szerály. Csináljatok sötétséget!

– Annál rosszabb hát! ordítá a sztaroszta, s azzal odarohanva leányához, letépte róla az egyetlen öltönyt s úgy hajítá oda a leányt Riumin lábaihoz, mire minden ember futott, az arczát eltakarva, a megátkozott helyről; az oszszetet is magukkal ragadták; az ajtóból visszakiáltott a sztaroszta: Holnap reggel majd ismét eljövünk.

A szegény gyermek összezsugorodva feküdt a földön, s szégyentől égő arczát fölemelt karjai mögé takarta, önmagával akarta eltakarni szegény meggyalázott testét.

Riumin pedig leoldá derekáról azt az aranynyal áttört kashmir övet, a mi a cserkesznek halotti lepedőül szolgál, ha a csatában elesik s azt szétbontva, ráteríté a reszkető alakra, szeliden szólva hozzá.

A leány a hála, az imádat megdicsőült tekintetével tekinte fel rá, s aztán abból az egy darab szövetből művészi kanyargatással teljes öltözetet pólált magára. A palást felkötésében a kaukázusi leányok mesterek. Olyan volt, mint egy görög istennő-szobor.

S most már, hogy szeméremérzete ki volt engesztelve, egészen nyugodtnak látszott. Szeliden megfogta Riumin kezét és megcsókolta azt háromszor, gyöngéden. Azután a padok közé vonult, a hol az asszonyok szoktak ülni, ott egy lóczára hanyatt feküdt, kezeit összetette keblén és addig imádkozott, míg elaludt. Riumin odament hozzá, s betakarta a leányt hosszú hajával, hogy meg ne fázzék. A leány felébredt egy pillanatra. «Ne félj», sugá neki -61- Riumin, s feje alá tette vánkosul nagy prémes süvegét. A leány azt mondta: «Áldassék Isten!» és tovább aludt.

Riumin pedig ébren maradt a hallgató éjszakában. Ebugatás sem zavarta meg a csendet.

(A raskolnikok nem tartanak kutyákat; azokat a rossz lelkektől megszállt állatoknak hiszik, ellenben macskákkal tele vannak a házaik.)

Elgondolkozott a mai kalandján. Ez nem mozdítja őt czéljához közelebb. Életéért nem remegett, attól régen elszokott már, de ebből a kelepczéből, a mibe belejutott, nem képzelte, hogyan szabadulhat ki?

Ez a leány már a lelkén van. Megzavarta miatta az eretnekek legnagyobb ünnepét. Ez épen olyan, mintha az igazhivők templomában, mikor a pap azt mondja: «ez a Krisztus teste, jertek, vegyétek, egyétek; ez az ő vére, jertek, igyátok!» odarontana egy értetlen idegen kivont karddal s azt ordítaná: «gonosztevők! emberi testet esztek és vért isztok, ezt én nem engedem». Pedig az igazhivőnek hinni kell, hogy az valóban test és vér. Ezek az eretnekek pedig szószerint veszik a dolgot s akkép áldoznak s azt hiszik, hogy ők magyarázzák helyesen az irást.

És ez nem mese, nem véletlen, nem rémtörténet, ez rendes ünnepük a sectáriusoknak, a hogy azt szemtanuk leirták, a többek között Vereschagin Vazul, hires orosz festő és Kaukázus-utazó, és Haxthausen és sokan mások, kik az orosz nép rejtelmeit buvárlották.

Hogy őt magát nem fogják bántani, a felől bizonyos volt Riumin; de mi fog történni ezzel a leánynyal?

Ha holnap reggel visszajönnek a fanatikusok, vagy azt fogják hinni, hogy az idegen férfival együtt bezárt leány meg van gyalázva s akkor kiüzik őt községükből csúfosan, elpusztulhat az erdőn, vagy pedig el fogják hinni az ő szavára, hogy a leány oly tisztán jött elő, a hogy az első martyrnők a kisértetek közül, akkor meg épen szentté fogják tenni. Magával vigye tán? Hová?

Az oszszetnek sem hallja semmi neszét, ha az valahogy -62- elzüllik tőle, akkor ő tájékozni sem tudja magát a vadidegen világban.

Töprengései közben szép csendesen megvirradt. Alig hogy az első hajnali derengés áthatott a templom ablakain, a falu felől közeledett a csoportok dobaja s a csendes bucsujáró ének.

Az ajtó felnyilt s belépett rajta egymásután negyven férfi, azok között a sztaroszta két fia. Senkinél sem volt fegyver, csak a sztaroszta kezében volt egy nagy nehéz bárd.

Riumin balsejtelemtől elfogva, odaállt azon pad elé, a melyen Izméne feküdt. Azt hitte, ő ellene van a készület. A leány még aludt.

A sztaroszta a víztartó medenczéig jött s akkor annak a szélébe belevágta a bárdot. E csattanásra felébredt a leány.

– Te veled semmit. Felelt hidegen a sztaroszta. Sem azzal a leánynyal. Mi a magunk dolgát végezzük itt. A ti dolgotok csak a nézés.

– Azt, hogy mit tesznek a moraltsikok akkor, mikor arra vannak kényszerítve, hogy Jehovához meneküljenek. Látod ott a negyven férfit? Látod ezt e bárdot és ezt a medenczét? Ezek azért jöttek ide, hogy itt előtted megtöltsék vérükkel ezt a nagy áldozat-kelyhet. Aztán majd eredj és mondd el a hatalmas czárnak, hogy mit láttál! Mondd el a minden oroszok hatalmas uralkodójának, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek, a miknek a férfiai így tudnak meghalni; hogy vannak jobbágyai, a kik el tudnak menni olyan országba, a hova az ő kémei és hóhérai utánuk nem találnak, hogy őket visszahurczolják! Első! Kezd el!

Riumin visszaborzadt e rettentő szavaktól, de a józan ész még tiltakozott annak elhivése ellen, a mit érzékei felfogtak. Lehetetlen az! -63-

Leveté kabátját, leoldozta nyakkendőjét, s letérdelve a medencze elé, annak a párkányára fektette a nyakát.

Ekkor az ikertestvér lépett oda s kezébe vette a medencze szélébe vágott szekerczét.

A leány e látványra felszökött helyéből s kétségbeesett sikoltással rohant előre, megragadta testvére kezében a bárdot.

– Ne bántsd! öcsém! öcsémet ne öld meg! öljetek meg engem! ontsátok ki az én véremet! Tépjetek darabokra. Áldozat leszek! Kész vagyok mindenre!

– El innen, tisztátalan asszonyi állat! ott a helyed! Ez itt a mi helyünk! Második! végezz!

Izméne ájultan rogyott össze Riumin lábainál, mielőtt ezt látta, ezt hallotta volna.

A másik ikertestvér letérdelt ugyanarra a helyre, a honnan testvére lebukott, s ugyanarra a helyre hajtá le a fejét, a honnét azé legördült.

– Emberek! őrjöngők! Megálljatok! ordítá Riumin, reszketve az iszonyattól; ne hajtsátok végre rettentő áldozástokat. Esküszöm nektek hitemre, katonai becsületszavamra, esküszöm saját szenvedő családom jó és balsorsára, hogy el nem árullak titeket! Soha senkinek egy szót sem mondok el abból, a mit itt láttam. Hagyjátok abba!

– Késő már, földi úr! kiálta a sztaroszta. Nincs semmi alku. Te hittál bennünket Jehova elé, mi megyünk. Te megloptad a mi titkainkat, hogy fölfedezd a czárnak, az archimandritának: ismerd meg azokat végig s aztán fedezd -64- fel nekik! Ime, látni fogod, hogy hajtja le a fejét egyik férfi a másik után az áldozatkehely felé s meg tud halni egy sóhajtás, egy könyhullatás nélkül, s mikor az utolsó megmarad, a ki az utolsóelőttit föloldozta az élet terhei alól, az leszek én, az föl fogja gyujtani magára és halott-társaira a megfertőztetett Istenházat és tetszeni fog az égő áldozat az Úrnak! Ezt nevezik tűzkeresztségnek a chlisztik, skoptsik és moraltsikok! Harmadik! végezz!

Riumin e rémjelenetben az őrültek erőszakos dühét érezte minden idegein végigvonaglani. Meg kell tébolyodnia, ha ezt végig nézte! Negyven férfi vakbuzgó öngyilkosságát! Hirtelen fölragadta a vállára az alélt leányt s azzal erőszakosan utat tört magának a tömegen keresztül a templomajtóig s kirohant a szabadba.

A feje fölött pedig a pacsirta énekelt a levegőben s a mezőkön a juhok kolompja csengett. Agyában oly zürzavar volt, mint mikor valaki nehéz álmokat lát s álmában sejtelme támad, hogy mindez nem való; akar, de nem tud fölébredni; a karján tartott alélt leányka, a mint fejével hátracsüggött, földet seprő hajával minden perczben gátolta lépteit, nem tudott tőle haladni; épen úgy, a hogy álmában akar az ember futni és nem tud.

Egyszerre hangos lónyerítés riasztá föl. A templom tornáczoszlopához volt kötve egy paripa. Saját cserkeszlovára ismert benne. Vagy inkább a paripa ismert ő benne a gazdájára. Ez eszméletéhez téríté. E rémületes telepről menekülni kell! Ez a legelső feladat. Merre? Hová? Egyedül? Sőt nem is egyedül, hanem egy félhalott leánynyal az ölében. Hová lett az oszszet útitárs? -65-

Mindezen kérdésekre csak az az egy volt a felelet, hogy merre nem lehet fordulni? A falu felé nem, ott az özvegyasszonyok dühkiáltása zeng már.

Utoljára is arra az ötletre bízta magát, hogy az egymáshoz szokott cserkesz-lovak egyike utána talál a másiknak s ráhagyta magát a lova ösztönére. A leányt oda fektette maga elé a nyeregbe.

Félórai futás után, a mint visszatekintett Riumin az elhagyott falu felé, látta magasra szállni a füstoszlopot, a mint a fanatikusok által fölgyujtott templom égett. Azok szavoknak álltak: «elmondhatod a hatalmas czárnak, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek, melyeknek férfiai így tudnak meghalni».

VI. A KAUKÁZUSI LÁZ.

A legelső patakhoz érve, Riumin leszállt a lováról s az elalélt leány fejét hűs vízzel locsolva, ismét életre kelté őt.

– Álmodtad azt, szólt Riumin. Tégedet elűztek velem együtt. Félsz-e velem jönni?

A paripa nyeríteni kezdett és sörényét rázogatta. Szavára a távolabb romok közül más ló nyerítése felelt. Azok már ismerősök voltak.

– Az oszszet itt vár rám, mondá Riumin s örült neki, -66- hogy ismét rátalál útitársára a lova ösztöne után. Csak azon csodálkozott, hogy az nem jön eléje, mikor közeledő lova nyerítését hallja.

A tört csapáson visszatalált a több nap előtt elhagyott tanyához. Ott azután meglelte útitársát is.

Az oszszet ott feküdt a fűben, az akolnak készített romboltozat bejárata előtt s nem birt megmozdulni.

Mert a mellett, hogy lábán állni vagy karjait felemelni nem birta, minden tagja folyvást reszketett és vonaglott, mint egy nyavalyatörősé, arcza zöld volt és szemgolyói sárgák; szája nyitva.

Három-négy sárgahasú, kékzöld hátú béka ült ott a romok nyirkos kövein s fölváltva énekeltek; ha az egyik elhagyta, a másik rákezdte: «ülüm, ülüm chva!»

– Nem! Nem! Én azt akarom, hogy meggyógyulj! Légy bizalommal. Meggyógyulsz.

– Jobban tudja azt a chva béka! Hagyj föl velem. Minden varázslója a kerek földnek el nem tudja csendesíteni ezt a reszketést. Vágyom le a hideg földbe. Mindenem ég belül. Ezrével láttam én az embereket így meghalni. Moszkókat és oszszeteket. Tíz közül egy gyógyult meg. Az is nyomorék maradt. Csak arra kérlek, hogy ruhámmal együtt temess el, s kardomat tedd a jobb kezem felől.

Aztán elkezdett félrebeszélni, s szavainak nem volt -67- semmi értelme, fél óra mulva dühbe ment át a hagymáz; ordított, dalolt. Egyszer csak, mintha visszatért volna életereje, fölugrott, elkezdett szaladni, egy kőben elbotlott, s végig zuhant a földön, akkor aztán még hanyatt fordult, a két karját szétterjesztette, és elcsendesült.

A haldokló egészen magánál volt már, ráismert útitársára, s nevén szólítá őt.

– Riumin! Vigyázz. A szentet az előbb elhurczolta a bajuszos goszpodár. Még visszajön. Aztán Weljaminoffnak megmondd, ha visszakerülsz, hogy mikor egyszer a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizze magát az árvíztől.

Riumin az egész éjet azzal tölté, hogy sírt ásott utitársa számára. Mikor beléfektette, kivánsága szerint rajta hagyta minden öltönyét, még a saját orosz egyenruháját is, de mégis, mikor a hantot rá kezdte hányni, megesett a szíve azon a szép fényes érdemrenden, a mit ő egy hosszú hadjáratban vivott ki magának, azt nem tudta eltemetni a föld alá, visszavette s eldugta a keblébe, s aztán szép gurbánt emelt a halott fölé, négy hatalmas kővel a négy szegletén. Izméne segített neki a munkában.

Virradat felé elnyomta Riumint az álom. A mult éjjeli virrasztás és a kedélylázító izgalmak úgy ellankaszták, hogy akarata ellen aludt el.

Mikor fölébredt, valami kínos bágyadtságot érzett minden tagjában. Föl akart kelni, de a feje oly nehéz volt és a karjai, mintha mind ólomból volnának. Torka ki volt száradva és szemei égtek. Hátán borzongó hideg futott végig, mely megrázta minden tagját. A chva békák ott ümmögtek köröskörül a falon.

Izméne pedig ott ült a lábainál, s egy puszpanggalylyal hajtotta arczáról a muszkitókat.

– Úgy fázom! rebegé Riumin. Úgy reszketek, mintha valami rémtől félnék! Oh bizony az olyan rém volt, a mitől -68- illik félni. Ugyanaz a rém, a ki Tagánrogban I. Sándor czárnak fülébe sugdosta ugyanazzal a hideg lehellettel: «jer velem! szíved fölött orgyilok függ! nekem van egy jó kis hűvös menedékem… rejtsd el magad oda… ott rád nem talál majd!» És a czár el is ment a suttogásra… Ez a pontusi láz lehellete!

A leány rögtön felszökött, egy nyaláb apró fát vagdalt össze baltával; azután előkeresve Riumin útitarsolyából a tűzszereket, tüzet rakott mellette négy felől, úgy, hogy az mintegy várnégyszögbe volt bezárva. A füst egyúttal a moszkitókat is elűzte.

Riumin tudta már, hogy mi baja? ő is megkapta a kaukázusi lázt. Ugyanaz a halálos vész lepte meg őt is, mely az égaljhoz szokott, edzett oszszetet egy nap alatt kivégzé. Hogy fog az ő vele bánni, az idegennel?

Ime tehát még el sem kezdte az útját, már eljutott a végére. Még nem is látta a legfélelmesebb ellenséget, e földnek az urát, s már elhal, e földnek a lehelletétől. Tűzbe sem kerül; elég volt neki a levegő, a mely annyi ezer honfitársának elég, kik évenkint meghalnak a nélkül, hogy ellenség szemébe néztek volna.

Senki sem segíthet itt rajta. Nincs közelében más, csak ez a leány. Egy gyermek. Egy öngyilkosul kivégzett családnak, egy gyászba borult aulnak kitagadott nyomorultja. Mit segíthetne ez rajta?

Azután fölkelt, fölvette Riuminnak a puskáját, a mi melléje volt támasztva egy sziklához, meg a baltáját s eltünt vele a sűrű bozótban.

– Ez is itt hagyott, mondá magában Riumin; tudja, hogy ragályos beteg vagyok s ösztöne azt mondja, hogy meneküljön tőlem.

A lázban szenvedőnek a pillanatok éveknek tünnek fel, a miknek végét nem lehet várni. -69-

Végre hangzott a csörtetés a bozótban. Egyre közelebb jött, megállt. Csúszva látszott utat törni. Utoljára kidugta a fejét. Az a párducz volt.

A lázbeteg rémlátása szörnyalakító erővel bir. Riumin a párduczot királytigrisnek nézte, ősvilági szörnynek.

A fenevad nem mert hozzá közelíteni, csak kerülgette óvakodva, s fejét lehajtva a földre, boszúsan ordított.

Ott voltak az övében a pisztolyai s ő hagymázos viziójában erőszakosan azt akarta, hogy kezei vegyék elő azokat, fogják rá a vadállatra, s hogy a pisztoly nem akart elsülni, magában kiáltá a fegyver helyett «bumm!» aztán «nesze! dögölj meg!» De a kéz nem akart mozdulni, a pisztoly elsülni, a dúvad megdögleni.

Akközben magában kiszámítá, hogy a mint a körüle rakott tüzek kialszanak, a miktől a párducz fél, az rögtön meg fogja őt rohanni és megeszi. Addig nem mer közelíteni.

Egyszer aztán, a mit olyan nagyon kivánt maga előidézni, de nem tudott, egy dörgő ropogás szólalt meg közelében s azzal a szeme közé néző dúvad felugrott magasra a levegőbe, s aztán hanyatt esett, a négy lábát rázva, a fejét a földhöz verve s utoljára görcsösen elnyulva. A másik perczben előrohan a bozótból az eltávozott leány, nem, – egy másik leány, egy dühös, szilaj mænád, kiben nem lehet az előbbeni szelid, szenvedő, összetört alakra ráismerni; haja iszalaggal magasra felkötve, s a mint a termetét fedő lepel övébe fel van tűzve s térdeit és lábszárait fedetlen hagyja, úgy rohan oda a megölt fenevadhoz, megrugdossa azt a sarkaival s a puska agyával fogait tördeli, utoljára a baltával levágja a párducznak a farkát, s azt felvéve, a dereka körül köti, mint egy övet. -70-

Ez a «másik» leány nem sokat szemérmeskedett előtte a miatt, hogy egyetlen lenge öltönye lábszárait nem takarja, hisz ez a feltűzött öltöny tele volt szedve falevelekkel és gyógyfüvekkel. A leány odatérdelt Riumin mellé.

Mit nézte az, hogy ez férfi, lehuzta róla felső öltönyét, szétnyitotta mellén az inget, s két kő között összezúzott füveket rakott ennek mellére, gyomrára, mik csípni, marni, égetni kezdték; nagy széles faleveleket rakott homlokára átkötve iszalag-gúzszsal, s gyógyfüveket rágott össze fogai között, mint a hogy az ősmajom készíti a primitiv gyógyszert s azokat tömte a beteg szájába. S Riumin érzé, hogy az égető tapasz keblén, a hűsítő boríték homlokán s a keserű gyógyszer szájában, jót tesz neki.

Most egyet fordított rajta az a «másik» leány, lehuzta a hátáról az ingét, s akkor elkezdte a válláról a derekáig végig zsurolni azzal a levágott párduczfarkkal, s ökleivel dömöczkölni, dagasztani, míg a kinzó borzongás helyett jótékony melegség ömlött át rajta, s aztán ismét betakargatta szépen, s melegített köveket rakott a lábaihoz, hogy izzadásba jöjjön.

Egy perczig nem volt az alak tétlen. Elfutott egy pillanatra, s nehány percz mulva egész nyaláb mohával és száraz haraszttal tért vissza, abból csinált ágyat a betegnek, hogy ne feküdjék a hideg földön; aztán neki állt a fáknak baltájával, kivagdalta a puszpángbokrokat, s a beteg fölött sátort rögtönzött belőlük, hogy az éji harmat meg ne ártson neki, s mikor észrevette, hogy azt nyugtalanítják a chva béka ümmögései, két darab fából castagnettet csinált és azokat verve, elkergette az alkalmatlan halálhirnököket. Azok azt hitték, gólya kelepel s elbujtak oduikba.

– Szomjazom, rebegé. Vagy talán nem is rebegé. Ajkainak száraz epekedése elárulá azt a leány előtt. -71-

Arra az hirtelen visszafutott az erdőbe. Fegyvert nem vitt magával. A berek zsarnoka halva volt.

A beteg sokáig várta annak a «második» leánynak a visszatértét; aztán egyszer csak visszajött az «első» leány.

Annak már szőlőindával volt felkötve a haja bomlatag fürtökbe, (az erdők toilettje pazar!) s az öltönyt képező lepelnek egészen más ránczvetése volt mint imént; nem oly merész; egészen szemérmes; arcza is a régi szelid kép. Két kezében egy kosarat czepelt, a mi venyigéből volt fonva hevenyén, még zölden s ez a kosár tetézve tele azokkal a fekete fürtökkel, a miket a vadszőlő terem künn a kaukázusi őserdőkben, a hol a szőlőt se nem metszik, se nem kapálják, csak leszedik az erdőben, a mit az Isten adott. Azzal letelepedett Riumin mellé, térdei közé fogta annak az ivókürtjét, s aztán a két markába szorított szőlőfürtökből pirosló nedvet facsart bele.

– Kóstold meg, igyál! szólt azután, a tülköt odatartva a lázbeteg ajkaihoz.

Az nagyot ivott belőle. Nem győzött eleget inni. Az a nedv valami kedvesen egyesíté az édeset, savanyút és keserűt, a mi mind olyan jól esik.

S ennek úgy örült az a leány! Még mosolygott is az arcza. Hogy úgy megnyerte a tetszését az itala!

Ismét odanyujtá neki a tele tülköt. Most már nem itta azt ki Riumin egészen. Lehunyt szemei alól lopva a leányra nézett s látta, hogy az a maradékot maga szürcsöli fel félrefordulva.

– Milyen különös, hogy ez az első leány megtudta azt, a mit annak a másodiknak mondtam, gondolá magában Riumin s aztán valami édes zsibbadást érzett egész valójában, mint mikor az embernek a lelke elébb elalszik, mint a teste. S e félébrenlét alatt folyvást látta maga előtt a leányt, a mint az egész éjjel rakta az őrtüzet mellette s takargatá a beteget a levetett prémes felöltőjével. -72- Egyik keze kimaradt annak a takaró alól s hideg lett. Azt a leány két keze közé vette s a szájával lehelgetett rá, hogy átmelegüljön. Mikor felébredt, akkor megkinálta a szőlőnedvvel.

Hajnal felé teljes mély álomba merült Riumin s abból csak későre ébredt föl, mikor már a nap sátora lombjain keresztül sütött. A leány akkor is ott térdelt előtte.

– Ha éhes vagy, akkor már nem vagy beteg! Mindjárt jövök. De ne hagyd elaludni a tüzet.

Riumin úgy találta, hogy már ki tudja nyujtani a kezeit s a pisztolyát is meg tudja már ragadni s képes lombokat rakni a mellette égő tűzre, de felkelni még nem volt kedve.

Üdülők szokása szerint, azon törte a fejét, vajjon mit fog neki enni hozni az eltávozott leány? Ugyan mi minden van itt az erdőben megehető. (Az erdők menüje pazarló.)

Egyszer aztán megint zördült a haraszt s előtánczolt ismét az a «másik» leány. A haja megint másképen volt felcsavarva s összekötve egy páponya-indával (physalis alkekengi), melynek nagy sárga-vörös tulipános gyümölcssikjai homloka körül csengtek-bongtak, mint egy sor csengetyű, ruhája szegélye ismét fel volt emelve, azt kezében tartá, s a másik kezével egy lombos babérfa-ágat forgatott a feje körül; és verekedett, valami hat-hét fáczánnal, a mik dühösen repkedtek a feje körül.

A leány szilajon csapkodott a madarakhoz, a mik ellenségül támadtak rá minden oldalról (a tyúkméreg nevezetes) s alig birta őket elverni magáról.

Oleg felemelte a pisztolyát s a madárcsapat közé lőtt, egy leesett, a többi rikoltozva rebbent szét.

A leány felkapta fél kezével a lőtt vadat diadalmasan, -73- másik kezével ruhája szegélyét emelve; így futott oda Riuminhoz; aztán kitölté előtte, a mivel leple meg volt töltve, egy sereg fáczántojást.

Izméne három fáczántojást egymásután a forró hamuban lágyra főzve, megitatott Riuminnal; a ki ennél nagyobb delicatesset sem a «téli palota» estélyein, sem a maison dorée lakomáin nem izlelt soha.

Most ismét mély álomba merült, s a mit azalatt összeálmodott, azt mind olyan elevenen látta, mintha ébren élné át.

Mire fölébredt, már a nap alkonyatra szállt, bogárzümmögésre, prücsökczirpelésre hallgató csend volt körüle: ünnepe a természetnek; semmi békavartyogás, semmi sakálüvöltés a berekben, a nap utósugarai átszürődtek a zöld lombokon. S zöld aranyszinnel fátyolozták be azt a tündéralakot ott előtte, ki kezeit egymásba téve, leste fölébredte perczét. Erdők sugáros homályából, bokrok illatából látszott ez alak teremtve lenni.

– Tartsd ide a füledet az én szájamhoz, hadd gyónjam meg, a mi lelkemet terheli.

És aztán Riumin meggyónta neki mind azt a bünét, a -74- mi őt ez útra hozta. Oly igazán elmondott neki mindent, mintha papnak gyónná meg. A leány megtudta, hogy ki ő és miért jutott ide?

És már most itt vagyok, és nem mehetek tovább, suttogá tovább a kór. Lefeküdtem és nem kelek föl többet. Ha meghalok, arra kérlek, ne vesztegesd idődet, erődet azzal, hogy eltemess; van a Kaukazusban sas elég, azok dicső madarak, majd elvégzik. A helyett tedd meg azt, hogy törekedjél Szucsuk-Kalehba eljutni. Itt a paripám; az irányt megmutatja a Szemes folyam, meg a «leányok útja». Ott keresd föl a fővezért, Weljaminoff tábornokot. Vidd el hozzá ezt a rendcsillagot, a mit kezedbe adok. Mondd meg neki, hol találtál, hol hagytál el; mondd meg neki, hogy kötelességem teljesítésében haltam meg. A mennyit a rám bizott föladatból megtudtam, kezdetnek elég: jöjjön a nyomomon más tovább. Azután vidd el magaddal zsebórámat, annak a belső lapjára van festve egy nő, egy férfi, meg egy kis gyermek arczképe. Te már tudod, hogy kik azok? Mondjad meg a tábornoknak, hogy ezek számára engedelmességemmel és halálommal kiérdemeltem a kegyelmet. Azután indulj neki a világnak. Menj, a míg reájuk nem találsz azokra, a kik az óralapon le vannak festve. Ha Moszkvában lesznek otthon, keresd föl őket palotájukban, ha Szibériában lesznek otthon, keresd föl a gunyhójukban, s mondd meg nekik, hogy az én hugom voltál, az ő leányuk, testvérük lettél. S beszéld el nekik, a mit felőlem megtudtál. Úgy-e, így fogsz tenni szentem?

– Nem fogok így tenni, mondá rá Izméne. Eszedbe se tartsd, hogy meghalj. Én nem engedlek. Két nap mulva semmi bajod: tovább megyünk. Hiszen Isten vigyáz te rád. Hogy az oszszet kalauzod meghalt, az Isten gondviselésének tanusága. Ha ennek a kiséretében mentél volna tovább, a legelső adighé aulban fölismerték volna. S tudod, hogy mit csinálnak az adighék, ha egy kémet elfognak, a kiről megtudják, hogy orosz tiszt? Lehúzzák -75- a sarkáról a bőrt s az eleven husra egy darab, sertéivel befelé fordított disznóbőrt kötnek s azt mondják, «már most szaladj, ha tudsz!» Az oszszet kisérő első szava elárulta volna, hogy nem vagy lazisztáni énekes. De ha én leszek a kisérőd, az egészen más lesz.

– És kalauzod is. Apám, mikor messze utakra járt, távol országokba, a hol az ötvösök városai vannak, a városok, a mik térképeiteken meg sincsenek jelölve, sokszor magával vitt engem; én voltam a kegyencze.

– Hát hiszen épen azért akart föláldozni: a zsoltár azt parancsolja. A mit legjobban szeretsz: azt megöld! Láttad volna azt a leányt, a kit előttem avattak föl szentnek, az volt a gyönyörű szép leány! Azt szerette még minden ember!

– Az én jó atyám magával hordozott mindenüvé; nem tudott elhagyni, úgy szeretett. Ezeken a hegyeken túl egész világ van. A hány völgy, annyi népfaj. Neveiket elszámlálni egész tudomány: dzsigetek, ubichok, sapnuchok, catuchaiczok a legközelebb lakók; túl rajtuk a ksiták, galgárok és jezidek, egész az Udi országig, a hol a gazdag és hatalmas szuánok laknak. Ezek valamennyien még nem hiszik azt, hogy az orosz birodalom hatalmasabb, mint akármelyik szomszéd falu s annak a czárja erősebb ellenség, mint akármelyik ghirai khán és mullaló. Ők egymás között folytatnak harczot. Ha valaha egyesülnének, rettenetesek volnának. S azokon túl az Elborus déli oldalán laknak még a tsúsok, psávok, chewsárok, a kiknél nem jártunk. S tulnan kelet felé lakik a csecsencz nép, a kabardi, a kikkel már harczoltatok, a lázi, a kit már legyőztetek, az avar, a kit már elcsábítottatok. -76-

Az érdekeltség, a mit Izméne szavai támasztottak, elfeledteté Riuminnal, hogy beteg. A válság utáni kórállapotot egy érdekfeszítő kedélyizgalom gyorsabban megszünteti, mint Galenus minden arcanumai.

– Igen. Én eltanultam dalaikat, tánczaikat. Ismerem az egyes népek hőstörténeteit, a miktől azok fellelkesülnek. A vándor lazisztáni énekesek úgy szokták, hogy rabnőjük énekel és tánczol, ők csak zenével kisérik; a mely énekes a «beke» (nemes) névre akar érdemes lenni, az így tesz: azt megünneplik; a melyik maga gajdol, arra gyanakosznak, hogy dagesztáni kém, s odább küldik. Én leszek a te rabnőd, a ki tánczolva, dalolva kisér majd.

– Ha a czár így parancsolja, rebegé Izméne, meghajtva a fejét. («Czar kazál!» E szó az alpha és az omega az orosz ábéczében.)

És Riumin elmélázott rajta, hogy mégis dicső egy intézmény ez! Oroszország a maga számüzöttjeit, üldözöttjeit kiteszi egy sziklapartra, a hol meghódíthatlan ellenségei laknak. Az üldözöttek menekülnek saját fajuk hatalmasai elől, jobban rettegve a czártól, mint a cserkeszektől, huzódnak minél beljebb a kietlen hegyszakadékok közé. A vad, törhetlen idegen bennszülött látja, hogy valaki letelepedik közé, a ki még nálánál is határozottabban gyülöli a moszkót s a közös harag alapján barátságot köt vele. Ezeknek a nyomán aztán nyomul előre a hódító had. Elől az üldözött fanatikusok, a skoptsik, chlistik, moraltsikok, a kik fegyvertelenül, fedetlen mellel rohannak bele a farkasverembe; mikor azt betöltik, akkor jönnek utánuk az igazhivők a kettős kereszttel és a congrevröppentyükkel.

– De hisz, hogy vihetnélek magammal, mint tánczosnőt. Nincs egy öltözeted, a miben emberek előtt megjelenhess.

– Csalatkozol. Épen így jó. A lazisztáni énekes, az igazi «beke», nem ad a rabnőjének más öltözetet, mint a «csadrit». Ez az, a mi engem körülvesz. Ha gazdag a trubadúr, akkor drága csadrit vesz neki, a milyen a tied. S ha vitéz a trubadúr, akkor lő egy párduczot, s annak a bőrét ajándékozza rabnőjének palástul, s az viseli azt, azon kicserzetlenül, a hogy lehántották, annál nagyobb dicsőség a gazdájának, ha nem szűcs kezéről került a párduczbőr. Legfeljebb elől, a vállon, a hol a párducz karmai összeérnek, ékesíti azt egy drága boglár. Nézd, az enyim már készen van!

Azzal elfutott a fal mögé Izméne. A párduczról azalatt, míg Oleg szunnyadt, az a «másik» leány lehuzta a szép tarka köntöst s kifeszíté száradni a napra.

Az a «másik» leány jött elő a fal mögül azután, derekán átkötve a pompás bacchansnői palást s hogy semmi se hiányozzék hozzá, a vállán összeérő két előlába a párduczhüvelynek szépen össze volt tűzve a fényes Alexandre Newsky gyémántokba foglalt érdemcsillagával.

Riumin fölemelkedett a kezére fektéből s kaczagott gyönyörüségében. S ezzel a kaczajjal el lett kergetve a betegsége pokolra.

Most már nem gondolkozott meghalásról, hanem főzte a terveit azokból a regékből tovább, a miket Izméne, melléje lekuporodva, s térdeit kezei közé fogva, elmesélt neki, miket apja utazásai alatt ellesett, a kinek ő kegyencz gyermeke volt: a paradicsomi tájakról, a sapszuch asszonyokról, kik a csatákban kelevézzel, saskával harczolnak, s hogy elvegyék az ellenséges férfi bátorságát, viadal közben kitakarják kebleiket: beszélt neki Manszur Éliás nagy próféta hadvezérről, ki többször eltemetteté magát ravaszul, hogy az ellenséget támadásra csábítsa, s mikor az jött nagy bizakodva, előtört a sírjából, s jót vert rajta; a -78- családi harczokat folytató derebiekről, kik egyik aullal a másik ellen folytatják ivadékról-ivadékra a vérboszu harczát; a jezidek lakomáiról, hol a vendég egy palacsintát kap asztalkendő gyanánt, s végül megeszi az asztalkendőjét; a hegyektől eltemetett városról, melynek utczáit ma is be lehet járni fáklya mellett, s a hajdani királyresidentiáról, Aniról, melynek minden palotája most is úgy áll, mint ezer év előtt, fehér, rózsaszin és fekete kövekből tarkán fölépítve: de kétszáz év óta nem lakik benne ember. A régi királyok óriási arany koronáiról, mik semmi emberi fejre nem valók, s ott csüggnek a kartuli bálványtemplomban fölakasztva; a muriditák «naib»-jairól és «imám»-jairól, kik papok, próféták és hadvezérek egy személyben és a «murtizigátorok»-ról, a cserkeszek «ezer» emberéről, mely mindig megmarad ezernek; nevük «a halhatatlanok», kitüntető jelül fehér süveget viselnek; s aztán a természeti tünemények nagyszerű voltáról, a viharokról a vízrohamokról, a Deodorák jéghegytáj-idomító csuszamlásairól, mely folyamokat zár el s tavakat növel, városokat merít el mély tengerszem fenekére, s a csodaszerű kaukázusi délibábról, és aztán a «chariate» törvényről, mely az egész Kaukázus minden nemzetét egyformán kötelezi, s végül a mesés Alzahira királynéról, a kit minden nemzet fél, tisztel és imád, s viszálykodásaiban birául, veszedelmében segélyül hiv, de a kinek országáig Izméne és atyja soha sem tudtak elhatolni.

Már a csillagok jöttek és eltüntek a sötét lombok sátora fölött, és Riumin még mindig ámulva hallgatta, a mit a leány beszélt. Izméne utóljára oda simult mellé, s fejét odatette az övéhez a mohvánkosra, a karját válla körül fonta: «meg ne fázzál, édes bátyám!»

VII. A KAUKÁZUSI DÉLIBÁB.

A pontusi láz, mint minden endemikus kór, olyan, hogy ha mindjárt elejét veszik a bajnak, oly gyorsan elmulik, a hogy támadt. Harmadnapra már Riumin nem érzett utána egyebet, mint szertelen nagy éhséget: a visszatérő életerő szállás-csinálóját.

Szerencsére, a hol fáczán van az erdőn, s asszonykéz a közelben, ott nem lehet a lakoma felől zavarba jönni. Izménének csak arra kellett ügyelni, hogy ápoltja egyszerre sokat ne egyék a jóból reggelire.

Fölséges reggel volt. Az erdő átfülve a cziprus és babérfa ámbraillatától, a falevelek hegyén gyémántmilliók gyanánt ragyogott a harmat, a beszivott lég tele volt gyógyerővel.

– Most sietnünk kell innen! mondá Riumin. Falvatokból aligha el nem látogatnak majd ide, a régi szentet keresni s az nem jó volna, ha téged itt találnának.

– Előbb azonban ki kell kémlelnünk a környéket, szólt Izméne. Mert a közeli völgyek most mind teli vannak a tengerparti vidékről ide menekült abcházokkal, s azokkal nem lenne jó most találkoznunk. Ha pedig az én falum népe lát meg kettőnket együtt haladni, az meg épen elárul a cserkeszeknek, s kelepczébe juttat. Azért szét kell néznünk, merre szabad az út. Csak azután a Szucha hegyen túl lehessünk, ott már majd elvezetlek én minden veszély nélkül.

A kémszemlészet végett fel kellett kapaszkodniok a Tamera vár kiváló tornyára, a hol már volt egyszer Riumin. Nem érzett semmi testi gyöngeséget többé, még ő segített Izménének is a felkuszásban. -80-

A multkor látott gyönyörű völgyek, halmok helyén egy sima tenger terült el nagy messziségben. Ködtenger. Felülről nézve épen olyan a felhő, mint a hullámos oceán, csakhogy nem zöld, hanem vakító fehér, mintha a hó tornyosulna dagadó habokká. S a tündöklő tenger körül, mint szigetek válnak ki a magasabb hegyormok, s úszni látszanak benne el-elmerülve, meg kiemelkedve.

– Lásd! Megint Isten keze oltalmaz bennünket, mondá Izméne, a végtelen új képre mutatva. Befedte köddel az egész tájat s ez eltakar bennünket az emberek szemei elől, a míg a hegyháton végig haladunk, hogy meg ne láthasson senki. Nem kell félnünk senkitől. Az őrszemek nem láthatnak, a nyájakat nem hajtják fel a hegyekre ilyenkor. Csak azt kell megvárnunk, míg a köd egészen felszáll idáig.

Azalatt ráért Izméne leülni egy csonka oszlopára a romnak s eddig csak mindenféle folyondárindákkal felkötözött haját rendesen két tekercsbe fonta. Csak szalag hiányzott hozzá.

Azt is adott az Isten. Riumin észrevéve a szükséget, leszállt az éji tanyához, leoldozta a cziterájáról a selyemszalagot (egy kantársallang is helyettesíti azt) s azt kétfelé vágva, oda vitte Izménének: «Fond ezt a hajad közé.»

S azt mondhatni, hogy az fejedelmi öltözet volt. Csadrinak egy nemes lovag aranyvirágos szövetű kashmir öve, palástnak a legpompásabb párducz hüvelye, mit a viselő maga szerzett fegyveres kézzel, annak a boglárcsatja egy tündöklő rendcsillag, közepén egy szent lovag zománczképével, négy ágán gyémántszegélylyel, a másik négyen kétfejű sasokkal, s a leány hosszú hajfürteiben az a császárpiros szalag, a miért ezer meg ezer áhitó uraság térden mászik föl a trón zsámolya lépcsőin s míg meg -81- nem kapta, róla álmodik, ha megkapta, attól üdvözül. Jól illett a szép leány aranyhajába.

Egyszerre, a mint a köd folyvást magasabbra emelkedett a völgyből, a távol Szucha hegy fölötti szürke ürességből két óriási emberárny merült elő. Egy férfi, a ki fegyverére támaszkodik s egy leány, a ki a haját fonja. Két titáni árnykép, kékes-szürke szinnel az opálsápadt égre rajzolva.

S arra a fantom leány alakja is felemelte kezét és felmutatott. De az már mintha a végtelenbe mutatna.

A rigai egyetem növendéke volt. Tanult a fény és lég meteorjairól eleget; de azért még sem állhatta meg, hogy azt ne mondja:

A leány pedig üdvözült volt attól a gondolattól, hogy az ő alakját Riuminéval egyesítve tünteti föl a távol ég.

Nehány percz mulva nagy ködgomoly tolakodott elé s letörülte az óriás árnyakat az égről.

A «leányok útja» keresztül vonul az egész hegyországon, ha nem is lehet alatta érteni európai fogalmak szerinti utat.

Ezt a hegygerinczekre fölkapaszkodó, sziklaoldalakon végig szédelgő, rohanó hegyi folyókon átvezető utat csak egy különös ajándéka a természetnek teszi lehetővé: ez a kaukázusi ló. A hegylakónak elválhatatlan barátja, kiegészítő része. A cserkeszeknek azért vannak olyan kicsiny lábaik, mert azok soha sem járnak gyalog. A pásztor lóháton őrzi a juhait s az asszonyok lóháton járnak a szomszédba látogatni. Lóháton gyülnek össze a vásárra, lovon -82- alkusznak, adnak, vesznek, lóháton dalolnak, mulatnak, isznak, lovon vadásznak és lóháton imádkoznak.

S a kaukázusi lónak gondolkozó esze van; az együtt tud érezni a hegylakó emberrel. Épen úgy szereti a szabadságot, a maga esze után való járást. A kaukázusi ló soha sincs istállóban; telet, nyarat a fa alatt tölti. Annak a két szeme nem arra való, hogy betakarják ellenzővel, hanem hogy lásson vele. Ő maga kinézi messziről, merre van az út, a mi a völgyből kivezet; ha hegyszakadék áll eléje, annak messziről neki fut, úgy ugrik át rajta: ha gyanus sziklaútra talál, előbb az első lábával megtapogatja a talajt, hogy megbirja-e a kiálló kő az ő terhét, ha lehetetlennek látszó meredek elé jut, a maga eszében zegzug útban mászik föl rá. Nem botlik és nem ijedez. A veszélyt messziről észreveszi, s lovagját figyelmezteti reá. Csak beszélni kell vele okosan, mint egy emberrel és megérti. Éjszaka is tájékozni tudja magát az erdők tömkelegében. S ha valahol meg kell hálni, nem vár abrakot; a mint a zablát kivették a szájából, keres ő magának, a mivel jól lakjék s nem kell neki se pányva, se békó, nem szökik el; a füttyentésre visszajön; s őrizet se kell neki a dúvadak ellen, farkast, sakált, még a fiatal párduczot is úgy megrugdalja, hogy békét hagy neki. S ha meg aztán igazi nagy veszély elől kell menekülni, nem kell neki ostor, s ha szemközt kell menni a veszélybe, nem kell neki sarkantyu: a lovagja odavetheti a kantárt a nyakába s mind a két kezével harczolhat; a paripája olyankor harczoló bajtárs. S ha megsebesül, átölelheti a paripája nyakát, az bizton hazaviszi.

Mire a köd fölszakadt, Riumin és Izméne már a szuchai mély úttól voltak elfedve, a hol már szemközt jövő utazókkal találkoztak, a kik a «galgár» nép tartományából jöttek, s hosszú selyem kecskeszőrt szállítottak drága szőnyegkészítéshez; Izméne rájuk ismert a turbános hegyes süvegeikről s tudott velük beszélni. A Kaukázus-lakók nemzetiségét a föveg mutatja messziről: a csecsencz magas, -83- kalpagalakú papást visel bocharaszőrméből, a chavsur csuklyaszerű baslikot, az oszszet hegyes süveget, a georgiai gömbölyű sipkát, a szuani karimás kalapot, az udi sisakforma sima bőrkucsmát, s a dagesztani egy lapos tányéralakú bőrt, szijjal lekötve, míg az imeretiak már turbánt hordanak. Azoktól megtudták, hogy a hegyszoroson tul lakó galgárok mostani ghiraiját Tsenglinek hiják, a ki Chod várában lakik. Fiatal huszonöt éves férfi. Az öreg ghirait Nachalit tavaly ölték meg a Jezidek egy éjszakai rablókaland alkalmával, a hol a jezidek voltak a megtámadók, a mi még mindig a rováson van nekik. Tsengli ghirai épen most nagyszerű vadászatra készül bölényekre. Ez óriás bikafaj már akkor csak a Kaukázus őserdeiben létezett.

Riumin megtudta a galgároktól, hogy a ghirai városához egy közelebb út is vezet, mint a melyet a teherhordó állatokkal járnak a Jachwa folyó mentében, azon még alkonyat előtt eljuthatnak Chodba, legfeljebb medvékkel és farkasokkal lesz egy kis vitájuk.

Megfogadták az utasítást s a mint az ösvény letért a Jachwa gázlójához, annak a mentében indultak fölfelé.

S Riumin nagyon meg lett jutalmazva e félretérésért. A Jachwa egy széles mederben elterülő hegyi folyam, melynek sekélyei kényelmes gázlóul szolgálnak, a zuhatagok megtört vízpárája üdítően csapkod a szemközt jövő arczába. Egyszer Riumin a folyamzugáson keresztül sajátszerű kopogás hangjait kezdi kivenni. Egy kanyarulatból kijutva, maga előtt látja a zuhaj okozóját. Az egy hajdani ércz-zuzó. De nagyon hajdani lehet, mert az épületből már semmi sincs meg körüle, csak a hajtó kerék, a vályu és a kallók maradtak meg, miket a mésztartalmú folyam fehér kéreggel vont be; századok mulhattak el azóta, hogy a kallót magára hagyták, s az örök folyam azóta folyvást hajtja a kereket és a nyilakat. Sűrű bokor, berek magasan benőtte az egészet, de az örökmozgó gép helyet csinált magának közötte. -84-

A bányának semmi nyoma már, a kihordott földet azóta betakarta a bozót, s a tárnák fölött halomra dűlt a korhadt fa; de az itt hagyott ércz-zúzó élő tanuja a bányamívelésnek.

Ez új erőt adott szivének. Egy halavány sugár világított már előtte az ismeretlen sötétségben.

A folyam mentén egy sűrű platánerdőtől lepett fennsikra jutottak fel, s ott egy másik tanujelre találtak, egy hajdani vízvezető csatorna medrére, mely a folyamtól a hegyvágányba vezetett. Valaha ezen keresztül vezették a folyamból a vizet a bányákhoz.

Aztán egyszerre, mint egy ködfátyolkép alakja, előttük állt a keresett Chod vára.

Három oldalról körülvéve magas szálfákkal, a negyedik oldala a homlokzatával egy tágas zöld pázsitos térre nyilt, melyen egy egész ménes legelt, hegyes süvegű lovas pásztorok által őrizve.

A várkastély meglepő izléssel volt építve. A szabálytalanság maga képezte a modort: kisebb-nagyobb romjai párkányos bástyafalak által voltak összekötve, s a belső tornyok befuttatva egész az ablakokig repkényszőnyeggel.

A két lovas szerencsésen megszabadult attól a veszélytől, hogy a ghirai száz vadászebétől összetépessenek, eljutott a várkastély felvonó hidjáig s ott az őrök lesegíték őket lovaikról, a peczérek elverték róluk a kutyákat s a szolgák felvezették őket egyenesen a fejedelemhez, kihez épen jókor érkeztek ma. Nagy vendégség volt a holnapi vadászatra összegyült nemes urak tiszteletére s ilyenkor a lazisztáni énekesek a legszivesebben látott vendégek. Mert a hegylakók saját zeneművészete, kürt és dobszóval, csak medvét tánczoltatni való.

Riumin és Izméne megérkeztekor a vendégsereg és a házigazda már jó előre voltak, s az ujonérkezőket legelébb -85- is azzal fogadták, hogy ételt, italt adtak eléjük, érjék a többieket utól. Mindenből volt bőségig elég. Tyúk «gárni»-val, a mi nem más, mint köleskása, a cserkeszek kedvencz csemegéje s erősen paprikázott vadkecsketokány. És hozzá fölséges vörös bor, társa a hires cacheti bornak: ott áll rengeteg agyagvedrekben, miket a cserkesz «kwevri»-nek, a tatár «kupcsin»-nak nevez: tíz akónagyságú edények, mikből hosszúnyelű kantákkal merik ki a bort.

Riuminnak azonban az egész napi út alatt nagyon megjött az étvágya s a paprikás jól esett a testnek: nem is azért volt rigai diák valaha, hogy ivás dolgában valakinek átengedje az elsőbbséget; s ha ráköszönték az áldomást: «Allah verdi!» ő vissza tudta adni a köszöntést: «Jachsi jól!» úgy hogy elvégre is Izménének kellett több eszének lenni, s mikor látta, hogy Riumin versenyt «gulájázik» a cserkesz urakkal, bebizonyítva igaz cserkesz voltát azzal, hogy a szűknyakú «gulából» (kulacs) fenékig ki tudja szopni a bort a nélkül, hogy a szájáról levenné, a leány maga állt fel, hogy elkezdjen énekelni.

Erre aztán a vendég urak abba hagyták a «mrævia!» kardalt, a mi minden felköszöntésre következett s figyelni kezdtek a leány dalára, a mit azután Riumin is kénytelen volt cziterájával kisérni s az alatt nem ihatott.

Izméne elénekelt egy népballadát, a samuri várról, a mit atyjával tett utazásai alatt tanult el vándor énekesektől. Gyönyörű csengő hangjáért is meg lehetett azt hallgatni; de a mese is oly megragadó, mit a cserkesz népköltészet megörökített. A samuri királynénak egyetlenegy fia volt, s azt, mikor az országa védelmére várat építtetett, a jósok tanácsára a vár fundamentomába élve befalaztatá, hogy bevehetetlen legyen a vár. Gyönyörű részletei vannak: mikor az anya búcsúzik a fiától, mikor a máguszok ráteszik a sírüregre az utolsó követ, s mikor jön az ostromló ellenség, s az eltemetett, befalazott fejedelemfi -86- a zár alapfalából felkiált népéhez s hősi ellenállásra buzdítja azt. Az énekközben Izméne egy-egy jellemtánczot lejtett el, castagnetjeit csattogtatva. Énekét és tánczát Riumin kisérte cziterájával.

Úr és vendégsereg el volt ragadtatva, Izméne tökéletes gruzi énekesnőnek mutatta be magát. Útközben, játékból tanulta ő be e dalokat s most talizmánul szolgáltak neki és Riuminnak; sorba vette őket: «Amirani», «Dilariani», «Miri», «Omain» balladáit, miket a népajk tart fönn századokon át; a bölcs Shosta Rusthavel «Tariel» költeményét, mely háromezer éven át megmaradt élőnek.

Tsengli fejedelem fiatal, szelid arczú férfi volt, okos nyugodt tekintettel. Mellette ült a huga: egy szép, de mozdulatlan arczú leányka, nagy fekete szemekkel és sugár szemöldökkel: karcsú termetén a himzett cserkeszka, melynek hosszú ujjai a keze fején alul csüggtek, s szárnyai alól csak a fehér selyem bugyogó látszott ki, a piros czipős lábacskákkal. A hajadonok fehér bugyogót viselnek, a férjes nők pirosat, az özvegyek kéket. (Ez a megkülönböztetés arra való, mert a kaukázusi nép «chariate» törvénye szerint csak az özvegy nő lehet tanu bűneseteknél, férjes nő és leány nem.) Az asszonyok együtt étkeztek a férfiakkal; a cserkesz asszonyok egyenranguak: szépségüket nem oltalmazza fátyol, hanem a kétélű kindzsál, a mi övükre akasztva, lecsügg elől.

Mikor Izméne elvégezte a Táriel, a «tigrisbőrös férfi» balladáját, a vendégsereg tombolva ordítá rá a «mræviát!» s a ghirai odainté maga elé az énekes párt. Ilyenkor szokás ajándékot osztani.

– Hallod-e énekes? mondá neki a ghirai: én megveszem tőled rabnődet, hogy adod? Ha kell arany, ezüst, adok annyit, hogy úr lehetsz vele a hazádban, s ha itt akarsz maradni, adok annyi földet s lovat, ökröt hozzá, hogy nem kell többet vándorolnod aulról-aulra.

– Tudd meg, ghirai, hogy én nem azért vándorlok énekelve aulról aulra, mintha otthon nem volna mit ennem, hanem azért, hogy hirdessem minden országszerte őseinknek dicsőségét s ne hagyjam kialudni a nagyok emlékezetét. Azt is tudd meg, hogy egy «beke» nem szokta eladni pénzért a társnéját; – se ökörért, se lóért; s én csak olyan jó beke vagyok, mint vendégeid közül akármelyik! Nevem Chunzab Murid! Ez a leány pedig hugom.

Ez a merész szó nagyon tetszett a főuraknak, még a szép fejedelemleány szemei is kerekre nyiltak egy pillanatig; Izméne pedig odaborult Riumin lábaihoz s hálateljesen csókolta meg annak a kezét.

A ghirai a mellette ülő öreg harczoshoz sugott titokban nehány szót s aztán hogy lecsendesedett a tetszészaj, megint odafordult Riuminhez.

– No majd holnap meglátom, hogy olyan igazi beke vagy-e, mint a milyennek mondod magadat? S minthogy olyan megvetőleg szóltál az én ökreimről, majd mutatok én neked holnap egyet olyat, hogy megtanulod az ökröt tisztelni. Holnap együtt jöttök velem a «Zúr» vadászatra. Most menjenek az asszonyok pihenni.

E szóra az asztalnál ülő asszonyok mind fölkerekedtek és eltávoztak. A ghirai huga odament Izménéhez s kezét megfogva, elvitte őt is magával. A cserkeszeknél nincs az úrnő és a rabnő között az az elválasztó fal, a mi nálunk például haute-volée és polgárleány között. Azok alhatnak egy szobában.

VIII. A ZÚR.

A «Zúr», az ősbölény, az az ökör, a melyik tiszteletet tud magának parancsolni.

Most már csak Oroszországnak van még bölénye; Litvániában -88- és a Kaukázusban. Amott már jól őrzött alattvaló, körülfogva tizenkét mértföldnyi területen kőfallal; emitt még rebellis.

Gyönyörű fenevad! A föld oroszlánnal álmodott, mikor ezt szülte. Épen olyan vörösbarna a szőre, mint az állatok királyáé és sörényes a nyaka, szügye, mint azé. Termete nyakban hét láb magas és hosszában tíz láb, homloka oly széles, mint egy férfi váll, s a homlokot két lant alakura görbült fényes fekete szarv fegyverzi föl, s ijesztővé teszi egy pár vad, kihivó, dühtől villogó szem.

Vastag nyakának iszonyu erejét még növeli egy magasra emelkedő púp a gerinczén, s hogy alakja még félelmesebb legyen, az álláról hosszú fényes, fekete szakáll lóg alá.

S a félelmes állatnak kedve is van a harczoláshoz; ő szokott támadni, hogy ha rejtekében háborgatják s homlokának pézsma szagától úgy irtóznak a lovak, hogy a hol megérzik, horkolnak, szétfutnak előle, s ugyan derék paripának kell annak lenni, a melyik a bölénynek helyt áll; míg őt magát semmivel meg nem lehet riasztani, mint a pipamocsok bűzével. Azt megérzi ötszáz lépésnyiről: azért, mikor meg akarják hajtani, pipanedvvel kenik be a hajtók süvegeik tetejét.

Ennek a vadászatára indult el másnap reggel az ifjú ghirai. Hajtók és vadászok többen voltak ezernél, mind lóháton, a puskák borzbőrből készült tokba rejtve s minden lovas hosszú lándzsával fölfegyverezve, melynek nyele a Kaukázusban honos rotang fajú nádból készül. Asszonyok is voltak a vadásztársasággal, de csak a ghirai kiséretében.

Valamennyi vadászparipának rutát kötöttek az orra fölé, hogy annak a szagától ne érezze messziről a bölény pézsmabűzét: csak Riumin és Izméne lovainál mulasztották el az óvó intézkedést, számítva arra a vastag tréfára, hogy a hetvenkedő énekest hogy ragadja majd el a lova ijedten, ha bölény közelít. Azért vittek magukkal asszonyokat, hogy legyen majd, a ki kaczagjon a tréfa fölött.

Különösen szánakozva tekintett a ghirai Riumin kurta -89- vadászfegyverére. Az övé hatalmas, ölnyi hosszú damaszkcső volt.

A bölényhajtás egész hadjárat volt; elébb ki kellett puhatolni a vadállat tanyáját s azután azt körülfogni s kiugratni a rejtekéből.

A siker rendesen az időjárástól függ. Ha csendes, száraz idő van, akkor a bölénybikának tülekedő kedve van, a bőgölyök is csípik: ezért haragos; könnyen meg lehet lepni s akkor dühbe jön és szembeáll akármilyen sokasággal. Hanem ha szél fú, akkor messziről megérzi a szélmentében közeledőket s teheneit, tinóit maga előtt hajtva, kitör, mielőtt szorosra húzhatták volna körüle a kört.

Ez alkalommal legrosszabb kedvében volt. A lég fülledt volt és nehéz; a nap forrón sütött, milliárd légy zsibongott a légben; a bölény érezte a közelgő zivatart előre s úgy elbujt az áthatolhatlan bozót közé, hogy semmi hajszával ki nem lehetett belőle ugratni.

Feltalálták a csapáját, a nyomait; de olyan sűrü berekbe vette magát, hogy még a vérebek sem bírtak hozzá behatolni.

A ghirai a vérebfalkán kívül egy vadászpárduczot (gepárd) is hozott magával; az egyik peczére tartotta maga elé fektetve a nyeregben, a kitanított állat fejére a támadás pillanatáig sűrű zacskó volt húzva.

A mit a bölény állatösztöne előre megérzett, az bekövetkezett. Délfelé olyan zivatar támadt a völgy fölött, hogy a szakadó záportól nem lehetett tíz lépésnyire látni; egészen besötétűlt s a mennykő-csattogástól zengett köröskörül minden bércz.

A vadászok nyakukba keríték a «burkát» (a cserkesz guba csak féloldalát takarja az embernek, a mit a vihar ellen fordít) s a bölényre senki sem gondolt most.

Ekkor egy villám lecsapott az erdőbe s végig hasítva egy óriási fenyőszálat, azt egy pillanat alatt a tövétől a tetejéig lángba borítá. Most aztán volt már kivilágítás a nappali sötétséghez. A szakadó zápor vízsugarai úgy tündököltek, -90- mintha tűzeső hullana az izzó égboltozatból. S hogy a pokolbeli képnek uralkodó réme is legyen, a villámcsattanás s az égő lángoszlop kivadítá a bölényt rejtekéből. Nagyot ordítva tört elő a bozótból, iszonyú fejével rést törve maga előtt s kirohant a kerek térre, a hol a ghirai és vadászkísérete állt.

A szörnyeteg ennyi embert meglátva, egyszerre a pokoli tűz és vízvilágítás közepett elbámulva megállt, lábait előre feszíté s farkával csapkodta két oldalát.

A bölény egy pillanat alatt szétverte valamennyit. Kettőt-hármat agyongázolt, négyet-ötöt felvillázott, csak úgy repkedtek a levegőben, a többi vonítva szaladt szét; a nagy tizenhat mázsás állat oly gyors szökellő, mint egy kecskebak.

A ghirait illette az első lövés. Hosszú puskáját végig fekteté a baltenyerén s odaczélzott. Hanem a puska nem sült el. A kova nem ad szikrát az ilyen szakadó záporban.

Egytől-egyig minden puska csütörtököt adott. A felhőszakadástól nyirkos lett minden lőpor a lőserpenyőben.

A peczér levette a párducz fejéről a sipkát s leereszté azt a földre. A nemes állat megpillantva a bölényt, elkezdett hason csúszva közelíteni feléje. De ez is észrevette őt, s néhány lépésre visszavonult. A vadászpárducz egy villámgyors szökéssel a bölény fején termett s oly ügyesen ragadta azt meg, hogy a míg felső teste a bölény két széjjel álló szarva közé jutott, a nélkül, hogy azok egyikébe felnyársalhatta volna magát, első és hátulsó lábai az óriás nyakába és szügyébe vágták karmaikat s ugyanakkor fogaival a megtámadott csigolyáját harapta keresztül.

Hanem ekkor a bölény vad dühvel rohant egy terebély -91- platánfa derekának s a fején csimpajkozó párduczot úgy zúzta annak az oldalához, hogy az összetört hátgerinczczel fordult le róla, élettelenül.

Ekkor aztán bőszült bömböléssel emelte fel a fejét a vadállat, az ökrök királya, s lábaival kapálva a földet, kérdezé a maga nyelvén: «Van-e hát az emberek között, a ki az ökröt megveti?» Öt-hat dárda süvöltött feléje, (a lőfegyver használhatlan volt mind) azok mint tüskék álltak meg az óriás testében; nem is ügyelt rájuk. Két szarvát a földre szegezve, neki rohant a ghirainak.

És a leány a fegyvert, melyet Mčzchetisz hagyott rá örökben, arczához emelve, ő a vadállat ballapoczkájára czélzott. Ez a fegyver elsült; gyutacsos puska volt, nem ártott neki a zápor, s a halálra sebzett vad egyszerre megváltoztatta rohamát s arra felé fordult, a honnan a lövést kapta.

A leány mellett volt Riumin, lován ülve. A derék paripa horkolás nélkül várta be a felé rohanó szörnyet: tudta jól, hogy lovagja el fog azzal bánni. Mikor nyolcz lépésnyire volt a bölény, akkor lőtte azt Riumin épen a homloka közepén, s az aczélhegyű golyó keresztül fúrta az iszonyú koponyát. Csak most ugrott aztán félre a paripa, helyet adva a mellette elrohanó szörnyetegnek, mely még két halálos sebbel is tovább robogott, míg egy fatörzsbe belecsapva a fejét, összeroskadt, csak úgy döngött utána a föld.

Egy átalános üdvkiáltás hangzott Riumin felé, hasonlatos ama csataordításhoz, a mi álmából fölriasztá. Ő pedig leugrott lováról s kindzsálját kirántva, oda futott az elejtett szörnyeteghez s levágta annak hosszú fekete, fényes szakállát.

Mi volt igazságosabb, mint hogy Riumin a diadaljelvényt megoszsza azzal, ki a vadászhőstettben társa volt, Izménével? De ő nem az igazságot követte, hanem a diplomatiát. -92- A diadaljelvénynyel oda lépett a ghirai hugához s annak ajánlá azt föl. A szép cserkesz leány szemei szikráztak; megköszönte az ajándékot, és rögtön feltüzte azt kerek sipkája mellé, a honnan az hosszan lelógott vállára, mint egy lobogó bojt.

IX. A LEÁNYKÉRÉS.

– Azt már látom, hogy igazi beke vagy, mondá a ghirai Riuminnak, midőn a vadászatból visszatértek; hanem már most magyarázd meg nekem, micsoda fegyver az a tied, a mi még a zápor közepett is elsül?

Riumin odaadta a fegyverét a főnöknek s megmagyarázta neki a csappantyús fegyver szerkezetét.

– Ez derék találmány, szólt a ghirai. Ha az én harczosaimnak ilyen fegyverük volna, az ellenségeimet megtámadhatnám zivatar idején s legyőzhetném. Honnan hoztad te e fegyvert?

– De ahhoz nem olyan arany kell, a mi már használatban van: ahhoz csak olyan aranyat lehet használni, a mi tisztán, vegyítetlenül jön elő. Vannak aranybányáid?

– Nekem nincsenek. Mesélik az öregek, hogy volt valaha az én országomban is, de már nem tudják hol; hanem -93- tudok egy országot a Nuamchwam hegyen túl, ott sok van. Riumin közönyös arczczal mondá:

– Csakhogy oda most el van zárva az utam. Látod ott a Latpari jéghegyeinek ormát? Az zárja el tőlünk a Nuamchwam hegy vidékét, azon még ember keresztül nem hatolt: a másik út pedig az Aada-Choch hegyen át vezetne, s az most el van zárva.

Az esteli lakománál azonban már az asztalfőre ültette a ghirai Riumint és rabnőjét. A férfit maga mellé, a leányt huga oldalára.

Mikor aztán már mindenkit felmelegített a jó bor, akkor így szólt a fejedelem Riuminhoz:

– Hallod-e, lazisztáni énekes, most már látom, hogy igazi jó beke vagy magad is, a társnőd is. Most már hát nem pénzért kérem tőled az énekesnődet, hanem cserébe és nem rabnőül, hanem feleségül. Én neked adom a hugomat hitvestársul; te add nekem a tiedet, s aztán légy vezéreim között a legelső, s osztozzál a birtokaimban.

Riumint megdöbbenté ez a szó. Természetes volt az, nem erőtetett. A személyes bátorság teljes varázszsal szokott hatni az egyszerű, félvad és egész nemes népfajokra; mind a leányra, mind a férfira nézve megérdemelt volt e felmagasztalás. A galgárok előkelőinek helyeslő morgása tudatá, hogy e fejedelmi ötlet a nép helyeslésével találkozik. S a ghirai hugának lesütött szeme s elpirult arcza tanuskodik róla, hogy e szó az ő szívében sem maradt viszhangtalan. Hanem Izméne elsápadt s félve tekinte Riuminra.

Riumin arcza elborult. Egy pillanatra azt látta csak, a -94- mi körüle van. Egy vitéz derék nép, annak egy fiatal, jó indulatú fejedelme; egy szegény árvaleány, a kinek a fejedelem hazát, családi boldogságot, örömteljes életet kinál, s a kit, hogy magának tartson, ahhoz semmi joga: a véletlen, a vakeset adta kezébe; nem rabnője, nem testvére, nem is szeretője. Mi okon, mi jogon mondaná azt róla: «nem adom!»

És mégis azt kell mondania. Hiszen ha ezt a leányt itt hagyja, maga nem tud tovább hatolni. És most már mennie kell. Most már tudja, hová? Már meg van mutatva a távol jégorom, mely végczélját képezi: ez az aranyvidék, s ha az fel van fedezve, akkor apa, anya és testvér visszajönnek Szibériából.

«Ha találsz két népfajt, mely egymással vetélkedik, veszítsd őket össze! Veszítsd a testvért a testvérre, hogy az egyik holttestén keresztül léphess a következő lépcsőre.»

Szemei találkoztak Izméne tekintetével. E kétségbeesett esdeklő tekintet valamit súgott neki. Érzé, hogy ördög is tudna már lenni, hogy czéljához közelebb jusson.

Felállt helyéről, s süvegét mélyen lenyomva homlokára, így szólt a ghiraihoz:

– Ajánlatod fölöttébb megtisztelő mind rám, mind e hajadonra nézve, a ki bizony mondom, érdemes arra, hogy tisztelve legyen. Gyilkosok közül szabadítám meg egykor: az volt az ára, a min magamévá tettem; hugomul tartottam, egyéb szeretet közöttünk nem volt. Én is egész szívet adhatok hugodnak, a kinél szebb lányt a két tenger között nem láttam! De jusson eszedbe ifjú ghirai Csengli, hogy igaz kalgár ifjú addig lakadalmat nem ül, sem hugát addig férjhez nem adja, a míg megölt apjának halála megboszulva nincsen. Te még nem törülted fel apád vérét a gyilkos szakállával. Majd ha azt megtetted, akkor lakodalmazzunk.

E kegyetlen szemrehányásra felugrott helyéből az ifjú -95- ghirai s kirántva oldaláról a saskát, odadobá azt az asztalra, kiáltva:

X. A VÉRBOSZÚ.

Riumin lázító felhívása lángra gyujtotta az egész kalgár törzset; a felhívásra minden aulból felsereglettek a lovas vitézek saját választotta vezéreikkel, harczhoz szokott, a halállal játszó férfiak.

Azt a szót, hogy Načhali ghirai haláláért vérboszút kell állani, mindenki megértette. A vérboszú a kaukázusi törzsek törvénykönyve. Ha egy apát, testvért megölnek, annak a fia, testvére adósa lesz a megölt lelkének a gyilkos vérével s mindaddig nyomja a lelkét az adósság, míg az áldozatvért be nem iszsza a föld. Akkor megint ennek a pereputyjai lesznek adósok a vérboszúval. Egy család vérboszúja magával viszi az atyafiságot, az atyafiság egy egész ault a másik ellen. S ha fejedelem családja tartozik a vérboszúval, akkor az egész törzs feltámad a megtorlásra s aztán folyik a harcz ivadékról-ivadékra, míg az egyik vagy elpusztul, vagy kivándorol, mert a míg a határaik összeesnek, addig minden szemközt találkozó szomszéd adósa a másiknak a maga vérével s a süvegének a különböző alakja ad jogot a másiknak, hogy őt dúvadnak nézze, a mit bokorból, fa mögül, rálesve, agyon kell lőni.

Ilyen vérboszút indított meg Riumin a kalgár törzs közt a jezid törzs ellen. A két testvértörzs között egyébiránt az a különbség van, hogy a kalgárok süvegének tetején veres posztóbetét van, a jezidekén pedig kék.

De hát mit vétett ez a két nemzet Riuminnak s mit vétett az orosz czárnak, hogy egy ilyen irtó harczot kellett közöttük megindítani?

Hát azt vétette, hogy útjába esett annak az egyenes vonalnak, mely a Kaukázus aranytartományába vezet; s -96- hogy ez az út parallel vonalt képez azzal, a melyen a Szibériába számüzöttek oda- és visszatérnek.

Az orosz fanatikusok között találni olyanokat, a kiknek csupasz testére van felakasztva a Szent György-kép, olyanformán, hogy egy vékony aczélláncz fut körül a derekukon, az eleven bőr alá húzva, azon függ a kép. Ilyen örökké kínzó láncz volt az, a mivel Riumin meg volt fogva. Ezen viselte ő is a maga sárkányát megölő Szent György-képét.

Hadd folyjon ezernyi ezer családnak a könyje, csak az ő családjáé legyen letörülve!

Az orosznak még a leggyöngédebb érzelmeiben is van valami őslénytani vonás.

Riumin a maga katonai tudományával fölényt gyakorolt a primitiv harczmodorú törzs népe között; szervezte a csapatokat, kikémlelte a csatatért, elkészíté a haditervet.

Megtudta, hogy a legnagyobb akadály, mely útjában áll, a Jachwa-völgyet elzáró Aada-Choch hegyéből kivezető szoros, mely az egész hegygerinczet többször megtört vonalban, mint egy árok repeszti ketté, a falak csaknem függőlegesen merednek fölfelé mind a két oldalon s a sziklaút alapja néhol nem szélesebb húsz ölnél.

Ha e szorosban egy halálra elszánt csapat útját akarja állni a keresztültörni szándékozónak, ott csontház marad a harcz után, nem csatatér.

A mint meggyőződött felőle, hogy a jezidek erős csapatokkal megszállva tartják az aada-chochi útszorost, összetereltetett ezer szilaj tulkot a mezőről, azokat neki hajtatta a hegyszakadéknak; a vad ökröket hátulról dárdaszúrásokkal terelték előre s égő farkasszőrből gyúrt kanóczokat hajigáltak közéjük, a minek a bűzétől a szarvasállat megszilajul.

A stratagémának sikerülni kellett. A vad baromtömeg olyan volt, mint az áradat; az letiport maga előtt mindent, -97- a mi ellent akart állni, azt meg nem állította se lövöldözés, se tűzrakás; a mint a sziklaút folyvást összébb szorult, az egymást szorító vadállatok annál bőszültebbek lettek, bömbölésük hadi lármájától dörgött a szikla-folyosó. Ez eleven mozgó sáncz kiseperte a nyomában rohanó kalgárok előtt a szorosútat, a nélkül, hogy az ellenség dárdáik hegyét meglátta volna. Egész a hegyszakadék túlsó kapujáig harcztalanul, mégis győzve hatoltak elő.

– Látod, mondá Riumin a ghirainak, a mi be van zárva, azt ki is lehet nyitni.

A sziklafolyosó egész a túlsó kijáratáig meg volt hódítva. Az előre hajtott baromcsorda megtörte az emberi ellenállást; hanem itt a folyosó egyszerre félregörbült s ott azután következett valami, a mit ökörerővel nem lehetett legyőzni.

Az éjszaknak fordult sziklafal olyan képet mutatott, mint egy darázsfészek. Rendszeresen egymás mellé és egymás fölé vájt üregek tátongtak négy-ötsoros folyosókban, mellvédekkel és karzatokkal s fölvezető lépcsőkkel egymással összekötve. Ez a jezidek bevehetetlen vára.

A kétezer láb magas sziklafal még a függélyesnél is meredekebb, mert a felső párkánya előre hajlik. Onnan a barlangokhoz le nem lehet szállni. Alulról lépcsők vezetnek föl hozzá, de azok oly keskenyek, hogy egy embernél több egyszerre nem fér el rajtuk. A darázssejt pedig nincsen darazsak nélkül: minden üregből a jezidek fegyverei villognak elő. Azok onnan a hozzájárulhatlan sziklaodúkból a betörő sereget megsemmisíthetik, a nélkül, hogy az árthatna nekik valamit.

– Pedig tudom, felelt Riumin, s azzal lovagjai egy részének megparancsolva, hogy foglaljanak állást a sziklaút egyik kivölgyelt öblében, a többit visszaküldé, azzal az utasítással, hogy kiki hozzon magával az erdőből annyi -98- nyers galyat, a mennyit a lova elbír. Ezeket rőzsekötegekké csomagoltatá, s azután egyenkint minden harczosnak két ilyen csomagot adott a kezébe. Az egyiket az a darázsfészek közelében letette, a másikat a hátán visszahozta. A rőzseköteg megvédte az ellenfél golyóitól. Lassankint egész torlasz rakatott így a sziklasejt alá. A jezidek csúfolódtak vele; azt hitték, a rőzsetorlaszon át akarja a várukat megostromolni.

Riuminnak pedig más szándéka volt velük. Ezt megint a turkománoknál tanulta.

Mikor a torlasz a fél sziklafolyosót egy oldalán magasra tölté, akkor megvárta, míg egy éjfél után fölkerekedik a rendes éjszaki szél, akkor meggyujtatta az egész rőzsehalmazt.

A szél egyenesen belehordta a barlangodúk torkába a nyers bozót vastag keserű füstjét s reggelre, a mire a tűz elhamvadt, már nem volt, a ki a darázsfészket védje.

Így füstölte ki tábornokja a turkománokat is bevehetlen barlangjukból. Azok mind odafulladtak. A jezideknek volt egy egérútjok a sziklaösvényen, azon megmenekültek; de a várukat üresen hagyták.

– No, úgy-e, hogy ki lehet mindent nyitni, a mi be van zárva? mondá Riumin.

A kalgárok pedig most már Riumint nagyobbra becsülték, mint a fejedelmüket.

Most már eszköze is volt hozzá, hogy erőszakkal elvehesse azt, a miről eddig csak álmodozott.

S az valóban jól van elrendelve, hogy cserkesz harczoljon cserkesz ellen, mert ezen a harcztéren a nehézkes -99- orosz katona, a ki ahhoz van szokva, hogy mindent parancsszóra tegyen, mind elpusztulna. Csak úgy lehet itt győzni, ha egyik hegyszülött törzs harczol a másik ellen, ezek a kifáradhatlan, megrémíthetlen vitézek, kiknek mindegyike külön egymagában is hős, s közvitéz és csapatvezér nem jön zavarba, ha előre nem látott akadályt talál maga előtt.

Maga a harcztér is oly kuszált. Csupa erdő, hegyszakadékok, három-négy ház egy csoportban, azoknak egy közös magas tömör tornya. Abba menekülnek a körüllakók a rögtöni támadás esetén s ott azután férfi, asszony, gyermek védi magát a kétségbeesés erejével. Ha egyet elfoglaltak, következik a másik, minden erdő kelepcze lehet az előrehatolónak, a hol nem várja, ott fogja egyszerre az ellenség körül s mire szembe akar vele szállni, már akkorra megint eltünt előle; támadása gyors, váratlan, védelme makacs, törhetlen, megfutása csalárd; futtában visszafordul a nyeregben s úgy lövi le üldözőjét. Mintha földből nőne, égből hullna, úgy támad elő, s mintha ördög volna, úgy tünik el megint.

Riuminnak csak a kalgárokkal sikerülhetett a jezidek városáig előretörni. Azonban ő is ügyes hadvezetőnek vált be. Fel tudta az orosz hadviselésnek a sajátságait használni: az ellenséget több ponton megtámadni s a főerővel egy helyen keresztültörni; merész megkerülésekkel állásából kizavarni, cseltámadásokkal erejét félrevonni.

Ott állt már a jezid törzs tartománya közepén; mind a két rokonfaj összegyüjté csapatjait a főváros előtt egy döntő ütközetre, s ha a kalgárokat hevíté a biztos győzelem reménye, a jezidet is félelmessé tette a kétségbeesés.

S annyi vérszomjas férfi között volt egy gyenge leány is, a kinek semmi köze se volt sem a hódításhoz, sem a vérboszúhoz; csak épen, hogy nem tudott elmaradni attól a férfitól, a kit oly nagyon imádott. Pedig Csengli ghirai jobb szerette volna Izménét otthon hagyni a hugánál; de a leány azt mondá: «én követem az én uramat». -100-

XI. ALZAHIRA.

A mint a két ellenséges sereg egymással szemközt felállt, s egyik táborból a másikba kezdett áthangzani, a hogy a nyugtalan paripák nyerítenek egymásra s a hetvenkedő harczosok ingerlik egymást kölcsönös kihivásokkal: egyszerre trombitaszó hangzik a havasok felől, s a sima fenyérlepte lejtőn egy új lovas sereg száll alá, melynek minden vitéze fehér kucsmát visel.

Riumint meglepte az új csapat megjelenése, a mire nem számított; a mint azonban az ősz vezérek felé fordult, azoknak az arczán valami különös elfogódást vett észre.

S azzal senki se kérdte többé Riumintól, hogy mi tetszik neki? Mind a két táborban pihenőt fujtak a kürtök; a hadsorok meglazultak, innen és túlról is kiváltak a fényesebb fegyverzetű alakok, hogy a csatatérűl kiszemelt helyre előjőjjenek.

Az érkező új hadcsapat azonban érthető kifejezést adott annak az elhatározásnak, hogy ide nem pusztán beszélgetni jött, hanem hogy megjelenésének nyomatékot is tud adni. Riumin bámulva látta, hogy az udi királynő emberei egy csoport öszvérről nagy hirtelen kerekeket, ágyútalpakat, rézcsöveket szednek le, azokat ép oly hirtelen összerakják s pillanatok alatt négy ágyú van felállítva a legkedvezőbb magaslaton, míg az egész völgyet uraló sziklafensíkon egy üteg röppentyű háromlábú állványait lehet felismerni. Itt rendszeres haderő áll szemközt.

A királynő kiséretével a hadrendben felállított lovasság -101- előtt megállt, s akkor hatalmas trombitaszó harsogott fel s e trombitaszóra a hadsor közepén egy zöld zászló lett kibontva, melynek lobogóján egy földteke volt kivarrva aranynyal, felül a tekén egy kereszt, alul pedig a félhold ölelte azt át.

Erre a jelre mind a két ellenséges sereg vezérei tétova nélkül vágtattak a királynő elé, mintha maga Izrafil angyal jönne közéjük igazságot tenni. Riuminnak és Izménének is követni kellett e hivást, ha azt akarták elhitetni, hogy igazhivők.

Az udi csapatoknak mind egyenlő öltözete és fegyverzete volt. Fekete az öltözet, a süveg fehér. Puskáik mind gyutacsra voltak alkalmazva. Ezek rendes katonák.

A királyné öltözete nem volt különböző katonáiétól. Vállától a kengyelvasig omló fekete selyempalást takarta el egész termetét s fejét ezüst sisak födte, azon a földteke, a kereszttel és félholddal.

Nem volt rajta semmi királyi dísz, hanem az arcza: az királynői volt. A reá tekintő nem tudott magának számot adni róla, hogy mit látott? ez arczot érezni kellett, nem látni; nem volt annak szépsége részletezhető, az egész együttesen hatott, mint a földre szállt istennőké s csak a lélekteljes nagy sötét szemekre tudott visszaemlékezni a halandó, a kit sorsa valaha arra kényszerített, hogy e fölséges alak színe előtt álljon s ezek a szemek úgy fogva tarták, úgy kivallatták, úgy kimondatták vele legféltettebb titkait is, úgy rá tudtak parancsolni, úgy kikergettek belőle minden ellenmondási ösztönt, úgy kiforgatták minden akaratából, hogy soha se kivánt többet eléjük kerülni.

Hangja olyan volt, mint a megkondult harangé. Mély, de csengő, mint az üvegharangé; mindig nyugodt, soha sem szenvedélyes, de azért mégis ellenállhatatlan. -102-

– Adighe férfiak! Miért törtök egymás ellen? Azért hozta meg a békét a nagy próféta Manszur Elia a népnek? azért szüntette meg a tíz ivadék harczát a szunnita és shiita között hogy most az egygyé lett muriditák néptörzsenkint pusztítsák egymást? Feleljen a támadó!

– Mullah! Nincs igazad. Szólt közbe a királyné. Načhali nyilt harczban ejté el testvéredet; te pedig megrohantad éjjel, hadizenet nélkül Nachalit, mikor vadászatból hazatért. A «chariate» ellened szól.

– No úgye? szólt bele a kalgár vezér. A chariate is azt mondja, hogy a vérért meg kell fizetni.

– Igen, szólt a királyné; de azt kivánja, hogy a vétkes helyett ne fizessen meg az ártatlan. Ti pedig mind a ketten sereget hoztok egymás ellen, a miknek férfiai egymásnak nem vétettek s egy vérboszúból ezeret csináltok.

– No nem bánom, szólt Csengli ghirai, legyen hát kettőnk között a harcz. Álljunk ki karddal egymás ellen a két sereg közé s végezzünk egyedül.

– Hallgassatok, csitítá őket Alzahira királyné. Több vérnek nem szabad az adighe törzsei között folyni. Jön egy közös ellenség, a ki mindnyájunkat le akar igázni; az ellen kell egyesülnünk. Ha meg tudták az izlam hivei egymásnak bocsátani Haszszun vérét, a ki fényes arczú próféta volt s a kit az égbe fölvitték a próféták; meg kell alkudni az apa és testvér halála fölött is. A chariate nem mondja azt, hogy vérért csak vérrel kell fizetni. Hisz akkor mindig fönmarad az adósság, csak hogy a másik félre száll át. Fizessen a vétkes aranynyal; akkor vége -103- szakad a viszálynak. Te Mullah vért ontottál, fejedelmi vért. Ezért fizetni fogsz a megölt fiának ezer arany tumánt.

– Tudom. Rossz gazda vagy. Én az ezer tumánt lefizetem helyetted; nem ingyen, nem is kölcsön, hanem szolgálatért. A Tundra folyam, mely az én országomból a tiétekbe átfolyik, két év előtt a ti telketeken olyan torlaszt rakott le, mely a vizét felszorítja az én vidékemre s ott egész völgyeket csinál tó-fenékké. Ti a sziklatorlaszt el fogjátok távolítani. Munkát adok nektek, az lesz a büntetéstek. Tudom jól, hogy a csatában kapott sebtől nem irtóztok úgy, mint a kapa nyelétől, mely tenyereiteket feltöri. Ez az én itéletem. Belenyugosztok-e?

A jezid főnök hogy ne nyugodott volna bele? Így ő minden vérontás és fizetés nélkül megszabadult a nehéz adósságtól, a népének a tenyere pedig hadd törjék; hanem a kalgár ghirai nem vette olyan könnyen az egyezséget. Ott állt mögötte Riumin s az meg-megrántotta a mentéje ujját s Izménére mutatott, a mit a ghirai meg is értett.

– Királynő! Én nem magam parancsolok a seregemnek. Ime egy derék lazisztáni beke van velem, a kinek a hugát nőül kértem, a mire ő azt felelte, hogy kalgár fejedelemfi addig nem házasodhatik, míg atyja vérét a gyilkos szakállával fel nem törülte. Én neki adtam át seregem vezérlését. Itt van a vezér s itt van a huga. Itéld meg, vissza vehetem-e tőle adott szavamat?

– Jőjjetek elém! szólt a királyné Riuminnak és Izménének. Sokáig nézett sötét lélekbelátó szemeivel hol az egyikre, hol a másikra.

Riumin érzé, hogy itt minden lélekjelenlétét össze kell szednie. Nyugalmat erőltetett arczára s midőn a királyné némán inte neki a kezével, hogy szóljon, csendes, de szilárd hangon mondá: -104-

XII. RIUMIN OLEG.

Riumin azt hitte eddig, hogy őt senki személyesen harczban le nem győzi, asszonyokkal szemközt pedig biztos diadalhoz volt szokva mindig, és most ez a szemközt jövő asszony olyat ütött a fejére ezzel a szóval, hogy holt embernek érezte magát egyszerre.

Alzahira pedig nem Oleg arczán nézte szavai hatását, hanem Izméneén. A férfiarcz kemény, az tud nagy ijedelmeket eltitkolni; de a leányé elárulja a gondolatot. Izméne nem titkolá ijedelmét, a mint Riumin nevét kimondatni hallá.

Riuminnak is a torkán akadt minden további szó. Ha a királyné most elmondja itt e cserkesz vezéreknek, hogy ki az a Riumin Oleg?

Alzahira pedig megveregette a lova nyakát s aztán megszólalt a legtisztább latin nyelven.5)

Riumin diák korában mindig átkozta azt a tanárt, a ki Cicero nyelvét verte a fejébe, de most áldani kezdte magában.

Ha Alzahira királynő latinul beszél, akkor az először is azt bizonyítja, hogy európai műveltségű hölgy, másodszor pedig azt, hogy gyöngéd szívű asszony, a ki nem akarja e vad népek előtt elárulni a kelepczébe jutott hőst. Ez -105- visszaadta lélekjelenlétét. Ő is latinul felelt a királynőnek.

– Ha kémeid elhozták a híremet hozzád, úgy bizonynyal azt is megtutad, hogy én az orosz czár üldözöttje vagyok: szökevény és száműzött, ki oltalmat keres az oroszok ellenségeinél.

– Az lehet igaz, szólt nyugodtan; és lehet hamisság! Hogy melyik? azt én bizonyosan meg fogom tudni. Most hallgass és tedd, a mit én mondok.

Alzahira inte neki és Izménének, hogy vonuljanak vissza s azzal a cserkesz vezérekhez fordult:

– A kalgár vezér beleegyezett a békekötésbe. Te Csengli Ghirai átveszed az ezer tumánt, mint apád vérdíját; te Mullah Khumai elvégezteted a folyamgát széttörését országod területén s aztán éltek kölcsönös békességben, s ha megtámadja kettőtök közül egyiket valaki, egyesült erővel fordultok ellene. És most kicserélitek egymással fegyvereiteket. Helybenhagyjátok-e?

Mind azt mondták, hogy «Allah ekber!» Még Riuminnak is azt kelle mondania, hogy jól van így; pedig ezzel a kibéküléssel az a vaskapu, a mit ő most fölnyitott, jövendőre kétszeresen bezárt kapu lesz, a mit innen is, túl is őriznek.

A két fejedelem minden fegyverét kicserélte egymással, s a vad népek még babonásak: az ilyen szertartásokra adnak valamit. «Saját» fegyvere ellen senki sem harczol.

Alig történt ez meg, alig hirdették ki nagy trombitaszó mellett a két szemközt álló seregnek, hogy a szövetség meg van kötve, midőn Csengli Ghirai Riuminhoz fordult.

Riumin ugyan meg volt akadva. Most mindjárt megházasítják s itt fogják fejedelemnek.

– Az nem megy oly gyorsan, Csengli Ghirai. A szövetség meg van kötve, de nekem biztosíték kell, hogy az meg is lesz tartva. Én adtam Mullah Khumainak az ezer tumánt, ő azért egy sziklameder helyreállítását vállalta el; ha ti ez alatt őt hitszegőűl megtámadjátok, ő nem végezheti el a munkát, a mit nekem fogadott. Azért én elviszem magammal túszul a te menyasszonyodat és a hugod vőlegényét, s nem bocsátom előbb vissza, mint mikor az igért munka elkészül!

– Úgy a prófétára esküszöm, hogy magam is csákányt fogok és segítek a jezideknek követ vágni! mondá elbúsultan a kalgár fejedelem.

Alzahira pedig odalovagolt Izménéhez s megfogva annak a kezét, oda vezette őt kíséretéhez. Riumin homlokát és mellét érinté tenyerével, legmélyebb hódolatát fejezve ki, s követte Izménét. Minden vágya teljesült így. Mintha csak a szive legtitkosabb óhajtásait olvasta volna betűhiba nélkül, úgy mondta el azokat a királynő. Igen, igen: ő vele menni, az ő országába behatolni: ez volt Riumin feladata. Csak egyszer aztán ott legyen a mesés Udi hazában, az arany és a tündérrege országában, ott majd az ő dolga lesz azon kezdeni a feladatát, hogy magát a királynőt hódítsa meg. Azt hitte, az könnyű munka lesz. Hisz az is asszony. Ez ötlet a királynőtől, hogy őt magával vigye kezesül, Riumin önérzetének hizelkedett. Miért volna a királynő más anyagból alkotva, mint voltak az orosz Katalinok és Erzsébetek?

A békekötést nagyszerű lakoma követte. Kalgárok, jezidek a dáridó alatt tökéletessé tették a kibékülést, azt a friss «lángos»-t, a mit az asszonyok minden asztaltárs számára sütnek kardlap vékonyságú tésztából, a teljes barátság jeléül, különösen tépegették szét, darabjait a bográcsba mártva s úgy tömve a szomszédok szájába, a mi épen nem oly undorító szeretkőzési jel, mint mikor -107- orosz módra két férfi, pálinkától csapzott bajuszos szájával egymást csókolgatja. Áldomás is hangzott elég s Riumin sem maradt hátra az ő fölköszöntésével Alzahira királynéra, kinek bájai iránti hódolatát semmi oka sem volt eltitkolni. Asztalnál a királynő fekete selyem cserkeszszabású ruhát viselt, minden czifraság nélkül.

Alzahira nem várta a hosszú lakoma végét; lovagjainak indulót fuvatott s búcsút véve a kibékített fejedelmektől, a két egyesült néptörzs üdvrivallása közt tért vissza saját táborába, kiséretével és a túszul elvitt Riuminnal és Izménével.

Riumin, mint ember, nem titkolhatta el hódolatát e csodaszerű alak iránt, ki varázsszavaival két néptörzset az öldöklésre ösztökélő dühből a testvéri ölelkezésre tudott áthajlítani; de mint orosz katona, átkozta őt azért a munkáért, a mi nagy akadályokat gördített a czár és az ő tábornokai elé.

Mikor az udi sereghez visszatértek, Riumin látta, hogy az ágyúkat mikép szedik ismét szét, s azon bámult legjobban, hogy egy ilyen ágyúcsövet, a mi látszólag hatfontosok számára készült, hogyan birhat el egy öszvér a hátán? – Alzahira ezt a gondolatát is kitalálta.

– Te az ágyúinkat vizsgálod? Azt hallottad úgy-e, hogy a cserkeszeknek nincsenek ágyúik? Ez igaz is, nem is. Ágyúk azok; de még sem ágyúk. Puskákat kitünőket tudunk készíteni, de ágyúkat nem. Ezt kovácsaink, rézöntőink ki nem tudják találni. Öntött csöveik az első lövésre szétrepednek. Ezek, a miket itt látsz, sok rétegben összegöngyölt rézlapokból állnak, azért olyan könnyűek, hogy egy öszvér elbirja a hátán. Lehet is velök lőni de csak egyszer. A mint az első golyót kilőttük e csőből, az összegöngyölt lemez úgy széttágul, hogy a második lövésnél a golyót már nem röpíti, hanem csak taszítja. Te azt mondod, hogy az orosz czár üldözöttje vagy, számkivetett és meggyalázott. A szucsuk-kalehi hirdetmény is azt tudatja rólad. Hadd lássam: igaz-e? Tanítsd meg az én fegyverkovácsaimat -108- arra, hogy minők azok az ágyúk, a mikkel az oroszok lőnek!

Ha kap az alkalmon, egyszerre olyan nagy szolgálatot tenne az udi népnek, mely az egész ország háláját biztosítja számára s talán még a királynő szivét is; akkor eljut a végczéljához, az egész Kaukázus gazdagságának, erejének titka ki lesz tárva előtte. Csakhogy e szolgálat által egy eddig hiányzó fegyvert fog a cserkeszek kezébe szolgáltatni, s ha azokat megtanítja ágyúkat készíteni és azokat harczban használni, ezzel az orosz fegyverek diadalát teszi kétségessé s a saját honfiainak a vérét pazarolja el. Ha pedig megtagadja ezt a szolgálatot, ha azt mondja «én ehhez nem értek!» azt neki, orosz ezredesnek, senki sem hiszi el; azt mondják: «áruló vagy! csak azért hirdettek ki szökevénynek, hogy jó hired fusson előtted közöttünk!» s azzal úgy becsukják egy hűs toronyba, hogy soha senki hírét se fogja többé hallani.

Elvégre is; az utasítás semmi kedélyeskedésnek nem hágy helyet: «uszíts egymásra nemzeteket, csábíts el asszonyokat, ne kimélj se pénzt, se vért, csak elérd a czélt!»

A czél itt van; a vár ugyan rossz vár lesz, de hát az nem tesz különbséget: vedd úgy Riumin, mintha most tízezer orosz élén kellene megostromolnod ezt a sziklát; úgy hogy a holttestek betöltsenek egy szakadékot az utánuk jövők számára!

– Én megtanítom a fegyvergyárosaidat igazi ágyúkat készíteni!6) -109- Ő maga is beutazta ez országot, s azonkívül Curson, Makintosh, Spenczer és Vilbruham stb. leírásait használta föl kútforrásul.

«Reineggs, orosz utazó, egyike a legelső Kaukázus-utazóknak, még a múlt században megbizatott az orosz kormánytól, hogy a hegyvidék fejedelmeinek ajándékot vigyen, valósággal pedig, hogy kutassa ki azon hirek hitelességét, a mik a kaukázusi aranyról beszélnek. Ezen utazó (orosz) írja a tudósításaiban, hogy a szuánok (másutt udiák) tartományában feltalálta azon tárnákat és aknákat, a mikből a régiek csodás arany- és ezüstmennyiségeiket bányászták. Azóta azonban e nyomok elvesztek; valószínű, hogy a hegyi népek maguk rombolták el féltükben a bányák minden nyomát. Hogy a Kaukázus e részében csakugyan van arany, azt bizonyítják az Elborus hegyei közül jövő folyók, a mik mind aranyszemeket hordanak. – Az is nevezetes, hogy rögtön Reineggs jelentései után megindították az oroszok a hadjáratot Kaukázusban, kétségtelenül azon reményben, hogy e gazdag aranytelepek birtokába jussanak. Nincs egy mívelt orosz sem, bármely politikai nézeten legyen is, a ki ne hinné, hogy ezek a bányák arra a hatalomra nézve, mely e vidéket állandóul birtokában tarthatja, a gazdagság kimeríthetlen forrását fogják képezni. Reineggs óta sok kisérletet tettek orosz kalandorok, hogy a szuonoknak e titokteljes országrészébe elhatolhassanak; az aranykeresés vitte őket oda, – de soha se tértek vissza.

MÁSODIK RÉSZ.

I. A DAAL ISTEN.

A mint a visszavonuló hadcsapat az Udi tartomány határát elérte, a mit magas sziklaobeliszkok jelöltek meg, Riumin tapasztalá, hogy itt czivilizált világ kezdődik. Rendes egyenes utak voltak vágva az erdőkön keresztül s a hegyszakadékok áthidalva, a Kaukázusban új tünemény.

E hidakat mindenütt óriási sziklalapok képezték, egyetlen darabból hasítva, minőket a saumuri tündérgrottán mint a loch-mariakeri kalmárasztalon szemlélünk s miknek látása kétséget kelt bennünk, hogy őseink tán óriások voltak, mikor ily roppant szirtlapokat minden segítőgép nélkül egy üreg fölé emelni birtak.

Az Udi hegyvidék egy élő muzeuma volt az emberi művelődés fokozatos haladásának.

Ott jöttek szemközt a bálványalakká kifaragott sziklacsompók, első istenei a földnek, kiknek a nevét is elfeledte mindenki, majd egy meredek sziklafal, közepén oszlopok, homlokzat, kifaragva egy darab kőből; a homlokzaton irás, melyet senki se tud elolvasni többé, királyok síremlékei talán, vagy emléklapok, őstörténetet megörökítők. Egy erdővel körülnőtt sziklatetőn egykori tűzoltárok csonka pyramid-alakú tűzhelyei, tűzveres maga a kő is, a runairás ölnyi jegyei oldalaikon ezer lépésnyiről megkülönböztethetők; mély sziklavölgyekbe letekintve, mint egymás fölé épített kártyavár szédelegnek a pelasgi modorú tumulusok kapui, benőve repkénynyel; a zuhatag rég elmosott minden -111- hozzájuk vezető utat, most ott függnek a szédítő magasban: egyptomi tömör oszlopsorok magas kopár hegytetőkön, mint egy óriás csontváz gerincze, megaranyozva a lemenő naptól s ködlepte völgy homályából, mint álmodott tündérkép rémlik elő az egy darab sziklából faragott s indus pagoda szomszédságában a hajdankori amazonok építménye, egy elpusztíthatlan mauzoleum.

A hajdani istenek és emberek ősszármazásának classicus földe ez itt. S az újkori emberek és istenek temetkezési helye.

Néhol aztán a természet maga is építészi szeszélyre kelve, elkezdett titáni várakat, tornyokat, obeliskeket egymásra halmozni; egy négyszögű, gömbölyüen hajlott oldalú pyramid, szabályos kőrétegeivel, távolból egészen úgy tünik fel, mind az ind buvaneszvárai civaoltár, s a mély hegyszakadék két oldalát, melynek szorosán egy hegyi folyam alárohan, egy demiurgusi kéztől épített ördöghídja köti össze.

Ha e hidakat szétrombolná a védő lakosság, a támadónak újakat kellene építeni, a mi nehéz munka lenne, s ha a védőnek is vannak ágyúi, nemcsak a támadónak, akkor ez sok vérontásba kerülhet. Hanem azért még ez mind nem teszi hozzájárulhatlanná a kaukázusi Eldorádót. Riumin, mikor nem figyeltek rá, térképeket rajzolt a bejárt vidékekről.

Végre fölértek a legmagasabb hegyhátra, melynek növényzete már a havasi jelleget árulja el. Onnan aztán egyszerre végtől-végig beláthatá Riumin az egész rejtélyes országot, melybe eljutni törekedett.

Egy akkora terület, mint az Engadin-völgy Helvécziában, hullámzó halmokból, völgyekből összerakva s köröskörül fogva óriási hegyektől, a mik azt minden széljárás ellen védik. S hogy a svájczi jelleg tökéletes legyen, a völgy egyik oldalát több mértföldnyi hosszúságban elfoglalva tartja egy sötétkék tó, melynek partjai egymáshoz nőtt falvakkal vannak beépítve, s szakadatlan kertekkel beültetve. -112- Más völgyeiben a Kaukázusnak merőben hiányoznak a hegyi tavak; többnyire a hegyvágány egyenesen vezet le a lapály felé, folyamvizét zuhatagokban eresztve alá. Itt valami útját állta a hegyfolyamnak, természet- vagy emberkézalkotta akadály.

Az egész kis tartomány olyan volt, mint egy kert, a számtalan patak, mely minden völgyből ezüst szalagkép kigyózott alá, a lapályon öntöző csatornákba volt szorítva, s azok, mint ragyogó tükörrámák foglalták be a bujazöld réteket; az északi magas domboldalakat sötétzöld gesztenyeerdők boríták, a délnek fekvő halmokat ezüstbe őszülő olajfaligetek koronázták, s a paradicsomi tájkép tele volt szórva lakházakkal, kastélyokkal, köskökkel, miknek fehér homlokzatai, piros tetői, bádogtorony födelei kivillogtak a bujazöld közül.

De a Riumin figyelmét nem az elragadó bűbájos tájkép kötötte le, hanem az a stratégiai kérdés, hogy mint lehet ez országba egy hódítónak bejutni? Ime, annak a bejáratát egy tó zárja el. Minden eddig eléje került akadály olyan, hogy nagy erőpazarlással egy orosz hadvezér azon keresztül törhet, de mikor egész idáig eljutott, itt meg kell neki állni és gondolkozni rajta, hogy mit csináljon most? Ide dereglyék, kompok kellenek. Átusztatni lóháton a széles tavat nem lehet.

A hegygerinczről a sziklába vágott szabályos kanyargó út vezetett le egész a tóig. Ott vártak a visszatérő hadcsapatokra a szuávok kompjai, mik erős tölgyfákból voltak készítve, egész kis hajóhad. A királynő csapatja átkelt a tulsó partra.

A tulsó részben több ház, a mi a parthoz közel épült, egész az ereszéig el volt borítva a víztől, s a gyümölcsfáknak a koronáin akadt fel a hinár. Alzahira alkuja a jezid szomszédokkal nagyon alapos volt. A folyam menetét valami hegyomlás visszatartotta az ő völgyeikben, s az által e tó felszíne nagyon felemelkedett, s hektárokat foglalt el a paradicsomi kertekből. -113-

A tó közepe táján, szemközt a sziklaúttal egy magas sziklatömeg emelkedett ki a vízből, melynek fensíkján tömör bástyák voltak építve, lőréseikkel az egyetlen bejárat felé fordulva, azok is valószínűleg olyan kezdetleges ágyúkkal lehettek felszerelve.

Nagy város nem látszott az egész messze belátható területen sehol. Három-négy épület egy csoportban, azok körül kertek, szántóföldek, de minden halom, minden hegyoldal tele volt épületekkel, s azokban a világ minden építészeti rendszere volt képviselve.

Riumin az első széttekintésre azt számította fel magában, hogy ennek a tartománynak lehet öt-hatszázezer lakosa. És e szerint az ki tud állítani harminczezer harczost.

A tó tulpartjára érve, tovább haladt a királynő csapatja a tartomány belsejébe, mindenütt eperfákkal szegélyezett utakon, gyümölcseik terhe alatt hajladozó kertek között; az eddig látott ősrengeteg helyét olajfa- és mandulaültetvények foglalták el, s a szőlő nem futott vadon a bükkfákra, hanem lugasokra volt mívelve, köztük mesés terjedelmű törzsek, embervastagságú derékkal, miknek ágai, mint az óriáskigyók, kúsztak fel az alájuk épített kőívekre; egy tő elég volt egy házat udvarostul beborítani s tízezerei a biborfürtöknek csüggtek le róla. Mindenütt élet és munka nyüzsgött. A házak, mint körülkoszorúzott oltárok tüntek fel a felaggatott dohány-, tengeri- és paprikafüzérektől, az aszalók tetején piroslott a gyümölcs; kemenczéik előtt aranyat játszott a lefojtott selyemgubók halmaza; a patakok, öntöző csatornák menetét ellepte a fehérített vászon, s nyájakkal, gulyákkal, ménesekkel volt tele minden kerített völgy.

Ha már a házak különféle építkezési rendje meglepte Riumint, még inkább a lakosok viselete, mely, a hány házcsoport, annyiféle volt. Maga a főváros, «Dauri», hasonlított egy roppant terjedelmű nyári lakcsoporthoz, melyből semmi torony nem meredt föl, csupán az óriási cziprusfák; valamennyi utcza zöld sövénynyel szegélyezve, s gesztenyefákkal, -114- diófasorokkal beültetve végig; a paloták széles kőkerítéssel körülzárva, de a kőfal teteje is csupa zöld a tövér kövirózsa bokraitól, mint az El-Baruhi palotáknál látni.

A királynő vára nem volt védelemre szánt erősség. Magas, földszinti kastély volt, négy oldalán tornyokkal, s egy körülfutó, doriai oszlopcsarnokkal. Mintha Strabo vagy Plinius idejéből maradt volna fenn; belső elrendezése, a freskó-festmények a falakon, a tágas atriumok, a tepidarium, mind a Pompejiben kiásott régi római patriczius lakokra emlékeztetett. Hanem a mi a haladó korról tanuskodott, az volt – a villámhárító. A homlokzaton volt látható egy szoborcsoportozat csonkja: egy trón négy lába, egy emberalak két lábfeje, és egy sasnak a két karma, azok közül az egyikben az ismeretes villámtekercs. Itt valaha Jupiter tonans szobra állott, most pedig a villámhárító hirdeti, hogy itt Jupiternek mennykövekkel hajigálni tiltatik.

Mikor a csarnokba felhaladtak a tágas lépcsőzeten, a királynő így szólt Riuminnak:

– Ime, ez az Udi ország, a mit még ellenség meg nem taposott soha. Lehetsz benne vendég, lehetsz fogoly és lehetsz honfi, tetszésed szerint.

– Leszek ez országban oktató, a ki megtanítom népedet az újabbkori fegyverek használatára.

A «cœnához» Riuminnak könnyű selyemöltönyöket hoztak, s a számára rendelt lakosztályban megtalálta a rómaiaknál -115- nélkülözhetlen tepidariumot, a mi viszontagságteljes kalandútja után nagyon kedvére esett.

Az étkező teremben megismerte a tricliniumokat. Amphorák, vedrek, mind a római mintára készültek. Maga a cœnához megjelenő királynő ezuttal a latiumi úrhölgyek festői redőzetű öltözetét viselte, mely büszke termetének szoborszépségét elárulá, befont haja arczának szelid méltóságát emelte. Minden öltönye hófehér volt, és haja fekete, szemei sötétek. Csak naparanyozta arczszíne árulá el keleti eredetét. S a selyemfonású öv, a középen lecsüngő hosszú tőrrel, jellemezte a cserkesz nőt.

Riuminnak tetszett az, hogy Izménével is levetették a vad bacchansnői gúnyát, s a királynő kiséretében ő is abban a testhez simuló tunikában jelent meg, melyben a többi kisérő hölgyek; ő rajta halvány rózsaszín öltöny volt. Hasonlított az Olymp tüneményes alakjához, a Horák egyikéhez.

Több férfi Riuminon kívül nem volt a tricliniumhoz hivatalos. A kik felszolgáltak is, mind nők voltak. A férfi ez országban csak dolgozik, de nem szolgál. A vacsora egyszerű volt és izletes, a bor édes és tüzes. A királynő maga is ivott bort. Az ujjaikkal ettek mindent, kés, villa nélkül. Mikor aztán a kezeiket megmosták, akkor a királynő nargyléhket hozatott maga és Riumin számára, s a rómaiak átalakultak törökökké. Lollia Paulina, Cleopatra még nem ismerték a csibukszopóka gyönyörűségét, ha ismerték volna, talán kevésbé unták volna magukat, s kevesebb kegyetlenségen törték volna a fejüket. A ki a dohányzást föltalálta, felére szállította le az emberi szív vad hajlamait.

– Ime, látod, szólt a királynő, a nyugatot és keletet együtt. A mi Róma és Singapoor között esik, az mind egy országban összegyülve. Az Udi tartományban háromszázféle nép lakik, a kinek nyelve, öltözete, eredete egymástól merőben idegen, és a ki egymással mégis békében él.

– Ezredévek gyüjtötték őket össze. Már a görögök idejében -116- virágzó országok népei laktak itten; a meseszerű Amazonország itt folytatta diadalmas harczait; az udi népet a byzancziak «Zychy»-nek nevezték. Itt volt Colchys, a Jázon-mondakör végczélja. A nép minden világrészből özönlött ide. A merész kalmárok, kik a Jóremény-fok felfedezése előtt a kereskedelmet India és Európa között az országon át vezették, itt találtak emporiumot. A békés iparüző népek, kiket a persa, méd, örmény nagy hódítók országaikból kizavartak, a kiket Nagy Sándor, Aurelián lakhelyeikből elűzött, Palmyra őslakói, Palæstina vándorai, Egyptom számüzöttei itt találtak menedéket. Hozzákerültek a népvándorlások maradványai, valamennyi hazavesztett nép; az utolsó töredékek az avar csakánok seregeiből, Attila hunjainak véghada, a kiirtott parsok felekezetei, a száműzött görögök, franczia emigránsok, hugonották, hassiai németek, velenczei olasz kalandorok, szaraczénok, török eretnekek, wahabiták és assasinok, kiket kalandvágy, nyereségösztön, világgyülölet, irtóháború, vallásüldözés addig kergetett, míg visszakerültek azok közé a hegyek közé, a honnan az emberiség kiindult s itt találtak egy olyan közös hazát, a mely azt, a kit egyszer megfogott, nem ereszti tovább. Háromezer évnek egymást kiirtó czivilizácziója talált itt végmenedéket.

– Épen az, hogy oly sokfélék. A maga csoportjában mindegyik fentartja ősi nyelvét, viseletét, szokásait. A kormányzatban pedig van egy közös nyelv, melyet elfogadott valamennyi, azért, mert egyiké sem: ez a latin. Törvényhozás, kereskedés e nyelven folyik.

– Csakhogy ilyen faj nincs. A római nyelvet behozták e kis világba Sextus Pompejus szétszórt hivei, de azok egy tömegben nem maradtak. Műveltségüknél fogva az itt talált törzsek vezetői, tanítói lettek s azokban elmultak úgy, hogy nyelvük és műveltségük fenmaradt utánuk. Ős rómait nem találsz itt már ez országban. Az én ősöm Tamera -117- királynő volt, s azt tartja az egész Elborus vidéke hajdankori fejedelemnőjének s ő rajta kezdve mindig nő uralkodik Udiban, a korona leányról-leányra száll.

– Ebben van kifejezve az az eszme, hogy ez az ország csak véd és nem támad.

– Én ismertem országokat, a miknek asszony-uralkodóik nagyon szerettek háborut viselni.

– Hát Udi népei nem félik az Istent? Azt kellene hinni, hogy a hol háromszázféle nemzet lakik együtt, ott nagyon sokféle vallásnak kell lenni, s ha egyébért nem, vallásgyülöletből tépik, marják a külömböző felekezetek egymást, s ha kiegyeznek is a hazán és nyelvkülömbségen, de csak összevesznek a tornyaik külömböző jelvényein!

– Udiban minden nemzet csak egy Istent ismer s azt együtt szereti, abban megnyugszik, annak a neve Daal.

– A Daal a látható Isten, a kit mindenki rögtön megismer, a mint rátekint, és meglát mindenütt, a hova tekint, a ki minden élőnek egyformán atyja és anyja, a ki csak szeret, megtart, megáld, soha sem gyűlöl, nem büntet, nem átkoz: a Daal Isten a föld.

– Az ő istene a föld. Nem a nap, a ki magára nézni nem enged, s a ki éjjel elhágy, megszünik lenni. A föld mindig velünk van, ez a mindenütt jelenlevő, ez, a ki minden fiát táplálja, ruházza, árnyékkal betakarja, álmában ringatja, holtában visszafogadja. Ez, a ki nem kér magának templomot, a mit ő épít, szebb a münsztereknél és a basilikáknál; harang se kell bele, a madárdal összecsengeti az imádkozókat. Nem kell neki se Imám, se Protopopa, se Láma, se Pontifex, egy búzakalászban benne van az egész katechismus. Ki adta azt a búzakalászt? A Daal Isten! Hisz a kebléről szakítottad le. Kell ide még prédikáczió? Más Istennek vérrel áldoznak, pedig a vérből csak -118- féreg támad. A Daal Istennek adott áldozat pedig kizöldül és kenyeret ad. Ezt prédikálja a búzakalász. A Daal hivők vallása az, hogy az embernek itt ezen a földön kell boldognak lenni. Itt nincsenek próféták, a kik azt hirdessék a népnek: türj, nyomorogj, izzadj, fáradj helyettem, mert én rest vagyok, ontsd ki a véredet érettem, mert én dicsszomjú vagyok; minél többet szenvedsz, annál nagyobb lesz a bologságod majd egy másik világban! Pedig hiszen abba a másik világba is utánna fog menni a hivőknek az a próféta, s ő ott is olyan rest lesz és olyan éhes, és olyan dicsszomjú, s megint egy harmadik más világgal fogja biztatni a nyomorultat. A Daal Isten azt akarja, hogy még itt ezen a földön üdvözüljön minden halandó, s ha mind egyetértenek benne, senki sem akadályozza meg őket e szándékukban. – Riumin gondolta magában:

– Megálljatok csak! Hozunk mi ide egy archimandritát egy pár száz pópával, majd megtanítanak azok titeket a pokol és purgatórium tiszteletére!

– És aztán nézd, szólt Alzahira, a földisten meg is tudja védeni azokat, a kik őt imádják. Benn az országban békét ád, s szikláival visszatart minden külellenséget. Kapuinkat tavakkal, folyamokkal őrzi, s karjainkba erőt, egészséget ad, ha kell fegyverrel is megoltalmazni azt, a ki egy személyben «Isten» és «haza».

– Királynő, szólt Riumin, a te vallásod nekem nagyon tetszik, hanem hogy tökéletes legyen, kérjünk kölcsön a Daal Istentől még egy kis rezet és czinket is, aztán meg ként és salétromot, hogy ágyúkkal láthassuk el ezt a paradicsomot; mert e nélkül nincs tökéletes boldogság az «isteni» földön!

A földimádás külömben római hagyomány. A föld maga volt az ős istene Latium lakóinak, s megmaradt még a classicus mythosz fényes korszakában is, akkor «bona Dea» néven nevezték, templomába csak nőket bocsátottak, s igazi nevét férfi előtt soha ki nem mondták. Talán innen honosult meg e cultus a Kaukázus havasai között. -119-

II. A PARADICSOM.

Riumin beváltotta a szavát, a mit a királynőnek adott. A szentpétervári ágyuöntőde mintájára saját felügyelete alatt készíttetett hatalmas fegyverműhelyt, s beavatta az udii fegyverkovácsokat abba a titokba, hogy az ágyucsövet fúrni kell. A tartomány bejáratait őrző sziklaerődöket ellátták hatalmas tűzokádó csövekkel s ezzel az aranyország hozzájárulhatlanná volt téve.

Hozzájárulhatlanná az erőszaknak; de hát nincs-e egyéb hatalom is Oroszország kezében?

Nincsenek-e meg azok a fegyverek, a mik elfoglalták Mingreliát, Daghestant, Armeniát, Gruziát; szép szóval, hizelkedéssel, a királynők, herczegasszonyok szivén keresztül, elcsábítva a nőt, megvesztegetve a férfit, megejtve mind a kettőnél a hiuságot? ezek az idegen szürke szemek, ezek a rőt szakállak sokkal több pusztítást követtek el Kaukázusban, mint az ágyúk és szuronyok.

Riumin napról-napra magasabbra tanulta becsülni e kis tartomány gazdagságát. Pedig még csak a népeit és a földjét ismerte meg. A föld maga is gazdag; de a nép szorgalma még nagyobb kincs. A száz meg százféle népnek mindegyike hozott ide magával valamit, a mi az iparban tökély; a velenczések az üveggyártást, az aranyművességet, a hugonotta a virág- és gyümölcskertészetet; a német a vászonszövést, a Perzsiából kiüzött babismus híve a szőnyeg és shawl készítést, a szaraczén a kardvasgyártást, a chinai a selyemtenyésztést, s az egyptomi a holttestek bebalzsamozását; építészetben, szobrászatban, festészetben versenyeznek egymással. Túlömlő jólét van mindenütt. Az államnyelvet a főtanodákban, az anyanyelvet a népiskolákban tanítják, s a könyvtárak kincsekkel vannak megrakva.

Minden ember dolgozik, tanul; s a háromszáz népfaj nemzeti büszkeségét abban versenyezteti, hogy melyik tud -120- nagyobb jólétet felmutatni? melyik mulja fölül a másikat szellemi haladásban? Békességük nem közöny, hanem nemes verseny.

Magának a hegyvidék légkörének is van erre befolyása. Miként Svájczban három olyan nemzet tud békében együtt élni, mely künn a nagyvilágban egymással a legelkeseredettebb harczot viseli, úgy összeszövetkeznek a Kaukázusban is az idegen ajkuak egy hazaszerető néppé. Ki tette a helvétát szabaddá, gazdaggá, műveltté, boldoggá? A Föld-Isten tette azzá: a hegyek.

A példát megadta rá Manszur Elia, a nagy próféta, ki a mohamedán vallásnak egymást rongáló két felekezetét, a schiitát és szunnitát itt a hegyek között ki tudta békíteni s miridita név alatt egyesíte törököt, persát, arabot, tatárt és cserkeszt. Az Udiak tovább mentek, ők egyesíték a keresztyént a mohamedánnal és a zsidóval, a polytheistával, a buddhistával és a tűzimádóval s azt mondták: közös Istenünk a föld, a haza.

Hanem egyet nem tudott jártában-keltében felfedezni Riumin, saját nemzetebelit. Lehetetlen pedig, hogy háromszáz népfaj között orosz is ne legyen.

A rábizott ágyugyártás miatt feladata volt felkutatni a tartomány hegyeit, a hol érczet ásnak; talált rezet, vasat, ólmot, czinket, ként eleget, de sehol se találta nyomát ezüst-, vagy aranybányának.

Pedig az ország népe ragyog a két nemes ércztől. Az előkelők ezüst-tálakról esznek; a köznép minden öltönygombja, csatja ezüstből van, az asszonyok aranylánczokat, karpereczeket viselnek, s a vezérek lovainak zablája és kengyelhágója szinarany. A királynő trónja tömör aranyból készült, s az asztal-táblája, melynél a törvényt szentesítik, egy roppant aranylap maga.

És mégsem tudott rábukkanni. Kérdezősködnie a kettő felől nem volt szabad. Az gyanut keltett volna ellene. -121-

Riumin jól játszotta szerepét. Tehetségeit egész mértékben fogadott hazájának szentelé; a fegyverkezéstől elkezdve az ipar- és gazdálkodás teréig mindenben túlhaladva volt az elzárkózott ország a külvilág által. Az új találmányokat csak a szökevények és kalandorok ismerteték meg, kik nagy időközökben ide vetődtek. Riumin e haladást közölte a tartomány kiváló embereivel s a jó siker hálára kötelezte a népet.

Hogy Alzahira szivében minő foglalást tett a hódító, azt a «királynő» nem vallotta meg, de az «asszony» epedő arcza, s titkos sóhajtásai annál inkább elárulták.

Az idő lejártához közelgett, mely mint kezeseket kötelezte Riumint és Izménét az Udi tartományban maradásra. A jezidek a rájuk kivetett munkát egész odáig bevégezték, elhordva a hegyomlás torlaszait, a hol csak egy óriási bazalt-tömeg állta el a folyam rohamát, a mit egy földrengés döntött oda le a mult esztendőben. Ezzel már nem tudtak boldogulni. A folyam szakadatlan zuhatagban omlott a sziklatorlaszon keresztül, mely a mögötte levő tó felszinét épen annyira felemelte, a mennyi saját magassága volt. A jezid munkások nem fértek hozzá a zuhatag miatt a sziklához, s az alatt százai a túlpartra épített házaknak úsztak a szokatlan vízárban.

Riumin felajánlotta a királynénak, hogy ezen is fog segíteni. Buvárharangot készített, a mi még akkor Európában is új találmány volt, s annak a segélyével a tóban, a víz alatt furatott tűzaknákat az ellenálló sziklatömegbe. A mikor ez elkészült, akkor a jezidek kényszermunkája be lesz fejezve.

És akkor aztán mehet Riumin és Izméne Chod várába a kettős lakodalmat megtartani.

Izméne kedvencz hölgye lett Alzahirának. Leány leány előtt nem tud titkolózni. Izméne rég tudta azt már, hogy a királyné busongva gondol arra a napra, a mikor Riumin el fogja hagyni az ő országát. És Izméne mindent megsugdosott Riuminnak. -122-

A sugdosó szót, az egymást kereső pillantásokat pedig észrevette az a nő, a ki szeret; már féltékeny is volt.

– Tehát – egy év mulva! mondá a királynő, kezét nyujtva a délczeg férfinak, a ki szemébe merte ezt mondani.

(Riuminnak nem lehetett addig az eltávozásra gondolni, a míg föl nem fedezte az ország aranytelepeit.)

Alzahira megtudta azt, hogy viszont szerettetik, Riumin addig marad itt, a meddig ő kivánja.

Hanem a féltékenység a paradicsomban is otthon van. A hol a szerelem napja süt, ott az árnyékot is vet.

E találkozás utáni napon Izméne alkalmat talált a királyné oldala mellől eltávozhatni s Riumint fölkeresni.

– Nem az. Hanem azután azt mondta, hogy a te itt maradásod nem ok arra, hogy engemet is visszatartson vőlegényemtől. Engemet el fog bocsátani Csengli Ghiraihoz.

– Jól van. Ne szólj semmit. Fogadd hallgatva, a mit mond, s tégy úgy, mintha beleegyeznél.

– Te nem akarsz elküldeni magadtól? kérdé Izméne félénken repeső várakozással.

Riumin elhatározta, hogy egyenesen törni fog a czél felé. Felkereste Alzahirát.

– Királynő! kezdé Riumin. Ha te nekem egy évet adsz néped korszakából, én azt csak úgy fogadhatom el, ha megengeded, hogy én ebből az évből történetet csináljak.

– Ez a nép addig boldog, a míg története nincs. Láttad utolsó királynéjának sirját, a ki hadat viselt; siremlékén olvastad a khuczuri betűkből, miket tett? Az a két aranyozott arczképe, a mi sírja fölé van fölállítva, a meghódított Gündzséból lett ide hozva. Mind a kettő félig sülyedt már a földbe. Az örökké élő fű el szokta nyelni a halott tárgyakat. Századok kellenek hozzá. Annyi időtől fogva nem viselt ez a nép háborut. Fegyverét csak arra tartja, hogy a hol egymással viszálkodó törzseket talál, közéjük álljon és szétválaszsza őket. Olvasd végig arany krónikánkat, hosszú sorát fogod benne találni a királynőknek, a kiknek nevei után csak az van irva: «boldog volt, szerette férjét, és népei szerették őt». Miért akarod, hogy az én nevem után más legyen följegyezve. -124-

– Nem én akarom, hanem a végzet. Te magad jól tudod; kémeid hirül hoznak mindent, hogy a pontusi partok felől egy hatalmasabb hódító közelít tartományod felé, mint a milyenekkel Tamera királyné küzdött. Én ismerem, mert száműzöttje vagyok. Ez az egy fenyegető rém kényszeríti egész Európa minden népét fegyverben állani. Pedig azok is szeretnének boldog népek lenni; ifjuságuk boldog korát nem tölteni fegyverhordozásban, s kenyerük felét nem adni annak, a ki fegyvert hordoz. De Oroszország úgy akarja, hogy fegyverben álljanak s a mit ő akar, azt a többinek tenni kell. Mindenki útjában áll ennek. Már közelít feléd!

A királynő elhitte az orosz menekültnek, hogy az ellenségévé lett saját nemzetének, a miért a czár oly kegyetlenül bánt vele és családjával.

– Hadd jöjjön! Mondá a fenyegetésre. Három nap alatt harminczezer fegyveresünk fogadja, s ha kell, a számot megkétszerezzük.

– Sok fegyveres még nem hadsereg. Ez ellenféllel szemben rendes hadcsapatokat kell tartani.

– Ha szükségesnek találod, hajtsd végre. Én elrendelem s tanácsunk helybenhagyja.

– Megbirjuk azt. Láthatod, hogy elég gazdagok vagyunk. Raktáraink telve: aratásunk dúsan jövedelmez. Képesek vagyunk nemcsak a magunk népét, de még a szomszéd szövetségeseinket is évekig ellátni élelemmel.

– A rendes hadcsapatokat azonban nem lehet buzával és selyemgubókkal fizetni; oda arany- és ezüst pénz kell, a mi kis tömegben nagy értéket képvisel, s a hogy tudom, országodban nem fizetnek semmiféle adót, a királynő csak a legnagyobb földbirtokos. Egyéb jövedelme nincs.

A királynő palotája folyosóin át a trónterembe vezette Riumint. Ott megállítá őt a trón előtt.

– De azért, ha ereklye is, mikor rákerülne a sor, bizony nem késnénk azt pénzzé kiveretni, ha az ország védelme úgy kivánná. Azonban elhiheted, hogy a mely országban aranyból öntik a fejedelmi széket, ott az aranynak bőven kell tanyázni.

Alzahira, ezt mondva, kezével könnyű taszítást adott a trónnak, mire az elmozdult helyéről, s egy csapóajtót tüntetett elő a falban, melynek hármas zárját a királyné felnyitá s a feltárult ajtón át egy szűk kőlépcsőn levezette Riumint.

A lépcsőgádor egy sziklába vágott boltozatos teremben végződött. E terem padmalyát széles nagy gömbölyű oszlopok látszottak emelni. Csak látszottak. Nem oszlopok voltak azok, hanem szabályosan egymásra rakott tömegei a zacskókba kötött kivert ezüst pénznek. Közöttük nagy érczurnák, megtöltve aranynyal. Megannyi millió!

A földalatti boltozatnak világítása is volt. Közepén egy örökké égő lámpa lobogott, távolról ide vezetett naphtha lángja, minő a tűzimádók bákui templomában ég, ezredévek előtt föltalált neme a gázvilágításnak. Ez örök fény mellett látta Riumin egymásra halmozva ragyogni az örök érczeket.

Végre egy állványhoz vezette Riumint a királynő, melyen a nyers arany- és ezüst egyes mintadarabjai voltak elhelyezve. A termésezüst a maga fonálmatring alakjában, vagy mint hamvas szürke szalag és az aranynak mindennemű alakjai, a rutalevéltől kezdve a begyűrt pyramid jegeczig s megannyi csodálatos cabbalisticus képletei a föld alatt működő istenségnek; és azután nagy nehéz aranygöröngyök a maguk fölséges idomtalanságában szikrázó hegykristályokkal keresztül furkálva.

Megmutatta Riuminnak végre az aranynál is becsesebb -126- érczet, mely fehérebb a hónál és ragyog, mint a kristály; a hajdankorban «Androdamant»-nak nevezték, a mi annyit tesz, hogy férfiszelidítő; egy gyűrű ebből a férfit engedelmessé bűvöli, azért csak asszonyok viselik, kiknek hódító erőt ád. A királynő sisakja ez érczből van készítve egészen, Európában csak a muzeumok rejtegetik még.

Riumin látta azt már. Előtte voltak a csalhatatlan tanuk. Az elevenné lett álmok, az ezeregy éjszaka mesés kincsbarlangja maga.

Nem tudta visszatartani magát, hogy meg ne ragadja Alzahira kezét s azt szivéhez ne szorítsa, azt kérdezve: «hol vannak ezek a bányák?»

Észrevette-e a királynő azt a dæmoni tűzfényt, a mi e perczben Riumin szemének világot adott? elárult-e neki valamit az a lázas szívdobogás a maga titkaiból? Alzahira azt felelte erre a kérdésre:

– Azokkal nem lehet beszélni se nekem, se neked, se másnak; azok a te honfitársaid: «oroszok».

III. LEVERTE AZ AZ EGY SZÓ.

Riumint úgy leverte az az egy szó, mint mikor a tengerész hajóját a sík oceánon meglepi a szélcsend. -127-

S még a királynő azt a kegyetlenséget tette, hogy meg is magyarázta neki, mit tesz ez a szó: «bezszlovecsnie?»

– A hány orosz csak idáig elvergődik, a legelső találkozás után honfitársaival, mind a bezszlovecsnie tagja lesz. Ők egy felekezetet képeznek. Emberemlékezet óta ők mivelik az aranybányákat; ők fedezték föl azokat ujabb időkben. Hogy hol vannak ez ércztelepek? Azt nem tudja senki. Hogy egész országomban nincsenek, az bizonyos: mert ennek minden hegye-völgye be van népesítve; mi is ismernők azokat. Az aranyásók egy-egy sötét éjjel úgy teremnek közöttünk, mintha szikla nyilt volna meg előttük, s úgy tünnek el ismét, mintha föld nyelte volna el őket. Érzik rajtuk a penészszag, mint a kik hosszú utat tettek a föld alatt. Ki nem leste őket senki. A ki velük ment, náluk maradt. Minden évben őszszel, tavaszszal feljönnek fővárosunkba, a vének vénje, a sztaroszta vezetése alatt; a kibányászott aranyat, ezüstöt elhozzák, azért cserébe gabonát, gyümölcsöt, szöveteket vásárolnak s a mily titokban jöttek, oly észrevétlenül eltünnek ismét és senki sem tudja meg, hová? Te tudod, hogy mit tesz e szó?… Ez a «némák» felekezete. A ki közéjük áll, annak utolsó szava életében az az eskü, a melylyel elátkozza magát, hogy soha többet egy szó az ajkain ki nem fog jönni. A bezszlovecsnie nem kér, nem imádkozik, bűneit nem gyónja meg papnak, nem vallja ki birónak, nincs kínzás, a mivel egy emberi szót ki lehessen belőle csikarni. Férfia, asszonya örök hallgatást fogad, a mit rettenetesebb szigorral megtart, mint a carthausi, mert az legalább a «memento mori» egyetlen mondatában ki tudja fejezni, hogy még él, még nem halt meg, de az orosz bezszlovecsnie csak egy halott, a ki jár-kel, dolgozik, lát és hall; de nem tartozik többé az Isten világához.

Országomban lakó honfitársaid e rettenetes vallás hivei mind s azoktól nem tudhatja senki, még a királynő sem, merre járnak és hol laknak? Ők hordják fel az ország számára a bányák kincseit, s nem kivánnak érte egyebet, -128- mint háborítatlan védelmet. Nem viselnek fegyvert, mert az egész ország védelmezi őket.

Most azután megtudta Riumin, hogy hová lettek mindazok a kémek, a kiket az orosz hadvezérek az arany-tartomány felkutatására küldöttek? Eljutottak azok mind a czélhoz, – és ott ragadtak.

Valami olyan ragályos, kábító, szédítő eszme az: eltagadni az emberi szót örökre! Megkötni a nyelvet, hogy ki ne mondja az átkozott emberi beszédet, mely külömbséget tesz nép és nép között: az átkozott emberi beszédet, mely miatt tengere folyott el már a vérnek, mely több iszonyatot hozott a világra, mint a két gonosztevő kéz és minden bűngerjesztő hús az emberi csontvázon; az átkozott emberi beszédet, mely édes, ha csábít; lángol, ha lázít; nyafog, ha koldul; ugat, ha káromol; ki nem mondani azt, se suttogva, se kiáltva, se leírva! A «némák» felekezete még a kezével sem beszél. Egyedüli beszédük a külvilággal a vásárlás s «ott beszél a pénz». Valami dicsőséges megvetése ez az emberi hatalomnak; valami bevehetetlen vár a világ közepén: a némaság. Nem lehet csodálni, hogy e felekezet oly hódító hatalmat foglal egy elnyomott nép közt; csak az oroszok közt támadhatott ez a hitvallás: «ha meg van tiltva a szabad szó: legyünk akkor némák!»

És most azután kétségbeeshetett a fölött, hogy a mit keresett azt valaha föltalálja.

Itt a czél küszöbénél, mikor már ujjai hegyével érintette azokat a kincseket, a miknek létele a mesevilágból származik le: meg kell azt tudnia, hogy ez aranytelepek országa maga az őslakók előtt ismeretlen. Ők készen veszik át a nemes érczeket, terményeket, iparczikkeket adnak értük; de a kik azokat előhozzák a föld alól, azok a koboldok legkérlelhetetlenebb fajtája, a kik fölött nincs hatalma semmi szellemidézésnek, kincskereső varázsbotnak. -129-

– A királynő sürget, hogy határozzam el magamat. Csengli Ghirai nyugtalanul követel. Szólj, mit tegyek?

A leány ránézett, aztán lesüté szemeit s fejével csendesen tagadólag inte.

Most azután megdicsőült tekintettel nézett szemébe a leány, s suttogva rebegé: «nagyon! végtelenül nagyon!»

– De nem ezt az életet; hanem az örök életet? Magát a mennyországot, az örök üdvösséget! A lelkedet magát.

– Ha nekem adod, én elveszem tőled a lelkedet, mondá erre Riumin. Te ismered a bezszlovecsniek felekezetét?

– Rettenetes secta! Borzalom rágondolni. Vallásuk még a moralcsikokénál is kegyetlenebb. Örök némaságot fogadnak s azt még a végső halálfájdalmak közt sem szegik meg. Szomszédunkban is laktak egy aulban. Még mi is szánakozva szóltunk róluk. A ki belép közéjük, egy eskűt tesz, melynek szavai irtózatosak. Elátkozza magát, minden csontját, minden csepp vérét, köröskörül az éltető elemeket: ég leszakadjon, föld beomoljon, víz megáradjon, tűz fellobbanjon az ellen, a ki még egy szót kiejt az ajkán; minden állat, fa és szikla megszólaljon előtte és bűneiről beszéljen; kisértet üldözze, álmai kinozzák, lelke megháborodásáig; ugasson, mint az eb; kuruttyoljon, -130- mint a varangy; nyelve megrohadjon, szive elszáradjon, lehellete dögvészszé váljon; emberek elfussanak előle, Istent ne találja sehol. Sirjában ne legyen nyugalma, még onnan is felbeszéljen, még a lelke is jajgasson, a ki egyetlen egy szóval megtöri a némaság fogadalmát.

– Ritka eset. A bezszlovecsniek férfiai szentek: szerelem nem vezet hozzájuk asszonyt. Aztán a nőnek a némaság nagyobb szenvedés, mint a férfinak. Minket kinoz az, ha el nem mondhatjuk valakinek, a mi fáj; s ha senkink sincs, a kinek elmondhassuk: jól esik azt eldalolni, elpanaszolni erdők fáinak, mezők madarainak énekszóval, a mi szivünket nyomja. Az, a ki a beszédet elveszi a nőtől, rosszabbat tett vele, mint ha élve eltemetné.

– Láttam és irtóztam tőlük, jobban, mint a moralcsikok szent nőitől. Ezeknek csak a testük van megcsonkítva, azoknak a lelkük. Nem is tudtak vele sokáig élni. Olyanok lettek, mint a kisértetek, a kik itt felejtették magukat a kakasszó után, mikor sirjaik becsukódtak. Mindig féltem auljok közelébe menni.

– És lásd, itt ebben az országban is laknak bezszlovecsniek, egy nagy titkos szövetséget képeznek, s minden évben kétszer, őszszel és tavaszszal feljönnek a királynéhoz: elhozzák neki a kibányászott ezüstöt, aranyat; egyedül ők azok, a kik az én általam üldözött titok kulcsát birják.

– De igen. Ha még egyszer a királynő azt fogja tőled kérdezni, hogy akarsz-e Csengli Ghiraihoz visszamenni, hogy neje légy? azt feleled rá neki: «nem!» És azután azt mondod, hogy ama borzalom éjszakáján, a melyen apád, anyád, testvéreid fel akartak áldozni, fogadást tettél a szent szűznek, hogy ha csodamódon megszabadít, akkor neki szenteled magadat, soha férjhez nem mégy, -131- hanem áttérsz a bezszlovecsnie felekezetbe, a hol férfiak, nők úgy élnek, mint a szentek.

– És azután elmersz menni e rettenetes halott emberekkel az ő ismeretlen sirjukba, a föld alá vagy a föld olyan szegletébe, a hol örök hallgatás van, a hol nem hallasz emberszót, nem látsz világot többé? valami elhagyott bánya sötét tárnáján keresztül, mely az átfurt hegy túlsó oldalán egy olyan sziklavilágba vezet, a hol nem terem se kenyér, se gyümölcs; a hol nincs más, csak kőhalmok, murvahegyek, érczsalak, rozsdaviz-patakok, örökké csattogó érczzúzók és örökké hallgató emberek. El mernél oda menni?

– Hogy a világot nem látom, hogy az emberek szavát nem hallom, az nem sokáig fog fájni; hanem hogy tégedet nem látlak s a te szavadat nem hallom, az fájni fog holtig. De te boldog lészsz idefenn, s ez megnyugtat engem oda alant. Úgy-e nőül fogod venni a királynőt? ő téged szeret nagyon.

– De arról beszéljünk, mert ez ad nekem erőt elevenen leszállni a sirba, hogy ti szeretni fogjátok egymást.

– Azt akarom, hogy ha őszszel elmégy a halottakkal, tavaszszal visszajőjj velük, és azután ne törődjél a kárhozattal; ne rettegj, hogy a lelked elvész; hanem törd meg azt a rettenetes esküt és mondj el nekem mindent, a mit láttál, a mit kitanultál.

A leány arczát a rémület rángatózó görcsei torzíták el e szavaknál; szemei kerekre felnyiltak a látnoki félelemtől, két kezével homlokához kapott: ez iszonyú kinzás volt! Riuminnak át kellett őt ölelni, hogy össze ne roskadjon; de a leány erőszakkal kifacsarta gyönge tagjait öleléséből, vágyott a földre leesni s arczát eltemetni a porba.

– A lelkedet kértem, mondá neki Riumin kegyetlenül. Az örök életedet kivántam áldozatul.

A leány aztán térdre emelkedék kinos vonaglással, s oly arczot meresztve Riuminra, melyben már nem volt lélek, két reszkető kezét felfelé fordított tenyereivel odanyújtá feléje, mintha kitépett lelkét nyújtaná oda neki.

Izméne azt mondta Alzahirának, hogy nem fog nőül menni, hanem elmegy szent leánynak a halott emberekkel. S a királynő sokkal többet tudott az orosz raskolnikok fanatizmusáról, mint hogy ezt el ne hitte volna, s a szerelmes nő sokkal jobban örült annak, hogy ez a leány feláldozza magát, hogysem abban meg akarta volna őt akadályozni.

Hisz a czivilizált világban is szokás az, hogy ha egy szegény leánynak a vőlegénye gazdag menyasszonyra talál, a szegény leány akkor kolostorba megy. Csakhogy «ez» épen orosz methodus.

A mint az új bor kiforrt, megjelentek a királyi lak előtt a rejtélyes emberek, egész karaván, teherhordó öszvéreikkel. Riumin megismerte arczvonásaikban nemzete szülötteit, bár ezek szakállt nem viseltek.

A félévi arany- és ezüsttermelés, a mit magukkal hoztak, annyi lehetett, mint az uralhegyi bányák egész -133- évi zsákmánya. S talán ha több erővel fognának a bányászathoz, az eredmény még nagyobb lehetne.

Abból, hogy az általuk cserében átvett élelmi szerek félévre vannak szánva, utána lehetett számítani, körülbelül hány emberből állhat a bányásztelep. Hozzá kellett azonban vetni, hogy a halottak felekezetében nincsenek gyermekek. Náluk a szökevények, a proselyták képezik a népszaporodást, a fanatizmus hódítása pótolja azoknak a helyét, a kik az igazi sirba elmennek.

Mikor a királynő elfogadta a tróntermében megjelenő sztarosztát és a küldöttség véneit, a kik szótalanul hozták zsákjaikat, mázsáló gépeiket, fölmérve az udii országnagyok előtt a sziklaország ajándékát, a királynő egy viszonajándékot adott át nekik: maga vezette kézen fogva a sztaroszta elé a beavatandó neophitát, Izménét.

Még most is az a rózsaszinű kettős chiton volt rajta, mely hasonlóvá tette egy olympi félistennőhöz.

A némák sztarosztja pedig elővett bő, szürke köpenye alól egy hasonló szürke palástot. Annak is, mint valamennyinek, a mit a férfiak viseltek, a főt betakaró csuklyája volt. A sztaroszta odatartá a palástot a leány elé.

Mindenki érezheté a daróczköpenyen azt a mellfojtó, nehéz szagot, a mit magába vesz az az öltözet a földalatti nyirokból, az érczrozsdából, a penészből. Az egész küldöttség ezt a dohos sirboltlehelletet terjeszté maga körül.

És a leány nem irtózott ezt a szomorú köntöst magára venni, eltakarni vele azt a szép rózsaszinű selyem chitont, azokkal a csábító redőkkel, a melyek szép termetét körülfolyták. Ez egy ráadott koporsó volt. Fölvette.

Akkor a sztaroszta előhúzott egy papirtekercset az övéből. Fakó volt az is már és penészfoltoktól iromba; az irott betűk olyan szinűek rajta, mint a vasrozsda; bűzlött belőle az incunábulák szaga.

És a leány elmondta ezt az eskűt az eléje tartott papirról, -134- mondatról-mondatra, nyugodt, csendes hangon. S az az «Amen» a végén, az volt az utolsó szó, a mit szabad volt ajkainak e világon kimondani. Még csak azt sem többé, hogy «Isten hozzád», valakihez fordulva, a ki a királyné jobbján áll.

Pedig arra gondolt az átokmondás pillanatában, hogy én az átkok daczára meg fogom szegni ezt az eskűt: «Isten engem úgy büntessen!»

És szörnyű ez eskűt megtartani; de szörnyebb lesz megszegni. – A végső szó után fejére hajták a palást csuklyáját. A koporsófödél le volt zárva. A szép szeráfarczból nem látszott más, mint a bezárt ajk, a mi se hangot, se csókot ne adjon soha többé.

A következő éjjel nyomtalanul eltüntek a némák. Szokásuk volt folyamok medrében utat veszteni; nem találhatta ki járásukat senki. És tiltva is volt őket kiváncsi leskelődéssel elidegeníteni. A bányászpalást nagy szabadalommal bírt az egész országban. A szótlanok intése parancs volt.

IV. A VISSZATÉRŐ LÉLEK.

Az udii tartomány ugyanazon földöv alatt fekszik, a mely alatt Toscana, s a tél ott nem ridegebb, mint Közép-Olaszországban. A czyprus, olajfa és babérfa a szabadban tenyészik s már februárban jelentkezik a tavasz, a déli hegyoldalak piroslanak a mandula és őszi baraczk virágzó ligeteitől s mikor a körül felmagasló Tösönáld, Laspari és Leila hegytetőket belepi a hó, a köröskörül befoglalt völgyországban minden mező, erdő zöld marad; a folyamok be nem fagynak soha.

Riumin napról-napra jobban érzé, hogy a Föld-Isten őt is mily titokteljes bűbájjal vonzza magához itt. Lelkének -135- erélye vész, akarata elolvad a nép tömegében, mely nem mond ellent, minden szavát híven megfogadja. Éreztetik vele, hogy ő ebben az országban a legokosabb ember. S ez olyan zsibbasztó tudat. Elérte a legmagasabb polczot, a mi e kis országban legfölül van: ő a királynő vőlegénye, a leendő együtturalkodó. S e koronás mátka csak ő vele szemközt nem királynő; ott nincsen akarata; ott nem gondol egyébre, mint hogy az ő kedvét keresse. S az engedelmes nő a legerősebb hódító, a női szelídség a legvalódibb absolut hatalom. Kivált midőn ugyanez a nő a házon kivül igazi királynő; mikor trónján, lova nyergében, a birói tribünön ül, fejére téve a földjelvényes sisakot, akkor tud parancsolni néptörzseknek s rendet tartani háromszázféle együttlakó nemzet között s hizelegni csak a háromszázegyediknek tud: a ki ellenségül támad honára, a ki kémül lopta be magát országába és szivébe.

Riumin azon a télen egészen beletalálta magát azoknak a kis német fejedelmeknek a szerepébe, a kikre nézve hosszú időn át lehetetlenné lett téve minden beavatkozás a világtörténetbe; a kiket nem zaklatott fel se háború, se forradalom, s a kik aztán fejedelmi hatalmukat a zene, építészet, művészet, gazdálkodás szelid országaiba vitték át. Riumin szinésztársaságot toborzott, irókat, zenészeket jutalmazott, drámákat, operákat adott elő; megismertette a gazdagokat a tánczestélyek élvezetével; összegyűjtötte a festőket s a nagy nemzeti mult emlékeit örökítteté meg velük, s téli kertjében a kaukázusi flóra csodaszép növényeit gyüjté össze. Egészen azon az úton volt, hogy olyan uralkodóvá váljék, a kinek a kedveért megváltoztatja egykor az udii nép a Chariate alkotmányt, mely szerint Tamera királynő óta folyvást leányágra száll a korona. Riumin a törököt, a ki soha sem énekel, megtanította dalolni, s a cserkeszt, a ki soha sem nevet, megtanította kaczagni. Szinházában énekeltek és kaczagtak. (A cserkesz nők, ha a háremekbe kerülnek, még ott is megtartják örök komolyságukat; a szultáni szerályban egy sajátszerű czukrot -136- készítenek számukra, a minek neve «helau hindi»; ez ingerel a nevetésre.)

S miért ne fogadta volna el Riumin e zajtalan boldogságot? A Föld-Isten kinálja azt. A Föld-Isten azt akarja, hogy minden ember itt ezen a világon, és a mai napon legyen boldog; ne keresse azt, a mi a halhatatlanságnak való. Éljen magának és engedjen másokat élni. Tegye azt, a mi magának jól esik és másnak nem fáj. Legyen fiatal mindvégig s ne vegye észre, mikor őszült meg?

Már ki volt tűzve az egybekelés napja. Az egy ünnepnapra volt hagyva. Mert a Föld-Istennek is vannak sátoros ünnepei. Van egy nap, a mikor egyszerre ellep minden mezőt a sárga virág; mintha be volna húzva a föld arany terítővel. Nálunk «gólyahir»-nek hiják ezt a virágot, s mikor az megjelen, ugyanaz jelszó a hegyeken levő hónak az olvadásra.

Előre látható volt, hogy ha a havasokról elkezdik a folyamok az áradatot mind az Alazán-tóba önteni, akkor annak a partján még több ház ereszét eléri a víz s a gyümölcsligetek úszni fognak.

– Nem akarod a Jachwa tűzaknáját még fellobbantani? kérdé Alzahira Riumintól, a fenyegetett tóparti falvak miatt aggódva.

És Alzahira a szerelem hálamosolyával jutalmazá e választ. Hiszen ha ez akadály el lesz hárítva, akkor a jezidek bevégezték föladatukat s a galgár fejedelem azonnal itt terem visszakérni az elvitt túszokat: a maga menyasszonyát és a testvére vőlegényét. S mivel lehet az ellen védekezni? Ágyúk már vannak. Harminczezer moszkó ellen meg tudja már magát védelmezni; de olyan ágyút még nem találtak fel, a mivel egyetlen egy embertől megvédhesse magát, a ki a saját adott szavával jön ellene.

– Hogy lehessen azt megmondani Csengli Ghirainak: -137- «a te hugod vőlegényét magam tartottam meg férjemül; menyasszonyodat pedig elbocsátottam a halott emberekkel a földalatti világba?

A Föld-Isten bűvhatalma az egész lélekre hat; az ember gyorsan felejt, a fájó gondolatok, mint a férgek, lebujnak a földbe, s mint mozdulatlan rovarbábok alusznak.

Az utazók emlegetik a kaukázusi mézet, a miről már a római irók azt jegyzék föl, hogy bódító hatással bir. (Tán az azaleák virágnedvétől.) Ez a méz édes önfeledést hoz a lélekre, s a test idegeire valami olyan érzést, mintha az ember repülne fölfelé. Ilyen bódító méz volt Riuminra nézve az egész élet Udiban. Egy szakadatlan gyönyör.

Alzahirában a nők eszményképét ismerte föl. Úgy reszketett a közelgő naptól, mely őt karjaiba fogja vezetni, mint a ki előtt a nőszívadta boldogság még ismeretlen titok.

S a mezők szép zöldek voltak már, a milliárd virágbimbó csak az utolsó éjjeli harmatra várt még, hogy a hajnal sugarai előtt kipattanjon, s akkor a völgyön, mezőn végig fog hangzani a hozsánnakiáltás: «itt a tavasz!» S a tavasz legelső ünnepe lesz a menyegző napja.

Hanem az éltető harmat helyett valami más jelent meg. Az északi havasok felől hirtelen egy fagyos hózivatar zudult alá; ritkaság a kies udii tartományban de épen úgy előfordul ott is, mint a hogy meglepi a nápolyi narancsligeteket az, hogy nyiló virágaikra fehér lepkék szállnak, a miknek csókja fagyaszt, nevük hópehely. Éjfélre be volt terítve hóval az egész mező, mely a gólyahir kivirágzását várta.

Riumin aludt és mesés boldogságról álmodott, a midőn egy kellemetlen siró, panaszló hang ébreszté föl álmából.

Ismerte ezt a hangot jól. Gyakran hallotta azt Szentpétervárott. -138- A jégmadár kiáltoz így, melyet sokszor lever a szél az északi tenger mellől a déli vidékekre, madárnak gyönyörű, tollazata kék, zöld és veres, de hangja ijesztő; ez a hóförgeteget, a buránát szokta kisérni.

Riumin kitekintett az ablakán: fehér volt az egész vidék. A park lombos fái görnyedtek a hóteher alatt s a szökőkút vízömlenye helyét jégcsapcsipkézet váltotta fel; a vizöntő triton vállán ült a sötétzöld jégmadár s onnan kiabált alá.

– Ott van egy gunyhó, ereszéig ér a hófuvat, a kémény füstje elterül a havon, ablakából nincs kilátás.

– Abban a gunyhóban lakik egy öreg asszony, a ki tőzegtűznél derczepogácsát süt, az ura számára.

– Mellette zsombikból készült széken ül egy fiatal leány s egy rongyos kabátot foltoz vastag czérnával; az apja gunyája az.

– Mikor készen lesz a vakarcs és a szűrködmen, akkor az a gyönge leány el fog indulni azzal a hófuvaton keresztül, egyes-egyedül a virradatlan éjszakában, hogy elvigye azokat az apjának, a ki az ólombányában dolgozik, nehéz csákánynyal vágva a követ, kezén, lábán csörög a láncz. Egy héten egyszer szabad csak vele beszélni: egyik héten a feleségének, másik héten a leányának. Akkor ennivalót is vihetnek neki, s ha valamije elszakadt, megfoltozhatják.

– Ez az öreg asszony a te anyád, ez a gyönge leány a te hugod, ez a rabember a te apád.

– Palotákban laktak, cselédseregnek parancsoltak, fényben, jóllétben éltek egykor.

– Ők szenvednek te miattad, és azért mégis, mikor ketten együtt vannak, letérdelnek a szent kép elé és teérted imádkoznak. -139-

– Ők teérted szenvednek és imádkoznak; te pedig elfelejted őket és megteszed magadat tündér-királynő férjének, tündérország királyának.

– Pedig kezedbe van adva börtönük kulcsa és palotájuk kulcsa. Onnan kibocsáthatnád, ide bevezethetnéd őket.

Meg akarta mutatni az égi Isten, hogy ő mégis hatalmasabb úr a Föld-Istennél. Ez csak elnyugtat; de ő az, a ki fölébreszt! Ő az, a ki az emberi szenvedélyeket uralja, a mik rombolnak és teremtenek. Ő az, a ki csinálja a zivatart és a világtörténetet.

Riumin Oleg nem tudott tovább fekhelyén nyugodni; a félbeszakított boldog álom nem engedi fonalát megtalálni többé. Fölkelt, fölöltözött s kibámult ablakán át a hótól világos éjszakába. A hideg éjszaki szél kapta magát s telerajzolta az ablakát phantastikus virágképekkel, hogy nem nézhetett ki többet rajta.

Eszébe jutott az áldozatul oda vetett leány, a ki eltávozott az ő parancsára a sziklák és hegyek dohos titkait fölkutatni, a némák között némává, a holtak között halottá lenni.

Annak is «jaj!» Az is szerette őt. Mit tett ő e leánynyal? Kegyetlenebbül bánt vele, mint azok az istencsufolók, a kik meg akarták csonkítani. Nem megszabadítója, hanem elvesztője lett ő. Elébb magáévá tette testét, lelkét, elrabolta a szivét, minden érzelmét, s akkor eldobta magától, eltemette élve, megfosztotta az utolsó vigaszától, a panasztevő szótól. Az oly hű volt hozzá, -140- mint az arany, úgy szerette őt, mint az Istenét, s ő eltiporta őt, mint egy ördög; kisértetet csinált belőle. Az alcedotól kellett-e meghallani ezt is? olyan jó álmokat ád a Daal Isten?

Riumin, hogy kiláthasson a szabadba, lélekzete melegével olvasztott egy kerek foltot a jégbokréta közepébe.

Künn az ablaka előtt egy szürke köpenybe burkolt alakot látott meg, mely mozdulatlanul állt ott, palástjának csuklyája a fejére volt huzva.

Riumin másodszor és harmadszor is ismétlé a megszólítást, a harmadiknál a rejtélyes alak hátratolta fejéről a csuklyát. A hóvilág megismertette arczát.

V. IZMÉNE.

– Izméne! suttogá Riumin, felnyitva ablakát s hogy az alak hivására is mozdulatlan maradt, kihajolt hozzá, átölelte a derekát és felemelte magához az ablakon át.

A leány fázott és reszketett. Össze volt fagyva a szokatlan hidegtől. Az a szürke, földpenészszagú palást keresztül volt ázva rajta.

Hanem a szobában is hideg volt. Riumin lefekteté a leányt még meleg fekhelyére s betakargatá gyöngéden, és azután kezei közé vette fagyos kezeit s lehelletével melengeté fel azokat, a hogy a leány tett egykor ő vele a Tamera váránál.

– Téged az Isten küldött ez órában hozzám, suttogott tovább Riumin. Szólj, hogy jöttél vissza? Merre jártál, miket szenvedtél? Szólj! szólj! szólj!

– Te esküdre emlékezel? szólt Riumin elrémülve. Te félsz az átkot átlépni? örökre hallgatni akarsz előttem is?

– Mikor jól tudod, hogy a te szavad vált meg engem és egész szenvedő családomat: egy ősz apát, egy beteges anyát, egy hervadó testvért az iszonyú itélet alól! Hiszen én érettem mentél a föld alá, az én szavamra vetted föl ezt az áldozatot s most néma maradsz-e?

A leány összerázkódott s arczát eltemette kezei közé. Még a sohajtást is visszafojtotta keblébe. Annak is szó értelme van.

A kinpad sem vesz ki többé emberi hangot abból, a ki a szörnyű fogadást elmondta.

– Izméne! szólt Riumin, felölelve a leányt. Szeretsz-e még engem? Szeretsz-e úgy, a hogy én téged? Akarsz-e feleségem lenni? Akarsz-e velem együtt futni innen? Akarod-e velem együtt felkeresni az én apámat, anyámat, testvéremet? Akarod-e azt hallani, hogy ime ez a ti leányotok, a te testvéred, az én imádott nőm?

Oh ettől a bűvmondattól le kellett omlani a csontokból rakott varázskörnek! Ezeknek a szavaknak még az eltemetett halottól is választ kell hozni.

– Igen! Igen! Igen! kiáltá a leány gyönyörlázzal szivében s elfeledte e perczben a lánczraverő minden átkokat, a bosszuálló elementumokat és az örök kárhozatot, s karjait a kérdező nyaka körül fonva, folytatá az örök némaságból kitörő szót: igen! igen! igen! Az utolsó már nem is volt szó, csak félig sóhajtás, félig csók. -142-

– S most már el fogod nekem mondani, honnét jösz? kérdé Riumin, diadaltól sugárzó arczczal.

– Akkor nincs elveszteni való időnk. Rögtön futnunk kell innen, hogy mire megvirrad, az Alezán-tavon túl lehessünk.

– És te itt hagynád én értem a királynőt? Azt hallám, hogy a tavasz első napjára van kitüzve a menyegzőtök?

– Azt a napot betakarta a hó! nézd, itt vannak a neki szánt menyasszonyi öltönyök. A vőlegény nászajándéka: a fényes chewsuri viselet. Ezt te fogod most felvenni, úgy viszlek el magammal.

– Az nem igaz! Te vagy az egyedüli szép a kerek földön, mondá Riumin, s a míg feladta a királynői mátkának szánt menyasszonyi öltönyöket Izménére, bálványimádást követett el annak szép termetével, s mikor az aranyhimzett szandált felhuzta neki, előbb megcsókolta a lábát.

A zivatar zúgása elnyelte a távozó paripák dobogását, a hófergeteg betakarta nyomaikat.

VI. A FÖLD-ISTEN.

Senki se látta őket mikor elfutottak, csak a sztaroszta. A bezszlovecsniek vénje. A hófuvatban rájuk ismert. Látta, hogy szöknek. Hallotta, hogy egymással beszélnek. Abból, hogy szöknek és beszélnek, megtudta azt, hogy árulók…

… De hát mit használ a halott embernek tudni valamit? Ő nem mondhatja azt el.

Rájuk kiálthatott volna: «megálljatok!» Fölordíthatta -143- volna álmaikból az őröket: «fogjátok el őket!» fölébreszthette volna Alzahirát: «el vagy árulva, királynő! meg vagy csalva, asszony!» de a bezszlovecsninek nem szabad emberi szót kimondani…

Ott várt a sztaroszta a királynő kapujában reggelig, a míg bebocsátották.

Alzahira álmait is elrontotta az északi vihar. Mikor elvált az este Riumintól, azt sugták egymásnak: «boldog álmot, rólam álmodj, együtt ébredj velem a csalogányszóra!»

Nagy ünnepély készült e mai napra; az ország minden nemzete küldött föl egy fiatal párt, a ki a vőlegényt és menyasszonyt üdvözölje, virágünnep volt rendezve mára; hanem a Föld-Isten ünnepei nincsenek a naptárba előre megírva. A vihar azt mondta, ma nincs tavaszkezdet, s elmaradt madárdal és üdvözlő ének.

A helyett azt jelenték a királynőnek, hogy megérkeztek a holt emberek a föld alól az aranyzsákmánynyal.

Alzahirának a menyasszonyi öltöny helyett föl kellett venni a királynői jelmezt, fejére a mirtuskoszorú helyett az androdemant sisakot, a Föld-Isten jelvényével.

Mikor a trónterembe lépett, már ott álltak félkörben az aranytelep küldöttei.

Alzahira végigfutott rajtuk tekintetével, ha nem talál-e közöttük egy leányarczot? Hiszen e durva, elfakult szőrpalást alatt is rá kellene ismernie az eltávozott leányra; bárha a csuklya a félarczot elfödi is, a néma ajka elárulná, hogy ő az. Azután, hogy nem találta őt sehol, bámuló tekintete kérdezé a vén sztaroszttól, hogy hol maradt Izméne? S a néma ember megérté a néma kérdést.

A sztaroszt Alzahira elé lépett, kétfelé szakítá mellén köntösét, s aztán kimarkolva iszákjából egy tele ökölre való por-aranyat, azt szétszórta a levegőbe, s elévonva övéből az eskűt tartalmazó penészes iratot, azt ledobta a földre s sarujával rátaposott, és sirt. -144-

A sztaroszta hevesen mutatott mind a két kezével arra felé, a merre a szökevények eltávoztak. Meg lehetett érteni taglejtéséből, torzarcza keserűségéből a választ.

Asszonyai, kik elmentek Riumint keresni, azzal a szóval jöttek vissza, hogy a kösk üres, melyben Riumin lakott, ablaka nyitva, ajtaja bezárva. Paripái eltüntek az akolból. Senki sem látta őt eltávozni. Asztalán egy levél volt, a királynőhöz intézve.

– Én nem jöttem hozzád, mint jó barát, hanem mint ellenség, s távozom, mint ellenség, s visszajövök, mint ellenség. Országod a czáré, a kinek azt a szultán a drinápolyi békekötéskor átadta; s a czár elveszi azt tőled, mert szüksége van hegyei aranyára. Én az aranyat kerestem itt, és megtaláltam. Én kezedbe adtam a fegyvert, hogy mikor visszajövök, ellenem egyenlő fegyverrel védhesd magad; ágyuitok olyan jók, mint a mieink. Légy készen és őriztesd országod kapuit, mert visszajövök!

S hogy egészen bebizonyítsa a királynőnek azt, hogy ellensége, végül azt írta oda:

– Izméne kedvesem volt, minden titkot elbeszélt, s most együtt menekül velem.

Alzahira szemei kápráztak, feje szédült, elejté a levelet s kezeivel a homlokához kapott. S ekkor megérzé, hogy azon koronás sisak van, nem főkötő. A királynő áll itt, nem a szerelmes asszony.

– Lovakat hozzatok elő! kiálta parancsoló szóval, s leereszté sisakja rostélyát, hogy arczának szégyenpírja ne lássék. Üldözni kell a szökevényeket! Országunk titkai el vannak árulva. -145-

E szóra a bezszlovecsniek ajkai egyszerre megnyiltak, mintha örömtől, bosszutól akarnának felkiáltani, de emberhang még elvétve se jött ki szájukon, az csak egy néma lehellet volt; a forró kilehellt pára meglátszott a hideg légben.

A lármakürtök megszólaltak, az ércz tám-tám bömbölése fölverte a népet, az ágyúk megdördültek; minden uton vágtattak az üldöző csapatok az Alazán-tó felé. Kijárás ez országból egyedül e tavon keresztül vezet.

Mikor odaértek, akkor aztán tapasztalták, hogy a moszkó nem hiába járt a maga iskolájába.

Riumin jó eleve úgy intézte a dolgát, hogy az Alazán-tavon levő kompokat és dereglyéket ágyúkkal ellátva, rendszeres hajóhaddá alakította át; ő maga volt azoknak az admirálja, a ki rendes hadmozdulatokba begyakorlá a kis flottillát.

A menekülés éjszakáján a tó innenső partjához érve, parancsot adott valamennyi hajósnak, hogy dereglyéikkel kisérjék őt át a túlsó partra.

Azok engedelmeskedtek az admiráli parancsszónak. Az éjsötétben Izménét, királyi jelmezében, Alzahirának nézték. Riumin az egész dereglyecsoportot átvitte magával az Alazán-tó túlsó partjára. Azóta a vihar nőttön-nőtt, a dereglyék szél ellenében vissza nem térhetnek, a mély tó oly hullámokat hányt, mint a tenger.

S mire a vihar lecsendesül, mire a dereglyések a cselről értesülnek, mire ide megint ismét visszatérnek a lovasokkal, az alatt a szökevények két ország határán túl lesznek üldözőik elől.

– Csendesen! kiálta Alzahira felcsattanó hangon. Hívjátok ide a halászokat! Kinek van kedve közületek lélekvesztőjével ebben a viharban a hullámokkal daczolni s átverni magát a Jachwa torkolatáig, a hol a sziklagát áll?

– Menjetek mindannyian! Egy talán odaér. A melyik odajut, keresse föl a munkavezetőt s mondja meg neki ezt: «Daal Isten nem hagyja megcsufolni magát». Az tudni fogja, hogy mit tegyen erre? Siessetek!

A halászok neki indultak a haragos tónak lélekvesztőikkel, a hullám oly magasan járt, hogy a távozókat alig lehetett többé látni; néha-néha bukkant fel egy a hullám gerinczén. Hanem a sok hajós között volt egy vakmerő, a ki a bőszült vihar elé felhuzta a vitorláját. Azt aztán repülve vitte előre a szél. Az nem uszott, hanem szökött egyik hullámhátról a másikra. Az bizonyosan túlpartra ért.

S a mint a vitorlás csónak átjutott a tavon, egyszerre megszünt a télförmeteg: a felhők eloszoltak, s a nap olyan melegen kezdett sütni, mint a hogy tegnap elhagyta.

A tó innenső partja tele volt néppel, mindenki a Jachwa-torkolatból felmeredő fekete sziklatömegre nézett, melynek két oldalán ömlött tovább a tóból a folyam.

Egyszer aztán a tóból egy óriási víztorony emelkedett fel, melynek kupolája hirtelen felhővé terjedt szét, s míg ez két oldalt szerteomló vízsugarakra szakadt, a közepéből villámló tűzkéve lövellt föl magasra.

A föld alatt siketítő moraj zugott hosszasan s az álló föld reszketett az élők lábai alatt.

Alzahira leszállt lováról és megcsókolta egyetlen hű vőlegényét: a földet.

A nép pedig bámulva látta, hogy a mint a víztorony leomlott, a felleg szétoszlott, a Jachwa-torkolatból fölmeredő sziklapúp nem volt sehol.

S arra az innenső parton levő házak, gyümölcsfák kezdtek lassankint kiemelkedni a viz alól. A hullám, mint a megkorbácsolt szörnyeteg, mindig odább huzódott.

«E dörgésben izeni meg a Daal-Isten, hogy e hegyek országa nem volt a szultáné s nem lesz a czáré soha!»

(Tudva van, hogy a Kaukázust azon a jogon foglalta el az orosz, mert a török szultán a drinápolyi békekötéskor aláirta e szókat: átengedek «több» tartományt a Kaukázusban. Pedig «egy» sem volt az övé soha. A czár ennélfogva elvette «mind».)

VII. UVILSZÁSZ VÁROS.

A kemény északi szél elvette a szimatot: a hó befutta a nyomot, a jezid falvak őrebei nem vették őket észre, mikor mellettük elhaladtak. Mindenütt a Jachwa mentét követve, folyvást hófuvás alatt siettek előre. A folyam jó vezető volt. Mikor aztán megszünt a vihar, a nap ujra kisütött; az olvadó hó egyszerre mindenünnen patakokat eresztett a folyam partjain alá; egy sűrű tölgyerdő vette őket védelme alá. Keskeny ösvény vezetett azon keresztül, csupán két lovas számára törve. Senki sem jött rájuk szemközt e szűk ösvényen. Egy napi járó ugrás volt közöttük és üldözőik között. Paripáik azok a jó cserkesz lovak, a mik napjában húsz órát vágtatnak hegyen-völgyön keresztül, s másnap nincsenek kifáradva.

Mikor egy sziklaforrás előtt pihenőt tartottak s előszedték élelmi készletüket, Riumin maga leült egy sziklára s Izménét ölébe vette, hogy meg ne hűtse magát a nedves kövön. Tegnap még nem sajnálta, hogy a hideg sziklába van bezárva, s ma már a rajta megpihenéstől is féltette.

Izméne ezután előszedte egy kis tüszőből azokat a kíncseket, a mikre Riuminnak legnagyobb szüksége volt: a termésaranyat, a prizma alakú, a rutalevél mintáju aranyjegeczeket, a hogy azok a föld méhéből előkerülnek. Ezek lesznek Riumin bizonyítékai, hogy a kaukázusi Eldorádót csakugyan föltalálta. Ő maga nem gondolt erre. -148-

– Te kívántad, hogy kárhozzam el érted. Vessem oda a lelkemet a pokolnak. Megtettem. Isten nevét kicsúfoltam; esküt szegtem; apámat, anyámat megvetettem; loptam; két kezem tele van rokonaim vérével. Mi van még hátra? Az is vétek lesz, ha megcsókollak, hogy semmi se maradjon föl a tízparancsolatból! Jobban szeretlek, mint az Istenemet.

És azután elgondolkozott rajta, hogy mindaz, a mi most ő vele történik, már megtörtént egyszer a világon, s talán épen ezen a helyen? Talán épen itt ennél a forrásnál suttogta Medea a csábító argonauta fülébe e szókat: «Én megloptam a földalatti szörnyet, meggyaláztam az istennőt, megcsaltam az apámat, megöltem az öcsémet te érted, hogy a mesés aranygyapjut elhozzam a számodra, mert jobban szeretlek, mint az isteneket!» Vajjon ő is úgy meg fogja-e csalni Izménét, mint Jázon megcsalta Medeát?

De hallga, mi dörg a távolban? A távol zivatar talán? vagy a «Simpleidok» mozgó szirtjei verik össze homlokaikat, mint az argonauták idejében?

Az út mély völgybe kanyarult le; a sziklaszorost, mely a kalgár tartományba vezet, meg kelle kerülni: ott a két bejáratot őrzik.

– Én jól ismerem erre az utakat, biztatá Riumint a szerető leány. Apámmal sokszor kikerültük itt a rabló jezidek cseleit. Bizd magadat én rám!

– Hallod, hogy mennydörög a távolban? Siessünk az éji tanyára. Mindjárt megtaláljuk Uwilszász várost.

– Ne félj! holtak városa az. Egy őskori nagy metropolis eltemetve két összeroppant hegy omladékai alá. Utazásainkban kétszer töltöttük ott az éjszakát. Félelmes hely, felséges hely az! Isteni és ördögi tanya. Nem félsz velem ott tölteni egy éjt?

Erre Izméne elhagyta a járható utat, s azzal mindketten lovaikról leszállva, egy idomtalan sziklákból összehányt omladvány mélyébe kezdtek alászállni, melyet egy itéletnapi világrombolás látszott összedönteni. A vadszőlő, az örökzöld folyondár keresztül-kasul szőtte az omladványokat, a saxifragák belefonták gyökereiket a sziklákba s a kőrózsa, a kövér szaka, az aloék és pozsgárok nem hagytak meztelen egy sziklaormot sem. Talán valaha Cicero virágos kertje volt ott.

A sziklagörgeteg között már egy-egy letört oszlop, egy keresztül tört fal maradványa állta el az utat. Izméne olyan biztosan járt itt, mintha otthon volna.

Kivehető volt egy sziklába vágott lépcső maradványa, egy bástya félboltozatával egyik felén. A szédítő mélység fölött, mely egy tátongó hegyszakadékot elválasztott, egy sziklacsompó feküdt keresztül, mintegy természetalkotta ördöghidja. Ezen haladtak keresztül, lovaikat künn hagyva a berekben legelni. És azután egy alacsony boltüreg száda elé értek, melyet sűrűn benőtt a vad bozót; utat törtek azon át, a boltüreg egy eltemetett palota bejárata volt valaha; a roppant architrabok szétzúzva hevertek a rájuk omlott sziklák alatt, csarnokok, tornáczok össze voltak döntve; a cziszternák betemetve, csak egyedül a tepidarium kis boltürege maradt meg, annak a földdel fedett boltozatát nem törték keresztül a sziklák. A kis boltüreg belseje fénylő kavicscsal volt kirakva -150- mozaik módra s a forrásvizet most is csorgatta a szájába fogott csövön át egy chalcedonból faragott satyr fő.

A kik ég és föld üldözése elől menekülnek, felséges bűnükkel, a mik nem közönséges halandók bűnei. Bűnök, a miknek neve hőstett; szerelem, a minek neve mysterium.

A mennydörgés egyre közelít, hangja messze betölti a világot. Vannak, a kik nem félnek tőle.

– Olyan jó minekünk itten. Sötét van, csak viasztekercsünk pisla fénye lángol. A villámlobbanás nem hat ide. Sziklák tömegébe vagyunk elrejtve mélyen. Az egész város alszik. Már ezer esztendő óta alszik. Mienk egyedül az élet. Ha félsz, szoríts jobban magadhoz!

És azután átölelték és megcsókolták egymást s nem féltek tőle, akárhogy dörög az ég fejük fölött.

Mint az elszabadult tenger, omlott alá az Audi hegyekből a gátját tört Alazán áradata. Víztömeg, mely nem ömlik, hanem hömpölyög mint a hógörgeteg, rohanva, bömbölve; nem a hogy víz szokott, kigyófutásban, kerülgetve az akadályt, hanem mint a tűzokádó lávája egyenes vonalban, keresztül törve halmokat, szirteket, a miket útjában talál, kiforgatva helyéből az álló bérczet, s medret ásva a sziklatalajban. A kaukázusi őserdő nem állja útját, a félezredéves törzseket kinyüvi gyökereiből, s az egész rengeteget pozdorjává törve zudítja maga előtt, míg egy-egy szűk völgyszorosban megreked vele. Az iszonyú erdő-tömeg betömi a hegyszakadékok kijáratát s daczolni kezd szörnyetegével. A rettenetes ár küzd az önrakta akadálylyal, ha felül nem törhet rajta keresztül, alatta ássa alá -151- forgatagaival a talajt, míg egyszer, ha a fatömeg nem akart engedni, a szikla tágít; egy oldala beomlik: a tengerré gyűlt áradat azzal megint örvénylik odább, viszi magával egy országgal alább az összezúzott sziklát és rengeteget.

Még az örökkévaló hó is megszünik előtte; hát még a mi halandónak született…

Azok pedig suttogtak ott alant, a gyönyörök isteneitől feltalált szavakat; s a szerelemvallomások időközeit kitölték Sheherezádé végnélküli regéi a földalatti gnomok titkos életéről, kik a sziklák kincseit kizsákmányolják és soha sem beszélnek, mégis megértik egymást. A satyrfő vízsugára csorogta hozzá az altató zenét.

VIII. HA A SZEMES KISZÁRAD.

Weljaminoff tábornok ezóta hatalmas erősített helylyé alakította át Szucsuk-Kálét. Nem is az most már annak a neve, hanem Weljaminovszk.

Bevehetetlen csillagsánczok, redouteok lánczolata őrzi a kikötőt, messzehordó ágyúk ütegeivel ellátva s a Szemes folyam partján végig már elkészült a hatalmas katonai étappe-út csaknem egészen a Tamera királynő váráig.

Eleinte sok baj volt az akadékoskodó cserkeszekkel, kik a sűrű erdőkből folytonosan vadászatot tartottak az orosz katonákra. Minden talyigatoló katonának a hátán kellett vinnie a puskáját, mert egy nap nem maradt el támadás nélkül s sokszor, mikor ebédhez leültek, nem az ette meg a kétszersültet, a ki a forró vízben megáztatta.

Egyszer már haragjában arra a gondolatra vetemedett a fővezér, hogy az egész erdőséget leégeti. De az nem engedett magával elbánni. Az őserdő a Kaukázusban oly tömött, hogy a meggyujtott tűz nem terjed benne tovább; kialszik a légvonathiány miatt. Úgy kellett széles utakat -152- vágni fejszével az erdőn keresztül s aztán minden puskalövésnyire magas őrházakat állítani fel, a mik olyanok, mint a galambducz. Az őrt hágcsón bocsátják fel s ott hagyják, míg az őrjárat eljön a felváltására a tovavitt lábtóval.

Mikor a tábornok elindult valahová sétálni, bárha csak a palotája kerítésén kívül is, azt nem tette a nélkül, hogy a kétcsövű puskáját magával ne vigye: azután meg egy amerikai sinkoránt, mely odahaza szökevény rabszolgák üldözésére volt betanítva. Ha kocsin sétázott ki, a hintaja előtt haladt egy kerekes ágyu; az ágyúknak előtte-utána egy-egy pulk kozák. Csak épen hogy esernyőt nem vitt magával.

– Pompás szibériai idő van! mondá egy napon a tábornok, mikor az északi szél tele fútta hóval az egész vidéket, s ő korán reggel kitekintve az ablakán, a gyülölt örökzöld erdők helyett megpillantá az otthonra emlékeztető téli tájképet. – Ma minden ember kétszeres jó kedvvel dolgozik, tudom, s a cserkesz elbujik az odujába!

– Parancsára, tábornok. A vihar a kikötőben valamennyi szállító hajónkat mind elsülyeszté.

A tábornok most már elégedetlen volt a téli tájképpel; -153- a tengerpart tele volt hajói roncsaival s az egész végtelen Pontus-tükör simára volt söpörve minden vitorlától.

S a déli nap aztán elrontá a téli tájképet is, egyszerre rohamosan olvadni kezdett.

Mikor este felé a tábornok szokott kedélyes sétájára elindult, megtekinteni a nagy Weljaminoff-utat a Szemes mentében, azt kérdezé a legelső munkafelügyelőtől:

– Hát úgy, hogy elfogyott belőle a víz. Halak, rákok, tekenős békák mind ott nyüzsögnek a meder kopotyúiban.

– Hát hiszen ez nagyon jó. Csináljatok egy jó napot a legénységnek. Fogjanak halat.

S azzal dobszóra minden ember az egész folyam mentén neki állt a halászás legolcsóbb nemének.

A tábornok és tisztjei csodálkozva nézték ezt a tüneményt s találgatták az okát, fenhangon.

Hejh! ha valaki meghozta volna Mčzchetisz végrendeletét, a mit az Weljaminoffnak hagyott hátra: «mikor a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizd magadat az árvíztől».

Az oka bizonyosan az, hogy a gátattört Alazán tó a Jachwa régi medrét elfoglalta s a magával hozott szálfa és sziklatömeggel a Szemesbe szakadva, azt a sziklaszorost, a mit a Tamera várhegye képez, eltorlaszolta. Minél nagyobb az ár, annál magasabb a torlasz; az erdő fenn uszik, s most aztán két folyam egyesülten küzd a torlasz ellen. Ha azok azt végre keresztültörik!

… Nyolcz óra hosszat tartott a Szemes folyam elapadása, az egész folyam medre teli volt fáklyákkal, egész éjen át halásztak a legények. Soha ilyen préda nem kinálkozott a számukra.

Reggel három óra tájon aztán valami apocalyptikus -154- világomlás robaja hangzott föl a távol hegyek mögül, a mi nőttön növekedő pokoli hangemelkedésben közelített Weljaminowszk felé.

– Mi az? kiáltá a tábornok, álmából fölriadva, berohanó hadsegédéhez.

– Vízben. Épen olyan szép látványunk van, mint mikor négy év előtt a Newa elöntötte egész Szent-Pétervárát, s a tengerről a gályákat a czári palota erkélyeihez csapkodta oda.

Weljaminoff tábornok (ki mindig teljes egyenruhájában aludt) futott ki a sáncztetőre s a mit látott, az káprázatnak is sok volt.

Egy uszó fatörzsekkel kavargó tengerár borította el a vidéket nagy messzeségben s ez ár közepett, mint mértani szigetkék úsztak az ő váracsai, csillagsánczai.

És ő látta a bevehetetlen erősségeket óranegyedek alatt összeomlani, elsepertetni, eltünni az örvények forgatagai alá. Az erdőket megszálló legénység minden oldalról rohant a magaslatra épült fellegvár felé, s jajkiáltásával tölté el annak környékét.

Mint mikor Farao üldöző hadaira ráomlott a Vörös-tenger dagálya, úgy menekült, kapaszkodott ki a harsogó vízárból ember és paripa, úszva, egymásra gázolva, körben forgó háztetőkre, hömpölygő fakunyhókba kapaszkodva: a magas őrházak galambduczai megteltek fölmászó emberi hangyabolylyal, míg egy új hullámtorlat hangyástól együtt ragadta el a letört alkotványt.

S a vízözön egyre nőtt, minden óranegyedenkint két-három méter magasságot emelkedett, s már a fellegvár sánczait fogta körül. Az itéletnapi vízroham tízmázsás sziklákkal játszott lapdakép s azokkal döngette a fellegvár -155- falait; aláfurta magát a földalatti tűzaknáknak s azokat fölemelve, rést tört a legerősebb bastionokon, ágyúk, bombapyramidok odaomlottak a vízbe, az iszapár háztetőkkel borítá be a tengeröbölt s sárgára festé messze a zöld hullámtükört.

A büszke megszálló sereg zöme hálákat adhatott szent Kristófnak, hogy kimenekülhetett a végromlásból egy keskeny sziklaháton át a magasabb hegyoldalra s onnan nézhette, mikép nyeli el az irtóztató szörny egymásután Weljaminowszk erődét; sáncz sáncz után mint omlik le előtte; csak az őrtorony védi életre-halálra magát és azt a tetején lobogó büszke zászlót.

S ez nemcsak a Szemes folyóval történt meg. A Terek folyam háromszor rombolta szét így az oroszok által a Kabárdában épített védműveket, s a Kázbek hegy folyama két ízben lepte meg ilyen kataklizmával a völgyeibe feltolakodó oroszokat. Az orosz katonai nevezetességek véleménye szerint a hegyvidék soha meg nem hódított népei a folyamokat mindenütt elrekesztik mesterséges tavakká, s egyszer-egyszer lezúdítják az egész meggyűjtött tengert a hódítók fejére. Ezek a Daal-Isten népei, a kik védik a maguk Istenét, a földet, tűzzel, vassal, vízzel. Védik Tamera királynő óta; – védték már Semiramis ellen, – védték Mithridates ellen, – védték Róma minden cæsárjai, – Dzsingiszkán minden hordái ellen; – védték és védik Oroszország diadalmas hadvezetői ellen s védeni fogják még akkor is, mikor Szent-Pétervár palotái fölött épen úgy összecsap a tengerfövény, a hogy eltakarta Ninivét a puszták homokja, s egy még ma nem is nevezett új hódító jön a népeket irtani.

A veszedelemnek azonban nem volt azzal vége, hogy a víz megint leapadt, s a Szemes megint visszatért a medrébe. -156-

Oda volt az egész élelmi készlet, minden raktár eliszapolva, s új élelmet beszerezni az abcház parton tiszta képtelenség tavaszszal és ellenségnek.

De a mi még nagyobb baj volt a kenyér tönkretételénél is: az, hogy a lőpor mind összeázott, az ágyúk számára nem maradt egyetlen egy töltény, s a lőfegyverekhez csak annyi, a mennyit a katonák a tölténytáskáikban elvittek.

Nem maradt más választás, mint a tengerpart mentében utat törni Anapáig az erdőkön keresztül. Azok pedig tele vannak boszúszomjas cserkeszekkel, a kik minden napijáró földet csonthalmokkal tesznek emlékezetessé.

Weljaminoff tábornok a tizenötezer emberéből nem vitt vissza többet Anapába kétezernél, a többit eltemette a fegyver, az éhség, a vízár, a kaukázusi láz.

Ott a beomlott sáncz ormán, a magára maradt ágyu ürlyukában gubbaszkodott a sárgazöld béka s énekelte: «ülüm, ülüm, chva!»

Azóta is mindig keresik az oroszok a kaukázusi aranytelepek országát; de minden küldönczük odavesz most is.

Ők most is jó helyen vannak; még most is ölelik egymást; a satyrfő vízsugara most is altató zenét dönög fölöttük. Alszik az egész város. Daal-Isten még egy roppant sziklatömeggel takarta be azt kegyesen.

HARMADIK RÉSZ.

I. SAMYL FIAI.

Az egyik fiát a nagy cserkesz hősnek elvitték Sztambulba, a másikat Szent-Pétervárra.

Annak a neve, a melyik Sztambulba jutott, Kazi Mehemed. A melyik Szent-Pétervárra került, – annak a nevét majd megtudjuk később. Addig is kap egy nevet, a miről ráismerjen az ember, hogy ez a másik.

Az ilyen névajándékozás nem szokatlan. Miklós czár Leuchtenberg herczeg fiaitól (azért, mert az apjuk végrendeletében nem tetszett neki valami), elvette a Beauharnais nevet, s Romanovszkynak nevezte el őket. Hát a mi a czár saját unokáival megtörténhetett, miért ne eshetett volna meg Samyl fiaival?

Mikor megkeresztelték, keresztapja a czár neve után Nicolajevics Iván nevet kapott. A helsingforsi egyetem lajstromába még a mellé egy Kochanoff is van irva. A vezetéknevet az oroszok nem igen sokat koptatják.

Mint láthatjuk, a fejedelemfi igen jó «iskolába» jutott, a hol megtanulhatott elfelejteni három dolgot: a nevét, az apját és a hazáját.

Az egész finn nemzet maga az iskolamester, a kitől a nyughatatlan, szabadságvágyó népek ivadékai megtanulhatják, hogyan lehet egy elnyomott népnek nyugodtan élni?

Mert különféle nemzetek bölcsészete különbözően fogja -158- fel a kérdést, hogy mi teendője van egy meghódított nemzetnek?

Az egyik azt állítja, hogy egy meghódított nemzetnek nem is szabad boldognak lenni. Annak minden törekvését arra kell fordítani, hogy jármát lerázhassa, az összeesküvésből soha ki nem jönni, hódítójának minden ivadékát kerülni, gyülölni s minden ellenségében jó barátot keresni, tőle semmi kegyelmet el nem fogadni, sőt ingerelni őt a kegyetlenkedésre, hogy soha meg ne pihenjen a visszatorlás örök harcza, és a nép szivéből ki ne fogyjon a gyülölet.

A másik azt hiszi, hogy ha egy leigázott nemzet a szabadulás reményével nem bír, legjobban teszi, ha a meghódolásban felülmulja az igazi bennszülöttet: – szolgálni, hizelkedni, zsoldért ölni, halni megtanul; kiszorítja hunyász érdemekkel az uralkodó faj nemességét a trón melletti karszékekből, a főhivatalokból s maga ül a helyébe, s ha egyszer helyben van, maga után telepíti be az egész atyafiságát, míg a meghódító egyszer azon veszi észre, hogy a járom ugyan megvan, csakhogy az ő saját nyakán.

A harmadiknak az iskolájában pedig azt tanítják, hogy a meghódított népnek nem kell semmiről gondolkozni, semmire emlékezni, semmit remélni, semmit szeretni. Annak a boldogsága a tudatlanság, szegénység és reménytelenség: annak le kell feküdni a sárba, ott jó neki.

Egy nemes, öntudatos kicsiny nép, mely nem nevezi magát «finnek»-nek, a hogy az idegenek csufolják, hanem «kalevainok»-nak, a nagy nemzeti hős Kaleva után, kinek harczi erényeit a népmondai hősköltemény megörökítette.

A finn «Kalevala» Homér Iliasa mellé sorakozik. Tehát hős korszaka is volt e népnek, mint a magyarnak. S arra lelkesülten emlékezik. Hőskölteményeit minden -159- kunyhóban éneklik. Most is bátor, elszánt és a legjobb lövő. – De az egész északi kolossz fekszik fölötte.

Ha fegyverrel akarná megvédeni magát, egy esztendeig nem tartana az élete. Sík mezősége, fenyérfedte homokbuczkái hamar át lennének változtatva temetőkertté. Nem kérhet segélyt hatalmasabb rokon nemzetektől. Egyik szomszédja a tenger, a másik Svédország. Idegen elem mind a kettő. A kis anonym statiszta nemzet akármikor letűnhetne a nagy európai komédiaház színpadáról, a t. cz. közönség azt se fogná kérdezni, hová lett?

És a kis népecske megmutatja, hogyan lehet sokáig élni? Ha a test kicsiny, a szellem lehet nagy. Hősisége a türelem, a lemondás, a sorssal kibékült szenvedés; szereti a munkát; természete a takarékosság; az egész nemzet egy család, melynek első törvénye a közös szeretet. Hogy a börtönök, rendőrök ne kerüljenek pénzbe, nem támaszt tolvajokat magából, nem énekli meg a rablókat, hanem inkább az erényt, emberszeretetet, jótékonyságot oltja be a nép szívébe. (Minden embert becsületessé tenni, az az ő criminálcodexe; egy §. az egész.) A kalevain nép tiszteli az öregséget, ápolja a gyermekeket, vezeti a fiatalságot, úgy tartja meg magát. Tanul és tanít. S kinek tanul, kinek tanít? Csak egyedül magának. Nyelvét maroknyi népén kívül nem beszéli senki a kerek földön. S nyelve tiszta és gazdag, tele kifejezéssel. Költőiben láng, tudósaiban alaposság. A tudomány átalános nemzeti kincs nála. Mikor egy ifjút tudorrá babérkoszorúznak, az egy nemzeti ünnep, mint másutt a csatából hazatérő hős diadalbevonulása. Büszkesége a tudományos egyetem és az akadémia. Ez az ő várnégyszöge, az ő arsenálja. Senkitől sem vár semmit, senkire sem szorul semmiért. Ez az ő aranybányája. Lerója a tartozását a hatalom iránt, de el nem adja magát szolgájának. Ez az ő alkotmányos szabadsága.

S mennyire tudja szeretni azt az ő kicsiny, szegény hazáját! Minő lelkesedéssel szól róla a nemzeti költő -160- éneke! Annak a homokpartjai, szigetkéi, szalmás gunyhói szebbek, drágábbak a világ minden gazdag vidékeinél! Hálát ad az égnek, hogy ilyen szép hazát adott neki. Nem siránkozik hazája elvesztén, azért mert meghódította azt az idegen. Nincs az ő hazája elveszve. Megmaradtak neki a fiai s boldogok, hogy hazájuknak élhetnek. Megkoszorúzzák őseik emlékét, kik vérüket ontották a kis hazáért, s azt mondják: «legyen áldott, a ki ezt a boldog országot szerezte számukra; a mi után még a túlvilág üdvösségéből is vissza fognak sóhajtozni!»

Annak a nagy rector magnificusnak a fiát, a ki a maga sziklakathedrájából Achulkóban és Dargóban azt tanította a maga növendékeinek, hogy csak egy könyv van, s az az Alkorán s az Alkoránnak csak egy sorát kell ismerni, abban minden megvan: – «az üdvösség csak a kardok árnyékában található!»

Ide hozták Nicolajevics Ivánt, ki még akkor emlékezett rá, hogy az ő neve valaha «Mahomed Szádi» volt. – Nem lehetett több öt évesnél.

Samylnak egy másik fia, Dzsemál Eddin, még a korábbi években került orosz fogságba. Achulko ostromakor történt az, mikor az orosz sereg tízszeres erővel rohanta meg Samyl sziklafészkét, s azt kétségbeesett ellenállás után elfoglalta. Samyl egyedül menekült meg a várból. Két társával együtt kötélen ereszkedett le a szédítő sziklamélységbe, mely fölött vára emelkedik. Ellenségei oda nem követhették; de golyóik igen. Két társa holtan zuhant alá, ő maga egy merész szökéssel elérte a sziklavágányt s az oroszok golyózápora közt elmenekült. Samylnak Achulko vára, vitéz csapatja, felesége és fia az oroszok kezébe került. Dargóban volt neki másik sziklavára, másik csapatja, másik felesége és fiai. Onnan ujra kezdte a harczot.

Hanem Dzsemál Eddint, elsőszülöttét, legkedvesebb fiát nem tudta elfeledni. Igért érte kincseket váltságdíjul -161- az oroszoknak. Azok kinevették vele, azt kívánták tőle, hogy adja oda a kardját. Azt pedig még az elsőszülött édes kedves fiáért sem adná oda cserébe Samyl.

Hanem mást gondolt ki azzal a karddal. Egy vakmerő, hihetetlen rohammal keresztültört járhatatlan hegyeken át Georgiába, s két fejedelemnek a feleségeit elrabolta és magával vitte Dargó várába. Csaricsard és Orbeliane fejedelmek az orosz hadseregben szolgáltak, s most ezeknek a herczegasszonyai elég méltó váltságdíjt képeztek az elfogott fiuért.

Az oroszok azt felelték az ajánlatra, hogy ők nem adnak oda két asszonyért egy férfit. Csaricsard és Orbeliane herczegek vegyenek maguknak másik feleséget.

S akkor azt mondta, hogy «no megálljatok! Azért mégis megmutatom én nektek, hogy a fiamat kiszabadítom körmeitek közül.»

Voltak furfangos, vakmerő mollái. Azokat elküldé álruhában, sok pénzzel ellátva, Oroszországba, hogy keressék fel Dzsemál Eddint s szabadítsák ki. Arany-kulcscsal minden zárt ki lehet nyitni: jól tudta.

– Börtönben és lánczok között. A honnan, ha Isten nem, ember ki nem szabadítja: egy szép asszonynak a karjai között.

Az orosz tudta jól, hogy a merész cserkesz minden sziklavár börtönéből ki fogja szabadítani a fiát: tehát becsukta őt egy csábító hölgy tündérvilágába; onnan nem szabadulhatott ki.

Egyszer aztán hazaküldték neki az oroszok Dzsemál Eddint – ingyen, minden váltságdíj nélkül.

Odahozták a várába. Odatették a karjaiba, épen s elevenen. Se a szeme nem volt kiszúrva, se a hüvelykujjai nem voltak levágva, a hogy szoktak a hajdani barbár korban a szabadon bocsátott rabokkal elbánni.

Minden ágyujával nem birta őt leverni: ezzel a nagylelküségével összetörte. – A Danausok ajándékai félelmesek!

Az egész világ leste, hogy mi fog történni a Kaukázusban? A legyőzhetetlen cserkesz hős hogy fogja megrohanni régi ellenségét most, mikor azt három nagy hatalom támadta meg! Nem történt úgy. Circassia csendes maradt.

Mit csinál Samyl? Kérdék bámulva. A fiát őrzi, annak a fejét tartja az ölében, azt dédelgeti, csókolgatja, attól kérdezgeti: «mi bajod édes?» A világ minden kérdése nem érdekli őt most, csak ez az egy. Mert a visszaadott fiú nagy beteg. Nem is ismerik ezen a tájon azt a bajt, a miben ő szenved. Vajákos asszonyok, ráolvasó varázslók nem ismerik annak semmi irját. Cserkesz nem szenvedett még abban soha. A szép délczeg ifjú deli virágkorában hervadásnak indult, arczán az alattomos halál tűzrózsái égtek; szótlan volt, búskomoly és méla. S a hős cserkesz vezér, a ki az orosz ágyúk dördüléseire csak visszanevetett, – most megtudta, hogy mi az a hang, a mitől az erős emberek is megijednek? a minek hallatára a szív fenekéig lehat a jéghideg rémület. A mi megzsibbasztja a csaták hősének az idegeit. Ez az, mikor egy apa meghallja azt a bizonyos száraz, döngő köhintést fiatal gyermeke ajkán, a miről azt mondják, hogy «ott ugatnak a halál kutyái».

Dzsemál Eddin halálos betegséget hozott el magával Szent-Pétervárról. Az orosz klima hidege veszedelmes a -163- hevesvérű délszaki ifjaknak, hanem az orosznők szemeinek melege még veszedelmesebb.

Samyl addig ápolgatta a kedvencz fiát, a míg a nagy háborúnak vége lett. Akkorra vége lett az ő fiának is. – Eltemetheté.

S hogy aztán annál szebb legyen a temetés, eljött hozzá az orosz is s eltemette az egész cserkesz népet. Samyl családjával együtt fogságra jutott.

Hanem az elsőszülött példájából annyit tanult a hős apa, hogy a második fiát, a ki már akkor tizenöt éves volt, nem engedte bátyja útjára menni, hanem elküldte eleve Sztambulba.

Kazi Mehemet bég, vagy a hogy helyesebben irják: «Hari Mahomed» a sztambuli katonai iskolában növekedett föl, s erőteljes férfikorra jutva, nőül vette Daniál bég leányát, Kharimantét, s házassági boldogságát az egykorú történetíró e szavakkal jelzé: «oly nagyon szerette nejét, hogy megesküvék, soha rajta kívül több feleséget nőül nem venni.» A mi nagy szó egy embernél, a kinek a vallása megengedi, hogy négy törvényes feleséget tartson, – s a ki az esküjét úgy meg szokta tartani, mintha váltó-aláírás volna.

A kisebbik fia Samylnak pedig csak öt éves volt még akkor. Bátyját Dsemál Eddint elküldték a földi paradicsomon keresztül a mennyei paradicsomba. (Gyönyörű út! De csakhogy czélhoz vezetett!) A kis öcsnek az üdvéről másképen kellett gondoskodni. Azt elküldték Finnországba, rábízták egy kegyes lelkipásztorra, hogy neveljen belőle – derék tudóst. Tán egykor professort a helsingforsi egyetem számára.

Samyl fiából tanár! Miért ne? Ha Napoleon Lajos kezdhette az élet drámáját az iskolamesterségen s Dyonis tyrann végezhette azon?

A jó iskola azzá neveli az embert, a mivé akarják. A toprongyosból nevel jó katonát, a pákosz ficzkóból jó papot. -164-

(Egyszer én egy és ugyanazon napon láttam egy állatseregletet, meg egy őrültek házát. Amott egy oroszlánnal játszott betanult komédiát a gazdája egy ketreczben; emitt egy másik ketreczben egy ember dühöngött a vasrostélya ellen. S maig se tudom, hogy melyik volt a szánalomra méltóbb; az oroszlán-e, a ki megtanult gondolkozni, vagy az ember, a ki elfelejtette azt?)

Az ifjú Ivánnak fogékony esze volt; megtanult mindent, még az engedelmességet is. Mikor eljött az idő, hogy a magas egyetembe, mint deák fölvétessék, egészen képes volt magát az ott divatozó szertartásoknak alávetni.

Ezek a fölvételi szertartások pedig nem csekélyek. Érdekesnek találjuk azokat a finnekért rajongó derék De La Mostraye úr után bemutatni. Talán a mi fiatalságunk is kedvet kap hozzá, a velünk közel rokon nemzet egyetemi ünnepélyes szokásait nálunk is meghonosítani.

A fölvételi napon az ujon beirt ifjak mind fölgyülnek az egyetem muzeumába. Ott a muzeumőr legelőször is mindegyiknek az arczát befesti korommal, a szájába pedig két-két disznóagyarat nyom, mintha két pipa volna. Azután a vállaikra egy-egy kopott fekete köpönyeget terít, fejökre pedig ócska, csurgóra álló kalapot nyom melyek nagy szarvakkal és szamárfülekkel vannak földiszítve.

Ekkép felegyenruhásítva őket, lehajtja csoportostul az egyetem gyűléstermébe, egy valóságos magyar fokossal terelvén hátulról, s olyanforma buzdító kiáltásokat intézvén hozzájuk, a mik nyelvünkön leginkább a «hüccs ki!» és «tala-ki!» fölkiáltások által adhatók vissza.

A nagy teremben várja őket az egész tanári kar, pompás jelmezeikben, és a vénebb diákok serege, a karzaton pedig díszes hölgykoszoru. S ezeknek a láttára kell a novicziusoknak ily eltorzított alakban hadrendbe sorakozni.

A rector magnificus átveszi a fokost a muzeumőr kezéből, -165- s ünnepélyes komolysággal lép az új diákok elé, elmondva nekik, hogy mit jelent utálatos jelmezük?

– Fekete arczotok azt jelenti, hogy gonoszok vagytok, mint az ördögök. – Disznóagyaraitok mutatják, hogy dobzódásra, fertelmeskedésre hajlandók vagytok. – Szarvaitok bizonyítják dulakodásra kész ösztöneiteket. – Szamárfüleitek elárulják buta tudatlanságtokat. Ördögök, – disznók, – ökrök – és szamarak vagytok! – Mertek-e ennek ellenmondani? – Szóljatok!

– Vadállatok vagytok! folytatja a rector magnificus. De az «alma mater» ki fogja belőletek verni a vadállatot!

E szavaknál oldaltáskájából egy olyanforma facsiptetőt vesz elő, minőt a «három királyok csillagánál» használnak a fiuk s azzal nyakon ragadva a novitiusokat egyenkint, megrázza őket, hogy az említett jelvények mind lehullanak róluk.

Mire egy nagy fa-ráspolylyal tarkótól talpig végig politirozza a padra lefektetett diákot.

Erre aztán a pedellusok előjönnek a medenczékkel, megmosdatják az ifjakat s megtörülik az arczaikat kegyetlen durva pokróczlepedőkkel.

Ekkor aztán az egyetem dékánja tudtukra adja, hogy fel vannak véve a nagy alma mater virágos kertjébe. Ez alkalommal egyenruhát is kapnak. Azt a konya kalapot, és azt a kopott fekete köpönyeget, a miben annyi elődük pompázott, azt tartoznak viselni egy esztendeig: azért, hogy eszükbe jusson róla, hogy a diák a legszegényebb -166- embere a világi társaságnak, a kinek a számára más keresi a kenyeret.

S hogy alázatos helyzetüket annál tökéletesebben felfoghassák, meghagyatik a novitiusoknak, hogy egy év lefolyásáig az öregebb diákokat fogják szolgálni: kiki azon vidékből való diákot, a melyből maga ide került; ezeknek minden parancsolatját meg kell fogadnia a novitiusnak, eltűrni boszantásaikat s panaszra soha nem menni ellenük!

Mikor a novitiusokat mind kiosztották a vének maguk között, Nikolajevics Iván Kochanoff végül maradt. Ő sehova sem tartozott.

… S Nicolajevics Iván kiállta dicséretesen az ujonczévet. Samyl fia, a kinek sehol sincs hazája, tanult szolgálni mindenkinek.

A diák még Finnországban is forradalmi elemet képvisel, a mit ezen években fényesen bebizonyított.

Mikor még Magyarországon senki se beszélt arról, hogy a finnek velünk rokonnemzet: (resteltük is egy kicsit; – olyan szegény atyafiság, nekünk nagy uraknak!) ők már régen tanulmányoztak minket. Fölfedezték nyelvtanunk, szókötésünk rokonságát s nagyon büszkék is voltak reánk.

Mikor Magyarország szabadságharczában a világ figyelmét magára vonta, a kis Finnország minden hirlapja tele volt nemzetünk dicsőítésével. Minden bajunkat, örömünket úgy hirdették, mintha sajátjuk volna. -167-

De meg is adták az árát szegények a híres atyafisággal való dicsekedésnek.

A mint az északi koloszsz a magyar leopárd csataordítását elfojtotta, hazatért s azt kérdé: «hát itten ki czinczog?»

A szegény kalevainok, azért, hogy a mi dicsőségünket olyan szép versekben énekelték meg, megkapták a cenzurát.

Addig az ideig sajtószabadságuk volt. Kinek jutott volna eszébe azzal törődni, hogy mit nyomtatnak a finnek? Úgy sem érti azt senki.

A finn költő segített magán. Dalra tette a költeményét s a dal épen olyan hatalmas, mint a sajtó. A mit nem volt szabad olvasni, azt énekelték.

Utoljára a kormányzó megtiltotta nekik még a toasztmondást is. Pedig a finn nem tud a nélkül étkezni, hogy felköszöntést ne mondjon. Megparancsoltatott nekik, hogy ha toasztot akarnak mondani, azt mondják oroszúl:

Igaz ugyan, hogy a rebelliója csak annyiból állt, hogy mikor az alkorlátnok, a gyülöletes Nordenstam tábornok egyszer nagyszerű balparéet adott, arra szokás szerint az egyetemet is meghivta – s egyetlen diák sem ment el tánczolni a balparéejába.

Hallatlan merénylet ez Finnországban! Nem menni el az alkanczellár báljába a meghívásra! Nem tánczolni a diáknak, mikor parancsolják! -168-

A czár dühbe jött. Fenyegette a finneket egyetemük bezárásával. Végre úgy lett kiegyenlítve a sajnos összeütközés, hogy Nordenstam alkanczellár még egy fényes bált fog adni, arra még egyszer meg fogja hívni a diákokat; ha csak egyetlen egy megjelenik közülök és tánczolni fog, bocsánat és kegyelem, de ha egy sem engedelmeskedik, akkor elviszik az egyetemet Kiewbe.

A helsingforsiak azt mondták, hogy ők nem bánják, ha Kamcsatkába teszik is át az egyetemüket, de ők Nordenstam báljában nem tánczolnak.

Ekkor aztán kisegíté őket a bajból az az egy diák, a kinek nincsen sehol hazája, a kinek nincs kit megszégyeníteni otthon: se apát, se nemzetet. – Samyl fia elment annak a követelt egyetlen egy diáknak Nordenstam soiréejába s tánczolt écossaiset a szép tábornoknéval.

Huszonegy éves lehetett Nikolajevics Iván, mikor az egyetemi tanulmányokat bevégezte. Olyan lángesze volt, hogy kétszáz évvel ezelőtt még úgy járhatott volna, mint az a diák, a kit helsingforsi egyetem consistoriuma halálra itélt ördöngösség miatt; mert lehetetlennek találta, hogy valaki oly gyorsan tudjon tanulni az ördöggel kötött szövetség nélkül; vagy mint az a másik diák, a kit száműztek az országból, mert egy hallásra megtanult mindent.

Szép, sugár termetű ifjú volt, oly izmos, mint az apja. A collegiumi életmód nem bírta elferdíteni alakját. Hanem kedélyét valami ködös búskomorság homályosítá el. Magába vonúlt, zárkózott volt. A helsingforsi diákság «nemzetek»-re osztja fel magát, s minden nemzet együtt mulat, népünnepeket rendez, énekel, zenéz, disputál; egymást oktatja, tornáz és versenyez «nemzetenkint» a pályakoszoruért. Ő egyik nemzethez sem tartozott. Nem vett részt se dalárdáikban, se kirándulásaikban, se ivótársaságaikban. Nem ismert más barátot, mint a könyveit. Őt -169- nem hallotta dalolni senki; ő nem birkózott senkivel. Mindenkinek kitért, minden boszantást eltűrt és nem lelkesült semmiért. Tekintete kifejezte azt a névtelen fájdalmat, a mi a serdülő ifjak tulajdona s olyan közel rokona az öngyilkosságnak. Lányok után sem járt soha.

A finn népnél ez nagy nemzeti ünnepély. A nép szine-java a szent Miklós székesegyházban gyül össze, az utczák fűvel és virággal vannak hintve; ágyúdörgés, zeneszó hirdeti az örömnap eseményeit, s a processióhoz a világi és katonai hatóság minden előkelői csatlakoznak. A doktorrá emelendők a nap hősei, kiknek a «promotor» az oltár előtt teszi fejükre a doktori kalapot, hogy fedett fővel állnak a templomban, s arany gyürüvel jegyzi el őket az elválaszthatatlan muzsának örök társúl. A nép Te-Deumot énekel hozzá.

Iván, mikor kérdezték tőle, hogy akar-e ő is «doktorrá» előmozdíttatni? azt mondá: – nem! Én «magisterré» akarok emeltetni!

A ki a «magisterré» emeltetésre érdemesnek találtatik, az nem kalapot nyer a templomban a homlokára, hanem egy babérkoszorút, s azt a babérkoszorút viseli egész nap, az utczákon, a lakomán, a tánczvigalomban, melyet az ő tiszteletére rendez a város. S ezt a babérkoszorút a város legszebb leányának kell elkészíteni a számára. Az neki ez ünnepnapon társnéja, az oltár előtt, az asztalnál, a bálban s annak az öltönye is babérfüzérekkel van feldiszítve. Ritka eset, hogy örök társnője is ne maradjon az egész életen át. A kalevain ifjú magisterré emeltetése idyll és hősköltemény együtt. S a hős fegyverzete nehéz! A «magister» diadalát nem adják könnyen. Hat hétig tart a nyilvános vizsga. S felelni kell szóval és irásban. Meg -170- kell küzdeni sorban mindegyik tanárral, s aztán együtt valamennyivel. A harcz tárgyai: földtan, számtan, mértan, háromszögelléstan, külömbözeti számtan, természettan, csillagászat, vegytan, ásványtan, Hegel encyclopediája, természetrajz, Becker világtörténete, latin, görög, zsidó, arab, persa és török nyelv, a zsoltárok, a pentateuch, a talmud, az alkorán és a Zendavesta, Homér Iliásza, Horácz ódái, Virgil Aeneise, Tacitus, Plinius, Herodot, Thucydides, Anacreon, Pindar, Xenophon Anabasisa, Lokman meséi, a Shah Nameh – és Oroszország története.

Mindezekből annyi kérdésre kell felelni, a hány a napot kitölti s a feleletre a három kalkulus közül egyet kell nyerni: «approbatur, – approbatur cum laude – laudatur». Egyetlen feleletre adott «non approbatur» fejtetőre buktatja a vakmerő viadort.

Azután következik a saját maga által fölvetett thesisek fölötti vitatkozás, szóval és irásban. Ha tétele megbukik, a vívó bukott el, ha sarokba hagyja magát szorítani, ha állítását ad absurdum deducálták, az neki halálos seb, s ha iratát széttépve dobják lábaihoz, ő maga van semmivé téve.

Iván minden feleletére az lett a válasz, hogy «laudatur». Thesiseit affirmálva adták vissza. Kivívta a «magister» legmagasabb rangját.

A fölemeltetés roppant pompával ment végbe. A templom előtt egy teljes ezred cserkesz lovasság állt díszőrségűl a magister tiszteletére, s a templomban a kormányzó maga egész tisztikarával, teljes ünnepi díszben foglalt helyet az oltár előtt. Minden tiszt leereszté félválláról a köpenyét.

A város legszebb leánya átnyujtá a hősnek babérkoszorúját, arczán a szemérmetes hév ragyogásával mondva el hozzá az üdvözlő verset, a melyben nemcsak rím volt, de bizonyosan szív is; s a halavány ifjú arczán talán egy pillanatra meglátszott a viszfény, a mit ez égő szüz arcz reá vetett. -171-

Akkor aztán a promotor feltette homlokára a koszorút s tartott hozzá egy kenetteljes classicus latin beszédet.

Mely után az következett, hogy a pedellus előhozá a nagy ezüst buzogányt, melyre a magisternek két ujját rátéve, el kellett mondania az ünnepélyes esküt.

De mielőtt a promotor előkereshette volna kapcsos könyvéből az esküformát, a kormányzó leszállt imaszékéből s sarkantyús lábdobbanásokkal oda lépve közéjük, megfogá a babérkoszorús ifjú kezét s szólt hozzá nem latinúl, hanem oroszúl.

– Ön nem fogja a magisteri esküt letenni. Ön nem Kochanoff Nikolajevits Iván baccalaureus, hanem Mohamed Szadi, Circassia fejedelme, a minden oroszok czárjának hűbérese, a 3. számú vértes cserkesz ezred tulajdonosa és parancsnoka, ki ez órában indulni fog ezrede élén, megvédeni a szent orosz birodalom határát a betörő gonosz ellenség ellen. Így parancsolja azt a minden oroszok czárja!

Erre rázendíték a harsonák a «Bozse czarja chrani!»-t az ágyúk megdördültek a piaczon, a cserkesz lovas-ezred üdvsorlövést adott, s a hős homlokáról a kormányzó levette a babérkoszorút, helyette föltette fejére a cserkesz sisakot, a hegyes kócsagtollas nyíllal, s pikkelyes nyakvéddel, s a nap hősének a magisteri aranygombos pálcza helyett adtak görbe kardot s a kathedra helyett felültették a tüzes telivér paripára.

Ugyanakkor a sztambuli szeraszkier tudatta Samyl másik fiával – minden czeremonia nélkül –, hogy rögtön -172- indulni fog, cserkesz csapatjai élén, az abcház partokra, nemzetét fölszabadítani.

De nagyot bámulhattak Szentpétervárott, mikor Samylnak azt a fiát meglátták, a melyiknek hivatása lesz a saját bátyját, a saját cserkesz népe segélyével kiverni az Elborus, a Kabarda szikla erődei közül.

Ez a méla, ábrándos arcz legyen az? A ki még egy asszonyt megszólítani is fél? A ki még egy tüzes szem nyilait sem tudja kiállni?

Pedig a csecsenczek előtt majd be kell ám bizonyítania, hogy ő valóban az apja fia; s azoknak nem lesz elég Homér Iliászából elmondani, hogy:

…7) hanem azt mondják, hogy hadd lássuk: csináld meg! hadd lássuk, hogy ülöd meg a szilaj paripát, hogy usztatsz át rajta még szilajabb folyón? Hadd lássuk, hogy fog a kezedben az a híres szablya? hadd lássuk, mikor ágyú lobban, mennykő villan, a te szemed fénylik-e jobban, mint az a kettő? Hadd lássuk, mikor előre vágtatsz, nézesz-e hátra, hogy megy-e valaki utánad? S mikor sebet kapsz, tudsz-e kaczagni rajta? Hadd lássuk, tudsz-e hadakat vezetni?

Meglehet, hogy tud. Meglehet, hogy odáig megtanul. Az is meglehet, hogy tudott már valaha. Hiszen ötesztendős -173- Samylfiúnak már kellett lovának, kardjának lenni; az már hallott ágyúszót, harczi trombitát, dulakodó hősök csataordítását. Talán vissza fog még emlékezni rá.

Hátha az, a kinek oly hatalmas memoriája van, hogy tizenkét nyelvből «laudatur»-ra tett le exament, még a tizenharmadikat is tudja, a mire nem tanította professor, a mit csak az anyjától tanult, s nemcsak a Horácz ódáit, Ovid hizelkedéseit tudja könyv nélkül, hanem a kabardai dalokat is, a mik egészen másról zengenek, mint a Mæcenas magasztalásáról, meg a Jupiterrel osztozó Cæsarról!? (Divisum imperium cum Jove Cæsar habet.)

Erre kell vigyázni, okos, előrelátó diplomata urak! Nehogy a rákot beleöljük a vízbe! Ennek kell valami garantiáját kitalálni!

II. URGULANILLA.

Urgulanilla egy nevezetes historiai alak neve, a kit azonban, hirhedettsége daczára, kevesen fognak mai nap ismerni; azért nem lesz fölösleges nehány szóval elmondanunk, hogy ez az első felesége volt annak a Claudius Cæsarnak, a ki híresebbé lett a nejei, mint a saját viselt dolgai által. A második neje Messalina, a harmadik Agrippina volt. Urgulanilla pedig még a két utódján is túltett: a mi nagy szó.

De ugyan kinek lehetett kedve egy ilyen nevet foglalni el magának, hogy azt a világ előtt viselje?

Beloborovszky herczegnő valódi fejedelmi fényűzést folytatott Szentpétervárott.

Huszonötezer jobbágynak volt birtokosa Volhyniában: egy olyan vidéken, mely arról nevezetes, hogy a legszebb leányok teremnek benne.

A herczegnő minden évben lerándult volhyniai birtokára, s ott sorba látogatta a gunyhókat. Átalában igen kegyesen bánt a parasztjaival. Rendesen friss tehénhimlőlymphát is vitt magával s gondja volt rá, hogy a gyermekeket beoltsák.

Ha a szegény embereknél fölösleges leánykákat talált, a kik szép arcz, termet, eleven beszéd, csengő hang által kitüntek, azokat tizével, huszával összeszedte, szülőiket bőkezűleg megajándékozá s a leánykákat fölvitte magával a metropolisba.

Ott volt egy nevelő-intézete, nevezhetjük conservatoriumnak, melyben az így összeszedett jobbágyleányok a legfinomabb oktatást nyerték, s egész hajadonkorukig úri kényelemben tartattak.

Váltak közülök nevezetes énekesnők, tánczosnők és lovarművésznők, kik a rájuk fordított költség fejében szerződési díjuk nagy részével a növelde tulajdonosnéjának adóztak. Mert még azért, hogy valaki primadonna, nem szünik meg az ő földesasszonyának jobbágyleánya lenni s annak testével, lelkével tartozik mind halálig.

Mások e szép gyermekek közül «szerencsét csináltak», a herczegnő közvetítése által. Alkalmuk nyilt a fényes estélyeken, a szinházakban megismerkedni a társaság előkelőivel, kik azután a herczegnő beleegyezésével nőül vették őket. Igaz, hogy csak balkézre; de hát czivilizált ember a kezei között nem tesz külömbséget: ha balkézzel enni urias dolog, hát balkézzel kézfogót tartani miért ne lenne az?

S a herczegnő értette a maga üzletét; úgy ismerte azt, mint egy gyémántkereskedő s tudta, hogy egy-egy fantaisie -175- darabnak a becse a műértők előtt mennyire nem a karatok szerint számíttatik?

Ez Oroszországban rendezett társadalmi viszony volt. A földes úr eladhatta a jobbágyát a másiknak, s az akkor annak a jobbágya, a ki megvette.

S aztán az üzlet tárgyainak maguknak sem volt az ellen semmi kifogásuk. Jólétbe jutottak. Ha otthon maradtak volna, kapálniok kellene. Az, a ki jobb kézre vette volna őket férjhez, ezzel a jobb kézzel mindennap meg is döngetné őket, a balkéz pedig csak ajándékot oszt.

Ezeknek a szép gyermekeknek aztán a herczegnő nagyotjelentő neveket is adott: a költészet, a história, a mythosz világából. Delila, Cleopatra, Semiramis, Dido, Ariadne, Turandot, és a többi; a mikre igazhivő papok nem szoktak keresztelni.

Az első Urgulanilla nem lehetett bűbájosabb, mikor a világ urának császári palástja betakarta. Az is egy rab jobbágy leánya volt.

Eleven, hevülni tudó arcz, mély tüzű kék szemekkel, fölvetett, kaczagó, duzzogó, parancsoló, hizelgő ajkakkal, szőke, göndör hajfürtökkel, mik ziláltan a szemek elé csüggnek; büszkén fönhordott fej, kérkedő kebel, karcsu, hajlékony termet, férfiasan ideges karokkal, csak a vállai árulják el az asszonyt. És a mellett tűzláng kedély, egy amazon bátorsága, egy nympha szenvedélyessége, s egy rabnő odaadása. Hajlamai, izlése a bizarrhoz hajlók, egészen napkeleti phantasiával.

A fiatal Arkanszkói Wladimir herczeg tizenkétezer rubel váltságdíjt igért már a szép jobbágyleányért s úrnője még gondolkozik rajta.

Hiszen mindnyájan ismerjük a fiatal Arkanszkoi herczeget. -176- Nevezetes utazó. Igen szép könyveket írt úti élményeiről, franczia nyelven. S nincs olyan vadállat, melynek családjában vadászfegyverével gyászt ne okozott volna. Igen finom, derék mívelt ember; igazi gavallér. Valódi gyöngédséggel viseltetik Urgulanilla iránt. Ez nem valami «fantaisie passagère». El akarja őt vinni magával a földet körülutazni. S csínos fiatal ember: ámbár mintegy három hüvelykkel alacsonyabb Urgulanillánál. Hanem az nem tesz semmit. Lovon ülve a külömbség elenyészik.

Mikor a herczegnő tudatta szép védenczével, hogy a herczegnek komoly szándékai vannak iránta, a pajkos amazon nagyot nevetett, gömbölyű vállán egyet rántva:

Volt egy másik kérője is. Az nem volt herczeg, se gróf, csak Kandrominikoff Procopovics Mihály; hanem dúsgazdag vállalkozó: élelmezési biztos s ez épen két annyi «moring»-ot kinált, mint a másik.

Csakhogy kétannyi idős is volt, mint a másik, és háromszor olyan vastag. S a mely szobában tíz perczig tartózkodott, olyan keserű-savanyú pipafüst és áporodott hajkenőcs-szagot hagyott maga után hátra, hogy ki kellett utána füstölni. Mikor józan volt, akkor mindenkinek ostobaságokat beszélt és nevetett rajta s mikor részeg volt, akkor meg veszekedett, s utoljára csendesen elaludt az asztalnál. S ha szépeket mondott az asszonyoknak, hát azok olyan szépek voltak, hogy mindenki szétszaladt tőle. Urgulanilla ki nem állhatta őt.

S a herczegnő véghetetlen jó szivét eléggé jellemzi az, hogy inkább választá számára a finom herczeget tizenkétezer rubel mellett, mint a bankárt huszonnégyezerrel. Holott ez egyenesen az ő kára.

Egyszer aztán herczeg Arkanszkóinak azt izente a hadügyminiszter, hogy soha se tessék oroszlán-fókák után járni az Auckland szigetre, hanem tessék leutazni Tifliszbe -177- s elfoglalni a helyét a dragonyosoknál, a kik Örményországot meghódítani indulnak.

– Már most még sem marad más, mint Kandrominikoff Procopovics Mihály, mondá a herczegnő Urgulanillának.

A leány épen úgy rántott egyet a gömbölyű vállán s épen úgy nevetett, mint a másiknál.

A herczegnő mindjárt tudósította Kandrominikoffot, hogy ajánlata a versenyzők között legelőnyösebbnek találtatott, annálfogva a meghatározott napon az ügy végbefejezésére meghivatik.

Kandrominikoff Procopovics Mihály azonban akkor épen Kisseneffben volt, a hadsereg számára szállítandó kétszersült iránt szerződést kötni az intendaturával, s rögtön nem jöhetett. Mert hát hiszen egy istennői szépségnek az első csókja minden esetre igen nevezetes dolog, de már a hadsereg profuntja mégis csak nevezetesebb. Úgy, hogy három nap mult el a kitűzött határidőn túl, a midőn a szerelmes vállalkozó a herczegnő ajtaján betoppant.

– Nem tesz semmit. A hány napot késtem, annyival sokszorozzuk az ajánlott bért. Nem jöhettem a profunt miatt. Háromszor huszonnégy: hetvenkettő. Telik tőlem. Nyertem sokat a gypszen: akarom mondani a liszten.

– És én esküszöm önnek, szent Prokopra! hogy akárhová tette őt, én visszarablom, visszavásárlom! Van rá pénzem elég. Megszöktetem, akárhová lett.

A herczegnő nevetett a dühösködőn, s nem akarta neki kivallani, hogy hová tette Urgulanillát?

Ekkor jön be kívülről nagy zajjal egy új látogató: Csudobogomir Sztanissza litvániai herczeg, a kit nem vittek el a háboruba, mert süket, nem hallja meg a vezényszót. Ez jó napot se mond, csak megragadja a herczegnő és Procopovics Mihály kezeit félnederes módon.

– Jöjjenek, jöjjenek, frissen az erkélyre; most vonul végig a Nyewsky prospekten Samyl fia a maga cserkesz ezredével s vele együtt a szép Daghesztáni herczegasszony, a ki egy egész lovascsapatot toborzott, s azt maga vezeti Mahumed Szádi mellett a törökök ellen!

A széles utczán végig, melyet a májusi hó szépen befehérített, jött szabályos tömegben a lovas-csapat, dob és sípzenével.

A csapat élén lovagolt egy ifju férfi, a cserkesz lovasok fényes egyenruhájában. Mellette pedig egy délczeg amazoni alak, phantasticus eszményi öltözetben. Szőke hajfürtei lobogva lengtek alá lánczgyöngysoros sisakja alól; keblét a legkaczérabb pánczél takarta, a mit valaha párisi szinházszabó kigondolt; öltönyének arany himzetei méltók voltak a legdaghesztanibb herczegasszonyhoz.

A szép amazon, mikor a Beloborodszky palota előtt elhaladt, büszke mosolylyal tekinte föl az erkélyre, s kardjával üdvözölte az ott levőket, míg lova caracolirozott.

A herczegnő visszaszaladt szobájába, mert kitört belőle a kaczagás. Procopovics Mihály utána rohant. -179-

– Szent Prokopra! herczegnő! Ez szörnyűség! Ön az én Urgulanillámból huszárkapitányt csinált.

– Kitalálta ön. Már most hát menjen oda s rabolja el! boszantá őt a herczegnő. Szent Prokopra fogadta ön.

– De Szent Mihályra fogadom, hogy a mit Szent Prokopnak fogadtam, azt nem tartom meg! mondá fejét vakarva az intendáns. Hanem azt a kétszersültet kell majd megnézni, a mit én ezeknek süttetek!

Mikor a helsingforsi diákot úgy kezdték czímezni, hogy «kegyelmes herczeg!» mikor az éhenkórásznak az eddigi jusculum és mensa ambulatoria helyett mindennap egy bankettet kellett végig lakmározni, a mit egyenesen az ő tiszteletére rendeztek, s a hol habzó epernayivel «dörzsölték a szalamandert», nem pedig komisz méhserrel; mikor a «magaduramhaszolgádnincs» reggelenkint, a helyett, hogy a csizmája kifényesítésén kezdené a napot, vállrózsás, écharpeos hadsegéd által kéretett fel parancsainak tudatására, még ettől mind nem vesztette el a fejét.

Mikor a szegénységhez szoktatott, egy ágyhely tulajdonosa egy egész palotát kapott rendelkezésére s kezében tartá a czári ukázt, mely őt várai s uradalmai birtokába visszahelyezi; mikor felnyitva látta maga előtt a chatouillet, tele arany imperiálokkal, még ettől sem vesztette el a fejét.

Mikor a «téli palotában» az a hatalmas ember, a ki a földtekének oly nagy darabját birja, a minőt senki más, nyájas mosolygással fogadta azt, a kit eddig senki sem látott meg s kegyelmes mosolyára még a lábainál fekvő bernáthegyi is elkezdte a farkát csóválni az előtt, a kit még a jó pajtás is megugatott eddig; mikor mellére feltűzték a Wladimir-rend gyémántos csillagkeresztjét, a hol az iskolai érdemjelen s kotillionrenden kívül soha se lógott más decoratio; mikor az, a kinek eddig minden szemközt jövő katonatiszt előtt az utczán ki kellett vennie a pipáját a szájából, most az udvari tánczestélyen magának -180- Sergius főherczegnek a szivaránál gyujthatta meg a magáét, még attól sem vesztette el a fejét.

Mikor a szemlélő philosoph a tomboló paripán ülve, egy egész ezred gyönyörű lovas vitéz élén végig lovagolt a Mars-mezőn felállított hadi karély közepett, s a hány ezred előtt elment, annyi «hurrah»-t ordítottak eléje, s míg zászlóalját fölszentelték, míg a zászló védelmére őt és vitézeit föleskették, Szent-Pétervár ezer harangja zúgott, s az egész fényes hadsor ott előtte, féltérdét a földre hajtva, mind az ő arczára nézett merően, s aztán egy parancsszóra száz ágyu és húszezer fegyver dördült el egyszerre: még ettől sem vesztette el a fejét.

Hanem mikor a hegeli kutató, ki eddig azt hitte, hogy az a pír, melyet megszólító szava egy gyöngéd leány arczára idéz, a megbántott szemérem viharfénye; az asceta, ki nem merte a kezébe tett kezet megszorítani táncz közben; a Gœthe-rajongó, ki ha szerelmes verset írt, nem tett föléje egész nevet, csak a kezdő betűket; mikor az a holdbeli ember egyszerre összetalálkozott azzal a földszülte nővel, a ki egyenesen a meleg ősagyagból készült, kiben a «Nephitinek» vére lüktet, az igazi Kainita ivadékkal, kinek ősanyái angyalokat csábítottak alá az égből; egy nő, a ki a hódítás minden fegyverzetével lép eléje, imádást követelve, mint egy istennő, s akkor a lábaihoz veti magát, mint egy rabnő s azt mondja: «tiéd vagyok: szeretlek!» – akkor – aligha el nem vesztett valamit, a mit nehéz visszaszerezni.

S ha még hozzá egész hivatalosan tudatták vele, hogy ez a daghesztáni herczegnő, ki oldala mellé van rendelve, hogy a saját bennszülötteiből alkotott lovascsapatot vezesse a lázadók ellen, az ő parancsnoksága alatt.

Ebben ismét semmi csodálkozásra méltó nincsen. Miklós czárnak valamennyi leánya és a czárnő maga is, saját személyükben vezették a hadgyakorlatokon azokat a lovasezredeket, a miknek tulajdonosai voltak. Oroszországban az asszonynak annyi joga van, a mennyi a férfinak -181- (a mivel ugyan nem sok van mondva) és annyi kötelessége, mint a férfinak (s ezzel már több van mondva).

És ezzel Samyl kisebb fiára is rá volt csukva a börtön, a miben bátyját Dzsemál Eddint fogva tarták. Csakhogy ez a börtönét magával fogja hordani. Utána megy, vele megy az, s egy perczig sem engedi szabadon. Csak a szive van bezárva, mint a hogy a «vasálarczosnak» csak a fejét zárták be hajdanában.

Éjjel-nappal őrködni foglya fölött. Kilesni gondolatjait. Még azt is megtudni, hogy mit álmodik.

Képes őt úgy körülvenni bűvhálójával, hogy az ő aranyfátyolán keresztül meg ne lássa nemzete könyeit, hogy az ő lehelletének mámorító illatától meg ne érezhesse a szabadságra hivogató fenyőerdők illatát, a mit tele tüdővel szítt egykor, s miről vissza kellene emlékezni a hajdani dicsőség napjaira.

Ez a nő képes lesz vele együtt belerohanni a vérontás orgiáiba, kardok csattogásai közé, szilajon kiáltozva «öljed! vágjad!» Képes lesz rá, hogy kikeresse számára a legvitézebb ellenfélt: «nézz oda: az ott a bátyád! a lázadó! öld meg!» és fegyverét segíti neki irányozni a testvér melle közepének. Aztán magához ölelni s a fülébe csókolni, hogy megcsendüljön az, s ne hallja meg tőle a halálra sebesült testvér szemrehányó jajkiáltását. És aztán képes lesz megfürdeni az általa kiontott cserkeszvérben s azt mondani: «nézz reám, milyen szép fehér lettem ettől a fürdőtől».

A harcznak egyszer vége lesz, a «béke uralkodni fog» Circassiában. Akkor ők is majd visszatérnek. Küldetésük be lesz fejezve.

– Már most, édesem, nem szükség a Kabarda és az Abchasia fejedelmének lenned tovább. Majd elvégzik a többi dolgot nálad nélkül mások. Vesd le szépen a vállrózsás czifra ruhát és a bolond Mahomed Szádi nevet. Oltsd föl a bölcs fekete palástodat, meg a jámbor Kochanoff Nikolajevics Iván nevet újra. A helsingforsi kathedra még mindig üres a számodra, s a kis pirosképű leány, a ki babérkoszorudat fonta, még mindig jó hozzád. Eredj haza, a honnan jöttél. Kapsz kétezer rubel fizetést, abból a kis feleségeddel együtt, a ki jó gazdasszony, majd megélhetsz. Én is levetem a daghesztani herczegasszony jelmezét. Van a világon egy náladnál külömb férfi: a neve Kandrominikoff. Mert te csak sebeket hoztál el ebből a hadjáratból; de az, ha olyan kutyául tartotta az egész hadsereget, mint minket, hát legalább hozott haza egy milliót. Ennek a feleért megvett engemet az én asszonyomtól, Beloborovszky herczegnőtől, a kinek én engedelmes szolgálója vagyok. A nevem Urgulanilla.

Samyl másik fia pedig elvitte magával a nagy veszedelmes útra egyetlen hitvesét, az örök hűségű Kherimantát, a ki megesküdött rá, hogy a hol Kazi Mehemed meghal, ott meghal ő is.

Hogy mi lesz a vége? azt Allah tudja, a ki előre megirta a következő napok történetét. Fájdalom, hogy ő felsége regényére is ép oly türelmesen kell várnunk, mint valamely franczia tárczaregény szerzőjére.

A keretet ki fogják tölteni Kherimante és Urgulanilla apró elbeszélései, a mik azon czélból mondatnak el, hogy a két hősnek a szivét azon ügy mellett megerősítsék, a miért fölkötötték a kardot. -183-

III. IRZAMBEK HERCZEG.

Szent Pétervártól Tifliszig egyhuzamban, az olyan «távlovaglás», a mihez orosz elhatározás kell. Ha harmincz napot veszünk egy hónapnak s harminczhárom verstet minden napra, akkor még csak a fele útján vagyunk.

Hanem hát van egy tréfás közmondás, a mi félig igaz, félig nem. Ha «ketten együtt teszik meg az utat, akkor csak fele esik egyre-egyre.» Attól függ, ki az a másik?

A jó kedv és szerelem valóban megrövidítik az utat. Hisz Ivánra és Urgulanillára nézve ez csak egy nászút volt, a milyen divatban van mai napság. Csakhogy regényesebb alakban, mint a minők a vasuton tett menyegzői templomtorony futtatások. Ez kéjutazás, nyeregben ülve, orosz menyasszony kell hozzá, a ki erre vállalkozzék.

Irzambek herczeg Miklós czár idejében nevezetes alak volt egy ideig Szent-Pétervárott. Egyetlen fia és trónörököse az Amur melletti kalmukok fejedelmének, a kik a Chinával kötött egyezség után orosz fenhatóság alá jutottak. A nagyfejedelem, a kinek a nevét tudnunk nem szükséges, maga küldte fel a fiát Szent-Pétervárra, hogy hódolatát jelentse ki a czárnak.

Irzambek herczeg csinos fiatal ember volt – kalmuknak, szilvamagforma szemeivel, V betű alakra összefutó szemöldökeivel, kissé széles, de nem kifejezéstelen szájával, melyet alól vékony, hegyes szakál, fölül félhold alakú bajusz ékesített. Tudatlansága a legtökéletesebb volt, de természetes esze helyreütötte azt s naivsága épen szeretetre méltóvá tette.

Tolmácsa és kedvencze, ki őt elválhatlan társul az Amurtól egész a Néváig kísérte, Tseremikoff Anatol szibériai bennszülött volt, ki legközelebb azon kegyben részesült, -184- hogy Oroszországba visszatérhetett, miután a családi nevét ott hagyta, a mit az apja (a gonosz decembristák egyike), veszített el méltó bünhődésül.

Irzambek herczeget nagy kitüntetéssel fogadták a birodalmi fővárosban s ezt helyzeténél fogva meg is érdemlé. Örökös fejedelme egy kerek millió főre menő népnek, mely az orosz birodalom leggyönyörűbb vidékét lakja, s szükség esetén százezer lovast tud a csatába vezetni. Aztán egy millió tévelygő lélek, a ki még pogány: Buddhaimádó, ezeknek a megtérítése megérdemli a fáradságot.

Tseremikoff nem is csinált belőle titkot Irzambek herczeg előtt, hogy bizony nem ártana neki mind egész nemzetestül együtt a keresztyén hitre áttérni, a mire Irzambek herczeg azt felelte jó szívvel, hogy «majd meglássuk!»

Mikor hazulról eljött, az anyja a saját kezeivel hímzett legpompásabb öltözetét adta föl rá, vizabőrből volt az készítve s mindenféle szinű szironynyal tarkára kivarrva, s drága prémekkel szegélyezve, sarujai irambőrből voltak, csónak alakú orral. Ebben a jelmezben mutatta be magát a czárnak, ki őt udvara egész pompájával fogadta.

A hódolat átnyujtása után a czár igen kegyelmesen szólt hozzá s annak a jeléül, hogy őt vazalljának elfogadja, küldött neki pompás orosz egyenruhát, földiszítve arany vállrózsákkal, érdemrendekkel.

Azt hitték, hogy a czári udvar pompája el fogja kábítani a fiatal nomádot. Az pedig föl sem vette az egészet. Azt mondta, hogy a chinai még czifrább s ő azt is látta.

Mikor Tseremikoff azt kérdezte tőle, hogy van megelégedve a czár kegyével? ezt felelte rá, hogy «nagyon szorít». Nem volt szokva azokhoz a kemény hosszuszárú csizmákhoz.

Meghivták őt az udvari ebédre, a hol az a nagy kitüntetés érte, hogy az asztalfőnél a czár mellé ülhetett, míg Tseremikoff a széke mögött állt és tolmácsul szolgált.

Irzambek herczeg persze, hogy azokból az ételekből egy -185- falatot sem evett, a mihez kanál vagy villa szükséges, hanem mikor egyszer hoztak valami sült húsfélét, a mi megtetszett neki, azt az egész tállal ott tartotta magánál, s megette, a mi benne volt az utolsó betevő falatig, még a tálat is kitörülte simára. Mikor aztán még több ételt hoztak, s látta, hogy a vendégurak valamennyien hozzálátnak, azt kérdezé Tseremikofftól: «te, húsz gyomruk van ezeknek az uraknak?» Mikor vége volt a sülteknek, Irzambek szemlátomást elszomorodott. Tseremikoff által kérdezteté a czár, hogy mi baja? Tán nincs megelégedve a lakomával? – Nincs! – Mi hiányzott? – A kalmukoknál, mikor a fejedelmi asztalnál a pörkölt tokányt megették, a közös bográcsból kiki tíz ujjával halászva ki a falatokat, végre a házigazda kiválasztja a legkedvesebb vendégét s annak nyujtja oda a kezét, hogy szopja le róla a zsírt, ez a fejedelmi kegy legmagasabb kifejezése. S a czár ebben a kegyben őt nem részesíté. Ezért volt a nagy levertség. A mint a nagy szomoruság okát megtudták, előhozták annak az orvosszerét, a franczia pezsgőt, s tele töltötték a poharát. Ez aztán megvigasztalá. A tizedik pohárnál egészen jó kedve lett, s a tizenötödiknél azt mondta Tseremikoffnak: «ez a ti vallástok nekem nagyon tetszik».

– Valósággal azt hitte, hogy ez az állapot az az üdvösség, a miről már hallott egyetmást példálózni s a miben van is valami. El is ment a huszadik pohárnál abba a túlvilágba, a hol az ember a mulandó világot elfelejti.

Hanem mikor másnap Tseremikoff eléje került, azt mondá neki: «te! ez a te vallásod nem maradt meg bennem, s ma úgy fáj tőle a fejem, mintha minden hajam szálán egy-egy dzsin ülne, s azt a fogával huzogatná».

Tseremikoff megvigasztalta őt, hogy elmulik az, mihelyt egy kis stsi levest eszik rá, a mi káposztaléből készül s a mámor utóbajait legyőzi. Irzambek herczeg mégis azt mondta rá, hogy ez a vallás mégsem való mindennapra. -186- Legjobb lenne úgy megalkudni, hogy három nap lenne az ember pogány, s csak a negyedik nap keresztyén.

Azután meg nagy tábori szemlét tartottak a tiszteletére. Kivonult negyvenezer ember, gyalog és lóháton, egész tüzérparkkal. Felvonulásokat, hadmozdulatokat tettek, lövöldöztek. Azt hitték, ez nagy bámulatot fog gerjeszteni a herczegben. Az pedig meg sem pislantotta azokat a szilvamag szemeit, hanem mikor vége volt mindennek, azt kérdezte Tseremikofftól, hogy hol van hát az a «nagy szarvas», a mit ezekkel a nagy puskákkal meglőttek? Nem ment a fejébe, hogy negyvenezer ember puskával, ágyuval fél napig lövöldözzön a nélkül, hogy egy őzet hozzon haza a vadászatból.

Most aztán egész komolysággal kezdtek hozzálátni a pogány fejedelem megtérítéséhez. Elvitték őt a Szent-Izsák templomba az eucharistia ünnepélye alatt. Vajjon az egyházi pompa minő hatást fog gyakorolni a vad ember lelkére?

– Te! Én ilyen költséges Istent nem tarthatok. Hisz a kinek ilyen nagy templom, ennyi czifra pap kell, aztán meg arany, ezüst, az én nálam meg nem marad. Buddha mégis csak olcsóbb isten, az beéri egy vályogfülkével s az én Lámáimnak az a fizetésük, hogy szabadon koldulhatnak.

Ekkor aztán elküldték hozzá az archimandritát, a ki őt a keresztyén vallás alapelveivel megismertesse s felvilágosítsa őt az egy igaz Isten, a Jehova dicső tulajdonai felől. Irzambek herczeg megértett mindent.

– De hallod-e, mondá az archimandritának, ha ti nektek olyan jó Istenetek van, a ki mindig csak jót cselekszik, rosszat tenni nem is tud, a ki minden embert egyformán szeret s azt akarja, hogy azok is szeressék egymást: hisz akkor azt nem is szükség imádni, mert a -187- nélkül is mindig jót tesz, ahhoz imádkozni is fölösleges, mert úgyis mindent tud; annak áldozni se kell, mert ingyen, a maga jóvoltából tesz jót az emberekkel. Én bizony nem látom át, hogy minek erőltessem meg magamat a tiszteletével, mikor úgyis jóbarátom s akármi bolondot vagy rosszat cselekszem, azt mind jóra fordítja? Bezzeg Buddhának kell a folytonos hizelkedés és vesztegetés; mert az egy alattomos, rosszkedvű Isten, azt ha folytonosan nem dédelgetem, hát megcsal. Az én áldozatomat is elfogadja, meg az ellenségemét is s ha az enyimet kevesli, kiád az ellenségemnek. Az mindig azon töri a fejét, hogy mi rosszat tegyen velem? Ragadozó állatokat küld a nyájaimra, nyomomba vezeti a kegyetlen afgánokat, tatárokat, nyáron kiszárasztja a kutakat a mezőn, s meghosszabbítja a telet; boszorkányokat küld rám, a kik éjjel a gyomromra ülnek s rosszakat álmodtatnak velem. Forgószeleket ereszt rám, a mik a jurtámat leszedik a fejem fölül s a méneseimet a tengerbe kergetik; aztán meg pokolvarral, körömméreggel kinoz, ha megharagszik rám. Ennek már ugyan kell az áldozat, hogy ne haragudjék! Aztán ez ingyen nem tesz semmit. Ehhez még a szegény rab se közeledjék üres kézzel. Nem a jó Istennek kell az imádás, a ki szeret minket, hanem a rossznak, a melyik haragszik ránk. A ti Istenetek nem való én nekem. A pusztában a rossz Isten az úr!

Nem lehet Irzambek herczeghez az ész oldaláról hozzáférni a raffinirozott butaság miatt.

De nem az ezernyi csillárfény, nem az illatszeres szökőkutak, nem az arany és selyem pazar tömege, nem a drágakövek, nem az egyenruhák csillogása volt az, a mi Irzambek herczeget bámulatra ragadá, hanem a szép hölgyek hófehér vállai: a mikhez hasonlókat ő még eddig soha sem látott. -188-

– Hogyan kivánkozhatnak hát a keresztyének a paradicsomba, mikor számukra ez a föld is ilyen angyalokkal van tele? – Lehetetlen, hogy ezek földi lények legyenek: ezekkel a sárga hajfürtökkel, ezekkel a kék szemekkel! s minő hófehér keblek!

S látta tánczolni őket. Keringőt, mazurkát. A feje elkábult e látványtól. Azt hitte: az égben jár. Nem lehetett szavát venni. Lélekzeni sem mert. Kivették belőle a lelket ezek a tündérek.

Egyszer aztán történt vele valami, a mi ismét visszaállítá a földre. Még pedig igen kellemes módon.

Jó ötlet volt ez a főudvarmestertől s Irzambek herczeg meglepetésére szánva.

Egyszerre csak rázendíté a zenekar a kalmukok kedvencz nemzeti nótáját; utánozva az ő otthoni sípjaikat, pásztorkürtjeiket.

E dal hallattára egyszerre a fejébe szökkent a vér a herczegnek. Az ő otthoni nótája volt az.

S a zenehangra hat kalmuk nemzeti jelmezbe öltözött pár lépett ki a tánczterem közepére s elkezdték tánczolni a kalmuk fátyoltánczot.

Hah, hogy ragyogtak erre Irzambek herczeg szemei! Hogy feszültek az izmai az orosz egyenruha alatt, hogy rángatóztak öklei! Ezt a tánczot ő jobban érti, mint azok, a kik produkálják. Egyszer-egyszer már föl is emelte a levegőbe az öklét. Utoljára nem állhatta meg, hogy nagyot ne toppantson a lábával.

Ellenkezőleg, a főszertartásmester nehány szót váltott a hölgykörben álló delnők egyikével, ki eszményi népies jelmezt viselt, mire ez odavezetteté magához Irzambek herczeget s fölkérte egy tánczra. -189-

A fejedelemfi, ha nemzeti tánczról volt szó, nem is kérette magát kétszer s feszes egyenruhája daczára egész hévvel és méltósággal járta el azt, kétszeresen lelkesülve a szép tánczosnő csábító tekintete által.

Mikor visszakerült Tseremikoffhoz, kérdezé tőle, hogy ki volt ez a szultána?

Az megsugá neki, hogy az Axantine herczegnő, fiatal özvegy, a leggazdagabb úrnők egyike Oroszországban, a kinek két palotája van Szent-Péterváron: egy nyári, meg egy téli.

Mikor vége volt a bálnak, a ruhatárban, a hol az urak köpenyeiket átvették, Irzambek herczegnek valaki valamit nyomott a kezébe.

Irzambek a rózsaszínű papirost nem képzelhette másnak, mint tündérbőrnek.

S Irzambek herczeg a füléhez tartotta a levelet, míg Tseremikoff megmagyarázta neki, hogy a levél beszédét a szemen keresztül szokta meghallani az ember. -190-

Másnap alig lehetett nyugtát lelni a herczegnek. Folyvást előbbre igazgatta a mutatót azon a bolondságon, a mi az órákat üti; azt hitte, akkor hamarább lesz este.

Végre eljött a várva várt idő s Irzambek herczeg Tseremikoff társaságában elszánkázott a herczegnő palotájáig; a hol medvebundás kapus fogadta s ezüst vállzsinóros inasok nyitották előtte az ajtót s vezették számtalan illatos termeken keresztül.

Axantine herczegnő válogatott társaság közepett fogadta az érkezőket s itthon még szebbnek látszott, mint a bálban.

A herczegnő nyájasan fogadta Irzambek herczeget s maga mellett mutatott neki helyet.

A fejedelemfi elővette kebléből a tegnap kapott levelet s azt a herczegnő elé tartva, oly érthető pantomimikával magyarázta kérdését, hogy a herczegnő tolmács nélkül is megérté óhajtását: azt akarta megtudni, hogy hol van «ő maga» ebben a levélben?

Azt azután Irzambek herczeg áhitattal érinté ajkaival. S azután hálásan tekinte Tseremikoffra bocsánatkérőleg.

– Látod, mondá Tseremikoff, igazat mondtam, hogy az a levél beszél te hozzád.

Tseremikoff azután odavezette őt a herczegnő iróasztalához s eléje terítve egyikét azoknak a finom rózsaszínű angyalbőröknek, rátette a herczeg kezét, annak a hüvelyk, mutató és középujja közé odadugott egy töviskésdisznó tüskét, melynek a végére valami nyilforma volt erősítve s -191- az meg valami lilaszínű folyadékba mártva s akkor megfogva a saját kezével a herczeg kezét, azt kérdé tőle:

– Hajfürteid hasonlatosak a Kioi madár farktollához, melyeket a ki föltűz a fejére, fejedelemmé lesz általa; szemeid pedig hasonlatosak a Hamlák fa bogyójához, melyből a ki egyet megízlel, meghal tőle.

Tseremikoff vezette a papiron a herczeg kezét s természetesen létre hozta vele a megfelelő cyrillbetüket.

Az ifjú vadember odalépett a herczegnő elé s átnyujtá neki reszkető kézzel a levelet.

S aztán leste, hogy mint hallgatja ki a fehérvállú péri lesütött szemeivel az ő kezének beszédét. S a mint látta, hogy az olvasónő kis fehér kezével előbb a hajfürteit, azután a szemeit takarja el s végtére mélyen elpirul: teljesen meggyőződött róla, hogy az ő keze csakugyan többet tud, mint ő maga: tud oroszul beszélni.

Irzambek herczegnek a haja két hosszú varkocsba volt fonva. Mikor eltávozott Axantine herczegnőtől, ennek a két varkocsnak a hegyéig szerelmes lett bele.

A herczegnő azzal a biztatással bocsátá el, hogy szivesen látja a fejedelemfit máskor is.

– Te! szólt Irzambek Tseremikoffhoz, én ezután úgy szeretnék beszélni a szép szultánával, hogy senki se volna ott más, még te se.

– Az csak akkép történhetnék meg, ha egymásnak a szavait értenétek. A te kezed pedig nálam nélkül oroszul nem tud. Tehát a nyelvednek kellene megtanulni oroszul.

– Azt pedig az én nyelvem nem teszi meg. A ló nyerít, a szamár iákol s a ló nem tanulja meg a szamártól az iákolást s a szamár nem a lótól a nyerítést s a lónak -192- és a szamárnak a fia, az öszvér, pedig egyiket sem: az néma marad. Ha tehát az oktalan állat büszke arra, hogy más fajbeli kiáltását el nem tanulja: hát én, egy szabad nemzet fejedelme, hogy aláznám meg magamat arra, hogy másfelé forgassam a nyelvemet, mint a merre magától forog.

– Akkor bizonyára a szép herczegnő fogja megtenni azt, hogy megtanulja a te nyelvedet, azért, hogy veled egyedül beszélhessen.

És Axantine herczegnő megtette azt, a mit Tseremikoff mondott. Tseremikofftól leczkéket vett a kalmuk nyelvből. S megtanulta azokat a szavakat, a miket Irzambek herczeg megértett s aztán beszélhettek egymással a nélkül, hogy alkalmatlan tolmács háborgatta volna a beszélgetést.

Mert mindennek az volt a czélja, hogy Irzambek herczeg az igaz hitre áttéríttessék s vele együtt egy milliónyi sötétben tévelygő nép legyen megnyerve a mennyországnak és az orosz nemzetnek, a mihez leghivebb vezető volt a szerelem.

Axantine herczegnő napról-napra tökéletesebben beszélte a kalmuk nyelvet. Irzambek herczeg pedig napról-napra szomorúbb lett.

– Beteg vagyok, mondá egyszer Tseremikoffnak, nem tudok enni s nem tudok aludni. Ezek nemzeti betegségek minálunk. Tudod azt, hogyan szokták gyógyítani? Ha gyermeket lep meg az éttelenség, ezt az anyja beburkolja kovászba s azzal bedugja a sütőkemenczébe. Mikor a tészta kenyérré sült a magzaton, akkor kihuzza s a gyermek meggyógyul. Ha azonban vén ember esik e bajba, akkor a Lámát hivatják el, még pedig, ha fejedelem a beteg, akkor magát a Bandika Chambót; az elhozza magával a Chowarekjeit, kirakja a beteg körül az agyagból -193- gyurt «Csort» ördögbálványokat s azután elkezdenek dobolni s a bálványokat agyonverni, míg a beteg meg nem gyógyul. Már most csak az a kérdés, hogy gyerek vagyok-e én, vagy vén ember? sütőkemencze kell-e, vagy a Gelongdobolás.

– Nem vagy te se gyerek, se vén, se beteg, hanem szerelmes s nem kell neked se Láma, se sütőkemencze, hanem házasság. Kérjed feleségül a herczegnőt és hozzád megy.

– Nincs nekem annyi juhom és tevém, ámbár annyi van, hogy a számát sem tudom, hogy én ennek a szultánának a «kalimját» ki tudjam fizetni.

Kalimnak hiják a menyasszonyi díjt, a mit a kalmuk vőlegények szoktak fizetni.

– Nem kell annak semmi kalim; még inkább ő visz te hozzád annyi aranyat, ezüstöt, drága ruhákat, a mennyit ötven tevéd elbir, mert nagyon szerelmes beléd.

Ettől a szótól aztán még jobban elvesztette az étvágyát és az álmát Irzambek herczeg.

Mint afféle természet embere, azt tevé, hogy a legközelebbi látogatásnál elmondá a herczegnőnek azt, a mit Tseremikofftól hallott.

Czivilizált európai imádó ily nyilatkozatra rögtön imádottja lábaihoz borult volna, a barbár lótevijót azonban ez csak elbizottabbá tette.

Úgy bánt a herczegnővel, mintha ő volna az orosz birodalom legderekabb férfia.

– Az, hogy a nélkül az én papjaim nem esketnek össze bennünket. Én pedig azt akarom, hogy egyedüli s egyetlen felesége legyek az én férjemnek s több asszonya ne legyen rajtam kívül.

– Ha látnád, mily rútak, törpék, feketék, borzasak, széles kezüek azok a némberek, a kik a mi pusztáinkon laknak, nem félnél, hogy melletted szeretni lehessen őket.

– Bizonyosan vannak olyan jó tulajdonaik, a mik őket szeretetreméltókká teszik. De ez nem az egyedüli ok. Én azt akarom, hogy a kit én szeretek, az még a túlvilágon is az enyém legyen, hogy az is abba a mennyországba jusson, a hová én.

– Azért, hogy az is a mennyországba jusson; mert én gyalog ott sem akarok járni.

– Te sokat tudsz, a mit én nem tudok; de sokat nem tudsz, a mit ha megmondok neked, mindjárt nem fogsz velem repülni a mennyországba.

– Az én feleségemre nem vár ilyen fényes palota, mint a tied, hanem egy kunyhó, a minek a neve «jurta», annak a czölöpeit ő maga segíti leverni a földbe, a hol letelepedünk, mert mi nem lakunk egy helyben; ő maga rakja föl rá a teveszőr-takarókat s belül kibélleli nyest és kék róka prémeivel: a telet abban tölti velem.

– Az én feleségemnek magának kell elkészítenie a birkasajtot, a mozsárban zúzott gabnából a tejes kölespogácsát, a lótejből posajtott kumiszt, magának kell kicserzeni az irambőrt és a vizabőrt, a mit a férje leszúrt és haza hozott s azt kihímezni saját maga festette szironynyal. -195-

– Az én feleségemre nem vár semmi mulatság. Egy háromhúrú lant függ a jurtámban; egyéb hangszerem nincsen.

– Az én feleségemnek nem lesznek czifra köntösei. A mit maga fon, sző, mezőn, mocsárban termett, juhokról lenyirt gubanczokból, azt viseli.

Ezen a találkozáson annyira vitte Irzambek herczeg, hogy megtanult kezet csókolni.

– Én kész vagyok te veled keresztyén módra megesküdni, azontul keresztyénképen élni, ha te beleegyezel, hogy az eljegyzés az én nemzetem szokása szerint történjék meg.

A herczegnő nem látott benne semmi lehetetlent s szavát adta rá. Irzambek megjegyzé, hogy a szertartásnak kertben kell véghez menni, mikor szép, derült napos idő van.

Egy ilyen szép meleg nyári délután ismét eljött a herczegnőhöz Irzambek, nemzeti öltözete teljes pompájában.

Palotája parkjában egy nagy nyirfáktól szegélyezett téren volt felállítva a nemzeti sátor, elég tágas, hogy a herczegnőt és udvari kiséretét befogadhassa.

A herczegnő öltözete hű utánzata volt a Volga melletti kalmuk fejedelemnőének, Thamanénak, a kinek a férje már orosz vazall s nagy fényt űz udvarában. Négy köntös volt rajta, a három felső más színű selyemből s elől mindenik nyitva, hogy a másik kitünjék alóla. A legfelső, uszályos öltöny karmazsinszin nehéz selyem, az alatt egy -196- rövidebb kantus égszinkék, igaz gyöngyökkel hímezve, az alatt ismét egy halaványsárga mellényke, turquois boglárokkal s az utolsó a patyolat ing, mely nyakáig felért, brilliánt gombokkal összetartva. Lábain himzett papucsok, fején gyönyörű süveg, paradicsom-madártollal; hosszú két hajfonadéka szines szalagok közé tekerve, igazi kalmuk módra, a hol az asszony hajából semminek sem szabad meglátszani. Társalkodónői szintolyan szabású öltözeteket viseltek s két felől mellette drága perzsa szőnyegeken ültek, maguk alá szedett lábakkal, míg a herczegnő pompás trónmennyezet alatt foglalt helyet. Sátorában jelenvoltak a szertartáshoz hivatalos násznagyok is.

Irzambek herczeg ezuttal nem hozta magával Tseremikoffot. Semmi szüksége sem volt tolmácsra: ő és a herczegnő már megértették egymást.

Irzambek herczeg homlokával érinté a herczegnő előtt leterített szőnyeget, a mi a legmélyebb tiszteletet jelenti s azután elévont kebléből egy drága, finom fátyolt, a mit a chinaiak csak igen nagy urak számára készítenek himbojon (ricinus) élő selyembogarak fonalából s ünnepélyesen felkérte a herczegnőt, hogy fogadja el azt kezéből, a nőül kérés jelképe gyanánt.

A herczegnő komoly elhatározással felelt a felkérésre s elfogadta a jegyzálogot; ő viszont egy kalmuk övet nyujtott át a herczegnek, melyre mindenféle állatok voltak himezve.

– És most oldd le a nyakadról a te amulettedet s vedd föl az enyimet, mondá neki a szép ara.

A kalmuk herczeg, nemzetbeliei szokása szerint, egy veres rézlapból kimetszett torzalakot viselt a nyakába akasztva, a minek valami rossz szellemet kell ábrázolni. A herczegnő a helyett egy zománczozott arany kettős keresztet kinált neki cserébe.

– Még hátra van a «jó áldás», mondá a herczeg. Engedd meg, hogy elhozzam azt. -197-

Azzal ismét földig lehajolva, visszavonult a sátorból s a park utjain eltávozott.

Hagyták menni. Kiváncsiak voltak rá, vajjon minő áldással fog visszatérni?

Azalatt a herczegnő előkészítteté az iróasztalkát, melyen a házassági szerződés feküdt. Abban le volt kötve Irzambek herczegnek minden világi birtoka a menyasszony részére nászajándokul, minden rajta lévő élő állattal és emberi lélekkel együtt, mind ezen a földön, mind a másvilágon. Ha azt aláirja a herczeg, akkor az egész népe meg van hódítva és meg van térítve, a szent orosz birodalom s a szent orthodox egyház számára. Azt pedig alá fogja irni bizonynyal, ha a kezébe szorított tollat olyan csodatevő kéz fogja vezetni, a milyen a szerelmes menyasszonyé. Maga az archimandrita is jelen volt a sátorban.

Irzambek herczeg pedig nem ment messze, csak a park utjain kalandozott egyideig, szerteszét kémlelve a bokrok között. Végre megtalálta a mit keresett.

Egy hatalmas nagy kerek pókháló volt kifeszítve két virginiai boróka között: annak a központjában ült egy olasz mogyoró nagyságú keresztes pók, a nőstény; a kisebbik, a hím, egy közönséges mogyorónyi állat, félénken tapogatódzott a háló szélén, nősténye haragjától rettegve.

– Szerencsés voltam; nem kellett sokáig keresnem az áldást, mondá a herczegnőnek. Ime megtaláltam.

Azzal kinyitva a jobb és bal markát, megmutatta neki a két pókot. Azok féltükben összehuzták magukat gomolylyá a tenyereiben.

– A pók a szerencse és az áldás a házasságon. Magyarázá neki Irzambek herczeg. Ettől jön meg a hűség, a termékenység és az állandó szeretet. Ez adja a nőnek a -198- munkásság és otthonülés erényét. A nősténypók minden hozzá közeledő idegen himet azonnal megöl. Ilyennek kell lenni a nőnek.

A herczegnőnek tetszett ez a jelképes magyarázat; ámbár nem igen nagyon szerette is az állatok legrutabbját így szinről-szinre.

A herczegnő gondolta magában, majd elfogják azokat tenni üvegbe, a hogy szokták a parasztok, a kik lutriszámokat akarnak kihuzatni a jámbor pókokkal.

… Jó, hogy a herczegnő erre a napra a legfinomabb chinai arczfestékkel volt kiszinezve, külömben meg kellett volna látszania arczán rettentő elsáppadásának. Így is elárulta rémületét térdeinek összecsuklása, szemeinek elmeredése s két kezének visszatiltó felemelése.

Az archimandrita, ki a kalmuk nyelven folytatott párbeszédből semmit sem értett, azt gondolta, hogy csupán arról van szó, hogy a herczegnő vegye kezébe a neki kinált fertelmes állatot, a mit ugyan pusztán a tenyerébe fogni is elég borzasztó eszme egy asszonyra nézve. Megijedt a herczegnő vonakodásán. Lelkére beszélt. Ne rettenjen vissza! Meg kell tenni ezt az áldozatot. Egy ország, egy nép megnyerése annak a jutalma. Ne engedje idegeinek érzékenységén elmulni azt a nagy diadalt országa, egyháza számára. Gondoljon a martyrnőkre, a kik hitükért a tüzes vasat is megfogtak. Emlékezzék rá, hogy orosz nő! Egy orosz nőnek nem szabad gyávábbnak lenni a világ bármely asszonyánál. A mitől a kalmuk fejedelemnők vissza nem rettennek, attól az orosz herczegasszonyok se riadjanak vissza. Csak bátran! Szent Mihály és Szent Miklós segítségével.

Axantine herczegasszony szemei előtt pókhálóval lett belepve az egész világ; minden érzéke, szeme, szája, -199- nyelve, minden idege, szivének minden vércseppje, minden gondolatja tiltakozott az undorító áldozattól. – Aztán eszébe jutott, hogy ő orosz nő. – Azzal megrázkódott, ökleit kifeszített karjaival maga elé csapta, lábával dobbantott, fogait összeszorítá. – Azzal sebesen odanyomult Irzambek herczeg kinyujtott tenyeréhez, melyben a nagyobbik pók feküdt s a másik perczben a szörnyeteg eltünt rózsás ajkai között.

Az asszonyok, kik csak most értették meg, hogy miről volt szó, mind jobbra-balra ájultak rémületökben, s az archimandrita kifutott a sátorból s fejét egy fa derekának támasztva, váratlan megkönnyebbülést szerzett magának.

Axantine herczegnő pedig mosolyogva nyujtá kezét Irzambek herczegnek s azt mondá csengő hangon:

– Ily tettekre képes egy orosz nő az ő hazájáért és vallásáért. Mondá Urgulanilla Ivánnak s várta annak bámulatkifejezését, az önfeláldozó hőstett fölött.

– Azon nem csodálkozom, hogy a herczegnő a pókot megette, hanem, hogy a kalmuk herczeghez férjhez tudott menni, azon inkább csodálkoznám; ha mint philosophnak egyátalában meg volna engedve a csodálkozás. Ebben az élvezetben pedig többször is lehetett aztán része a szép herczegnőnek, mert a kalmukok entomophagok: rovarevők. Más nép Isten csapásának tartja a sáskát; ők pedig az ég legnagyobb áldását fogadják benne. Mikor jön a sáskatábor, énekelve vonulnak ki eléje, szedik kosárra, aszalják kemenczében, s elrakják télre verembe. A leendő fejedelemasszonynak jó volt ehhez hozzászokni mindjárt az eljegyzés napján.

– De gondold meg, hogy minő irtózatot kellett leküzdenie -200- egy európai nevelésű asszonynak. Mennyire uralkodni kellett az iszonyaton az ő hazaszeretetének!

– Talán nem is a hazáját szerette olyan nagyon, mint a kalmuk herczeget. Egy férfi a ki semmit sem tud: az egy félisten, és félállat, asszonyok ideálja.

– Feleded, hogy én Mohamed Száni vagyok, s az Alkorán tiltja megölni a pókot az igazhivőknek.

– Feledtem, hogy helsingforsi magister vagy, a ki minden tudományból doktor.

– Csak a szerelemből nem még. Taníts tovább. Hallgatom. Azt már tudom, a szép herczegnő hogyan költötte el a keresztes pókot. Kiváncsi vagyok rá, hogyan költötte el a kalmuk herczeget?

– Irzambeket az eljegyzés után ünnepélyesen megkeresztelték, az egész udvar jelenlétében.

– A mi nagyon jól eshetett Irzambék herczegnek, de még inkább a czeremoniában résztvett udvarhölgyeknek, azt tudva, hogy orthodox egyházunkban a keresztelés azon módon megy végbe, a hogy azt az első keresztyének gyakorolták: egész vizbemártással.

– Magamról tudom. Már öt esztendős voltam, mikor átestem e sacramentumon. Rugtam, haraptam, mikor a pópa a nyakamnál fogva lebuktatott a jeges vizbe; de kiálltam vitézül. Az utánam következő kölyök nem vette olyan tréfára a dolgot: az belefuladt a medenczébe. A pópa megcsóválta a fejét s azt mondta: ez bizony megtetszett az Istennek s magához vette az ártatlant. Adjatok másikat!

– Csitt! Hallgasd tovább Irzambek herczeg történetét, s ne gondold, hogy ez valami közönséges szerelmi história lesz; ellenben légy készen, hogy egy igen erkölcsös, istenfélő szent történet fog belőle kikerekedni, a miből példát vehetnél magadnak. – A herczegnek türelemmel -201- kellett végig várni a hosszadalmas előkészületeket, a mik az eljegyzés és a menyegző napjait egymástól távol tartják.

Előbb számtalan okiratot kellett aláirnia, szép menyasszonya segélyével, ki mellett többé tolmácsra nem volt szüksége s nem volt hiánya kegyes oktatásokban, a mik az igaz hit ágazataival megismertették. A menyasszonyi öltözet himzése is igénybe vett néhány hónapot.

Ez alatt bekövetkezett az advent, s advent alatt igazhivőt össze nem esketnek; be kellett várni a farsangot, a mikor aztán a menyegző egész fejedelmi pompával ment végbe az Izsák templomban, a császári család jelenlétében s végződött nagyszerű lakodalommal.

– Mely ismét azon végződött, vágott közbe Iván, hogy a toasztok sokasága miatt a vőlegényt kézen-lábon fogva fektették le a szalmára: akarom mondani a menyegzői ágyba.

– Ismét csalatkozik az én kedves barátom. Menyegzőinknél azon erkölcsös szokás uralkodik, hogy mielőtt elkezdené a «bratina» a «végtelen pohár» körutját, a menyasszony és a vőlegény visszavonulnak a társaságból és eltünnek boldogságuk menedékébe.

– De igenis szabad utánuk mennünk, és ott fogjuk találni a menyasszonyt az imazsámolyon térdepelve, kezében egy olvasóval, melynek szemei gránát-gyöngyökből és fehér korallból voltak.

– Szerelmes paradicsom madaram, mit mivelsz itt? kérdezé a boldog vőlegény.

– Szent fogadást tettem, mondá a menyasszony, hogy azon naptól kezdve, a melyen sikerült tégedet az egyedül üdvözítő orthodox hitnek megnyernem, este lefekvés előtt és reggel fölébredés után harminczhárom miatyánkot, negyvennégy üdvözletet és ötvenegy hiszekegyet fogok elmondani.

Irzambek herczeg okos ember volt, a ki belátta annak -202- a szükségét, hogy a jó Istent meg kell jutalmazni azért, hogy valakinek kivánságát hiven teljesítette; mert megérdemli. Hanem azt hitte, hogy könnyíteni lehet a dolgon.

– Hallod-e, gyönyörű csillagos egem; az én nagyapámnak, a ki még Chinában lakott, volt egy olyan imádkozó gépe, a mi olyan volt, mint egy motóla, azt lehetett hajtani; mikor egyet csettent, akkor lejárt egy imádság. A jó öreg szintén ilyen nagy imádkozási fogadalmat tett Buddhának azért, hogy én fiunak és ne leánynak szülessem a világra. Meghallgattatván kérése, egy derék Chowarek Láma ezt az imádkozó gépet szerezte neki, a min tizedrész idő alatt leőrölhette a fogadott imádságokat. Később, hogy sok boszuságokat szereztem neki, már aztán nem is maga forgatta az imádkozó gépet, hanem az inasára hagyta. Hát, kedvesem, ha te is örülsz azon, hogy nem leánynak, hanem férfinak születtem, akkor meghozatom neked ezt a gépet minél elébb.

A fejedelmi asszony természetesen visszautasítá e pogány ajánlatot s folytatta az imádkozást, míg Irzambek herczeget elnyomta az álom.

Reggel pedig, mikor fölnyitotta a szemeit a fejedelemfi, már arra ébredt, hogy szép menyasszonya megint az olvasó gyöngyszemeit pergeti alá.

– Gyönyörűvirágos zöld mezőm! szólítá meg az ájtatos hölgyet. Meddig fog ez így tartani?

– Fogadásom azt tartja, hogy addig meg ne oszszam veled az élet legnagyobb örömét, a míg a te atyád áldása nem szentesíti a mi frigyünket.

E szóra azonnal sietett a herczeg beleugrani a csizmába. Egy szót sem szólt többet; szaladt Tseremikoff után. Rögtön indulni akart az Amur tája felé, a hol az örege lakik.

Az Isten szerelméért: jó időben is kétszáz napi járó föld! Hát még télvíz idején? Messze van az az apai áldás nagyon! -203-

Ehhez nagy uti előkészület kell. A fejedelemnő és a hozzá tartozó frajoknak málhái egész szánvonatot képeztek. Udvari személyzet is adatott melléjük: czeremoniamesterek, intendánsok, gyóntatók és szakácsok, mindezeknek biztosítására négy szotnya kozák adatott fedezetül; annyi embernek élelmiszerről is kellett gondoskodni, azzal megint sok szánkó lett tele, a sok lónak sok zabot is kellett szállítani s ezzel még több szánkó telt meg, s még több ló kellett; úgy, hogy mikor végesvégül ki tudott mozdulni a lakodalmas menet, ugyan örülhetett neki, ha reggeltől estig a szomszéd városig elvergődhetett.

Ott azután mindenütt nagy tisztességgel fogadták a fejedelmet, kit a czári ukáz Kalmukország törvényes és örökös uralkodójává nevezett ki. Előre küldött staféták vitték a katonai, egyházi és polgári hatóságokhoz a parancsot, hogy a fejedelemnek rangjához illő fogadtatás adassék.

Irzambek alig szállt le a szánkóból, már ott várta a küldöttség, felköszöntötték, vitték a templomba, megáldották; onnan a diszlakomához, jól tartották, soha egy órára egyedül nem hagyták; s mikor már azt hitte, hogy mind a tisztelkedés, mind a felesége imádkozása feneket ért s kezdett kényelembe helyezkedni, akkor elkezdtek az ablaka alatt lövöldözni s örömtüzeket gyujtogatni mind az ő üdvözlésére s a hű kozákok minden óranegyedben rázendítettek egy trombitatust, annak a megállapítására, hogy ők ébren vannak.

Itt végződik a rendezett út, s kezdődnek a viszontagságok: átkelés az Uralon, az Altajon, hajóut a Csusszováján, lovaglás nyeregben és teveháton a Dzungar sivatagokon, a Siansahon és Balkanon keresztül, küzdelem a buránával és a homoktölcsérrel, fagygyal és hőséggel, tatárhordákkal és moszkitókkal, medvékkel és tigrisekkel; futtatás égő erdőkön keresztül, szabad ég alatt töltött éjszakák; rövid pihenés a civilisált Irkutzkban; átkelés a -204- Bajkál tavon; átmászás a dauri hegyhátakon, míg végre késő őszszel eljutottak az Amur folyamig, mely Irzambek herczeg birodalmának határát képezé s ott hajóra szállva, leeveztek Nikolajewszkig. – Épen egy esztendő telt bele Irzambek herczeg keresztyén hitre térése óta.

Arra hogy ez idő alatt a czár parancsára Irzambek fejedelem népe az orthodox hitbe kellően bevezettessék, hogy Nikolajevszkben, az Amur vidék fejedelme számára a rangjához illő palotát felépíthessék, s Nikolajewszk parancsnoka, herczeg Arzenkoff Alexandrovics Mihály, e szókkal fogadhassa a megérkező fejedelmi párt: «Ime itt van rezidencziátok. Az ég adjon nektek és felséges családotoknak boldog uralkodást!» A fejedelmi palota tökéletes hasonmása volt annak, a melyben Axantine herczegnő lakott Szent-Pétervárott. Így tudja jutalmazni a czár az ő hiveit…

– Te türelmetlen bohó! Azt képzelheted, hogy nem maradt el; s a mely napon az öreg kalmuk fejedelem áldásával együtt a kioitollas süveget is átadta fiának, a szerető hölgy is odadobta az olvasót annak a nyakába, azt mondva neki, a mit én teneked: Számomra ezentúl csak egy «hiszekegy» van; hiszek te benned, az én teremtőmben, üdvösségemben, feltámadásomban. Amen.

Mohamed Szádi aztán elmélkedhetett rajta, hogy ha ilyen boldogságba jutott egy kalmuk fejedelemfi, a ki se írni se olvasni nem tud, hát ő rá még mi nem vár akkor, a kit a helsingforsi alma mater megbabérkoszoruzott, ha jól viseli magát? -205-

IV. TALAPÓR KHÁN.

Most lássuk: a pirosító görög-tűz után milyen hatása lesz a zöldítő görög-tűznek ugyan arra a szinpadi csoportozatra?

Kazi Mehemet, Samyl nagyobbik fia, a Feketetengeren át hajózik ugyanazon hegyek felé, a hová öcscse igyekszik. A míg a vontató gőzös odáig elczepeli, elég ideje van a jó Kharimante meséit hallgatni.

Kharimante tizennyolcz év óta felesége Kazi Mehemetnek, s ilyenkor már az asszony kiérdemelte azt a melléknevet, hogy «jó», nyereséges cserébe azért ez elhagyott másikért, a «szép»; a mi közös a virággal, a paripával és a rabnővel.

A kalmuk nemzet ott lakott századok előtt a chinai falon belül, a Kék-tó körül, a Góbi sivatagon. Egyszer megunta az örökös hadakozást a mongol szomszédokkal, s hatvanezer család felkerekedett valamennyi nyájával, ménesével s ment-ment addig, a míg egy nagy folyóvizet nem talált maga előtt: még azon is átkelt; a folyón túl gyönyörű zöld pusztaság terül el; ott letelepedett. Az a folyó volt a Volga s az a zöld sivatag az orosz czár országa.

Laktak ott már akkor tatárok is: azok is lovakat, ökröket, juhokat legeltettek; elfértek a pusztán mind a ketten, s ha nem keresték a veszekedést, nem voltak vele kénytelenek.

A kalmukok magukat törgautáknak nevezik, a kalmuk csak az idegenektől rájuk adott gunynév.

Szelid, békeszerető nép, ki csak akkor harczol, ha megtámadják. Életének csak egy czélja van: a szabadság; hanem e nélkül aztán meghal.

Mikor Péter czár hadat viselt a persák ellen, Ubakha -206- khán, a törgauták fejedelme, húszezer lovassal segítette. Vitézül harczoltak.

A czár igazán méltó jutalmat gondolt ki a számukra. A vitéz lovasokat besorozta rendes ezredeibe, s a kalmuk népre missionáriusokat küldött, a kik azt a bálványimádástól megszabadítsák s a görög egyház kebelébe áttérítsék.

Hanem a pusztalakók háládatlanok voltak azért az atyai gondoskodásért: nem hogy megköszönték volna, hogy a művelődés és az üdvözülés útja megnyittatott előttük; összeszólalkoztak s egy őszszel, minden gulyástól, ménesestől visszamentek Ázsia belsejébe. Úgy eltüntek, hogy nyomukba se lehetett többé találni. A Volga pusztaságai, a miket addig félmillió ember, s végtelen megszámlálhatatlan teve, ló, barom, juh népesített be: egyszerre üresek lettek. Nem maradt ott több huszonötezer törgautánál; a Zoochor törzs maga volt az.

Ennek a fejedelme megkeresztelkedett s Dundukow nevett föl. Czímül a kalmukok főhetmanjának nevét nyerte.

A mostani fejedelem atyja Kosot khán, ezredesi rangot viselt az orosz hadseregben s egy saját kalmuk ezredet vezényelt a napoleoni hadjáratokban. Kalmuk lovasai egész Párisig hatoltak, s a Szajnában itatták meg lovaikat. Roppant gazdag ember volt. Két millió juhot, hatvanezer lovat s négyezer tevét hagyott a fiára. A Volga szigetén pompás palotát emeltetett, keleti fényüzéssel, de abban soha sem lakott. Régi vallásának rossz szellemei üldözték benne mindig. Visszatért a sátorba.

A mostani fejedelem, Tumán khán, csak az idegen látogatókat fogadja e palotában: ő maga most is sátor alatt lakik, a mi belüről drága selyem függönyökkel s perzsa szőnyegekkel van fölpompázva, s a míg sátoros ünnepeken szorgalmasan feljár Astrakanba a nagy misére, -207- máskor annál ájtatosabban látogatja a Buddha templomát, s hallgatja a Láma imáját. A pópa görög beszédét ép úgy nem érti, mint a Láma tangút szónoklatát, de eleget tesz mind a kettőnek.

Mikor egyszer a koronaörökös látogatást tett nála a pusztában, azt kérdezte tőle, hogyan lehetett annyi népnek oly gyorsan eltünni erről a tájról?

Tumán khán megigérte a nagyherczegnek, hogy azt láthatóvá fogja előtte tenni holnap.

Másnap korán reggel a nagyherczeg arra ébredt föl, mintha földrengés és mennydörgés közelednék egyszerre a távolból.

Kitekintett a sátorból, s egy közeledő porfelleget pillantott meg, melyből rövid időn négyszáz teve idomtalan alakja kezdett kibontakozni. A tevék nyomában jöttek a lovak, marhák és juhok végtelen csapatjai, a miket négyezer lovas hajtott előre. Az asszonyok ép úgy lovon ültek, mint a férfiak, még a négy éves gyermekek is. A kalmukok nem járnak soha gyalog, azért vannak olyan kicsiny lábaik. A tevékre voltak fölhalmozva a sátorok, a házi butorok, ládák, málhák és a kis csecsemő gyermekek, kiket bölcső helyett bőriszákokban tartanak, s azon keresztül egy darab fa van feszítve, mely a gyermek lába közé jön, úgy, hogy a kalmuk már csecsemő korában lovagolni tanul.

A vágtató tömeg megállapodott a fejedelmi sátor előtti síkságon, s elkezdte jurtáit leverni. Egy óra alatt ott állt a kész város, négyszáz sátorral, szép szabályos utczákba szedve. Minden sátorban égett a tűz, tevetrágyából rakva, – a Volga pusztáin nem ismerik a fát – a bográcsban főtt a lóhús; az asszonyok készítették friss kanczatejből a mámorító italt, a férfiak felállították a házi oltárokat rézbálványaik számára, fegyver, kézíj, kelevéz, halász-szigony a maga helyére volt akasztva, négyezer ember számára készen volt az otthon. Az asszonyok szoptatták gyermekeiket. -208-

Akkor egy kürtrivallásra egyszerre megelevenűlt a kép, a jurtákat szétbontották, a sátor-karókat felszedték, a szőnyegek, ládák a teve hátára rakattak, a csecsemők fejei a teve oldaláról lecsüggő iszákokból kandikáltak ki ismét; férfi, asszony, gyermek, felugrált lovára ismét, a meg nem főtt húst a nyereg alá szorították, ott majd megparáhul a lovaglás alatt; a földrengés, égdörgés újra megindult, a porfelleg újra eltakarta a néptömeget s kisérte azt egész a Volga partig. Ott elmaradt a porfelleg, s a víz közepén úszott az egész ember- és állatraj csendesen. Elérte a tulsó partot, s alkonyatra már a porfelleg is eltünt a láthatárról, mely útjokat jelölte.

Egy európai utazónő beszél el egy történetet, a miből ezt legjobban megtudhatod.

Egy törgauta fiatal törzsfőnök szerelemféltésből agyonütött egy kozák tisztet Asztrakánban.

Az oroszok elfogták a gyilkost, kemény védelem után, s a gyilkosságért és az ellenállásért elitélték örök kényszerfogságra a szibériai ólombányákban.

Mikor az elitéltet föltették arra a telegára, a melyiknek őt örök fogságba kellett szállítani, két bátyjának megengedték, hogy odamenjen hozzá, tőle bucsut venni.

Erre a bátya kihuzta az öve mellől pisztolyát, elitélt öcscsét a szívén keresztül lőtte vele.

… Ezek azok a törgauták, a kik ott maradtak a Volga mellett orosz alattvalóknak.

A menekülő törgauták a késő őszt választották útjuk kezdetéül, mert az előttük álló sivatagon az a legenyhébb időszak. Három óránál hosszabb pihenőt egy -209- helyen nem tartottak. A Volgától az Ural folyóig észrevétlenül jutottak el; a kozákok, kirgizek, tatárok csak azt hitték, hogy legelőt változtatni jöttek, nyájastul, csordástul a Volga mellől s mikor aztán az Uralon túl voltak, akkor elnyelte hirüket a sivatag, ez a nagy hallgató rém, a ki nem tartja meg az ember emlékét. A homoktengeren befujja nyomát a szél, eliszsza vérét a porond. Még csak tűzhelyeik nyoma sem jelölte meg az utat, a merre jártak. Az Uraltól az Aral-tóig nincsen fa. És ők minden reggel megindultak egyenesen arra felé, a hol a nap a sivatag szélén fölkel, s naplementig követték a saját árnyékukat, a merre az vezette őket. Nem volt más kalauzuk, mint a népénekesek mesemondásai, a kik másfélszáz esztendő előtti hősregéket daloltak a pihenő csoportoknak, a hajdani saisánokról és akhákról, kik a Kokonoor-tó mellett a fehér csont és fekete csont fölött uralkodtak. Régi hazájukban a nemességet hivták fehér csontnak, a köznépet fekete csontnak.

Télen és tavaszszal együtt utazott velük a zivatar, mely mocsárrá áztatta előttük a pusztát; aztán jött a nyár, akkor meg versenyt futott velük a homokpuszták réme, a «tebbád», a forró szél, mit a kalmuk nyelv a levegő hagymázának nevez, az meg aztán felitta előttük a tavakat, a folyamokat, betemette a forrásokat, és hamukatlanná változtatta alattuk a földet.

Útbaeső ellenséges néptörzseken törtek keresztül. Ötszázezer ember egy tömegben, fegyverrel, lóháton, nem könyörög engedelemért, keresztül tör, mint a hógörgeteg. Ha egy népfajt levertek, azt nem ölték le, hanem maguk közé sorozták s vitték magukkal, egyre szaporodva, mint a hógörgeteg.

Van egy tündére a homokpusztáknak, a ki az eltikkadt utazó előtt hűs tavakat, erdőket mutogat, úgy csalogatja maga után. Az sokszor eltéveszté őket a nagy sivatagban, hanem a csillagok aztán megint útbaigazíták. -210-

Vágtattak olyan pusztákon keresztül, a hol a víz keserű volt, a föld pedig sós és semmi növény nem zöldült a földön, azután meg olyan vidékeken, a hol a napfülesztette mocsár átváltozott egy féregözönné, s fellegeit a bögölynek, szipolynak, sáskának zudítá ellenük, míg hálótanyájukat felverte a bőr alá furódó fonalféreg, a pokolfuria és a százlábú, gonoszabb minden vérontó ellenségnél.

Végre három évszakon át tartó küzdelem, szenvedés, viszontagság után, a nyár végével megérkeztek a chinai falhoz, ahhoz a világrészhez, a mi kőfallal kerítette el magát a többi emberlakta világtól. Ezen belül volt az ő elhagyott hazájuk.

Első és egyetlen példa, hogy Európából egy egész nemzet visszavándoroljon atyái őshazájába.

Itt a honmaradt rokonok ölelő karokkal fogadták őket. Testvér a testvérnyelvet újra megérté nagyhamar, s a Volga mellől érkező paripáknak a Kokonoor síkjain legelő mének nyerítése felelt üdvözletül.

A régi haza, a nagy Góbi puszta, elég tágas volt a hazaérkezteknek is s nagy volt az örömük a fölött, hogy itt nem találhat rájuk a moszkó.

Hanem azután kezdtek megismerkedni azokkal a nyomorúságokkal, a mik apáikat innen száznegyven év előtt kiköltözni kényszeríték. Rossz szomszédjaik voltak. Az afghán, turkmán, dsungár, mongol se szánt, se vet, se barmot nem tenyészt, hanem abból él, hogy a szomszéd országok népeire tör rá, s azoknak a marháit hajtja el. Ez így még sokkal kényelmesebb.

S ha még csak a marháit hajtaná el, de magával ragadja a meglepett férfiakat, asszonyokat, gyermekeket, s azokat elhurczolja távol országokba, a hol kőből vannak építve a városok, s hol az emberek megtörik a földet, úgy vetnek bele gabonát, és azzal élnek. -211-

Rettenetes gondolat! odaragasztani a földhöz a házat, hogy benne lakjék örökké az ember, mint a halott a sírjában, ne vihesse el a helyéről, ha tanyáját megunta, s hogy annál erősebb legyen a rabsága, még a földet is fölszántja a kőváros körül s beveti gabonával, hogy a fűnek a gyökere által legyen odakötve a földhöz, hogy ott kelljen őriznie a kalász megérését s egyik esztendőben már előre azon aggódni, hogy mit eszik a másik évben s a jövendő kenyérnek a magját még az idén a földbe takarni, és azután egész esztendőn át térdepelni a rézbálvány előtt, hogy adjon ma esőt, holnap napfényt, holnapután szelet s csókolni a papnak a palástját, hogy imádkozzék a kegyetlen isteneknek, a kik semmivé teszik az ember fáradságos munkáját, s ha föld és Isten megadta a mit kértek, még azután tüzet, vizet és asszonykezet segítségül hivni, hogy csináljanak a fűmagból kenyeret.

S az ő honfitársaikat, a kiket a rablók elragadtak, épen ilyen földmívelő országoknak adták el rabszolgákul.

Mert a földturás rabszolga dolga. Egyátalában a munka nem férfihoz illő foglalatosság. Azt meg lehet engedni alacsonyabb lényeknek, asszonyoknak és rabszolgáknak, de egy férfi méltóságát sérti az, hogy ő valami munkában találtassék.

Azért az volt a törgautákra nézve a legelviselhetlenebb keserűség, hogy az ő honfitársaikat elviszik szántóvető rabszolgáknak. Néhányan, a kik vissza tudtak szökni a fogságból, rémséges meséket tudtak elmondani az otthoni rokonoknak azokról a pokolgépekről, a miknek «eke» és «malom» a neve, s ember és állat van beléjük fogva.

Ezt a kínzást nem viselhették el soká. Odább vándoroltak; de most már nem nyugatnak, mint őseik, az európai gazdag rónák felé, hanem tovább keletnek, a nagy mongol pusztába, ott aztán találtak olyan jó csendes helyre, a hol nem háborgatta őket többé senki, se moszkó hetman, -212- se chinai mandarin, se tatár khán, egyedül voltak a pusztán.

Hanem az uratlan pusztának is meg volt a maga átka, a mi nagyhamar felvilágosítá őket a felől, hogy miért lett ez a sivatag úgy elhagyva a nemzetektől, a mik a földön mindenütt el vannak szórva?

Minden harmadik évben előjön a végtelen mocsarakból, miket lomha folyású folyamok támasztanak, a táborjáró sáska; mikor az felemelkedik az égre, a nap elsötétül bele, nem látszik tőle az ég s mikor leszáll a földre, nem látszik tőle a föld, s mikor felszáll a földről, nem marad utána egy zöld fűszál.

A sáska a legelőt tarolta le előttük s a méneseknek, gulyáknak éhezni kellett, s minthogy az éhező állat nem ád se tejet, se húst, éhezni kellett az embernek is.

Ekkor, az inség keserű napján, azt mondá a népnek a Láma: «Ime, e sáskáknak a szárnyaira tamul betükkel ez van irva: «öljed és egyed!» az ég küldöttei ezek, s a mit az ég küld, annak jónak kell lenni».

S kitalálták a módját. A szükség leleményessé tesz. A sáskarajt összefogdosták nagy kosarakba, aztán mély gödröket ástak, azokat jól kifütötték s akkor a kemenczeoduba öntve a sáskarajt, azt megaszalták, aztán besózva elrakták kőhombárokba. Ez volt a törgauták betakarított elesége a jövő télszakra. Innen kezdtek el a kalmukok rovarevők lenni. Utóbb hozzászoktak s még divatot csináltak belőle. A kalmuk rabnők, kik a sah és a szultán háremébe kerültek, ott a kadinák és odalikák között meghonosították a «blapsz» bogárevést, a mitől az asszonyok meghiznak.

Egyszer aztán támadt közöttük egy fiatal saissán, a ki azt mondta, «ejh, az én nagyapám még bölényre, szarvasra vadászott kelevézzel s mi már csak bogarakra vadászunk seprüvel».

S azzal elindult a távol kék hegyek felé, magának bölényt, szarvast keresni. -213-

Szép fiatal legény volt Zikohór saissán, mikor elindult a kék hegyek felé bölényt vadászni s ugyan kemény férfi lett belőle, mikor ismét visszakerült elhagyott rokonaihoz.

Azok tán be se fogadták volna, ha az anyja rá nem ismer; mert a kalmuk nyelvet is alig értette már s keverten beszélte idegen, soha nem hallott szavakkal.

Még annak a lónak is, a melyen kalandjára elindult, csak a bőre került vissza. De ez is egyik tanubizonyság volt mellette, mert ez a ló világossárga volt, fekete sörénynyel, a mi a kalmukok ménesében nagy ritkaság, a sárga lónak rendesen fehér sörénye van. Ennek a bőréből viselt a saissán kalmuk módra készített ködment, úgy, hogy a ló fejbőre, mint a sisak, takarta a koponyát s a sörénye a hátán omlott végig.

Hosszú történet volt az, a mit Zikohór saissán az egybegyült véneknek, vezéreknek és Lámáknak elbeszélt arról, hogy mi van a kék hegyeken túl?

A Lámák mindig azt hirdették a kalmuk népnek, mikor az a sivatagot megunva, a kék hegyek felé kivánkozott, hogy oda nem lehet menni, mert ott a rossz szellemek országa van, a kik mindenkit megölnek, a ki birodalmuk területére lép. A legmagasabb hegynek a neve: a «Haragos Isten hegye», az örökké felhőkkel és kövekkel van borítva, s nem engedi magát emberektől megtaposni.

A kék hegyeken túli tájnak a neve tamul nyelven az «örök hallgatás országa»; mongol nyelven «mennyei öröm birodalma». Halandónak abba belépni nem szabad. A ki a tilalmat megtörte és annak ellenére is odament, onnan soha vissza nem tért.

Ime Zikohór saissán megjött onnan s elmondá, hogy a kék hegyeknek a neve: «arany hegy». Azért hiják így, mert aranyat ásnak bennük s ez az arany a mongol Nagy-Láma tulajdona, ki ott héttornyú palotában lakik s lakhelye körül van véve bálványtemplomokkal.

A hogy a mennyei birodalmat elválasztja a nagy kőfal a Góbi pusztától, úgy választja el tőle a «hallgatás országát» egy végtelen fapalánk, mely hegyeken, völgyeken végig fut, s csak a megközelíthetlen hegyszakadékokban maradoz el, a mik maguk is gátat képeznek. Egy ilyen kőhalmaz neve: «Adamkirilgán» – «embervesztő hely». A ki beletéved, elvész.

Zikohór saissán, mikor puzdráját megtömve nyilakkal, megindult a vadászatra, egy olyan zöld mezőre ért, a hol ingott a zöld pázsit a ló lába alatt s a patkó nyomán víz serkedezett föl.

E zöld bozótos ingoványban talán el is kellett volna vesznie, ha nem találkozott volna egy olyan állattal, minőt még eddig soha nem látott, de az énekesektől hallott felőle regélni.

Ez az a megszelidíthetlen ló, ki az embert közelre be nem várja, s rajta nem ült még senki más, mint maga a hadak istene, a «Dalle». Az szokott vágtatva megjelenni rajta, mikor az őt imádó nép a csatában veszedelmét járja s akkor megfordítja az ütközetet. A hadisten paripájának a neve: «dzsiggetáj».

Alakjára fölséges; nem olyan csúf, mint a «targán», a bundaviselő, vastagfejű vad ló. Ez karcsúbb a paripánál, a feje, mint a szarvasé, a szőre világossárga, de a sörénye fekete, s a farka lombosvégű, mint az oroszláné. A dzsiggetáj farkát a khánok fejedelmi korbácsul viselik.

S pecsenyének is felséges. De nehéz megejteni, mert szilaj, éber és szaglása, hallása, látása minden más állatét fölülmulja.

Csak olyankor lehet a nemes vadat megközelíteni, mikor a dzsiggetáj-mének a fiatalokat kiverik a maguk karámjából s azok neki indulnak új ménest keresni, s kiállnak a hegytetőre, felemelt fővel, széttágult orrlyukkal, napbanéző szemekkel, lesve a közeledő kanczát.

Az ujoncz, kivert dzsiggetáj-mén a saissán sárga paripáját saját fajtájának nézte, s csak akkor vette észre -215- csalódását, mikor az már közel ért hozzá. De Zikohór még sem kaphatta őt lövésre, mert a mint őt meglátta a ló hasa alól fölbukkanni, egyszerre fölszökött a vadmén s elvágtatott előle. A saissán üldözte. A dzsiggetáj belevezette őt az elátkozott Adamkirilgán nyaktörő sziklaomladékába. Ő nem tágított tőle. A hová a dzsiggetáj elmehet, oda az ő paripája is eljut. Így vezette őt keresztül a vad méncsikó a járhatlannak hitt hegyszakadékon át az «örök hallgatás országába», az arany hegyek közé, a hová tiltva van idegennek belépni.

Futás közben látott a saissán sötét erdők mélyébe rejtve hét fehér házat, a mik kört képeztek, s a házak előtt ült hét öreg ember, övig érő fehér szakállal, a kik az ő láttára sem mozdultak meg helyeikből. A hét ház mellett patakzott egy forrás.

Nem szólítá meg őket, a dzsiggetáj üldözésére volt csak gondja; a forrás vizéből inni sem állt meg, bár mennyire el volt is tikkadva.

A dzsiggetájt még sem érhette el, az elmenekült előle, s Zikohór éjszakára egy gunyhóba jutott, a melyben egy tatár lakott, a kit a chinai császár küldött az aranyhegyek közé, ginzenget keresni.

A ginzeng az a drága gyökér, a mi minden betegséget meggyógyít, s a rossz szellemeket távol tartja. Ez a chinai császár tulajdonát képezi, egyedül neki szabad azt kerestetni az aranyhegyek között. Fontja e gyökérnek tízezer ezüst pénz. Ezért is hivják «növények királyának».

Ettől a szegény ginzeng-kutatótól tudta meg, hogy hol jár? Ez a kentei völgy s az a hét fehér ház a rengetegben a Dzsingisz-Khán emléke. Ott van a nagy Temudzsin eltemetve, szekerével együtt, a miről nem lehetett a koporsóját leemelni, oly nehéz volt. Ugyan jól járt Zikohór, hogy meg nem szólítá a sírt őrző véneket, s meg nem állt a patakból inni, mert ott rögtön megölik azt, a ki a szent helyen emberi szóval félbeszakítja a csendet. A sír melletti forrás neve «Kerlon». -216-

E gunyhó gazdája aztán útba igazítá őt tovább, oly vidékekre, a hol vadászkedvét kielégítheti.

S ettől fogva folyton egy szellem ült a háta mögött, a ki mindig előre tolta, hogy folyvást újabb vidékeket keressen föl és minden új naptól új titkokat kérdezzen, a mikre csodálatos a felelet.

Eljutott ahhoz a nagy vízhez, a mi azt akarja, hogy őt «tengisz»-nek (tengernek) nevezzék; s ha tónak csufolják, felháborodik érte s derült időben, szélcsendben is tengervihart támaszt a hajósnak és elmeríti. Partjai körül vannak rakva a vízimádók oltáraival, kik a forró vízforrásoknál áldoznak, és halakból készítenek kenyeret, azt teszik el télire. Ebben a tengerben vízi tehenek laknak, a miknek csak első lábaik vannak s halfarkuk s a fiaikat szoptatják.

Egy másik országnak a folyamaiban annyi hal van, hogy a haltömeg megrekeszti a vizet, s a partra kihányt döghalaktól az egész ország folytonosan záptojás szagú, a mit az ottlakók «Szamosz»-nak neveznek.

Látott olyan vidékeket, a hol a mezők elefántagyarakkal s óriási állatok csontjaival vannak beszórva. Innen hozták azt a két elefántagyarat is, a miből Dsingisz-Khán trónja készült. Másutt nagy torlaszhegyek voltak emelve rengeteg nagy fákból, a miket óriásoknak kellett egymásra hordani. A körül lakó nép folyvást azzal tüzel s meg se látszik rajta a megfogyatkozás.

Járt oly pusztaságokban, a hol nem volt más hajlék, mint óriási nagy sirok, égetett téglából, hasonlók egy kalmuk-sátorhoz, de húszszorta nagyobbak; egész utcza-, egész faluszámra. Csupa sír, és sehol egy élő ember. És bukkant egész városokra, a mik el voltak sülyedve, csendes vizekbe, csak a falaik teteje állt ki a hullámból. Halottak városa és halott város.

S végig járt ötvenféle nemzetet, a ki egy sem rokon a másikkal, egy sem beszéli a másik nyelvét, s mindenik más istenséget imád, más szokásokat tart, másképen él, öltözik, eszik, nősül és temetkezik. -217-

Látta a nagy nemzetek maradványait; mik egykor belebeszéltek a világtörténetbe, s aztán mikép a vad, mikor halálát érzi, elbujik a vadonba, leolvadtak családokra, egyik napról a másikra élnek – és még most is emlékeznek reá, hogy valaha kerített városaik, s hőseik, hadvezéreik, tudósaik voltak.

Telet, nyarat töltött a «burjetek» között, kik a viza és lazacz bőréből készítenek maguknak nyári öltözetet s nyáron át mind a vizen laknak; a jó istent «Osztorgon Burkán»-nak nevezik s az ördögöt «okodől»-nek, a fejedelmüket «tulungász»-nak s mind a háromtól egyformán félnek.

Lakott a «kellem»-eknél, kik nagy lapátszarvú irámokon lovagolnak, nyáron a napot imádják, télen a tüzet, guggonülve alusznak, s halottaikat felakasztják a fákra; még holtan sem feküsznek le.

Követte a «sifánokat» csatangolásaikban, kik egy nemzet a «kosos»-okkal, egyforma szálas, erős alakok, kilenczvennyolcz irásjegyük van s azokon egynéhányan írni, olvasni is tudnak, de azért mégis egymással soha összeférni nem képesek, mert az egyiknek sárga sátora van, a másiknak meg fekete.

Megismerkedett a «vogul»-okkal, a kik magukról azt állítják, hogy valaha nagy nemzet voltak, távol nyugatról kerültek ide; szeretik a zenét, tánczot; a hány család annyi fejedelem, minden nyáron összegyülnek nagy gyülést tartani; de soha sem egyeznek meg semmiben: megint szétmennek.

Találkozott az «osztyákokkal» a kiknek veres hajuk van, és hegyes orruk: ezek a medvét tartják nemzeti istenüknek s ahhoz imádkoznak.

Rábukkant a «hajdut» népre, a hol az asszonyok haját és a kanczák sörényét levágják, csak a himet illeti meg a borzasság. Az asszonyokat annyira lenézik, hogy egy férfi le nem ül a sátorban arra a helyre, melyről egy asszony felkelt, míg azt meg nem füstöli. Ezek nem ismerik a csókot, -218- hanem a szeretet jeléül csak az orraikat ütik össze s egymást megszagolják. Az egész nemzet kétszáz lélek és mind nemes ember.

Betévedt a «szamojédek» közé, a kik csak olyan magasak vén korukban is, mint egy gyermek, s tíz esztendős korukban már megházasodnak, télen csónakot kötnek a lábukra, azzal futnak a hó fölött.

Megismerte a «birár»-okat, kik az arczukra hegyes halszálkával kacskaringókat szurkálnak, s a «Dalle» bálványt tartják a sátorukban, valahányszor ebédhez ülnek, elébb a bálvány száját bekenik friss vérrel.

Bevándorolta a «bukhárok» országát, a kiknek egy része már földet mível, a másik állatot tenyészt, s egymást «Vachán Szolon» és «Talokán Szolon»-nak csufolják; húsevőknek és fűevőknek.

Ezek a négylábú állatoktól tanulták meg a magevést. Hazájukban tömérdek a «bobák» és «szuszlik» (marmota és hörcsök), a mik a vermeiket megtöltik télire tönkölylyel, a mi vadon terem; az emberek ezeket verték fel elébb s úgy jöttek rá a fűvetésre. Itt a méhek is a földbe gyüjtik a mézüket.

Belebotlott a «jupik» törpe népébe, a kiknek széles piros szájuk van, bezárt lapos szemük, s a hajuk hét ágra befonva. Szomszédjaik a «kecsek» már más nyelven beszélnek, s hajukat a fejük tetején egy csomóba kötve viselik.

Az «övenkik» nem tartják magukat semmiféle nemzetnek, azt mondják, hogy ők csak «emberek», s soha sem czivódnak senkivel.

A «jakutok» annál kevélyebbek. Ők tizenötféle törzsre osztják fel magukat s mindegyik előkelőbbnek tartja magát a másiknál, s valamennyi szultánt választ.

A tizenöt szultán fölött uralkodik egy császár. Ők az Istenüket is az «ég császár»-jának nevezik, s büszkék rá, hogy szövetségesei lehetnek a fehér czárnak. Mikor megtudták, hogy a francziák elégették a czár fővárosát, elhatározták -219- országgyülésükön, hogy rögtön hadat izennek Francziaországnak. Lehetnek együtt, asszony, férfi, gyermek, tizenötezeren.

Az «iltsik»-ek prémes állatokra vadásznak, hires nyestfogók. Vallásuk azt tartja, hogy az ember lelke holta után a marmotákba költözik. Azért, mikor marmotát lőnek s hazaviszik pecsenyének, azt mondják az asszonynak: «külön válaszd az emberhúst az állathústól». Mert a marmotának az első lába lapoczkáján fehér hús van. Azt tartják, hogy ez még emberkorából való s azt nem eszik meg.

A «manyargók» iramvadászok: valamennyi között ők a legharczosabb nemzet, elkergetik az iramot három nép országán keresztül is, s nem ismernek hazát. A holdat tartják az istennek, a ki soká fenn van az egükön, hosszú az éj, s mikor holdfogyatkozás van, dobolnak és kerepelnek, hogy elriaszszák a nagy fekete kutyát, a ki a talpát rátette az isten képére s rendesen el is riasztják.

Ezeken túl laknak a «gilyákok», a kinél egy asszonynak van két férje, nem egy férjnek két asszonya. Ezek is a medvét imádják istenképen, mint az osztyákok; de annyiban javítva van a vallásuk, hogy télen, mikor a medve elmegy alunni, azt mondják, no most nincs szükség istenre, rajta mennek, megkötözik, hazaviszik, lerántják a bőrét, a husát szétosztják és megeszik. Ezt tartják a legnagyobb tiszteletnek. Tavaszszal más medvét választanak meg istennek.

Mikor ezeket is elhagyta, akkor már nagy földet kellett bejárni, míg valahol ismét emberekre talált; de már azok hasonlítottak a vadállatokhoz. Egészen szőrös az arczuk, csak a szemük villog ki a bozontból s még a nőknek is szakálluk van. Magukat «dauroknak» nevezik, s ők maguk dicsekesznek vele, hogy az ő eredetük kettős. Egyszer egy birártunguz vadászt elfogott egy nőstény medve, s haza czipelve a barlangjába, megsajnálta, élve hagyta, és azután kényszeríté, hogy nőül vegye. A birártunguz és a -220- medvenő fejedelmi vérvegyülékékből származott a nemes «daur» nemzet, s azért magát legelőkelőbbnek tartja a világon, a hust nyersen eszi.

Ezt a népet bezárja egy meredek hegyláncz, a minek Machada a neve. A lakosok azt állítják, hogy ott van a világnak a vége, s azontúl már csak a rossz szellemek laknak.

De Zikohór saissánt az sem riasztá vissza: meg akarta tudni, hogy mi van még a világvégén is túl? s átmászott a nagy havas hegyeken.

S akkor onnan a hegymagasról látott maga előtt egy végtelen nagy országot, rengeteg erdőkkel és buja mezőkkel, a miken ezer virág nyilik, minőket ő soha nem látott életében.

S erdő, mező tele mindenféle vaddal; tehenek hosszú sörénynyel és lófarkkal, juhok bivalnyi szarvakkal csorda számra legelnek együtt s csak a bikák, kosok küzdenek egymással, pásztor nem őrzi őket. A dzsiggetáj ménesek körül száguldoznak az őrt álló csődörök, dúvadaktól védve népüket, s a mocsarakban vadkanok kondái tenyésznek. A sziklákon sárga gyapjas kecskék legelnek, hosszú, hátra hajló szarvakkal, hasonlók a gazellához. A fákon a nádasokban serege a madaraknak; ölnyi magas gázlók, rózsaszinű tollazattal, középen megtört csőrrel. Maga a fejedelmi kiói madár is itt ül a fészkén.

S a pagonyok teli vannak olyan fákkal, a mik édes gyümölcsöket teremnek s csak a rigók, és a repülő mókusok osztoznak rajta. Nevét sem hallotta azoknak soha a puszták lakója. Embernek is jó azt megenni. Némely gyümölcsnek illatja is van: nem olyan édes ugyan, mint a tevetrágya füstjének, vagy a póshadt lótejnek, de elég kellemetes.

S az egész nagy országon végig folyik egy óriás folyam, nagyobb mind azoknál, a miken eddig keresztül jött: partjai erdőkkel benőve. S a folyó teli van csodálatos halakkal, a víz szine csillog a hátaiktól, mintha ezüstből -221- volna, s a felszökő halaktól úgy bugyborékol, mintha tűz forralná.

És semmi vad nem fél a közeledő vándortól; bevárják közelre s csak rábámulnak: hát ez micsoda vad?

Pedig, hogy lakott itt valaha, s hogy az hatalmas ember volt, azt bizonyítják a hátrahagyott nyomok.

Óriási sziklák vannak kifaragva emberalakká; valaha bálványok lehettek; most félalakjukat eltakarja a rengeteg erdő. Egy sziklafensikon roppant kőoszlop van magasra emelve, alant négyszögű talappal, fenn tarajos süveges emberfővel s az a sziklacsúp teli van vésve állat- és emberalakokkal.

Egy hegyoldalban drágaköveket ástak ki az itt lakottak, az apraját, hitványát halomra szórva hagyták ott.

A legmagasabb hegytetőről el lehet nézni köröskörül és füstöt nem lehet látni, élő ember hirdetőjét.

Zikohór saissán napokon, heteken át bujdokolt gazdag őserdőkön keresztül; más urát nem találta a vidéknek, mint egy ocsmány, nagyfejű állatot, a mi nagyobb a farkasnál, párducznál, rút idomtalan alak, és mindig eszik; tanyája körül van rakva csontokkal; hanem az ember elől elbuvik.

Végre hosszú, magános vándorlás után rábukkant egy fenyőfaerdőnek a mélyén egy «giráj»-ra.

A giráj egy gömbölyű épület, égetett sárból vagy téglából, a mit a Buddha-imádók építenek a bálvány számára, a hol egy törzs letelepedett s a hova búcsújárás idején mindannyiszor visszatér. A giráj az évenkint tartott vásárok jelzője.

A girájt és az azt körülvevő «csortát» mind befutotta -222- már a folyondár, a mi tele volt kék és piros bogyókkal. Maga a bejárás is el volt lepve keresztül-kasul fonódott indákkal.

Zikohór nem félt e magányos imahelyre belépni. S annak a mélyében talált egy tevebőrön ülve egy élő embert. Egy Lámát.

A nomád Buddha-imádók, ha egy országot úgy elhagynak, hogy oda vissza ne térjenek, azokat az egyedüli téglaépületeket, a miket Buddha tiszteletére emeltek, nem hagyják üresen, hogy azokban pusztai vad ne üssön fel tanyát; hanem egy Lámát hagynak benne hátra. Annak a czíme Tuptsin Láma. És azután bármilyen messze elmennek is, minden évben egyszer küldenek egy karavánt szent zarándokokból az elhagyott girájhoz, mely a Tuptsin Lámának egy évre való élelmi szert szállít. S a Tuptsin Láma keveset eszik és sohasem iszik. Azért sokáig él. Mint a kőbe szorult béka.

A csortába lépve s meglátva az élő embert, Zikohór rögtön sietett kimondani a «mendumur»-t.

«Mendumur» az üdvözlő szó, a miről a Buddhahivek, bármely nemzethez tartozzanak, egymásra ismernek.

A Tuptsin Láma szava csak suttogás volt már, a mint az üdvözlésre visszamondá a «mendumurt».

Zikohór, ismerve a hivek kötelességeit, első dolgának tartá, mindazt az élelmi szert, a mit magával hozott uti eleségül, besózott húst, halat, gyümölcsöt, lisztes gesztenyéket, a Láma elé lerakni; mire az őt megáldotta s vendégül ott tartá magánál.

A tamul nyelv a Buddha-imádók minden nemzetével közös, azon a Lámák és a saissánok tudnak egymással beszélni.

Annak a nagy folyó víznek a neve «Sachalim Ula» – a «feketevíz». S annak mind a két partját egy hatalmas harczos nép lakta, a kit a mongolok «karaszurun»-oknak hivtak, ők magok «mandzsuk»-nak nevezik magukat. -223- Országuk egész a «mennyei birodalomig» terjed, mely magas kőfallal van a többi világtól elválasztva.

Több száz év előtt a mennyei birodalom császári trónján két császárfiú összeveszett. Niu Tsi, az ifjabb, a melyik gyöngébb volt, segítségül hivta a szomszéd mandzsukat. Azok megindultak a hivására. Hatvanezer mandzsu vitéz tört keresztül a nagy falon s levert maga előtt minden ellenséget. Azután leverte a szövetségest is, s maga a mandzsu vezér Taitson Kongi ült fel a mennyei birodalom trónjára. Ő és a mandzsu nép ura most is a roppant nagy országnak, a minek annyi lakosa van, mint az egész földnek azon kívül.

A honnmaradtak, a mint megtudták harczosaik diadalát, siettek utánuk a meghódított országba. Boldog ország ez, a hol soha sincs tél; a hol az emberek selyemruhában járnak. Van egy olyan bolond féreg, mely falevelet eszik s fonalat ereszt tőle, s egy még bolondabb emberfaj, mely szeret szolgálni, dolgozni, fizetni a mandzsunak, a ki úrnak született s tetszik neki a rabszolgaság.

A kik csak előkerültek a mennyei birodalomból, mind oly csábító meséket mondtak arról, hogy a mandzsuk népe lassankint mind leköltözött az elfoglalt országba régi hazájából, s a Sachalin Ula partjain üresek maradtak erdők és mezők.

Pedig a feketevíz országa is boldog ország, a hol bőven terem a fű, fa és állat, csak érte kell menni, csak utána kell futni; de a mennyei birodalom még annál is boldogabb, mert ott még olyan ember is van, a ki a gyümölcsöt leszedi, a vadat elfogja a mandzsu számára, s csak a szájába rakja bele; sző, fon a számára, aranyat, ezüstöt hoz föl a hegy gyomrából a kiengesztelésére; palotát épít neki átlátszó égetett kőből, fényesen festett fából, s legyezi róla a legyet és meleget, ha jóllakott és aludni akar. Jó ott úrnak lenni.

Az utolsó lakói ez országnak a mandzsu nép «Orotson» törzse ezelőtt ötven évvel hagyta el a Mamu és Szikla -224- folyamok közötti lakhelyét s azóta az egész vidék egyedüli lakója – a Tuptsin Láma a girájban, a kit minden évben egyszer meglátogat egy zarándok karaván az eltünt népből.

A Tuptsin Láma azután elmondotta magának Zikohórral a Góbi pusztán lakó törgauták sorsát.

Minő mostoha föld, minő kegyetlen ég között laknak? Milyen sanyaruságban élnek?

«Eredj vissza hozzájuk, mondá a Tupstin Láma. Mondd el nekik, minő ország a Sachalim Ula vidéke. Ez az ország most senkié, csak Buddháé és az enyém. Én nektek adom, s Buddha megerősíti azt. Jöjjetek ide.

És azután elutasítá a Tuptsin Láma Zikohór saissánt, merre találja föl ismét legközelebb uton a Góbi pusztát, s ime a bujdosó, ki tizenhárom év alatt jutott el a Sachalim Uláig, onnan vissza került a Góbi pusztára három hold megtelése alatt.

NEGYEDIK RÉSZ.

Akkor aztán Zikohór saissán előkereste iszákjából igazmondásának bizonyítékait. Az argali juh tülökszarvát, a pézsmaállat ambragubóját, a kiói madár farkatollát, a mindenszínű drágaköveket, az idegen fák hullatta diókat, s végül a mindennél erősebb tanúbizonyságot, az «orkind zsit». A mi, mint tudva van, egy széles bőröv, teleaggatva lecsüggő bálványképekkel, s kiczifrázva vadállatok és szörnyetegek alakjaival. Az orkindzsit csak a Lámák készítik, s igen nagy kincsekért osztják fejedelmeknek, vagy igen nagy kegyelemből azoknak, a kiket fejedelmekké akarnak tenni.

Mert a Lámák (papok) mind czinkostársai voltak a mongol fő Lámának, a ki a törgauta népet nem akarta a maga markából kiszalasztani s más Láma hatalma alá kerülni, s különösen nem kivánta, hogy egy ilyen nagy vándor horda az ő «örök béke uradalmán» keresztül vonuljon seregével egyben.

– Meg fogjátok látni; a Tuptsin Láma megmondá, -226- hogy ha a törgauták el nem akarnak menni a Góbi pusztáról, maga a föld fogja őket lerázni a hátáról.

És bekövetkezett, a mit jósolt. Nem sokára oly földindulás támadt a sivatagon, hogy a kútakból kiömlött a víz s színig teltek homokkal, és a hegyek meghasadtak s elkezdtek vándorolni s a tavak eltüntek a helyeikről.

Ekkor átlátták a törgauták, hogy a saissán igazat mondott s többé semmi sem tarthatta őket vissza, összegyültek a giráj mellé, a főlámájukat, a ki az elköltözést ellenezte, befalazták a girájba, csak a fejének hagytak egy lyukat, a melyen keresztül etetni lehessen a szent embert. Az pedig még a lyukon keresztül is fenyegetőzött, hogy ha a «haragos isten» hegyeihez mernek közelíteni, az majd lerohan rájuk és pozdorjává töri őket.

S a jóslat be is teljesült, mert a mint a vándorútra kelő törgauta had az «arany hegy» lábánál összetalálkozott az útját elálló mongol sereggel, egyszerre oly vihar rohant alá a hegyekről, a minőt csak egy megharagított isten képes támasztani.

Ámde a haragvó isten nem a törgauták ellen fordult, hanem ellenségeikre támadt, a mongolokra, oly homokzáport vágva a szemeik közé, hogy azok feledték a harczot, hátat adtak rémültükben s elfutottak a törgauták elől. A Dalle Isten, dzsiggetáj paripáján száguldva, elfujta a csatatérről az egész mongol tábort. Így szokott a hadisten harczolni a sivatagon, ha felharagítják.

E diadal után a törgauták kikiáltották Zikohór saisszánt vezérüknek s az elvezette őket három holdmegtelés alatt a fekete folyam országáig, a mit a Tuptsin Láma az ő népének ajándékozott; a mi tele van őrzetlen nyájakkal, szedetlen gyümölcscsel, megtaposott drágakővel, s a hol nem lakik ember s a mit még nem fenyegetett ellenség sehonnan.

Húsz esztendő mult el, hogy a törgauták vándor előcsapatja megtalálta az első mandzsu «obon»-t a fekete viz mellett. Obonnak nevezik azokat a kőhalmokat, a mikkel -227- a nomád népek meg szokták jelölni azokat a vidékeket, a miket a magukénak tartanak. Mikor egy ilyen vidéket elhagynak, az onnan eltávozó nép apraja, nagyja, hajít a dombra egy követ s a kőhalom így nő magasra.

Ez idő alatt folyvást Zikohór khán uralkodott felettük, bölcsen és eszesen intézve országa dolgát.

Az elhagyott girájok környéke újra megnépesült felczifrázott jurtákkal, a gazdag legelőket ellepték a gulyák, ménesek és nyájak; s a fekete folyamon chinai és japán hajók kezdtek járni, cserébe hordva a törgauták terményeiért fényes szöveteiket.

Hanem ez idő alatt kezdték a törgauták észrevenni, hogy onnan felülről, észak felől, nyomja őket valami.

Hetven esztendeig futottak előle a messzeségbe s a hetvenedikben megint odataláltak a szomszédságába. Olyan szörnyű ország az.

Azonban itt e világrészben a moszkó még nem volt olyan hatalmas, hogy erőszakkal és nyiltan támadhatta volna meg őket.

Mindazok az apró-cseprő népfajok, a miket Zikohór khán, még mint saissán, kóboroltában megismert, a fehér czár alattvalói. Ezek között legerősebb a tungúz.

A tungúz is állattenyésztő nép, mint a kalmuk; csakhogy az ő állatja egyetlen egy: az irám.

Az irám az ő tehene, a mit fej; a juh, a mit megnyír; ökre, a mit szánjába fog; lova, a mit megnyergel, és vadkorában szarvasa, a mire vadászik. Az irám az ő életfentartója.

S az irám az a csodálatos állat, mely ennyi szolgálatra engedi magát használtatni s még sem kér a gazdájától enni soha. Ló, birka, tehén azt akarja, hogy télen takarmánynyal tartsák, vagy letereljék olyan vidékre, a hol zöld -228- legelő van; az irámnak pedig vannak jó lapátvégű szarvai, azokkal ő fellapátolja a havat, s megkeresi a maga táplálékát. Ez a tápszer a zuzmó (lichen). Az a virágtalan lopvanősző, a mire nézve nincs se tél, se nyár; a hó alatt is nő, s a nap alatt se virágzik, a mi olyan keserű, hogy azt semmi fűpusztító állat meg nem ízleli, még ennek a számára is alkotott a teremtő egy állatot, mely azt szeresse. Az irámnak nem kell más, csak a zuzmó, s a zuzmó nem kell másnak, csak az irámnak.

A tél az Amur vidékén is meg szokta hozni a havat, s mikor az belepi a mezőt, a törgauták lejebb huzódnak nyájaikkal a déli vidékre, a hol erdők vannak, az állat könnyen kitelel.

Akkor aztán, a hogy elhagyta a téli vidéket a ló, teve és ökör: leszállt bele az irám. Előbb a vadirám, a melyre vadásznak; azután a szelíd, a melyen vadásznak. A tungúz megtelepedett, az irám felkereste a zuzmót s mind a ketten jól otthon érezték magukat.

És aztán a tungúz megtette azt a ravaszságot, hogy felszedte a kalmuk határdombjait s az egész kőhalmazt messzire, napi járó földre lehordta, ott rakta le neki az obont.

Mikor aztán elolvadt a hó, a télre nyomban jött a nyár, a tungúz megint visszament irámjaival együtt a maga nyirfatermő országába s a törgauták újra fölvonultak: ezek bámulva vették észre, hogy az ő obonjaik vándorolnak. Az országuk évről-évre szűkebb lesz. A határt valaki folyvást tolja előbbre.

Nem kellett neki diplomatia, nem kellett neki hadjárat, conventió, mégis mindig előbbre nyomult. Elég volt hozzá az irám.

S a ménnek veszteni kellett. A hólepte vidéken nem verhette ki a betörő szomszédot a kalmuk a maga birtokából, mert a ló elsüpped a hóban, a széles talpú irám pedig -229- elfut a szánnal fölötte, s a tungúznak hószánkák vannak a lábain, csak úgy korcsolyázik a hó tetején, vagy befog tizenkét kutyát a szánjába, s úgy kutyaszánkázik végig a ragyogó sikon; míg a kalmuk megreked a hóban a maga paripájával.

Ekkor a vén Tuptsin Láma, ki már akkor száz éves volt, azt a tanácsot adta Zikohór khánnak, hogy őszszel, mikor a fű megszárad, gyujtassa föl az egész avart, melyet télire el akarnak hagyni.

Zikohór khán úgy tett; az avart mindenütt fölgyujtották s végtől-végig leégették a mezőt, mielőtt odább költöztek volna.

És aztán megjött a tél az elhagyott tájra s megjöttek a tungúzok, és megjöttek az irámok.

De egy hét mulva tungúz és irám, a hogy csak szaladni birt, úgy futott el az elfoglalt tájról, s feledte az obont odább czepelni.

Az, hogy az avarfűvel együtt leégett a zuzmó is, s az irám hasztalan kereste egyetlen táplálékát; nem volt sehol. Futni kellett más vidékre.

Jövő nyáron pedig a leégett mező annál bujábban zöldült ki, a visszatérő paripák diadalmas nyerítése hangzott végig az ujjászülető pusztán. Mégis csak a mén verte ki az irámot a csatamezőről végképen; mert az egyszer leégetett zuzmó ötven esztendeig vissza nem kerül arra a vidékre.

És így a moszkó diplomatia ravaszsága megbukott azon a nyomorúságos kis lichen növényen, a mit nálunk a gyógytárban árulnak köhögős emberek számára s egy reszketős fejű vén Láma túljárt az eszén a szentpétervári állambölcseknek.

Ezen győzelem után bevégezte életét és uralkodását Zikohór khán s a kíóitollas süveg és a fölszentelt orkindzsi a fiára maradt, a kinek neve volt Talapór.

Talapór khán komoly, szelid természetű férfi volt, a ki -230- minden czivódást, bajt szeretett elkerülni; inkább eltűrte, ha bántották, hanem azután, ha egyszer benne volt a bajban, akkor annál gyorsabb volt az elhatározása, s a szelid alamuszi ember akkor mutatta ki egyszerre, hogy mi lakik benne.

A felesége volt Arizme, Olmán mongol emir leánya, a kit Talapór khán tízezer lovon, hatezer birkán, kétezer tulkon és négyszáz tevén vásárolt meg az apjától. Derék asszony volt: megérte az árát!

Ettől született neki egy fia, Irzambek. Ez volt Talapór khán büszkesége. Azt maga tanította lovagolni, vágtató ló hátáról visszafordulva, kézíjjal czélba lőni. Ennek minden öltözetét maga a fejedelemnő Arizme varrta és himzette; a Buddhavallásra pedig a vén Tuptsin Láma oktatta.

Talapór khán azt akarta, hogy a fia szokjék hozzá a fejedelmet ékesítő bátorsághoz, a mit a veszélyek edzenek meg. Elhordta őt magával a vadászatokra a Sachalim Ula vidék dúvadai ellen.

Két ilyen, harczraméltó fenevada volt az erdőknek, az egyik a fekete medve, a melyiknek ott fehér örv alakú folt van a nyakán. Ezt kelevézzel szokták megtámadni; de Talapór khán azt is megtette akárhányszor, hogy hosszú késével kezében, birokra ment a medvével s úgy szúrta azt szíven. Ezt azonban még nem engedte Irzambéknek megkisérteni. Ahhoz nagy hideg vér kell.

A másik dúvada az Amurvidéknek a «sokatevő». Csunya, idomtalan állat, széles, vastag fejével, sunyi gonosztevő pofájával első tekintetre megvetést költ maga ellen. Falánk, egy egész ökröt meg bir enni. Maró bűze van, mely közellétét elárulja. A mellett gyáva, pedig iszonyú erős, s állkapczája oly erővel bir, hogy fogaival a vaslándzsát ketté tudja harapni. De csak akkor védi magát, ha üldözőbe veszik s méregbe jön. S minthogy a nyil és lándzsa kemény bőrének nem sokat árt, parittyával szokták -231- egyetlen érzékeny részét, a fejét megostromolni s vasbunkóval verik agyon.

Egyszer az történt, hogy az éjszaka Irzambéknek a kedvencz paripáját a pányváról ragadta el valami dúvad s elvitte az erdőbe. Senki se látta, éjjel volt, a pásztorok aludtak; nem tudták megmondani: medve volt-e vagy sokatevő?

Most már azt kérte Irzambek az atyjától, hogy hadd legyen neki is szabad ezen gonosztevőn boszút állni, személyesen s késsel leszúrni, ha medve, bunkóval leütni, ha sokatevő.

Talpóra khán egészen bizonyos volt a maga fiáról, hogy ez dicsőségesen fogja letenni a vitézi próbát a vadállat elleni harczban; az ifjú derék legény volt, s késsel és buzogánynyal jól tudott bánni; nem aggódott fölötte, hogy akár medve, akár sokatevő a felkeresendő dúvad, annak Irzambek fejedelemfi majd meg fog felelni.

Hanem Arizme, az édes anyja féltette az egyetlen fiát s alattomban megbizta a szolgáját Tekuszt, Irzambeknek gyermekkori játszótársát, hogy mindenütt a fia közelében tartsa magát, s ha veszélyben forogna, segítségére siessen.

A dúvad ellen nagy hajtósereg indult ki, körülfogták a bozótot, a hová a vérnyomok vezettek, s mikor a vadászebek felfedezték a rejtekét, azt mindenünnen körülállták, hogy a vad el ne illanhasson, s akkor azután, a hogy a törgauták szoktak medvére, sokatevőre menni, Irzambek fogta az egyik kezébe a hosszú kést, a másikba a buzogányt, s délczeg nekipirult orczával lépett be a sűrűbe, a hol a fenevad lakott.

Lehetett hallani a sűrű bokrok között, hogy ropogtatja a dúvad a fogai közt a csontokat. Még csak félbe sem hagyta a lakomáját a közeledő vadászsereg nagy zajára.

Rövid időn Irzambek herczeg futva rohant vissza a bozótból. Arcza nem volt piros, hanem olyan színű, mint a sajt, s a kezében nem volt se kés, se buzogány, azokat eldobta. -232-

– Az én fiam megszaladt! ordítá dühösen Talapór khán, s azzal leszökött lováról s fogta a hosszú szijostort, azzal rohont a fiának. Kés nélkül! Buzogány nélkül! Diadal nélkül! Vissza kölyök! vagy korbácsot kapsz!

Most azután Irzambék még jobban megijedt a korbácstól, s visszafordult a bozótnak s fel akarta venni eldobott fegyverét, nyomában az apja a korbácscsal. De alig volt Irzambeknek a kezében a fegyvere, egyszerre csak lecsapta magát arczczal a földre, a fenevad ott áll előtte.

Ez nem volt se medve, se sokatevő; hanem mindegyiknél rettenetesebb. Egy idegen szörnyeteg, a minőt törgauta vadász még soha sem látott. Másfél öl hosszú vadállat, négy lábon állva is oly magas, hogy a felemelt fejével az ember szeme közé néz. S minő fej, minő szemek azok. Fölnyitott álkapczája közé egy emberfej elfér, s fogai akkorák, mint a vadkan agyara; vörös karikájú szemei zöldes-sárga haragtűzben égnek. S kigyóalakú farka oldalait korbácsolja; teste rőtbarna sávokkal van végig csíkozva; egész tekintete a kegyetlenség, a düh és zsarnokság maga. Ez a királytigris.

De ha királytigris volt is, Talapór khán mégis a szeme közé vágott hosszú szijostorával, fölgerjedt haragjában, annak az ellenségnek, a ki előtt az ő fia arczra bukott és fegyvereit elejté.

A korbácscal megütött tigris e perczben hátra vonult és hasra lapult; de úgy, mint az ugrásra készülő macska, négy lábát maga elé szedegetve, s az alatt azt válogatva, hogy melyikre rontson, az apára-e, vagy a fiura.

De mielőtt elhatározta volna magát, a hű Tekusz kétségbeesett ordítással rohant előre s kopjáját ráhajítá a fenevadra. A hegyes vas csak fájdalmat okozott az állatóriásnak, de boszúját mégis a megsebző ellen vonta; egy szökéssel rajta termett a szolgán s átharapta az ember nyakát, megrázta azt a szájában, s aztán fölemelve a fejét, úgy tartá azt a fogai közt, mint a macska a patkányt, s a távoli mennydörgéshez hasonlatos morgást hallatva, nézett -233- széjjel néhány pillanatig a körülálló vadászseregen, s akkor két óriási szökéssel visszarohant prédájával együtt a bozótba, s ott rákezdte rettenetes ordítását, a minek a haragjától minden paripa megfordult és elfutott a bozótból és futott oly messze, a mennyire ez a hang üldözé, s az elhangzik mértföldnyire.

A nyil, kelevéz ezt meg nem öli: nekik pedig más fegyverük nem volt. Az önlövő gép, a mivel a medve ki szokta végezni magát, ez ellen nem használt semmit; mert a tigris nem jár a tört csapáson. Ezt veremben sem lehet megfogni, mert nem fogadja el a csalétket. Ez kecskemekegés után nem indul. Ez válogatós. Embert eszik. Ha egyszer az emberhúsba belekóstolt, többet aztán mással nem is akar élni. Ha megkaphatja a lovast, a lovat ott hagyja s a lovagot viszi el. Kegyetlensége, szörnyű ereje mellett még alattomos is. A tanyák körül ólálkodik, meghuzza magát s egyszerre rohanja meg a gyanútlan közeledőt.

S e tigris nem volt egyedül. Az Amur-menti kalmuk telepekből mindenünnen jöttek a rémhírek, hogy soha nem látott óriási dúvadak pusztítják a népet és a nyájakat: senki sem tud ellenük tenni.

A törgauták már fényes nappal sem mertek kevesedmagukkal járni az erdőn-mezőn, csak nagy csapatokban s éjjel mindenütt nagy tüzeket raktak és doboltak, hogy a tigrist elriaszszák.

Az pedig oly vakmerő volt, hogy éjszaka bement a falvakba, s végig száguldozott az utczákon, míg el nem kaphatott valakit, s ordításával rettegésben tartott mindenkit.

Hasztalan volt előle odább költözni: a tigris követte a vándorlókat, s a hol letelepedtek, ott ütött tanyát ő is.

Talapór khán ez ellen az ördög küldte ellen nem tudott semmi segítséget. A Lámák új áldozatokat indítványoztak a bálványnak, de az vagy nem birt a tigrissel, vagy egyetértett vele. -234-

Utoljára már fényes nappal be mert sétálni a tanyára a rémállat, s végig sunnyogott a khán csordája előtt is; fel sem véve a jurtákból felé röpített nyilakat.

Egy szép napon épen oda feküdt a khán sátora elé, csendesen veregetve a földet a farkával s koronkint egyet ordítva. Senki se mert kijönni, hogy őt elűzze onnan. Minden ember bezárta magára a jurtája ajtaját.

Ekkor a hosszú utcza végén, melyet az egyforma kalmuk jurták alkottak, egy magányos férfi közeledett lóháton.

Öltözete idegen volt, sürű szakállú, szőke hajzatú arcza mutatta, hogy nem e népből való.

A jurták nyilásain át kiáltoztak a jövevényre, hogy forduljon meg gyorsan, és fusson, a hogy csak tud; ott fekszik a tigris!

Az idegen pedig, a helyett, hogy megrettent volna, levett a válláról valamit, a mi hasonlít egy pásztorkürthöz, annak a bunkós végét az arczához szorítá, a lyukas végét pedig az előtte fekvő ugrásra készülő dúvadra irányozta. Egyszerre csak a csőből tűz lobbant ki, füsttel vegyest, azt nagy dörgés követte; erre az óriási vad nagyot ordított és nagyot fordult, azután megint felszökött s egész rettentő dühével rohant a lovas férfira. Az pedig még egyszer felé irányozta a lyukas csövet; még egy tűz lobbant ki, egy dördülés hangzott s arra az óriási szörnyeteg a négy lábát szétvetve terült el a földön, tehetetlenül fetrengve, mint egy eltaposott féreg.

A férfi pedig megczirógatta lova nyakát, mely sem a tigris-ordítástól, sem a dördüléstől még csak meg sem szökkent.

Talapór khán maga volt az első, ki a jövevény kengyelvasát tartani előjött, a míg az leszáll a lóról; s nyakába borulva, testvérének nevezte őt, ha ugyan nem Buddha küldötte egyenesen az égből.

Az idegen pedig igen jól beszélte a kalmuk nyelvet. -235- Elmondta, hogy ő az orosz czár alattvalója, neve Tseremikoff. Egyenesen azért jött, hogy derék szomszédait, a nemes törgauta népet megismerje.

Azok tejben-vajban fürösztötték a hősi vendéget, ki őket legnagyobb ellenségüktől megszabadítá, az pedig nem késett őket felvilágosítani, hogy hőstettének eszköze nem varázsszer, hanem egy tökéletesített lőfegyver, mely biztosabban lő, mint a kézijj és halálosabb sebet okoz. Ilyen lőfegyverrel bánó vitéze van az orosz czárnak annyi, a mennyi férfi, asszony és gyermek együtt véve lakik a Sachalim Ula országában.

És ha kivánja a khán, az orosz czár igen szivesen fog küldeni elegendő számú olyan vitézeket szomszédai oltalmára, a kik az őket pusztító vadállatokat innen kiirtsák; sőt azt a kegyelmet is éreztetni fogja velük, hogy ha maguk a nemes törgauták is óhajtanak e tökéletes fegyver gyakorlatába beoktattatni, azoknak a számára a saját vitézei között tért nyit s ellátja őket saját nagylelküségéből fegyverrel és lőszerekkel.

Lehetett volna-e e megmérhetetlen nagyságú kegyelmet arczra boruló hódolat nélkül fogadni?

A Lámák és a népénekesek ugyan emlegettek valami törgauta ősök hajdani történetéről, a kiknek már egyszer torkukra forrott az orosz pártfogás; de azóta az idők változtak, a haza is más világ szélére lett áttolva: száznegyven esztendő utáni ivadék másképen gondolkozik már. Talapór khán nagy örömmel fogadta az ajánlatot, hogy eleinte a hatalmas szomszéd vitézei jőjjenek be az ő országába s minden nagyobb telepen szálljanak meg, és segítsenek a tigriseket kiirtani, később pedig az ő válogatott vitézei is menjenek ki a czár városaiba, a tűzfegyverrel bánást megtanulni. Meg volt ezért az a gyönyörüsége, hogy Irzambék herczeget a legjobb lövészszé idomulni látta, a ki most már nem futott el a bozótból többé; hanem rendesen haza hozta a tigris bőrét a vadászatról. Azok a diadaljelek ékesíték a sátorát köröskörül. -236-

Egyszer, mikor a lakoma végén együtt nyakalták a tömlőből a jó karczos kumiszt, a mit maga a drága Arizme készített, Irzambek fejedelemfi azt a furfangos kérdést intézte kedves vendégükhöz:

– Ugyan mondd meg, te Tseremikoff, hogyan lehet az, hogy mink már eddig megöltünk legalább ötven «márét», (így nevezték el a kalmukok a tigrist: «parancsoló»), de azok mind nagy felnőtt öregek voltak. És soha egyetlen egy kölykét nem találtuk járunkban-keltünkben, a hogy lehet találni a medvének, a sokatevőnek ijátfiját. Hogyan támad itt nálunk a «máre», ha nincsen fia?

– Hallod-e ezt, fejedelem? No mondhatom, igazi fejedelmi ész lakik a te fiadban! Mert ilyen messzelátó bölcseség, ilyen mély belátás ritkaság egy fiatal embernél. Ebből még nevezetes uralkodó lesz! Igenis, Irzambek herczeg, nagyon jól tapogatózol. Itt van a dolognak a bibéje. Hogyan lehet az, hogy az Amur balpartján tigrisek laknak? Mindig csak felnőtt tigrisek, kölykek soha. Holott a tigrisek hazája Bengál, a honnan a tigrisnek csak egész Chinán keresztül lehetne idáig hatolni, egy nagy népességű birodalmon át, vagy pedig úsznia kellene a tengeren olyan messzeségre, a mi egy czethalat is kipróbálna. Én fel foglak téged a felől világosítani, hogy mi módon kerülnek a tigrisek a ti országotokba, ha rászánod magadat, s nem restelled a fáradságot és a veszedelmet.

Irzambek herczeg rászánta magát mind a fáradsággal, mind a veszedelemmel szembenézni, hogy országának ily nagy baját kipuhatolja. Tseremikoff azonban nem engedte meg, hogy a saját népéből vigyen magával valakit kiséretül, neki egyedül magának volt szabad a titkot saját szemeivel meglátni.

A Sachalim Ulán ketten egy nyirfahéjcsónakba szállva, éjnek idején leereszkedtek a folyam mentén, nappal elrejtőzve -237- a szigetek berkeiben, egész a folyam torkolatáig, a hol a tenger kezdődik. Ott azután sátort ütöttek és rejtve tartották magukat több napig, annyira, hogy még tüzet sem raktak, nehogy a füst elárulja őket.

Tseremikoff ez alatt egy hosszú csövön keresztül nézegetett gyakran a messzeségbe, a melyiknek mind a két végén üveg volt. Egyszer aztán azt mondá: «megvan! ez az!»

Irzambek is arrafelé nézett: éles szemei voltak, valami füstöt vett észre a tengeren.

Később, mikor ismét belenézett s meglátta, hogy a nagy csónaknak kerekei is vannak, ezt mondá:

– Egy vizi szekér, a melybe bizonyosan nagy tengeri lovak vannak fogva, azok huzzák.

A vizi szekér egyre közelebb pipázott, utoljára az Amur torkolatánál horgonyt vetett s akkor aztán azon a varázsló csövön keresztül olyan közelre hozta azt Tseremikoff, hogy a hajó födelén járó-kelő embereket is ki lehetett venni, hogy mit csinálnak?

A hajó hátuljában volt elhelyezve tíz ketrecz, rácsajtajaival a tenger felé fordítva mind. A hajósok felhuzták az egyik ketrecz csapóajtaját s arra a ketreczből egy roppant nagy hímtigris szökött bele egyenesen a tengerbe s aztán feltartott fővel úszott a part felé, míg egyszer elérte az Amur torkolatát ellepő fatorlatot, s arra kikapaszkodva, felemelte a fejét s torkát eltátva, nagyot ordított. A távcső oly közel hozta a dúvadat, hogy Irzambék a puskáját ragadta fel s csak azután bámult el, mikor a távcsőtől elkapva a fejét, nem látott maga előtt semmi tigrist és nem hallott semmi ordítást.

Irzambek a távcsövön át tíz darab tigrist látott a tengerbe ugrálni a hajón levő ketreczekből, a mik mind kiusztak a partra. Ezt elvégezve, a vizi szekér megint tovább füstölt a tengeren.

– Már most lássunk az evezéshez, hogy a tigrisek utól ne érjenek minket, sürgeté a bámuló herczeget Tseremikoff.

– De hát magyarázd meg nekem, mi volt ez, a mit én most láttam ezen a bűbájos csövön keresztül, ha nem káprázat?

– Ez bizony valóság volt. Így szállítják ti nektek a «márékat» messze földről, heves Indiából a Sachalim Ula torkolatáig hajó hátán, szép kinőtt példányokban.

– Azt bizony egy olyan nép cselekszi, mely a tigrist imádja Isten gyanánt, a hogy imádják az osztyákok a medvét. Ennek a vallása azt parancsolja, hogy a saját istenét minden országban meghonosítsa s más népek rovására táplálja, nehogy az otthoni híveket falja fel mind.

– Mert nagyon hatalmas. Vele csak egyetlen egy nemzet mérkőzhetik meg: ez a moszkó. A tigrisimádó népnek a neve: az «angol».

Irzambék herczeg most már szíve mélyéből meggyűlölte az angolt és annál jobban megszerette az oroszt.

A jámbor vadfejedelemnek nem volt elég ösztöne kitalálni, hogy a mit látott, az ugyan igaz, hanem a kik az ő országát ezzel a szép ajándékkal ellátják, azok maguk a moszkók, a kik a tigrisvadászat útján jutnak hozzá, hogy az Amurvidék lakóinak országában, mint pártfogók letelepüljenek s ott befészkeljék magukat. Ők szedetik össze az anami királyságban a tigriseket, a honnan a legszebb példányok kerülnek az európai állatseregletekbe s ők eregetik azokat el időről-időre a jámbor kalmukok új hazájába. -239-

S a következő évben már láthatott Irzambek herczeg egy egész hatalmas orosz hadi flottát az Amuron végig füstölni s hallhatta a rézcsövek dörgését, a mikkel Muravieff az Amurról minden angol, franczia és chinai hajót kiparancsolt.

Ez ugyanabban az évben történt, a melyben Oroszország a keleti háborút megindította az ozman birodalom ellen. A moszkó ráért még akkor is, a midőn Európa három nagyhatalmával kellett megküzdenie a legnehezebb harczot, Ázsiának egy másik nagyhatalmától elvenni egy egész országot. A világ figyelme most épen másfelé volt elvonva.

Mert az Amur vidék nem volt a senki országa, hogy azt a Tuptsin Láma és a Buddha isten csak úgy rövid kézből elajándékozhassák akárkinek. Az a mandzsuk országa volt, s miután a mandzsuk mind bementek Chinába uraknak, s az ő fejedelmeik lettek chinai császárok, természetes, hogy elhagyott hazájuk China tartományává lett. A szolga lett az úr s az anya lett a leány. Az Amur vidék birtoka fölött erős harczai voltak már Oroszországnak Chinával, s ránézve mind kedvezőtlenül ütött ki, a mandzsu harczosok meg tudtak felelni a kozáknak. Más úton kellett hát őket megkerülni.

Irzambék herczeg e felfedezéstől fogva dühös ellenségük lett az angoloknak.

Arra a kérdésére, hogy hol találhatók ezek a tigrisimádók? azt a választ nyerte Tseremikofftól, hogy «mindenütt a földön». A hol csak a moszkónak ellensége valaki, az mind angol és – tigrisimádó.

A mellett annyira telebeszélte a fejét a fiatal fejedelemnek az orosz czár hatalmával, a szent orosz birodalom dicsőségével, Szentpétervár pompájával, hogy annak nem volt nyugta többé az apai sátorban. Arra unszolta Talapór khánt, hogy engedje őt felmenni Szentpétervárra, s hódolatát a törgauta nemzet nevében átadni a hatalmas védelmezőnek. -240-

Talapór khán erős kezű, de gyönge szívű ember volt: egyetlen fiától nem tudott semmit megtagadni. Beleegyezett, hogy menjen hát el a czár fővárosába s jelentse ki népe hódolatát.

Tseremikoff azonban felvilágosítá Talapór khánt a felől, hogy Irzambék herczeg nem beszélhet a czárral máskülönben, mint ha ő maga is már uralkodó fejedelem, a kinek a szava egyenlő a czáréval. Mert szemtől-szemben egy uralkodóval csak egy másik uralkodó beszélhet, más halandónak, hasrafekve előtte, lábcsókolás és hallgatás a dolga. Azért fölöttébb szükséges, hogy útrakelése előtt Talapór khán Irzambek herczeget emelje magához trónra s tegye őt uralkodó társává.

És azzal átadta a fiának a kiói-tollas süveget és a szentelt orkindzsit, a fejedelmi investitura jelvényeül.

Tseremikoff még olyasmit is emlegetett, hogy jó volna Irzambék herczegnek valami irott meghatalmazást is adni, a mivel megjelenését és kijelentését kellőleg legitimálja.

– Hát chinai butorfestő vagyok-e én, hogy te neked mókus farkkal ákombákomokat mázoljak halhártyára? Hát nem odaadtam-e fiamnak az orkindzsit? Nem láthatja-e, a kinek szeme van, mindazokat, a mik arra fel vannak vésve, és a mik arról lecsüggnek? Ez a ló, ökör, teve nem azt jelenti-e, hogy az övé minden, a mi ez országban él és mozog? az egymás mellett fekvő ember és kutya pedig azt, hogy ez a nép neki tartozik hűséggel? A nap és a hold nem azt mondják-e, hogy az ő dolga az uralkodás? a kard és nyíl pedig, hogy a hatalom az ő kezében van? A repülő madár nem a szabadságot jelenti-e, a miben a törgauta nép él? Ez a félgömb nem a fejedelmi sátor? Hát ez a háromszög nem a Buddha girájja? -241- S vajjon tagadná-e valaki, hogy ez a lecsüggő rézalak a jó Isten képe? S ez a másik a négy szarvával a rossz istené, a kik mind a ketten az adott szó megtartása fölött őrködnek? s hogy ez a lovas alak a had istene: Dalle? ez a halat nyergelő alak a termékenység és a vízek istene? Hát hiszen a kinek szeme és ép esze van, az jobban megértheti ebből azt, hogy Irzambek a törgauták fejedelme, s a mit kimond, az fejedelmi szó, mint ha én egy kaszás póknak kitépem a hat lábát, azokat belemártom festékbe, s aztán eleresztem egy fehér lapon, s a mit azok összerugdaltak, arra azt mondom, hogy «írás!»

Tseremikoff megnyugodott a khán biztosításában, s följegyzé annak a szavait az irótárczájába.

A törgauták fejedelmi tevebőr szőnyegére nem ülhet olyan férfi, a ki még nőtelen, vagy eljegyezve nincs. Irzambek herczegnek addig, a míg útra kelne, előbb feleséget kell keresni. S minthogy a nagy kalmuk nemzet fejedelme holmi aprócseprő fejedelmecskék herczegasszonyaival kháni jurtáját be nem szennyezheti, annálfogva a feleségválasztás ránézve nagyon meg van nehezítve. Hol kapjanak most hirtelenében számára eljegyezhető menyasszonyt, nehogy az a szégyen érje, hogy mikor a czár ki fogja kérdezni, hány lova, hány tevéje, hány tulka van s végül arra kerül a sor, hogy hát felesége hány van? nagy arczpirulással azt felelje, hogy «egy sincs».

– Van az én atyámnak Almun khánnak még egy leánya; az Irzambéknek igen jó lesz!

– A bizony tökéletes szó. Monda rá Talapór khán. Ha Irzambek is úgy kivánja, legyen úgy.

Irzambek pedig miért ne kivánta volna? Az anyja is szép asszony volt, annak a testvére is bizonyosan szép leány lesz. -242-

Keresztyének és mozaisták ugyan ezt rendkivüli dolognak fogják találni, hogy egy fiú az anyja testvérét vegye nőül, de hát könnyű nekik, mert ők az életet úgy rendezték be, hogy annak a boldogabb fele még a halál után következik, de a szegény sivataglakó pogánynak, a kinek a lelke halála után mókusba és marmotába költözik, nem igen lehet az innenső világon nagyon válogatni a jóban.

Talapór khán Irzambek herczeggel együtt útra kelt ipa ura a mongol khán látogatására, s egyúttal leánynézőbe.

Kiséretüket képezte ezer lovas, a kikkel együtt egy pár heti utazás után fel is találták a mongol khán fővárosát, melynek nem volt állandó tartózkodási helye.

Irzambek herczeg a kiszemelt menyasszonyban minden tökéletességet feltalált. Gyönyörű karcsú termet volt, oly eleven és rugékony, hogy földről fel tudott ugrani a nyeregbe, s apjának a legjobb paripáján versenyt futtatni a széllel; arczszine olyan volt, mint mikor a finom kormos alma napsütötte oldalán keresztül tör a tündöklő pirosság, szemei olyanok, mint a szén, a minek a közepe még izzó parázs s fölöttük a szemöldök pár, mint két vonagló kigyó; gyönyörű pisze orra, lihegő, táguló orrczimpákkal, gyöngysormutogató piros ajkai s olyan hosszú sűrű haja, hogy mikor azzal lovon nyargalt, a két karfonat, mint a korbács, verte a paripa két oldalát hátul.

A khán tizenötezer lovat, nyolczezer ökröt és hatszáz tevét követelt érte khalym gyanánt, a maga részéről fölajánlva -243- a menyasszonynak hozományul tizenkét öltöző ruhát, egy egész sátort selyem szőnyegekkel, hat persa szőnyeget, egy teljes chinai theázó készletet, egy ezüst övet, meg egy aranynyal hímzett tarbust; két sor kláris gyöngyöt, meg két topáz kösöntyüt és kedvencz paripáját, a minek a szél sem ér nyomába, s a mi a leány nélkül nem eladó.

Talapór khán alig tudott a menyasszonyi dijból valamit lealkudni s még egy veresréz bálványt a hozományhoz kicsikarni, a mongol khán nagyon rátartó volt a leányával. Azt mondta, hogy többen is kérik. Buddhára esküdött, hogy dzungár szultán Khúz még nagyobb díjat igért Ain Kháneért; s csak azért adja inkább Talapór khán fiának, mert az apja régi vásárlója.

Ezzel megkötötték az alkut, Irzambek herczeg megtartotta az eljegyzést a szép Ain Khánéval, a minek a szertartása az, hogy mind a ketten lóra ülnek, a menyasszony ölében van egy kis kecskegidó, a vőlegénynek azt kell tőle elragadni. Irzambeknek sikerült a kecskegidó elrablása s ezzel bekövetkezett a jegyváltás. A szép Ain Kháne egy pompás, aranynyal hímzett övet adott Irzambeknek; ez pedig a maga részéről egy gyönyörű chinai gyöngyös fátyolt a menyasszonyának, a mit a majmatsuni bazárban száz tevebőrön vett meg Zikohór khán, az öreg apja. S ezzel megegyeztek, hogy mihelyt Irzambek hazakerül Szentpétervárról, azonnal megülik a menyegzőt, fejedelmekhez illő pompával és fényűzéssel.

Az eljegyzés után rögtön útnak indult Irzambek herczeg, elválhatatlan Tseremikoffjával, s nagy kozák kisérettel a tündéri Szentpétervár felé, biztosítva az apját, hogy onnan minden bizonnyal olyan szép piros palástot fog haza hozni, és mellé akkora arany rendcsillagot, mint a minőkkel a dzungár szultán Khúz khán dicsekedik.

Mert Khúz szultán is egyike azoknak a felkent főknek, -244- a kik a hatalmas éjszaki kolossz árnyékában kerestek oltalmat, szomszédaik ellen. Ezért kapta azután jutalmul a fentemlített gárderobot.

Khúz szultán nyalka legény volt, kivált ha a piros palástot föltette s az aranycsillagkeresztet a nyakába akasztotta. Így mutatta be magát a mongol khán előtt, mikor a szép Ain Kháne kezéért először esdekelt. Ekkor, mint tudjuk, kosarat kapott.

Azonban Irzambek herczeg alig pihenhetett még meg Szentpétervárott, a midőn Khúz szultán násznagyai újra megjelentek Almun khán előtt, a megujított menyasszonyi díjfelajánlást megtoldva még ötezer ezüst rubellel.

Honnan vette Khúz szultán ezt a sok rubelt? ezt vége felé majd kitaláljuk; Almun khán fülében azonban ez igen kellemes csengésü hang volt; mert a sátorozó fejedelmeknél a kivert pénz ritka madár.

Almun khán tehát «megrágta a szijat», a mi napkeleti virágnyelven annyit tesz, hogy megtörte az adott szavát s visszaküldte Talapór khánnak az eljegyzési gyöngyös fátyolt, megizenve neki, hogy a leányát mégis csak inkább Khúz szultánnak adja feleségül; mert ez egy láda rubelt is hoz, s azonkivül másfél annyi ökröt, lovat s egyéb marhát, mint a mennyiben Irzambek herczeggel megalkudtak.

Erre a goromba hitszegésre Talapór khán csak annyit felelt, hogy «jól van».

Csendes természetű ember volt: sót lehetett a hátán vágni, hanem aztán, mikor egyszer a türelmének az olaja kifogyott, akkor egyszerre úgy szétrugott maga körül, hogy mindent levert, a mi útjában állt.

Nem szólt semmit, csak kikereste a legjobb tiz paripáját s kiválogatta a vitézei között a legjobb ezer lovast s aztán a feleségének azt mondta, hogy elmegy dzsiggetájt vadászni.

Oda pedig nem ment, hanem neki indult egyenesen Almun khán fővárosának a sivatagokon és rengetegeken keresztül. -245-

Úgy rendezte el az útját pedig, hogy százat-százat a lovas vitézei közül imitt-amott hátrahagyott, erdőkben, sziklaszorosoknál, sebes folyamok átjárói előtt, sűrű nádasokban.

Az utolsó százat az Urtán tó egy félszigetére rejté el, s azután egy maga, minden csatlós, szolga nélkül, elindult Almun khán tanyáját felkeresni.

Az épen akkor ülte javában leánya menyegzőjét Khúz szultánnal, s nagy volt az ünnepi pompa az egész sátorvárosban.

Khúz szultánnal azonban időközben valami kellemetlenség történt. Ő tudniillik, mint igazi jó államgazda és takarékos fejedelem, úgy gondolkozott, hogy a menyasszonyi hozományul fölajánlott nagy mennyiségü lábas jószágoktól kár volna a saját országát megfosztani, mikor az másutt is megszerezhető. Egy éjjel összeszedett nehány ezer vakmerő ficzkót s azokkal beütött a szomszéd Batyúr szultán birodalmába.

Az ilyen éjjeli rablóhadjáratot «barantá»-nak hijják. A sivataglakóknak ez egy nemes mulatságuk, s egyúttal tisztességes keresetmódjuk. A szomszédtól elhajtanak hevenyében tiz-huszezer lábas marhát, s a ki ellentáll, azt lekaszabolják; asszonyt, gyermeket, ha megkaphatnak, azt is elviszik.

Tehát Khúz szultán is egy ilyen nagyszerű barantát rendezett, s azt saját maga vezette, mely alkalommal hadvezéri tehetségeinek teljes érvényt is szerzett, a mennyiben sikerült elhajtania Batyúr szultánnak tizenkétezer lovát és hatezer ökrét, de annyiban mégis ő maradt a vesztes, hogy otthagyott a csatatéren valamit, a mit nem adott volna a világ minden lováért. A csata hevében tudniillik valami bolond kirgiz levágta Khúz szultánnak az orrát.

Khúz szultán azt gondolta ki, hogy a kapott csillagkeresztet -246- a süvegére akasztja ezentúl zsinórra kötve, úgy, hogy annak az arany fityegője épen ezt a hiányzó arczrészt takarta el, a mi egészen helyreütötte a dolgot; úgy, hogy rangjához illő pompával jelenhetett meg a mongol khán udvaránál, a hol az átadott ajándékok sokasága miatt senki sem ért rá az orra felől tudakozódni.

A menyegzői hét utolsó napján érkezett meg Talapór khán s még lehetett része a vendégségben.

A khánnak azt mondta idejövetele okául, hogy ő is visszaadja Ain Khánénak a jegyül adott vőlegényi övet, s ipának az adott szót, hogy adósai ne maradjanak egymásnak.

Nagyon szivesen látták, s aztán kinálták, hogy ő is igyék. Meg is tette, versenyt ivott a khánnal és a szultánnal a savanyú kumiszból, s az édes tűzitalból, a mit a szultán hozott csobolyóval. Csakhogy ő azt a ravaszságot tette, hogy a míg felséges ivótársai lelkiismeretesen a torkukba eresztették le az italt, ő a kobak nyilását a ködmöne gallérjához illeszté, s oda csorgatta le a drága borszeszt, úgy, hogy midőn azoknak a fejük egészen megtelt a jó rostopsinnal, ő neki csak a két csizmaszára lett vele csordultig. Mikor aztán amazok a világról semmit sem tudtak többet, akkor az egyedül maradt Ain Khánét megszólítá Talapór khán.

A leány ellökte az öléből az odaheveredett részeg vőlegény fejét, s így szólt:

– Ha te akarod, én elszöktetlek tőle s elviszlek az én országomba, Irzambek feleségeül.

– Én örömest elszöknék veled, csak szerét ejthetném; de lásd, nagyon őriznek, soha magamra nem hagynak, Khúz szultán mindig vigyáz rám. Jobb lett volna, ha az egyik szemét ütötték volna ki a csatában. Nézd most is, -247- pedig holt részeg, úgy alszik, hogy az egyik hajtekercsemet a markába szorítja.

– Megmondom neked, mit tégy, ha rá akarod magadat szánni. Ma alkonyatkor lesz a nagy szertartás, a mikor a vőlegény a menyasszonyát karjai közé ragadja, elfogva őt a kecskegidóval. Te válaszd ki apádnak a legjobb paripáját, a mi nálad nélkül senkinek sem eladó. Azután mikor a nászfuttatást megkezded, tekints szét a rónán s a hol meglátsz egy legelésző lovat, mely egy letüzött kopjához lesz kipányvázva s a kopja hegyére ez az én süvegem feltüzve, irányozd arra felé a lovad futását. A többi azután majd az én gondom.

A leány kezet adott rá, hogy úgy tesz, s aztán tovább legyezte a jakfarkkal az alvó apát és vőlegényt; Talapór khán pedig felült a lovára, s egyedül, a hogy jött, visszatért a pusztába.

Alkonyat felé, mikor gazdák és vendégek kialudták a mámort, s a nagy dobverésre és kürtölésre fölébredtek, következett a menyasszony átadásának szertartása, az egész mongol és dzungár nászkiséret láttára. Lovon ült minden ember. Ain Kháne kiválasztá legjobb paripáját, s aztán szétnézett, hogy merre van a megigért jel?

Mintegy négyezer lépésnyi távolban legelészett egy paripa a felsüvegezett kopjához pányvázva.

Ain Kháne arra felé irányozta futtatását. Csak a szokásos egérút volt adva a menyasszonynak a vőlegénye előtt, a ki szintén bizott a maga paripájában.

De Ain Kháne nem engedte magát elfogatni, kezébe kapta a hajfonadékát s ostor helyett azzal vágta a lovát, hogy gyorsabban rohanjon, s még a kecskegidót is eldobta magától, hogy azzal is kevesebb teher legyen a paripán. Mikor aztán a kipányvázott paripa közelébe értek, egyszerre kiugrott a pusztai rekettyebokrok közül Talapór khán, felszökött a lovára, szembe került Khúz szultánnak s a fejszéje fokával olyat mért neki egyet a nyakszirtjére, hogy az csak lefordult a lováról. -248-

A bámuló ezernyi meg tizezernyi lovas nép elszörnyedve ordított föl e vakmerőségen.

Elrabolni a felséges khán legszebbik leányát, az apja szemeláttára, a vőlegénye orra elől (a mi nincs is), az egész násznép tömege közül! A drága leányt, a kinek az ára huszezer ló, teve, ökör, meg ötezer ezüst rubel, elkapni csak úgy ingyen, minden khalym-adás nélkül; meggyalázni, megcsúfolni Dzsingiszkán ivadékát! ez nem történhetik meg a nap alatt.

Az ezernyi lovasnép mind utána rohant a szökevénynek és a szöktetőnek. Ütötték a tám-támot, fujták a kürtöt; az egész sivatagot fellármázták, mindenünnen lovasok ugráltak elő; egy csoport útját is állta a menekülőknek; de Talapór khán, mint a hadisten maga, úgy vágott közéjük, egyet fejbe, mást nyakszirten csapott fejszéjével, a többi eloldalgott a keze ügyéből. Ez alatt elértek az Urtán tóhoz, onnan Talapór khán kürtszavára a félszigetről előrohant a száz kalmuk harczos, s míg azok összeverekedtek a khánt és a menyasszonyt legközelebb érő üldözőkkel s feltartóztatták azokat, azalatt a menekülő pár nagy egérutat nyert előttük s végre eltakarta őket a sötét éjszaka.

De az éjjeli árnyak csak megnehezíték, de meg nem állíták a szörnyű hajszát. Tovább folyt az, erdőkön, mezőkön keresztül, meredek hegyoldalaknak fel, mély hegyárkokba alá. S míg hátuk mögött az üldözők vad ordítása üvölté be a pusztát, köröskörül a vésztüzek kigyuladtak a hegyormokon, fegyverbe szólítva az egész mongol népet.

És Ain Kháne ennyi veszély, rémség között látta Talapór khánt meg nem rettenve, arczczal fordulni a halállal szemközt; látta őt útját álló ellencsapatok közé merészen bevágni, szétszórva azokat, mint farkas a juhnyájat, látta őt futását gátoló folyamok zuhatagaiba vakmerőn beleszöktetni, társnőjét magával rántva, s a feje fölött átcsapó -249- hullámot korbácscsal megütni s azt a vizet, mely csaknem megfojtá, visszaköpni az üldözőire, kik nem mernek utána rohanni, hanem messze lekerülnek, a sekélyes gázlót keresik, újabb egérutat nyeretve a menekülőkkel. S e vágtatás ezer veszélyen keresztül így tart reggeltől alkonyatig s estétől virradatig. Az üldözők rohamát fel-feltartja egy-egy újabb segédcsapat, de az csak annyi annak, mint a tengernek a homoktorlat. Mint a zúgó tenger jön utánuk harsogva a mongolok, dzungárok haragos tábora s ők csak ketten vannak már, mire a nagy homokpusztára elérnek, melyen túl a Sachalim Ula csillámlik. Itt egy új ellenség támad eléjük szemközt. Tábor az is, tenger az is. A homokzivatar az, a puszták réme. Az ég elsötétül, a szélfergeteg homoktölcsérei, mint egetemelő oszlopok orsóznak végig a sivatagon; a fövény hullámra kel, mint a háborgó tenger. A két futó e két bőszült óriás közé jutott.

S Talapór khán neki vág a homokviharnak, keresztül vágtatva a leánynyal, két közeledő homoktölcsér között: a «szél menyasszonyai» között harmadik menyasszony. A forró homok éget, mintha tűzzápor volna. Le kell előtte feküdni a földre. Talapór khán keblére fekteti Ain Kháne arczát s köntösével takarja el, hogy a forró szél meg ne fojtsa; a fövény elsirolja őket, hogy csak a férfi kevély feje látszik ki a föld alól.

A vihar elvonul, Talapór khán kivonszolja a homok közül vele eltemetett társnőjét, szájába tölti kobakjából az utolsó maradék italt, életre támasztja; aztán a paripák után lát. Azok közül csak egy maradt élve: Talapór -250- kháné, a menyasszony paripája a homokba fuladt. Most Talapór khán maga elé emeli a nyeregbe a leányt s így viszi az aléltat tovább az ölében. Csendesen haladhatnak már előre: az üldözők táborát is szétkergette a vihar. Tisztára seperte az a láthatárt. Az utolsó mén még kitart. Kettős terhével is elüget a Sachalim Ula partjáig. Ott nagyot iszik a fekete vizből s aztán biztatás nélkül beleveti magát, s átkaptat prüszkölve a tulsó partra, ott megrázkódik, térdre rogy, nagyot nyerít, gazdája szeme közé nézve megtört szemeivel, még egyszer csülökre kap, aztán levágja magát s kileheli nemes páráját.

Itt aztán már Talapór khánnak az ölébe kellett venni az elalélt leányt s így vinni tovább.

És az a férfi, a ki annyi napon és éjszakán át, egyik paripáról a másikra szökve, vágtatott úttalan országokon keresztül, harczolt, vérben fürdött, ellenséget gázolt, agyonnyargalt lovának a husából evett s akkor ivott, mikor a fejét elborító zuhatag megbuktatá s ez idő alatt álomra le nem hunyta a szemeit; a rettentő roham után, melyben elhullott mind az ezer kisérője, melyben elveszett az utolsó két paripája is, melynek a végén az érczből alkotott hős menyasszony maga is, mint egy bágyadt, halavány gyermek roskadt össze, megvallva asszonylétét, ez a férfi még akkor bírt elég testi-lelki erővel, felvenni a karjára az elrabolt menyasszonyt s úgy vinni azt a legközelebbi emberlakig.

A jó Arizme, mikor megtudta, hogy férje minő útra vállalkozott, leköltözött minden jurtájával a Sachalim Ulának a partjára, a honnan Talapór khán visszatértét várhatta.

Talapór khán odafektette a karjain hozott leányt a jó Arizme ölébe, s azt mondá neki:

– Ain Kháne már itt van; de most meg Irzambek nincs hozzá. Ma érkezett tőle Szentpétervárról egy moszkó lovas izenettel, a kitől visszaküldte a menyasszonyának a jegyben kapott vőlegényi övet, Irzambek Szentpétervárott már megházasodott: elvett egy aranyhaju herczegasszonyt, a ki szép, gazdag és hatalmas s a ki mellett több feleséget tiltva van neki tartani.

A khánleány, a kit menyegzője napján a vőlegénye keze közül, az apja és az egész nemzet láttára elraboltak, hogy előbbi vőlegényének juttassák, most egyszerre azzal legyen meggyalázva, hogy ismét visszaküldjék az apjához azzal a szóval, hogy most már a vőlegénynek nem kell a leány.

– Hisz az olyan országos gyalázat volna: elragadni egy khánnak a leányát és nem adni annak egy másik khánt férjül, a mi méltó ok lenne rá, hogy az egész mongol nemzet felkerekedjék s haddal támadja meg a törgauta nemzetet s az ebből támadó keserves háborúnak vége ne szakadjon addig, mig a megsértő népből egyetlen férfi él.

– Mit tegyünk most? kérdé Talapór khán a jó Arizmétől, miután jó maga hasztalan törte a fejét azon, hogy valamit kitaláljon.

– Én megmondom, hogy mit tégy? mondá neki a jó Arizme; vedd nőül te magad Ain Khánét.

– Azért csak úgy fogsz szeretni. Hátha egy apának -252- több gyermeke van, nem szereti-e valamennyit, a később szülöttért elvesz-e a korábbszülöttől valamit az eddigi szeretetéből? Nem egy asztalhoz ülteti-e valamennyit? Nem egyformán öleli-e meg valamennyit? Ha két gyermeket lehet egyformán szeretni, hát két feleséget miért ne lehetne?

No, képzelem, hogy erre az okoskodásra hogy kiáltana fel elszörnyedve minden keresztyén ember, a ki ezt hallaná, (a mozaista már ne szóljon, mert annak ott van Jákob a két feleségével, meg szent Dávid négygyel, hogy bölcs Salamonról ne is szóljunk); pedig hát lehet-e annál nemesebb vonás egy nő jellemében, mint mikor a keleti nő azt a kincset, a mi a nőnek legdrágább, legféltettebb, a férj szerelmét egy más nővel meg tudja osztani, harag, gyűlölség nélkül; nem kever mérget a másik nő italába, a kinek mosolyától szerelmesének arczát felvidulni látja, hanem tanítja a saját gyermekét jó testvérnek lenni annak a másik asszonynak a gyermekével?

A jó Arizme, mikor látta, hogy Talapór khán nem idegen ettől a gondolattól, maga fogott hozzá, hogy a szép Ain Kháné szivét megnyerje a számára. Felmagasztalta előtte Talapór khán nemes jó tulajdonait, a miket csak egy boldog feleség tudott egy férjben kiismerni. Annak az engedékenységét, derült kedélyét, hosszú türelmét, józanságát, harag nemtartását, míg egészen megszeretteté őt Ain Khánéval, s akkor aztán megkérte őt az ura számára második feleségül.

Ain Kháne azt válaszolta, hogy ha a nénje megengedi, ő kész férjhez menni Talapór khánhoz.

Akkor aztán ketten együtt hozzáfogtak a menyegzői öltöny hímzéséhez, hogy hamarább meglegyen s ez idő alatt, egy himző ráma mellett ülve mind a ketten, a jó Arizme folyton oktatta a menyasszonyt, hogy kell viselnie magát, ha Talapór khán szeretetét meg akarja nyerni? mik annak a szokásai? hogy szereti a kedvencz ételeit elkészíttetni? micsoda indulatai vannak, a mik elől az -253- asszonynak ki kell térni, hogy a férjével meg ne utáltassa magát? S Ain Kháné figyelmes tanítvány volt.

És azután Arizme egy külön jurtát készíttetett Ain Kháne számára, a hol mint új asszony lakjék; abba átrakta legszebb selyem szőnyegeit, prémes takaróit, chinai ládáit; még a házi istenei közül is a leghatalmasabb rézbálványt az ő számára választotta ki. A menyegző napján ő fésülte meg, ő fonta be a haját s mikor megcsókolta őt és bevezette az új sátorba a menyegző éjén, a csortában minden kakast leborított fonott kas alá, hogy meg ne háborítsák a boldogok álmát.

S ettől fogva Talapór khánnak jobbról is ült egy asszony az oldala mellett, balról is, s mind a kettő versenyezett, hogy izes falatokat dugdosson a szájába, édes szavakat sugdosson a fülébe s édes mosolygással nézzen a szemébe s Talapór khán épen nem érezte magát szerencsétlennek.

Hanem hát mi közünk nekünk a pogány bálványimádók bolondságaihoz, hogy én azokat neked úgy hegyiről-tövire elmeséljem, kedves Kazi Mehemet?

Nem arról van itt most szó; hanem hogy mint jutott hozzá a moszkó az Amur vidék birtokához.

Mint tudod, Ázsiában az orosz szent birodalom s a chinai mennyei birodalom régóta határosak egymással.

Mert voltak ugyan határköveik, csakhogy azokat, ha a chinaiak lerakták valahová, az orosz mérnökök neki mentek, s egy-egy repülő hadoszlop fedezete alatt messze földre belebb vitték, ott tették le. Egy-egy ország volt a közbeeső külömbözet.

Eközben az történt, hogy a chinaiak valami hiábavalóság miatt összevesztek az angolokkal és francziákkal. Azok hadsereggel jöttek boszút állani e sérelemért. -254- Könnyű munkájuk volt. A mandzsu hadsereg rég elveszté hajdani harczi erényeit s régi rendszerű rossz fegyvereivel meg sem állhatott az új találmányú hadi gépek előtt. A francziák és angolok a birodalom fővárosa előtt álltak s csak akarniok kellett volna, a fővárossal együtt az egész mennyei birodalom az ő hatalmukba eshetett volna.

Ekkor előállt a hajdani legveszélyesebb ellenség, s a most még veszélyesebb jóbarát, az orosz birodalom követe. Ugyanaz, ki ez évben, mint sztambuli követ magát a szultánt is meg akarta venni husz millió rubelért. Az most megvette a chinai császárt. Még pedig igen olcsó áron: egy kis ijedségért.

Mikor a császár, a mandarinok, a fővezérek, a varkocsaikat tépve szaladgáltak kétségbeesetten, akkor odament hozzájuk a moszkó s azt mondá:

– Én megszabadítlak titeket a veres haju szörnyetegektől, ha aláírjátok, hogy az Amur balpartja legyen a határ a két birodalom között.

Törődtek is ezek az Amurral akkor, mikor a «sárga folyó» volt nekik legforróbb. Aláirták minden kivánságát. Még azt is, hogy az orosz karavánoknak legyen egyedüli joguk Chinával a kereskedést fentartani.

– De hát hol vannak a hadseregeid, a mikkel a vereshaju gonosztevőket elűzöd? kérdezék a mandarinok a moszkótól.

– Elfujom én azokat a szájammal, mondá az orosz diplomata s azzal kivitette magát hordszéken a szövetségesek táborába. Ott elmondta a fővezéreknek, hogy a chinaiak négyszázezer harczost tartanak Peking körül elrejtve s csak azt várják, hogy a szövetségesek megszállják a várost, akkor minden oldalról meg fogják őket rohanni s lemészárolják az utolsó emberig. Az orosz követ felfedte európai barátainak csupa emberszeretetből az egész pokoli hadi tervet – a miről a szegény chinaiak maguk egy szót sem tudtak, s azzal úgy megrökönyíté a betörőket, -255- hogy semmit sem tartottak tanácsosabbnak, mint békét kötni a chinai császárral, a minek a végén ők kaptak egy kis tengerpartot, de a közbenjáró moszkó megkapta az egész Amur vidéket, egy akkora országot, mint az egész európai Törökország; a minek elnyerése után már most az orosz költők a pompás magnolia-erdőkről énekelhetnek, a mik tavaszszal lilaszin virágözönnel borítják az Amur partját s azt mondják, hogy ez a paradicsom, ez a tejjel-mézzel folyó Kanaán – Szibéria. És tökéletes igazuk van.

A nyolczvanezer kalmuk család, a mi százötven év előtt elhagyta a Volga vidékét, hogy elfusson az orosz elől, addig ment előre, míg kilenczven délkörrel odább, az egész kerek föld egy negyed részével távolabb megint belement Oroszországba. Félig ő húzta magához Oroszországot, félig az húzta magához őt. Alája furta magát, mint a vakond.

Csak még meg kellett hódoltatni a letelepült törgauta népet s ezt végezte el egy pár bűbájos kék szem ott a Néwa mellett.

Annak a bűbájos kék szempárnak a tulajdonosnéja előkelő herczegasszony volt Szentpétervárott, a kinek a férje magas államhivatalt viselt.

A szép hölgy szenvedélyesen szeretett egy más fiatal bojárt, ki a császári testőrségnél szolgált.

A fiatal szerető és az öreg férj egy napon találkozót adtak egymásnak a Néwa szigetén s onnan a férj nem tért vissza.

E párbaj miatt a testőrtisztet elküldték a Csendes-oczeán partjára, egy akkor keletkező város: Nikolajewszk kormányzójáúl kinevezve. A szép hölgynek pedig, kinek a férjét megölte, be kellett menni egy kolostorba.

Ekkor került a lámpafény elé Irzambek herczeg, a kit az orosz birodalmi városban rendkívüli kitüntetésekkel fogadtak. -256-

Egyszer aztán előhívták a kolostorból a szép varázsló kék szemek tündérét, s tudtára adták, hogy van egy út, mely őt Nikolajewszkbe elvezeti: ez a nászút a kalmuk fejedelemfi oldalán. Mint a kalmukok fejedelemnője, eljuthat Nikolajewszkbe s elfoglalhatja rezidentiáját, mely szomszédos lesz a kormányzó palotájával!

Mit meg nem tett ez a szerelmes asszony azért, hogy régi kedvesét ujra föltalálhassa! Még a kalmukok eljegyzési lakomáját is elkölté Irzambekkel, a mi pedig egy pár keresztes pók. Hisz ő maga gonoszabb pók volt annál, a ki úgy körül tudta hálózni a gyanútlan kalmuk herczeget, mint egy dongót, s mikor aztán megkötötte, akkor elvitte őt magával hálója tulsó szegletébe, a mi a jégtenger partjához volt kötve.

S a míg a nászút tartott, közelíteni sem engedte magához a fejedelmi házastárst, azt mondta neki: «hitünk tiltja, hogy addig megöleljük egymást, a míg atyád ránk nem adja az áldását!»

Talapór khán pedig azalatt ült békében a tevebőrön, egyik felől a jó Arizmét, másik felől a szép Ain Khánét engedve vállára dülni. Délelőtt vadászott, délután pipázott.

Tigrisek nem nyugtalanították a birodalmát többé. Minden aulnak volt védelmező kozák őrsége.

A nemes férfiú előmutatott a khánnak egy irást, a mire nagy veres pecsét volt ütve kétfejű sassal s azt magyarázta ki neki ebből az irkafirkából, hogy a hatalmas czár Tseremikoffot tette meg az Amur vidék főfelügyelőjévé, -257- ki a kháni méltóságban megerősített Irzambek fejedelem mellett az országot rendben fogja tartani: rendőrséget, rendes postajárást szervez, az arany és ezüstbányákat mívelteti, a védelem költségei fejében valami kis adófizetést is óhajt s a törgauta nép javából rendes ezredeket szervez, a miknek szabad lesz a czár hadseregében szolgálni.

Talapór khán azt felelte rá, hogy «ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen úgy». És tovább pipázott.

S attól fogva a kozák szolgáltatta az igazságot a kalmuknak, s tanította őt engedelmességre és egy helyben maradásra.

Rövid időn megint előkerült Tseremikoff s hozott magával egy hosszú kabátos és magas süveges urat, a kit úgy mutatott be, mint Dundukoff archimandritát, ki a fenséges, Volga melletti uralkodó kalmuk fejedelemág sarja; a czár kegyelméből a solovetski zárdában papi pályára neveltetett s most az Amur melletti kalmuk nemzet főpapjává lett kinevezve, ki a keresztyén hitet be fogja plántálni ez országba.

S azzal előmutatott egy másik írást, a melyikből megint azt mutogatta ki, hogy Irzambek khán az egész népével együtt áttért az egyedül üdvözítő orthodox hitre.

Talapór khán kiverte a pipáját s azt mondta, hogy ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen úgy! s azzal maga is neki vetkőzött és meghagyta magát kereszteltetni s aztán megint megtöltötte a pipáját s tovább pipázott.

Tseremikoffot aztán nem látta többet; hanem Dundukoff ott maradt nála és igyekezett őt a felvett hit alapelveibe bevezetgetni.

Megmagyarázta neki, hogy a hittérítés nem megy a nélkül, hogy a régi rézbálványok más szebb jelvényekkel ki ne cseréltessenek s a Lámákra sincs szükség: azokat ki kell űzni a Góbi pusztára.

Talapór khán azt mondta rá, hogy ha Irzambek úgy kivánta, hát legyen úgy, s azontúl a kozák tanította a kalmuknak a katechizmust. -258-

A törzsek vezéreinek mind nem tetszettek ezek az új dolgok; fel is gyülekeztek Talapór khánhoz s elmentek a jurtájához s ott pipáztak vele együtt, körülülve a tevebőrt és szürcsölgetve a marhavérrel kövesztett téglathea finom italát, hanem szót emelni mind nem mertek Dundukoff archimandritától, a kinek ékesen szólása hatalmasabb gyorsaságú volt, mint a dzsiggetáj nyargalása a pusztán. Csak úgy a szakálluk közé dohogtak, hogy nem jó dolgok ezek!

Egy napon aztán, mikor Talapór khán ismét együtt ült országnagyjaival a fejedelmi jurtában, hosszú pipaszáraikból szopogatva az édes füstöt s pipáikat mind a középen egymáshoz rakva; – egyfelől ott ült mellette a jó Arizme, másfelől a szép Ain Kháné, s ha Arizme megtölté a pipáját, akkor Ain Kháne hozott rá parazsat a tűzhelyről, gyöngéd markában rázogatva azt, hogy meg ne égesse a tenyerét, ezért jutalmul Talapór khán a saját theás csészéjét egyszer a jó Arizmének, másszor meg a szép Ain Khánénak nyujtá oda szürcsölésre, – hát ekkor rátért a kényes pontra Dundukoff archimandrita.

– Talapór khán! Az új hit, melyet fölvettél, tiltja neked a két feleség-tartást.

– De hátha egy keresztyén ember két asszonyt talál megszeretni, akkor mit cselekszik?

– Az egyiket titokban szereti, s azzal bűnt követ el, a miért, ha pap föl nem oldja, (az pedig pénzbe kerül) a pokolra jut.

– De már akkor én is megyek oda, a hol az apám, meg a nagyapám van; mert ott jó társaságban leszek. -259-

– De azonban a bűnös életnek még ezen a világon is meg van a maga büntetése. Ha te két feleséget tartasz, akkor nem vagy udvarképes. Soha meg nem jelenhetsz sem a czár, sem az ő helytartói előtt, s feleségedet be nem mutathatod. Azonkívül a törvény előtt is meglakolsz, mert két feleségtől származó gyermekeidet nem fogják elismerni törvényes örököseidnek, s vagyonod holtod után a czárra száll.

– Hogyan? Az én drága jó Arizmémet, a ki húsz év óta takargatja be az én lelkemet az ő meleg hűségével: az én Irzambek fiamnak az anyját, ki gyermekemet világra hozta, tejével táplálta, szavaival szelidítgeté; a jó tanácsadót, a ki helyettem gondolkozik, mikor az én eszem pihen; a ki ifjusága virágával az én szivemet megkoszorúzta; a kinek a hangját ha hallom, akkor tudom csak, hogy otthon vagyok; a kihez hasonló áldott lélek nincs több a világon. Dejsz az én Arizmémet el nem bocsátom.

– Hát akkor bocsásd el a másikat, az ifjabbat, mondá rá Dundukoff Eleuther archimandrita.

– Micsoda? Az én drága Ain Khánémtől váljak-e meg, a kit fegyverrel, harczczal ragadtam el az atyja sátorából; kiben minden tökéletességet föltalálok, a mi a tündér és az asszony között van, a ki mellett nekem a sivatag is paradicsom, s a ki nélkül a paradicsom is sivatag. Ah az én Ain Khánémat én magamtól el nem taszítom.

– Már pedig, ha a szent orosz birodalomban igazhivő -260- fejedelmül meg akarsz maradni, vagy az egyiken, vagy a másikon túl kell adnod. Válaszsz!

Ekkor mind a két asszony, a kiket magához szorítva tartott, oda sugott a fülébe valamit. Talán mind a kettő ugyanazt a szót mondta.

Talapór khán szemei egyszerre kivillantak erre a szóra, fölugrott ültéből, kiállt a tevebőr közepére. Először az egyik öklét, azután a másik öklét lökte föl a levegőbe, lábaival dobbantott, kirántotta öve mellől a baltáját, azt elkezdte forgatni, tánczra kelt és dalolt hozzá: valami mélán vontatott, s éles fölkiáltásoktól megszakgatott dalt. És arra a többi törzsvezérek is fölugráltak: ugyanazt a tánczot kezdték járni, s ugyanazt a dalt dalolták, – ragályos volt az, mint a szent őrjöngők táncza, Dundukoff Eleuther maga is sápadt és reszketett, mikor azt a tánczot látta, s azt a dalt hallá. Valami eszébe jutott gyermekkorából, mikor még a pusztán lakott. Utoljára ő is fölugrott, félrecsapta a püspöksüvegét, övébe dugta a palástja végét s együtt járta testvéreivel a fegyvertánczot.

Kivonultak a jurtából a szabadba, e tánczot, e dalt folytatva; az aul minden jurtájából előjöttek a férfiak, s aztán végig terjedt az egész országon az az őrjöngés, hogy a férfiak elkezdtek tánczolni, dalolni s baltáikat forgatni a fejük fölött.

Irzambek khán szerencsésen megérkezett kék szemű tűndérével Nikolajewszkbe. A kormányzó megcsókolta először őtet, azután a feleségét.

A szép tündérnő megmagyarázta ezt neki. Oroszországban -261- ez a szokás: az idegenek megcsókolják egymás ajkát üdvözlésképen.

– Ejnye, de szeretnék én akkor a feleségemre nézve idegen ember lenni! mondá Irzambek khán. Neki még nem volt szabad a hitvese ajkait szájával érinteni, a míg az apja áldását el nem hozza.

De sietett is minél előbb felkeresni a Sachalim Ula vidékét, s a törgauta népet.

Ott voltak a lerakott obonjaik, lókoponyákból emelt emlékguláik; de ők maguk sehol.

Mikép nagy apja Zikohór khán egykor, úgy vándorolt Irzambek erdőről-erdőre, s nem talált egy élő embert, nem egy őrzött nyájat, a buja legelőket ellepték a dzsiggetáj ménesek s azok rábámultak a közeledőre: hát ez miféle vad?

Míg aztán az utilapu és a csalán elvezette őt is ahhoz az ősi girájhoz, a miben a Tuptsin Láma lakott.

A Tuptsin Láma száznegyven évet számlált már, s helyéből nem tudott megmozdulni többé. Keze, lába és feje folyvást apróra reszketett s a hangja csupa suttogás volt.

A kő mellett, a melyen ült, minden reggel nőtt ki a lágy nyirkos földből egy husos gomba, a minek «Kemma» a neve. Ezzel táplálta őt csodamódon a föld. Csak le kellett hajolnia a lábához: ott volt az étke.

Mikor Irzambek khán belépett a girájba, a Tuptsin Láma ráismert s elkezdett mosolyogni. Kiszáradt arczán a száz redő nevetésre torzult el.

– Hol van apám? Hol a törgauta nép? Kérdezé tőle nyers, parancsoló hangon Irzambek.

– De hogy mertek az én akaratom ellen cselekedni? Nem vagyok-e én a törgauta nemzet khánja?

E szóra felemelkedett helyéről a Tuptsin Láma s reszkető kezét kinyujtva Irzambek felé, mint a mécs, mely a kialvásához közelg, suttogó szavát hallható hanggá emelve, kiálta:

– Mi vagy te? A törgauta nemzet khánja vagy te? Majd én megmondom neked, hogy mi vagy te, Irzambek? A nikolajewszki kormányzó szeretőjének a férje vagy te; – az irám szarvainak viselője vagy te; – a kutyának a farka vagy te, a kit az eb, mikor a gazdájának hizelkedik, jobbra csóvál, balra csóvál. Ez vagy te!

Így vesztett el az orosz birodalom egy pár szép szem epedő ragyogása miatt egy millióra menő, békében, harczban erős népet, annak minden lábon mozgó gazdagságával együtt.

Azóta folyvást igyekezik az üresen maradt paradicsomot benépesíteni száműzött lengyelekkel, elfogott cserkeszekkel és szabadelvű oroszokkal; de lassan megy a munka.

No majd ha a szerbek, románok és bolgárok is hozzájárulnak a maguk illetékeivel, akkor gyorsabban fog menni Szibéria benépesítése.

Lábjegyzetek.

1) 1836-ban még sem a kaliforniai, sem az ausztráliai aranytelepek nem voltak fölfedezve.

2) Egy pud – 32½ vámfont.

3) Igy neveznek az oroszok mindenféle rangbeli embert.

4) Ohitüek.

5) Több kaukázusi utazó, orosz, német és franczia bizonyitja, hogy az Elborus környékének ős települői latin eredetűek; még a nevek is ősrómai hangzásúak. Sextus Pompejus idejében kerültek oda, a Nagy Pompejus fia seregének romjaiból, a kisázsiai leveretés után, a mi könnyen kimagyarázható a felülkerült caesarpártiak kegyetlen üldözéséből.

J. M.

6) E regény alapeszméjének igazolásaul szolgáljanak a következő adatok dr. Koch Károly legjobb hitelű Kaukázus leírásából.

7) A mi magyarúl ilyenformán hangzanék szabad fordításban:

«Zengd hát, Istennőm, a Pélida Sámyl haragját,
A veszedelmest, mely sok orosznak okozta halálát
S sok főtiszt lelkét gyóntatlan küldte pokolra.»

TARTALOM.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GÖRÖG TÜZ: ELBESZÉLÉSEK MINDENFÉLE IGAZHIVO NÉPEK TÖRTÉNETÉBOL ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE

PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free distribution of electronic works, by using or distributing this work (or any other work associated in any way with the phrase “Project Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full Project Gutenberg™ License available with this file or online at www.gutenberg.org/license.

Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works

1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to and accept all the terms of this license and intellectual property (trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be used on or associated in any way with an electronic work by people who agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works even without complying with the full terms of this agreement. See paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ electronic works. See paragraph 1.E below.

1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual works in the collection are in the public domain in the United States. If an individual work is unprotected by copyright law in the United States and you are located in the United States, we do not claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, displaying or creating derivative works based on the work as long as all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ works in compliance with the terms of this agreement for keeping the Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily comply with the terms of this agreement by keeping this work in the same format with its attached full Project Gutenberg™ License when you share it without charge with others.

1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in a constant state of change. If you are outside the United States, check the laws of your country in addition to the terms of this agreement before downloading, copying, displaying, performing, distributing or creating derivative works based on this work or any other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no representations concerning the copyright status of any work in any country other than the United States.

1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, copied or distributed:

This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.

1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not contain a notice indicating that it is posted with permission of the copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in the United States without paying any fees or charges. If you are redistributing or providing access to a work with the phrase “Project Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted with the permission of the copyright holder, your use and distribution must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works posted with the permission of the copyright holder found at the beginning of this work.

1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ License terms from this work, or any files containing a part of this work or any other work associated with Project Gutenberg™.

1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this electronic work, or any part of this electronic work, without prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with active links or immediate access to the full terms of the Project Gutenberg™ License.

1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any word processing or hypertext form. However, if you provide access to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official version posted on the official Project Gutenberg™ website (www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works provided that:

• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has agreed to donate royalties under this paragraph to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid within 60 days following each date on which you prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty payments should be clearly marked as such and sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation.”
• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ License. You must require such a user to return or destroy all copies of the works possessed in a physical medium and discontinue all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ works.
• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the electronic work is discovered and reported to you within 90 days of receipt of the work.
• You comply with all other terms of this agreement for free distribution of Project Gutenberg™ works.

1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below.

1.F.

1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread works not protected by U.S. copyright law in creating the Project Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ electronic works, and the medium on which they may be stored, may contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by your equipment.

1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all liability to you for damages, costs and expenses, including legal fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH DAMAGE.

1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a written explanation to the person you received the work from. If you received the work on a physical medium, you must return the medium with your written explanation. The person or entity that provided you with the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a refund. If you received the work electronically, the person or entity providing it to you may choose to give you a second opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy is also defective, you may demand a refund in writing without further opportunities to fix the problem.

1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any provision of this agreement shall not void the remaining provisions.

1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in accordance with this agreement, and any volunteers associated with the production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, that arise directly or indirectly from any of the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any Defect you cause.

Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of electronic works in formats readable by the widest variety of computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from people in all walks of life.

Volunteers and financial support to provide volunteers with the assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will remain freely available for generations to come. In 2001, the Project Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure and permanent future for Project Gutenberg™ and future generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit 501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by U.S. federal laws and your state’s laws.

The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to date contact information can be found at the Foundation’s website and official page at www.gutenberg.org/contact

Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread public support and donations to carry out its mission of increasing the number of public domain and licensed works that can be freely distributed in machine-readable form accessible by the widest array of equipment including outdated equipment. Many small donations ($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt status with the IRS.

The Foundation is committed to complying with the laws regulating charities and charitable donations in all 50 states of the United States. Compliance requirements are not uniform and it takes a considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up with these requirements. We do not solicit donations in locations where we have not received written confirmation of compliance. To SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state visit www.gutenberg.org/donate.

While we cannot and do not solicit contributions from states where we have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition against accepting unsolicited donations from donors in such states who approach us with offers to donate.

International donations are gratefully accepted, but we cannot make any statements concerning tax treatment of donations received from outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

Please check the Project Gutenberg web pages for current donation methods and addresses. Donations are accepted in a number of other ways including checks, online payments and credit card donations. To donate, please visit: www.gutenberg.org/donate.

Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be freely shared with anyone. For forty years, he produced and distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of volunteer support.

Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper edition.

Most people start at our website which has the main PG search facility: www.gutenberg.org.

This website includes information about Project Gutenberg™, including how to make donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

The Project Gutenberg eBook of Görög tüz: Elbeszélések mindenféle igazhivo népek történetébol

Megjegyzések:

GÖRÖG TÜZ

ELSŐ RÉSZ.
RIUMIN.

I. AZ ARANY SZIMATJA.

II. MČZCHETISZ, AZ OSZSZET KALAUZ.

III. A DUCHOBORCZIK.

IV. TAMERA KIRÁLYNŐ VÁRA.

V. AZ ANGYALOK FIAI.

VI. A KAUKÁZUSI LÁZ.

VII. A KAUKÁZUSI DÉLIBÁB.

VIII. A ZÚR.

IX. A LEÁNYKÉRÉS.

X. A VÉRBOSZÚ.

XI. ALZAHIRA.

XII. RIUMIN OLEG.

MÁSODIK RÉSZ.

I. A DAAL ISTEN.

II. A PARADICSOM.

III. LEVERTE AZ AZ EGY SZÓ.

IV. A VISSZATÉRŐ LÉLEK.

V. IZMÉNE.

VI. A FÖLD-ISTEN.

VII. UVILSZÁSZ VÁROS.

VIII. HA A SZEMES KISZÁRAD.

HARMADIK RÉSZ.

I. SAMYL FIAI.

II. URGULANILLA.

III. IRZAMBEK HERCZEG.

IV. TALAPÓR KHÁN.

NEGYEDIK RÉSZ.

I.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

Javítások.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

The Project Gutenberg eBook of Görög tüz: Elbeszélések mindenféle igazhivo népek történetébol

Megjegyzések:

GÖRÖG TÜZ

ELSŐ RÉSZ. RIUMIN.

I. AZ ARANY SZIMATJA.

II. MČZCHETISZ, AZ OSZSZET KALAUZ.

III. A DUCHOBORCZIK.

IV. TAMERA KIRÁLYNŐ VÁRA.

V. AZ ANGYALOK FIAI.

VI. A KAUKÁZUSI LÁZ.

VII. A KAUKÁZUSI DÉLIBÁB.

VIII. A ZÚR.

IX. A LEÁNYKÉRÉS.

X. A VÉRBOSZÚ.

XI. ALZAHIRA.

XII. RIUMIN OLEG.

MÁSODIK RÉSZ.

I. A DAAL ISTEN.

II. A PARADICSOM.

III. LEVERTE AZ AZ EGY SZÓ.

IV. A VISSZATÉRŐ LÉLEK.

V. IZMÉNE.

VI. A FÖLD-ISTEN.

VII. UVILSZÁSZ VÁROS.

VIII. HA A SZEMES KISZÁRAD.

HARMADIK RÉSZ.

I. SAMYL FIAI.

II. URGULANILLA.

III. IRZAMBEK HERCZEG.

IV. TALAPÓR KHÁN.

NEGYEDIK RÉSZ.

I.

Lábjegyzetek.

TARTALOM.

Javítások.

THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

ELSŐ RÉSZ.
RIUMIN.